Gyászőrségben

Búcsú Illyés Gyulától

A gyász és az emlék hozta csekélységemet is ide – országhatáron át, a Hargita tövéből –, Illyés Gyula koporsója elé. A gyász, mely az egyetemes, tizenötmilliónyi magyarságé, sőt a nagyvilágé, és az emlék: valamikori közös erdélyi utazások havas hangulata, a személyes ismerkedés romolhatatlan élménye. Kezdő írók és poéták mint égő csipkebokornak szavát hallgattuk őt, és tanácsait jó helyre tettük el a szándékainkban. Az egyik így hangzott: „Nyíljon rá szemetek a történelmi követelményre. Erdély – egyenjogúság és testvériség, ezt alakítsátok.” Alaphangja volt ez, minden népekre nézve, a humanista internacionalizmus szellemében. Ilyennek ismertük őt, így tartja számon egész Európa, tudván azt is az életműből: mi volt holtig tartó teher a szívén, édes vizében a só, borában az üröm.

Szellemi hatalmának titkát is sejtjük: a teljes azonosulás a nemzet történelmi gondjaival; nyomorúságával és fölemelkedésével a kedvező időkben.

Itt és újra egyedül Illyés Gyuláról mondható el, amit Kosztolányi vallott Adyról: „Hittel állítom, hogy egyetlen magyarul író költő – Csokonait, Petőfit és Aranyt is beleértve – sem foglalkozott annyit (közvetlenül és közvetve) a fajtája kérdésével, mint ő.”

Tegyük hozzá: a fajtájával – nem faji alapon.

A nemzetével – nem nacionalista elfogultsággal.

Osztályával a szocializmus szellemiségében.

És egyebek között: a Duna-völgyiség gordiuszi csomóival, a tiszta szándékú kéznyújtás művészi dokumentumaival, csodálatos műfordításaival is. Dunának, Oltnak egy a hangja – dobta föl szép álmát Ady az égre, majd fölvánszorgott a porból József Attila, futó vizekre rajzolván a maga reménységét is, az iszonyatokat békévé oldó emlékezésben. Ki társult hozzájuk ebben, a szomszéd népekhez körbe fordulva? Mindenekelőtt Illyés Gyula, Ady teljes örökségének vállalásával, jól tudván, keservesen tapasztalván, hogy az eszmény nem él eszményi körülmények között, hanem inkább ordas indulatok áldozata lehet sok esetben. De csak az eszme vajon? Magát a költőt is elveszejtés végett keresték nemegyszer – emlékezzünk a hajdani pörökre s a rágalmak változatos irányú sáskafelhőire! Kis kuvaszok azt is elugatták dicsekedésképpen, hogy jólesett a lábikrájába harapni – a századnak legújabb esztétikái nevében is persze. Ő pedig ment a maga útján a fölvállalt gonddal örökös megújulásban. Sas nem kapdos légy után. Akik tanítványai voltunk, változatos szirénhangok zsivajában figyeltük távolról az életmű fényeit. Hallhattuk pedig, hogy Petőfi és Ady megrontotta a magyar irodalmat; hogy költészetben a társadalmi-nemzeti közöny az egyéni szabadság legjobb alkotmányos garanciája; hogy annál nagyobbak lehetünk, minél inkább lekicsinyeljük itthoni dolgainkat. Az úgynevezett irodalmon kívülieket: Sziszüphosz véres köveit, amelyek most vállak után néznek – az idő szigorával. Hol vannak vajon, hol vannak ezek a férfivállak? Ezt is kereste még életében, jó reménységgel.

Miközben a Puszták népét már világnyelveken olvasták.

Miközben a nemzeti sorsot faggató verseit, egyetemes érvényű líráját világnyelveken olvasták.

Miközben a modern Európa nyújtotta feléje az elismerés babérkoszorúit, nem tudván: sejtvén csupán, hogy a századvég egyik legnagyobb szellemét tiszteli meg változatos kitüntetésekkel.

A valót, a nemzet csontjáig-velejéig ható lényeget mi tudjuk igazán. Az egyazon mélységből indultak. Akik nem csupán a hatalmas életművet, annak hátterét is látjuk, tudjuk, az idegeinkben hordozzuk: a történelmet, mely népeket ölébe vett, népeknek hátán táncolt, orgiát ült. Erről személyes vallomást kellene most tenni, a hozzája szegődött ifjú nemzedékek legelső rápillantásáról bár, az ő érkezésének damaszkuszi fényességéről. Tétova kereséseinkben úgy jött ő, akár egy forradalmi szabadcsapat a szegények zászlajával: Nyugatról, a polgári hazafogalom szürrealista rombolóinak köréből – új Széchenyiként: a hazateremtés hevületével; fehéregyházi tömegsírba-feledkezéssel, mert hangot hallott onnan: még élek! – kiáltott Petőfi a dögölj-meg-omlásból és majdan a bibliává lett illyési műből. Ahol én születtem: zsellérek voltunk a nyelvi ruházkodásban, érthető hát az ujjongás az Arany János-i gazdagság láttán, nyelvünknek megújult erdőzúgásában. Mikor is úgy jött Illyés Gyula: Berzsenyi sorsszimfóniáival, egy Kemény Zsigmond mélységmámorával, Vörösmarty eget szaggató mozdulatával, Mikes hűségével a fölvállaltakban, Kossuth fölemelt ujjaként az intelemmel: aki „valami szép nagy ügyben fején találta a szöget, az csináljon kalapácsot magából, és amíg bírja lélegzettel, sújtson és sújtson”. Ez volt az a „friss lángú” fiatalember, az a szívós férfi, akinek emlékét az aggastyán költő is jó szívvel őrizte. Őrizte, s a sújtások korszakai után – már-már testamentumként – helyet készített szívében a megnyugvásnak is. Szándékát megvalósította. A nemzethalál árnyaival viaskodó magyar költészet házában ablakokat nyitott sorra a bizakodás fényzuhatagának. Megújult szülőföldjén járva, szívserkentő metaforát küldött az ő népének: Magyarország végre történelmi szélárnyékba jutott, a bizonyítás, az új értékteremtés idejét éli. És hosszú, hosszú időt kívánt az új reneszánsznak.

Akkor elnéztük őt a képernyőn, a viharokból csöndes szó ágára szállt jövőbe tűnődést, az Áron látta besenyőivadék hiúzszemét, mely mindig és mindenütt azt figyelte, miként lehetne ezt az országot, e népet megtartani – és fölsajgott bennünk az érzés: bárcsak ne kellene őt még sokáig megsiratni!

Ne sirassátok! – hallgattuk a minapában Juhász Ferenc csillagizzású vigasztalását, de könnyharmat ült a költőtárs, az ő szavain is, meghordozván bennünket a lángelme égboltján és az elárvult házban, Flóra asszony bánatában. Ne sirassátok őt – mondja az életmű, amit nehéz lesz bárkinek is meghaladni a jövő században, de magunkat is siratnunk kell a fogyatkozásban.

Mert nem bizonyos, hogy elég erőt merítettünk az ő erejéből, Kharón ladikjának láttán, amellyel ő már éltében megfordult odaát. Ahol nagy elődei várták. Ahol most a turini remete, hűséges honvéd-Józsáját látván őbenne, újból azt mondja: Eljött Magyarország! Jött az üzenettel: „Higgyétek, hogy a halál: legyőzhető, ha én, lám, elestem is. Ha mind elesünk is; kitartó, magányos hátvédként, a végsőkig, ahogy megfogadtuk.”

Gyula bácsi! Nyugodj békében!

Gyula bácsi fél szárnya: édes Flóra nénénk, vigasztalódást!

Búcsú Horváth Istvántól

Nincs az a tanítás – még ha az égből küldetnék is kettős tüzes nyelvek formájában –, amely a halál színe előtt megnyugvást lopna szívünkbe. A természet dialektikáját fölfedő elménk is eleven sebként, véres tanulságot bugyogtatva, mintegy a Törvény keresztfájára szögezve, a középkor – avagy a legújabb kor – kínzószerszámainak szorításában, éjjel és nappal vallatott rabként ismeri csak be, hogy elmúlásra ítéltettünk.

Mennyivel fájdalmasabb a tudomásulvétel, amidőn a természet dialektikájának kegyetlenségét az abszurditás tetézi meg; amikor az emberi kor legvégső határának fogalma vonatkerekek, autókerekek, a meghosszabbított emberi láb vastalpai alatt roncsolódik széjjel; csonthalmazzá, húscafattá, mint Horváth István is, aki a szülőfaluból kilépve százszor halt meg az urbánus világban, hogy a százegyedik alkalommal félszegen kedves mosolyával megkérdezze tőlünk: indokolt volt-e vajon a szorongása, a félelme? De hiszen csak tréfáltunk, Pikó, mondhatnák a világvárosi létforma radikális emberei. Mikor azzal vádoltunk, hogy megkésett Jeszenyin vagy, indokolatlan falusi nosztalgia a város kövei közt, magunk is tudtuk, hogy a Szaharát nem a természet, hanem az ember változtatta sivataggá.

Mert életében elgázolták őt – nemegyszer – az eszmei türelmetlenség messianisztikus indulatai is. Eltiporták őt azok is, akiknek oldalán a valamikori szegényparasztszolga a boldog hiszékenység hangjain harsonázta, miszerint árad a falu, árad és tavaszi fényben nyújtózkodik. Pedig nem nyújtózkodás volt az, hanem vonaglás a történelem vasmarkában. Ezt Horváth István mindannyiunknál jobban érezte és világosabban látta. Boldog híradásainak mélyén ott izzott mindenkor a sajogó Tapasztalat, a szívét megrendítő élmény, a falukozmosz tökéletes ismerete. Mert hisz ő maga is eleven része, gejzírként feltörő meleg forrása volt egy hamu alá szorított társadalmi réteg eszméletének. Csodák csodája, hogy az elméleti spekulációk pofozógépei között mindétig összeszedte magát, megrázta konok fejét, visszatérvén – ellentmondások gyötrelmeiben is – igazának egyetlen, mélységes kútjához a szülőfaluba, a közvetlen tapasztalás fénykörébe. Jó lett volna – biztató lett volna – életében is elismerni fenntartás nélkül, hogy osztályának leghitelesebb szószólója volt mindannyiunk között; hogy küldetéstudatának erkölcsi-művészi alapja volt, s a népszolgálat olyannyiszor megcsúfolt fogalmát a leheletével, vérével tartotta életben. Tágabb horizontok alatt ott a helye Veres Péter, Ion Creangă, Szabó Pál mellett; az őstehetség pejoratív rácsai mögül épp az a fölismerés szabadította ki őt is, hogy valójában minden művész: őstehetség. Horváth István érzékenységét, a megnyílt sebnek szavát semmilyen diploma nem pótolhatja. Őt magát sem – öncsalásunknak semmilyen változata. Némelykor – a személyes indulatok ketrecében – oly gazdagoknak véljük magunk, hogy megfeledkezünk a szegénységünkről. Egymás féltésének parancsáról, ama tizenegyedikről, amely – létünket nézve, mindennapi fogyatkozásaink árvízsodrában – a legelső parancsolat helyére ugrik: fogózkodjunk, barátaim! Változatos érdekek szétszórhatnak: a halál egybegyűjt bennünket, akik mégis a teljes élet, a gyarapodás, a növekedés, az együvé tartozás szivárványkapuját hajszoljuk – síron túli példákon is erősödve. Oly sok elveszített tehetségünk után most Horváth István is kilobbant; elbandukol ő is erdélyi legendának, fényt sugárzó csillagképnek az időben. Még csak az sem vigasztalhat bennünket, hogy életművére a befejezett munka virágos ágát föltűzte immár. Döbbenetünk azt sugallja, hogy matuzsálemi kort érhetett volna meg. A gyermekkor csuszatornyát száz omlásban százszor újraépíthette volna: „Amit nem kezdhetsz el újra, csak azt szabad megsiratni!” – ez volt életének is ars poeticája. Mesék hőseként ugrott talpra s újult meg költőként, akárhányszor vallott is kudarcot. „Hadd el, ne sírj, kisunokám, ne bánd a csuszatornyodat.” Szemünket vakító fényerővel igazolja most már, hogy a változó világgal, önmagával, romantikus bizakodásaival és keserű megcsalatásaival vívott küzdelmében egy örökkévalónak álmodott emberi közösség életereje táplálta. Szomorúságában is boldognak mondhatta magát, mert legelső szavával is, legbensőbb vallomásában is sokak nevében szólt – népének nevében, egy nemzeti kollektivitás szívkamrájából küldte tornyos üzeneteit. Visszhangosan és visszhangtalanul, profetikus szenvedéllyel, ernyedtséget és közönyt ostromolva, forradalmi eszmét s eszményi forradalmat zengve. Azok közé tartozik ő is, kiket az egyéni vagy közösségi tanulság – a kései siratók éjféli pillanata – emel mindig fénybe az utókor számára. Kötöttségeit a kényszerű kötetlenség, ragaszkodásait az oldott kéve állapota, szülőföldszerelmét a szülőföld eróziója, anyaimádatát az árvaság, természetimádatát a ledöntött fák látványa löki a tudatba mindenkor figyelmeztetésként – annak a jövőnek jegyében, melyet a szocializmus eszméi vontak föl az ő látóhatárán.

Fájdalmas, hogy unokáinknak máris elmesélhetjük: volt egyszer egy falu, s annak egy csodagyermeke, ki a mesék legkisebb fiaként vágott neki a világnak: a szolgaságból föl, szabadnak, mígnem fölküzdötte magát a szellem és a közösségi gondviselés tornyának lőrésablakába. Most, hogy magyarózdi Ikaruszként törött szárnyakkal, egész testében összeroncsoltan búcsúztatjuk őt e földi élettől, már nem kérdezheti meg, mint 1970 szilveszterén: „Ó, te újév, te zsák… nyitod rám a szád… viszel – de hova?…” A lét bizonytalanságának hullámverésében földerenghetett mégis a remény aranypartja. A halál bizonyosságában, a vizeket kémlelő tekintet zárt kapui mögött végleg semmibe veszett a horizont. A költő, kinek dalait a szülőföld bizonyára megtanulta már – és tán maradék szülötteit is megtanítja majd rájok –, művészi egyéniségében pótolhatatlan, mint minden alkotó. De közösségi gondjait minden bizonnyal ránk hagyakozta. A népélet teljes ismeretében hajtogatta joggal, hogy jó néhány sziklatömböt kell még a hegyre felgörgetnünk. Sorsunk szava tiltja, hogy azután megpihenve, költői lakomák közben netán lepkefogásra adjuk a fejünket, kinyilvánítván paradicsomi állapotunkat is. Nehéz terhet, fenséges adósságot bíztál miránk; helyetted is fölsebezzük a vállunkat, Pista bácsi…

Nagy István ravatalánál

Halálzivataros időben búcsúzunk Nagy Istvántól, az Ő lelki földrengéseinek kihűlt pillanatában. A vulkántermészetű szellem koporsója mindeneket összegezve oldja békévé mindazt, ami benne, legnagyobb munkásírónkban farkasszemet nézett: a lázongó asztalosinas a proletárnyomorral, a munkásmozgalmi harcos a csendőrpofonokkal, a máját, veséjét rugdaló hatalmi csizmákkal, az emberi szabadság mellé szegődött írókrónikás az igazmondásért kiutalt bilincsekkel, majd azután: a messianisztikus, minden kételyt torkon ragadó hit a csalódásokkal; virágos szándék a megvalósulással, eszmény a valóval. Jákob küzdelme volt az övé is, mint mindannyiunké az írás gyötrelmében; angyalának áldását kérte a Műre. Hogy megérte. Megérte a dolgos éjszakákat és a virrasztást az önvizsgálat szöges párnái közt. És megérte az igazság félmosolyát, az igazságtalanságok teliszájú üvöltéseit, a fényt és a borút, az élet vizébe szakadó írásfolyamot és a reménység kiszáradt ereit. Életének egész hatalmas tapasztalatát. Amely az ő rendkívüli tehetségének jóvoltából közös tulajdonunkká lett, a halál döntése szerint pedig most már csak a miénk és az eljövendő nemzedékeké. Az értékítéletnek olyan korszakában, amidőn számos fogalmunk nyugdíjba vonul, akárhogyan kerülgetjük is a szót, a mondandó belebotlik: Nagy István csoda volt. Nem csupán abban az értelemben, miszerint a művészi tehetségnek akármely változata a rendkívülit jelzi. Csoda volt az ő megszólalása a harmincas években, amikor valósággal törvénymódosítónak bizonyult a jelentkezése. Akár egy Gorkijé, Veres Péteré. Egy társadalmi osztálynak elhárító mozdulata volt ez kívülről, a felülről feléje irányuló tekintetre: köszönjük az együttérzést, a változatlanul szükséges írói azonosulást; ezután mi beszélünk. Íme, kigyöngyöztük a magunk tehetségét. Aki nem a Parnasszusra igyekszik, hanem a munkáshatalom „okos gyülekezetébe”, aki az életéből fog irodalmat teremteni, ember és mű összhangjának ritka példájaként. A küldetését betöltötte, osztályának igazát könyveiben győzelemre vitte, és legjobb óráiban József Attila oldalán szárnyalt, homlokán a halhatatlanság jelével. Eszményeinek ifjan megálmodott arcát vérző ujjakkal tapintva vette számba végül az indulás és a megérkezés, eszmény és való szigorú dialektikáját. A közösségi küldetés útjának mentén Golgota jelei sorakoznak – és várakoznak a megváltás szándékával indulókra. Hiszen tudjuk: aki dudás akar lenni… Nem csupán honi: egyetemes méretű veszteségünk, hogy Nagy István önéletrajzi regényciklusa, amely önmagában is páratlan dokumentum, ott szakadt meg, ahol a horizonton föltűnt már az ő életében is Tantalosz, az isteneknek föltálalt gyermekeivel. Ahol a Nagy István-i arculatú humanista eszmény szembe került az antihumánus kegyetlenséggel.

Humánum! Föltehetőleg az egyetlen és legfőbb indítéka az írásnak. Örök rejtély marad, hogy elképzelt államából Platón miért zárta ki épp a humánum fanatikusait: az írókat. Nyilvánvaló csak az, hogy talán épp ezért nem is lett semmi abból az államból. Pedig egy Nagy István jóságfanatizmusa, humánumfanatizmusa, az eredeti tisztaságában fogant Eszmét védelmező konoksága abban az utópiában is a megvalósíthatóság bizonyságcsöppje lehetett volna. Amiként az volt számunkra és marad a jövőre nézve is. Bennünket, akik kézfogásközelből ismertük őt, arcának szigora sohasem tévesztett meg; világjavító szándékaiban a káini dorongot szentesítő célnak helye sohasem volt és nem lehetett, író lévén, minden idegsejtjében. Hanem inkább azt kell mondanunk: a jóság sebzettje volt. Midőn a türelmetlenség rávetette magát és emberi méltóságában porig alázta, éppenséggel a jóság sebzettjének vére nyomát követve fedezte föl az ő tartózkodási helyét. Megjárta Doftanát, a kövekből rakottat és a metaforikusat. Megmerítette homlokát az országos határokon túli írói siker fénykörében. Szája szögletére újabb keserű ráncot vésett a mindannyiunkat ráncba szedő önvizsgálat, az elkerülhetetlen, amely odatétetett minden nemzedék útjába. Akkor is, ha némelyek úgy gondolják, hogy társadalmi, nemzeti, nemzetiségi kötelezettségeiket elvágva, az angyalok köntösében sétálnak föl az Olümposzra. Lám, kedves Pista, holtodban is vitakedvet sugárzol a búcsúztató barát és írótárs szavaiba. Hogyan is tudtunk volna véled egyetlen percet bár úgy eltölteni, hogy profetikus szenvedélyed meg ne perzselte volna a társadalmi, a politikai közöny sápadtjait! Hol az a nemzedék, amely a te lobogásodat az elkötelezettségben újraéleszti a közügyi felelősség terein?! Talán azt mondanád: ember emberrel büntetlenül nem találkozhat, egyik a másikra ütjük a kölcsönhatások jeleit, mi, akik veled nemcsak találkoztunk, hanem sorsunk közös kenyerét is ettük, régmúlt napok borát is ittuk, dalait dúdoltuk, akik a szilárd jellem s az emberi tisztaság példájaként néztünk föl rád s nézünk ezután is arra, aki voltál, a legjobb törekvéseinkben fedezünk majd föl újra téged, akinek puszta léte is, hallgatása is: erkölcsi mérce volt. Diribdarab eszmék között a hézagtalan forradalmi rajongás voltál, mozaikjellemek között az egy fából faragott karakter, ifjúi eszményeidben a hűség Mikes Kelemenje. De hát mi lenne más az írás, az önként vállalt kötöttség, ha nem az élet reggeli óráiban megismert fejedelem őrizete, a Választás – Rodostóban is, az emberi magány Márvány-tengerének partján is, ahol a valamikori felkiáltójelek kérdőjelekké komorulnak, s a káprázatok horizontján a reménység újabb szellemtornyait kell megkeresnünk.

Csodának mondottalak, Pista, fájdalmas, hogy nem kell tartanom már szerénységed legyintő mozdulatától. A szegénység mélységei dobtak föl irodalmunk nagyjai közé; az Adyval álmodó proletárnyomor az ő mérhetetlen gazdagságának bizonyítékaként. A bizonyíték, aki voltál: erkölcsi hatalom marad számunkra. Gyermekeink, a szabadság játszóterein, a jogaiba lépett humánum védőszárnya alatt csodálkozva és bizonyára megrendülten hallgatják majd annak az embernek szavait, aki Réz Mihályék szegénységéből nőtt föl a maradandóságba. Ha elmégy is, velünk leszel a Boldog utcán túl és innen, közös pillantásunkban az igazi Boldog utca felé.

A költő szívet hasogató gondja

Onnan jövök, László, immáron a koporsódhoz, ahol ámuló és Gondot viselő szemed sugarába vontad nemegyszer a Hargita hegyeit; ahol közösségi és egyszemélyi létünk múltját, jövőjét faggattuk, megtisztelvén közös figyelmünkkel a jelent is, amely viszont bennünket faggat, némelykor álmunkban is. Bennünket: fiait, viaszlenyomatait, a helytállás, a Gondviselés, létünk sziklagörgetésének dolgában.

Sziklát mondok, László, hogy annak természetét is fölemlegessem: közös tűnődéseinket az erdélyi Gyilkos-tó fölött, amely sziklaomlásból született, mintegy tengerszemsorsot magyarázó metaforájaként a mi irodalmunknak.

Történelmi omlások, romlások szülötte: magyar irodalom, nyelvi társtalanságában oly sokszor árvának nevezett fáradozásunk, hát vajon indokolt-e az árvaság fölemlegetése? E gondolat árnyékából téged néztelek, László, arcodnak aranypénzre kívánkozó vonásait figyeltem nemegyszer, és vigasztalást találtam bennük: hogyan is lehetne árva az az irodalom, amelyet egy nemzet ringat a térdén, amiként Téged is magához ölelt a te néped, László! Milliók sorsában osztozva, miért is lenne társtalan a művészi Szó, az élet vizét helyettesítő, a divatok hálóit, a lemondás kötelékeit mindig szétszaggató Elkötelezettség? Igen, elkötelezettség, ami Te voltál, drága Nagy Laci, minden rezdülésedben. E fogalom hallatán görbeszájú vélekedést is fölszisszent a sznobéria, de látom aranyba metszett mosolyodat és fejmozdulatodat, ahogyan a magasba néztél: talpalatnyi föld felett a nagy ég kerítéstelen, a mi fáink igenis az égig nőnek, hogy lombjuk testvérlombokkal ölelkezzék a véges térben s a végtelen időben. Így hallhattuk verseidet fiatal olvasóid ajkáról Marosvásárhelyt, Stockholmban, Torontóban és Bukarestben is. Megérted életedben a nagyvilágnak reád vetett pillantását is, de halálod gyászát csak magunk viseljük; halhatatlanságod tápláló forrása az a nép marad, amelynek Gondját magadra vetted. Magadra öltötted nem csupán gondjait, amelyek mindenkor elviselhetők, hanem életed értelmeként: a Gondot, a közösségit, az egyetlent, a magyar szellem óriásaira szabottat, amely épp megosztottságában egységes, a virrasztóktól pedig emberfölötti erőt követel. Jól tudjuk, László: a testi törékenység, amilyen a Tied is volt, a halál ütésközelében termi gyümölcseit; ribiszketerheket viselve talán most is élnél, mert bizonyos, hogy apró aggodalmak között egyedül a Gond a szívkamrarepesztő. Ez jutott ki Neked, mert éppen ezt vállaltad, s ilyen teherrel a biológia kivételes ajándékaképpen juthatunk el csak az emberi kor végső határáig.

Aki pedig azt kérdezné: mi légyen ez a Gond, e szívet hasogató viselet: merüljön el a Te szavaidban, ott megtapasztalhatja, hogy az individualizmus csip-csup fájdalmain túl bátor férfiak után kiált a kollektivitás történelmi gondja. Mert ránk mért ítélet az egyéni élmény, az egyéni lét, az önmagunk megvalósítása, és fölmentő ítélet, miszerint senki sem felelős azért, hogy létezik, de ha valakitől számon kéretik a közösségi felelősségviselés gondja: a költő az mindenekelőtt. A másokért poklokat is megjáró poéta, az egyszeri jelenség, az individuum legtisztább megnyilatkozása a közösség olvasztótégelyében. Életed, életműved figyelmeztet újra: valóban nincs semmi az Egészen kívül. Az Egésznek szántad minden kötőszavadat, szárnyas álmaidat az álmatlanságokban, az Egésznek terhe pedig – nevezzük bár boldog munkálkodásnak, mindenképpen egy darabka végzet. A halálhoz elegendő, mert költősors, amelyben a népsors kémleli a jövőnek horizontjait. Sorsod a legnagyobbaké volt, László, a teherviselésben szívüket fölemésztőké. Azoké, akik a Duna-táji kérdő kiáltásra: mikor mondunk már egy nagyot? – Ady előtt, Adyval és őutána olyan életművel válaszoltak, amilyen a tied is, László. A mindannyiunk útjába állított, megkerülhetetlen Vallatás és örök Számonkérés a ránk mért feladatok véghezvitelének dolgában. Az élők röstelkedésével mondom a szokványos, de fájdalmasan igaz önvigasztalást: elmentél, hogy csöndes jóságodat, a vizek fényfodraira emlékeztető testi mivoltodat levetve, botlást, megalkuvást meg nem bocsátó szigorúsággal állíts bennünket lustrára; elmentél, hogy a mi gyarlóságaink elé dobbanj konokságedzőnek, biztatásnak, eszméltetőnek, kötésnek, oldásnak, nyelvünk fölött virrasztó dajkának és emberségnek minden lehetséges embertelenségben. Itt voltál és azt írtad könyved homlokára: Arccal a tengernek. Hadd tegyem hozzá: és a tengerszemnek, amelyről székely népmesék regélik, hogy titkos mélységeiben a tengerrel társalog. Erről Teveled már nem beszélhetünk többet. Ki kell szárítanunk szemünkből a könnyet, hogy igaz ragyogásában fogja föl ragaszkodásunk a Csodát, amit ránk hagyakoztál.

A Csodát, amelyről azt mondtad: művelni kell, nem magyarázni, s mi mégis magyarázni fogjuk – hirdetni más szóval – mindenütt, ahol helye marad még a humánumnak, ahol a költő szava kenyeret jelent, de vértet is a kornak küzdelmeiben. Hirdetni fogjuk, és elszaporodnak a te tanítványaid, és melléd állanak majd azok is, akik nem tudják még, hogy ki voltál, de Damaszkusznak útján annál sajogóbban fog föllobbanni a lelkiismeretük. Költőtársad, Csoóri Sándor szavaival mondom én is: „És csakazértis te győztél! Te makacs és hajthatatlan emberi tudat”, mert: „Ez a nép, ez a magyarul beszélők sokasága téged szemelt ki mindnyájunk közül, hogy egyértelműen megmutassa: veszteségek és kudarcok után mire képes még egyáltalán? Milyen történésekre! Milyen vonzásokra és milyen emlékezetre.” Emlékezetre és bizalomra is a Te szívre – s netán még szunnyadó eszméletre – szakadó nagy havazásaiddal, közönyt olvasztó nagy, forró látomásaiddal, utolsó, nyomtatásban megjelent szavaid villámlásaival, az égre festett szivárványüzeneteddel:

– a tűzhely, híveid nagy közösségének melege és ragaszkodása ahhoz, amit reá hagyatkoztál:

Így láttad magad, ilyennek maradsz meg bennünk, László, és szakadjon bár fekete hó „a nyári gramofon aranykürtjéből a ribancok torkából a csalárd égből” is: a humánum oldalán a költő, aki voltál, vagy és leszel, újra- meg újracsomózza majd az emberi tevékenység szakadt fonalait. Ezt tették mindig ordas időkben legnagyobbjaink: egy Petőfi Sándor, akivel kézfogásközelben lakom Segesvár mellett, egy Ady – akiről nemrégen mondottuk el újra: ha késik az álmod, azért te ne búsulj: késik halálod is.

Korán, a küzdelemnek ágyútüzes szakaszában szakadt meg a szíved, László, miközben már lovasszázadaid fölött is szemlét tartottál; iszonyatos a veszteség, ha elgondoljuk: micsoda rohamok orkánereje feszült a szándékaidban, hűségedben, megalkuvásra képtelen, forradalmas konokságodban. Ami a hosszú élet lehetősége volt benned, ami immár némaság marad, annak üres helyét is betöltik örök szolgálatra képes műveid, a lehetetlenbe kapaszkodók a jövőnek sziklafalain. A meg nem írt sorok, a vérbe fúlt mondandók helyét betöltik, foguk között is tőrt szorítva – a megíratlanok s a kimondatlanok. Élő közelségedben tán föl sem fogta sejtelmünk a Te valóságos nagyságodat, a magasságot, ahol homlokod ráncaiban a Gondot viselted. De most már tanúi leszünk a halálodat követő vulkanikus kéregmozgás látványának: egy sírgödörnyi szakadék körül eddig ismeretlen hegyvonulat támad, árnyékot vetve minden törpeségre, minden alacsonyságra. Ha vigasz nincs is, szívünket erősíti ez a Te némaságos figyelmeztetésed.

Féljenek tőled ezután is a költői szó kufárai és mindenfajta pénzváltói. Mert kegyetlenül igazságos és tisztító erejűvé szigorodik mindnyájunk számára a Te szelídséged, amellyel – mint elmondatott rólad – „tonnányi tételekhez a margaréták szirmát is odadobtad”.

Be közeli és fájdalmas emlék a Te kolozsvári gyászod az ugyancsak fiatalon eltávozott költőtársunk koporsójára ejtett szavaiddal. Azt mondottad: „Ne legyen néked nehéz a föld.” Nincs jelzőm, drága László, hogy minden igaz barátod, magyar írótársad nevében is kifejezhetném a fájdalmat, amelybe kolozsvári szavaidat begöngyöltem, hogy elhozzam, visszahozzam: nyelvében bujdosó a versben bujdosónak; több nem lehetek most, csak visszhangod, László.

„Ne legyen néked nehéz a föld!”

Fehér távirat

Mennyire siettél, Pista, mikor legutóbb – egy hónapja sincs – Marosvásárhelyt röpke szót váltottunk! Talán a Szent Anna vizének őszi páráit akartad még látni s a fekete lánggal futó áfonyaerdőket. A te látomásod ez a láng és ez az erdő. Mennyire siettél, valóságos és képzelt világok vándora, szíveden millió kínnak hieroglifája s egy szál reménység: egünkön nyúl szalad, hajtván vadászkutyákat. Elmentél, költőtársad szavával kérdeztem: merre kormospistáskodol? Szomorkásan elmosolyodtál, most értem csak: ez a mosolyod is lyukas álmokon kiröppenő éhe volt a Szépnek, az Igaznak e vasmozsárvilágban. Ezt a metaforát is te hoztad nekünk, miként a virágot vétkező rétet, amely ezen a tájon utánad repült mindétig. Nagyon siettél, Pista, talán mert az októberi napot a verseidben mindig feketének láttad. És kezdettől fogva csak magadra számítottál. Keserű percek magánya mondatta veled, és minden, mit a halál neked már fiatalon megmutatott: öregapádon az elmúlás csudaingét, édesapádat, ölében dinnyével, az ég peremén, testvéreidet, akik fölött kilenc ördög vetett kockát, hű kutyádat, szeme nélkül nézdelődve, s anyád földből kivetett csontjait. Viselted mégis emberül a rád égetett inget, de szót a nagy sietségben nem válthattunk róla: a hiábavalóságról bár, hogyha testvérileg inget cserélnénk is: egyik a másiknak párja a ránkégetettségben. Meg akartalak kérni: meséld el bővebben, hogy történt az, mikor kétéves korodban a bőgő-rugdosódó tehéncsorda kellős közepéből, fém hőmérőtokba homokot töltögetve, élve s épen kerültél ki, amire harminc év múltán azt mondta neked Füst Milán: „Fiam, valaki veled játszik.” Mert fölálltál a porból és verseket töltögettél – színaranyporból – a fém hőmérőtokba.

Micsoda verseket! A XX. század magyar költészetének változatos tájain örökké fogva tartó helyünk marad a te messze világló nyírfaligeted, benne játékos faunarcod, fájdalmakat panaszló Orpheusz-arcod, biztatást hagyakozó hangod: „Ne búsulj, lesz valami EZUTÁN is.”

Lesz valami. Te nem leszel kézfogásközelben, magadra húzod a földet, ahogy megígérted, feketerigóid kiáltása közben: VOLTÁL.

Voltál és maradsz nekünk, Pista, halálmotozta Orpheusz, kinek muzsikája hallatán röptében megállt a holló, csengős nyakát rázva térdre esett a kiscsikó s „ikrás gyöngyöt sírt gyönyörében az elhagyatott fügefa”. Most látjuk igazán: milyen voltál. Hadész foglárai Eurüdikédet röhögve lökdösték, füled sírással volt teli, szíved vasszeggel volt teli, a szemed sós könnyel volt teli, és letagadtad öklöd rángását, szétrúgott muzsikád jajdulásaira sem fordultál meg.

Akkor miért kopog ablakomon a postás, fölnyújtván gyanútlanul a fehér táviratot:  meghalt kormos istván.  Nem lehetséges, mondjuk millió éve a halál színe előtt, gyökérujjakkal a váratlan támadt Semmibe kapaszkodva, révetegen cáfolat után kutatva.

Verseskönyvednek ajánló sorai alá – mikor nálunk jártál egy májusi napon – gőzhajót rajzoltál nekünk, Pista, gyűszűnyi tengert, a címlap szélén kifutó hullámokkal. Nézném: nem látom a hajót.

Orpheusz-arcod, halálmotozta konokságod hiába mondja, Pista: Nem fordultam meg.

A szíved visszanézett.

Ahol a tiltás: mindig ott a költő.

Gyászkalaposan

Úgy beszéltük meg, Gyuri, hogy új drámámat, Az ugató madár címűt nyugodt körülmények között még egyszer szemügyre vesszük. Főleg az én megnyugtatásom végett. Így mondtad virágvasárnapi Kolhaas-mosolyoddal, amelyben végtelen türelmednek messzi horizontján eget szaggatólag ült az igazi természeted. Amelyik, ha egyszer színpadra szabadult: újból s újból a humánum győzelmét jelentette az erőszak felett. Az ugató madár: az emberséges emberi lét hangjavesztése az erőszak üvöltésében, és te már felgyűrted karodon az inget, mint annyiszor, mi végett is? Föntebb győzelmet mondtam, elsietve, könnyedén, sőt: végeredményeink akaratlan hamisításával. A színpadi hatás – a te mágiád – nagy pillanatai dobták nyelvemre a győzelem fogalmát, mert valójában csak támadást kellett volna mondanom. Netán rohamkísérletet a tizenhét fejű Szörny ellen, amely egy életnyi álmatlanságba hajszolt téged is.

– Ott van, Gyuri, az a jelenet, amelyben mindenki jót akar, és a megtiport gerincek Bach-korszakában akaratlanul is az ellenkezőjét teszi… Át kellene dolgoznom, ezek az álorcás arcok egymásba mosódnak.

– Ne nyúlj hozzá! – mondtad. – Álorcát nem kell egyéníteni!

S a szerkesztőségi szobában körülnézve, láthatatlan lábatlankodókat félretessékelve máris mutattad be sorban, néma arcjátékkal a szóban forgó jelenet szereplőit. Ez volt az én új darabom premierje, Gyuri. A te előadásodban. Ezt őrzöm magamban. Akkor még nem tudta egyikünk sem, hogy három hazai magyar színházunk – mely Az ugató madarat műsorába iktatta – már postázta módosított válaszát ilyenformán: Marosvásárhely: Nem! Kolozsvár: Nem! Sepsiszentgyörgy: Nem! Pedig mindahány játszani szerette volna!

Nem tudtunk ezekről a válaszokról, amiként a halálról sem, amely akkor már ott ült velünk, közöttünk – tehozzád szegődve.

*

Itt állok most magam is gyalulatlan, festetlen koporsód mellett.

Fejemen gyászmadárként egy idegen fekete kalap; így kívánja a zsidó szertartás, amely minden földi búcsúztatások között a legrövidebb talán; a pap szavát nem értem, csak annyit sejtek belőle, hogy útnak indítja most a koporsódat, ami pedig a halált illeti: előtte nem jajong, hatalmát nem firtatja, eljövetelét, abszurditását ítélje meg Jahve, ahogyan akarja. Sok halált látott az a nép, amely ilyen rövidre fogja az életből kilépők búcsúztatását. Itt állok, Gyuri, szívemet mindenek tetejébe még egy ősi héber dallam is szaggatja, sosem hallottam, mégis ismerős nekem, és tudom már, honnan: benned élt mindig ez a dallam, ebből loptál át valamit Kolhaas fájdalmába; amikor minden eltávolodik tőlünk, s a vak remény a Semmibe kapaszkodik.

*

Barátaid mondják, mondják a búcsúbeszédeket. Akár egy meredek csúcsot próbálnak értékelő szavakkal megközelíteni. Koporsód immár a sír fölött a támasztó rudakon, nem látom a gyászolók nagy tömegében, ahol a szertartás kívánta kalappal a kezemben az én otthoni szertartásom szerint is búcsúzom tőled: fedetlen fővel. Amennyi szertartásforma létezhet a végső búcsúhoz: mind neked szól, te mindenkié voltál, aki nyelvek s határok fölött is az emberségben találkozni képes. Van, ki csak azt látja benned, amivé iszonyatos gyötrődések közepette lettél; én – az ifjúság hajnali páráiban – azt is látom, akit meg kellett tagadnod, hogy önmagad lehess. Könnyű és romantikus győzelmekre szóltak akkor a trombiták; hegyeztük rájuk a fülünk, tapasztalatlan csikók, és milyen felszabadultan tudtál nevetni később a Mezítlábas menyasszony-beli kulákalakításodon. Hogy mivé lett az a korabeli cenzúra követelései folytán! Hogy az micsoda karikatúrája volt az irracionális ármánykodásnak s egyúttal egy esztétikává előléptetett tudományos szemléletnek is! Ám ez a nevetés a tragikomikus emléken túl, talán a megtalált iránynak szólt inkább; annak a hangváltásnak, amely hazai magyar színházi életünkben korszakjelzővé lett.

*

Családtagokat keres a tekintet a koporsód mellett. Kedves, hű asszonyod áll ottan, az önuralomnak ez a kis szőke csodája, aki tudván tudta a vég közeledtét, s hosszú hónapokon át úgy tudott rád nézni mégis, hogy tekintetéből nem vehetted észre, amit ő látott fogyó arcodon. Úgy tudott rád nézni, hogy abban eljövendő munkáid fénylettek föl. Ennek az évnek a tavaszán még koccintottunk is Kolozsvárott a Lócsiszár jubileumi előadásán, mikor is újabb terveidről szóltál. Jó asszonyod, Ica tekintete csak ekkor rebbent meg, és hullott alá nyesett ágként a szívriadalomban. Magam is megpróbáltam elképzelni: milyen lesz majd új elgondolásod szerint Pompás Gedeon, akinek színpadra vitelét másodszor is a terveid közé iktattad.

Szülő és testvér nincs a koporsód mellett.

Sose beszéltél róluk, talán épp mert emlékük a te megújulásod titkos forrásai közül való. Auschwitz gázkamráiban semmisültek meg. A te megmenekülésed doktor Mengelének egy szeszélyes intésén múlott. Életpályádat bemutató írásunkhoz kértünk fényképet a gyermekkorodról, szüleidről, két fiútestvéredről. „Nincs” – mondtad egyszerűen, magyarázat nélkül. A gyermekkor – tárgyi emlékeivel is – ott maradt Auschwitzban.

Ahol a tizenhét fejű Erőszakot először láthattad.

S amely végül a felhőtlenség rövid időszaka után – minden küzdelmeidnek erőterébe került. Kolhaas haragja – Harag Kolhaasa, írta telitalálatként Marosi Péter a Lócsiszár bemutatóján tíz esztendővel ezelőtt. A reményeiből is kifosztott ember indulata lett – lehetett – végül az a felhajtóerő, amely véglegesen önmagaddá formált. Az iszonyatok emléke s a reményfosztogatásban jeleskedő századvég viselkedése. Minek folytán bizony nem okvetlenül szükséges esztétikáért Párizsba menni…

*

Dubog a föld a koporsódon, Gyuri. Itt állok ezzel az árva fekete kalappal a kezemben. Jön azután egy kellékes ember, elveszi tőlem a kalapot. Csak a színe marad bennem; legyen mivel betakarnom az én személyes veszteségemet. Elkezdtünk ketten valamit; nem vihettük végig. Ha még színpadra jutok, minden bizonnyal gyakran kell mondanom majd: Harag Gyurkával mi ezt így csináltuk volna… Könnyemen át a kristálytörésben megszaporodnak a sírásók, akik immár elvégezték a feladatukat. Most úgy néznek körül, a friss hant mellől, mint akik tudni szeretnék: ki következik?

Kötelességperzselten

Kacsó Sándor megközelítése csak úgy lehetséges, ha visszalépünk az időben. Amikor minden egész részeire hullott, mikor Adynak minden jóslata betelt rajtunk, csak a ránk testált vágyai maradtak, tovább szőhető álmok; amikor a kisebbségi sorsra jutott romániai magyarság vakvágányokon kereste kiútját a megmaradás felé: Erdélyben a cselekvő szellemiségnek egy új, nagy nemzedéke támadt, egyetlen Kiáltványként, mely az első világháború után kialakult helyzetben a legtisztább humánum talapzatáról hirdette, kérte, követelte az emberi lét elemi jogait.

Ady még Mindennek jött: ez a nemzedék, sorsát fölismerve és meg is nevezve – mindenesnek érkezett, belátván, hogy amikor a kisebbségi létnek minden eresztéke recseg és ropog, és világló lámpák erdeje huny ki a meglódult időben – ilyen körülmények között, élet és irodalom páros viszonylatában az élet parazsát kell a lövészárkokból kimentett féltüdővel is fújni.

A huszonéves ifjú Kacsó Sándor, szeretett bátyjának, Tamási Áronnak oldalán ott állt felolvasóként a művészi értéket sólyomszemmel figyelő Németh László előtt, és tele volt a szíve szorongással. S nem indok nélkül, mert ez a sólyomszem azt mondta: „Szabad-e az irodalomra is ráerőltetni a szociális csoportokat?” Tehát azt, hogy székely, avagy tágabban erdélyi és azonfelül kisebbségi. Mert hiszen: „A művészet csak egyféle atyafiságot ismer el: a lelkekét. Az a rokonom, aki az egyéniségem rokona. Hiába születtünk egy tető alatt; ha a lelked szövése más, nem vagy földim, s nem lehetsz soha.”

Így szólt a kétely, és miután Elek apó székely fiai novellában és versben megszólaltak, és kiderült, hogy székely mivoltukat nem az egyetemes magyar irodalomnak szegzik, hanem csak sorsuknak adnak általa nevet: az esztétikai szigor lelkesedésre váltott: „Igaz lendület, győzelemre törő férfikedv, becsületes emberség ülte ünnepét a türelmes dobogón.”

Egyebek között, mintha magát az ifjú Kacsó Sándort s egész későbbi életútját jellemezte volna: a zilált dolgainkban mindenesnek érkezett írót, aki művészi elhivatottságát, türelmetlen múzsáját egy életen át volt kénytelen csitítgatni – mindenkori kötelességei alatt. Fél évszázada, Áron barátjával együtt maga is az alkotó álmodozás felhőiből szeretett volna leszállni a Vásárhelyi Találkozó termébe, hogy ugyanúgy elmondhassa: népének szolgálatában nem a hivatását, hanem a kötelességét teljesíti. A magyar történelemben ugyanis „igen gyakran megtörtént, hogy költők és írók álltak a dobogón, és onnan követelték közösségük számára a honpolgári jogokat, embertestvéreik számára magyar és idegen elnyomóktól egyaránt az emberi szabadságot”.

Hivatás és kötelesség malomkövei őrölték Kacsó Sándor évtizedeit. Hivatása szerint regényeit, novelláit és verseit álmodta, kötelességének parancsára Brassói Lapokat, dél-erdélyi gazdalapot, népművelő kiadványokat szerkesztett, és Erdély legnagyobb magyar publicistájaként csatázott tőkés haramiákkal s a királyi Románia sovén politikusaival.

Hivatása szerint titkon lopott órákban társalgott a gyermekkor emlékeivel, s idézte tolla alá a szülőföld elmúlhatatlan varázsát. Tamásinak egyre magasodó katedrálisa mellett százszor is körüljárta önnön kicsi kápolnáját, a csinosítás örök reményével.

Kötelessége mindig másfelé rendelte. S mindig oda, ahová rím és metafora helyett vezércikk-gránátot kellett hajítani; ahol a kizsákmányolás, a nemzetiségi jogfosztás ülte orgiáit; ahol a néptestvériség szikleveleire kancsónyi vizet kellett permetezni.

Hivatásának szaggatott álmaiból bomlott ki a művészi szép, mely kötelességperzselten is eleven és maradandó képét nyújtotta a kornak, amelyben fogant. S napjainkig sugárzó példáját annak is, hogy a művészet nem csupán a lelkek atyafiságát bírja el, hanem egy adott etnikum közös drámáját is. Nem csupán az a rokonom, aki egyéniségem rokona, hanem az is, akivel közösen kémlelem jövőnket az időnek markából. Hiába születtünk más-más tető alatt; egyazon anyanyelv választott és nevelt fel bennünket, hogy vele és annak jogaival közös otthonra leljünk a haza testvérnyelveinek melegében. S legyen bár lelkünk szövése más és más, az idő gondoskodott róla, hogy sorsunk szövése ne különbözzék – ez Kacsó Sándor életének, munkásságának legfőbb tanulsága. Intelme is, ha úgy tetszik.

Hivatásában az alkotás nyugalmát óhajtotta volna; kötelességeiben – a politikában tehát – elmúlt korszakok üldöztetéseit kellett vállalnia. Kolozsvár utcáin, terein a felszabadulás zászlói piroslottak, s ő még gyűjtőtáborban sínylődött a hazai reakció kisebbségi áldozataként.

Láttuk őt csontig fogyottan a közéletbe visszatérni, és évek múltán úgy is láthattuk, amikor talán boldognak hihette magát és azokat, akiket képviselt. Egy Hargita-kék nyári nap él emlékezetemben, harminchat esztendővel ezelőtti, bizakodó várakozásokkal teli, már-már idillikus, megannyi dráma színhelyén. Fenyőfák alatt, szabadságát töltve, a negyvenhét éves Kacsó Sándor, a Magyar Népi Szövetség elnöke, vidáman futkározó, szőke gyermekeinek boldog zsivajában az ország magyar iskoláinak csángóföldig terjedő hálózatát tanulmányozza. Irataiból fölnézve el is mosolyodik, mint ki végleg elmúlt veszedelmek után érzi magát. Mikor is volt az, midőn a közállapotokat Perczel Mórral maga is így jellemezhette: „Ki elhallgatja véleményét, ki az ellenkezőnek is kezére ad, ki álszínűsködik, ki csal, ki csalatik, s igazat senki sem mer, tán nem is tud mondani, senki sem szeret, tán nem is bír hallani.”

Mindez a múlté már – így gondolhatta Kacsó Sándor is, vezércikkes közéleti hadakozásainak végén, tán elégtétellel is, vigaszként is a honi magyarság sorsának jobbra fordulásában. A hivatás megíratlan művei vádolták, de fölmentették őt a kötelességteljesítés gyönyörű bizonyítékai. Fölmentették és odaállították egy nemzetiségi tömegszervezet élére, mely a hazai társadalmi haladás legnemesebb eszméit szolgálta. Lehetséges, hogy azon a Hargita-kék nyári napon Kacsó Sándorban az író békejobbot nyújtott a közéleti férfiúnak. Évtizedek távolából a tejtestvér: Tamási Áron szavait is újra hallotta tán az emlékezet. Így szóltak azok: „S ebben a vigasztalan helyzetben, ebben a pusztaságban jön egyszer egy fiatalember, egy égő, szent hitű székely, és nyíltan és bátran, talán kenyerének veszélyeztetésével és kicsi gyermekének, mint aranynak a feldobásával, odakiáltja a bankigazgatóknak:

– Ne bántsd a Népet!

S a percenként bántott Népnek a maga személyes életével és gyöngyszavaival hirdeti bátran:

– Itt élned és halnod kell!

És ezt a fiatalembert úgy hívják, hogy: Kacsó Sándor!”

Így vallott róla a tejtestvér. És megéljenezte őt írása végén, mintegy előlegeként a későbbi, személyét övező lelkesedésnek.

Ám az idillbe hajló napokra – mint tudjuk: az ötvenes években – olyan események zúdultak, amelyek személyes és tömeges tragédiák sorozatával láncolták végül Kacsó Sándort is az emlékezés gályapadjához.

Egy hosszú élet benső vitája zárult le ezzel. A kényszerűleg félreszorult kötelesség átadta helyét végleg, utolsó pillanatig, az oly sok omlásból mentett hivatásnak: az íróinak és a költőinek.

Gyászoló barátaim! A halál színe előtt könnyen osztogatjuk a jelzőket s a halhatatlanságot. Az Idő pedig mindezt bölcsen hallgatja, jól tudván, hogy nélküle semmi sem igazolható. Ez az ő dolga. Az ellenben a mi dolgunk, hogy Kacsó Sándor életének példája és szellemisége nélkül nem lehetünk meg a jövőben sem. Hogy az időnek mi szándéka vele, nem tudhatjuk, de emlékezetébe idézhetjük, hogy kultúrhistóriánkban a hozzá hasonló férfiakat márványtalapzatra állította.

Ha igazságos kedvében meg nem romlott: ezt teszi vele is. A szándékaink így találkoznának.

Ha pedig az Idő egyelőre másként vélekedne, vagy éppenséggel térhiányra panaszkodna, holnapi nemzedékekkel mondjuk: Sándor bátyánk, van itt hely elég a szívünkben.

Emléked legyen háborítatlan!

Torzók

Személyes gyászom nevében s az elárvult család kívánalma szerint utoljára Kacsó Sándort búcsúztattam Kolozsvárott, mondván a ravatalánál, hogy ha szobrának a diadalmi emlékművekkel zsúfolt kincses város terein már nem jutna hely: majd kimérjük azt a szívünkben. A szívbéli szoborállítás mindannyiunk alkotmányos joga maradt a legszigorúbban szabályozott emlékőrzés idején is. Szívem s elmém az én váram, ha ezt a házamról már nem is mondhatom el.

De sajogó sejtelmem volt már akkor is, hogy Kacsó Sándor távozó nemzedékével többet veszítünk, mint amennyit menteni tudunk a kisebbségi létküzdelmek történelmi tanulságaiból. Így hát zsenge vigasz a szobros metafora.

Közelmúltunk erdélyi magyar nagyjai a hetvenes évekkel jórészt eltávoztak. Szándékukat, hogy közösségi küzdelmeik krónikáját a nyomukba lépő nemzedékekre hagyják tanulságul: elkezdett és kényszerűleg abbahagyott önéletírások jelzik.

Torzó mindahány.

Teljességet, napjainkig bátorkodó tanúságtételt most már csak Balogh Edgár emlékezéseitől várunk. A többi ott szakadt félbe, ahol e Bethlen Miklós-i műfaj mívelőinek vallomását a félelem s a gátlás szájba verte. Mert könnyű volt szélesen hömpölygő krónikát elindítani a húszas évekből, majd elidőzni ráérősen a két világháború közötti korszak mozgalmi rengetegében, el egészen a vörös csillagos felszabadulásig, ám annál kockázatosabbnak mutatkozott a folytatás: az ötvenes évekkel bekövetkezett törvénytelenségek kendőzetlen megörökítése. Régi térképeken ismeretlen, veszedelmes tájak jelzése volt: hic sunt leones. A mi krónikásaink ellenkezőleg: a legismertebb történelmi korszakok drámai eseményeinek kezdetéhez érve vonták be vitorláikat, s tűzték ki a megtorpanás feliratát: hic sunt leones – itt oroszlánok vannak, én hányatott életem, tovább nem kísérhetlek. Így esett meg, hogy ahol a mi időnk Bethlen Miklósai, személyes sorsukat élve-szenvedve, egyszer már megfordultak: oda az emlékezést már nem engedték vissza, hogy élő tanúként szóljon a jövendő előtt. Nagy drámák záró felvonásai kerültek sírba gazdástul.

Ez történt Kacsó Sándorral is.

Regényeit, elbeszéléseit, írói hivatás és kisebbségi közéleti kötelesség malomkövei között őrlődve megírta. Talán értékük szerint fog sáfárkodni velük az utókor. De Kacsó életművében a szépíró ikertársaként nevezetesebbé nőtt az Ady köpenyéből támadt bátor publicista, s a közügyi férfiú, aki a Magyar Népi Szövetség elnökeként képviselte néhány esztendeig a jogegyenlőség reményébe öltözött romániai magyarságot. Erről már nem írhatott. Elnök elődje, Kurkó Gyárfás, máig tisztázatlan módon félreállítva csak gyermekkori emlékeit írta meg, majd azután a börtön homályába tűnt el másfél évtizedre. Önéletírásának első kötete, a Nehéz kenyér is torzó tehát. A tizenhat évi börtönre ítélt erdélyi magyar politikus tizenhárom esztendei magánzárkájából megbomlott elmével szabadult. Az életét és füstté ment reményeit megörökítő könyve helyett már csak néhány panaszos levelét írhatta meg – az akkor már rég halott Sztálinhoz.

S mennyi még ezen felül is a torzónk!

És nem akármilyen monumentalitásnak a félbeszakadása.

Mert lám, mit hoz ránk ennek az esztendőnek madárdermesztő márciusa is.

Ifjú író barátom szomorkodik be hozzám olyan orcával, hogy az már magában is gyászjelentés. Kérdem is menten, hogy kitől vagy mitől kell e mai napon is búcsúzni? S mondja, hogy Kolozsvárott az Attila utcában nyelvész munkatársaihoz menet összeesett és meghalt Szabó T. Attila.

– Az Attila utcában?

Az ember azt gondolná, hogy mivel a hun királynak nincs utcája Kolozsvárott, meghalni sem lehet benne, és talán csak rémhír szabadult el megint valahonnan a szüntelen aggodalmak közül. De kiderül menten a való: Attila utca nincs, de halál van, és Szabó T. Attilát valóban elragadta.

El is temették már.

Amit lehetett, a ravatalánál elmondtak róla. Búcsúztatóinak szavait e tavaszi tél házsongárdi hóba hullatta, és elhangzott bizonyára fogadalom is nagy művének folytatásáról, emlékének megőrzéséről, amihez csöndben csatlakozom, s mert egyebet nem tehet az ember: keserves metaforáiba kapaszkodva, szívkamrányi helyet szabadít föl magában egy újabb emlékműnek. Így leszünk rendre szobros kertekké.

Szabó T. Attilával nem oroszlános időterek utasa ment el.

Az ő hatalmas vállalkozásának, az Erdélyi magyar szótörténeti tárnak tető alá hozatala történelmi számvetéseinknél is sürgősebbnek mutatkozott. Szabó T. Attila egyszemélyes intézményként olyan ügynek szentelte magát, amely itteni és mai közösségi létünk legfőbb őrizője volt, és marad is, amit ha elveszítünk, minden más ügyünket nyugodtan félretehetjük. Szárnya nélkül a madár is csak siratni való szánalom. Mert Herderrel szólva: olyan emberi értéktől válnánk meg örökre, amely minden népek genetikus szellemének, jellemének különös és csodálatos kútforrása: a nemzeti nyelv. Anyanyelvünk, az omlásra hajlamos.

Ezt látván lett Atlasszá köztünk Szabó T. Attila, ez az égtartó ember.

Az Erdélyi magyar szótörténeti tár minden idők legmonumentálisabb nyelvtudományi vállalkozása volt hazai magyar szellemi életünkben. Megszerkesztéséhez a nyelvtudós millión felüli szóadatot vett számba.

Ez is torzóban maradt, akárcsak Balogh Edgár irodalmi lexikonja, amelynek folytatását évtizede várjuk, lessük; vajon az első kötet végén fityegő Füzi József mellé felkapaszkodhatik-e a gyűjteményből kirekedt romániai magyar írók serege? Vagy pedig hátrahagyjuk az utókornak, hogy ebben a mi időnkben az F betűtől elfelé már nem termett tollforgató.

Befagyasztott nyelv- és irodalomterelő vállalkozások.

A nagyvilág ettől persze nem fog gyászba borulni. Nyelvünk kicsiny égboltjának fényét, magasságát csak magunk érzékeljük. S amikor egy égtartó emberünk kidől a szolgálatból, a veszteség arányait is egyedül a mi szemünk látja. Birodalmi nyelvek csak mosolyogjanak: a mi torzóban maradt Szótörténeti tárunk láttán megfagy bennünk a lélek. Kicsinységünkben ez akkora kár, amilyen az emberiség számára lenne az Iliász, az Isteni színjáték befejezetlensége.

Mert újból és újból reménybe öltözni: a mi számunkra mindenekelőtt nyelvi ruházkodást jelent. Ebben jött segítségünkre Szabó T. Attila. Az ő rendkívüliségét most már csak nyelvészutódok seregei és nemzedékei pótolhatják, s mi valamennyien, akik nyelvünkért, akár a gyermekeinkért, felelősséggel tartozunk. A tizenvalahány kötetre tervezett Erdélyi magyar szótörténeti tár a már nyomdakész ötödik vaskos tomusnál akadt el a kiadásban. Nem a halál, hanem az életünk abszurditásainak következtében. Remélnünk kell mégis, hogy a nagy mű folytatásához immár évek óta egybeterelt szavaink százezrei nem ítéltetnek halálra. Akkor sem, ha a még megjelent negyedik kötet utolsó szócikke már-már jelképes értelmű, mert azt mondja: Házsongárd. Ám lehetséges, hogy ezzel az agg tudós nem fölvállalt ügyének, csak személyes létének végét jelezte. Ha így gondolta: jól tette, hogy temetővel trombitált föl minden elbóbiskolt lelkiismeretet.