Atlaszok

Illyés Gyulának

 

Nagy Imre vendégeként rostokolok itt Zsögödön immár hatodik vagy hetedik napja, forró nyárban, ami ritka ajándék a csíki székely számára. Ritka és szinte gyanakvást keltő. Tán nem is nyár, csak holmi bódítószer. Zúzmarás állapotában e népnek a mindenkori és változatos természeti hidegtől szokott inkább melege lenni. Februári hajnalokon, de szükség esetén virágos hónapokban is ezért mondogatja: „Megfagynánk, ha szerencsére nem tudnánk reszketni.”

A festőnek palettára hull a verejtéke. Így szól hát:

– Ha valami elviselhetetlen, mozgolódjunk legalább.

– Támasszunk szelet a rekkenőségből! – lelkesedem én is.

Leugrom fürgén a szekszárdi vonatról. A kis vonatról a nagy domboldalon, a terhes kicsi nő mellől. Illyés Gyula jóvoltából, egy istállólámpás szunnyatag fénykörében – a villanyvezetéket épp javítják a falu főutcáján – a szekszárdi vonatra kapaszkodtam föl az este. Hányadszor, istenem! S a nagyvilágnak hány helyén, amikor is Nápoly, Stockholm felé, avagy Teheránba menet, autón, hajón, repülőgépen újra meg újra elkezdődött fülemben az ismerős kattogás. Elfelé mentem, a vicinális szembejött velem, már Ludasról, Nagyenyedről meg Pusztakamarásról is, ahol egyszer sárból indóházat építettem. Gyermekkoromban onnan eregettük szerte a kórévonatokat, odaképzelve magunk a mozgáslehetőség fényes síneire. Velünk utaztak állapotos asszonyaink; kicsi napszámos leánykák cukorrépalapival bélelték kötényüket várandós-kerekded formára. Így idéztük meg a jövőnket, s tápláltuk konokságunkat, hogy sorsunk hatalmas fűnyíró ollói alatt is meghosszabbítjuk magunk az időben.

Ez az emlék csak épp meglegyint nagy siettemben, hogy Imre bácsival elkezdjük a mozgolódást. Eleinte magánszorgalomból. Ugyanis: kenyérért, sajtért a piacra, vízért a kútra nyargalni nem kötelező. Meg az sem, hogy a vágyainkban fölvillanó szivárványos pisztrángok láttán végigcsapkodjuk a Hargita vizeit. A méhek azonban, akik Imre bácsit mint szolgájukat dolgoztatják, kényszerű futásra serkentenek. Rajzás kezdődik, újabb családalapítás. A vele járó gondokkal persze: hogy merre száll majd a királynő, melyik fát szemeli ki a honfoglalásra; hogy csapongó természetét a vízipuskával le bírjuk-e csillapítani, s a felkínált kicsi szilvafát elfogadja-e ideiglenes szállásként. Elgondolásunk ugyanis: hogy erről a helyről, a festő színes kaptárvárosából kimenetel nincs és nem lesz; tavasszal itt virágzik az akác, szemközt a havasi legelő, maradjon hát ki-ki az anyabölcső ringásközelében. Maradjon? Jó szagú kaptárral marasztaltassék! Olyanformán, ahogy Imre bácsi teszi, simogató-puha tolluseprűvel, nyílt orcával – aki fél tőlük, hagyjon békét nekik! – s jómagam a langyos vízpermettel. Bár én úgy gondoltam, hogy a kamarási módszer – az ősi primitív – a legeredményesebb. A szalmakalapnyi népet először trágyafüsttel megkínozzák, majd egyetlen erőszakos mozdulattal a kasba belerázzák; fele-harmada jó helyre suppan, a többi mellé szotyog, vagy világgá repül, az utolsókból a kas alján megint elsők lesznek, némelyik megfullad, s kész e társadalom, lehet dolgoztatni. Olyat is láttam, hogy valaki hatalmas husánggal verte belé a méhrajt egy rozoga ládába. Pedig bottal senkit sem lehet a paradicsomba kergetni. A tolluseprű, lám, eredményesebben működik. Imre bácsi majdnemhogy egyenként invitálja szárnyasait az új otthonba. S minden úgy történik, igyekezetünk szerint. Fél óra sem telik bele, s az új raj befogva, házikója pedig: a puha gyékénysüveg, akár az én szülővityillóm valamikori szalmafedele. Megszusszanunk, körülnézelődünk, elégedetten: szép a szaporulat. Ha nem tévedek, alig három év alatt duplájára nőtt a kaptárváros.

– Kis népek álma – ejtem a szót magam elé.

Imre bácsi úgy néz rám, mint akinek még nincs itthon a válasza. De homlokránca jelzi, hogy már úton van. Mert ahogy szinte percek alatt villámlásos, jégverésszagú vihar kerekedik, s a méhek úgy vágódnak haza minden irányból, mint valami puskagolyók, ravaszkásan rám hunyorít, és azt mondja:

– Ezeknél ugyanis a disszidálás nem ösmeretes. Leveri valamelyiket a vihar, szárnyaszakadtan, gyalog vonszolja magát az otthon irányába. Míg bele nem pusztul.

– Mert kacagó faunokat festettél a kaptárakra.

– Az erdei odvak vadméhei is mind hazarepülnek. Pedig a mézüket néhanap medve dézsmálja.

A példa megveti konokul a lábát; gazdájához hasonlatos. Világosabb értelmét ifjúságának évei hordozzák. Amikor üres zsebű erdélyi művészként Londonban állította ki a képeit, és azokat jópénzű polgárok mind fölvásárolták, és füle ügyében a Rothschild család rázogatta az anyagi jólét csörgőit, sarkon fordult, meg sem állt a zsögödi portáig. Aki dicsőség után fut: nem éri az utol. S néha mindent újra kell kezdeni. Akkortájt a politika is befújt az ajtón, a kulcslikon. Az előmenetellel kecsegtető, persze.

– Közel nem léptem hozzá. Csak megnéztem magamnak, s mentem a magam dolgára. Elibéd mered egy világmegváltó állítás: mi a teendő? A háta mögé kerülök, megnézem a fonákját is. Különben odajut az ember, hogy amikor azt kérdik: hogy vagy, és elmondod őszintén, akkor az együttérzés törvénye szerint a horpaszod közé vágnak.

Ebéd után újra felütöm a Kézfogásokat; kétszáztizenkettedik lapján indul a szekszárdi vonat. Mint minden Illyés-vers: egyetlen rántással mozdít ki a helyről, ahol a pillantásunkat reá vetettük. S viszen, fokozatosan gyorsuló ütemben. Az egysoros, egyszavas divatversek korszakában haladása lassúdadnak tűnik; ugyanis fölfelé tart, terüvel rakottan. A gondolatnak olyan lövedékeivel, amelyek kínzó magányunk falait omlasztják, hadd zuhogjon ránk a közösségi gondok zápora: nem a gyermekkori zuhé, a boldog tapicskolásra késztető, nem a csöndes szunyókálásra, mesemondásra szelídítő, hanem az erőszakos, az áradásos, mitől elébújik az ürge is. Ha vannak ellenzői ennek a költészetnek, az épp ürgeöntő természetének tulajdonítható: prüszkölnek tőle a szellem üregi lakói. S valóban: saját szagukon kívül miért vállalnák annak érzékelését is, hogy mi van körülöttük? Különben is kitöltik saját üregüket. Létük ilyenformán teljesnek mutatkozik. De zakatol fölöttük a szekszárdi vonat; irodalmon kívüli gond benne: a várandós pusztai menyecske.

 

Jár a szemem a terhes kicsi nőn s azt gondolom, itt megy a jövőm.

 

Akár Nagy Imrét vagy Tamási Áront: e gondolatnak köszönhetjük Illyés Gyulát is. A húszas évek Párizsában eljövendő vagy már éppen zakatoló világnagyságok köréből rúgta el magát – hazafelé, számba venni kicsi vonatokon a bolyongó jövőt. Ő lehetett volna pedig a magyar Ionesco, a Dunántúl költő-Picassója, egyike mindenképpen a Nagy Elszármazottaknak. S kivált, hogy a haza széjjelvert kaptáraiból még mindig zabálta lépestül-méhestül zsákmányát az ellenforradalom. De hát épp ezért a sietség, néhány magaslati keringés után a gyors visszaszállás az otthon szikes talajára; dadaista-kubista szómutatványok zsibvásárából a véres látványok földjére. Jelzőink nem képletesek. Bár azok lennének, hogy a retorika vizes lepedőjét joggal reánk húzzák a tények hívei! Nyelvünk tehet róla: a retorikát ugyanazok a szavak szolgálják, amelyek a tényeket is. Példának okáért a szemtanúknak azt az állítását, miszerint a Magyar Tanácsköztársaság harcterein románok által legyilkolt és szalmával kitömött vöröskatonákat láttak. Szürrealista fogékonyság és szuronyos élmény között valahogy ilyenformán támad a szakadék, majd szivárog föl idegeinkbe a nép sorsának nyílt vállalása: a hovatartozandóság bizonyítékának egyetlen lehetséges formája. Mert nem mindegy, hogy dadaista verset, avagy vöröskatonát tömnek ki szalmával. Ez a felismerés – az életre szóló – veti rá fekete foltjait a mindenkori bizakodásra is. Szinte bukolikus hangulatú ez a szekszárdi utazás; szuronyok hidegét érezzük mégis a hasunkban, amidőn a konkrét megfigyelés felröppen az általános szférájába: ordas látomások, szakadékok fölé, s onnan a biztonság gyufalángnyi, mégis századokat bevilágító reménységébe:

 

Most dől el, mivé s mint alakul; most érinti tán egy titkos ujj.

 

Tán épp a jó sorsé, minek jóvoltából e gyermek, burkát levetve, végül önmaga lehet a költő eszményeivel azonos helyzetben. Mert véle utazik ezen a vonaton a reménység is. Nincs még egy magyar költő, aki ezt Illyésnél gazdagabb érveléssel, tárgyszerűbben igazolta volna. Nem az olcsó bizakodás szintjén persze, hanem a keserűségek levében forogva. Szenvedés híján a mosolynak nincs aranyfedezete. Bartók ikercsillagaként épp ezzel a szenvedésfedezettel ad erőt a legzordabbhoz is: a kétségbeeséshez: „a győzelemvevéshez / a poklon is”.

Az idézett reménység a Bartók-versből szivárog át a szekszárdi utazás betlehemi hangulatába. Ebből meg a szilnek lombja közé, pofonok alatt vallatott rab mellé, létünk szövetségeseként minden viharok égig érő gyöngesége ellen – hisz mindig is az agresszív gyöngeség kényszerített térdre: cári remegés, császár foga vacogása, uraink szűkölő félelme –, s majd onnan is tovább Széchenyi hídjára, Petőfi lobogásába, Árpád lesz-ami-lesz homlokráncába, halálnak halálába, madárkalitkába, rabtartónak hőn szeretett rabja mellé, az életműnek minden félrevert harangjába: az olvasó szívkamráiba tehát, ugyanis mi vagyunk e félrevert harangok. De korrigáljunk: a jégverés ellen megkondítottak, az időjárásra figyelők. A mindig futásra kész helybenmarasztalók tehát ne riadjanak meg: nem tűzről, tatárdúlásról értesít a költő. Nem sikong, nem vijjog, nem rikácsol: nemzete sorsának veti a vállát, talán túlságosan is bölcs megértéssel kezelvén azokat, akik elmenőben s gatyamadzagig öndeheroizáltan, a reménytelenségtől remélve karriert, odaszólnak neki: vesd csak meg a sarkad, Gyula bátyám, mi addig elmegyünk néhány pillangót fogni az istenadta népnek. Kell a lepkegyűjtemény is. Színeit olykor épp a sorsproblémásnak megkrétázott költő értékeli. Két sziklaeregetés között a csöndes tűnődés sem idegen tőle, akár ez a mély zengésű nosztalgia s e jóleső hallgatózás a jövőbe a szekszárdi vonaton.

 

 

Kattogását hallom itt is, a székely körvasúton. Nem Illyés szavai: Nagy Imre színei keltik ezt bennem. Váratlanul, majdnem véletlenszerűleg, ahogy a konyha felé menet a szomszéd szobában a homályból egy olajfestmény sárgásfehér foltja, akár egy égve felejtett lámpa dereng elibém. Egy kötény: fehér kiáltás, mire meg is állok rögtön. „Gondokban” – olvasom a rámán, s Tompa László, Tamási Áron pillantásainak kereszttüzében már viszem is kifelé a képet, az udvarra nyíló szobában nekitámasztom a falnak, mint valami apró zsilipet: szemközt az ajtón bezuhogó fénnyel. Nekiülök tempósan, hogy majd számba veszem, mire figyelmeztetőn szól Imre bácsi: „Nem látja, uram, hogy ilyenformán az a szegény kép megvakul? Persze hogy így fényesebb, a koporsó is ragyog napsütésben, de nem az a lényege.” Kétarasznyit igazít rajta, s valóban: mintha annak rejtett fényforrásait hozná működésbe. A fehér kötény fölött egy asszonyi arc, sötét szempár nyiladozik, s jobbra tőle a címadó férfiú: székely paraszt a földre esett pillantásával. Mintha most kászálódtak volna le ők is a vonatról; mosolyos nézelődés után, költő reménységének öléből az otthonnak ordas gondjai közé. A színekbe zárt időhöz hasonlatos gondok: festetett 1942-ben. Ugyanez a dátum Illyés Kalicka című verse alatt is:

 

Lélek, nem is egy családé, egész országé, hazáé lakik azon óriásan abban a kis kalickában.

 

Kalickányi a festő látta székely porta is; lilás-pirosas tónusok, aminőre a nap megéget s a tél lefagyaszt bennünket; kék csörgedezések, ahogyan ereink a bőrünkön átütnek; fekete árnyék az asszony fején a kendő, szinte megkövesült gyászglória; a boldog Máriának csukott szájú ellenképe; állát támasztó keze a híres Nagy Imre-kéz: hosszú, csontos ujjak, szinte reszketők, veszendőbe ment jogok után görcsösültek; jobb karja csípején s a balnak ellentétes mozgásirányával különös hatást kelt: egy eget támasztó meg egy földbe kapaszkodó kéz együttes sebszín sikolya: ha nem az ég szakad ránk, a föld csúszik majd ki a lábunk alól; az asszony felsőtestének is a két kar a kerete: nem puha, nem anyás, sem ölelő, sem ringató, hanem inkább csont, a romolhatatlan; mintha azt mondaná a festő: húsunk oda van, a csontra vigyázzunk; egyéb dolgainkról az idő keze gondoskodik: mohát a cserépre, szút a gerendába, fekete göcsöket a görbe törzsű – mert hisz még oltvány korában elkínzott – fába hozogat eleget a sírásók jóakaratával; a tárgyi romlásnak még írástudó tanúja sincsen: egy balladaszínű bárány s két káráló tyúk itt az élő környezet; a két gólyától sem várhatok semmit: nyakukat az ég felé nyújtva mintha épp indulni készülnének, boldogabb népeket gyarapítani; ha ugyan elegendő szabad eget hagyott volna meg nekik a festő; mert e kék cserépdarabnál nagyobb alant – a két öklét vörös húscafatként csüngető férfi fejével egy szinten – az asszony kötényének szivárványvilágos, kerekded foltja: vízbe merült napként világítja meg oldalt s fölfele az egész kompozíciót; e napkötény a gondoknak forrása: gyereket várnak.

Csakhogy ezúttal sem kéklő szőlők, sem sárga asztagok nem becézik az alvó magzatot. Apja tán székely határőrként fog elesni, ha ugyan nem baltát tartogat nyakának az idő. Anyja korát – az orra tövére türemlő ráncokat – nézve: a magzatnak bátyja is lehet már; ki tudja, merre a nagy széjjelszóratásban. Villanásnyi reménység: a kerítésnek ajándékozott barackvirágszín sugallja: ha meglesz, fiú lesz.

És azután mi lesz? Segédmunkás vagy napszámos? Országnyi tereken kóberes szekerével vánszorgó csupros-fazekas? A festő méhei hat-hét kilométernyi teret röpködnek körül egy tűhegynyi mézért; ő négyszázat is a talpa alá gyűr majd, agyagmedvét, csalikorsót és taplókalapot kínálva hangos, kövér nyaralóknak, autós turistáknak; egzotikumért árusítja ki a szegénységét; erdejét is vinné, ha sajátja lenne; ha mamutvállalkozók nem ütöttek volna tiltó táblát minden kis ösvényre; ha gímszarvasainak nyakán – akikkel kertje végében a káposztatorzsát megosztja – nem lógna cédula, hogy szügyükbe kinek a golyóját – a Kormányzó Úrét, a japán császárét? – várják tiszteletteljes bőgéssel.

Az asszony pillantása – a környező világot teljes közönnyel kizárva – a napkötényre esik; „termi csöndesként”, szinte csak magának, senki másnak a gyermeket. Akiről nem tudhatja, kivé alakul, s mi szorongatja majd a torkát a titkolt nyilvánvalóságok, a hiányok holtsivatagján. Kérdem a festőt: ezt a szomorú emberpárt mivel lehetett volna – akkor is, amikor festette – megvigasztalni, közönyéből, mint valami kútból, kirántani. Nem kell ahhoz mesemondó Benedek Eleknek lenni. Csak száz ujja legyen az embernek az elősoroláshoz. Tamási sóhajával kezdve: azért vagyunk e világon, hogy valahol otthon legyünk benne. Otthon s önmagunkkal azonosak; a kinyújtózkodás gerincropogtató szabadságában, magasabbra tolt mennyezettel és szemöldökfával; a tékapolcon könyvvel, érthetővel, a cinterem füvén Bartók-dallamot vezénylő óvónővel, iskolával – palatáblással s a legmagasabbal –, jó mesterséggel, ki-ki egyetleneggyel, hivatássá szépülővel az ezermesterkedés tudatlanságának helyén. Hány ujjat kellett volna még – bicskaélként – a hiányok mellének bökni? Egyetlenegyet, mindahány nevében: azt, amely Fehéregyházára, Petőfi eszményi, de tömegsírba hullott Respublikája felé mutat. Akármifajta fölvilágosításért továbbra is hozzá – Petőfihez – kell fordulni. Ha gyávaságunk elfeledtetné: mire van szükségünk, ő majd újra a fejünkhöz vágja. De kérdés nélkül is ránk pirít naponta. Szabadságra hívta föl a székelyt is, akár a románt: hogy sose váljék akármifajta nemtelen ügynek meghosszabbított karjává.

– Ezt a képet nem tartod hagyományosnak? – kérdem Imre bácsit.

– Az mi? A hagyományos… – kacag rám kissé harapósan.

El is tűnődöm a beskatulyázás elleni tiltakozásán. Ez a hangja, kölcsönbe nem kér senkitől. Amit a mesterség dolgában átvett: vérévé alakította. Akár az Illyés-vers: legyen hagyományos, avagy formabontó, egyazon köldökzsinór az életadója.

 

Így vitt egy kis nő rég engem is; itt alakult az én lelkem is.

 

Aki ezt az első ringást elfelejti: nem anyától született. Bár az is lehetséges, hogy olyan korban, amidőn Camus egzisztencialista hőse még anyja korát sem tartja közönyében számon: e bölcsőringáshoz kötöttség a nagyvilágban ugyancsak közönyre számíthat. Isten neki! Imre bácsinak erre is akad példája. Az első világháború galíciai lövészárkai folytonosan beomlottak a suvadásos talaj miatt. Az ifjú művész – akkortájt még szobrászkodott – két vaskos Atlaszt mintázott meg, domborműszerűleg, a lövészárok oldalfalába. Amely nem is omlott be többé. Tetszett a parancsnokságnak a művészi munka, Budapestre akarta onnan elszállíttatni. De mire kiásták-kivágták volna az életmentő Atlaszokat, természetes megtartó közegük híján összeomlottak. Nem bámulat végett: lövészárok-szolgálatra születtek.

Este van már, hogy idáig jutottunk. Megvetem az ágyam, Imre bácsi úgy nézi a pokrócot, mintha ott aludna már valaki alatta.

– Úgy vigyázz – mondja –, hogy abban az ágyban Móricz Zsigmond aludt kerek egy hónapig.

Nem tudom, mire kellene vigyáznom, de bizonyos, hogy a virrasztáshoz a mai porciót is megkaptam tőle, vagyis közvetve Móricz Zsigmondtól, majd az istállólámpás fényében újra Illyéstől is; mindhármuktól, lövészároktartó Atlaszoktól.