Romlatlan hűség

Balogh Edgár hatvanöt éves.

Balogh Edgár nyugdíjba vonul. A kolozsvári rádió szeptember 8-i magyar adásában elbúcsúzott a Korunktól. Azt mondotta: „Most, hogy tizenöt évi munka után a Korunk szerkesztőségében fiatalabbaknak adom át a helyemet, semmi sem érdekel jobban, mint az, milyen eredményekig jut tovább a másfél évtized alkotó törekvése.”

A hatvanöt esztendő ellen nincs kifogásom, csak az ellen, hogy Nagy Öregnek is szokták nevezni. Hiszen még mindig ő biztat: gyerünk Székelyudvarhelyre, utazzunk Pusztakamarásra, irtsuk ki a tövist Kemény Zsigmond sírjáról. Három szál Korunk-olvasónak is úgy tart előadást, mint egy egész Akadémiának. Biztonság okából tehát a rémhírnek tűnő közlést, miszerint az öregség őt utolérte, a lexikonban ellenőriztem. Az is a pártján van: 1906-ban született. Hát ezért még nem kellene a Korunktól elbúcsúznia. Ez a lépés nem egyezik a természetével. A katona hazamegy a frontról, elnyújtózik a békés napokban. Gránátból hamutartót csinál. Balogh Edgár – említett rádióbeszédében – azt ígéri, hogy a frontvonalat kiigazítja; tüzelő fegyvereivel otthoni íróasztala mögé vonulva óhajtja szolgálni az ügyet, amelyre az életét tette föl. Ezt, amennyire csak lehet: hangosan kell róla elmondani. Hogy közel fél évszázados írói-publicisztikai, társadalmi-mozgalmi tevékenységének anyajegye: a következetesség. A romlatlan hűség. Hogy mifajta? „Gyarló és szánandó középosztályom felemásságából találtam utat az egyszerű ember igazmondásához.” Igazságához is tehát. Aminek konokságából az említett hűség táplálkozik. Három évtizede múlt, hogy Íratlan történelem című könyvecskéjében – a második világháború küszöbén – hármas hangzatú szavára oly sokan fölfigyeltek. A sorsközösség: románok, magyarok, szászok egymásrautaltságának gondolata, a népiségben megújuló nemzet Móricz Zsigmond-i igénye, a fasiszta veszély felismerése – még előbb, a Vásárhelyi Találkozó létrehozatalában véghezvitt szerepe – odahelyezi őt a kornak legjobbjai közé. Tetemes munkásságát nézve: a jelző ma is megilleti. Közírónak vallja magát. Műfaja nem könnyű. A teherbírásra képtelenek számos esete is jelzi. A közügyiség nevében hányan ragadtak tollat, kiknek ügyéből végül is kibújt az ügyvéd! Napidíjas forradalmárok, szellemi idénymunkások néhanapi megfutamodására kaptuk föl a fejünk: ezek hova lettek? Egyik kérdező mindig is Balogh Edgár volt, a közügyek állandó szolgálatosa. Kedvét, lendületét az sem törte meg, ha saját dédelgetett ügye vágta kupán, olyan erővel, amitől más esetben tökéletes eredmény származik: a Tökéletes Közöny. Mintha Saint-Justtel vallaná, hogy nemcsak az árulókat: a közömbösöket is meg kell büntetni. A nyaktilótól idegenkedvén, a maga módján persze. Szigorú módszere a tanítvány karon ragadása, meghordoztatása valamely csöndes park árnyas fái alatt a kérdések, ösztökélések záporában. Majd azután a figyelem; az elvetett magvak számontartása. Szükség esetén számonkérés: én beléd reményt helyeztem, mit csináltál vele? Ily esetben a legszerényebb beszámoló is föllelkesíti. Egy följegyzett népdal, helységnév: az életmű kezdete. A csodavárások sivatagában a mákszem. S ez az ő mákszem hite: türelmes lobogás a türelmetlenségben. Hány embert szólaltatott már meg! Legalább annyit, ahányan – regösjárásainak kezdete óta – el akarták őt hallgattatni. Zsenigőggel, hibatetvészkedéssel, hátsólépcsőszagú kritikával, ha szabad e fogalmat Babitstól kölcsönbe kérnem. Minapában is egy boldog urat láttunk Amerikába távozni a nagynénihez. Boldog volt, hogy elmenőben – haza és nagyvilág viszonyán rágódva – az itthoni gondot oly jelentéktelennek látja. Önmagánál is jelentéktelenebbnek. Más dolga nem lévén, Balogh Edgár felé öltött nyelvet, Boeing-kultúrájának csúcsáról lefumigálva – a hagyományápolást. A sercintés egyik lapunkra pöttyent, megkérdezhettem hát a közírót: mi erről a vélekedése? Legyintett. Nem esett kétségbe. Gáll Ernővel együtt a Korunk olvasói várták éppen jó néhány városban.

Kiszállásai a hegedűkészítő-mesterekéhez hasonlatosak. Mint a jó hangszerfát, oly boldog rikkantással köszönti a váratlan felbukkanó íráskészséget; a biztatásra válaszoló rezonanciát. A falusi tanító, a nyugdíjas munkásmozgalmi harcos, Máthé János magyarhermányi földműves szeme fölcsillan: ezt valóban megírhatnám! A falumonográfiát, mozgalmi emlékiratot, emléktelen műemlékek történetét. Az eszmélésnek megannyi életre kapott parazsa. Önmagunk számbavételének olyannyiszor félbeszakadt – a történelem jóvoltából lefújt – munkája. Európa szerencsésebb népei – vagy sorsuknak élelmesebb kovácsai? – ezt a munkát már elvégezték. Ha nem egyébért: a turisztikai jövedelem céljából. Az igyekezet néha döbbenetes. Pompeji a jól jövedelmező üzemek közé sorolható. A Vezúv áldozatai – megfelelő összeg ellenében – naponta elsírják bennünk borzalmas szenvedéseiket. A lávába fúlt-kövesedett szerelmespár mellett a fájdalom görcseibe rándult kutya is „dolgozik”, értéket termel. Megtekintése ötszáz lírába kerül. Ilyenformán részvétünk is átszivárog a puszta kíváncsiságba. Nincs eszemben őseink halálhördüléseit pénzre váltani. Hanem tanulságra; abból sosincs elegendő. A tanulság – a példa, a követendő és az elvetendő: vértezet. Nem igaz, hogy a szobrok hallgatnak: épp beszédes természetük miatt kerülnek a közterekre. Néhanapi ledöntésük: az elhallgattatás művelete. Amikor Balogh Edgár emlékeink nyelvét oldogatja: ifjúságának hitével, a megkerülhetetlen nagy példákhoz: Adyhoz, Bălcescuhoz ragaszkodva, sajátosnak is nevezett, pedig inkább természetes feladatát végzi. A ködös sors, történelmünk tanulságainak tudatosítását Ady szellemében, a „mindigre egy bánat marad” kötelező érvénye szerint. Az igyekezet az ő részéről sem holmi ittragadt rögeszme. Az Ady látta bánat föloldása nemzetnek, nemzetiségnek egyaránt ama jogában rejlik, hogy közösségi igazságainak védelme alatt, saját – mi tagadás: sajátos – orcával, saját történelmének igazoló iratával lépjen a jövendő küszöbére. Nők letagadhatják, szükség esetén el is felejthetik – átfesthetik – a múltjukat, a népek sohasem. Évszázadok, évezredek kigyöngyözött erkölcsi értékeit vetnék sutba vele. Történészként Balogh Edgár ennek a felénk áramló erkölcsi erőnek az útját egyengeti. Ilyen fejezetcímekkel is: A politikus Petőfi; Bem József a román–magyar testvériségért; Bălcescu forradalma; Az ágyúöntő Gábor Áron. Ez utóbbi épp mostanság, ősz elején, földnek omló szakállal, hasmánt utazott teherautón Kézdivásárhelyre. S véle, a képzelet díszkíséreteként, Háromszék százhuszonöt ledöndült harangja. Most, hogy talapzatán áll újra: sanda szemek is láthatják, miszerint a mi hagyományőrző szándékunk nem Mária Terézia szoknyáját bújja.

 

 

Néha zsörtölődöm is Balogh Edgárral. Egy újévi nyilatkozatának margójára – irodalmunk mai állása dolgában – ezt jegyeztem föl: nem hiszem, hogy ifjú költőink munkásságának legfőbb jellemzője a „kozmikus humanizmus”. Mint újdonság. Mi volt akkor Goethe humanizmusa? S mi lehet vajon az „abszurd népiség”? Beckett Sámuel talán, székely balladába oltva? Továbbá: szabad asszociációs líra. Melyik változata? Mindahány kalandra csábító. Emlékezzünk Illyésnek egy ilyen kalandjára, midőn a húszas évek párizsi avantgárdjának szellemében maga is Tzara-hangvételű verset próbált írni Annáról, a munkáslányról, aki reggelente földalattin utazik, „reggel a jövendő, este a halál felé”. Zsengének is be szép, végleteket átkaroló sor! De mivel érthető: megvetésre méltó. „Korom gyermeke voltam… A lélek vágyódása, amely egykor az őrülteket fogta babonás tiszteletbe, ha nem glóriába, most – ugyanazon okból – az értelmetlenségnek hódolt.” A kor gyermeke azonban, mivel titkos szándéka mélyén haza, egy nép szeme elé – s mi tagadás, annak a szívébe – kívánkozott vissza sebnek s kötésnek is: képtelennek bizonyult az áhított értelmetlenségre. A szavak őrültekházának egy tajkolt utánzatát sem tudta létrehozni. Mint írja: hosszadalmas kínlódás árán sem. A kudarc évtizedek távolából is frissen él emlékezetemben. Az ifjú költő egy jó kilométert belegyalogol a versbe, míg a bátorság magával ragadja. Merész képeket sercint a megfeszített elme. S az eredmény? Sivár, azaz egyértelmű. Hiába minden verejték: a vers „értelemtől súlyosan” ott hever a kőpárkányon, a valóságban. Anna földalattin utazik. A földalattin-t kijavítja föld alatt-ra. Ez már elrugaszkodás, ha másfelé nem: a halottak irányába. A vers homályosul, könnyül. Még csak írásjeleitől kell gyorsan megfosztani. Elhagyni minden fölösleget. Aztán a lemondó legyintés: „Hagyhattam, meg se rezzent tőle.” Aki odafigyel: ifjú költőink legjobbjainak útkereséseiben e szerencsés – mert hisz tehetségmentő – kudarc nyomait is megtalálja.

Mit nem hittem még abban a nyilatkozatban? Hogy a szabad asszociációs líra képviselői szállították volna azt a zabot, amitől az idősebb költőnemzedék „megtáltosodott”. Például Méliusz József, az írásnak kezdettől fogva elkötelezett modern mestere, és Szemlér Ferenc, aki „újból modern”, de saját erejéből. Ha létezik megtáltosodás: indítékait az irodalmon kívüli valóságban kell keresni. S kinek-kinek a lelkiismeretében. Nemzedéki kölcsönhatásoknál mindig is erősebb volt valamely korszak társadalmi-politikai jellege. Nem azért hasad a hajnal, mert a kakas kukorékol. Továbbá, mifajta két tábor ez: „dokumentáris” és „non-dokumentáris”. Meg hogy régente kizárólag az előbbieket értékelték. Miként értékelhették volna az utóbbiakat, mikor azok legalább tizenöt esztendővel későbben születtek?! Mintha azt mondanám: a múlt században kizárólag Balzacot értékelték, ma már azonban Balzacot és Solohovot egyként megbecsüljük.

Eddig szól a régi margójegyzet. El is hagynám – ne legyen ez alkalommal semmi zsörtölődés –, ha nem sajdulna föl bennem – esetleges igazamban – a Balogh Edgár igaza is. A súlyosabb. Vitatható párhuzamaiból: a vitathatatlan. A mindenkori ifjú nemzedékek nemes törekvéseinek felkaroló szándéka. Hisz engem is így – fenntartás nélkül – szólított ki az ötödik gimnáziumi osztályból. Zsenge írásomat korszakalkotónak minősítve adta le a Világosságban. A kolozsvári Református Kollégium hajdani kisdiákja szemrehányólag néz most rám: még mindig nem érted őt?

Ő az, aki időnként előreszalad öt-tíz évet öregedni, majd azután, mintegy a magány szorításában, egy óvoda, sarokbástya gondját letéve, visszasomfordál az iskolába; a padokban újabb kisfiú után kutat, akinek tollat adjon a kezébe.