Minden bilincs a szerzőé

Szerkesztő kollégámnak van egy vaskos jegyzetfüzete, amibe gyakran belelapoz, és újfent megállapítja, miszerint a rohanó időt zabla és gyeplő vissza nem foghatja, mert lám, ki gondolta volna, hogy immár Nagy István is átlépte a hatodik évtized küszöbét. Bár lehetséges, hogy amily rohanós természetű, s ahogyan a jövő igézetében sem jobbra, sem balra nem tekintve siet mindig csak előre, maga sem vette észre az elmaradó kilométerkövet. Boldog ember, gondolom, aki így tud sietni a jövendő felé. Ő tudná megmondani: mennyi ebben a keserűség is. Az ő sietős természete ugyanis édestestvére a rajongó hitnek és konok bizakodásnak. A keserűséget éppen azért említettem, mivel az effajta lobogás távolról sem azonos a mennyei harmóniával; akik elkötelezték magukat egy eszmével, mi több: annak hús-vér megtestesítői, azok – ha valóban hűek önmagukhoz – törvényszerűleg váltják sorsukká az eszme válságos fordulatait is. Csak a szkepszis védheti meg arca simaságát a mindenre legyintő közönyben. Csak az értelmetlenül csengő szavak römijátékosai mondhatják el: boldogok, akik nem hisznek, mert övék az irodalmárkodás virágos mezeje. Nagy István arcán a szinte kőbe faragott ráncok: a viaskodó ember sebhelyei.

Jellemzőnek tartom a helyzetet is, melyben őt épp negyedszázada emberközelből is megismertem. Nem biedermeier íróasztalnál, bársony munkakabátban, hanem egy kis túlzással szólva: veszélyes körülmények között, magaslati helyen: egy robogó vonat tetején. Nagyváradról Szalonta felé menet, a szénporos bádogon hasmánt feküdve, és időnként, hogy valamelyikünk le ne szotyogjon, nemzedéki barátsággal egymásba kapaszkodva próbáltunk hol helyet, hol eszmét cserélni. Ez utóbbit már azelőtt is próbáltam: könyvnapon dedikációt kértem tőle, és ez alkalomból valósággal eltársalogtunk a sátor előtt, ilyenformán:

– Hogy hívják magát?

Mondom a nevem.

– Na jó! – bólintott rá. – Csak aztán úgy legyen!

Aláírta a nevét, én hozzágondoltam a többit, mint például: személyes megismerkedésünk emlékére, szívbéli barátsággal és nagyrabecsüléssel stb. – és vittem boldogan a Kövérek századát, majd eltűnődtem a figyelmeztetésen; bizonyára igaza lehetett, mivel azóta számtalanszor kiderült, hogy nem mindenki azonos azzal, aminek vallja magát.

Már nem emlékszem, miről társalogtunk a vonat tetején. Tudom, hogy leginkább ő faggatott engem is, a lobogó hajú színésznőt is, aki irodalmi műsorunk szereplőjeként ugyancsak velünk utazott, fel-felsóhajtva a nem közönséges nyomorban: „Ó, Nagy elvtárs, vajon mikor jutunk el a kommunizmusba?” „Ne türelmetlenkedjék, művésznő! – szólt rá Nagy István. – Először Szalonta következik.” Tél elején volt ez, negyvenötben, tehát a népi hatalom reggeli óráiban, mikor a tettvágy mint apró fáklyákat mártott meg bennünket a lelkesedés tüzében. Ez nem puszta szóvirág, mert abban a nyers időben magam is egy szál kiskabátban vágtam neki a hosszú útnak Kolozsvártól Temesvárig, onnan Resicára, Lugosra és vissza, csontig hűlve és az irodalom szeretetében meggémberedve.

Irodalmi esteket tartottunk.

Szereplők: Nagy István, Asztalos István, Horváth István, vagyis, akkori rövidítésben, az Istvánok, a „három királyok”, a lobogó hajú színésznő s jómagam, kinek Asztalos azt ígérte: ha jól viselem magam, és valami olvashatót írok, befogadnak maguk közé negyedik, tiszteletbeli Istvánnak. Erre azonban akkor nem kerülhetett sor, mivel ők felolvastak, mozgósító beszédeket tartottak. Nagy István dörgött és villámlott a reakció ellen, Horváth István a parasztság gondjait pergette, Asztalos a derű szikráit ontotta, mint egy csillagszóró, minek a fényében kacagni és sírni lehetett a kisember tragikomikumán – jómagam pedig a könyveiket árusítottam.

Tehát fontos beosztásban tevékenykedtem.

Sorba állítottam a népet a dedikálásnál, vigyáztam, hogy az izgatottabbak össze ne tévesszék egyik Istvánt a másikkal, ami így is gyakran megesett. Még magunk között is, mert ha azt mondtam: Pista bácsi, nincs meg a nagykabát – mind a hárman elképedtek; máskor pedig, ha ugyancsak spórlási szándékkal így lelkesedtem: Pista bácsi, ez a felolvasás nagyszerű volt – három irányból sütött felém egy-egy meleg tekintet. Előadás után összecsomagoltam a könyveket, gondoskodtam a vasútra való kiszállításukról, átöltözés esetén őrt álltam a művésznő szállodaszobája előtt, mivel a háború kitörte volt az ablakot, s ha időm volt, eltűnődtem azon, hogy a választásokat biztosan megnyerjük, de én latinból megbukom.

– Ezen a nyelven mi sem értekezünk! – mondták az Istvánok.

Szipkatisztogatás közben Nagy István megkérdezte tőlem:

– Az elvtárs minek készül, hogy képes itt velünk együtt fagyoskodni?

– Majd kiderül – tekergettem a nyakam, s nem mertem bevallani, hogy ha éppen nem lát senki sem, magam is novellát írogatok.

Akkor ő kisegített engem a pályaválasztásban, mondván:

– Jó könyvkereskedő lehetne magából, fiatalember.

Ez volt a szó, amely meglegyintett a titkolt ábrándozásban. Ahogy kimondta ott a vonat tetején, át is fordult a helyéről, széllel szembe, hogy a hátánál megmelegedjem.

Ez volt a mozdulat, amely megvigasztalt, s tudtomul adta, hogy olyan ember mellett ülök, akinek a szívében írói hatalom lakozik: az együttérzésé. Ugyanis ha megkérdeznék tőlem: hol, miben gyökerezik az írás hajlama, mi lehet annak titkos indítéka, váltig erősíteném, hogy a másokkal való együttérzésben; amiként Nagy István vállalta osztályának sorsát, minden édes és keserű levével. Ebben a véleményemben nem maradnék egyedül, hiszen gigászi erőfeszítéseinek magyarázatát Balzac is egy eltűnődő tekintetben találta meg, mondván: „Ha ezeket a szegény embereket hallgattam: az ő életüket éltem, az ő vackaikat éreztem a testemen, az ő lyukas cipőikben jártam; vágyaik, szükségleteik átjárták a lelkemet, vagy lelkem az ő lelküket.” Az a bűvös erkölcsi erő, amit közönségesen tehetségnek hívunk, a közösségi érzület magzatvize nélkül fulladásra van ítélve.

Valójában tehát ekkor ismertem meg Nagy Istvánt s benne a hajlamot, hogy mindig oda áll, ahol nagyobb a széljárás. Soha életében nem kereste a csöndes helyeket; sohasem fért meg egy fedél alatt olyan emberekkel, akik kényelmes ülőhelyre tartanának igényt, hogy végignézhessenek egy lefejezést. Ahol kényelem és tespedtség mutatkozott, onnan vagy elmenekült, vagy nekifeszült – írással és tettel –, hogy az eszményeinek érvényt szerezzen. Ezért a munkásmozgalom bilincses esztendeiben nem kritikusok, hanem szuronyos csendőrök hurcolták meg istentelenül. Első, lázító könyvének honoráriumát is pofonokban és bokarúgásokban számolták le neki a harmincas évek vallató őrmesterei. Gorkiji erejű vallomását erről Minden jog a szerzőé című munkájában olvashatjuk. Ebből vonható le írásművészetének egyik tanulsága is: ha kevés az élményed, toldd meg egy sztrájkkal, egy barikádharccal. Teremts a műhöz nyersanyagot a saját életedből. Bizonyos értelemben minden művészi alkotás: Kőmíves Kelemen emberáldozatának örök megismétlése. A mű falaiba zárt élet: a regényvárépítő mester egyetlen és legfőbb építőanyaga. A valóság, mely átzubog rajta: ideget, agyat, csupa piros vérsejtet zabálva formálódik mondattá, képpé, vígjátékká vagy drámává. Nagy István legjobb műveinek lapjain a személyes vallomás pecsétje látható. Azokhoz a kutatókhoz hasonlatos ő, akik az egyszer megsejtett igazság bizonyítására saját létüket is kockára teszik. Kevés írónk van, kinél ember és mű ily tökéletes összhangot mutatna.

Évekkel ezelőtt így biztatott minket, fiatalokat:

„A lét értelme: a cselekvés. Az irodalom ennek csak kicsapódása. Legyetek magatok is írásaitok hősei.”

Lehetséges, hogy nem idéztem szó szerint. A dolog lényegéről beszél azonban novellisztikájának legjava, regényeinek és önéletírásának személyi háttere; a hajdani asztalosinasból kinőtt munkásmozgalmi harcosnak oly rendkívül gazdag tevékenysége, minek a krónikájához kevés az az egy kéz, s ha Gorkijnak igaza lett volna, hogy lesz idő, mikor a regényt is kollektíven építik föl, mint a szülőotthonokat, akkor Nagy István élményhegyeihez három írósegéd is kevés lenne. Nem emlékszem, hogy valaha is rászorult volna mások elmeséléseire. A jellegzetes mondat, amivel történeteit kezdi: „Amikor én egyszer a műhelybe bementem… Amikor ránk csapott a sziguranca… Amikor engem a káplár hasba rúgott…”

Az írói természet persze sokféle, és mindnek meglehet a létjogosultsága. Az Istvánok között is ott ül mindig a szemléletbeli eltérés, nemegyszer nézeteltérés; nem is lett volna jó, ha nem ragaszkodik mindenik a saját anyajegyéhez. A dogmatikus kritika épp a természetes változatosságot nézte értetlenül, s viaszérzékenység helyett az írót nemegyszer kaptafával próbálta megközelíteni; néha olyanformán is, hogy azt egyenesen a fejéhez vágta. Akit eltalált, annak – egy Tamási Áronnak, Dsida Jenőnek, egy Kafkának, Gide-nek – időlegesen elhalasztatott a feltámadása.

E sokszínűségben Nagy István munkássága a legrokonszenvesebb példákat gyarapítja. Nagyméretű önéletrajzi regénye, melynek folytatását várjuk ezekben az esztendőkben, jó néhány más művével együtt oda állítja őt irodalmunk legnagyobbjai közé. Egyebek között épp a szerző személyi-erkölcsi hitele miatt is. A bilincs nyoma, amelyet hősei viselnek, ott az ő csuklóján is. Föltehetőleg ez magyarázza a szigorú ráncot a szája szögletében; lényének azt az eretnekűző komorságát, amely azonban kézfogásnyi közelből nézve szívmeleg emberséggé szelídül. A mezőségi parasztház, amelyből ő is elszármazott: kívül csupa jégcsap, de odabentről a zúzmarás ablakon át egy álmokat űző gyermek arca tekint vissza ránk. Én úgy sejtem: éppen ez a gyermek az, kit a múzsa már kezdetben a térdén szeretett ringatni. Azt kívánom Nagy Istvánnak, hogy Múzsa istennővel ezután is tegező viszonyban maradjon.