Asztalos István fehér zsebkendői

Szász János üzente: menjünk el Illés Bélával vacsorázni az Athénée Palace-ba. Ha lehetséges, kerüljük a beszélgetésben a komor dolgokat – mondta. Illés Béla már akkor súlyos beteg volt; szíve, vérnyomása jelezte a hajszálat, amelyen egy idő után az életünk múlik.

Tréfás, hangos kis társaság voltunk. Béla bácsi, mint rendszerint, sziporkás kedvében volt, ontotta az anekdotákat.

Éjféltájt Szász János kilépett a teremből, majd később visszajött, odasúgta nekem:

– Valamit mondani akarok.

Kimentünk az előcsarnokba.

– Meghalt Asztalos István.

– Pista…

– Most telefonáltak.

Akkor ott, hogy visszanéztünk az időben, sóbálványokká meredtünk. Rohanni szerettünk volna Pistához Kolozsvárra, Bukarestben félezer kilométernyire voltunk tőle.

Béla bácsinak most még nem szabad megtudnia. Ne terheljük a szívét! – egyeztünk meg Jánossal.

Visszamentünk a fehér asztalhoz. Vörösbort ittunk. Béla bácsi a pipáját tisztogatta, vidáman pöfékelt, hunyorogva vette számba a kis társaságot. Újabb anekdotasorozattal vízipuskázott közibénk. Egy-egy vánszorgó nevetésre alaposabban megnézett bennünket.

– Fáradtak vagytok, fiúk. Kicsípte a füst a szemeteket. Hát ezt hallgassátok meg…

Orosz tisztelői elhatározták, hogy írói és katonai érdemeiért megajándékozzák. Miként tettek szert reá, nem tudni: vadonatúj gépkocsit, Volgát ajánlottak föl neki. Béla bácsi szabadkozott, nem való neki az autó, nem is igen szereti, a karbantartása gonddal jár, elég baja van a pipáival. Hanem egy jó töltőtollat, ha gépkocsi helyett azzal megajándékoznák, nem utasítana vissza.

– Hát nincs igazam? – vonta föl nagy busa szemöldökét. – Íróember számára a töltőtoll az igazi ajándék.

– Aztán jó tollat kaptál-e? – kérdeztem.

Legyintett:

– Mai napig se kaptam meg.

A gránátreplika is vizesnek bizonyult. Már nem tudom, melyikünket nézte meg Béla bácsi azzal az éles tekintetével:

– Fiam, mintha csak úgy magadban nevetnél. De a könnyed, látom, kicsordult.

Majd hozzám fordulva:

– Mintha kést ütöttek volna a hátadba.

Magam mentegetve-motyorogva kimentem az előcsarnokba. Nekitámasztottam homlokom a márványoszlopnak. Elment hát Asztalos István. Mikor még a Falvak Népe főszerkesztője volt – 1950-ben –, maga elé ültetett, ravaszkás, megejtő mosolyával egy kulcsot nyújtott át nekem:

– Átadom, barátocskám, az asztalomat. Te még fiatal vagy, ülj oda főszerkesztőnek. Én elmegyek írni. Írnom kell. Sokat.

Elment írni, műve mégis befejezetlen maradt. Mint mindenkié Mikes Kelemen óta ebben az irodalomban. Nemcsak írónak: mindenesnek kellett lennie; Benedek Elek helyett új lapot alapítania, annak előtte a Falvak Népét – a legnagyobb romániai magyar parasztlapot – útjára indítania. Az idő krőzusainak éreztük magunk. Azt gondolta ő is: mindenre futja majd. A széki parasztok gondja-bajára és a megálmodott nagy regényre is. Öt kötete sorakozik a polcunkon. Mi ment el vele? Ki tudná azt megmondani?! Egy-egy álomterve bukkan föl itt is, ott is, a kortársak emlékezetében. De amit megvalósított önmagából, az maradandó.

Felszíni fodrait nézve anekdotikus természetűnek vélték nemegyszer. Pedig az ő nevetései is olyanok voltak legtöbbször, mint a mi kényszerű kacagásunk azon az estén, amikor halálának hírét próbáltuk elrejteni a szemünk sarkába. Még tán föl se mértük igazán, mily gazdagok lettünk, amikor egy düledező baráberházban elkezdett mesélni a szegénység állapotáról. Az olvasó, a hallgatóság föl-fölnevetett, azt gondolván, hogy így tán elviselhető az a szegénység.

De aki közelebb hajolt a gyerekarcú mesélőhöz, észrevehette a kést is a hátában.

 

 

A csöndes félelem, hogy Asztalos István mihamar elmegy közülünk, már hat esztendeje, hogy meglegyintett minket.

1954-ben a Bukarestből Temesvár felé robogó vonaton kaptuk az első figyelmeztetést. Írófélék, költők csoportosan, de széjjelszóródva, más-más fülkében jó helyre rázódva utaztunk. Jómagam az ablak alatti lappancsot lekattintva, a kedélynek fölcsavart lámpafényében órák óta sakkoztam Pistával. S mivelhogy jó lépéseim rendszerint másnap jutnak eszembe, Pistának győztes kacaja közben félóránként szenvedtem el hatalmas vereségeimet. De újra meg újra felsorakoztattuk seregeinket. Valakinek a mondása szerint azt is megállapítottuk: mi már nem sakkjátékosok, hanem sakkmunkások vagyunk.

Egyszer aztán magam is fölrikkantottam:

– Matt!

Csodálkozva nézett rám:

– Vak tyúk is talál szemet.

Nevetett, majd hirtelen hátravetette magát az ülésen.

– Hány óra? – kérdezte. – Csatanyerésed idejét jegyezd föl, hogy elmeséld majd az unokáidnak.

Este tíz óra volt.

– Játszunk még?

A keze fejét mutatta: csupa vér volt. Eleredt az orra vére.

– Semmiség! – mondtam ijedtemben. – Ne mozdítsd a fejed!

Mozdulatlanságot kérve tőle – mintha csak a léte ellen szólottam volna. A menyecskemadár elevenségének embere – így nevezte a barázdabillegetőt – üljön moccanástalan! A riadalom vasai közé szorítva nézte a fülke mennyezetét.

Gyorsan vizet kerítettem, zsebkendővel borogattam a tarkóját. Gyógyító tapasztalatom – tudásom is – csak az otthoni volt: a víz, meséink életvize s az égre fölmenekített tekintet. Nem azért, hogy Istent lássuk, hanem hogy a vérünket ne lássuk. Kortyoltuk inkább, csak el ne veszítsük. Asztalos Pistán nem segített most sem a víz, sem a mozdulatlanság. Éjfélkor még ott ültem mellette, borogattam a fejét sűrűsödő aggodalommal. Végigrohangáltam a vonatot vattáért. A vöröskeresztes ládikó üres volt.

– A nők, uram! – káromkodott a kalauz. – Nincs annyi vatta, hogy el ne hordanák!

Az állomásokon orvos után érdeklődtem; mire valahol is eligazítottak volna, a vonat továbbrobogott velünk.

– Meghúzom a vészféket – lázongtam, mire Asztalos legyintett: abból csak büntetés lesz, orvos nemigen. S nevetett véres ajakkal.

– Tele van a bőröndöm zsebkendővel!

Mindig számított hát a bajra. Így jött velünk Bukarestbe, Brassóba, Aradra, Temesvárra. Fehér zsebkendői mögé rejtőzve kerülte a halál tekintetét.

Milyen ismerős volt ez a védekezés! Az írásaiban is. A tejesember című novellájában a proletárasszony a szekrénybe rejtőzik a szorongató szegénység elől; a menekvés valóságos lehetősége helyett egy illuzórikus fal mögé. S mikor a nagy csendben – ki ne emlékezne még a novellára! – kidugja a fejét az ajtórésen, és azt kérdi: na, elment? –, újra beleszalad a komor hitelező torkába.

Ez nem a felülkerekedés életérzése és művészete, mint amilyen a Tamásié. A kacagás forrása ezúttal a tetten ért gyámoltalanság, pontosabban: a gyámolítatlanság. Kiesettségünk az Isten markából; testi-lelki sántaságunk egy sanda szándékú és kancsal ütésű világban; az árvaság didergése, amely Asztalos legelső műveinek is sajátja. „Mosolygott, hol az emberre, hol ránk. Aztán csak leült a székre, s elkezdett sírni csendesen. Mi elhallgattunk s néztük. Néztük sokáig.”

Most is mintha csak arra számított volna, hogy a becsapott veszedelem más fülkében keresi majd az áldozatát, lekapta arcáról a vérfoltos zsebkendőt.

– Elállt! Most aztán rád verek, barátocskám!

De még mindig folyt a vére. Átvezettem a szomszédos fülkébe, ahol a helye s bőröndje volt. Apró léptekkel botorkált mellettem, a fejét féltve – mint az üveges táncban – minden rezzenéstől.

Megpattant ere másnapig vérzett.

Végül egy aradi klinikán vetettek gátat elébe. Ha jól emlékszem, később maga mondta így, elvegyítve csermelymulandóságunkat a nagy természet méretei közé: „A véremnek gátat emeltek.” Úgy mesélte ezt az ijedelmét, mint valami csínytevést, felcsattanó, majd váratlan megszakadó kacagással. (Ha élne, talán ezt írná most: a megszakadó kacagások döbbenetét.) Látszólag a felejtés boldogságában dolgozott. De ha nem is hitte el: mindennapi rettegései között hordozta halálos feszültségű érhálózatának gyakori vészjelzéseit. Így írta-szerkesztette legjobb munkáival lépést tartó művét, a Napsugárt. Bevallatlanul is Benedek Elekkel kélt versenyre. A gyermeki lélekhez vezető székely kapu mellé odaépítette a maga finom faragású diófa ajtaját.

Azt hiszem, közülünk ő fogta föl legmélyebben – már-már magányos gyötrelemként – azt az igazságot, hogy fényes jelzőkkel és virágokkal elhalmozott jövőnk lassanként – vágyainktól függetlenül – oda szegődik a gyermekeink mellé. Arcuk vonásait fogja viselni. Az ő nyelvükön fog rólunk is szólani. Nem közömbös tehát: mivel tarisznyáljuk fel őket, hogy meghosszabbítsuk magunk az időben. Asztalos konok szenvedélye, ahogyan a Napsugár százezres gyermekhadának nevelését a gondjába vette: évtizedek múltán is félreveri lelkiismeretünkben a harangot. Ingerült hangú leveleket kaptam tőle: „Miért, miért nem írsz a gyermekeinknek?!” Az írás esztétikai értékeinek megszállottja „irodalmon kívüli” feladatokba merült kötésig. Élete utolsó napjaiban is hányfelé láttuk őt! Termelőszövetkezetekben, iskolákban, képviselők tanácskozásain. Ezek a kohók szikráztatták föl benne közügyi-publicisztikai mondandóit. Pedig súlyos betegsége a Piliske nyugalmát követelte, a gyermekkor emlékvilágából oly gyakran kibomló erdőrengetegét, a „kimondhatatlan nyugalom” tájait, ahol a nehéz testi munkában meggyötört gyermek Asztalos felé – az álomszövögetés óráiban – ibolyák kukkantak minden bokoraljból, mint valami ijedős gyermekszemek, ahogyan írta volt.

Sóvár pillantásokat vetett a nagyepika lehetőségeit rejtő magány felé; megíratlan könyvei nyugtalanították. A közügyi szolgálat hasonlóképpen. Ha valahol fiatalok verődtek össze, ott ő volt a legfiatalabb. Az öröm s a harag viharainak sodrásában a teljes életnek adta át magát; írás és élet örök konfliktusában alakította ki legtökéletesebb műfaját is: a rövid lélegzetű, erős feszültségű novellát. A kritika sokat foglalkozott vele, de még mindig adós műveinek alapos elemzésével. A válasszal is: mi táplálta sajátos derűjét? Én úgy láttam: az örökös felfedezés izgalma, mindig eleven érdeklődése a szocialista viszonyok alakulása iránt. Sohasem örült annak, ha fiatal író – amilyen magam is voltam akkortájt – múltbeli témán bíbelődik. „Újat, megíratlant, mait!” – csattant föl gyakran a Falvak Népe szerkesztőségében. Ő maga irigylésre méltó Kolumbusza volt a forradalom kezdeti szakaszában felbukkanó új lelki világrészeknek. Ahogy megfordult egy faluban – Szék községbe szeretett kijárni –, a fotocella érzékenységével jelezte azonnal a tehetségének sugarába kerülő újat, az emberi szabadság moccanásait. Szinte ujjongva gyűjtögette noteszébe az eladdig ismeretlen paraszti viselkedésbeli formák apró részleteit; a szolgahajlongást felejtető, könnyed, önérzetjelző fejbiccentést, a tekintet nyíltságát, hallgatag – mert hisz hallgatásra kényszerített – népének puszta megszólalásait, jövőkereső mozdulatait. Beszámolóinak gyűlésromantikája – későbbi gúnyolódások célpontja, ha nem is épp személyére szólóan – az akkori idők objektív jellemzője volt. Vagy tán a hiszékenység káprázata? Már hogyne lett volna hiszékeny – önnön legbensőbb bizakodása iránt! Vele együtt húsunkat vetettük a történelem éhes torkába; későbbi pecsenyesütögetők – ha fel is zabálták áldozatos bizakodásunkat – a tiszta lelkiismeret nyugalmát el nem vehették tőlünk. Lám, észrevétlen máris a nevében szólok. Kettős okom van rá: ő már nem szólhat, és sohasem óhajtotta, hogy tanítványa legyek.

Amikor a halál elészólította fehér zsebkendői mögül, arcán megkövesült a csodálkozás: „Hát nem ment el a tejesember?” Elment, őt is magával cipelve. Amit még láthattunk belőle: az első osztályos gyermek szorongása volt az iskola küszöbén.

Vajon melyik padba ülteti őt az utókor emlékezete? Az idő minden bizonnyal kegyes lesz hozzá. Épp a kölcsönösség alapján; saját idejének jeleit Asztalos István – József Attilához igazodva – úgy fogta föl, hogy azokat ő hozta magával. Most, hogy tolla elárvult – s mi mindannyian szegényebbek lettünk –, mintha mesterének, Móricz Zsigmondnak hangját hallanám: „Ülj ide mellém, Asztalos Pista. Nekem szólj, ha jönnek a meszesgödrösök.”

A kép, mit az utókor – a jelenünk egyúttal – Asztalos Istvánról kialakított, még nem végleges. Nem is lehet. Néhol pontatlan is; ez elkerülhetetlen. Az idő keze azonban dolgozik, gyúródeszkáján szinte hallani még a tenyércsattogást. Ez jó jel; a használhatatlan agyagot rendszerint már a temetés napján sutba hajítja. Jegyzeteimmel a készülő-alakuló portréhoz sugallnék csupán néhány vonást. Néhol orcafényesítőt, másutt árnyékosat. Heves-viharos természetével, rendkívüli szuggesztivitásával ugyanis nemcsak az erényeit: hibáit is elfogadtatta velünk.

Míg élt, kölcsönös vélekedésre ritkán kerülhetett sor közöttünk. Különben is: közös ügyben lobogva, szemünket nem egymásra – holmi értékrendben kijelölt helyünkre –, hanem a célra függesztettük. A falra, melyen az írott szónak át kellett hatolnia; mindkettőnk felnevelő közösségének tudatára, melynek jelzéseit Asztalos mindenkor többre becsülte a belterjes kritikánál. Falusi könyvtárakban az első polc – akár egy kis mezőségi indóház – véle indította vonatait Tolsztoj széles vágányai felé. Egy pillantás, egy mozdulat, s a ronggyá olvasott kötetben máris rábukkant a lapszéli felkiáltójelre, az aláhúzott mondatokra, a soron következő olvasónak ajánlott lelkesítő szavakra. Ezek hozták őt is látható izgalomba: megannyi céltáblán a gondolat telitalálatai. S hiába mocorgott bennem a vele szemben mindinkább felgyülemlő várakozás: hogy megkísérli ő is lerázni magáról a korszak szemléletbeli nehezékeit. Amikor pedig – oly konok, gyors mozdulattal, ahogyan az ajtót szokta néha bevágni maga mögött – váratlanul elment közülünk, lesújtott a gyász, és megbénított a kegyelet. Újra csak nem szólhattam arról, amit mindannyiunkra nézve fontosnak – minőségi ugráslehetőségnek – éreztem. Még fülemben a szunnyatagságot mindig széjjelugrasztó, felkapott hangja: „Hát ide hallgass, barátocskám! Nagyon tévedsz, ha azt gondolod…” Egy kritikai észrevételem, amivel védeni akartam inkább, mint támadni, olyannyira a szívére szállott, hogy időlegesen másfél évtizedes barátságunkra is árnyékot vetett. Épp arról esett szó, aminek ő sem volt híve: a nyomorromantikáról. Annak irodalmi vetületéről, melyben az ember állattá aljasul. Asztalost a nyomor nevelte íróvá; lumpenvilágban kellett megmaradnia embernek is, mi több: a helyzetén felülemelkedő emberségnek, ami pedig nemcsak a vergődő indulatnak, hanem a poézisnek is forrása.

Hogyan is szólt az a régi baráti észrevétel?

„Asztalos Istvánnak A tehén című novelláját olvasom az Utunkban. A végére érve vegyes érzelmekkel teszem le a lapot; nem hiszem el neki ezt a történetet: hogy a parasztnak a »tehénhez való viszonyulása« emberi, az »anyjához való viszonyulása« állati. Pedig a társadalmi jelenség, mely az írót megihlette, tagadhatatlan. Múlt és jelen az emberi magatartásban nem aszerint válik el, hogy miként korszakoljuk a világtörténelmet. A határvonalat itt vonalzóval nem lehet meghúzni. Csakhogy Asztalos az anyag megmunkálásában valahol félrevágott, s a megsejtett igazság – az elembertelenedés a magántulajdon viszonyai között – eltorzult a keze alatt. A kép, melyet elénk tart: hamis. Nem azért, mert rosszat mond a parasztról, hanem mert ebben a rosszban, az író ostorának nyomaival az orcáján, úgy áll elibénk, ahogyan őt a kívülálló szemlélődés nemegyszer megrajzolta már a naturalizmus eszközeivel. Asztalos pedig oly sok szép és maradandó írásában nem a kívülálló ámuldozásával beszélt a parasztról. Ezért csodálkozom a helycserén: úgy tűnik föl, mintha ezúttal nem a friss és megrázó élmény parancsára, hanem inkább hallomásból adna hírt régi ismerőseiről.

…az én falum – sok nemes erénynek és bűnnek hordozója – ilyenre példát nem mutatott. S bár a magántulajdon nemcsak éhes gyomrokat, hanem embertelen ösztönöket is táplált, a romlás mégis emberibb volt. Fájdalmasabb, érthetőbb és bonyolultabb. S gyakran az szenvedett köztünk többet, aki a szenvedést okozta. Asztalos novellájában ez az igazság csupaszon, tételszerűleg mered az olvasó elé.

A paraszti embertelenség romantikus fölnagyításának nyomasztó hagyományai vannak. Maupassant-nak sem hiszem el, hogy igaza lenne, mikor az unokákkal a tekenőbe fektetett halott nagyapjukon rendezteti meg a karácsonyi vigíliát. Az már csak a nyomor paródiája, mikor az »adta marha parasztja« így védekezik: »Hogy osztán máma elpatkótt, aszontuk, hogy aszongya: az öreg mán usse tud rulla, hát minek haggyuk itt az ágyba? Hónapig ellehet a tekenőbe, mi meg éccakára befekszünk az ágyba, mer hogy nagyon hideg van. Tekintetes uram, csak nem alhatunk egy ágyba a halottal…«

S a szerző kacagva lép ki az ajtón. Az emberi érzéseikből kivetkőzött unokák már szánalmat sem érdemelnek.

A szánalomra Asztalos tehenesgazdája sem méltó. Nem is ez a baj. De belső lélekrajza helyett puszta bírálatát kapjuk. Csak a paraszt fölött megsuhogtatott ostor csattogását halljuk; a torkon ragadott ember – mivel egyetlen bűnné egyszerűsödött, s ilyenformán az író nem is kíváncsi emberi mivoltára – némán remeg az ítélet előtt.

Nem fölmentést és együttérzést vártam. Csupán az író megértését. S ha erre volt is szándék benne, ez a szándék puszta lehetőség maradt. Az emberség nevében elhangzott szavak – bűnei helyett magát az embert ütik. A bonyolult és ellentmondásokkal teli magánparaszti sors (amely kirekedt az írásból) így válik a parasztságnak mint társadalmi kategóriának háza elé ütött jelzőtáblává: »Vigyázat! Az anyját sem kíméli!«” (Igaz Szó, 1958.)

Hozzátehetném még, hogy föltevéseim szerint ez a vasvillaindulat miféle hatásra szökkenhetett novellába. Rengeteg vád érte Asztalost is, hogy szemlélete avult, vagyis anekdotikus. Az a kritikai szellem, amely az író szándéka és megvalósítása helyett saját szándékait szokta vizsgálat alá venni, Móricz „barbárainak” komorságát kérte számon egy olyan írói kedélyvilágtól, amelyben A tejesember sírásba hajló kacagása fogant. Számítsuk hozzá a korszak irodalompolitikájának ökonomista jellegét is: az optimizmust, amelynek káprázatában az írott szó – a művészi persze –, már-már varázslatként, az olvasó tudatából egyenest az esztergapadokba szikrázott át, fölgyorsítván azok fordulatszámát. Másfajta ábrándok szerint az igazi költemény a piaci árak alakulását is lehetőségei közé sorolhatta. A Csendes hely – e ragyogó Asztalos-miniatúra – befejező része ezért torzul árszabályozó szándékká; egy rosszul értelmezett kötelesség sugallatára szerzőnk saját eredeti hajlamaival kerül szembe; sajátos alkatával, amelyet legföljebb idomítani lehet, minőségileg átalakítani sohasem.

Minden korszaknak vannak babonái; a babonaellenes korszakoknak is. A negyvenes-ötvenes évek egyik hiedelme volt: az írói szemlélet – nem a politikai, hanem a művészi látásmód – „gyökeres fordulatának” lehetősége. Az a kritikai felfogás, miszerint a tehetség mindenre fölhasználható valami, következésképpen csak öntudat és elszánás dolga, hogy ódát termel-e vagy szatírát, kisepikát-e vagy regényfolyamot: Asztalost is épp ütésközeiben találta. Még fülemben a tétel: „A mélyreható társadalmi változások csakis nagyméretű prózában ábrázolhatók.” A novellát, kisregényt sekély vizűnek érezve, evezőit Asztalos is a nagyepika felé irányította. Ezzel kezdődött keserves küzdelme, hogy élete legnagyobb vállalkozásának szánt regényét – a Fiatal szívvel-t – megírja. Baráti körben időnként részleteket olvasott föl belőle. Nehezen sikerült eltitkolnia, hogy diadalmas pillantásai mögött, lelke legmélyén a bizonytalanság emészti: no, most merre? Mivelhogy a szentenciát naponként hallhatta: aki „munkástémába” vágja fejszéjét, annak magát a munkásmozgalmat kell ábrázolnia. Olyan eseményeket is, melyeket a szerző csak hallomásból ismert. Ez önmagában persze még nem perdöntő; Tolsztoj sem vett részt a napóleoni hadjáratokban. Csakhogy ami egyik írói alkatnak erénye: a másiknak éppen bűne lehet. Asztalos jelentőségét semmivel sem csökkenti az a tény, hogy képtelen volt regényben gondolkozni. A nagy összefüggések kézben tartása végett jobban el kellett volna távolodnia az anyagától. Ez az, mit a novellista természete nem bír elviselni. Nem a távlati befektetések embere. Azonnali hatásra tör. Ez persze nem azonos a hatásvadászattal. (Mennyire fájt neki, mikor egyik írótársa effélével vádolta meg. „Hová mész, Pista?” – kérdeztük azután tőle. „Vadászni!” – vágta vissza keserűen a szenvedélyes halász. „S mire vadászol?” „Hatásra!”)

A novellista úgyszólván a véle szembekönyöklő olvasó előtt, annak mintegy a tekintetéből olvasva sűríti drámává a regényben hömpölygő életet.

 

*

 

Amire Asztalos István csak rávetette a tekintetét, annak menten eladdig rejtett fényforrása támadt, kilépett látszólagos jelentéktelenségéből; a Hamupipőke-jelenség megperdült, és tündéri változásban emelkedett költői szférákba. Ne gondoljunk Tamási mesés-víziós szárnyalásaira. Asztalos képzelete lassúbb járású, földközelibb; tárgyát nem kapja föl égi magasságba, de nem is döngi körül a naturalizmus vaskos lépteivel. Érdemes eltűnődni azon: mitől kellett tartania, hogy eredeti hangját megőrizze. Móricz és Tamási vonzáskörében nem lehetett könnyű megtartania saját keringési pályáját. S kivált, hogy alkati rokonság fűzte mindkettőhöz. Néhanapi vélekedéseiből a lényeget kiszűrve, mintha ezt kötötte volna a lelkünkre: vigyázat erre a két bolygóra – zuhanási veszély vár a közelükben.

Erős tehetségére vall, hogy sikerült elhúznia mellettük.

A veszélyt helyesen ismerte föl, de rosszul értelmezte. Utólagosan – 1951-ben –, a korszak idült dogmáinak hatására Levél egy fiatal írótársamhoz című írásában, a harcos szemlélet ostorát saját hátán is megcsattogtatva, kezdeti útkereső szándékairól így vélekedik: „Elmondja János című regényem megjelenése után, 1939-ben – e regénnyel azt szerettem volna bizonyítani, hogy nem olyan ám a székely, amilyennek Nyirő és Tamási ábrázolja – a hivatalos irodalmi közvélemény nagy hűhót csapott, és érdemén felül dicsérte könyvemet.” Miért érdemén felül? Mert Gaál Gábor, mint írja: épp ezért a könyvért kapta le őt a tíz körméről. Nosza, kerüljünk másfelé! Mert nem olyan a székely, de olyan sem, hanem még olyanabb. Ezt már a negyvenes-ötvenes évek kritikája kérte tőle számon, amikor visszamenőleg is szeme közé vágta, miszerint írásainak egy része „langymeleg”. Vagyis nem eléggé harcos. A Szél fúvatlan… sem volt eléggé harcos, a Fiatal szívvel sem lett eléggé harcos; egyik a falu-város kapcsolatokat hagyta figyelmen kívül, másik a grivicai sztrájkokkal bánt el mostohán… és így tovább, míg a tehetség idegrendszerébe föl nem szívódott a tévelygés bűntudatának mérge; a bizonytalanságé, hogy vaj, milyen lehet a Valóság, kinek a szemével kellene azt helyesen meglátni?! Ma már torkunkat szorongatja a megértő szelídség, ahogyan Hozzászólás könyvem megbírálásához című védőbeszédében harcos bíráinak „segítségét” csaknem megköszöni. E térdeplő lázongás hátteréről s indítékairól külön tanulmányt kellene majd írni. A legfőbb kényszerítő erőt, melynek keze nyoma ott maradt Asztalos torkán is, egyetlen korabeli szentencia jelzi. Ez így hangzott: gondolkozzatok, ahogy akartok, de beszéljetek úgy, ahogy kell!

Az engedmény s a követelmény Asztalos életművében is farkasszemet néz egymással.

Egyszer azt mondta neki valaki: ha valamely általános érdek – a nemzeti-nemzetiségi kategóriánál egyetemesebb érvényű – netán úgy kívánná, hogy etnikai mivoltunkat feladjuk: vállalnunk kell habozás nélkül az áldozati bárány szerepét. Vagy ama fehér lovakét. Vagy legalábbis az Ábrahámét, akinek Elóhim parancsára kedves fiát, Izsákot kellett volna feláldoznia. Mint tudjuk, kést ragadó kezét egy bátor angyal fogta le, képzeletem szerint ugyanazzal a mozdulattal, ahogyan az újabb Morfija-hegyi istentelenségre Asztalos is lobbot vetett, hangját magasra felkapva:

– Ha léteznek általános érdekek, amelyek a létünkre pályáznak, akkor azok nem lehetnek általánosak, s üljenek csak vissza nyugodtan a fenekükre!

Gyermekdedség? A korszak – a negyvenes évek forrongásában – fanatikus világmegváltók szájából nemegyszer röppentett föl – ha nem is szó szerint – ilyen szellemű abszurdumokat. A felfogás persze első hallásra oly komikusan ostoba, hogy legyintésre sem érdemes. Ha az idő tájt nem támadtak volna mellékes – de nem mellékes hatású – következményei. Egyebek között az az inkvizíció, amely egyetemi kurzusokban, kritikai újraértékelésekben nagy buzgalommal hurcolta képletes máglyára a két világháború közötti romániai magyar irodalom – és persze a román irodalom – műveinek egész sorozatait. Egy Arghezi, Blaga után a lasszót messzebbre is kivetették. Így kapták le Móriczot Rózsa Sándor lováról, hogy jobbját levágva elrikkantassék róla: „Íme, a félkarú óriás!” Elgondolható, hogy efféle bölényvadászaton mi sorsra juthat a népesebb apróvad. Józanabb elmék Móricz karját azonnal visszakövetelték, egy Tamási, Dsida, Szabó Lőrinc feje azonban még szóba sem jöhetett.

Asztalos – a maga módján – küzdött érettük. Néha velük is, amint Tamási példája mutatja, de leginkább az érdekükben. S nem holmi népfrontos, taktikai meggondolásból. Ha van valami nem mindennapi az igazi tehetség idegrendszerében, akkor az: a közelgő igazságok ultrahangjainak érzékenyebb fölfogása. „Ti csak ne lógassátok az orrotokat! – mondogatta. – Mert eljön az idő, mely kinek-kinek érdeme szerint teszen igazságot. Még Sinkának is, aki megérdemli a büntetést, de büntetett állapotában is el kell ismernünk, hogy igazi költő.” Mély átérzéssel szavalt gyakorta Sinka-balladákat. Meg Bartalis-verseket. Bartalisnak akkor – homlokán az idillizmus bélyegével – semmi költői becsülete nem volt. Mi, fiatalok, akik őt még nem ismertük, Asztalos hatására kezdtük el sürgetni az új kosályi híradást. Népfrontos szellemű vélekedéseit azzal a meggyőződéssel fogadtuk, amit ő maga is vallott: a világ nem velünk kezdődik, s kiváltképpen nem velünk kezdődik az irodalom. (Némely kartársunk klapanciáit olvasva attól kellett inkább tartanunk, hogy velünk fog végződni.) Hagyomány és szakítás egységét – mi tagadás – még homályosan értelmeztük. Ahhoz azonban, hogy valaki fölismerje, miszerint elődeink, mestereink sorát – időnként az élőket is – nem a baloldal, hanem annak is a balszárnya ritkítja: nem kellett prófétának lenni. Egy-egy kiadós hagyománytiprás láttán Asztalos hangja is felcsattant: „Ezt nem hagyom szó nélkül.” Úgy hagyta. Kényszerűségből. Nem volt az a természet, aki türelemmel viselje a közöletlen kézirat szomorúságát. Akár a régi tüzérek: látni akarta, hova csapódnak be a lövedékei. A novellista nyugtalan célratörése dolgozott benne: a regényíró távgyaloglásai helyett egyetlen ugrással dobbanni bele a közérdeklődés kellős közepébe. Még tanmesével, prózába oltott pedagógiával is. Életének utolsó esztendeiben, mint hajdan Elek apót, a gyermekek virágesővel várták mindenütt. A nevéhez fűződő Napsugár-mozgalom: a Cimbora Benedek Elek-i fegyvertényének megismétlése. A gond s a munka, mit egy gyermeklappal magára vállalt: hiányzó intézmények feladatkörét pótolta. A közöletlen vélekedést is arról, hogy sajátos nélkül nincs egyetemes; hogy Bartók gyermekdalai nélkül a fülünk vajmi nehezen nyílik meg Enescu rapszódiái, Wagner kürtjei előtt. Ennek ellenére – nincs mit kerülgetnünk a szót – Asztalos pedagógiai tevékenysége pótcselekvés volt. A helyes diákviselkedés elvei fölött mélázó toll oda kívánkozott vissza, ahol élet és írás, eszmény és valóság ellentéteiben a korszak drámai konfliktusai feszültek. Az ötvenes évek végén még romolhatatlannak látszó kedélyvilága kezdett már zúzmarásodni. Ezt csak azok vehették észre, akik őt közelebbről ismerték. A rokon lelkek. Váratlan megszakadó nevetéseinek helyén emésztő aggodalmak – megannyi kínzó felismerés – ráncai támadtak. Falujárásai közben mind gyakrabban lehetett tanúja annak, hogy a bekötött szemű Általános miként veri le lábáról a gyanútlan Sajátost. E balesetek sorozata későbben „torzulások” néven került a számbavételekbe. Elvi szinten persze. Csakhogy az író valóságélménye sohasem ezen a szinten kristályosodik – vagy inkább üszkösödik – mondandóvá, hanem a szubjektivitások mélyebb, homályosabb áramlataiban; négyszemközti vallomások színhelyén, sírásközelben, ahol a közösség egyéneire bomlik, hogy kollektív életérzését annál meggyőzőbben tárhassa föl. Az elvi bizonyosságok gyűléstermeiből ekkortájt lépett ki Asztalos is; fedetlen fővel rohantunk valamennyien az elvek működésének színhelyére. Valamennyien? Ne túlozzunk. Az ment, aki – hogy indulási helyét ne felejtse – a nyelve alatt kavicsot hordott. Érdeset, az otthoniak előtt elszámolandót. Miközben szóltak a konjunktúr-kritika puskái. Akit érdekelne, kit miként találtak el: lapozzon bele a korszak irodalmi sajtójába. Asztalost ugyan újabb támadás nem érte, a tűz alá fogott „negátivizmus” azonban már sötétebb színeket lopott az ő híradásaiba is. Az ismeretlenségbe rohanó erőkhöz kötött kis Szabó Ilusok, az Emberség hőseinek balladisztikus felvonultatása olyan fordulat jelzése volt, amelytől megrendítő összegezést vártunk. Nyilván: nem egyik napról a másikra; a könnyed és gyors hangváltás: kontárok sajátja. Az igazi tehetség alakulása, szemléletének színeváltozása – e soha le nem záruló fénytörés az idők változó ege alatt – a tapasztalat mennyiségi túlcsordulásának minőségi következménye. A Szél fúvatlan nem indul aprólékkonfliktusainak helyén szinte csöppenként – lassú vajúdásban – gyülemlett föl az elmúlt évek mélyebb tanulsága. A mesemondó padkáról fölkelve mind súlyosabbá váló teherként cipelte fejezettől fejezetig utolsó – végül torzóban maradt – regényének anyagát. Címe ez lett volna: Ahol nem a földek házasodnak. Hanem – nyilván – a tulajdon léleknyomorító szorításából szabadult emberek. A didaktikus fogantatású cím – ha azt kutatjuk, miért sikeredett a regény novellafüzérré – eligazító jellegű. A reánk maradt vázlattal együtt arra mutat, hogy az ötvenes évek irodalompolitikai atmoszférájában választott téma elöregedett mellette. S épp annak jeleként, hogy ő maga minőségi ugrásra készülve, megfiatalodott. Még nem annyira, hogy régi sémáit mindenestül sutba vágta volna; a regény tervezett mondandójának jó részét azonban szigorú felülvizsgálatra ítélve hagyta megíratlanul. A megjelent részletek: a kiútkeresés megrendítő igazolásai és ragyogó részeredményei. Csak az idő lett volna kegyesebb hozzája. Nem volt Móricz Zsigmond-i természet; két-három oldalnyit ha megírt naponta. Cézanne-ról jegyezték föl, miszerint oly igényesen – és lassan – dolgozott, hogy modellje a száztizenötödik ülésnél elaludt, lefordult a székről; hasonlóképpen csendéleteinek gyümölcsei megrothadtak, virágai elszáradtak, míg a színeket keverte. A választott modell arcán Asztalosnak is föl kellett ismernie az idő romboló munkáját. Az igazolandó tétel, miszerint a parasztság érzelmi világa az új termelési viszonyokhoz igazodik, ijesztő csupaszságában kezdett eléje meredni. Ő pedig sokkal nagyobb művész volt annál, semhogy e felismerés meg ne bénította volna. Lírai hangszerelésű fejezeteit – Jaj de bajos a szerelmet titkolni! – az önvizsgálat tüzéből mentette ki.

Amily fájdalmas, éppoly fölösleges azon tűnődnünk: mi veszett még oda a lángokban.

De annak értelme van, hogy még egy pillantást vessünk a mozdulatra, mellyel a Sajátosságainkra szemet vető Általánost a helyére ültette. Önvédelemszerűleg is. Épp ekkortájt mondogatta, hogy a Szél fúvatlan nem indul folytatásaként a nemzetiségi lét mélyebb rétegeibe készül alámerülni. Így mondta: folytatásként. Titkolt szándékában pedig az újrakezdés vágya sajogott föl; tíz esztendő tanulságainak feszítőereje. Az 1948-ban írott krónika lapjai bizony megsárgultak. Változott helyzetben, másfajta széljárás hangjaira futott föl a szemöldöke. Kezdetben még holmi esztétikai parancsként fogta föl egyik parasztolvasójának kissé okoskodó, amolyan tanyasi államférfiúi szinten elmondott szavait: „A legfontosabb most az lenne, ha olyasmiről írnának, amiket én itt elmondottam, ha könyvbe írnák azokat a dolgokat, és választ adnának a dolgozó földműveseknek azokra a kérdésekre, amelyek most őket zaklatják.” Az akkor már híres író rábólintott: igaza van. S félretette nagyobb terjedelmű regényét, hogy az új rendelésnek tollát alávesse. Egy évtized alatt nemcsak a társadalomban: az írói szemléletben is minőségi változás jött létre. A kulákság garázdálkodásaihoz kötött – kétséges érvényű – válaszok, a föléjük tornyosuló események törvényszerűleg lökték Asztalost is a kérdezés állapotába. Ezt publicisztikája jelezte. 1958-ban így írt: „Nem szabad altatni, sem áltatni az embereket semmiféle áligazság, álbölcsesség hatására. Ebből csak idillizmus támadhat.” Ezt nem annyira Huszár Sándornak, mint inkább önmagának írta, magányos vívódásainak eredményeképpen. A figyelmes olvasó utolsó novelláiban is észrevehette az ólmos lecsapódást a humor s a szerelem virágos ágain.

 

 

Bukarestben egy alkalommal éjfélig sétáltunk a Calea Victoriei csöndesebb terein. Azt a nem épp eredeti megállapítást osztogattuk, miszerint emberi és írói állapotunk a puszta lét kozmikus összefüggéseinek aljában: szigorúan meghatározott. Szigorúan és sajátosan. („Itt és most.”) Az írás pedig, amely állítólagos kötetlenségében efölött könnyedén eltekint: önmagát ítéli értelmetlenségre. A kötetlenség fogalmával persze: csínján kell bánni. Nehogy a didaktikus földhözragadtság oldaláról próbáljuk támadni. Dilettánsok egész serege csapódik menten a fenntartásainkhoz. A helyes viselkedésre oktató, afféle kisipari lelkijavító munkát végző lelkes agresszivitás nemegyszer épp az elkötelezettség árnyékában keres menedéket. Ellenszerét tehát épp abban az irodalomban kell keresnünk, amelyre maga is esküszik. A földhözragadtság tagadása: a mi földhözkötöttségünk. A felelősségviselésre kényszerítő. Mit várhat egy nemzet vagy nemzetiség az íróitól, ha nem épp ezt a közösségi hűséget: sorsproblémáinak felgörgetését olyan tárnákból is, amelyeknek bejárata elé valamikor tiltó táblákat ütöttek. Igen, itt a holt sémák ellenszere! – állapítottuk meg újra és tökéletes egyetértéssel: mindenkori igazolások helyett az igazmondás kockázatos – ám épp ezért megnyugtató – gyakorlásában. Amely különben mint követelmény: egyidős az irodalommal. Asztalos mégis jelzőt keresett rá. Egy hirtelen támadt gondolatára megállt, s jó találatainak diadalmas mosolyával azt kezdte fejtegetni, hogy miként a személyes tehetség arcán: valamely kollektív szellemiségén is ott kell lennie valahol az anyajegynek; az egyetemes érvényűben a változat hiteles jelének.

– Ez az, barátocskám! Anyajegyes irodalom! – szinte gyermeki módon örvendezett a friss jelzőnek, majd játékba oldván a hosszúra nyúlt eszmecserét, a homlokára ütve így szólt: – Hogy én csak ma este is mi mindent tanultam magamtól!

S felverte az éjfél csendjét azzal a jó, diótörő kacagásával.

 

 

Későbben a mi akkori közös gondunk olyan helyről pattant fel, ahonnan nem is vártam volna: Thomas Mann-nak egy Julius Babhoz írott leveléből, olyanszerű megfogalmazásban, miszerint a szocializmus nemzetközisége nem zárhatja ki annak népek szerinti sajátos vonásait. „Az ugyanis megmarad – írja –, hogy az emberi csak a nemzetiben tud megvalósulni.” Egyebek között – hadd tegyük hozzá a magunk részéről – annak szentséges, kollektív tulajdona: a nemzeti nyelv segedelméből. Az emberi fogalmán ugyanis a legemberibbet érti Thomas Mann: az írás művészetét, abban a kettős kötöttségben, amelyet a húszas évek párizsi avantgárd mozgalmaiban Illyés Gyula így fogalmazott meg: „Az irodalom örök unokatestvérségben van a szocializmussal… Nem véletlenül: a társadalmi baj ábrázolásából és felfedezéséből önként adódik a társlépés, hogy megoldjuk a bajt.” Azok számára persze, akiket efféle bajok egyáltalán érdekelnek, azaz: érintenek. Ez a vérségi kapcsolat, miként azt minden unokatestvérnek illik tudnia: nem önmaga által és önmaga végett létezik; okát-fokát tisztességes szóval szülepárnak is nevezik, amihez ha mást nem: kortyintásnyi anyatejet s legalább egy sírgödörnyi hazai földet is hozzá kell gondolni; ha pedig e két fogalom leginkább a csecsemők és halottak kényszertartozéka s mint ilyen is: érzelgős, avult csacskaság, korhadtfa-keresztes nemzeti romantika, akkor helyettesítsük be a hovatartozandóság tárgyilagosabb fogalmával. Amidőn Thomas Mann épp e kötöttség súlyát viselve próbálta önmagát meghatározni, mindenekelőtt egy negatívummal kellett szembeszállnia; azzal a felfogással, amely hovatartozandóságának erkölcsi jogosultságát s a belőle fakadó magatartás időszerűségét vonta kétségbe. A nemzeti és nemzetközi fogalmának dialektikus egységét nyilván valamiféle veszély kezdte ki, mikor a Pesti Hírlap szerkesztőjének 1924-ben adott válaszához Turgenyevet emelte le a könyvespolcáról. Őt idézte, ilyenformán: „A kozmopolitizmus – ostobaság; a kozmopolita – nulla, annál is kevesebb; nemzeten kívül nincs művészet… Saját arc nélkül ideális arc sincs; a magunk arculata nélkül csak kifejezéstelen, üres arc lehetséges.”

A nagy humanista, nem lévén agresszív természetű, a jajveszékelésre hajlamosokat helyben megnyugtatja, kihangsúlyozván, hogy ezeket a szavakat nem valamely gatyás provincialista, hanem a nyugatos Turgenyev mondotta, a nagy műveltségű européer. Fölfogása szerint már ez is bizonyítja, hogy a bennük kifejezett meggyőződés – vagy fölismerés – semmiképp sem jelent szemellenzős nacionalista látókört, ostoba kizárólagosságot, melynek eredménye mindig az erőszak, hanem igenis egybefonható a más népek iránt érzett őszinte és csodálatra kész elismeréssel, mi több: az „expanzív rokonszenvvel”. Az egyeztetésből tehát új magatartásforma születik: helyesen értelmezett világpolgárság, amely nem nélkülözi a sajátos, a nemzetiből fakadó fiziognómiát, tehát nem csupán általános emberi „vulgaritás”, hanem valóságos különbözőségeknek az a föloldása, amelynek példáját egyebek között a nagy német szellemek – főleg a romantikusok – művészete mutatja.

Turgenyev indulatos kifakadása bizonyára nem volt alaptalan; Thomas Mann egyetértő szava sem. S ha fél évszázad múltán visszagondolunk rá: bizonyára nem ok nélkül tesszük. Amiként Fekete Sándor sem ok nélkül rándítja föl a szemöldökét annak hallatán, hogy a nemzeti valójában csak „korlát”, csak konzervativizmus, partikularizmus, aminek nincs már „önértéke”. Nincs? Nehezen hihető! Már csak azért is, mert „önértékét” vesztett kincsek dobra verésében némi haszon reménye nélkül nem lenne érdemes oly korlátlanul buzgólkodni, ahogyan azt némelyek részéről tapasztalni lehet. De maradjunk tárgyunknál s egyúttal a reménységgel is, hogy az Asztalos keresztelte anyajegyes irodalom – saját képmásunk az ideális vonások összességében – közösségi mivoltunk és állapotunk számbavételével s kimondásával egyidejűleg alakul óhatatlanul. Sokféleképpen voltunk s lehetünk még, de amire legbiztosabban lehet számítani: az, hogy az idő rendre kézhez vesz minden írástudót. Marka szorítása rajtunk. Ha ezt netán szunnyatagul vennők tudomásul: a hirtelen kezű Valóság majd gondoskodik a fölserkentésünkről. Amiként már eddig is megtette számtalan esetben. Vajon szükséges-e tehát Turgenyev kufárkergető indulatát lecsillapítani? Hisz nincs az a kozmopolita festék, amely alatt meg ne sajdulna egyszer kinek-kinek a saját arca: az igazi.

 

 

Amikor Asztalos ama bizonyos hamis általánost – a ferde szájú prófétát – az ülepére leültette: a legjobb úton volt afelé, hogy egész nemzedékével együtt önmagát is újabb revízió alá vesse. Hogyan tovább? Idegrendszerébe már fölszívódott egy egész történelmi korszak tapasztalata. Fokozatosan gyérülő megszólalásai jelezték, hogy magányos óráiban kísértő angyalával birkózik, akinek áldását várta minden reggelen. Egy megható kis írásával Móricz Zsigmond emlékéhez is visszazarándokolt. Valamikor játékosan összemérték egymást: „Tehát mégiscsak én vagyok a legkisebb magyar író!” – nevetett rá az Óriás. A legkisebb és a legigazmondóbb. Az ő kritikai szelleme akkor már nem csupán a múltábrázolásban érvényesült oly sokszor kifogásolt reminiszcenciaként; tiltó palánkot égetve átharapódzott az úgynevezett jelenábrázolás területére is. Szobrok kezdtek sorra lelépni a talapzatról, mintegy segítségünkre sietve az új társadalom ábrázolásában. A szektás kritika – immáron szellemi prosztatabántalmaktól meggyötörten, de a fanatikus félelem erejével újabb igazoltatásba kezdett: mit keresnek körünkben a kritikai realisták, a negativisták, minekutána polgári-demokratikus álmaikat nemcsak hogy megvalósítottuk, hanem még túl is haladtuk! Kiadói rendelésre készül már AZ IGAZI BOLDOG EMBER címmel a boldogtalan Joó György ellenpéldája, József Attila külvárosának ellenpéldája és általában minden kritikai realista fonákságnak színe s optimista tagadása. Mondanom sem kell, hogy az ötvenes évek közepe táján ez már elkésett igazoltatás volt; az egykoron virágzó mazurkaköltészet híveinek lelkesedése már csak olyanformán serkedezett, mint a halottak szakálla. Talán ez is egyik oka volt annak, hogy irodalmi sajtónkban elkezdődött az évtized utolsó eretneküldözése. Asztalos nem elegyedett a vitába. De vélekedését jelezte baráti körben Petőfi Sándorral:

 

Vannak hamis próféták, akik Azt hirdetik nagy gonoszan, Hogy már megállhatunk, mert itten Az ígéretnek földe van.

 

Akkori magányosnak vélt hadakozásaimban ez is biztatás volt a részéről; legalábbis a keserűségeimre rábólintó jóváhagyás. Aminek, sajnos, nincs írásos bizonyítéka. Amiként arról sem lehet tudomásunk, hogy korai halálában mi szerepe volt a torkába gyülemlett új mondandók idegpusztító feszültségének; az életérzésében felkomorló minőségi változásnak, amelyet már csak művészi konzekvenciáiban kellett volna érvényesíteni. Mert miután megtalálta helyét a világban – s könnyen találta meg, hisz aktív alakítója volt –, törvényszerűleg jutott el odáig, hogy a világ helyét is meghatározza legbensőbb értékrendjének univerzumában. Ki-kijárt még témáért a Szamos-partra, valamely faluba, följegyezgette a parasztok ízes mondásait, csattanós novellával kecsegtető történeteiket. De mindinkább befelé hallgatózva – tragikus kényszerűségből vérének lüktetését is figyelve – Robbe-Grillet-vel ő is elmondhatta: „A sirályok, a keresettek, ha fölöttünk szállnak is, a sirályok bennünk vannak.” A kor kívánta művészet nemcsak ábrázolás, megejtő mesélés, hanem önvizsgálat s vallomás is egyben.

Nagy veszteség, hogy Asztalos István épp új korszakának küszöbén botlott a halálba.