Az én egyetemem

A Magyar Népi Szövetség országos központja 1948 szeptemberében helyezett át Bukarestből a Falvak Népéhez, amely akkor Kolozsvárott jelent meg Asztalos István főszerkesztésében. Közvetlen munkatársa volt Horváth István és Kós Balázs. Ifjú íróként irányították ez idő tájt a laphoz Szabó Istvánt is, kivel az idők változásai abbahagyatták a népi kollégiumok szervezését. A munkatársi gárda toborzásának egyik jelszava így hangzott: Csak tiszta forrásból! A másik: Eljött immár a háziszőttes emberek ideje! Hamisítatlan háziszőttes paraszt riportere volt a lapnak Gegesi László Jenő és Újlaki Márton. Ez utóbbira különösen büszke volt Asztalos. Gyémántmíves természete szerint áldozatos türelemmel csiszolgatta a kéziratait, a nyomorromantikában fogant elbeszéléseit, amelyek azután a Falvak Népében és az Utunkban jelentek meg.

– Barátocskám, ezt a fiút a konda mellől hoztuk el, ez az őstehetség! – lelkesedett a főszerkesztőnk, a levelezői rovatban újabb tollforgató dinnyecsőszök és pákászok után szimatolva.

A nagy múltú lapnak – 1933-ban jelent meg az első száma – viszonylag csöndes korszaka volt ez. Még nem kezdődött el a kollektivizálás. Hangvételünk családias jellegű volt. Édes bátyám, édes néném. Mikes nagynénje volt az egész parasztság, akihez meleg hangú leveleinket, vezércikkeinket írogattuk. A horizonton a későbbi nagy átalakulások viharfelhői gyülekeztek már, de nem sejtettük, hogy rövidesen micsoda égzengésbe keveredünk. Szemléletünket közvetlen tapasztalatunk határozta meg: az otthonról hozott élmény s életünknek falun maradott része: szüleink, egész rokonságunk. Személy szerint is egy-egy falu voltunk; szándékaink nem az elmélet magaslatain, hanem sorsunk mélységeiben alakultak s kaptak hangot változatos műfajokban. A magam részéről urak és parasztok ősi konfliktusában vetettem meg a lábam. Igaz, hogy ezt Móricz Zsigmond megírta már. Azzal vigasztaltam magam, hogy az én adósságomat ő nem róhatta le. Hajnali győzelem című elbeszélésemet – megjelenése után – irodalmi esten való felolvasás végett – Asztalos húzta meg rövidebbre, így szólva: „Ezt így kellett volna közölni.”

Jóleső érzéssel állapítottam meg, hogy valóságos irodalmi főiskolába kerültem. Előadótanárunk Asztalos István volt, a rektor pedig Gaál Gábor a szomszédos szobában. A félig nyitott ajtón át nézegettem gyakorta, miként operálja ki egy-egy novella vakbelét, hallgattam, hogyan rekcumozza Marosi Pétert, aki azután a hierarchia törvénye szerint bennünket, süldő szerkesztőket szedegetett ráncba. „Vegye ki, fiam, a kezét a zsebéből, jön a főszerkesztő!” Egy alkalommal – Gaál Gábor lépteinek hallatára – úgy elhajította sapkámat az asztaláról, hogy két napig kereshettem. Nemcsak az asztalról: a fejekről is repültek a sapkák, ha Gaál Gábor az Utunknál megjelent. Vagy az egyetemen. Vagy a kiadónál. Az úton is. A mozdulatot persze nem holmi félelem vagy szolgalelkűség diktálta. Szája sarkában a gunyoros mosoly nem csupán a rendkívüli elme örökösen ugrásra kész párducruganyosságát jelezte; a megértő szív túláradó melegét is titkolta vele. A marxizmus fagyos szigora – amellyel például Horváth István Árad a falu című verseskötetét szétzúzta – valahogy olyanformán lakozott benne, mint templomban a fegyveres katona.

– Ezt hallgassátok meg! – robbant be közénk reggelenként Asztalos egy-egy újabb kézirattal. Maga köré gyűjtött bennünket, a takarítónőt, gépírónőt is behívatta. Sokan és sokszor megírták, bűvöletesen olvasott; varázsos egyéniségének forgószelében a szürke szavak is színes röpködésbe kezdtek; az olykori jelentéktelenség is rejtett tartalmakkal kecsegtetett. Véle a figyelmünk elvek és filozófiák magasából lennebb ereszkedve az erdélyi kisember arcán pihent meg; humora az elesettség tragikumának Janus-arcát lobogta körül. A közelében jégcsapok olvadoztak bennünk. Nem a közönséges lágyszívűség vagy keresztényi részvét, hanem inkább a sajátosan asztalosi humánum melengető hatására. Ez a humánum – melyben a humor az idők átvészeléséhez nyújtott mindenkori segítséget – későbben, sokirányú eszmei hatásra, megkeseredett benne. Egyesek javára írták; én a természetével ellentétesnek tartottam.

Mi persze csak próbaközönség voltunk. A végső szót Gaál Gábor mondta ki. Asztalos ugyanis lelkes elismerésünk köréből kilépve Gaál Gáborhoz ment át a kéziratával. Minden látszat ellenére Arany János-i kételyek őrölték. Verejtékcsordulásig megküzdött a formával. Névelőkkel volt képes birokra kelni, a szükségesekkel is a tömörítés mámorában. Eszménye volt: olyan legyen az írás, akár az ébenfa. Laza, likacsos formák láttán nemcsak fölháborodott; üvöltött is néha. Ez az indulat azóta nagyrészt kiveszett az irodalmunkból.

– Talán sűríteni kellene még… – bizonytalankodott Gaál Gábor előtt is.

– Ne javítson semmit, kérném! Ez így jó, ahogy van.

Nagy szó volt ez, hiszen máskor, valamely rossz lelkiismeretű szerzőt, aki a rettegett Kritikus fejcsóválásai, cöccögései láttán buzgó fogadkozásba kezdett – Gaál elvtárs, én hazamegyek, még javítok rajta! –, ilyenformán nyugtatott meg: „Maga ezen ne javítson semmit, kérem, ez így rossz, ahogy van!”

Féltük a Gaál Gábor kezét. Bár ma is félhetnők.

Nagy néha Szabédi László jött föl a Falvak Népéhez. A szarvasiramú logika, a babitsi kultúra jött vele, s fiatalos arcán, szomorkás szemében a Sérültség. Szabédi az eszme és az eszményi közötti szakadékokban valahol mindig sebet kapott.

– Harcold ki az igazad! – biztatta Asztalos nekihevülten.

Keserűen kacagott Szabédi, és elmondott egy történetet a dúsgazdag angol hajós-kereskedőről, aki hasonlóképpen elindult hajdanán az igazát kiharcolni. A vámosok ugyanis egyszer egyetlenegy dollár erejéig megkárosították, mire pört indított, azt elvesztette, majd újra perelt, újra vesztett, és múltak az évek, vagyona apadni kezdett, de igazának konok tudatában a harcot tovább folytatta. Öregségére végül az egydolláros pört megnyerte. Elismerték az igazát. De akkorra már koldusbotra jutott.

– Ennek az embernek az angolok szobrot állítottak! – mondta Szabédi diadalmasan, majd eltűnődve azt kérdezte: – Ilyen szobrot óhajtsak magamnak?

Mint minden sérültség: az övé is a magányt – nyomasztó magányát – növesztette. Bátor, kutató elme volt; a marxizmust, amely nem egy kortársát alig bőrvastagságnyira érintette – csak épp a hangoskodás erejéig –, sohasem tekintette dogmának, afféle figyelmeztető lámpásnak, mit a mesebeli vak hordozott volt, nem azért, hogy ő lásson, hanem hogy mások lássák őt, és le ne verjék a lábáról. Az elemzés, a gondolat fölhajtó erejét, az eligazító világosságot találta meg Szabédi a marxizmusban. Merész föltevéseivel, terveivel mindig meghökkentett; néha meggyötörtnek láttam. Az írógép mellől kelt föl, önnön mélységeiből felbukkanva – mint a gyöngyhalász – villogtatta elibénk a gondolatnak valamely ritka remekét. Előtte s utána sokan írtak és vallottak a pártról. Amikor Szabédi egyik verse fölé odavéste: „Vezessen a párt” – őszinteségének, csontig nyilalló elkötelezettségének hevében a publicisztikai költészet egész kötetei hervadtak el a környezetében.

Lakásom akkortájt a szerkesztőség rideg, boltozatos helyisége volt. Vaskályha, rozoga fotel, ócska íróasztal, szemben a faliújságom, minek – tapasztalatból inkább, mint a kedély hatására – ezt a címet adtam: Falra hányt borsó. Száraz koszton éltem, párnaként újságkollekciókat raktam a fejem alá, de sorsomat el nem cseréltem volna. A Falvak Népe volt az én egyetemem.

A napi forgalomban káprázatos körhintaként suhant el köröttem az a korszak, amelynek jó néhány képviselője karöltve járt a halhatatlansággal. Néha Gaál Gábor ragadott karon s hordozott meg a Szent Mihály-templom körül. „Csak semmi kitalálás, tisztelt uram, a tényeket tisztelni kell. A tények kegyetlenek.” Isac Emil állított meg reggelente. Mindig elegáns volt és frissen borotvált. Férfias, markáns arcától elütő fejhangon kérdezte:

– András fiam, olvasta a mai cikkemet?

– Még nem olvastam, Mester.

– Föltétlen el kell olvasnia. Nagyon szép írás.

Amivel valójában nem saját teljesítményét, hanem az ügynek nemes szépségét dicsérte. Ady Endréről írt, a barátságukra emlékezett, nagy idők tanújaként a jelen, a román–magyar testvériség érdekében.

1848 tragikumával a homlokráncában Bözödi György hozogatta közlés végett a szabadságharc kiadatlan emlékiratait. Ahogy szavunkat hallgatva, fülét a tenyerével megtoldotta: mintha a jövőbe hallgatózott volna. Őt, aki szinte gyerekfővel írta meg a Székely bánját, s újabb nekigyürkőzéssel levéltári okmányok tízezreit böngészte át, mindig úgy néztem, mint a házépítő embert: téglája, gerendája, cserepe mind egybehordva… csak jó idő legyen a falrakáshoz. Múltkutató tevékenységéből – mint valami szénporos tárnából – felszínre jőve, kék hunyorgásokkal kérdezte: „Hogy virágzunk?” Néha eltűnődtem: valóban, hogyan is virágzunk? De már sietett vissza a levéltárba, nem érdekelte a válaszom.

Nagy elszánásokkal és tudatlansággal verve, de azzal az érzéssel, hogy kisdiákálmaim színhelyére léptem, szorgalmatosan hüledeztem a felém szálló kívánalmak előtt.

– Az iratait kérem, uram! – mordult rám Gaál Gábor. – Hogy merészelt ide jönni üres kézzel? A dolgozatára vagyok kíváncsi, nem a kifogásaira.

Kós Károly ölelt át első novellazsengém megjelenésekor; Kacsó Sándor és Balogh Edgár biztatásait melengettem erőgyűjtésként a terveimhez, s falusi népgyűléseken úgy szerettem volna beszélni, oly megnyerő közvetlenséggel, mint Kurkó Gyárfás, akinek szép szál alakja, erős szemöldökű, konok tekintete akkortájt már kezdett eltávolodni – az emlékeink közé. Csehi Gyulát, még mielőtt kézfogásnyi közelbe kerülhettem volna hozzá, naponta megbámultam, mint valami abszurdumot. „Ez az ember tizenhét nyelven olvas, de még tán beszél is” – suttogták a háta mögött, amitől azután rohantam a szerkesztőségbe francia nyelvet tanulni. Még ennek előtte Benedek Marcell és Jékely Zoltán tömögette a zsebemet jó tanácsokkal; két ragyogó stiliszta fésülgette mondataimból a mezőségi bogáncsokat. „Utolsó, védő köntösünk a nyelv!” – röppent a jelszó naponta a Falvak Népénél, amely akkoriban – Asztalos és Horváth István érdeméből – iskolapéldája lehetett a gondolat világos közlésének.

– De nemcsak Sinka van ám a világon! – kopogtatta pipájával az asztalt Méliusz. – Thomas Mannt ismeri-e, fiam? Roger Martin du Gard urat ismeri-e, kérem? – A Thibault családot nyomta a kezembe. – Tessék csak kinnebb merészkedni a szűrguba s a szalmakalap alól!

Nagy István Gorkijt, Csehi Gyula Ehrenburgot, Szabédi Németh Lászlót és Illyést ajánlotta figyelmembe. Ismét mások Solohovot és Călinescut, Barbusse-t és Lukács Györgyöt, Dsidát és Belinszkijt rakták a vállamra. Friss felfedezéseim súlya alatt, mohó rendszertelenségemben szó szerint is roskadoztam. Hajnalonkint a takarítónő vert föl az újságkollekciókról: „Már megint későn feküdt le, szerkesztő úr!” A mesterek hatására egyre nehezebben ment az írás. A világirodalom nagyvásári sokadalmában a hangomat kerestem.

Bánffy Miklóssal is fölléptem egy irodalmi esten. Vegyes vitézek voltunk: novellista kondásfiúk, hercegivadékok, munkásírók, katolikusok és hivatásos forradalmárok, helyesírási gondokkal küszködők és tizenhét nyelven olvasó tudósok.

Ezt a csapatot Gaál Gábor rendkívüli taktikai érzékkel és meggyőző erővel próbálta egyetlen cél: a társadalmi haladás szolgálatába állítani.

Idill? Közelség inkább. Úgynevezett népiek és urbánusok emberközelsége – tudatosan vallott vagy csak megsejtett eszmények mindinkább erősbödő vonzáskörében; írás és társadalmi szolgálat kart karba öltése abban a hitben, hogy a világ teremtésének vagyunk részesei. Ifjonti lelkesedéssel hittünk az írás hatalmában, amelynek erejét – minden más hatalomtól elütően – épp megosztottsága, vagyis kinek-kinek a másikétól különböző művészi szemlélete hordozza. A változatosság törvénye végezte toborzó munkáját, s ültette Kós Károlyt és Gaál Gábort, Kiss Jenőt és Salamon Ernő gyászban idézett szellemét a munka közös asztalához.

Így él bennem ennek az időnek a hangulata.

Ami azután következett: védtelenül és váratlanul ért valamennyiünket. A történelemnek közibénk vágódott lövedéke elsőnek Kurkó Gyárfást vitte el, majd azután Méliuszt és Balogh Edgárt. Valamikori közelségük mintha csak látomás lett volna. Hogy virágzunk? Egy napon elveszett az űrben Bözödi hangja is. Életének utolsó szakaszában vesszőfutásra ítélve meghalt Gaál Gábor. Csapatának hajdani szándékai, mint cserépkorsók törtek darabokra a hirtelen támadt csetepatéban. Éles pengéjű kések röpültek bajtársi kézből a bajtárs hátába.

Konok fejmozdulatával egy napon lehajolt és arcra bukva meghalt Asztalos István. Nagy csend támadt akkor a Falvak Népénél. A legendabeli hajós polgár példájára Szabédi László is elindult megkeresni az igazát. Lehet, hogy mentében József Attila lábnyomára bukkant…

Ezzel az én egyetemi tanulmányaim is újabb fordulatot vettek. Tanáraim vizsgadolgozatomat nem olvashatták el. Néha elmondom magamban: „Nézze, Gaál elvtárs, én hazamegyek, még javítok rajta.”

Zsörtölődő hangja helyett csupán a tanulság szól vissza belőlem – a szobrok tanulsága.