A mecénás metamorfózisa

Kemény János, aki néhány hete még, friss kéziratához – akár egy szőlőfürtöt – a mosolyát, varázsos elfogódottságát csatolva a szerkesztőt kereste; az ember, akinek vágyai között elfészkelte magát a gondolat, hogy valahová napos, széljárta magaslatra költözve a tüdeje könnyebb lesz, írása pedig súlyosabb – s aki ezt a vágyát, mosolyos türelemmel felruházva, egyik esztendőből a másikba költöztette –; a betegen is közügyi munkát vállaló ember, aki a véle beszélgetőtől bocsánatot kért, hogy most egy kicsit el kell fordulnia – fuldokolni, ez a mannatermészetű ember, akitől maga a türelem tanulhatott várni s a szerénység is szerényebbnek lenni: váratlanul s mindannyiunkat gyászba rántva, a halál szigorát öltötte magára. Arca kérlelhetetlen a megsemmisülésben. Mosolyát, amellyel mint valami fehér zászlóval, korszakok szögesdrótjain vágta át magát, eldobta. Vagy csak elejtette? Tűnődésünk ezen nem változtat. Utolsó napján, csapzott viaskodásban láttam őt először komornak. Oligarchának. A maszkot – a fejedelmi leszármazottságét – mintha egyetlen ellenfelének, a halálnak tartogatta volna. Mert hisz akkor sem használta, mikor a legközönségesebb hétszilvafás is csatamént képzelt maga alá.

Mondják: utolsó világos óráiban Boldogságországról beszélt. Vasgúnyájukat elkoptatott mesehősök hitével a királylányról, akit saját Jóságaként a jövőbe vetített. Élni szeretett volna még, de nem a puszta létét, hanem élete művét akarta befejezni; egy hosszú s a maga nemében egyedülálló életpálya foglalatát, nemzetiségi létünk fél évszázadának súlyos tanulságaival. Nagy veszteségünk, hogy önéletrajzi ciklusa befejezetlen maradt. Hatvannyolc éves volt; önmagáról szólva mi mindent kellett volna még rólunk elmondania! S mi rejtőzhetett még szándékaiban és képességeiben! Hunyt pillái alatt, tudatának rendre kihunyó fényjelei után kapkodva, egyedül ő láthatta megíratlan könyveinek szikleveleit. Mindannyiunk sorsa. Befejezett életmű nincs. Lehetőségeit nézve: egy Balzac is torzó. Íróember – a legtermékenyebb is – műveinek sziklevélerdejét a sírba magával viszi. S nem igaz, hogy mások a nyomába lépnek. Kidőlt fa helyébe másikat lehet ültetni. Embert is a székbe – a hivataliba.

A művész pótolhatatlan.

Kemény Jánosunk is csak egy marad. A természeti világ bolyongó szerelmese, ki a havasok erdőrengetegét, viharaival és fűszálneszeivel, magyar s román pásztorok, favágók összegubancolódott sorsával, küszködő napok és gímszarvasok robajával az olvasólámpánk fénykörébe lopta. Az emlékeinkbe – kinek-kinek saját rezervátumaként e vasléptű, fémcsengésű korszak küszöbén.

Hozzá fogható irodalompártoló embere sem volt ennek a tájnak. Kemény János az erdélyi magyar irodalom mindenkori legnagyobb mecénása. A fogalom hajdani név szerinti viselőjétől, aki Horatiusnak és Vergiliusnak volt kebelbarátja, minden jel szerint az is megkülönbözteti, hogy anyagi javainak nem a fölöslegét, hanem a velejét áldozta művelődési-közügyi célokra. Életét szegényen kezdte, s egy váratlan örökség lehetőségeivel gazdálkodva – lapot, könyvkiadót alapítva, színházat, a kisebbségi sorsban folyton összeomlót támogatva, irodalmi díjakat kitűzve – a bezáruló körnek irányában újra csak a kezdet állapota felé tartott. Anélkül hogy erdeinek metamorfózisát – amiként azok díszletekké, színészgázsivá változtak – dobra verte volna. A mecénások nagy részétől az is megkülönbözteti, hogy sohasem nézegette magát saját bőkezűségének tükrében. Amiként szenvedéseinek gyászszalagját sem tűzte a hajtókájára. Sorsának mindenkori állapotát úgy hordta, mint a lélekmelegítőt: ing alatt. Az életét összegező Kemény János ugyanaz volt, aki szinte gyermekfővel, huszonhárom évesen, épp negyvenöt esztendeje, az Erdélyi Helikon írói munkaközösségét létrehozta. A látványos pálfordulatok és eszmeváltások kedvelői számára – önmagával mindig azonos lévén – ilyenformán nem hagyott hátra semmi föltárnivalót.

Nem volt forradalmár, de munkásságának és emberi magatartásának tápláló forrása közös volt a haladó mozgalmakéval: a cselekvő emberség. Az értékelő hajlam – akármily szigorú legyen is – kénytelen őt félreszólítani az elvont humánum őskeresztényi szeretetasztalától. Félre, azaz balra, a nagyobb kockázatok területére. Kemény János, társadalmi talajának mozgásirányával szembefordulva, az antifasizmus romániai erőit támogatta. S közvetett módon a munkásmozgalmat. Nem annak győzelme után – a hívek elszaporodásának idején –, hanem horogkeresztes napokban.

Ezért nem fedezhető fel arcán az elkésett önvizsgálat vagy a kényszerű alkalmazkodás szomorúsága. A túlzásba – és türelmetlenségbe – oltott buzgalom sem, amely azokat jellemzi, kiket a történelem hullámverése evezőik ellenére sodort közibénk. Közibénk? Lépjünk ki nyugodtan az ő nevével is a művészetkedvelés köréből. A közügyi – nemzetiségi – felelősségérzet tágasabb mezejére. Aki igazán meg akarja őt ismerni: a szükséges körülnézelődés után ereszkedjék le a Helikonról; a Múzsák szent ligetét elhagyva vegye számba vándorlásainak és megpróbáltatásainak valamennyi állomását: szótalan helytállását mészégető kisemberek és mindenkori nagy érdemkovácsolók között; konfliktusait az emberiség boldogságáért rajongó embergyűlölőkkel, tűnt korszakok bűnös csecsemőt kereső Heródeseivel.

Szinte mosolyától nyílott az ajtó, amikor – másfél évtizede – az Új Élet munkatársaként közöttünk megjelent. Nem kérdezte: mi légyen a tennivalója. Félbe-szerbe maradt terveivel, mint akármelyikünk, roskadásig terhelten ült az íróasztalához. Művészi fogadkozások ügetőversenyében a mondatát ott folytatta, ahol az időjárás abbahagyatta vele. Megíratlan témáit, mint féltve őrzött, régi fényképeket hozogatta be hozzám naponta. Ezek az emlékképek egy tusakodó, a múltnak ablakán is mindig a jövőbe kémlelő írói lelkiismeret tiszta vonalú lenyomatai voltak.

Gondolatai gyakran szálltak Marosvécs felé, ahol ifjúságát és férfikorának javát töltötte. A valamikori havas-tulajdonos a havasokról írt könyvet, olyat, amelynek egyetlen kötőszava sem árulkodik a mecénás nosztalgiájáról. Az emlékeiből felgomolygó képsorok magyar, román és szász falvak ősi üzenetét sugallják az olvasó szívkamráiba: a testvériségét, nemzetiségi létünknek e sajátos, levegőszomjas tartalmát. Könyveinek tekintete sohasem siklott az ősi dicsőség ős bástyái felé. A vécsi vár kilátójáról mindig lefelé, a völgybe nézett; írói gondjával borostás arcú tutajosok nyomába szegődött, elkísérvén őket a Maros kanyarulatáig, a gyalogos parasztot hazáig, a lét kenyérgondjai közé.

Valójában mi más az írás, mint az együttérzés hatalmával elszegődni a gyalogos emberek mellé!

Búcsúzunk tőle. Kézfogásnyi közelbe már sohasem kerülünk.

Kemény János véglegesen beköltözött a romániai magyar irodalom történetébe.

Majdnemhogy mindennapi munkánk lett. Mintha csak tegnap írtam volna Szabó Pál haláláról is. Annak előtte a Veres Péteréről. Még szót válthattam életében Sadoveanuval, Arghezivel. S emlékszem, hogy szinte bevérzett a szemünk a nagy villámlástól, amely Tamási Áron temetésén az Ámenre érkezett. Szabédit látom egy valamikori ravatal előtt. A parányi ideges rándulást a bajuszán; enyhe és keserű csodálkozással vette tudomásul, miszerint egy idő óta – két nyelvészeti munka között – mind gyakrabban olvas gyászjelentéseket. Bizonyos, hogy akkor a sajátja is eszébe juthatott. A halálnak nem állandósága, hanem a közelsége ejtette gondba.

– Mostanság folyvást körülöttünk settenkedik.

Az ember: illúzióinak és csalódásainak az összege. Szabédinak ezt a sóhaját akkor már nem a koporsó puszta látványa fakasztotta; indítékai időben és térben szerteágazóak voltak. Az összegezés ott bujkált a szeme sarkában. A settenkedő halálból Tény lett.

A színház előcsarnokában hatalmas tömeg áll megrendülten a tény előtt. Színművészeti főiskolások elhordják a koszorúkat Kemény János ravataláról. Odakint leállították a forgalmat. A teherautó s mögötte a végtelen kocsisor kész az indulásra. Olyan az idő, mint János regényeiben: kristályos, őszi tört színekben játszó. Guruló fénykarika előttünk a motoros rendőr. A városból kiérve, szirénás rendőrkocsi kerül az élre. A szembejövő autók tiszteletteljesen oldalra húzva megállnak, felgyújtják lámpáikat. Így haladunk lassú tempóban Marosvécs felé. A gyalogos emberek, a kerékpárosok és a szekeresek is megállnak. Aki nem veszi észre, hogy mi járatban vagyunk, kíváncsi szemmel a császárt keresi; a nagyérdemű vendéget, akinek esetleg kalapot illik emelni.

Valaki egyszer így jellemezte Jánost: arról lehet megismerni, hogy mindenkinek előre köszön. Őt sohasem lehet megelőzni a köszönésben. A járása csöndes, bicegős volt. Élete végén, a hátfájása miatt, botra szorult.

 

 

Tomcsa Sándort nagy hóhullásban temettük. Meg-megrebbent a szemünk, hogy lássunk is valamit a fehér kavargásban. Valaki, akit bánatában négykézlábra vert a pálinka – Sándornak ifjúkori cimborája –, komikus karcsapásokkal, mintha tarajos hullámok között úszott volna felfelé a székelyudvarhelyi temető meredek kaptatóján. Az öregasszonyok azokat a fátylas fekete kalapokat viselték, amelyeknek láttán Sándor nem egy írásában harsány kacajra fakadt. Tragikomikus kacagásainak gyülekezete ott sírt a koporsója mögött. Ennek a történetét is megírhatta volna; ahogy az írással megrebbentett élet, változatlanul – mintegy kihívólag – visszatér a koporsóhoz, amelynek gazdája ki akarta forgatni őt a természetéből.

 

 

A kocsi műszerfalán látom: óránkénti harminc kilométeres sebességgel – lassúsággal – haladunk két sor jegenye között. Senki meg nem előz bennünket. Az idegen utasok is a gyászmenet végére csatlakoznak. Hatvan, hetven vagy száz motor bőg János nyomában. A rendőrkocsi vezetője hátraint, jelzi sofőrünknek, hogy kiégett a biztosítékja, nem szól a sziréna. A mi feladatunk lett a forgalmi jelzés. Ti-ti-tá-tá-ti – szól a duda oly élesen, hogy fáj a fülem belé. Egy biciklis paraszt nagy megálló buzgóságában az árokba fordul. Felszedi kalapját a földről, s bámul megilletődötten. János odamenne hozzá, és bocsánatot kérne tőle. Ejnye, bátyám, épp miattam…

Jelek szerint a történések valamilyen alkati-rokonsági alapon zúdulnak az íróra. Holtában is. A távozó élet, mintegy utolsó próbaként, kedvencének vagy megkínzottjának épp keze – tolla – ügyébe eső fordulatot kínál föl. Áron hazajövetele éppoly ábeli volt, akár ama csíkcsicsói süldő legényke kalandos indulása. Farkaslaka – Lupenibe címzett koporsóját nagy kerülő után Lupény nevezetű bányavároskánkból kellett hazafelé téríteni. Tomcsát, aki a groteszk mestere volt, a Vég hasonló műfajban kezdte megközelíteni. – Nézze, Tomcsa úr – mondta neki valaki –, ön maholnap elpatkol, az ezüstszeget pedig, mit a kórháznak nem fizetett volt meg, vissza kellene téríteni. – Hol az a szeg? – kérdezte Sándor. – A vállcsontjában. Csak nem akarja magával vinni, másnak is szüksége lehet rá. – Úgy tudom, ezt már nem volt ideje megírni. Elvitte magával az ezüstszeget és befejezetlen színdarabját, a csodásnak vélt, kék zománcú amforavázát.

Épp amikor a korongja a legszebben kezdett forogni.

 

 

A káprázat – a szépen forgó korong villanása – mintha közös csalogatónk lenne. Akár az emlékezetemben fölsejlő arcokon a befejezetlenség keserűsége. Életének utolsó évtizedeiben Tompa László nagyobbrészt az újjászületés gondjaiba, az áthangolás próbáiba roskadt. – Nem bírom a verset befejezni – panaszolta. Zajos a szomszéd és csúnyán káromkodik. Szabédi sugárzó agyával fele életmű loccsant szét a síneken. Balla Károly épp csak hogy felrikkantott a megtalált Miska-hangjával. A puskapor természetű Asztalost a halál egyetlen vértolulásos mozdulattal terítette le. Pedig akkor már elkezdte levagdosni novellát remeklő kezéről a természetétől idegen nagyrealizmus béklyóit. Lukács-tanítványok balzaci freskót követeltek rajta. Gaál Gábor írói munkásságát már-már ott láttuk kiteljesedni az új Korunk évfolyamaiban. Betegágyához, mivel messze voltam, egy kosár narancsot küldtem üzenetképpen. Mintha egyetlen lélegzetvétellel is meghosszabbíthattam volna az életét. Mi lehetett akkor a barátok és tanítványok aggodalma? Szegfűszál a kőtörő gép torkában. Mennyit fújdogálta nagy teleken a markát a váradi Ady-múzeumban Tabéry Géza! Emlékeit rótta; az összegezés küszöbén mondta fel szíve a nehéz szolgálatot. – Ez még csak az előbeszéd – mondogatta János önéletrajzi regényciklusának első kötetéről. Emlékeinek javát a másodikra, harmadikra tartogatta. Ezt már nem fogjuk megismerni. Pedig a munka nehezén már keresztülvágta magát. Az íráshoz – üdvösségéhez – az életét elkészítette. Ha úgy tetszik: irodalmon kívüli céljainak véghezvitelével. Hová omlanak hát az évtizedek, miközben vers után kiált a penna? Mikes Kelemen óta mitől oly kevés beszédű ez az irodalom? A rodostói levelek elférnek egy nagyobbacska borítékban. A hűség válasza is onnan jön: Zágonból. Először a fejedelmet kellett elkísérni. Személyének esetlegességén túl: a közügyet, mit a maga módján Mikes után valamennyi nagy szellemiségünk elkísért. Így lett az írásnak java része: emlékezés. Obsitos katonák visszapillantása.

 

 

Régen után, hogy kinyílik a Maros völgye, az Erdélyi Helikon emblémája ötlik a szemembe: a vécsi vár. Debilis gyermekek otthona. Hozzá fűződő valóságos élményeim közé röpke olvasmányemlék hangulata szivárog föl: Hunyady Sándor valamikori érzelmes pillangózása az ódon falak között. Az ő szemével nézve: a Maros ezüstszalag, a völgy smaragd foltja bársonyos; a vén hegyek hermelinpalástos, fázékony királyok, a törpe bokrok: csodás manók, az erdőrengeteg varázslók birodalma. Királylány-menekítő szerpentin, a kapuban kőoroszlán, a parkban bájos tisztásfüzér, édes árvácska, ciklámen és vanília. A messzeségben, mitologikus felleg alatt a titokzatos Isten-széke. A boltíves, nagy termekben fenyőillat szállong, a falon vaddisznófejek, ódon fegyverek és agancsok között mélázik a fejedelemős, kandallóban lobog a tűz, míg odakint kéken olvad a márciusi jég, gyantás illattal jön a nyár, és tündérujjait rebbenti az ősz. Be jó eloltani a lámpást, égő fahasábok mellől nézni az ezüst és kék téli éjszakába, ahol is sűrű, nagy pelyhekben hull a hó. „Akár az álom.”

Mennyire nem hasonlít ez Kemény Jánoshoz! De még az őshöz sem, aki mindössze két évig volt Erdély fejedelme, s nem épp idillikus körülmények között. Példának okáért a Kucsuk bég elleni támadásban halva maradott a szőlősi csatatéren. Annak előtte úgyszólván egész életét lóháton élte le. Gyulafehérvárról Krakkóig és Velencéig nyargalászva. Bethlen Gábor inasaként annak agarait gondozta, szám szerint nyolcat, s kilencediknek a gyalogárnyékszéket, aminek tisztogatása, a többrendbéli megtetvesedés, hideglelés, majd a tatár fogság mintegy az írásnak, az Emlékiratnak volt előgyakorlata. Nem tudom, Toldi Miklós, „amaz nagy erejű híres vitéz” képe ott volt-e a vécsi vár fegyvertermének falán. János igazán elmondhatta volna, hogy a fejedelem nagyanyja, Toldi Petronella révén Miklóssal is rokonságban volt. Más emberfia a kalauz nagybátyjával is eldicsekszik néha. Ebben a várban nem az ősöket: az írókat, megjelent könyveiket s a korabeli kisebbségi állapotokat tartották számon. Meg a közművelődésre, százezer lejes pályázatra, harmincezer lejes minden esztendei irodalmi nagydíjra elúszott holdakat. Ha ugyan Demeter Ferenc gazdatiszt sógorom kivételével számolt itt valaki. A sógor János gyönyörű paripájának hátán ugratott be Kamarásra, Eszti nagynéném keze végett. Amikor szüleim a gazdája felől faggatták, hogy az milyen báró, mivel a szegénypártoló híre hozzánk is eljutott, rövid tűnődés után a színekből válogatott neki jelzőt: „Hát az vörös báró.”

 

 

Akár a havasi erdőrengeteg: a színház is szerelme volt. Udvari komédiásokat tarthatott volna, mint egy Esterházy. Nem a festett deszkák varázsa ejtette foglyul. A fejét sem dugta ki a függöny mögül, hogy megmártózzék a taps özönében. Darabot sem írt – egyetlen kísérletéről tudok csupán –, amivel a színfalak mögül a rivaldafénybe óhajtott volna kiállni. Olyan korban, amikor a nemzetiségi lét kinek-kinek a nyelve alá szorult, a színház falaiban várfalakat látott. Bástyái mögött az anyanyelv húzta meg magát, jobb időkre várva. Egyszer, mint valami apró csínytevést, megvallotta nekem: a két világháború között harmincötezer hold erdeje ment rá a színházra. Az elképesztő számot félig suttogva mondta, kezét a szájához emelve, körülnézelődve, mintha attól tartott volna, hogy meghallja valaki. És nevetett csöndesen. Különös, halk visszafogottságában is gyanútlan, szemérmes kacagása volt, amivel, mint a húsvéti bárányt szokás, megsimogatta a véle beszélgetőt. A kornak néhány vicsorgó ábrázatát ezzel nem szelídítette meg. Hogy munkahelyét a marosvásárhelyi színházban másnak kellett átadnia: nem az ő kudarca volt, hanem az emberségé.

Az ötvenes években egy alkalommal a főtéren sétáltunk. Akkortájt az ismerős arcok még nem tűntek volt el a tömeghullámzásban. Munkálkodni kellett a kalappal.

– Adjon isten, méltóságos uram, hogy tetszik lenni?

– Egészség van, a többi eltelik. Hát maguk, Mihály?

Egy marosvécsi parasztember volt.

Három perc múlva:

– Jó szerencsét, Kemény elvtárs! Gratulálok a könyvéhez.

Egy pártaktivista volt.

Újabb két perc múlva:

– Szerbusz, Jánoska! Otthagytál bennünket, elé vagy léptetve. Van még egy szivarad?

Egy mészégető munkás volt.

Aztán egy reccsenés az újságban:

– Mit keres Kemény János a Színművészeti Főiskola könyvtárosi tisztségében?

Egy újságíró volt.

Összetévesztette őt a magyar oligarchiával. A magyarság mindenkori legnagyobb istencsapásával. A legostobább gyülekezettel, melyet az európai feudalizmus valaha is felszínre vetett. Ha erről van szó: tobzódni lehet az átokban. Néhanapi történelmi kalandozásainkban épp Jánossal együtt lövöldöztük a múlt felé keserűségünk nyilait. Mit is hoztunk szóba? A Károly Róbert halála utáni szerencsétlen cigányvásárt; az önvédelem elcsökevényesedett reflexeit a közelgő török veszedelem idején; a feudális szétdaraboltság híveinek kozmikus bűnét az országherdálásban; örökös náthás állapotukat; amitől sohasem érezték, mi van körülöttük, mily hosszú rabságnak a bűze terjeng az ország határain; a kedvező alkalmak mindenkori elszalasztását… Timur Lenk! – csípte fülön János a beszédes példát. – Megsemmisítő csapást mért a törökre, a magyar urak pedig épp akkor zárták be Zsigmondot Visegrádon. Persze Zsigmond is… A török már Brassót, Szebent dúlja, miközben ő a német császárság megszerzésére pazarolja az erejét. A kontyos helyett Husz Jánost kell megégettetni. Amidőn védelmi sáncot kellene ásni, Marchiai Jakab huszita parasztokat exhumáltat, hogy a máglyahalált foszlott állapotukban se kerüljék el. Mennyi hamis pénzes Lépes György s a végveszélyre fittyet hányó Habsburg Albert! Hiénák! János soha életében nem káromkodott. Most is csak legyintett. Ez a vélekedés a maga némaságában annál lesújtóbb volt. Kortyolásnyi vigaszért azért föl-fölbuktunk a keserűségből. Hisz ott van Hunyadi János is. De gigantikus megmozdulása: magyarok, románok, szerbek, bolgárok, albánok példás összefogása után, a rigómezei vereség bénultságában, az oligarchia legelső mozdulata újra csak az árulásé. Branković elfogatja Hunyadit; százezer tallért követel a szabadon bocsátásáért. Ennyiért a török is kiadta volna. És halála után a bárók legfőbb gondja: a birtokainak megkaparintása. Folytassuk csak: 1514-ben a főurak több parasztot gyilkoltak le, mint ahányan elestek Mohácsnál. Valamelyik pápai követ ekkortájt írta jelentésében: ha három forint árán meg lehetne ezt az országot menteni, nem akadna három ember, aki ezt az áldozatot meghozná.

Közös barátunk születésnapját ültük. Mire odáig jutottunk, hogy a pápai követ vesse reánk a keresztet, már hajnalodott. Hazafelé menet, sok tűnődés után, azt mondja János: költöztessük odébb a látószögünket. A történelem fonákja után lássuk a színét is: Zrínyi, Rákóczi, Bocskai, Wesselényi… Mire negyvennyolcig jutottunk volna, az aradi vértanúkig, akik nem voltak ugyan oligarchák, de céhes mesterek sem, az egyetértés megvonta tőlünk a szót. Gondolatban azok nyomába szegődtünk, akik megváltásukat nem a Názáretitől, hanem a kardjuktól remélték.

Aki korunk divatos betegségére, az elidegenedésre gyógyírt óhajtana keresni: üljön le valamely faluban egy újszülött bölcsője mellé. Nézelődjék a fogadtatáson. Mint János is tette, akinek Marosvécsen egész sokadalomnyi keresztfia és -lánya volt. A gyermekágyi ceremónia, mikor is szomszédság, rokonság és idegenség a módja szerinti legfinomabb ételekkel járul a lábadozó anya színe elé: csupa göröngyhajítás a halál szeme közé; az együvé tartozás tudatának betlehemjárása. S ugyanúgy a közösségi önvédelemé, amidőn markunk melegével a göröngyöt – fordított és puha mozdulattal – a nyitott sírba ejtjük. Kézfogás helyett, emlékezetünket a föld romolhatatlanságára bízva.

Hogy a tanácsház elé érkeztünk, három falu népének kellős közepébe, ahol fekete kendős asszonyok virágvasárnapi mozdulattal őszirózsát szórnak az úttestre: kezdeti vélekedésemet, miszerint Jánost pap, kántor s néhány presbiter kíséretében egyenest a földnek adjuk átal, a váratlan látványhoz kell igazítanom. Megtettünk már félszáz kilométert, a helikoni kert ide háromszáz méter ha lehet: most következik mégis az út hosszabbik szakasza. Akik sírnak, a léptüket lassúra fogják; önző érdekeink után sietve temetési dallamot nem énekelünk. Mi, a városból jöttek, belezuhanunk valósággal a fekete tömeg árjába. Szerepünk: az egyesületi, a hivatali, az irodalomtörténeti megszűnt abban a pillanatban, hogy a koporsó Marosvécs vállaira került. A szerpentinen fölfelé menet már alig látok a közelemben ismerős arcot; mindenfajta értelmiségi testület és rendezőség szerteszóródott a gyászoló tömegben.

Amely most már, hogy Jánost birtokába vette: egyedül az éggel pörlekedik. „Az embereket te meg hagyod halni!” Favágó munkások, juhászok, tehenészek s a földek változatos munkásai között széjjelszórtan egy-egy főiskolai professzort, jeles írót, zeneszerzőt, képzőművészt látok. S ha érzésem nem csal: törvényszerűség is mutatkozik e látványban. Így vagyunk együtt. Mint az a két öreg paraszt is, aki közös botra támaszkodva baktatott föl ide, a Helikon-asztalig.