Tomcsa úrTomcsa Sándor újabb kitűnő írással lepett meg bennünket az Utunk hasábjain. Ritka öröm az efféle manapság. Az akarnok bejárja a fél világot, bele próbál hallgatózni a lét titkaiba, és önnön haló porát idézné maga elé, hogy rezzenésnyi megindultságot érezzen. Amivel másban is hasonló érzést keltene. Vajúdása mégis ama hegyeké, amelyek csak egeret szültek. Az igazi művész pedig egy árva kutyakölyökbe botlik háza küszöbén, öklömnyi gombolyagba, az élő mindenségnek egy halálra megjegyzett parányi teremtésébe, s amikor a fejét csodálkozva fölveti, és Tigrisnek nevezi el e pöttömséget – mert a nagyság igézetében él –, a kétágú szó, mint egy bűvös sugallat rebbenti föl benne az egyetemes érvényű mondandót. Ez pedig első hallásra nem egyéb, mint a képzeletének rabrácsai mögött szaladgáló gyermek ragaszkodása a játékaihoz: a papírhajóhoz, melyet óceán ringat a kádban. Játszik hát Tomcsa? Elkábította magát a provincia kellős közepén – Székelyudvarhelyen –, hogy valamiféle lélekölő sivárságból a látomásaiba mentse át eszményeit tündéri tájakra? Mi ez az írás? Humor, anekdotizálás? A közönséges valósággal való egyetértés vagy ovidiusi segélykiáltás? Egyik sem, bár a derű szelleme lengi körül, és ott parázslik benne egy hányatott élet szomorúsága is. Amely – jelek szerint – Tomcsa már-már konok bizakodását mégsem perzselte meg. Mert ez a novella: vallomás. Íme, lássátok: a nyárspolgáriság mérhetetlen kicsinyességében, amely távol a szellem székvárosaitól körülfont engem és százszor megfojtott volna, az maradtam, aki vagyok. Hiába csábítanak az eszménytelenség, a kicsinyes aggodalom, a képzeletszegénység, önzés, butaság s a gyáva kushadás kísértetei. Mert én kiállok Tigris kutyámmal a kapuba, és azt suttogom neki: – Tigris, nézd: ott balról; az a nagy Kheopsz-piramis, jobbról azok nem bánatosan zörgő levelű akácok, hanem pálmasor, ott szemben nem a nyirkos köd hömpölyög, hanem a tenger, és látod, ott a pálmafák felett most kél a nap… Gyere, Tigris! Ez a befejezés: a visszafordított reflektor; fényében fölragyog az igénytelennek látszó kezdés, képletes – minőségileg más – értelmet nyer ilyenformán az írásnak minden kis mozzanata. Ez az igazi csattanó; a becsvágy nélkül, szerény szándékkal elkezdett írás váratlanul fellobbanó minőségi változása. Háromnegyed novellát minálunk sokan tudnak írni. Egészet, amelynek kiteljesedésében a szokványos vagy egzotikus történet a gondolatiság és költőiség szintjére emelkedik, igen kevesen. A kapun, ahonnan Tomcsa a szépség pálmafáit látja: magam is beléptem nemegyszer. A szomorú színű homlokzat, a rozsdás sarokvas nyikorgása, a sötét udvar mélyén meghúzódó, kormos falú szoba rendszerint széthangolt kedélyállapotba ránt és csodálkozásra késztet: micsoda szépségek születnek mégis a pókhálós falak között, ahol a gombolyagnyi Tigris mocorog a mosdó alatt a sarokban. A Múzsa pedig nem csupán a titokzatos Én, a nagyapáktól öröklött „bohém” derűlátás, hanem a kapun túl hömpölygő, magasabb rendű egységbe kívánkozó Élet hívása: a nagyság igézete. Nem bizony, Udvarhely nem provincia!
Talán 1958 elején történt, hogy Tomcsa Sándor díjat nyert az Igaz Szó novellapályázatán. Viszketegséget kelt az ilyesmi. Följegyzésünk értelmét az adja, hogy az akkori idők sokfajta viszketegsége támadt a tisztességes irodalomra; Tomcsát egy újságjegyzetben azzal vádolták meg, hogy – különben ártatlan szatírájában – visszaélt az írói szabadsággal. Pedig élni is nehéz volt vele, nemhogy visszaélni. Az alábbi kis parittyakövecske nyilván nem érdemelné meg, hogy emlékét fölelevenítsük, ha egy későbbi korszak fiai – remélhetőleg – nem lennének majd kíváncsiak egy már átélt közszellemre, amelynek ujjlenyomata ottmaradt az ötvenes évek hazai magyar irodalmán.
Ó, hányszor mondtuk Tomcsa Sándornak: addig jár a korsó a kútra, míg egyszer megszólal N. Alajos, akkor aztán nézheti magát és egész tevékenységét! Nem hallgatott ránk. Megírta A gól című elbeszélését, és nem elég, hogy megírta, még pályadíjat is nyert vele – micsoda elvetemültség! –, kiszolgáltatva magát doktor N. Alajos nemes haragjának (Bányavidéki Fáklya). Ő pedig a jelek szerint az a fajta „kritikus”, aki – ha labdarúgásról, gáncsról, sípcsontrepesztésről van szó – kérlelhetetlen. Mert íme, megállapítja Tomcsáról, hogy politikailag műveletlen, nem ismeri a szocialista nevelés jelszavát: „Élen a sportban, élen a munkában!” És nem tudja, hogy léteznek szakszervezetek, visszaél az írói szabadsággal, nem lát a dolgok mélyére. N. Alajos ellenben a dolgok mélyére lát, és tudja, hogy egy futballbíró nem lehet epebajos, különben miként nyargalhatna sípjával le s föl a pályán. És egyáltalában: hogy merte megírni Tomcsa azt, amit ő maga látott s tapasztalt? Azt kellett volna megírnia, amit N. Alajos látott és tapasztalt. Csakhogy akkor kettő darab N. Alajosunk lenne: egy bányavidéki meg egy székelyudvarhelyi, a Bányavidéki Fáklya pedig még több papírt pocsékolna dilettáns vagdalkozásra. Mit csináljunk most már? Még csak azzal sem vigasztalhatjuk magunk, hogy N. Alajos szigorú ítéletével az egyszerű olvasó mondja véleményét. Az egyszerű olvasó, ha irodalmilag esetleg tanulatlan is, legalább tanítható. A tudálékos dilettáns ellenben, aki se nem tanult, se nem tanulatlan – átmeneti állapotában a kacsacsőrű emlősökre emlékeztet –, valóságos kalamitás. No de nem ez a lényeges, hanem az örvendetes tény, hogy oly hosszú advent után N. Alajos megszólalt, és Tomcsa Sándort ily bölcsen kioktatta szocialista realizmusból. Köszönjük a felvilágosítást, miszerint a tudás közkincs, ámbár a megállapítás mintha sántítana, mert e közkincsből magának is megszerezhetett volna valamit. Akkor nem tévesztené össze a szatírát a szakszervezetek felépítésének szabályzatával, az epebajos futballbírót a gáncstalan lovaggal, a versenypályázatot a népszavazással. És megértené, hogy amiért nem nyert ő maga is a pályázaton, azért nem Tomcsa Sándor a hibás… Mostan pedig, kedves olvasó, tegyünk úgy, amiként azt – hasonló jelenség láttán – nagy szerkesztőnk, Gaál Gábor szokta javasolni: mivel N. Alajos a dolgok mélyére lát, álljunk fel és énekeljünk!
Jött a hír Marosvásárhelyre: meghalt Tomcsa Sándor. Temetésének dolgában itteni barátaira hárult jó néhány szomorúságos feladat. Például: hol lehet őt felravatalozni? Melyik az a csarnok, amely megilleti őt? A városban, amelyről azt írtuk: bizony nem provincia! Nem, a halálban sem vagyunk egyformák. Hiába áltatjuk magunk effélével. Egyik ravatali hely előkelőbb, mint a másik. Tudjuk, ecsém, hová mész. De nem mindegy: honnan mész, azaz: honnan visznek, milyen feliratú gyászkoszorúkkal. Tartományi illetékeseknél folytattunk változatos hangnemű eszmecserét Hajdu Győzővel. Mint később a Kemény János vagy a Szőcs Kálmán temetésének ügyében. Tehát: hol, milyen rangú helyiségben lehet fölravatalozni Tomcsa Sándort? A lakásán, hangzott a legelső felelet. De akkorácska agglegényi szobája volt, koporsó nélkül a Tigris nevezetű kutyakölyökkel még megfért valahogy benne; koporsóstul már nem. Az író meghúzódik, ha muszáj, kicsire húzódik össze, magyaráztuk. A koporsója már konokabb. Centiméternyit sem ad föl a neki kijáró térből. Továbbá: minden ember annyit ér, ahányan elmennek a temetésére. Végül is mit gyűjtöget magának az ember, ha nem gyászközönséget? Így nézve Tomcsát: semmije se maradt, csak a város, amelynek csodabogara, bálványa, gúnytárgya, Sanyi bátyámja, Tomcsa ura volt egy életen át. No, most elköltözöm innen. Hívnak Brassóba, Kolozsvárra, Budapestre – mondotta Tomcsa tízévenként. Láthatta, hogy aki lakhelyet: sorsot is cserél, s javára némelykor. Szabó Dezső, Szemlér Ferenc, Tamási Áron… Magával Tomcsával anekdotaként kacagtuk körül az esetet, miszerint székelyudvarhelyi barátai – hosszadalmas rábeszélés után: láss világot, Sándor! – közköltségen el akarták küldeni Budapestre. Népek sorsát érintő utazásnak, államférfiúnak kijáró búcsúztatás az állomáson. Az egyetlen jó ruhájában Tomcsa ünnepélyes volt, sőt meghatódott. Talán Adyra gondolt; első párizsi útjára. Királyfiát a kisváros új időknek új dalai felé küldi. Székelykocsárdig jutott el. Szóba jöhetne, hogy útiköltségét addig elkártyázta. Bűnöket fölmentő szándékomban azt mondtam neki: – Talán az udvarhelyi indóház lehetett a hibás. Sándor újabb korsó sört kért, a peremét körülsózta, és nevetett a rovásírásos arcával: – Az igaz, hogy megdöbbentem. Tomcsa úr, indul veled a vonat, s az indóház marad. Indóháztermészete kötötte meg az örök elvágyódásban, amelynek párás horizontján pálmasort látott és Kheopsz-piramist. A nagyság igézetében élt – törpe viszonyok között, emberi törpeségek tragikomikus fogságában. Tamási reménységének még lehetett termő talaja: az Ábelek paraszti világa. Tomcsa a kispolgárság életét írta, látszólagosan beleragadva annak életformájába. Nem lehetett őt elcsalni a Brassói Lapokhoz se, oly nagyon ragaszkodott a maga tarokkosaihoz, Udvarhely kisvendéglőihez. Némelykor az volt a benyomásom, hogy Móra Ferenc módjára lehetne őt jellemezni: a Keller Zendelwald lovagja húsz évig hordta álarcát, és amikor végre levetette, az igazi arca fölismerhetetlen volt; hozzáidomult az álarchoz. De két keserű nevetés között Tomcsa arca már kibomlott a látszatokból; önnön társaságát – akár Mikszáth a Tisztelt Házat – szűkre húzott tekintettel és titkoltan fájdalmas szigorral ítélte meg, bár az ellágyulás nem volt természete. Ezt csak a már említett pálmasoros látomás jelezte – egyetlen alkalommal tán, titkon elmorzsolt könnycseppként. Nagy hullámot életében sem vert maga körül. Annál is csendesebb most életműve körül az irodalmi közemlékezet. Mindannyiunk sorsa jelek szerint, hogy a sírkő immár semmit sem kiabál rólunk, senkit sem kötelez semmire. A kő, melyről úgy tudjuk, hogy egyedül ő beszél véglegesen az alatta pihenő szellemről, legföljebb családtagok előtt válik beszédessé halottak napján, évfordulókon. Kire bízattak vajon a tálentumaink?
Tíz esztendeje, hogy meghalt Tomcsa Sándor. Ha a betegség nem kényszerítene szobafogságra, elmennék Székelyudvarhelyre. Ott kellene köszöntenem őt néhány szál virággal, a temetőben; azon a magaslati helyen, ahová őseink valószínűleg az őrszemeket, a lármafelvigyázókat állították, kunok, tatárok, törökök és másfajta betörők ellen. Emlékszem – akkor is január volt –, a nagy hóban, mily nehezen kaptattunk föl a meredek úton Tomcsa koporsójával. Mintha nem is őt, hanem a bronzszobrát cipeltük volna, a gyász keresztjével a hátunkon. Onnan a magasból vigyázza most a várost, mely őt büszkeségének vallja, akár Tompa Lászlót, Orbán Balázst s a gyermek Tamási Áront. Pedig a városnak kellene rá vigyáznia: vagyis minekünk, mindannyiunknak, akik szellemi örökségének részesei vagyunk. A város bizonyára megteszi majd, amit tennie kell; biztosíték rá példaszerűen eleven és tartalmas művelődési élete. De vajon ezzel eloszlik-e a gond, amelyet Tomcsa sírja küld mifelénk? Akármifajta helyi kezdemény és szerencsés kivitel pótolhatja-e irodalmi hagyományaink megőrzésének országos szintű muzeális keretét, amely EGÉSZ HAGYATÉKUNK-nak lehetne hajléka? Tomcsa erre azt mondaná, amit egy levelében írt: „…akkor vinnénk egy bárányt, amit ott Jenő – hely van, ahol – feldolgozna flekkennek, és a válogatott csapattal bevennénk.” Igenis, a bárány… A halhatatlanság gondja nem gyötörte, még csak nem is csiklandozta. A mi gyötrődésünk azonban – halhatatlanjaink emléke dolgában – elkerülhetetlen. A romániai magyar irodalom félszázados múltja, elhunyt nagyjainak százfelé szóródott tárgyi hagyatéka mindannyiunkat arra figyelmeztet, hogy sürgős feladatunkká vált az intézményes összegezés; mindent, ami elvész: az utókor rajtunk kér majd számon. Tomcsa hagyatékát is egyebek között. |