Ablak egy koporsón

Veres Péter után meghalt Szabó Pál is. Egyik szálfa a másik után dől ki. Borzalmas reccsenéseik közepette egy egész nemzedék hangja erősödik föl újra a szívekben; emlékeinkben és mai törekvéseinkben. A halál – köztudomásúlag – nem válogat. Közönyös objektivitása épp ezért a legtökéletesebb válogató munkát végzi. A sírkő beszél véglegesen az emberről. Az előítéletek, mint a rossz kutyák, az utolsó kapuig kísérnek valamennyiünket; amitől megjuhászodnak: az a koporsóra hulló göröngyök hangja. Hogy ki volt Szabó Pál – akármifajta „paraszti-népi” elfogultságtól mentesen –, a nép megtartó emlékezete fogja kimondani. Könnyhullatásnyi közelből, koporsójának kis üvegezett ablakán betekintve én úgy látom őt – a földnek emberét –, egy iszonyatos paraszti vergődés kiáltó szájaként. Némely fölfogás szerint egy alásüllyedő világ – a régi falu – utolsó követeinek kaszás csapatából való. Soha vissza nem térő sorsok, hangulatok és közállapotok ábrázolója. Bizonyos, hogy Biharugra – műveinek tápláló forrása – már nem az a világ, amely őt ágyúgolyóként a harmincas évek magyar irodalmi köztudatába belőtte. Amire Móricz, az írófejedelem is fölkapta a fejét. A hangját is vele: „Új nagy magyar írót küldött a falu!” Nemcsak Biharugra: a földkerekség méreteiben is megváltozott a parasztság százmillióinak élete. Részint a gépkorszak természetes folyományaként, részint a történelem vaskezű kísérleteiben. A felületes szemlélet hajlamos a megállapításra, miszerint ezzel a parasztság mint irodalmi téma le is került a napirendről. Miközben a változások felszíni fodrai alatt szakadatlanul morajlik ennek az életformának a drámasorozata. Kétségtelen: a színpad régi kellékeit, a grófi kastélyokat, nádfedeles kunyhókat, a kukoricafosztást és az ökrös szekerek hangulatos látványát az idő elmosta. Pontosabban fogalmazva: akár Móricz vagy Sadoveanu paraszti világa, a Szabó Pálé is a proletárforradalomban fordult ki – szövetségesként – régi mivoltából; ősi ellentéteiből új konfliktusokba. Sánta Ferenc húszórás krónikájának malomkövei közé. Mintegy Arisztotelész Poétikájához igazodva: nyílt ellenfelét önmagában, a testvérben, szülőben keresve. Szabó Pál mindezt már nem írhatta meg.

 

(Először és utoljára 1955-ben találkoztam vele Budapesten. A szállodába üzent: hivatali szobájában vár, menjek. Előkelő Mercedes kocsiját küldte utánam. Nesztelen suhant velem az autó, a hajdani szegényparaszt új társadalmi rangjának fényes kelléke. Ablakán át nézve a világ is fényesebbnek látszott. Azon tűnődtem: vajon ez a káprázat elkapta-e a kocsi gazdáját? Vajon a létnek ezen a szintjén lehetséges-e Biharugra valóságos gondjáról beszélni? Gazdagon terített asztalka várt és türelmetlenül – hisz amidőn bekopogtam hozzá, fel-alá sétált – Pali bácsi. Szorongásom az első pillantásra föloldódott. Nem, nem hasonlít az autójához! Mintha rég nem látott mezőségi nagybátyám ölelt volna meg; a szegénységnek túszként visszatartott foglya a rangos hivatal idegenségében. Bihari nyár – mondta nekem az arca; ott barnulhatott le regényeinek forró szeleiben. A szellemi és fizikai elhájasodásnak oly rengeteg látványa után kirívóan szikárnak, szíjasnak láttam; a ruházata is mintha sorsához igazodott volna; nadrágél, falusiasan kötött nyakkendő mintegy rangon aluli nemtörődömségben jelezte az Új föld régi fiát; koporsóhűségét, amellyel hazavitette magát a szülőfaluba.

Nem kellett keresgélnünk a szót; ott volt kéznél az én gomolyagom is, a mindkettőnk számára nyitott szálával: a korszak nagy vajúdásaiban a parasztság sorsa. „Aki ezt a népet nem belülről látja, ne lelkendezzék, de ne is sírjon a nevében. Ha bajokról van szó, hát én többet is elmondok! Mert szólni kell ezekről, de sanda szándék nélkül.” Ösztöneiben gyülemlett föl a történelmi tapasztalat. A mindenkori sanda szándéktól való félelem a parasztmegváltó törekvések láttán. Hogy ösztöne időlegesen hol és miként hagyta cserben: a bővebb elemzés kimutathatja. De helyéről, mit a XX. századi magyar irodalomban kivívott magának, el nem mozdíthatja.)

 

Amikor egy-egy koporsó – amilyen a Szabó Pálé is – kibandukol a temetőbe, a búcsúszóval együtt felhangzik az Ítélet is; korszak zárul, újnak jöttét jelzik új esztétikák. Természetes és szükséges beszéd. Még a temetési ének is azt mondja, mintegy az elhunytnak bocsánatát kérve: most már itt hagyunk téged, az élet vár bennünket. Szabó Pál életműve lezárult. De nyitva marad a tárna, amelyben példás emberségével és tehetségével fojtogató mélységekig fúrta le magát. A parasztság újabb kori történelme valójában megíratlan. Sorsfordulásainak művészi tanúskodása – a kor színvonalán s a tegnapi Szabó Pálok elhivatottságának szenvedélyével – szórványos, béklyókkal kínlódó. Az igazság felé kapdosó mozdulat még bizonytalan, az elmúltakra vetett pillantás még mindig tétova; mintha János jelenéseit láttuk volna…

Szabó Pál írói és emberi példamutatása: fegyveres őrszem annak az irodalomnak a kapuja előtt, amely az öncélú játékot irodalmunkban immár több mint hét évszázada a tudatlan gyermekekre bízta. Lehetséges, hogy azóta is visszakívánja magának. Álmunkban néha színes kavicsokat eregetünk.