Találkozások Veres Péterrel

Veres Péter nem volt ünnepekre termett, sem farsangos természetű ember. A magánfarsangolás éppoly idegen volt számára, akár a nemzeti hejehujázás. Ünnepek kicsapottja volt. Hány vasárnapot ajándékozott mégis – fiatal íróknak! Azzal a bizakodó elfogultsággal, ahogyan a szülő nézi el gyermekének tökéletlenségét. Esetemben az ünnepi dagályt, a romantikus lelkesedést egy 1954-ben közölt írásomban. Ünnep előtti gondolatok volt a címe, augusztusi évfordulóra írtam az Igaz Szó számára.

Néhány részletét, amivel Veres Péter biztatását elnyertem, újra közzéteszem.

 

…Nem állhatom meg, hogy ne szóljak arról az időről, mikor az írás miatt a körmömre vertek. Vagyis: kihajítottak a mozgó vonatból. Tizenöt éves voltam akkor; s Móricz gyönyörűséges Légy jó mindhalálig-jának hatására írónak készültem. Titokban folyt ez a készülődés: padláson, templom tornyában, vagy éjjel, ha elcsendesült a szülői ház. Akár szemérmes lány a szerelmét, titkoltam az írást, apám azt mondta róla: nem férfimunka. De bocsánattal legyen mondva: tán bolondikus is. Mert ugyan bizony micsoda parasztlegény az, aki kaszálás, kapálás után felhúzódik az istálló padlására, költői hasonlatokat meg történeteket kitalálni?

…ha valaki se nem gyermek, se nem öreg – hogy meséljen –, és a tetejében még szegény is, akkor legyen komoly, az élet nem játék. Magyarázgattam persze: íme, Veres Péter, parasztember, csak elemi iskolát végzett, és micsoda könyveket ír! Az már nem létezik, mondta apám, lehetséges, hogy a név az ő neve, de a könyveit valamelyik pap vagy kántor írta. Megbocsásson Veres Péter ezért a papért meg ezért a kántorért. Talán neki is azt mondták: ha valaki paraszt, annál több esze van, semhogy az írósághoz hasonló bizonytalan mesterségre vetemedne.

Mégis rávetemedtem.

Valami nem hagyott nyugton. A szegénység. Az örökös gond: mit reggelizünk, mit ebédelünk, mit vacsorázunk. Jön a tél: mit veszünk magunkra. Jön a nyár: mit dobjunk le magunkról, hogy melegünk se legyen, maradjon is rajtunk valami. Jó anyám be sokat lótott-futott a rántáshoz való kanálnyi zsírért, hányszor maradt étlen, bennünket biztatva: egyetek, az én részem ott van a lábasban. Ha valaki megszámolta volna a lépteit, Kőrösi Csoma Sándor is a fejét csóválta volna. Anyám örökös loholása, kölcsönkérő nyüsletése ejtett először gondba; irodalmi gondba, ha megengedhető számomra ez a kifejezés. Első próbálkozásaimban azt írtam meg: mily keserves érzés, ha sosem lakik jól az ember; ha hárman kanalazunk egy tálból, ha idegen lépik a házba, azt se mondhatom: jó napot, mert ezalatt öcsém legalább háromkanálnyival már többet megeszik a tejes puliszkából.

Vagy elmennek szüleim a szomszédba, és hátrahagyják nagyapámnak:

– Vigyázzon a gyermekekre, ne verekedjenek s ne egyék meg a zsírt a csuporból.

– Bízzátok rám őket, vagyok papjuk, csak nyúljanak a zsírhoz.

Lámpaoltás után öcsém a néhány kanálnyi zsírnak a felét mégis megette. Nagyapám, aki csak tettette az alvást, hátba vágta istenesen, hogy felhengeredett. A csuprot pedig a párnája alá dugta:

– Na, ide nyúljatok, kiverem a fogatokat!

Nem nyúlhattunk hát a zsírhoz, de éjféltájt fölébredek, mit látok: nagyapám ül az ágyon, s a gondjaira bízott zsírt mártogatja kenyérhéjjal. Az ablakon bevilágít a hó, látom minden mozdulatát, hófehér bajuszát, a cselédkedésben megbogosodott, reszkető ujjait, és arcán az örömöt, hogy ha megeszi a zsírt, úgyis ránk foghatja, hiszen mi kezdtük a törvénytelenséget.

Nem moccantam, nem szóltam. Elborított a reménytelenség érzése, meg is sirattam magunkat azon a téli éjszakán.

…Írásaimat az akkor Dél-Erdélyben megjelenő Havi Szemle nevezetű újságnak küldtem el. Valamiféle választ is kaptam a szerkesztői üzenetek rovatában: olvassak minél többet, igyekezzem arányosabb lenni, küldjek egyebet, mert abból, amit küldtem, még semmit sem lehet megállapítani… El is ment a kedvem az írástól. Próbálkozásaim érdekességéről magam sem voltam meggyőződve. Enyed felé menet élőszóval meséltem hát diáktársaimnak a vonaton a zsír történetét. Mellettünk vasgárdisták ittak, éltették a kapitányt. Szavaimat hallva egyikük rám ordított:

– Te zsidóul galagyolsz, ugyebár!

– Nem – rebegtem –, hanem magyarul.

– Akkor teneked itt nincs keresnivalód!

Megragadtak engem kétfelől. Isten veled, irodalom, jobb lett volna hallgatnom nagyapám történetével. Utolsó kérésem az volt, hajítsák utánam a batyumat is, azt a piros gyapjúlepedőset, mert abban van a Veres Péter könyve a szegényparasztok sorsáról.

Kihajítottak a vagonból Veres Péter monográfiájával együtt.

A vonat akkor pöfögött be Székelykocsárdra.

…1945 elején nyílt levelet írtam, amelynek alapgondolata az volt, hogy román és magyar dolgozó nyújtson egymásnak baráti kezet. A kolozsvári Világosság című napilap közölte. Nem volt benne semmi új és különleges, hiszen hogy Dunának, Oltnak egy a hangja, Ady szebben és valamivel hamarább megírta. Meg se említeném, ha a nyílt levél megjelenése után nem támad mindjárt mozgás körülöttem. Nem a siker hullámai borítottak el. Az írás irodalmi értéke meglehetősen kicsi volt. Erre mondta volna Arany János, hogy olyan, mint a parasztderelye: túl sok tésztát kell megenni azért a csipetnyi túróért.

…Apám azon a tavaszon bejött Kolozsvárra, tiszta inget s egy fél kiló sajtot hozott az átalvetőben, és míg azt bontogatta, így beszélgettünk:

– Olvastuk a cikkedet.

– S hogy tetszett?

– Elég baj az nekünk. A Petőfi sorsára jutsz, fiam.

– Bár úgy lenne, de nemigen remélem, mivel az rettenetesen nagy költő volt.

– Jól van. Ha te is étlen akarsz halni…

– Petőfi csatatéren halt meg, Segesvár mellett.

– Lehetséges. De amennyi költő: mind étlen pusztult. Nézd, a zenészek is csak baksisból élnek. Nem tudnál te valami rendes foglalkozás után nézni?

– Menjek el kántornak?

– A kántorsággal föld is jár. Azonkívül ott az ember csak a hangjával dolgozik – lelkesített apám.

– Hát írónak lenni – ha netán az lennék –, az nem foglalkozás?

– Nézd, a fogászok milyen jól keresnek.

– Fogász nem leszek.

– Ilyenformán potyára fizettük a tandíjat négy esztendeig a Kollégiumban. Horváth István nem megírta, hogy ő is paraszt volt, aztán felcsapott költőnek s most papírt reggelizik?

– Azt a régi világról írta.

Sokáig nézett engem apám, nagy aggodalommal, majd így szólt:

– Akaszd, fiam, fűzfára azt a költői hegedűt.

 

 

…Könyvéhes gyermek voltam; s ha csak tehettem, olvasmány után kutattam a faluban. A református egyházi iskolának volt egy 150-200 kötetes kölcsönkönyvtára. Még az Osztrák–Magyar Monarchia idején adományozta valaki „isten földi közösségének”. Nem gyalázom: Jókai, Mikszáth, Vas Gereben – nagyjából a századvég íróinak művei sorakoztak a polcon. Ami itt megtalálható volt, mind elolvastam. Na, hová menjek? A tiszteletes úrhoz. Tudtam, sok könyve van. Adott is egyet – a predesztináció tanáról. Elolvastam becsülettel, annyit megértettem belőle, hogy mindnyájan Isten kezében vagyunk. Vagyis: hiába indulok én el csütörtökön a vásárba bocskorszíjat venni; ha Isten úgy rendelte, drága lesz a bocskorszíj, nem vehetem meg, és anélkül maradok. Ekkor Orbán János bácsi – világot járt földműves – azt tanácsolta, olvassam el Az ember tragédiája című könyvet, mert az aztán a tragédia! Abból megtudom – magyarázta –, hogy miképpen élnek az eszkimók, és hogy tulajdonképpen miért is mondta papunk egy vasárnap délutáni prédikációjában: „Ember, küzdj, és ne hagyd magad!”

Elmentem a tiszteletes úrhoz.

Épp rántottát evett a konyhában. Az ágyon ült, a szalmazsák besüppedt alatta, térdén a lábas. Amolyan parasztpap volt, negyven hold gazdája, aki mindennap megette a tíz tojásból a rántottát. Megragadt emlékezetemben, hogy prédikációiban – akármi volt is a textus – rendszerint fölemlegette, miszerint Péter levágta volt egy zsidónak a fülét, aki pedig kardot ránt, kard által vész el.

Mondom, mi kellene.

– Minek az neked?

– Olvasni.

– Gondoltam, hogy nem szalonnát sütni. No eredj, rakd be azt a kis fát a kamrába, addig megkeresem.

Beraktam a fát.

– Nincs meg a könyv. Gyere holnap.

Megyek másnap.

– No még azt a kis fát rakd be, mindjárt előkeresem.

No még azt a kis fát is beraktam. Az ember tragédiája akkor sem került elő.

– Most jut eszembe, biztosan kölcsönadtam. Vidd csak el ezt a korsó bort a tekintetes úrnak. Mondjad, ha nála van a könyv, küldje vissza.

Megyek a korsóval, átadom, említem a könyvet. Tekintetes urunk a vadászfegyverét tisztogatta. Átkiabál a lányának a szomszéd szobába:

– Cilike, te hoztad el a tiszteletes tragédiáját?

– Miféle tragédiáját?

– Amiből megbuktál, te ruca!

Cilike nem látta, nem is olvasta. Ördög bújjék a tragédiájába! Ez a Madách, vagy hogy hívják, tönkreteszi az ember vakációját, a papát pedig, aki amúgy is nyakig úszik az adósságban, oktalan költekezésbe hajszolja: házitanítót kell fogadni.

A reményt azonban nem adtam fel. A maradék télire való fát is beraktam, a konyhába vizet hordtam, dohányért, gyufáért szaladtam a boltba, míg végül kiderült, hogy Az ember tragédiáját valóban Cilike kisasszony kérte kölcsön, de csak felét küldte vissza, az is tejeskávétól, mitől volt ázott.

Egyebütt kutattam hát könyvért.

Ideírom, mit találtam. Nagyapámnál a Károli Gáspár-féle nagybibliát meg egy régi gazdalap három példányát. A cipésznél ölnyi ronggyá olvasott félpengőst: A fekete apáca, Egy asszony férjet keres, A csonkakezű rém stb. Erzsi nagynénémnél, aki Bukarestben szolgált, s onnan hozott haza nyomtatványokat, megtaláltam Tarzan történetének tizenhét füzetét, ezenkívül egy ifjúsági regényféleséget, minek ez volt a címe: Az acélember. Más rokonaimnál – s a fél falu rokonom – a következőket találtam még: egy szakácskönyvet, az első világháború történetének egyharmadát, itt-ott egy-egy kalendáriumot, a Heidelbergi kiskátét – meg nyugtát és újra csak nyugtát románul, magyarul, hivatalosat és nem hivatalosat, tintával, kézzel, géppel írottat, magyar címerest, román címerest. „Nyukta, azaz nyukta” – olvastam egyiken, mely azt igazolta, hogy Lakatos András kifizette valamely adóját. Ó, rengeteg pénz után sírtak azok a megsárgult, még mindig féltve őrzött igazolások!

…Felderítő utazásom eredménye egyetlen jó könyv volt: Kuncz Aladár Fekete kolostora. Orbán János bátyámnál találtam, aki a báró dadogós kertészétől kapta, az pedig egyik rokonától, akinek sógora Kolozsváron járt, és egy barátja révén szerezte valakitől.

Ezenkívül semmit nem találtam. Vagyis: hosszú évtizedek teltek el, világháborúk kezdődtek-végződtek, régi kormányok buktak s újak támadtak, hogy azután azok is megbukjanak, választások zajlottak, képviselők jöttek és mentek, kántorok, papok adták egymásnak a templom nagykulcsát, esküvők és temetések múltak el ezrével, régi utakat vert föl a gaz, s újakat tapostak a lábak és a szekerek, minden volt itt, csak egyetlen könyvet nem vásárolt soha senki sem – kivéve az úgynevezett intelligenciát.

…Helikoni sorozat? Népiesek és urbánusok? Idősebb és ifjabb nemzedékek? Radikálisok, avagy klerikálisok? Ajjaj, de messze volt ez tőlünk! A vacsoracsillag sem lehetett messzebb…

 

*

 

1954 őszén az elképedés riadalmával fogadtak az Igaz Szó szerkesztőségében. Láttam-e, kézhez kaptam-e? Nem láttam, nem kaptam kézhez. De micsodát? Veres Péter levelét! Sátán Márta úgy hozta s nyújtotta át nekem – maga is meghatódottan –, akár egy csokor ünnepi virágot. A halványzöld, kézzel írott levelezőlapot.

Először az aláírást néztem meg: ne legyen tévedés. Sebzetlen hiszékenységem csak a jónak elfogadásában intett mindig vigyázatra.

Ő volt, Veres Péter, az írói és emberi nagyság magasából küldött szavaival:

 

 

Már fogtam is a kezét képzeletben. Akaratlanul is odatartottam fejem – akár valami keresztvíz alá –, hogy megpreckeljen az oly bőven osztogatott aranyeső-jelzőivel. Ezeket most nem idézem; őt szeretném jellemezni, nem magamat ajnározni azóta is meleg helyen tartott szavaival. Amelyek a levél következő soraiban már – úgy éreztem – ellibbennek a szemem elől, megkerülnek engem, körberöpködnek nagy figyelemmel. A Veres Péter-i józanság és tárgyilagosság jele volt ez: állításnak, jelenségnek, eszmének, megdicsértnek, fölmagasztaltnak, önnön lelkesedésednek ne csak az esetleg megtévesztő színét nézd: járd körül a tárgyat. A novelláimról mondott véleményt, azzal a szigorral, amely egyazon mozdulattal sújt le s emel is föl az előlegezett Bizalom szeretetével.

 

 

Öregszem? Mindössze ötvenhét éves volt. S közel negyvenéves, amikor első könyve – Az Alföld parasztsága megjelent. Igaz, hogy egy év múltán már a Számadás – fő műveinek egyike – is kész. Hány évig írta? Emberi-írói eszméletének első pillanataitól kezdve. Ami ugyancsak homályba vész a mégoly pontosan számba vett munkás esztendőkben is.

Honnan erednek a folyók? A vízrajzi térképek jelzései csak felszíniek lehetnek; ahol az eladdig láthatatlan forrás a mélyből felbukkan.

De akárhonnan számította is Péter bácsi az éveit: öregségére való hivatkozása ugyancsak óvatosságából fakadt – amit velem is megosztott. Meg ne rontsd magad az én lelkesedésemmel! Védő angyalod: a gyanakvás önmagaddal szemben.

De hányszor sír érettünk ez az angyal! Boldogságom első hullámainak csitultával máris ellene fordult a gyanakvásom. Rám zúdította a lelkesedését, mivel – a szóban forgó írásomban őt említettem eszményképemként. Pedig csak futólag jeleztem, hogy az ő monográfiájával együtt hajítottak ki engem a vonatból.

Könyvét gondosan becsomagolva Jenei Sándor tiszteletes úr bízta rám: adjam át a Bethlen Kollégium egyik tanárának.

Persze hogy kibontottam, olvasni kezdtem. Mezőméhes és Székelykocsárd között, mintegy mélyúszásban, lélegzet-visszafojtva merültem el az alföldi parasztság sorsában. A gyepsori világból föl-fölpillantva, mezőségi atyámfiainak szikföld-arcát vehettem számba – mellettem ültek a harmadosztályú fapadon –, szemükben a Veres Péter-i gondot, csöndes társalgásukban ugyanazt a számadást, amelyből az én felismerésem szikrája pattant ki, a zűrzavaros általánosból a valónak konkrétabb értelmezése: az osztályhelyzetem. Helyzetem, amely adva volt, annak világos tudata nélkül, káprázatok, istenes belenyugvások és kitörési kísérletek hullámverésében. („Mi is urak leszünk valamiképpen!”) Jókai és Gárdonyi pásztortűzmeleg romantikája gomolygott bennem, s akkor Veres Péter könyvéből jégesőként zuhogott rám a tények rideg áradata.

Egy újfajta fantasztikum hatása alá kerültem: a szociológiai valóságba, amelynek ugyan minden kis részletét ismertem, tisztes örökségként úgyszólván a bőröm alatt hordtam, de szinte félálomban.

Magamban föl is kiáltottam valahol Mezőtóháton: hiszen ezt én is tudom! Az otthoniak is tudják. Mindenki tudja. A szegénységnek ez a klasszikus állapota közismert. Ezt éljük, részint a tudatunk is ebből vétetett; de nem értékelője, csak része még az állapotunknak. Olyannyira része, hogy már-már a közmondás igazolásai vagyunk: saját szagát senki sem érzi. Szegénység? Kisebbségi kiszolgáltatottság? S mégis: a puszta létnek mennyi fölvillanó szépsége és titka ejti rabul a gyermeki elmét. Például épp aznap – a téli vakáció utolsó napján – figyeltem föl anyám kacagására egy szakadt ing fölött. A fülem, talán lelki, az a bizonyos harmadik, úgy hallotta, hogy anyám kacagására a poharak összekoccantak a tálas tetején. Frissen szerzett hasonlatomat akár egy szőlőgerezdet vittem Vita Zsigmond magyartanáromnak a legelső dolgozatíráshoz. Sült csirkém volt a batyumban, tiszta ruházat, meg hét piros alma, az otthon örömei, de mind közt a legféltettebb volt emlékeimben anyám poharas kacagása.

Ekkor jött Veres Péter, és fölsorolta az étrendünket, nyomorúságunkat, lótásfutásainkat a gyűjtögető életforma peremén. A friss olvasmányélmény, akár egy injekció, lassan és kábítólag szívódott föl bennem s vetett kérdőjeleket a tűnődésembe: hová kell az írói mersz, ha nem a közismert dolgok kimondásához? Mi lehet szigorúbb államtitok egy adott társadalom valóságos közállapotainál? Udvari kincstárak fölfedése sohasem jelentett akkora kihágást, mint például az önkényuralomra vetett írói pillantás. Ekkor találkozhattam a vonaton mezőségi iskolatársaimmal, és kezdtem mesélni nekik a csupor zsír történetét, amelyről szóltam már. Nem mondtam el, hogy eléggé pukkancs természetű lévén, Dávid módjára húztam ki magam a vasgárdista Góliát előtt. Azután, hogy a mozgó vonatból kihajigáltak, ügyesen kormányozva magam, nem a kövekre, hanem a sáncmarti hóba zuhantam. Anyám szava jutott eszembe: nyelve veri meg az embert. Szétesett holmim lapos halmán ülve ezen is eltűnődhettem ott a mozdony füstjében, amely mintegy vigasztalásképpen még ott maradt velem, körülbabrálta égő arcomat.

Almáim – álmaim szertegurultak – megannyi piros biztatás a hóban: ember, küzdj és ne hagyd magad! –, hasonlóképpen a metaforáim is szerteröppentek valahová az emberi megértés és békesség álomvilágába. A nagy téli fehérségből élesen – Veres Péter-i szigorral – ütköztek ki a közönyös tárgyak; fekete talpfák, sínvasak, zúzmarás telefonpóznák, amelyek nem adtak hírt senkinek rólam, vonatból kidobott tanítójelöltről; az akkori közállapotok személyes megnyilatkozása voltam pedig: didergő tény a kutyaugatásban. A vonat elment, s mi tagadás: eleredtek a könnyeim. Utólag eszembe jut, hogyan roskadt le Rousseau a vincennes-i fák alá, s a részegséghez hasonló bódultságot érezve, heves szívdobogással és fulladozó lélegzettel csurgatta könnyeit. Épp akkor történt ez, amidőn Diderot biztatására – hogy eressze szabadon a gondolatait – fölsejlett benne az írásnak nemcsak szépsége, de keserűsége is. Vincennes és Székelykocsárd, csekélységem és a nagy francia között meghagyván a kötelező különbséget: az én Diderot-m Veres Péter volt. Azzal a többlettel tán, hogy a „szabadjára eresztett gondolat” iránya felől is döntenem kellett. Egyrészt Mikszáth Kálmán tüsszögött bennem, visszakövetelvén magának a mesélésre hajlamos gyermeket Szent Péter esernyője alá; másrészt Veres Péter gyepsori hitelt követelő szavai rántották vissza tekintetemet a fiktív régiók, a képzelet tereiről.

Ezt a két kívánalmat szerettem volna összebékíteni magamban. Évek múltak el így – sikertelenül. Végül az élet elvégezte – akaratom, szándékom ellenére szinte – a maga kegyetlen munkáját a megnyilatkozás mikéntje dolgában. Amikor a becsvágy helyén sebek nyílnak meg: vége az útkeresésnek. Vulnera dant formam.

 

*

 

Veres Péter első levelének vétele után látogatott meg az Igaz Szó szerkesztőségében Tamási Áron. – Írtál valamit – mondta, fölrándítván a jobb szemöldökét. Ugrató szándék bujkált a mosolyában. Ez abból is kitetszett, hogy miközben a jobb szemöldöke a homloka közepéig futott, a másik lefele rándult; kerekre nyílt, nagy barna szemében a biztatás: no jer, váltsunk szót! – a hunyorgásában csíki ördögváltozástól lehetett tartani.

– Írogattam, persze – mondtam megilletődötten –, ezt is, amazt is.

– De te olyat írtál, ami erősen tetszett Veres Péternek.

– Elég baj az nekem.

Áron fekete szemöldöke újra megrebbent, ugyancsak féloldalasan; a vércse szárnymozdulatával, mikor lecsap áldozatára.

– Miért lenne baj? – fordította fejét is féloldalt. – Vagy jobb szeretnéd, ha a fehérnépeknek tetszenél inkább?

Harsány kacagást zúdított ezzel rám a tiszteletére egybegyűltek részéről. Áron nem nevetett, csak faunmosolyával ratifikálta a kérdés győzelmét, s figyelte, miként kászálódom ki a fejemre vetett fehérnéphálóból.

Aminek maga is örömest és könnyedén szokott utánakapdosni a gáláns széptevés ritka művészetével.

Eszemet megjárta Don Juan, Bernard Shaw-féle ellenszemléletben, a nők áldozataként – jaj annak, akit szeretni kezdenek! –, valamint a kétféle tragédia is: amikor nem teljesülnek, majd ezután beteljesülnek az ember vágyai.

– Sorstársak lennénk – mondtam.

Újabb félszárnyú szemöldökrebbenés.

– No, ez az egy nem biztos.

Amiként az őt kollégájának nevező újságírónak mondta: azok lennénk, csakhogy én másként rakom a szavakat.

Koccintás végett másként emelte poharát is az asszonyi pillantások ostromgyűrűjében. A kilencedik hol van? – kérdezte tőlem más alkalommal a tiszteletére poharazgató népes társaságban. Melyik kilencedik? A szőke hölgy. Én azt nem látom sehol. Éberen köröző pillantásával a kályha mögül szólította elé a koccintásból kimaradt, piruló hölgyet. Nehogy bántódás essék, mondta neki ábeli kedéllyel, pedig a sugárzó szőkeség épp rejtőzködésével vetett hálót feléje.

Komolyra fordítván a szót, azt mondtam Áronnak, hogy Veres Péter bizodalma bizonytalansággal tölt el engem: a jelzőit vajon nem pazarolta-e méltatlanságra?

Amitől tartottam, el nem kerülhettem, ha már a könyvemet is – 1953-ban megjelent második novelláskötetemet – elküldtem neki. 1955 januárjában újabb levelet kaptam tőle. Ebből kiderült, mennyire indokolt volt az óvatossága, mellyel engem is óvatosságra intett – a saját dicséretével szemben.

 

 

Magamban nyilvánvalóan minden kritikai megjegyzését elfogadtam. Számomra ő volt a csoda, a váratlanul lángra kapó sivatagi csipkebokor, valamint a szivárványos igazolás is: a szegénység tehát elegendő az íráshoz. Az idő tájt, hogy levelét írta, a szivárványt persze már elmosták bennem az esők, de megmaradt – szárazon – az ő példájának serkentő ereje; kiadós gyepsori nyomorúság, egy elfogyasztott mezei varjú, kubikolás, napszámosmunka, hányódás, csendőrpofon és más megaláztatás – íme, gondoltam, a felhajtó erő, amitől a jajszó égi magasságig hallszik. Az írás rügyeit, virágait – a kertiekkel ellentétben – a szárazság termi; a hiány, a nincs, az időjárásnak oly mérvű mostohasága, midőn a föld repedéseiben egyedül a gondolat sziklevelei képesek megkapaszkodni.

Szülőfalum régi nyomorúságának valóságából vétetett írásaimat Péter bácsi elfogadta, ám rengeteg finánclábat talált a kollektivizálásnak távolról sem idillikus folyamatát jelző novelláimban. A fináncláb köztudottan: idegen anyag, parazsat fojtó szárcsonk a finomra vágott dohányban. Ezúttal: a komor valóság láttán a képzelet ráadása. Csak semmi homlokráncolás, kedves olvasó! A bajok után minden jóra fordul. Az új társadalomban minden konfliktus megoldódik. A romantikus hitből ilyenformán sarjadt ki a tendencia didaktikus változata; a mindenképpen vigaszt nyújtó megoldás az új viszonyokat tükröző novella végén; a lólábbá nőtt fináncláb, a pozitív megoldást sóvárgó képzelet ráadásaként. Szigorú valóságtiszteletében Veres Péter egy-két odavetett megjegyzésével is biztosan mutatott rá a levelében említett írások „lakkos” oldalára. Nem keserített el, megerősített inkább egyrészt az önvizsgálatban, másrészt az első kötetem megjelenése óta (1953) oly gyökeresen megváltozott körülmények szigorúbb megítélésében. A „népieskedés” veszélyétől – úgy gondoltam – nem kell tartanom; hőseim – ha így nevezhetem őket – a tragikomikus csetlés-botlásban átvészelték inkább – nem alakították a történelmet; legalábbis nem úgy, ahogyan azt a tankönyvek hirdették. A tragikomikum egyebek között: a kényszerkacagás forrása, a kicsiség tehetetlenségének bukfence az Erő árnyékában. Hisz nem akartam én se jót, se rosszat mondani róluk – a városiaknak; egyszerűen az életüket próbáltam fölmutatni. Ami „népieskedés” lehetett ebben: mai megítélésem szerint is egy, a Veres Pétertől idegen közösségi lelki alkat kicsapódása volt. A klasszikus példa rá: Tamási hőseinek szelíden lobbanó kedélyvilága; a feleselő természet szikralobbanása. Romániai naplójában Németh László jegyzi föl, hogy farkaslakai útja előtt még azt gondolta: az ábeli észjárás, az odüsszeuszi bolyongásokra kényszerült székely-magyarok elmés-góbés replikakészsége, kikászálódási módja az élet groteszk helyzeteiből: kizárólag Tamási fiktív világa. Farkaslakán csodálkozik rá az életművet ihlető szülőföld hangjára: írónak és hőseinek tökéletes azonosságára. Nem kitalált világ a Tamási Ároné; egy „megemelt” világ a „tündéri realizmus” régióiban. A képzelet Veres Péternek nem volt erőssége; életének utolsó évtizedében fájdalmas nosztalgiával szólt a költői vízió shakespeare-i, tolsztoji csodáiról. Őt a társadalmi tények – az összegezés és bölcseleti-politikai elemzés fényébe rántva – mindenki másnál jobban kötötték. Épp ezért: az övénél hitelesebb és átfogóbb, gazdagabb s megrendítőbb számbavételt a magyar parasztságról senki sem hagyott ránk. A kollektivista társadalom – és társadalmak – törvényeinek, morális követelményeinek oly átfogó rendszerét sem olvashattuk, amely e zseniális gondolkodó életművének jövőbeni időszerűségét is biztosítja.

Jómagam a figyelmeztetést – miszerint a valósággal nem lehet tréfálni – épp az idő tájt kaptam, amikor a kitalált igazságok, regényreceptek – enyhén halványuló érvénnyel – még mindig hangoskodtak a szellemi életben. Mit igenelünk, mit tagadunk? – vázolta szüntelen fekete-fehér sémáit jó néhány öreg dogma, ideológiai tévelygést, megalkuvást szimatolván a legcsekélyebb interferenciában is. Egyre kevesebbet írtam. A negativizmus bűnében elmarasztalt néhány novellakísérletem a fiókban maradt. A hangváltás persze nem ment oly könnyen, hogy valamiféle damaszkuszi fordulatról adhatnék számot magamnak vagy ítészeimnek. A mások tradícióival könnyebb elbánni, mint a magunkéival. Szemléletemet – indulásom első három-négy esztendejében – nem csupán a korszak irodalompolitikája alakította, hanem a példa is, amit az idősebb nemzedék élenjárói nyújtottak. Nyújtottak? Némelykor éppenséggel a fejünkhöz vagdostak. „Így kell ezt csinálni!” Szocialista realista módon, vagyis a fogalomnak akkori értelmezése szerint: valóságost és eszményit helyes arányban keverni az érvényes receptek szerint. Némely türelmetlenebb követelmény szerint a bürokrata szarvát is körül kellett volna arannyal önteni, miként az áldozati ökör szarvát a homéroszi istenáldozatokban. Egy futózápor-vitában így derült ki, hogy Bajor Andor szatírái „negativisták”, azt a látszatot keltik, miszerint a kisembert csak hódolat, a tisztségviselőt ellenben szüntelen bírálat illeti meg, ami nyilvánvaló torzulás az író szemléletében. Mea culpa, pislogott vissza bírálóira Bajor, az elmés tévelygő, és – amiként már említettem – újabb szatírát írt arról, hogy miként félemlített meg egy trafikos több magas rangú kádert. A vita nevetségbe fúlt.

Rejtélynek tűnik, de – átfogóbb elemzésben – megfejthető és megmagyarázható a jelenség: az előttünk járó nemzedék 44 előtti valóságszemléletének átcsapása már-már saját ellentétébe. (A kivételekről, mint Kós Károly például, most nem beszélek.) Mivel magyarázható, hogy proletárnyomorból és parasztsorból kinőtt nagy tehetségek fele életművel a hátuk mögött oly könnyedén váltottak hangot, s majdnem teljességgel föladták kritikai szemléletüket? Mert az a társadalom, amelyet annak előtte egészében bíráltak, összeomlott a népi hatalom létrejöttével. Ezek az írók, költők régi eszményeik megvalósulását köszönthették a földosztásban, a Monarchia megdöntésében, a kollektivizálásban, államosításban, egész életünk gyökeres fordulatában. Egy részük nem „csupán” író, hanem politikus is volt, lelkes, őszinte, sőt fanatikus, mint Nagy István például. Vagy Gaál Gábor, némely fölmordulásában. Egyebek között, mikor a fenntartásainak tüskéin hallgató Szabédi Lászlót fulmináns cikkben szólította föl nyílt színvallásra. Mert szólni kell, hallgatni nem lehet! A követelmény hevességét nem magyarázhatjuk semmilyen machiavellista célratöréssel, amelynek türelmetlenségében ott a cinikus engedmény is: gondoljatok, amit akartok, de mondjátok azt, amit kell. Gaál Gábor – legjobb hitem szerint – egyetlen kötőszót sem írt le meggyőződése ellenére. Kemény Zsigmond rajongóinak szenvedélyével hajszolta bele minden képességét eszményeinek szolgálatába. S a legjobbak valamennyien mellette. Nem az ő bűnük, hogy mikor az ötvenes évek elején szektás politikai torzulások gyászos következményeikben oly nyilvánvalókká lettek, a valóságról nyújtott előzetes művészi híradásaik romantikusan osztályharcos jellegükkel antihumánus intézkedéseket „igazoltak”. Hiszen az osztályharc társadalmi tény volt; irodalmi ábrázolása nem fantazmagória. Szüntelen éleződésének hagymázas dogmáját pedig nem irodalmi tendenciák szülték. Mestereink nyilván maguk is elképedtek a nagy metamorfózison: regénybeli kulákjaik, gyárosaik a valóságban olyannyira elszaporodtak, hogy számtalan esetben tisztességes középparasztok, cséplő- és nyírógép-tulajdonos kisiparosok bőrében kerültek föl a kizsákmányolók listájára. Aggodalomnak, kritikai fölszisszenésnek bár, ez idő tájból – 1950–1954 –, sajnos, nyoma sincs hazai magyar irodalmunkban. Hanem ellenkezőleg: némely munka éppenséggel a mesebeli kelekótyára emlékeztet, aki jókívánságot rikkant a halottas menetnek s kondolenciát a lakodalmasnak: az ifjú párt isten nyugtassa meg!

Indokolt hangváltás után az újabb eszmélet válságokat, személyes konfliktusokat hozott, az idővel azonos művet azonban – belső és külső akadályok miatt, melyeknek elemzése tárgyamat most meghaladja – nem hozhatta el.

Térjek hát vissza Veres Péterhez.

A parasztság ábrázolása dolgában – annyi megbillent lámpás között – őt a valóság iránti változatlan tiszteletben találtam hűségesnek. Gyepsori novelláiról írtam ismertetést; az illetékes íróról, aki önmagáról szólva a szegényparasztság sorsát szólaltatja meg, a képzelet spekulatív csattanói nélkül. Egy levelében azt írta: úgy látja, értem őt, magam pedig elmerengtem a lélekbizsergető boldog sejtelemben, hogy Veres Péter felfedezésével valójában önmagamhoz, igazi képességeimhez jutok közelebb. Félrejáró Salamon – későbbi kisregényem hőse – már szembekönyökölt velem számonkérőleg.

 

*

 

1955 őszén személyesen is megismerkedtem Veres Péterrel. A Magyar Írók Szövetségének elnöke volt, roppant elfoglalt közéleti személyiség, maga volt mégis az ezerfelé szaggatott nyugalom. S nem az a ridegparaszt, akit írásai alapján elképzeltem magamnak. Nem keszeg és szíjas, hanem jól táplált, vasárnapi hangulatú ember. Lábán jóféle csizma, amit megnéz a falusi: „Hol csináltatta?” Fekete pantalló és kabát, fehér ing, nyakkendő nélkül; az ő híres balmazújvárosi viselete, amit soha életében föl nem váltott polgári ruházattal. Még hadügyminiszter korában sem. Arca sima volt és kerekded, az inggallér fölött, melyet sosem hordott gombolatlan, ráncot vetett enyhén a tokája. Szürkülő, oldalt fésült, gyér haját falusiasan nyíratta, oldalt is fölvágva fülmagasságig. Ami kicsi szigor meghúzódott ezen az arcon: a szárnyas bajuszé volt s orra tövéből a homlokra felfutó ráncoké. Szabó Pálhoz képest például, akinek keserves ráncai Kós Károlyra emlékeztettek, Veres Pétert jómódú, nyugodt álmú falusi gazdának nézhette az ember. Amolyan templomozás előtti szelíd hangulatban.

Míg meg nem szólalt.

Mert azután már a nyughatatlan, örökösen képzelt sokadalomnak beszélő próféta fojtotta belénk a szót. Hogy megölelt s megnézett engem, máris fejtegetni kezdte a mezőségi magyarság alkati jegyeit, majd azután – van-e gyerek? – a család mindenhatóságát a társadalomban. Nem is emlékszem, hogy egyebet kérdezett volna tőlem. Hány gyerek van, melyik fiú, melyik lány? Az jó, a gyerek mindennél fontosabb. Ha valaki, hát ő nem osztotta Rousseau nézetét, miszerint néhány rosszul fölnevelt gyereknél néhány jól megírt könyv fontosabb az emberiség számára.

Az Írószövetség elnöki szobájában történt megismerkedésünk másnapján már küldte a szállodába a meghívó levelét.

 

 

Látóhegyi kis házának kertjében várt, úgy láttam, kissé tűnődve, a gondjaiba merülten, de nem a csekélységnek csöppnyi figyelmet ajándékozó Mesterek unottságával, hanem azzal a természetességgel, amely fölmenti az embert – már az ismerkedés első perceiben – az udvariassági formaságok alól. Mintha annak előtte minden héten oda jártunk volna. Hiszen a Halotti beszéd óta ismerjük egymást. No menjünk, kicsi asszony, Évának hívják, ugyebár, nézzük meg a gyümölcsfáimat, mondta a feleségemnek. Láthatólag büszke volt az almafáira. Már nem tudom, aranypárment, batult-e, kosárnyit gyűjtöttek össze, miközben Péter bácsi az időjárásról, a hazairól és a nemzetköziről rögtönzött valóságos előadást. Úgy emlékszem, az indiai évi csapadékmennyiség is szóba került s mi minden már ott a kertben! Ember és időjárás viszonya, terméskilátások az országban, légnyomás, reuma, az íráshoz szükséges hangulat és az eső, kedély és hóhullás, a természetnek oly titkos előjelzései, melyeket például csak a madarak röpte, tollászkodása, látszólag szeszélyes hangváltása érzékeltet a hozzáértővel. Vendéglátóm nem volt móriczi természet, hogy emberét lehetséges regényfiguraként faggassa-tanulmányozza. Amit írásaiban el akart mondani, már kész volt benne, amire pedig folyamatosan figyelt: a nagy összefüggések törvénytára, haza és nagyvilág alakulásainak iránya volt. Azokban a napokban találkoztam Szabó Pállal is. Történeteket mesélt mindvégig, anekdotákat, apró drámákat, bihari eseteket. Találkozásunkat a mesélés hangulata aranyozta be, míg Péter bácsival az elmélet régióiban kellett hosszan megmaradni, miközben nagy szakértelemmel a lebbencset készítette vacsorára.

Amire legjobban emlékszem: hogy azon az estén Péter bácsi mellett nemigen jutottam szóhoz. Ha dialógusra kerül sor: énnekem MÁS mondandóm lett volna. Az én idegszálaimon egy más valóság csontkeze játszott. Ez őt látszólagosan nem is érdekelte. Miért vajon? Tapintatból? Múló keserűségemben erre nem kaptam választ magamban. A kályhának támaszkodva hallgattam fejtegetéseit, egyebek között a 45 utáni koalíciós korszak ellentmondásairól.

Vannak fukar szavú írók, mint Tamási Áron volt; szellemesen évődő, ugrató természetűek, amilyen – tán pihenő perceiben – Illyés is; anekdotázók: Asztalos István; Illés Béla árnyalakja röppent felém álombeli mosolyt; vannak a megígért Édent minden pillanatban számonkérők, sebesült szivárványhajszolók; csillagszórómondataik fényében nevet a közönség, miközben a könnye hull befelé. Ilyen Bajor Andor. Vannak továbbá emelkedett szellemek, akik Tolsztoj elmés orvosaként lelki szegények között maguk is a lelki szegényt alakítják, a társalgás gombaszintjén; beszélgessünk, én is gomba vagyok. Az efféle tettetésnek is haszna van a megfigyelésben. És vannak álruhás királyfiak; homlokukat a tenyerükön nyugtatják, hogy ne lássék rajta a csillag.

Ilyen volt Nagy László.

Ellenpéldája: a feltűnési viszketegségben szenvedő sziporkás ember: La Rochefoucauld, Chamfort, Joubert kijegyzett és módosított aforizmáit tüsszögeti esendő hölgyek elképesztése végett; ő a félreértett zseni, tudniillik félreértésből annak tartja a galeri.

Veres Péter nem mesélt anekdotákat, nem évődött, nem lángolt; mintegy az írást folytatva, a lélek egyenletes izzásával pergette eszméit a kollektivista társadalom növekedési nehézségeiről és perspektíváiról, megállapításaiban a kizárólagosság legcsekélyebb jele nélkül. Gondolkodásának legfőbb jegye volt talán, hogy a korszaknak annyi felkiáltójeles embere között önmagát – tapasztalatainak elvi következtetéseit – is folyton megkérdőjelezte. Alternatívák között kereste – Csongorként, hármas út vidékén – „élte sugarát”: a közösségi cselekvés legjobb módozatait, népének legjobb irányvételét a választás örök varázskörében. Evégett nem dogmákat vágott a mások fejéhez. Gondolkodni tanított. Az önvizsgálat szigorával is. Somlyó György írja róla: „Hogy egyes megállapításaival vitatkozni lehet? Szomorú könyv az, amivel nem lehet vitatkozni. S a vita jogát nemhogy ő maga elvitatná olvasóitól; maga nyit nekik utat. Az önmagával való folytonos vita szívélyességével. Igen, e könyv [Olvasónapló, S. A.] elfogulatlan olvasójának legmeglepőbb felfedezése, szemben a Veres Péter kinyilatkoztatási hajlamáról oly közkeletű előítéletekkel: alig van írónk, aki önmagával folytatott vitáinak oly nyíltan részesévé tenné az olvasót, mint ő.”

Ezért volt alkalmatlan politikusnak. A politikus nyilvános kételye: bukásának legfőbb forrása. A politikus csak másokra aggathat kérdőjeleket.

Az isteni kinyilatkoztatások szigorától akkortájt immár megiszonyodva, emlékeimben a gondolkodásbeli árnyalatok, a hivatalostól eltérő felfogások áldozataival, az eretnekségben elmarasztaltakkal, akik közül nem egynek legföljebb az volt a bűne, hogy a tojást a kerekebbik felén akarta feltörni – megnyugtató és bátorító volt Veres Péter szellemiségének rugalmassága, meg látszólagos gyanútlansága is a tévedés veszélyeinek megközelítésében, jól tudván bizonyára, hogy az igazság a tévedésnek tőszomszédja, ha ugyan nem laknak közös fedél alatt.

Első találkozásunk után a másodikra, harmadikra is sor került azon az őszön, 1955-ben.

 

 

 

A békásmegyeri látogatás nagyrészt kiesett az emlékezetemből.

Egy díszes kard maradt csak belőle, amolyan Kinizsi-kézbe való hadiszerszám, családi képek társaságában a falra akasztva.

Joszip Broz Tito ajándéka a valamikori hadügyminiszternek.

Mármint Péter bácsinak.

Nemigen illettek egymáshoz. De mintha két bokály őrizte volna kétfelől a kardot, bár az is lehetséges, hogy a virágos-madaras cserepet csak képzeletem aggatja most a falra e különös ellentmondás feloldása végett. Ebben segít Juliska néni pislákoló emlékmosolya is. Mintha azt mondta volna:

– Éppen ez hiányzott nekünk.

Péter bácsi bölcs belenyugvással mosolygott, legyintett. Potomság. Azonkívül, hogy átmenetileg kardos emberré lett, különb dolgok is megestek vele. Mulatságos történetet mesélt arról, hogy hadügyminiszter korában egy alkalommal feje fölött kigyúlt a sátor, úgy menekült ki a csicskásával lenge magyarban.

Groteszket, abszurdot nem írt.

De – ebből is láthattam – megért s átélt néhány Ionesco, Beckett tollára való helyzetet.

Az 56-os nagyidő széjjelvert közöttünk. Hosszú ideig nem kaptam hírt tőle. Ebből a korszakból egyetlen levelét őrzöm, az év elejéről.

1956. január másodikán írta:

 

 

Az említett két kisregénye valóban megjelent későbben román fordításban, Nevasta rea (A rossz asszony) címmel. Megtiszteltetés volt számomra, hogy én írhattam hozzá az előszót. Mondandómat nyilván a román olvasó tájékozottságához kellett igazítanom, fölmondván röviden a szerző életrajzát is.

Föltehetőleg mentegetőző levelemre ezt küldte Péter bácsi:

 

 

Közösségi ügyekben nyugtalan ember a nyugtalannak írja: légy jó viszonyban a Múzsával! Hisz maga is erre törekszik. De mikor? Ha ideje engedi, ha lelkileg erős. Ha a Múzsa beröpül „a kis házikómba”. Múzsa és mesebeli házikó a Szépség erdejének zengő nyírfái között. Nosztalgia. Keserű tapasztalatok párlata. A mesés hangulatú szavak nem is illenek Veres Péter szótárába.

De gondba ejtettek engem is. Ördög vigye az irodalmon kívüli ügyeket! A Múzsa kegyeit keressük. De mi lehetett akkor – 56–57-ben – a Múzsa kegye, ha nem épp a kegyetlensége! Lelkes ifjúságunk romantikus vitorlásai húztak el a szemünk előtt, s tűntek el párás messzeségbe. Csak néztem utánuk. Hát ez is elment. Fedélzetén a gyanútlan bizakodás múzsáival. Indulásunk reggeli óráiban még úgy gondoltuk: joggal tegezhetjük őket, hiszen a térdünkre telepednek, a kedvünkben járnak. Hangjuk szelíd volt és megnyugtató: szívetekből az aggodalmat kivessétek, anyáitok könnye-bánata csak látszat, de ha igazi lenne is: minden jóra fordul. A létező világok legjobbikának vagyunk birtokosai. Ezt zengték a boldog költők boldogtalanul rossz verseikkel, ebben a hitben írtuk zsenge novelláinkat. Az Eszményi oly közelinek mutatkozott, látni véltük fényes orcájának minden rezdületét. Ez volt irodalmunk messianisztikus korszaka. Azután, hogy a hitünket kékülni láttuk s a leheletünkkel melengettük, a múzsák már nem az ölünkbe ültek, hanem a torkunkat kezdték fojtogatni.

Akinek volt tisztessége hozzá: hírt adott a változásról. Az író nem a portékáját, hanem a bőrét viszi minden sorával vásárra – ez az új tanulság telepedett a vállunkra. És nem gazdálkodtunk takarékosan lelki energiáinkkal. Az okos fukarság a választott ügynek megannyi segélykiáltására lehetetlenségnek mutatkozott. Nem mindenki számára, de ennek tisztázása most nem tartozik rám. A jó gazdálkodás eredménye A Balogh család. De Veres Péternek eggyel kevesebb gondja volt; nemzetiséginek is hívják, holott több ennél: létgond. Amit persze nem hárított el magától – mint olyan sokan teszik az egyszemélyes üdvösség jegyében: magam kerüljek csak a mennybe, a többi vesszen a maga dögibe! –, hanem csak másként érzékelt. Főleg irodalmi rezgések útján. Erről tanúskodnak alábbi levelei is.

 

 

 

Szenvedni hallgatva is lehet? Mikor épp a szenvedés adta az írói szót a szájába? Átmeneti válságos állapota volt, hiszen két hónappal később már zengett a műhelye. Akkortájt irodalmi évkönyv szerkesztésére kért föl a bukaresti állami magyar kiadó, serény levelezgetésbe fogtam hát honi és külhoni írókkal, hogy kéziratot küldenének. Péter bácsi az elsők között válaszolt.

 

 

 

A szóban forgó évkönyvet végül nem én szerkesztettem meg. Elgondolásaimat nem válthattam valóra. Egyebek között meg szerettem volna szólaltatni számos külföldi írót is. Fölkérésemre elsőnek Veres Péter válaszolt, majd azután Solohov, Ehrenburg. Kolozsvári kartársaimnak egy része azonban fütyült a fölkérésre. Asztalos István levélben tiltakozott az ellen, hogy akár a fényképét is az évkönyvben közöljem. De míg kudarcom nyilvánvalóvá lett, még néhány levelet váltottam Veres Péterrel is.

 

 

 

Nem lehet ezt szomorúság nélkül olvasni. Kérdezze meg a szerkesztő az illetékeseket: hogy „fekszik” most az a Veres Péter? Rosszul-e, jól-e? És miért az illetékes vélekedjék erről? Miért nem – maga az Írás? Különben is: ki az illetékes, aki a zsenik „fekvését” megítéli – csalhatatlanul?

 

 

 

Majd három évvel későbben:

 

 

Akkortájt Ionescóról, Saganról, Hemingwayről s másokról írtam olvasmánynaplót az Igaz Szó számára. Veres Péter dicséretét ma is úgy fogom föl, mint a fél évtizeddel korábbi lelkesedését egy ugyancsak zsenge írásom fölött. Nyugtalansággal töltött el és azzal a határozott röstelkedéssel, amit az ingyen szerzett javak keltenek az emberben. Én művelt és okos? Akkor honnan válogatott volna jelzőt egy Németh László számára? És mit szólt volna, ha történetesen Deák Tamásnak egy világirodalmi tárgyú esszéjét olvashatja? (Hogy honi magyar példát emlegessek.) A dicsérete észrevétlenül váddá keseredett bennem; világirodalmi tájékozatlanságom, elmaradottságom tudata gyötört hetekig a levele után. Hemingway „polgári szemléletét” bíráló jegyzetem talán épp attól kacagott vissza rám mint az előítélet s a messianisztikus vakság kétségtelen bizonyítéka, hogy Veres Péter túlértékelte. Úgy tűnik: valamilyen rokon hevület jegyében. Hiszen ő még Tolsztoj Karenináját is megkérdőjelezte mint az „olvasónyájnak” tett művészi engedményt. Ehhez képest az én „szentségtörésem” potomságnak tűnik, hisz nem tolsztoji óriásokat fontam körül az előítéletemmel. Ám a dolog lényegén ez mit sem változtat: mindegy, hogy egy elefántot vagy egy kolibrit ítélünk meg helytelenül.

Levélváltásaink folytatásaként az akkor minálunk újdonságnak számító nyugati szerzők egyikéről-másikáról cseréltünk szót-vélekedést. Létezik-e erkölcsös nihilizmus? – dobtam feléje valamely modern színdarab kapcsán – már-már indulatosan – a kérdést, amire bölcsen, higgadtan – szinte meggyőzően válaszolt, oly gazdag példálózással, hogy Illyés Gyula jogosan írta róla halála után: „Minden magyar író közt ő volt a legjobban au courant.”

 

 

Az elviselés filozófiája. Ahogy ismerem: ezt sohasem vallotta. Legalábbis a társadalmi passzivitás értelmében nem. Úgy gondolom, a levélbeli vallomás egy átmeneti, zaklatott lelkiállapot jelzése lehetett. Erről bizonyára nálamnál illetékesebben vélekedik majd a remélhetőleg nem sokáig késlekedő Veres Péter-kutatás. Írni szeretnék. Írni szeretnék? Ez a gyakorta felröppenő sóhaja is az „elviselés” gondolata ellen tanúskodik. Mert ha megszólalt: a cselekvés okos módozatait kereste mindétig.

 

 

Levelének utóiratában örömmel közli, hogy megszületett a második dédunokája. Az újszülött anyjáról, apjáról, Lajosi unokájáról is szót ejt, egy mondatban jellemzi új életformájukat is a termelőszövetkezetben: „Ahol jól dolgoznak, jóba vannak földdel, éggel, ott megélnek. Mindegyik fiatal párnak háza, nagy lakása is van már.”

Az országot is, akár a családját – így tartotta számon.

Ám a fenti levél többről árulkodik. Fáradt vagyok, öregszem, panaszolja, s részben visszavonja menten a panaszát. A lélek bírná, de a test már erőtelen. Ezt is megkérdőjelezi: no nem vészesen, de mégis… Érdeklődésében csökken a mohóság, ami tán az öregkor ökonómiája. Ezért olvas kevesebbet. De nem oly keveset, hogy a fiatal nemzedék írásait olvasatlan hagyná. Megtehetné pedig. A könyvek száma végtelen, az ember élete véges. Csak a nagyon fontos dolgokra ügyelj, mert nagy a világ, nem foghatod kézbe. Lám, a nagyon fontos dolgok közé kerül az Utunk, a Korunk, az Igaz Szó. A nemzetiségek irodalma. Amire a határokon túl akkortájt, a hatvanas évek közepén, rajta kívül alig-alig figyelt föl valaki. De még ebben is itt mocorog a másik alternatíva: ez is „beavatkozás”, amire szükség nincs. Holott beavatkozás-e a franciák dolgába, ha Sartre urat olvasom és vélekedem róla? Nem, szól a ráció, ez nem beavatkozás. Csak ha testvér a vértestvér iránt érdeklődik? Ha magyar a magyart olvassa? Századunk egyik szégyene, hogy az abszurd gyanakvást, amelynek légkörében ez a félelem kialakult, megteremtette. A természet törvényei ellen nem lehet rugdalózni. Irodalmunk konkrét helyzeténél fogva a hazai – romániai – kultúrának része és ugyanakkor egyik vonulata a magyar irodalomnak.

Úgy tűnik föl, mintha Veres Péter a Bethlen Gábor-i óvatosságot dicsérné bennünk. „Sorsintelligensek” lennénk? Azok is, persze. Sok mindent meg kellett tanulnunk. Egyebek között, hogy: a történelem minden órájának más-más parancsa van, és aszerint kell cselekedni. Anélkül persze, hogy bármiben is áltatnók magunkat. A bátorság dolgában például. Időnként nem árt Shakespeare-t meghallgatnunk. „Ekképp az öntudat belőlünk mind gyávát csinál, s az elszántság természetes színét a gondolat halványra betegíti; ily kétkedés által sok nagyszerű fontos merény kifordul medriből s elveszti »tett« nevét.”

De jaj, megöregedtünk, és már nem tudunk megírt önmagunkon változtatni. Már nincs több metamorfózis! Keserű pillanatában írhatta ezt Veres Péter. Álma a tolsztoji költészet volt, hajlamai nemegyszer vitték a közéleti cselekvés kockázatos tereire. Valamelyik levelében arról ír, hogy életforma dolgában Illyést kellett volna követnie. De természetét, saját árnyékát nem ugorhatta átal. Van pedig ellenpélda rá. Picassóról állapították meg, hogy akár a fejlődő gyermek, mindennap elveszíti tegnapi szívét, s túllép a tanítómesterek örökös jóslatain.

Veres Péter is túllépett. Amikor úgy gondolta, hogy nem a teremtés, hanem a gondolkodás monomániákusa lett, valójában öregkori nosztalgiák szomorították – tán indokolatlanul, hiszen a gondolkodásnak nem monomániákusa volt, hanem egyik legragyogóbb magyar megnyilatkozása. „Lángelmét temetünk” – mondta Illyés Gyula joggal a koporsója előtt.

Ma már nem tudom megfejteni, hogy részben miért ismételte meg mondandóját ugyancsak 1966. október 3-án egy levelezőlapon. Ezt írja:

 

 

Már nem tudnám okát adni, mit írhattam neki, amidőn azt kérdezte: élünk-e még, cimbora? Talán azt próbáltam bizonygatni, hogy azért még élünk. Megszólítás nélküli levele: távolodó fehér fénypont az alkonyatban.

 

 

Magam akkortájt Az anyám könnyű álmot ígér című könyvemen dolgoztam. Így kerülhetett szóba hőseim sora, az ötvenkét első unokatestvér. Hogy értük – nagy számuk miatt örvendezett, s nem annak, hogy könyvet írok róluk, ugyancsak elárul valamit a természetéből. Az élet, a nagy család folyamatosságának elsőbbségét szentesítette ezzel is – az irodalommal szemben, amely – társadalmi-politikai cselekvésre született lévén – részéről is nemegyszer a pótcselekvés kényszere lehetett.

Míg azután mégis a létét meghatározó kényszerré nem erősödött benne. A mulandó cselekvés kényszerét kiszorította szándékaiból az elmúlhatatlan művészet iránti sajogó vágy, a Nagy Megújulás szárnyát rebbentő főnixmadara.

 

 

Nem kell már világnézetét és hűségét igazolnia. Igaz, hogy közben – 1957-ben írott sebzettségét jelző levele óta – nyolc esztendő múlt el. Akkor tíz-húsz esztendőt jósolt, amely elhozná az ő megértését. Az emberek részéről? De hisz az olvasói őt mindig is megértették. A politikai „fekvést” számbavételező kritika jégesőjének kellett elvonulnia.

Ezzel vége szakadt levelezésünknek. A látszat szerint Péter bácsi alakja eltűnt „a meglepően nagyarányú s általában jóhangú ünneplések” fényében. Valójában pedig az író mindenkori és örökös magányának szorításában fogyatkozott meg, a fiatalabbakat bíráló-biztató figyelme. A higgadt és rendkívüli bölcsességgel megáldott nemzetnevelő: nyugtalan, tépelődő alkotó volt; az örökös megújulás igényének kínja gyötörte. Nem olyanformán persze, hogy mások „bevált sikeres módszereinek” igézetében kifejezőeszközeit váltogatta volna. Önnön legjobb képességeinek szivárványkapuit hajszolta. „Mire megértettük, hogy mit kellett volna tenni, már tehetetlenek vagyunk.” Ezt a megállapítását nem utolsó éveinek teljesítményéhez, hanem a vágyaihoz kell mérnünk. Kezdetben karnyújtásközelben gyúlnak ki számunkra a kegyelem csipkebokrai. Boldog az induló poéta, kezét melengeti a váratlan fölcsapó láng fölött.

Amely azután egyre távolabbi csúcson gyúl ki újra meg újra. Káprázó szemünk eleinte nem is észleli még a roppant távolságot. Az önvizsgálat keserveiben kezdjük csak észlelni: mily hosszú és nehéz útra vállalkoztunk. A mesebeli vasbocskort is elnyűhetjük, és lekopik térdig a lábunk a halálig vezető vándorúton.

Öt esztendő múlva, 1970-ben meghalt Veres Péter. Akkor megjelent új könyvemet – annak igazolásaként is, hogy jó szavaival távoli csipkebokrokat szított lángra bennem is – már nem volt kinek elküldenem. Egy új Mikszáth! Mit szólnál hozzá? – kérdezte legelső levelében. Akkor tán még el is tűnődtem az engem túlbecsülő szavainak csíranövesztő melegében. Ha élne, elmondanám neki: nem lehetséges ez, Péter bácsi. A járható utakat befújja rendre a hó. Új csapást kell vágni. Valahol, a lehetetlen hómezőin…