Sorok egy levél margójára

Kós Károly a szűkszavú írók közül való. Életművét bibliapapíron, gyöngyszemkiadásban – akár egy szonettválogatást – úti olvasmányként vehetjük magunkhoz. (Ha lenne ilyen!) Természete a kevésbeszédűség, az írásban persze. Hiszen láthattuk, hallhattuk a televízió magyar adásában, mily remek elbeszélő. Épp csak azt sajnáltuk, hogy a riporter szerepét vállaló Kemény Jánosnak csak a tarkóját vette észre a kamera. Gazdájának, aki ezt kezelte, nyilván fogalma sem lehetett arról, ki kicsodával beszélget.

Kós Károlynak íróként tehát természete a kevésbeszédűség. Mindenkor mindenese volt az ügynek, amelyre virággal és sárral megdobált életét föltette. („Sok barátom volt, de nem szűkölködtem ellenségekben sem.”) A külső kényszerűséget – a két világháború közötti kisebbségi létet – ő maga tetézte meg egy ugyanolyan zorddal: a csontja velejét kínzó igénnyel, a szigorral, ahogyan minden mondatát kikalapálta-csiszolta, vállalván a stílromantika bűnét is a magyartalansággal föleresztett híg próza részéről.

A Kós Károly-i próza kovácsoltvaskapu-rengeteg.

Gótikus tornyok harangjainak szólása.

Veszélyt, ritkábban ünnepet és főleg történelmet idéz föl bennünk. Történelmi regényben nálánál történelmibb hangulatot senki sem teremtett prózánkban. Móricz sem. Kemény Zsigmond sem.

Esetleges szemöldökrándításra tegyük hozzá: a múltábrázolásnak nem kizárólagos feltételeiről szóltunk. Hanem a felidézett történelemnek arról a sűrű és kristályos levegőjéről, amelyből a légszomjúság érzete nélkül kilépni – a jelenbe visszairtózni – nem lehet; amely a képzeletünkkel együtt a tüdőt is munkába veszi.

Mostanság gyakran megkérdik: minek ez a kristályos levegőjű múlt? Ez a nyaktekerés épp ellenkező irányba, midőn a jövő mindennél fontosabb stb. De hisz épp erről van szó: a jövőnkről. Amelynek arcán éppenséggel a múltunk kötelező vonásait akarjuk látni. Nem ámokfutásról van szó. Hanem a helyről, ahol állunk. Mert J. G. Herder úr szavaival mi is elmondhatjuk: „Még a vándormadarak is ott raknak fészket, ahol születtek, és a leggonoszabb, legdurvább szülőhaza gyakran a legvonzóbb kötelék az emberi nemzetség számára, amely ezt szokta meg.”

Erről a szülőhazáról írta Kós Károly a könyveit.

Írói bravúrja: építészeti is egyúttal.

Könyvei: akár a templomai, múzeumai, oly szilárd alapzatúak és egyediek a formai zártság, a bástyafalas körülhatároltság védekező állapotában. Ezért, ha ostrom alá vétetnek is az úgynevezett transzszilvanizmus körül időnként föllángoló vitákban: le nem rombolhatók.

Nem is akarja különben mindezt senki lerombolni.

Pedig sokszor hallhattuk szakállas dogmák bősz kiáltását: A Varjúvár nincs többé! A sztánait, a valóságosat, amelyben Móricz Zsigmond is elidőzött, széjjeldúlta valóban a világháború. Könyvtárban, műemlékben iszonyatosak a veszteségeink. Mintha épp miattuk robbant volna ki a 48-as szabadságharc, majd a két világháború.

Kirabolták tehát a Varjúvárat, gazdája ellen a hajtás csak azután kezdődött, az elszabadult indulatok s a rivalitás hujjogatásaival.

Mert ellenfele volt X.-nek és barátja Bánffy Miklósnak.

Mert valamiképpen nevéhez is kapcsolódik a transzszilvanizmus, amelynek fogalmi meghatározását nem fogadtam el – még Tőle sem.

Mindez a múlté már.

Jó órában legyen mondva: valóságos értékeink, a szellemiek – még ha régen farkasszemet néztek is egymással – a helyükre rázódnak.

Nem úgy persze, csekély rázogatásra is, mint kakas a rostában, hanem józan elmék, írók, kritikusok évtizedes, tisztázó munkájának, a magunk vajúdó kereséseinek eredményeképpen.

A továbbiakra nézve: magára vessen, aki átaludta az időt, míg elvégeztük a magunk revízióját. A nagyját legalábbis. A magunkét s a Kós Károlyét is olyképpen, hogy irodalmunk ma már a legszélesebb fronton veszi számba új feladatait. Azon pedig, hogy a transzszilvanizmus régi vagy újfajta értelmezése némelykor újra napirendre kerül, nincs mit csodálkozni.

Amiként Kós Károly sem csodálkozik, hanem azt mondja a nagy hegyi szárnyasok nyugalmával: sas nem kapdos légy után.

Arról, hogy miként készülhetett az immár klasszikus életmű, Kós Károlynak egy levele szól, amely – megítélésem szerint: az anyaggyűjtés, kőhordás, alapozás és toronytervezés kínjainak akaratlan – mert hiszen nem panaszképpen írott – jajszava. Közel másfél évtizede, hogy az Új Élet számára regényrészletet kértem tőle, tudván, hogy A Kolozsvári testvérek című könyvén dolgozik. Válaszként akkor – jelek szerint vallomásos órájában – megírta nekem vállalkozásának egész történetét.

Jó, hogy megírta.

Így többet tudunk meg abból, ami már sohasem fog elkészülni.

Jó, hogy papírra vetette a válaszát; alkotói módszerének sok titkára nyitott ablakot.

Pillantsunk be rajta. Ott látjuk önnön fényforrásában, pihenő szárnyakkal a valamikori erdélyi viharmadarat; az emlékeibe merengő Kós Károlyt, aki – reméljük – kilencven esztendejének súlya alatt sem teszi le a tollat.

Az annyiszor újrakezdett regény vajon tető alá kerül-e valaha?

Még mindig reménykedünk.

Hiszen a balladabeli tizenkét kőműves tanakodik ebben a levélben is…

 

Kedves Andris barátom!

Jó két hete, hogy kaptam leveledet, és bevallom, nagyon jóleső, kellemes érzéssel olvastam el. Nem a tartalma fogott meg, hanem az a közvetlen meleg, baráti-bajtársi hangja, melynek forrása, érzésem szerint, nem annyira a józanul számoló szerkesztői agy, mint inkább az a megfoghatatlan valami, amit emberi szívnek-léleknek nevezünk.

Áttérve a tárgyra: kérsz tőlem még „néhány regényrészletet. Lehetőleg olyant… amely a korabeli magas politika világából alsóbb világba is elvezet… [ahol] megszólal az alsóbb társadalmi rétegek világa is…”

Ezt a kívánságot nemcsak megértem, de méltányolom is. De hogy miért nem tudtam és tudok mármost ilyen részletet adni, azt az alábbiakban indokolom:

A regény ideiglenes címe: „A Kolozsváriak”, ahol a „Kolozsvári” szó az apának: Miklós festőnek és két fiának: Márton és György szobrászoknak önkényesen felvett „megkülönböztető” neve (mellékneve). (A mai hivatalos „vezetéknevek” csak a középkor végén kezdtek meghonosodni hazánkban; először a főúri-nemesi, a korszak végén a kialakuló városi-polgári osztályban is; a jobbágyok közt csak a XVIII. században.)

A címből következtetve (de ez is a valóság) a regény egy kolozsvári család történetét tartalmazná, vagyis amolyan családregényféle akarna lenni, sőt ennél is szerényebb valami: a XIV. században valóban élt és alkotó művészeknek (apának és két fiának) egyszerű élettörténete. Vagyis, ahogy ma mondanák, úgynevezett életregényféle volna, amilyenek egy idő óta szinte gyárilag, futószalagon készülnek az írói műhelyekben.

„Érdekes és hálás téma” – mondhatná valaki, és igaza volna, mert kiváló személyiségek életregényeinek – még ha nem is kiváló irodalmi alkotások – általában közönségsikerük van.

„Könnyen megoldható írói feladat, mert hiszen a mese készen van, nem kell komponálni” – mondhatják az írástudók, és nekik is igazuk van – abban az esetben, ha a regény egykori művészhősei Európa nyugati országaiban születtek, éltek és alkottak volna, ahol egyrészt minden lehetőség megvolt (hagyományok, környezet, kultúrigény, gazdasági adottságok stb.) a tehetség alkotó művésszé fejlődésének, másrészt az írónak rendelkezésére áll kielégítő mennyiségű, hiteles írásos és tárgyi dokumentáció, életrajzi adat, hogy abból a holt anyagból – ha jó mestere az írásnak – kiolvaszthassa az élő írásművet: az életrajzból az életregényt.

Az én esetem azonban egészen más, kétségtelenül sokkal súlyosabb.

Kolozsvár – melyet a művészcsalád szülővárosának, illetve legszűkebb otthonának vall – mesém indulásakor, a XIV. század elején az európai kultúrterületnek legkeletibb és negyedszázados anarchiában feldúlt, anyagilag és erkölcsileg lezüllött országában s annak is ugyancsak keleti peremtartományában, az erdélyi vajdaságban a püspökségnek egészen jelentéktelen mezővároskája csupán. Lakói: a királyi vár szolgáló népe, beköltöztetett német telepesek és a környék falvaiból ideverődött szabad és félszabad emberek. Túlnyomó részükben szegény földmívesek, kisebb részükben kalmárok és kisiparosok: mészárosok, kovácsok, tímárok, vargák…

A század második évtizedében ez a mezővároska megszerzi az alsófokú királyi városjogot: a városbíró és papválasztás szabadságát, és csak a század közepére tudja kitartó és makacs munkával kiverekedni a minden helyi, megyei és nemesi meg egyházi hatóságoktól független királyi városszabadság teljességét. Lakosai ekkor: két nagyobb földbirtokos-katona és talán egy tucatnyi módosabb kalmár-patrícius családon kívül, kisebb részükben kalmárkodást és iparokat is űző, de nagyobb részükben kizárólagosan csak földet mívelő és szőlőmíves polgárok.

S lám, megtörtént, hogy ebben a minden kultúrterülettől szinte megközelíthetetlenül távoli elzárt s hatalmaskodó főúri és irigykedő köznemesi ellenségektől körülkerített kicsi mezővároskából felcseperedő királyi városembrióban, minden hagyomány és gazdasági, kulturális és társadalmi előfeltételek nélkül, úgyszólván a semmiből bukkantak fel és nőttek-nevelkedtek magasra azok a művészek, akiknek egyetlen épen megmaradt alkotása (a prágai Szt. György-szobor, 1372) úgy is, mint a bronzöntés műszaki teljesítménye s úgy is, mint művészi alkotás – bár még a középkor formanyelvén, de már az eljövendő új kornak, a reneszánsznak szellemét tükrözően – olyan egyedülállóan ragyogó kivirágzása a korabeli monumentális szabadtéri szobrászatnak, melyet csak egy századdal későbben tudott nemes tisztaságában kiteljesíteni a reneszánsznak máig is utolérhetetlenül legnagyszerűbb lovas szobra: Verocchio Colleonija (1479).

Ezt meg tudta állapítani a művészettörténet tudománya; de azt már nem tudta: hogyan születhetett meg a kolozsvári csoda, kik voltak azok a néhai emberek, és hogyan tudták ezt a csodát valósággá varázsolni. Ezekről a művészemberekről, puszta nevükön kívül, csupán annyit tud, hogy magukat „Kolozsváriaknak” vallották. S amíg csak ennyit tud, nem is tudhatja ennek a művészi csodának titkát megfejteni.

De ha a józan tudás nem tudja, vajon nem tudná megfejteni az ösztönös érzés? Ha nem a fej, talán a szív? Ha nem tudja a tudós, akkor talán megpróbálhatná az – író.

Erre gondoltam, amikor elhatároztam, hogy – megpróbálom.

 

*

 

Jó negyedszázaddal ezelőtt kezdtem el a nyomok keresését, melyeken a szobrász testvérek titkának kulcsához akartam eljutni. Keresgéltem és gyűjtögettem szorgalmasan az adatokat, amelyek közvetve vagy közvetlenül, életútjukra, feltételezhető környezetükre, valószínű viszonyaikra, lehetőségeikre vonatkoztak. Az ő valószínű élettartamuk időközének lehetőleg minden politikai, gazdasági, kulturális és társadalmi eseményét és dátumát igyekeztem magamnak összeszedni és feljegyezni. S amikor bebizonyult, hogy ezek az adatok még távolról sem elegendőek a testvérek életútjának olyan megismeréséhez, melynek természetesen elhihető eredménye lehetne művészi munkásságuk csodálatos eredménye, tovább kellett keresnem; apjuknak, Miklós festőnek életútját és életmunkáját is nyomoznom kellett. Ezek a nyomok azonban elmosódottabbak, bizonytalanabbak voltak a fiakénál is. Sokszor elvesztettem őket, sokszor hónapokig, sőt évekig nem haladtam előre egy lépést sem, és megtörtént, hogy hamis nyomok messzire eltérítettek a helyes útról; ilyenkor vissza kellett fordulnom és újrakezdenem a nyomozást.

Aztán eljött az idő, amikor úgy éreztem, hogy közel vagyok a célhoz: a halott múlt ébredezni kezdett bennem, látni kezdettem – ha még homályosan és csak egyes részeiben – a városkát, a környéket, hazai és külföldi tájakat, kicsi és nagy embereket és eseményeket: a XIV. század életfilmjének egyes, meg-megszakadó képrészleteit…

…Megtörtént aztán, hogy 1944 őszén minden összegyűjtött adatom, minden jegyzetem és vázlatom – megsemmisült…

Aztán – sok okból – jó néhány esztendő telt el, amíg újra nekifoghattam – megnehezedett körülmények között – a nyomkeresés, adatgyűjtés vázlatos munkájának – elölről.

És megint jó néhány esztendei munkámba került, amíg regényépületem új alapjait leraktam, és nekifoghattam a gerendaváz állításához. Ez se haladt gyorsan. Sokszor az anyag hiányzott: pótolnom kellett; sokszor hibás volt az anyag: ki kellett cserélnem; néha a szerkezet volt rosszul méretezve: le kellett bontanom és újból állítanom. És sokszor hosszú időre is félbe kellett szakítanom ezt a munkámat, mert hát – élnem is kellett valamiből.

De végül mégiscsak elkészült az épület: a gerendaváz, a kitöltő falak, a fedél. Az épület áll – nyersen. Most már csak vakolnom kell, burkolnom és padlóznom, berendeznem, felszerelnem és lefestenem, hogy a nyers épületből jó és szép lakóház teljesülhessen ki.

Ezen most dolgozom. De ehhez is idő kell és még több türelem.

 

*

 

A regény három szerkezeti részből áll: egy fundamentális bevezető részből, és a tulajdonképpeni regény két részéből: az első az apa, a második a testvérfiak életútját meséli el, beleágyazva a városnak (Kolozsvárnak), illetve az országnak történetébe.

A regény bevezető részén végzem most az utolsó simításokat. S ezért ebből és csupán ebből szakíthattam ki Számotokra részletet.

A második részre valószínűleg a jövő hónapban kerülhet csak a sor, és annak a miliője már jórészt megfelel kívánságotoknak: abban az alsóbb társadalmi rétegek nyomulnak az előtérbe, a felsők háttérbe szorulnak, sőt jobbára el is tűnnek.

Ez tehát azt jelenti, hogy – sajnos – most még nem tehetek eleget kérésednek, de hiszem, hogy karácsony-újesztendő táján már tudnék megfelelő önálló részletet adni. Természetesen nem tudom, hogy ez a terminus megfelel-e nektek vagy sem. Erre kérem szíves válaszodat.

Most pedig kérem szíves bocsánatodat, kedves jó Andrisom, hogy a hosszú levelemmel feleslegesen untattalak. De úgy érzem, hogy Neked, akit olyan kedves módon érdekel az én készülő regénykísérletem, részletesen és őszintén be kellett számolnom: hogyan is állok ezzel a munkámmal. Még ha ezzel néhány unalmas percet is szereztem Neked.

Végül még egyszer köszönöm kedves, meleg soraidat, és kívánok Neked is őszinte szívvel jó egészséget, jó munkát és vidám békességet. Barátsággal

Kós Károly