Csíkzsögödi tükörcserepek

A művészetnek olyan mesterét temetjük, akinek népszerűsége csodával határos módon – s mégis érthetőleg –, a művésziből, évtizedek óta, társadalmi erejűvé nőtt. Maréknyi rajongó, századnyi hívő, szakmatárs sorakozik föl manapság a képzőművészetnek valamely értéke mellé; Nagy Imrének seregei voltak. Voltak, vannak és lesznek. Újabb kori vagy holnapi esztétikák megtagadhatják őt, világméretű elárvultságában és már-már hisztérikus útkereséseiben a modern képzőművészet óriási kérdőjelet tehet az ő hatalmas életműve mögé; ne vegyük zokon tőle, mivel a szüntelen haladás törvényének engedelmeskedik. Tőlünk se vegye senki zokon, amidőn az említett kérdőjelet mindétig felkiáltójellé fogjuk kiegyenesíteni. Nem ilyen vagy amolyan művészeti irányzat megszállottjaiként, hanem mert: Nagy Imre életműve, ez a magányban született Népélet-Mindenség, bennünket örökített meg s mentett át az ő csodálatos színvilágába; népének, szülőföldjének korokat átvészelő arculatát, munkáját, derűjét, szomorúságát, fenyveserdeit, viharait és pisztrángos vizeit, pásztorlánykáit és várandós asszonyait, madarait és gímszarvasait, meleg záporait és jégesőfellegeit. És mindez csupán külsőségek lenyomata lenne? Valaki, egy művészember, elindult az óceán felé, hogy a technika távlencséivel a sirályokat megörökítse, majd visszatért egy fölemelő és emberi drámákat sejtő felismeréssel: a sirályok bennünk vannak. Amiként Nagy Imre képei előtt megállva, az eszmélet titkos moccanásaival kapjuk tőle a művészet üzenetét: az Olt partján kacagó gyermekek egyéni és közösségi létünkben élnek. Bennünk sírnak az ő jégesői. Nem igaz tehát – mondja most is az életmű –, hogy a földgolyó egyetlen, gigantikus város, mindegy következésképpen, hogy annak melyik utcájában lakunk. Egy Rothschild ajánlotta a fiatal Nagy Imrének: maradjon Londonban, amely dollárt és világhírnevet ígér neki. „Örömest maradnék – mondta Imre bácsi szokott gunyorával –, de otthon, Erdélyben, Zsögödön sürgős immár a szénacsinálás.” Majd azt mondta komolyan: „Édesanyám is vár.” Amivel a szót máris metaforába ültette: anyám szava nem a világban való szétszóratottságé! A némaságban is hallható-érthető szó, a legelső és annak fekete párja: a bölcsőt visszakívánó legutolsó. Erről a teljes életét meghatározó kötöttségről beszélt Nagy Imre néhány nappal a halála előtt, amidőn vele még szót válthattam. Azt mondotta: „Mindent megtettem, ami tőlem tellett.” Annál is többet; a munka démona tartotta fogva utolsó napjáig. S a konok szándék, hogy élete művét – egy helyütt lássa a jelen s az utókor. Hogy ez sikerült neki: szándékán túlmenőleg Hargita megye illetékes, felelős embereinek mindenkori támogató segítségét igazolja. Illesse őket igaz köszönet e példás pártoló megbecsülésért; a művészetnek e gyönyörű csarnokáért, amelynek gyászlobogói nagy veszteségünket, Imre bácsit búcsúztatják, falai pedig az ő csodálatos színlátomásait és formáit fogják sugározni. Mondjuk – oratorikusan –: az idők végezetéig? Imre bácsi szellemében legyünk tárgyilagosabbak: mindaddig, amíg kompozícióinak legkisebb és legutolsó gyermekmodellje is el tudja mondani bárki messziről jöttnek, hogy ki lakik e házban. Nagy Imre bácsi. Bízzunk abban is, hogy József Attila reménységével azt is hozzáteszi: aki ő volt, én vagyok már, „gyenge létemre így vagyok erős”. Pisztrángos napokon sokat néztük együtt a vizet. Farkaslaki ikercsillagához hasonlítva, őróla is azt mondtam magamban: az árral mindétig szembeúszó pisztrángtermészet. S aki lelke mélyéig láthatott, azt is észrevehette, hogy a szembeszökkenő, harsogó vizekben az Időt kémlelte; a jelen s a holnap reánk kiszabott emberi-nemzetiségi kötelességeit. Köszönjük, Imre bácsi, hogy képeiddel együtt ezt az időkre figyelő készséget is reánk hagyakoztad. Nyugodj békében.

Éveken át kerülgettük egymást. A birkózók szeme járásával, ugrásra készen, a földhözteremtés végett. Barátomnak mondhattam őt, de valójában – Imre bácsi Móricz Zsigmond-i természet lévén – inkább csak modellje lehettem. A sejtelmeim legalábbis így sugalmazták. Hogy ott tartogat engem valahol megfestendő dolgainak nagy raktárában. Valamely korondi váza, egy pisztrángos patak, gólyafészek, néhány felhő s a Hargita között. Számtalanszor üzente Zsögödről: gyere, siess, az éjjel a vizek letisztultak, a Kormos-patakában, a Kirulyban, a Ráckebelben és egyebütt már harap a pisztráng. Ha csak lehetett, nyargaltam által a Tolvajos-tetőn, vágódtam be nagy sietséggel az éjjel-nappal nyitott kapun a sarkig kivágott ajtók valamelyikén:

– Hát akkor merre vesszük az irányt?

– Oda, hogy telepedj a kicsi székre.

Rajztömb, ceruza már a keze ügyében volt.

– De te nekem pisztrángos napokat ígértél – mondtam csalódottan.

– A dolognak ezt a részét Albert Tóni rendezi majd. Te pedig ne izegj-mozogj azon a széken. Hanem ha lehetséges, az orrodat költöztesd az ablak irányába.

Negyedóra múltán a mappát lecsapta:

– Ezzel a te csíkhaltermészeteddel nem megyek semmire. Hát majd olajban, temperában csak elkaplak valamiképpen.

Már-már fenyegetőleg mondta. Őszintén szólva: tartottam is tőle, vagyis az ecsetjétől. Mondom neki: ki tudja, mit hozol ki belőlem s társz a világ elé. Mert ott a példa a kész munkáid között. Egyik írótársam: hindu pap, a másik modelled akasztológus.

– Mert olyanok! – mondta meggyőződéssel, fricskát is mellékelve hozzá: – Ha szépíttetni óhajtanád magad, ott vannak a fényképészek.

Akkor aztán indulhattunk pisztrángászni. Életének utolsó esztendeiben a lábát fájlalta. Százméternyit ha csellengett a víz mentén, már ült le, nézelődött, várta, hogy Albert Tónival – a csíkszeredai napilap szerkesztőjével – elékerüljünk a patak torkából. Rendszerint sovány eredménnyel.

– Az én időmben itt még rengeteg pisztráng volt.

Mellé telepedve, magam kezdtem az életét, szemléletét kerülgetni. Csipetnyi vallomást harapófogóval kellett kiszedni belőle. Néhány róla szóló írásom fáradalmával falvakat lehetett volna aprólékosan kifaggatni az élet dolgairól.

De titoknokistene némelykor elszunnyadott benne, s én – lábujjhegyen – megközelíthettem őt:

– Imre bácsi!

– Mondjad, fiam.

– Katona voltál, gazdálkodó voltál, az angol királyi udvar vendége is voltál, főiskolai tanár is voltál. Hát akkor gyermek sose voltál?

Hökkent pillantást vetett rám, a szemöldöke úgy rebbent föl, mint az Ároné szokott: éber körültekintés végett mintegy a fenyőfa hegyére. A mozdulat ugyanaz volt: csak színe különbözött. Áron szemöldöke a fajdkakas fekete szárnyát, Imre bácsié a császármadár szelídebb árnyalatait idézte havasi emlékeim közé. A Ráckebelnek hívott völgyben a Hargita csúcsai tisztelettel állták körül a szemlélőt, mintegy főhajtással engedvén helyet az égnek is, Imre bácsi fellegeinek s a lemenő napnak. Kéknek, zöldnek ezernyi árnyalata gomolygott köröttünk. „Ide kellene házat építeni.” De hogy fájdalmában is elereszkedett a titokzatos ember, csöndes, megadó mosollyal azt mondta:

– Míg anyám élt, gyermek voltam én is.

Másnap, harmadnap s negyednap, Zsögöd határában, a régi temető elárvult haranglábja alatt, őzlesen – de nem puskával, csak messzelátóval –, méhrajbefogás közben, palacsintasütés közben, piacra menet és jövet, vacsora után feketeribizli-bor mellett gyűjtögettem össze apró szirmait a vallomáshullásnak. S mikor azokat egy napon összerakosgatva elejébe tettem, úgy nézett rám, mint házi tolvajra:

– Hát ezt te belőlem mikor loptad össze?

– Úgy apránként – mondtam töredelmesen.

– Egyebet loptál-e?

Úgy értette: halászhorgot, zsinórt, csalit, úsztatót, körömvillantót, vagyis halászszereléket, amiből hét megye horgászait lehetett volna ellátni, s amiből ha csak egyet is kölcsönadott, háromszor elmondta: aztán be ne szakítsd nekem, el ne veszítsd nekem, kár az effélét a kezedre bízni.

– Azt mondd meg, Imre bácsi: amit leírtam, igaz-e vagy hazugság?

– Igaznak igaz, csak annyi kétséges, hogy én ezt elmondtam volna teneked. Álmomban pedig nem szoktam motyorogni. Ott még nem tartunk.

Halovány bosszúság volt a hangjában.

Hogy a róla készült vázlatom hívebb annál, amit ő készített rólam.

– Majd az olaj – mondta játékos-fenyegetőleg. – Mert olajba főzlek.

Nem került sor reá. Medvevadászok közé fölvázolt egy alkalommal, de mivel puska nem volt a vállamon, egy nagy botot adott a kezembe, majd azután többször is üzente: várlak a puskával, hogy válladon a botot kicseréljük. Nem mehettem, kiestem a kompozícióból. Táviratilag közölte velem: „Medvevadászok közül kivakartalak stop Imrebá.”

Az írásos arcképvázlat, aminek olvastán Imre bácsi oly nagyon elcsodálkozott, az Igaz Szó képzőművészeti különszámában jelent meg, s egynéhány kiegészítéssel így hangzik:

Színek hálójában – hisz jó, puha fogságba kerültem – először a Kísértésektől kellett megszabadulnom: gyermekként Somlyón a térdeplés áhítatától, a ministrálás örömétől, a bólogatás kényelmétől, amidőn jó papunk fennen hirdette, hogy létünk s fennmaradásunk egyetlen értelme – és lehetősége – mindent hinni, semmit sem tudni. Bölénykölyök voltam, homlokomról a szó visszapattant: „Tehát a tanár úr is mindent csak hiszen.” Talán sírtam, hogy emiatt kicsaptak az iskolából. De bólintás útján megsemmisülni a sírásnál szégyenteljesebb. Vajon tudják ezt az emberek? Hogy visszanyelt vélekedések arzénje munkál-roncsol bennünket. „Fessél nekünk szép Szűz Máriákat!” – mondta Majláth püspök, bűneimet megbocsátva. – Festek, amit tudok! – hördült föl bennem a kétségbeesettség, hiszen a jóságát kellett magamról leráznom. Akkortájt – későbben persze – Bukarestből egy királyt, Zsögödről egy embert hívtak meg Londonba, nagy ünnepségre, királynőt – királyt? – megkoronázni. Az ember én voltam, jelek szerint csak reám vethette magát az újabb Megkísértés. Mert Londonban így szóltak: „Gazdag lesz, uram, ha kedvünkrevalót fest!”

Mi más lehetett a szó, mint nyílt felszólítás közönséges tolvajlásra? Zsögöd színeit, havasait, erdeit kellett volna rendre kilopkodnom a rothschildi világba. Hogy az ajánlatnak, szokásom szerint, a háta mögé kerülve s onnan is megvizsgálva, ezt az értelmét felfogtam, sietve hajóra szálltam.

Félreterelő szándék persze itthon is akadt – s mi tagadás: némelykor éppenséggel csontig hatoló. A valamikori kolozsvári képzőművészeti főiskolában egy igen nevezetes politikai személy tiszteletére adott születésnapi éjjeli zenét a Művészet, minden ágazatával. Éntőlem azt kérdezte a protokollos ember: Nagy elvtárs mit föstene ez alkalomból? – Megnéztem magamnak a profilját, és azt mondottam: ha nincs ellene kifogása, önnek az orrát festeném meg. A válasz az volt, hogy megorroltak rám a főiskolában, s kötötték máris nekem az útilaput. Azután másfajta galibát is megértem: kérdéseket zuhintottak reám, efféléket egyebek között: mifajta tévelygés, művész úr, a háromdimenziós festés; kompozícióján pedig azok a varjak ott fenn a tar ágakon mitől – és főleg mi céllal – oly klerikális hangulatúak? A varjakat tehát – ha azt óhajtaná, hogy képét megvásároljuk – szíveskedjék onnan elhessegetni. A születésnapi csetepaté után, hogy a varjúimat is mentsem, csomagoltam s elindultam Zsögöd iránt. Tele voltam keserűséggel: megyek inkább zebraganét enni. Méheim tápláltak, rajzáskor szúrtak is lelkesen, hogy csúz, reuma máig se kínozzon.

Nyugodt vagyok. Néha felveszem új ruhám, de csak azért, hogy frissen lépkedve a molyokat kirázzam belőle. Negyvenéves cipőm is van, ki nem állhatom az anyagi javakat pazarló embert. Maga az emberiség is meggondolhatná magát, amikor a bolondulásig szaporítja a fejére nőtt tárgyakat. Már nemcsak szenvedélyeinek rabja, hanem a tárgyaknak is. Mesélik, hogy amerikai nagyvárosokban egy-egy zápor elvonultával az utcák tele vannak elhajigált esernyőkkel. Ha egy halászhorgot elveszítek, azt is megkeresem: emberi munka van benne.

Amire magam vágytam: az ujjaimba sűrült. Ha úgy tetszik, tréfának is fölfoghatod, mert ha megrebbentem a kezem: csillagaim lebaktatnak az égről, a fellegek a lovaimmal cserélnek helyet, s a fenyvesek díszlépésben vonulnak elibém. Velük jönnek a medvék, pisztrángos patakok, borostás arcú lakóikkal a házak s az égnek szárnyas madarai. Minden, aminek őrizetét ez a föld rám bízta. Homlokát ezért senki se ráncolja. Nem tekintem magam varázslónak. Amit kaptam, azt adom csak vissza sorsom részeseinek.

Részeseinek? Az emlékezetből visszaszólított mondat hangsúlyát Imre bácsira vetve: az igazsághoz talán közelebb kerülünk. Az osztozást – nemzetiségi létünk kőtömbjeinek a kifaragását – megrendelés nélkül is ő kezdte. Elgondolom: nyugati sikereinek színhelyéről be nyugtalanul igyekezett haza, hazafelé. Talán Chagall szavai motoszkáltak a szándékaiban: „Egy szép napon… mikor anyám a kenyeret vetette be a lapáttal, megfogtam lisztes könyökét.

– Mama… Én festő akarok lenni.”

De itt, veled és általad, miattad akarok festő lenni. Új keszkenőt hozok neked s a zsebemben: Európát. Talán Európa is megszeret majd engem. De fontosabb, hogy ti szeressetek. Úgy nézzetek rám, hogy képeimnek a hátáról is leolvasható valami. Látható és láthatatlan a mondandóm. A láthatatlanhoz csak nektek van szemetek. Nem siratom ezért Európát.

Mert igaz ugyan a baudelaire-i megállapítás, miszerint egy festmény csupán az, ami lenni akar, s nem lehet másként nézni, csak saját fényében: Imre bácsi kompozícióin a „saját fény” – az ő bilincses kötöttségeinek árnya is egyúttal. Valamikori élő arca hamuvá lett. Vásznai libegnek-kavarognak az emlékező hunyt pillái alatt. Éles, világos színzuhatagaiban a sorsvállalás fekete gyöngyei. A Vak ember, Gondokban, Szüleim, Önarckép maszkokkal nem csupán az, „ami lenni akar”: az is, amivé lettünk az időnek pernyezáporaiban. Nem az ő született szomorúságának színfoltjai; szomorúságunk születésének vajúdó kiáltása is. Azt gondolhattuk némelykor: vidám góbé, hogy Picassóra emlékeztető arcán kacagnak a ráncok. Pedig a bizakodásban lemaradottaknak, a holnapvárásban elkancsultaknak, a tétlen topogásban lesántultaknak, a közömbösség fanatikusainak szóltak azok a ráncok: fiaim, lógassatok egyebet is, ne mindig az orrotokat. Már-már kegyetlen volt a mulandóság megragadásában. Haldokló anyjáról készült grafikája: az árvaságra ítéltek egyik legszebb vallomása. Pedig nem ismerte Lautréamont hasonló vélekedését a művészet konokságáról, amellyel még a Halál öléből is ki kell tépni a szépséget, kiragadni a Szépet, amely nem lesz a halálé.

Talán azt bánta leginkább, hogy halálos ágyán az önarcképhez szükséges tükör a szeme láttára törött össze; százfelé hullajtva arcának vonásait.

Imre bácsi, melyik a legkedvesebb képe? Fél kézzel vágta vissza a szokványos riporteri kérdést. „Amit az ön kajla füléről fogok festeni.” De meg is engesztelte rögvest a szájba vert újságírót: „Meghívom ebédre. Palacsintát sütünk.” Erre volt büszke: a palacsintasütő művészetére. Kedvenc eledelét a levegőben szokta megpörgetni a nyeles vaslábassal. Engem is tanítgatott a bűvészmozdulatra. A levegőbe hajigált palacsintáim nagy része a földre szotyogott. Imre bácsi kacagása közben egy idegen fekete macska égette meg a nyelvét a mutatványos tésztával. „Hát ez vajon kinek a megbízottja lehet?” – siccelte kifelé nagy szigorúsággal. A gyermekkori képzettársítás a halált ugrasztotta volna menten a nyelvem hegyére, ha be nem tapasztja számat a figyelmeztetés is: Imre bácsi immáron a nyolcvanat elrúgta. Önáltatás persze. A halál tökéletes ostobaságát, köztünk válogató készségének ocsmány vakságát ki tudná vajon valaha is megszüntetni?

Pedig azt a fekete macskát aggodalom nélkül nevezhettem volna ki a halál titkos követének. Imre bácsit e zord fogalom álmában sem környékezte meg. „Halál? – kacagott föl egy alkalommal, filozofálgatásaink közben. – Bitangot csinálok neki.” Hetvenhét esztendős apámat az idei tavaszon „bátyámnak” szólította, s anyám kérdésére: hány éves ugyan bizony a művész úr, büszkén vetette föl a fejét:

– Mennyire taksál, néném?

– Hatvanra.

– Akkor még tegyen hozzá huszonnégyet.

– Az nem lehetséges.

A házból kifelé menet anyám odasúgta nekem:

– Hazudott, ugye?

– Füllentett – súgtam vissza. – Mert csak nyolcvanhármat töltött.

Anyám elébe szaladt, hosszan az arcába nézett, majd körüljárta, mint valami kápolnát. Imre bácsi rám kacsintott:

– Medvének vélt, ugyebár?

– Csodának – mondtam alig titkolt irigykedéssel.

De rosszul szóltam, mert Imre bácsi elkomorodott. Az idő mozdulhatott meg benne. Amelyet – mint az ütéseivel okvetetlenkedő faliórát – évtizedek óta megállított magában. Hallgatagon ült mellettem az autóban, vagy tán befelé, az időről megfeledkezett lélek mélyébe hallgatózva, nyolcvanhárom órakondulást számlálva.

Ennek az esztendőnek áprilisában, amikor Imre bácsival Pusztakamaráson jártunk, anyámat is megrajzolta. Oly könnyedén és gyorsan – percek alatt –, akár egy hulló falevelet. A modell riadalmára – jaj istenem, hadd kössek más kendőt, meg is kellene tán fésülködnöm, más ruhát öltenem, és ha lehetne, egy csipetnyi ifjúságot is – karjának erélyes mozdulatával kérte a helybenülést, szíves szóval pedig a nyugalmat: beszélgessünk csak, Berta néném! Anyám azért a kendőjét eligazgatta, bajtitkoló mosolyát is megrebbentette, odatartván az arcát az ablakon behulló tavaszi fénynek. A „művész úr” háta mögött állva próbáltam elorozni valamit a csodás metamorfózisból, mikor a pillanat az időből kiszakítva villan át az időtlenségbe. Ha Imre bácsit a pillanat: anyám fáradt röptű kacagása, tekintetének szikraözöne csöppet is meghatotta volna. A rajz végül is nem a látszatot, hanem a lényeget mutatta meg valamennyiünknek.

– De hiszen anyám a vendégnek szóló mosolyát is meglobogtatta – mondtam Imre bácsinak, nem számítván persze a fürge replikára.

– Csakhogy én nem vagyok fotográfus, tisztelt író úr. Ha meg nem sértenélek: édesanyádnak az életét rajzoltam meg.

Ha élne még Imre bácsi, azt mondanám most neki:

– Anyámnak is az életét fogtad ceruzavégre. Szemében azt a könnyet is látom, amelyet a bölcsőmbe hullatott.

Csíkzsögödön elmentünk volt egy alkalommal zöldpaprikát vásárolni a piacra. Hogy adják ezt a paprikát? – Két lej darabja. – Legyintett, tovább mentünk egy másik asztalhoz. – Mennyi darabja? – Ugyanannyi. – Egy lej ötvenért vihetjük? – Kettő. – Akkor ma nem eszünk paprikát. – S nem ettünk. Hanem ebéd után arra kért engem, segítsek neki egy adománylevél megfogalmazásában. Csíkzsögödnek három és fél millió lej értékű festményt ajánlott föl – ingyen, másfél milliónyit pedig Marosvásárhelynek. Számtanból sosem éltem volna meg, de azt ki tudtam számolni, hogy ez összesen ötmillió lej. Hozzá kell tennem, hogy a felbecsülő munkát nem ő végezte el, hanem az illetékes állami szakbizottságok.

Halála előtt üzente: mennék le hozzá a feleségemmel. Látni akar még bennünket. Talán hat hete se múlt annak, hogy a pisztrángos patakokat jártuk. Kezelőorvosa fehér köpenyt vetett a vállunkra, úgy kopogtunk be hozzá a kórházi szobába. Már nem ő volt, nem a hajnalok, hanem az éjszakák megtört embere. A vizekről beszélgettünk: zavaros az Olt, a Maros, a Küküllő.

– Két halat, szivárványosat még ki kell fognunk, András – mutatta két ujjával is a legeslegutolsó reménységét.

Azt mondottam, hogy ha mi ketten egy vízen elindulunk, két pisztrángnál még többet is kifogunk. Panaszkodott is: a rengeteg injekciótól olyan már a teste, mint a rosta. Valamikori londoni útja is szóba került, s a föl-földobott kő Ady-látomása gyújtott láthatatlan gyertyákat a feje mellé:

 

Föl-földobott kő, földedre hullva, Kicsi országom, újra meg újra Hazajön a fiad.

 

De akkor már olyannak láttam őt a rák polipkarjai közt, akár az állatkertek karámba kényszerített kárpáti gímszarvasait. A halálával már meg kellett békülnöm; a látvány, a betegágy vasrácsai mögé kényszerített szabadság, a Hargita magaslatain iramló, béklyótlan ember összetörtsége vasmarokkal szorongatta a torkomat.

Azután többé nem láttuk egymást.

A testének elhamvasztását tanúsító ember azt mondta: a lángok láttán mintha fölült volna. Micsoda színzuhatag! S nincs kéznél az ecset! Azt is mondják, hogy a csontjai – már-már a képeire emlékeztető módon – változatos színekben ragyogtak. Orvosi vélekedés szerint: a töméntelen orvosság következménye. Én mégis úgy gondolom, hogy a jelenség nem lehetett egyéb, mint ami lényege volt: halhatatlan színeit a Nap küldte neki, de maga is fényforrás volt. A természet ritka jelensége.