Nagy Imre égő csipkebokrai

Aki Nagy Imre művészetének ihletforrásait kutatja, nem kerülheti el Zsögödöt. A hatalmas életmű lombozata világtájak felé nyújtózkodik, de a kezdeti gyökérnyomás színhelye: Zsögöd. Itt van a művész „mézelő területe” s a kaptár is, melyben a röpködő tekintet s a szüntelen kutató gondolat nektárja évről évre felhalmozódik. Amikor ősszel a csíki mezőkön megkezdődik a betakarítás, gondosan becsomagolt új festményeivel Nagy Imre is hazatér Kolozsvárra.

A zsögödi ház: egy kivételes alkotó rendkívüli erőfeszítésének és vaskövetkezetességének tanúja. Öt- és tízéves tervei itt érlelődnek, s munkáinak jó része itt készült el.

A belső szobában két remekmű között sódar és szalonna lóg a gerendáról; egy kantár s két gereblye társaságában ifjúkori fametszetek és rézkarcok sorakoznak. A sarokban, élére állítva, többtucatnyi festmény bekeretezve… S a másik két szobában is rengeteg kép a falon. Aki monográfiát akar írni Nagy Imréről, itt kezdje a kutatást, ebben a házban és környékén, amely műveinek színeit, formáit és tartalmait éli a szocialista megújulásban.

A világvárosok vándora mindig ide tért vissza, hogy az európai festészet tanulságait itthoni álmokba oldja föl.

Évtizedek során hányszor kezdte itt újra az életét!

A háború annak idején szétdúlta a zsögödi házat, értékek vándoroltak el a hadak útjain, s a ház előtt a porban ott hevert az utolsó megmaradt kaptár, megriadt szárnyas lakóival.

– Tolluseprűvel összekapartam a méheket – meséli Nagy Imre –, s megvetettem az új méhes alapját. Nézzétek, azóta hogy fölszaporodtak!

Rajzás van. Zeng az udvar, akár egy hangfogós mélyhegedű. A ház ajtai tárva-nyitva, ki- és benyargalnak rajtuk a nyár forró áramai. Hárman indultunk látogatóba Imre bácsihoz; Hajdu Győző, Gálfalvi Zsolt és jómagam.

– Van-e itt valaki? – kiáltok bele a csendbe, s odabent Imre bácsi fürgén ugrik ki az ágyból.

– Már hogyne volna! – mondja. – Még jó, hogy jöttetek, különben elszundítottam volna. – És kajánul mosolyog. Olyan friss, hogy elfog az irigység.

S máris ütemet diktál; a saját élete ritmusához hangol mindahányunkat. Anekdoták röppennek, ezernyi néprajzi megfigyelését mondja el, borral, paszulylevessel, ordás palacsintával, feketekávéval kínál meg, s egy óra múltán mi is valóságos tudósai vagyunk a zsögödi tájnak. Mi minden foglalkoztatja őt ebben a csöndes házban, melyet a fiatalok művésztelepévé akar fejleszteni. S ebben a helyi néptanács komolyan támogatja. A környékbeli kőbányák munkásainak új élete, a havas világa, ősszel a szarvasbőgés, most a rajzás, kaptárkészítés, a falu gazdasági és politikai élete, rigófiókák az ágon, a szénagyűjtők a mezőn, a libapásztorok s valamivel odébb, a hegyeken túl… a békási vízierőmű építőinek új sikerei.

– Különben hogy vagy, Imre bácsi?

– Pihenek! – mondja. – Hajnalban kelek, korán fekszem… Tudjátok-e, milyen jó a hajnali friss levegő? – Aztán a pihenést ő maga cáfolja meg, amikor új rajzait, vázlatait megmutatja. Száz képhez is elegendő nyersanyag – egyetlen festményhez. Munkástípusok, ellesett mozdulatok, kezek, munkaeszközök, libák esőben és fényben, gépek és virágszirmok. Azt mondja: „előkészület, dokumentáció”, mert ha valaki nem tudja, hogy a szarvasbikának szarva van, kisebb hiba, mint ha rosszul festi e szarvakat. De ezek a rajzok és vázlatok önmagukban is nagy értékek. Nézelődés, válogatás közben Goethe jut eszembe: a remekmű félkész állapotban is remek. S mennyit gyalogolt, motorozott, hányszor verte meg az eső s égette meg a nap ezekért a vázlatokért, melyeket egynémely fiatal a főiskola elvégzése után – már emlékezetből rajzol. Nagy Imre számára a képzelet sohasem pótolta a valóságot, s a becsvágy sohasem került az ihlet elébe; a merész víziók mestere oly szerény a valóság előtt, mint egy kisdiák. (Egyszer egy címlaptervünkhöz egy „hárfán nyugvó kezet” kértem tőle; nem volt hajlandó emlékezetből felvázolni, holott megtehette volna. Napokon át hajkurászott egy hárfaművészt. Bizonyos vagyok benne: nem másért tette, hanem azért, mert a valóság felkutatásában mindig önmaga versenytársa volt.)

Új festményeit is megtekintjük.

– Remek! – kiált fel Hajdu Győző őszinte elragadtatással.

– Micsoda? – szigorodik el Nagy Imre.

– Azt mondtam, hogy remek.

– No, csak ne lágyuljunk! Gyerünk ki a kertbe.

Nem szereti, ha dicsérik. „A rosszat szívesebben meghallgatom – jegyezte meg egyszer. – Mert mindenképpen nyerek vele: vagy tanulok, vagy megismerem az emberemet.”

Az udvaron s a műhelyben – a valóságot kutató hadjáratainak eszközeit veszem számba. Egy kisebbfajta motorkerékpár rövidebb utakra. Egy nagyobbfajta motorkerékpár nehezebb utakra. „A nagyot” még be kell járatni. Ezzel még munka van. Sílécek, halászbotok, fűrész, gyalu, véső… (Kaptárait is maga készíti; a munka számára nem pusztán intellektuális élmény; azt hiszem, nem festett olyan munkamozzanatot, mit maga is el nem végzett Zsögödön.) Bent a szobában legalább hat pár csizmát számoltam meg. A terepjárás „varázscsizmái”. S a messzelátó! A halászok azt gondolják: a horgászbottal halászni megy. A bambusznád a parton hever, s a „halász” távcsővel tanulmányozza a völgyben dolgozó parasztok mozdulatait. (Azért mestere a pisztrángfogásnak is!) Néha a délutáni alvás is úgy alakul, hogy a zápor a szemközti ház eresze alá kergeti az embereket. S vége az alvásnak! Kutató tekintete az önfeledt emberi tartást figyeli, s a régiek mellé új vázlatok kerülnek. Renoirról jegyezték fel, hogy amikor elaggott, és ereje fogytán volt, reszketeg kezéhez kötötte az ecsetet, úgy festett tovább. A munkának ez a szenvedélye lobog Nagy Imrében is. Zsögödön is, pihenés közben is. De az ő keze – új képeit tekintve – hosszú, munkás évtizedek művészi tapasztalatainak birtokában, a fáradtra hajszolt „titok” birtokában – még fiatalos erővel fogja az ecsetet.

Így szárnyalja túl nap mint nap – önmagát.

– Hát jó munkát, Imre bácsi!

Elbúcsúzunk tőle. A kaput nem csukja be utánunk. Új vendégei érkeztek…

Oly korán nem lehet bekopogtatni Zsögödön, hogy szembe ne permetezne friss, kaján mosolyával:

– No, hát felkelhettek az urak?

Mert az ő színorgonája már megszólalt a hatalmas vásznakon. A fények hamarább kelnek a napnál; talpon s „ecsetben” kell őket fogadni. Más emberfia még álmát fejtegeti, amikor ő már számba vette új munkanapját. Méhei megkapták a napidíjukat, terepre szálltak. Cinkék, pintyek, sármányok már osztozkodnak a gyümölcsöskerten, s az első rigó is berepült Imre bácsi hívó füttyére. (Ez is tanulmány!) A rigóhívás tudományát idén magyarázta el nekem szalonkahúzáson. Én a bécsi szalonkahívó sípommal dicsekedtem; megnézte, s a hamisítványnak kijáró lenézéssel a hangjában azt mondta:

– Ez is valami. De jobb, ha magad fütyülsz. Behívom a rigót tíz méterre.

– Közelebb nem megy?

– Nem. Egyetlen üteme van, amit ember el nem tanulhat. Ezzel védekezik.

– Akkor úgy jártál te is a rigóval – mondom –, mint mi újságírók szoktunk teveled. Akárhogy füttyentgetem az újságírói kérdést, tíz méternél közelebb nem repülsz be.

Beszélgetésfoszlányok rajzanak föl bennem:

„Ennek a képnek mi a mondanivalója?” „Nyisd ki a szemed, ha eszed is van hozzá, még rájöhetsz.” „Imre bácsi, hogyan látod a fiatalok problémáját?” „Bizakodva.” „Ennyi az egész?” „Dolgozni kell!” „És a korszerűség?” „Dolgozni kell!” Hát igen. A zsiráf nyaka sem nőtt volna meg, ha nem nyújtózkodik. „És a tehetség?” „Vagy van, vagy nincs, de magad sem hiszed, hogy a kész képességet örökölni lehet, ahogyan a szamár a füleit örökli.” „Püff neki, ebből nem lesz interjú.” „Nohát, akkor ne filozofáljunk.” „Azt az utasítást kaptam: mondj valamit arról, hogyan alakítottad ki a stílusodat?” „Türelemmel.”

Ez hát a zsögödi korán kelés. Az öt- és tízéves tervek sorozata, már-már az időtlenség határáig nyúlva. Sajátos időérzékéről így vallott egyszer akaratlanul. Télidőben a kertjét mutogatta:

– Itt van, látod, egy sor eper meg ribizli, amott holland tulipán, szép virág, igaz-e? Ha ugyan ismered a holland tulipánt…

Mondom, hogy szép, de nem látom. Félméteres hó van. Hát azt majd elhordja a tavasz. De a virágok ott vannak. Ő télen is látja a nyári virágait. „Ha én azt mondanám, hogy nem látok el a tavaszig, letenném az ecsetet.”

Ehhez persze erő és frissesség is kell az ő korában. Amiről egyszer ezt mondta: „Én a ti szenvedélyeiteken, amelyek kikezdik a munkát, már ifjúkoromban átestem. A korán kelést, tisztelt uram, meg kell tanulni. Ha messze van a gyár, szerelj dudát a füledbe.”

S kaján mosollyal meséli, hogy Móricz Zsigmond is nagy koránkelő volt, de Zsögödön alulmaradt a versenyben.

Imre bácsi a hetedik évtized ablakából is oly fiatalon tekint a zsögödi látogatóra, mint aki elhessegette magától az időt. A hegyen szuszogva igyekszel utána, arra meg nem is igen vállalkozol, hogy a havason sílécen kövesd.

– Álljunk csak meg: a sízés nem munka.

– De! A téma nem repül be az ablakon. Mozogni kell, tisztelt uram, a világban.

S déli palacsintasütésig, aminek ugyancsak szakértője, a világban való mozgásról folyik a szó. Ilyesfajta gondjai, útjai ragadtak meg emlékezetemben:

1. A helyi termelőszövetkezet nagyobb méretű gépesítésének gondja. Volt néhány mezőgazdasági gépe, azokat a köznek ajánlotta fel.

2. A helyi kőbánya munkásainak élete. Csak előtanulmányként körülbelül ezer rajzot készített.

3. Az erdő alján, a közelben, él egy fogolycsapat. Arra valamiképpen vigyázni kellene, hogy békében szaporodjék. Egyebek között irtani kell a ragadozókat. „A róka ellen kutyát kéne tartani, de ahhoz meg kellene házasodnom. Nem éri meg.”

4. A jövő gondja: a tervbe vett zsögödi művésztelep a fiatalok számára. Ha valaki a csíki tájat akarná festeni, tölthessen el itt néhány hetet vagy hónapot. „Az kevés! Legalább két-három esztendeig ismerkedjék a színekkel.” „Már megint dobálózol az évekkel. Csupán az ismerkedés két-három esztendő!” Úgy markol az időbe, mintha ezer esztendő lenne rábízva.

– Hát azt tudod-e, hogy a legszebb sport az íjászat?

– Nem tudom; de miért kérded?

A választ néhány hónap múlva kapom; csak beállít Imre bácsi Marosvásárhelyt a szerkesztőségbe.

– Mi járatban?

– Az íjászok versenyén akarok elkapni néhány mozdulatot.

Ezért a néhány mozdulatért rázatta föl magát vonaton Csíkból Marosvásárhelyre. Ezzel adott választ a nem éppen eredeti interjúkérdésre is: „Imre bácsi, hogyan alakítottad ki a stílusodat?”

Mert aki csupán a stílusát keresi, és megfeledkezik a műtermen kívül zúgó életről, az végül stílustalanul roskad össze a puszta becsvágy romjain; aki az életet keresi oly fáradhatatlanul, mint ő, annak stílusa, egyénisége, utánozhatatlan hangja is oly észrevétlenül alakul ki, ahogyan a virág nyeri el színét a föld tápláló nedveitől…

Nagy Imréről arcképvázlatot írtam kettőt is, színorgonáinak hangjai mélyén az embert kutatva; így hát a kezéig juthattam csak el a vizsgálódásban, az ujjai közé melegedett ecset nyeléig. A további vizsgálódást a szakemberekre kellett bíznom. A festményeit nem tudom magyarázni. Aki tudja, ezt a munkát amúgy is véghez fogja vinni, s megtudjuk majd, mennyi benne a hagyomány, milyen mérvű az újítás, francia impresszionizmus vagy német expresszionizmus, meg minden egyéb, amit az elemzés ilyen esetben óhatatlanul kimutat. Néha olyanformán is, hogy Magyarázatának végén a feldarabolt Mű holtan mered vissza ránk, s tudatlanságunk érzésénél ilyenkor csak a vágyunk nő még erősebbé, hogy újra meg újra visszatérjünk az eredeti, elemzéstől érintetlen munka színe elé. Laikus mivoltomban én úgy őrzöm magamban Nagy Imrét, a szakmának gyakorta indokoltan rideg – vagyis kizárólagosan színképelemző – értékítéleteivel szemben, amiként Mózes gondolhatott vissza a pusztában fellobbanó csipkebokorra. Hogy is lett volna Mózesnek lélekjelenléte a tűzben gyönyörködni, vagy netán a hamvukba hulló pernyés ábrák fölött eltűnődni, mikor a lángok közül az Úr hangja morajlott fel, a mitikus látomás Értelme; a gyújtogató égi kéz nyomán a megértő üzenet: „Látván látám az én népemnek nyomorúságát…” Nagy Imre égő csipkebokraiból egy több mint fél évszázados művészi szemlélődés eredményeként sugárzik tudatunkba az elkötelezett művész összegezése: Íme, a föld, az ég, a pisztrángos patak, az erdő; az ember, akinek sorsában osztozom, akiben eredendő magányosságom feloldódik. Kísérlet ez vagy megoldás? Nem hinném, hogy a kérdésre – mint bármely nagy művész esetében – egyértelmű választ lehetne adni. Miként az oly sokféleképpen átélt, megszenvedett vagy filozófiává növesztett magány: a közösségi elkötelezettség sem az egyedül üdvözítő és ujjongó abszolútum; a megváltás sem, aminek ezt a szolgálatot minduntalan – hisz cselekvéseink értelmét keressük – látni szeretnők. Tény azonban, hogy Nagy Imre magányos színálmai egy meghatározott népi-nemzeti közösség – nevezetesen a székelység – emberi és tárgyi világában, annak konkrét formáiban nyerik el igazi értelmüket. A sajátságosban – mit helyinek is nevezhetünk – az egyetemest. Bartóki mintára. A szarvassá vált fiak kiáltozásaiból Párizs hangját is kihalljuk; de ezek a szarvasok nem Párizs utcáin sétálnak. Nagy Imre Bartók biztonságával tudta megállapítani mindig: hol bugyognak az ő forrásai. Szó szerinti értelemben is tudja: melyik szarvasfiú hol fog naphaladáskor megjelenni a Hargita vágatos oldalán. Épp ezért oly gyakori a kérdés: mi ez? Holmi vaskos népiségbe oltott székely panteizmus? A festészet határain túlról átlopott mitológia? A munka költészete, mit a század modern festői képviselete mint irodalmi terhet régen megtagadott? Azt hiszem: egyik sem. Egyszerűbben kell fogalmaznunk. A zsögödi tájba született Nagy Imre – mint minden igazi művész – a világot szemlélő, annak titkait feszegető ember elébe állva mintha azt mondaná: egyedül az én ablakom nyílik a megértés irányába. Ennek a tájnak a lelkét az én színeim hordozzák. Az én zöldjeim, kékjeim, rőt lobogásaim, ezek a sohasem ellágyító, megnyugtató vagy éppen idillikus szunnyatagságra andalító, hanem inkább felriasztó, penge élességű, élénkségükben is zord, zúzmara alól kimentett színek. Mert hisz ilyen zúzmarás a való, bizonyos értelemben a kedély is, amely a látszatok mögül kiszűrte őket. A drámaiság fogalmát sötét színekhez kötjük. Nagy Imre mélykék havasai, előterükben a gondba-küzdelembe fagyott munkásarcokkal, a jégcsapos egek szigorúságával, a kiáltó színek élénk kavargásában is balladisztikus feszültséget keltenek bennünk. S bár kivitelük titka a kizárólagos festői látásmód, a nézőben riasztó hatás legtöbbször polifonikus. A színek hangján a természet változatos formáiban egy történelmileg meghatározott népsors hangulata, életérzése áramlik föl a szív kamráiba. A tájkép tökéletes egyensúlyát szolgáló, hegynek iramló mezei út formahivatásán túl azt is jelzi, hogy a verejtékes kenyérkeresetnek útja. Szénégető székelyek lába taposta. A Brummadza alvó lánykája mögött az ágreccsentő medve sötét színtömege nem tündéri álom. A fenyegető valóság távolról sincs összhangban a játékos címmel. Ugyanez az ellentét a két önarckép között is. A rajzos, a korábbi, bizakodó kajánságával, az ecset könnyed röpködésivel, a fejtetőn rikoltó kucsma hetykeségével bennünk is rikkantást keltő; a maszkos önarckép ugyanazon életérzésnek az árnyékos, de még inkább északos oldala. A női akt fénykörében is a már-már fáradó konokság tar keserűsége üli meg a torkunk. A bizakodás kötelező, de vajon érdemes-e – sugallják a háttérben a maszkok egyenest a fülbe.

Küzdő-küszködő természet a Nagy Imre természete. Az egyszer kiderülő, másszor beboruló táj és lélek színváltozásaiban küldi felénk lankadatlanul Zsögöd színdallamait.

Ha bizonyos értelemben az íróra nézve érvényes igazság, miszerint egyetlen, elhatározó erejű élményét, gondolatbugyrát bontogatja egész életében: akkor ez a kényszerűség a festőt is markában tartja. Nagy Imre, egy olyan korszakban, amely nemigen foghatta föl – tulajdonképpen a zaj miatt, amit a művészetben maga körül csapott –, hogy egy Cézanne-virágcsendélet forradalmibb, mint példának okáért egy valóságos forradalmár ódon stílű, tehát művészetileg halott megjelenítése, emlékszünk, maga is elbandukolt a békási cementgyárak hengerei alá. Ott vehettük észre, hogy alkata, látásmódja egyetlen ihlető otthonának – a csíki tájnak –, a kötelezően magára vállalt népi érzésvilágnak a mélységeiből táplálkozik. Másutt, a szürke hengerek csikorgásában képtelen a szüntelen megújulásra. Ebben a kötöttségben rokona ő Tamási Áronnak. Ábel módra vissza is tért hamarosan ismerős fenyőfái, az ecsetje alá szelídült viharok közé. S mily biztonságos mozdulattal nyitotta meg újra az egek kapuját, hogy útjukra engedje a Vihar apokaliptikus lovait. S alant a szomjas libák, mint mocorgó, fehér reménykedések nyújtják nyakukat a zuhogó eső felé. Az ő állandó mondandója a világról: annak a népnek mindennapi küszködése, amelyből vétetett. A színei, röptükben, mintegy útravalóként vagy tanújelként kapják föl s módosítják saját immanens természetükhöz ennek a világnak konkrét formáit; végső fokon mindazt, amire rábólint az erdei famunkás; ami egy madárijesztő mellett alvó lány álmában fölsír: az életünk.