Harangos tejtestvérek

Az ember azt gondolná, hogy a csillagok közé nem esik harag, miként az erdélyi nagy hegyek sem fordítják el egymástól a fejüket, hanem inkább azért ágaskodnak az egekbe, hogy biztató jeleket váltsanak. S lám, megesik, hogy egyik nem akar tudni a másikról.

Ilyen volt az, amikor életének alkonyán Nagy Imre születésnapját ülte Zsögödön, Tamási Áron pedig mord fellegek között borongott Farkaslakán. Köztük a Hargita s mindkettőnek szívében az időleges bántás. Hiába volt ünnepi és elaggult haragot félrevető az alkalom: egyik sem akarta látni a másikat. Vagyis akarta volna, de a szomorúságba lágyuló szívnél erősebbnek látszott a konokság. És a várakozás: ugyan lássuk már, melyik követi meg a másikat.

Jómagam buzgó gyalogosként próbáltam békítő küldetést betölteni a két magosság között, de nem zengett az, ahogy Áron írta volna: szemérmes hallgatásba költözött. Csodálkozással inkább, mint megértéssel, felváltva faggattam őket:

– Ugyan bizony mi esett közétek? Mivé lett a híres barátság? – kérdeztem Áront, aki csak ennyit mondott:

– No. Hát felborult.

S ennyi. Ettől ugyan nem lettem okosabb, de megúsztam legalább a fogadatlan prókátornak szóló kioktatást. Amit megkaptam viszont az Áronnál lobbanékonyabb Imre bácsitól:

– Gyermek ne üsse az orrát a nagyok dolgába!

Ezzel meg is bánthatott volna, ha szavait nem göngyöli szivárványos akvarellmosolyába, amitől a fullánkos méhek is megengesztelődtek.

A kettejükhöz közel álló kortársak emlékezetében régi barátságuk ilyenformán fogott volna tüzet: Imre bácsi kisded udvarában nem csupán mókus, medvebocs ámultatta az idegent, hanem – császári aranyfácánként – egy-egy, aktfestés végett házhoz szelídített szépséges nőszemély is. Ily ügyekben Imre bácsi muzulmán természetű lévén, az aranyfácánokat nem szívesen engedte idegen férfitekintet elé. Tán még az utcára nyíló ablakokat is befalazta volna, ha nem épp azok ontják a fényt a kicsi műteremben; s ha történetesen nincs az a szokása, hogy mindenkit megnéz, aki elmegy az ablaka alatt, némelyik zsögödinek utánaszólva: álljon csak meg, jóember, az a hegyes ábrázata kéne nekem. Tehát maradt az ablak és a veszedelem, hogy dürgő suhancok felkapaszkodnak rá női meztelenséget bámulni.

Előzetes bejelentés nélkül a látogatót Imre bácsi nemigen tűrte, s ha épp úgy adódott, hogy a szolgálatos asszonyi modell is jelen volt a feketeribizli-bort fogyasztó férfiak között, a legártatlanabb széptevés is a házigazda elleni merénylet következményeivel járt. Baj azonban mivelünk, akik fiai lehettünk volna, sosem történt, ugyanis az erkölcsi statáriumot azzal vezette be, hogy a modell felé vetett legelső sóvár pillantásra is bicskaszavakkal kasztrálta menten a lator férfiút. „Magának mindjárt hozok egy nyálfogót, uram. Ejsze, nem látott még asszonyt?!” Meg aztán: „Eridj a kúthoz. Ég a füled a gerjedelemtől.” S mikor ilyenformán valamennyien eunuchsorsra jutottunk, a szultán mindenkit elbűvölt a kedvességével.

De történt, hogy könnyen szelídíthető társaság helyett váratlanul Tamási Áron nyitott be – hogy, hogy nem – az aktos vászon előtt működő festőhöz, odaköszönve könnyedén mesternek is, modellnek is a meghökkenésben. A féltve őrzött lány magas széken vagy lócán tündökölt, tán veszélyes lett volna onnan leugrania. Áron pedig mindenkori gavallériájával odalépett hozzá, s az ölébe vette. Hogy mit mondott, nem lehet tudni. Még tán Imre bácsi sem emlékezne rá, mert bizonyos, hogy füle bedugult a vértolulástól. S az még bizonyosabb, hogy ölében az édenszoknyás tündérrel Áron csakis fügeillatú szavakat mondhatott, mindenkinél jobban értvén a tündérek nyelvén.

Ám akármit szólt, a lovagias mozdulat a muzulmán természetű Imre bácsit szíven kapta.

Az ölbekapás még hagyján! Az csak borzasztó lehetett a munka szentséges hangulatára kényes festőnek. Ennél nagyobb lelki csapás volt, amit netán a nőrablás látványa sugallhatott: hogy a gonddal válogatott vitorlás keblű, sodomás lábú fehérszemély jobban illik az Áron karjába, mint a készülő festmény kecskéi közé; hogy pingálni sem rossz, de ölelni még jobb. Élet és művészet között az örök tiltás fala hirtelen leomlott – s nem az ő javára. Mert íme, jön ez a székely faun, paráznás gyónnivalóval örökké telten, és újabb alkalmat teremt – puszta belépésével is – a vezeklésre. Nem Istennél, akinek elkényeztetett gyermeke, hanem a jó barát, a kenyeres pajtás előtt.

Lehetséges, hogy mindez csak játékos enyhítése volt Imre bácsi örök félelmének az asszonyi veszedelem láttán. A játékhoz persze hozzá kell képzelni a férfiasságának zenitjén hódító Áront, a „kívánatos rabló vőlegényt”, ábeli kedélyével és asszonycsődítő szeme járásával, ellentéteként pedig a széptevésre teljességgel alkalmatlan, nyers modorú, rigolyás, Picasso-fejű Imre bácsit.

Aki tehát megvonta Árontól a bocsánatát.

Születésnapjára zarándokolva Farkaslakát is útba ejtettem, hogy netán együtt mehetnénk Zsögödre, Áronnal.

Nem mehettünk.

– Mondd meg Imrének, hogy sokáig tartsa meg őt az Isten! – hárította el Áron a megbízatástalan hívásomat, koccintásra emelve kicsi pálinkáspoharát.

Ágnes húgának kerti asztalánál üldögéltünk. Én beszéltem, amiről lehetett és nem lehetett, Áron leginkább hallgatott, de minden hallgatásának végén lényegre törő kérdése volt, amivel újabb fonnivalót adott a vendégelmének. Titkolt szomorúságát abból észlelhettem, hogy elmenetelemkor a rozzant kapuból hosszan utánam nézett. Jól tudtam: nem nekem szól ez, hanem az útnak, amely engem a zsögödi porta ünnepeltjéhez vezet. Akiről a tejtestvér ragaszkodásával nemegyszer készített hirtelen rajzot – a szeretet falára akasztva.

 

„Elnézem sokszor Nagy Imrét – írta –, s elgondolkozom rajta: ő az, aki nem »mászott« ki a természetből, sem abból a sorsból, ami neki rendeltetett. Külsőségeiben, fizikumában és szellemi erejével egyaránt illusztrálja a tételt: ilyen a valódi ember. Annyira igaz és annyira a teremtett világnak egy darabja, hogy ebben a társadalmias »civilizált« világban néha már úgy hat, mintha ő lenne az emberi egzotikum. Derű nélkül már mondani sem lehet, hogy éppen megfordítva van: ő a természetes és valódi, s a többiek azok, akik természetes útjukból kitértek…

Boldog az ember, amikor van valaki, akire rámondhatja: ez ilyen! S én igazán boldog vagyok, hogy akire rámutathatok most, az emberben és székelyben egyaránt fajtám.”

 

Így szólt szellemi testvéréről a farkaslaki, akiben a törvény ugyancsak életté lett.

És a zsögödi? Haláláig Áront tartotta a fölvállalt sors és hűség új Mikes Kelemenjének. Amikor egyszer megkérdeztem tőle: mifajta illusztrációt gondolna Áron könyvének borítójára az új kiadáshoz, így szólt:

– A Hargitához nem kell hozzátenni semmit. A Hargita nem szorul feldíszítésre.

Így éltek ők egymás szívében – míg éltek. Csakhogy mindkettőnek belül volt a zárja, én – kívülről jőve – hiába kilincseltem a békéltetéssel.

Egy könyv van most az asztalomon: Tamási Áron jégtörő gondolatainak gyűjteménye. Benne – a létünket, sorsunkat görgető írások között – a zsögödi remetéről készült remek arcképvázlata is. S hiába, hogy a tündöklő havas nem szorul díszítésre: a könyv borítólapján Imre bácsinak leginkább szívéből szakadt festménye lángol: A vihar. A világot sarkaiból kifordító égzengésben a székely falu menekíti létét az ismeretlenbe, feje fölött a komor, lovas mitológiával.

Ezt a könyvet olvasgatom sikaszói estéimen, és csöndben asztalomhoz ül a két konok székely: a magyar géniusz tejtestvérei. Elbeszélgetek velük, amiről lehet és nem lehet, s ők elmondják, hogy sok évtizeddel ezelőtt, nagy vihar jöttekor két szótalan, komor és buksi fejű legényecske szaladott föl a templomtoronyba; együtt húzták a szülőföld két nagyharangját jégverés ellen.

– Kik voltak a legényecskék? – kérdem.

– Egyik Nagy Imre volt, az én barátom – mondja Áron.

– A másik Tamási Áron volt, az én barátom – mondja Imre bácsi.

Húzzák párosban ma is a két nagyharangot.

Hallja – aki hallja.