Tamási Áron rendes feltámadása

Öt esztendeje temettük el Farkaslakán Tamási Áront.

Az utókornak illik tudnia – tanulságképpen –, hogy ez a temetés részint a megrendültség s jórészt a bizonytalankodás jegyében ment végbe. Okát az ötvenes évek szellemének hófoltmaradványaiban kereshetjük; közéletünk tavaszi zajlása még nem volt olyan méretű, hogy a Tamásival szemben kialakított gyanakvást mindenütt elsodorta volna. A gyászhír keltette nyüsletésben újra tapasztalhattuk, hogy némely szerkesztőnk még nem küzdötte fel magát a gerinchúrosok családjába. Akadt lapunk – nem is egy –, amely Áront sem éltében, sem holtában nem merte tudomásul venni. Koporsóját a vasutasok téves irányba menesztették; napokig bolyongott, míg hazakerült, hogy Kharón ladikjának szerepét betöltse. A temetés pontos idejét senki sem tudta; némelyek emberi kötelességük és rossz hajlamaik között ingadozva azt sem bírták eldönteni: nem kockázatos-e a részvétüket farkaslaki jelenlétükkel is igazolni. Köztük olyanok, akik az elhunyt barátságát bitorolták, és Áronkának szólították őt.

Nagy megkönnyebbüléssel fogadnák ma már az író feltámadásának hírét.

Egyebek között ennek kell most örvendeznünk. Áron halálának ötödik évfordulóján nyugodt lélekkel állapítható meg, miszerint az idő szembekacagta a bizonytalankodva gyászolókat. Az idő, más szóval az utóbbi fél évtizedben felszabadított szellem, amely tisztességgel és igazságosan végezheti válogató-rendező munkáját az értékek – értékeink – csarnokában. Mit hozott ez a szellem – a szocialista demokrácia megerősödött szelleme – Tamási Áron számára? Az elhalasztott, röpke gyászhírek helyére a munkásságát méltató tanulmányok sorozatát, novelláskönyvét, Ábel-regényét, vidám játékait, megjelent és készülő monográfiák összegezését, a farkaslaki emlékházat meg egy tartósabb otthont, ahová minden kisdiák bejáratos már: a tankönyveinkben. Akik azon tűnődnek: kié hát Tamási, a klerikalizmus foglya-e, a konzervativizmusé, avagy a székely harisnyás provincialistáké – látva láthatják, hogy a mienk, a romániai magyar irodalom halhatatlanja, mindazoké, akik Mikes Kelement is magukénak vallják. Az idő, miként a sas, nem kapdos légy után, nem számol dudoros kis kobakokat. Ilyenformán az írókat sem helyezi ábécésorrendbe. Ez hopmesterek dolga. Az idő léptei hétmérföldesek; az utolsó csúcs, amelyen reánk való tekintettel a pártatlanságának jeleként is megállapodott: az a farkaslaki. Egy letűnt korszak hopmesterei odautalhatták Tamási Áront az asztal végére; holtában most már – hisz rendes feltámadását maga rendezte el, amikor koporsóját ide irányította – asztalfőn a helye.

Akik ott voltak a temetésén – a szülőfalu, a környék meg alig néhány író –, emlékezhetnek rá, hogy ennek a helyváltoztatásnak mintha az idő is azonnali jelét mutatta volna. Amikor a koporsót a sírba leengedték, mintegy a síráshoz társultan, fölöttünk surrogni kezdtek a cserfák levelei, majd azután a vastagabb ágak is recsegésbe fogtak, kétségbeesett, tőből kiszakadó csapkodásba. A fekete felhők alatt, a hirtelen támadt égzengésben a gyermek Áronka jutott eszembe, a Bölcső és bagoly erdőrengetegének ösvénykereső Ábel-palántája. Akkor hasonlóképpen elsötétült a világ. A félelem emésztő szorításában hiába vélte, hogy fölötte áll a felhőknek; botorkálásaihoz csak a kövek világítottak. Szobrokat őrző kövek, szelídebbek amazoknál, amelyeket később feléje dobált a szektás korlátoltság. Emlékszünk rá, hogy akkor egy pásztorembertől fekete rigófiút kapott, s azt először a kalapjába, majd a nagyidő láttán a tarisznyájába rejtette, úgy gázolt át a megáradt patakon, jobb kezében a magasra tartott énekes madárral. A gyermekijedelem ugrásra kész vadakat is látott, meg leomló szálfákat. E szemlélet eredményeképpen szinte kötelező hát annak a kicsi, fiatal és fürge asszonynak a megjelenése, aki Tamási Áron édesanyja volt. A kitisztult időben anya és fia kézenfogva ereszkedik alá az ösvényen a száraz, meleg otthon felé. Szimbólum és bukolika? Némi figyelmetlenséggel ez is ráfogható. Az olvasó ma már nem andalodik el a próza poétikus madarain: nem retteg az irodalmi villámcsapásoktól; Hamlet atyjának szellemétől sem, jól tudván, hogy azt előadás után magnótekercs formájában a fogasra akasztják. De az a kicsi, fiatal és fürge asszony nem lehetett volna Tamási édesanyja, ha nincs a kezében egy különös, drótozott tákolmány, minek láttán a gyermek azt kérdi: mi lehet az? Mi légyen: esernyő, találóbban – esőtartó, minek a mostoha időben csak az árva botja maradt, vásznát a szél leszaggatta és elvitte. Ez a feketével meghúzott, keserű-groteszk vonás a megrajzolt kép szája sarkán: ez hordozza Tamási látásmódjának lényegét. Ebben ismerünk magunkra. Szándékára is a halál órájában, amikor úgy végrendelkezett, hogy Farkaslakára hozassék, a szülőföldre: esőtartónak. Fejünk fölé emelhető szellemi örökségnek a lét zivataraiban. De most már nem a kicsi, fürge asszony szakadozott vásznaival.

Legyünk igazságosak most is, hogy művészetével a szívet – s az elmét – újra meghódítja: színes, viharálló vitorlái könnyedén és növekvő sebességgel röpítik őt messzi horizontok felé.