Kemény Zsigmondról nemegyszer írták le elhamarkodottan, hogy bonyolult, jégcsapos regényvilágának csekély lehetőségei mutatkoznak a népszerűségre. És íme, munkáinak új kiadásai hamar elkeltek, s a Kemény-monográfiák száma szaporodik.
És elkészült a róla szóló – tudtommal – legelső dráma is: a Veress Dánielé, aki nemrégen tette le asztalunkra a magyar irodalom e nagy magányosáról írott könyvét is.
A dráma a tanulmánynak tovább szőtt, színpadra sűrített mondandója, de nem csupán ennyi. Az irodalomtörténész kötelező tárgyiasságát a szubjektivitás, a történelmi keretből kisugárzó mai vallomás váltja föl. Érdemes odafigyelni: rólunk van szó, a korokon átszivárgó, élő tanulság szívet s elmét nyugtalanító hangjairól, létünk örök dialektikájáról. Kemény Zsigmond, az ellentmondások szövevényeiből kiutat kereső gondolkodó, változatlanul időszerű gyötrődést támaszt drámaíróban, nézőben egyaránt.
Nyugodtan nevezhetjük e gyötrődést mélyebb elgondolkodásnak is a történelem nagy feladványain. Tegnapiakon és maiakon.
Egész Európát bevilágító dráma volt az, amelynek véres tereit elhagyva Pusztakamarásra vonult vissza Kemény Zsigmond, hogy Lear királyként vegye számba egy gigászi küzdelem mennyboltcserepeit. Veress Dániel drámája pedig nem puszta múltidézés: tragikus hősének arcán ismerős vonások késztetik az embert tűnődésre.
Honnan ez az ismeretség?
A válasz legalkalmatosabb eszköze: egy igazat mutató zsebtükör.
Születésének százötvenedik évfordulóján újra bejárjuk a balladás hangulatú rengeteget, melynek úttalan útjain, a végzet és cselekvés szirénhangjai között, a látszólagos és valóságos ellentmondások sűrűjében annyian eltévedtek már.
E tévedések következménye: a sokarcú Kemény Zsigmond, kinek igaz és elrajzolt vonásai között oly sokféle törekvés keresett szellemi rokonságot.
Ahány korszak: annyi vélekedés.
A Gyulai Pál szerzője a történelmi események szülőházára a Nemezis bűvöletében a Sors nevét írja föl, s óva int a cselekvéstől, amely villámokat vonz a cselekvő fejére. A determinizmus rábólint e fátumelméletre: „Csak bábjai vagyunk a történéseknek, s a sodronyt a végzet keze fogja.” Kemény Zsigmond, a Korteskedés szerzője, az erdélyi feudális viszonyok s a nagyúri bornírtság bírálója: felforgató polgár is, az osztrák önkényuralom ellensége. A Forradalom után írója: a 48-as szabadságharc „árulója”, Kossuth ellenfele, a jobboldal számára pedig a tragikus események nagy igazolója, a bevált jóslatok Theiresziásza. A Bach-korszakban: a passzív ellenállás hőse, a 67-es kiegyezésben a Haza Bölcsének – Deáknak – szellemi ikertestvére, aki a legenda szerint boldogan, de valójában boldogtalanul, a lelkiismeret s a kételyek súlya alatt roskadozva tekintett a kész „műre”: a Habsburg-hullához láncolt Magyarországra.
A szociális forrongások ellenzői a nemzeti lét előbbvalóságának tételét igazolták vele éppúgy, mint Széchenyivel, s a reformkorszak felé vetett csóváit éppúgy szemére hányták, mint Széchenyinek. Volt ő már mindenestül haladó és csontig reakciós, fátumhívő és bizakodó, Kossuth-párti és békepárti, aszerint hogy milyen látószögből ítéltek fölötte.
A szellemtörténeti iskolák Kemény-portréja: méltatóinak is önarcképe.
Milyennek látja őt a marxista irodalomtörténet?
Osztálykötöttségei s a felismert szükségszerűség – a polgári haladás – malomkövei között őrlődő, útkereső reformernek. Erdélyben az ellenzék oldalán indul a negyvenes évek reformmozgalmának élvonalában.
Újságírói tevékenységét Magyarországon folytatja. Eszménye – akár Széchenyinek és Wesselényinek –: az európai polgárosodás. Félelme, amely Petőfiék mellől a mérsékeltek oldalára rántja: a társadalmi változásokkal járó veszély – a szociális forrongást fölszító forradalom s a nemzetiségek lázongásainak láttán: a nemzeti lét kockára vetése. A békés reformok, az óvatos haladás híveként talpat égető parázson lépkedve és meg-megtorpanva, szorongással és reménységgel telve követi Kossuthékat a polgári demokratikus forradalom előkészítésének útján – negyvennyolc márciusáig.
A márciusi győzelem veti tollára életének egyetlen lelkesült mondatát: „Győztünk végtére!” És Isten áldását kéri Kossuthra.
De veszélyérzete csak egy mondat erejéig hagyja cserben. Ahogy az események mindinkább balra tolódnak, úgy távolodik el maga is Kossuthtól. Széchenyi Kossuth Lajoshoz intézett figyelmeztető levelét, a bekövetkezett események e vérfagyasztó vízióját Kemény is megírhatta volna. Széchenyi, mint tudjuk, Döblingbe került, Kemény pedig az egymásnak feszülő forradalmi és békepárti erők kibékítésének mind halványabb reményével Debrecenbe, majd Aradra követi a forradalmi kormányt, hogy néhány havi bujdosás után, változatlanul a reformkor eszméinek jegyében, s az ókonzervatívokkal mindig szemben állva, a kiegyezés szellemi előkészítésének élére álljon.
Elárulta volna Világos előtt vallott eszméit?
Csak tragikus életérzésének láncát cipelte haláláig. A nemesi polgárosodás utolsó ideológusa volt; az aggályos haladás híve – és egyben a birtokos osztály tagja, annak minden kötöttségével. (Ellentmondásainak egész bonyolultságát – úgy vélem – Sőtér István tárta föl számunkra a legmeggyőzőbben.) A történelemtől megcáfolt tétele – amely osztályának törekvéseit fejezi ki – a „külpolitikai végzetszerűség” elve alapján a következő: az osztrák birodalomhoz való tartozás elkerülhetetlen szükségszerűség. A nemzet, mely a birodalomból csak halála árán szabadulhat, a dualizmus „védelme” alatt húzódjék meg a végzet árnyékában, jobb napokra várva. Ezt az utat persze maga is megalkuvásnak tekintette. (Az egyénre nézve kötelező erények nem lehetnek mindig érvényesek egy nemzeti kollektivitás számára is.) Mert különben sohasem írt apologetikusan az osztrák „fátumról”. A továbbélés lehetőségeit keresve dolgozta ki „súlyegyen elméletét”, amely a mérleg egyik serpenyőjére a polgári haladás igényét, másikra a birodalmi érdekek súlyát veti föl, kitagadva minden „rajongót” és „túlzót” a mozgalomból.
Regényeinek, elbeszéléseinek tragikus hangvételét, fagyos komorságát – amely nem ismer vigaszt s nem nyújt elégtételt – mással, mint politikai nézeteinek rendszerével, nem magyarázhatjuk. (Bizonyos ez? – kérdem magamtól a megállapítás helyességét illetőleg tizenöt évvel későbben.) Hősei, kik a múltból a jelenbe küldik tragikus bukásuk tanulságait: a túlhajtott erény, az elszabadult vagy elszabadított szenvedély áldozatai. Pusztulásuk oka: a figyelmen kívül hagyott valóság, az események benső logikájának kiszámíthatatlansága. Elsőnek kiadott regénye, a Gyulai Pál még tagadja a végzet elkerülésének lehetőségeit, a cselekvés következményeinek kiszámíthatóságát. Későbbi művei, melyek már nem annyira a Nemezis bűvöletében álló, hanem a vele szembeszálló Kemény kifejezői – az ezerszeresen meggondolt cselekvést igénylik.
Igénylik, s a jelen felé sugallják – a bukások példázatával is. A felfelé törekvő kornak dráma kell – okulásul vagy figyelmeztetésül. Ez a megállapítás a Kemény Zsigmondé. Nem értünk egyet vele, de megértjük, amikor nemzetének Janus-arcot kívánva, a jövő ostromához századok tanulságát kínálja fegyverül. („Nem értünk egyet vele…” Amikor e sorok íródtak, nem csupán az irodalmi közfelfogásban, de a Keményt ébresztő írás szerzőjének felfogásában is eleven volt még – bár nem kizárólagos érvényű – az optimista tragédiáról szóló tanítások egész kis koránja. Azóta persze sok minden tisztázódott! – kint és bent; mindenkor kell a dráma, ha drámát – sőt tragédiát! – szít föl az élet.)
De túlzásba esnénk azt bizonygatva, hogy regényei prózává oldott politikai, állameszmei tételek. A túlerőszakolt párhuzam éppoly tévedés lenne, mint a szellemtörténeti értékelés, mely szerint Kemény tragikumelvének egyetlen forrása: bölcseleti pesszimizmusa – az oly sokat vitatott Kemény Zsigmond-i determinizmus. Hisz regényeinek tárgyát olyan válságos korszakokból meríti, amelyek Erdély XVI–XVII. századának közéletében sűrítve kínálják a tragikum összes lehetséges változatait. Az erény túlhajtóinak végzete – e korok viszonyai között – nem a reménytelenség következménye, hanem az adott történelmi valóság felméréséből származó erkölcsi álláspont.
S ahogyan ez az álláspont a magyar irodalomban példa nélkül álló lélektani elemzés, a „szív- és kedélyvilág” ábrázolásával oly nyilvánvalóvá erősödik, az végül is a regényíró győzelme a félreszoruló politikus fölött.
Ez biztosítja helyét a magyar klasszikusok legnagyobbjai között.
Vannak oktalan sóhajok, amelyeket az utókor mégis vissza-visszaröppent a porladó nagyok felé: micsoda vesztesége a magyar irodalomnak, hogy Kemény Zsigmond nem érhette meg Jókai életkorát! Miután a 67-es konjunktúrában véglegesen a művészet oltalmára szorult, vajon meddig vitte volna erős vitorlája? Mi következett volna a nagy összegezés, a Zord idő után? S ha enciklopédikus agya oly korán el nem borul, mit hagyott volna még ránk A két Wesselényi s a Széchenyi-tanulmány folytatásaként? És miként alakult volna regényírói sorsa, ha Petőfit nem akkor veszi észre, amikor annak útja épp elvált a Vörösmartyétól?
Semmibe hulló kérdések.
Vegyük őt számba úgy, ahogyan sorsa kikalapálta.