Élet és ábránd

Falubelije volnék, de csak most ismerkedem vele; az ifjúság reggelén engem is Jókai és Mikszáth pánsípja csalogatott el a közeléből. Zúzmarás kedélyvilágába a kötelező olvasmányok szigora sem foghatott vissza.

Pedig a családban is sok szó esett róla.

Varga János bátyám, aki matuzsálemi kort ért meg a Kemény-uradalomban, néha fölemlegette, hogy suttyó legény korában tolószekeren sétáltatta a beteg Zsiga bárót. Dédapám, Sütő Mihály, presbiter lévén abban az időben, bizonyára azon kevesek között volt, akik 1875 decemberében a halott-halhatatlant utolsó útjára kísérték. Másik rokonom, Molnár Zsigmond kurátor, a kilencvenéves lelkész, Szathmári János mellett hivatalból fújta a zsoltárt: „Megyek síromba, nyugodalomba, fogadj el, sötétség…”

A háború zivatarában maradék könyvtárát s kéziratait próbáltam megmenteni; apám, aki egyetlen sorát sem ismeri, csak azt tudja róla, hogy nem birtoka s címe, hanem esze révén vált híres emberré, a sírja ügyében buzogott nemegyszer, hogy be ne szántassék valamiképpen. Pusztakamaráson töltött utolsó két esztendejének egy-egy halvány emléke nemzedékről nemzedékre röppen a faluban. Sajátos mezőségi viszonyaink között bárófiak cigánypurdékkal birkóztak a porban, s a méltóságos asszony paradicsomot árult a sármási piacon; ilyenformán a paraszti fül is elkapott egyet s mást a vastag falak és zöld zsalugáterek mögött zajló életből. S tudni vélik, hogy a szegény író-bárót a környezete nem borította el a lángésznek kijáró áhítattal. Zsémbes és műveletlen mágnás vénasszonyok közönséges kicsapongót láttak benne. „Ugye, hogy megbolondult? Nem kellett volna annyi feketekávét vedelni!” A szemébe mondták, melyben akkor már rég kihunytak a történelmi rémlátomások. Mondják: nagyszívű ember volt. Amikor Pestről hazalátogatott, aranypénzt osztogatott a parasztok között. (Ha ugyan össze nem tévesztik valamelyik korteskedő rokonával, hiszen a legszegényebb volt a mágnások között; a fejedelmi leszármazott szellemi munkával kereste kenyerét. Öccsének, Jánosnak – aki Kamaráson gazdálkodott – száz forintokért könyörgött, és abból huszonöt forintért lakbért fizetett a poloskás Fehér Hajóban, amikor Széchenyi hatvanezret ajánlott föl az Akadémiára.) Papp Ferenc följegyzéseire is rábólintanak: valóban ott üldögélt felvert párnák között a kétszobás ház tornácán. Agya, melynek befogadóképessége hajdan fölért egy akadémiával, beomlott tárna volt. Uzoni Szatmári Elekné – a gazdatiszt felesége – szórta poharába a Dower port, itatta vele a marienbadi savanyúvizet, s ha magára hagyta, a gyermek elesettségével szólt utána: „Anyám!” Arra már nem emlékezett, hogy egyszer zokogva borult az anyja sírjára, a lelkiismeret könnyeit hullatva. (Csóka Rozália, kit egykorú följegyzések román asszonyként tartanak számon, 1855-ben halt meg Pusztakamaráson. Zsigmond fia nem jött el a temetésre.) S mondják még, hogy valaki – egy ismeretlen asszony – esős délutánokon gitáron játszott neki; számára, ki a nagy égzengésből, félistenek közül zuhant a földre, az elnémult csataterek tücsökcirpelése volt ez; akár a saját hangja, melyet már nem ismert föl. „Erről én is akartam írni, de nem volt rá időm” – mondotta, mikor műveiből felolvastak neki.

Ezek az emlékek a szerencsétlen embert, nem a zsenit idézték elibénk.

Enyed is megfeledkezett róla, pedig nagyjai között ő volt a legnagyobb. Szász Károlyról, tanítómesteréről több szó esett a híres kollégiumban. (Igaz, hogy az aranyozott ráma, melybe a tudós professzor portréját helyeztük: a Kemény Zsigmond keze munkája és gyermeki hálája volt.) Az ifjú szíveket megejtő varázsló Enyeden is Jókai volt, Maros-parti két fűzfájának illúziós romantikája túlharsogta a Kemény Zsigmond-i kiábrándultság, a történelmi rémlátás, a permanens szorongatottság romantikáját. Tanáraink – akik még megőriztek valamit Petőfi bizakodásából – nem vezettek el a Burgba, ahol édesanyjával lakott, nem látogattunk el Alvincre sem, szülőfalujába, pedig ott van a közelben. Nem raktak emléktáblát a házára, s halála után fél évszázadra jelent meg róla az első életrajzi könyv: a Papp Ferencé. (Beksics Gusztáv korábban megjelent munkája csak történelmi tanulmányainak magyarázata a hatvanhetes álláspontról.)

Mint regényírót még éltében elfelejtették. Az ő szavaival élve: öregkorának ágyvánkosa valóban hervadt babér volt. Pedig két olyan tüdő fújta a parazsát, mint a Péterfy Jenőé s a Gyulai Pálé. Eszmei – nem személyes! – ellenfelei, kikkel a bonyolult ellentmondások gyökérmélységeiben valahol mindig összetalálkozott, hogy aztán újra a maga irányába rugaszkodjék, indokoltan fordították maguk felé a közérdeklődést s az utónemzedékek kegyeletét is.

Nincs adat rá, hogy ez őt valaha is bántotta volna.

 

 

Nemcsak életműve: élete is alkalmas a misztifikálásra. Gyermekkoráról éppoly megrázó képeket festettek már, mint végső napjairól. Akik tragikus szemléletének gyökereit nem kora társadalmában, hanem sorsában és természetében keresik, életrajzában bőséges anyagra bukkannak. A gyermek Kemény Zsigmond zárkózott és betegeskedő. A magányt és az éjszakát szereti. Apja – Kemény Sámuel – még sok ezer holdas birtok ura; halála után második feleségétől származott gyermekeit: Zsigmondot, Jánost és Ágnest a mostohatestvérek kisemmizik a vagyonból. Papp Ferenc némi indokkal érzékenyül el, amikor az özvegy hányódásait nyomon követi. A kamarási uradalomból elűzik, s ettől kezdve gyakran kényszerül költözködésre. Alvinc után Kapud, aztán Enyed, újra Kapud s végül újra Kamarás az otthon. De már nem a tornyos kastély, hanem a főnemesinek nem mondható kétszobás parasztház. Kemény Zsigmond hatvan esztendeje: a családi drámák, a végigküzdött, de ki nem teljesített lehetőségek, a nagy nekifeszülések és kudarcok, a lelkiismereti gyötrelmek, a soha nem viszonzott szerelmek, a hónapról hónapra felújuló anyagi gondok sorozata. Sorsa és címe között az ellentét valóban kiáltó. A párbaj korában, amikor a rangjabéli ifjú egy sanda pillantásért is kardot vagy pisztolyt ránt, az alispán emberei anyja szeme láttára agyba-főbe verik. Föltehető: ha nem is az arcába suhintó ököl: a tehetetlenség tudata gyötri éveken át. Marosvásárhelyről, jogtudományi tanulmányainak színhelyéről is sebzetten távozik, a Marosba szórva irományait. Ügyvédi vizsgáit, holmi formaságok miatt, a királyi tábla nem engedélyezi, s a pohár kicsorduló cseppjeként malomfalvi szerelme: Kemény Póli bárónő nem Zsigót, az „agyvelőbirtokost”, hanem Gyárfás Domokost, a szabályszerű földbirtokost választja férjül. Bukott kérőként távozik Kolozsvárott Wass Ottilia grófnő házából is. Lónyai Máriához fűződő szerelméből is csak egy könnycsepp marad, melyet regényírás közben két mondat közé ejt: „Ez a regényes kőhalom most csak oly borongó körrajzokkal kínálkozik emlékeimnek, mint ifjúkori álmom az örök szerelemről, melyet rég meghazudtolt a tapasztalás és kinevetett az élet.”

Pedig oly nehéz ábrándok nélkül élni! Ez is az ő tiltakozása saját kiábrándultsága ellen.

Kudarcba fulladó ábránd volt közéleti szereplése is. Egyes méltatói Kossuthnál is nagyobb szónoknak nyilvánították, de hihetőbb a Pálffy János tanúskodása. „Én többek között – írja emlékezéseiben – Kolozsvárt hallottam őtet beszélni. Elein minden jól ment, s amit mondott, józan eszéről s világos felfogásáról tanúskodott; de mentől tovább haladott beszédében, annál nagyobb indulatba sarkantyúzta önmagát, helyéből megindult, s forgott, mint a keringős birka, hangja szenvedélyének felcsigázott fokozata szerint visító vagy tompán rekedt lett, eszméinek vezérfonalát elvesztette, s végre szemei kidülledve, arca kitüzesedve, sem lábait, melyek gépileg kerengtek, sem beszédét, mely már öntudatlan handabandává vált, megállítani nem tudta. Ekkor hozzá mentem, karját megfogtam, s fülébe súgtam: »Szakaszd félbe! Az emberek kikacagnak.« Hiúsága azon percben legyőzte indulatát, s elhallgatott. Többet sohasem is szólalt meg közhelyen…”

Pálffy rosszindulatú, de igen jó szemű ember volt. Emlékezésének zárómondatát nem lehet borzongás nélkül olvasni: „Ha erős szenvedélyeit le nem győzi (s pedig ideje volna, mert már negyvenéves), s életmódját meg nem változtatja, meg fog őrülni.” A korai jóslat húsz év múltán teljesedett be.

Sorolhatnók még a magány s a mellőzés ütötte sebeket. Ugyancsak Pálffy becsületszóra állítja, hogy Magyarországon nem talált egyetlen emberre, ki a Gyulai Pált végigolvasta volna. Jókai háromezer forintot – Kemény csak ezret kapott egy regényért. Pedig a múlt század magyar irodalmának alig van olyan prózai műve, mint az Özvegy és leánya.

 

 

A Forradalom után című röpiratának megjelenésekor írta Falk Miksához: „Tehát azon kellemes helyzetben vagyok, miben már oly sokszor voltam az életben – hogy ugyanazon kérdések miatt egyenlő energiával dönget mindkét fél.” Apponyi gróf jobbról, Gyulai gróf balról szórta rá nyilait. A reformkorszak eszméivel indul Kolozsvárott. A Korteskedés és ellenszereiben – ha túlzott s rémlátó aggállyal is – a polgárosodás európai csúcsai felé mutat. A velejéig rothadt ősi megyerendszert veszi bonckés alá, s bár az előbbre jutás zátonyai között maga is megriad saját gondolataitól: megszólalását a feudális reakció gyújtogatásnak tekinti.

Később Erdélyt odahagyva, a Pesti Hírlapot – ezt a régi Magyarország falai ellen állított ágyút – Kossuthtal együtt szerkeszti. A forradalom „rémétől” rettegve, az alsó néprétegek lázongásaitól tartva, a konzervativizmust korholva, a fanatizmust elutasítva, reménykedve és távoli veszélyek sejtelmeitől szorongatva, osztályának és korának összes ellentmondásaitól meggyötörve – a polgárosodás elkerülhetetlen szükségszerűségének tudatával a kor legjobbjai között találjuk, már-már Petőfi oldalán. 1848 márciusában – mintha ledobta volna súlyos terheit – így lelkesedik: „Magyarország történetében új korszak kezdődik. Kossuth határtalan erélyt fejtett ki a parlamentáris kormány védelmében. Áldja meg az Isten ezért őt. Győztünk végtére.” Kemény maga is szívéből gyűlölte az osztrák önkényuralmat. De győzelmi kiáltása csupán pillanatnyi felocsúdás volt a „józanság mámorából”. Amikor a márciusi vívmányokban álmait látta megvalósulni: maga is illúziókat kergetett.

Másodszori szétnézésre már torkába fúlt a márciusi lelkesedés.

A magyar nép, melynek törekvéseit Petőfi fejezte ki a legtisztábban, nem a Pragmatica Sanctio, hanem a teljes nemzeti függetlenség s a valóságos néphatalom alapján akarta jövőjét felépíteni. S ahogy Kossuth – az események kényszerítő hatására is – „mind feljebb árverezte az eszméket”, Kemény bizakodása mind lejjebb hanyatlott. A közte és Kossuth között hirtelen megnyíló szakadékban csak a katasztrófát látja; a márciusi reménység helyén az akasztófát és a hóhérbárdot. Ettől kezdve – s nyilván nem valamiféle misztikus sugallat, hanem még Erdélyben kialakult aggályainak alapján – szerepe: a békítőé.

Háládatlan – és reménytelen feladat!

Petőfi Respublikájának villámló hangulatában a Pragmatica Sanctio érvényének hangoztatása csak sóhaj lehetett a kezdődő égzengésben. De ha tévedett is: nem tévedt az árulás útjára. A Széchenyi szervezte Ullmann-házi dohogásai, tiltakozásai és figyelmeztetései, majd debreceni békepártisága ellenére a forradalmi kormányt követte – Aradig, a végső stációig. Követte akkor is, amikor Kossuth mellől a legnagyobbak rendre mind elszivárogtak: Deák Kehidára, a magányba, Eötvös Münchenbe, Széchenyi az önsanyargatásba. Az önarckép, melyet Világos után a Békepárt vádiratában a vésztörvényszék számára megrajzol, magamentegető túlzásaival is, az önigazolás rosszízű betétjeivel is a nemzet sorsáért aggódó országgyűlési képviselőt örökíti meg, az IGEN és a NEM malomkövei közé lapítva, a felismert szükség és a nemesi osztálykötöttség között vergődve. Tragikus tévedéseinek tükréből vetülnek vissza Kossuth taktikai tévedései is. Az április 14-i függetlenségi nyilatkozat és a trónfosztás valóban férfias visszaütés volt a Habsburg-ellenforradalom felé; de Marx és Engels elsietett lépésnek tartotta, mivel nem a forradalom balszárnyának megerősödésére épült. Kemény, akinek képviselői véleményét ebben az időben Kossuth már csak legelő- és bormérési ügyekben kérte ki – hisz nem bízott, és joggal, a békepártiakban –, a mellőzöttség keserűségével hallgatózott a sötét jövendőbe. Tény, hogy akkor látta meg a cár dzsidásait, amikor azok még sehol sem voltak. „Kemény fejtegetéseiből – írja Németh László – a bevált jóslatok gyűjtője bámulatos szemelvényeket vághatna ki.” Csakhogy – teszi hozzá – „a kiindulópont volt hibás; az táplálkozott egy kelleténél súlyosabb kedélyhangulatból. Ausztria fátuma nem volt olyan erős, mint Kemény hitte”.

Világos az ő aggályait igazolta; a vérbefojtottságában is jövőt alakító forradalom azonban – az osztrák birodalom összes elnyomott nemzetiségeinek eszmélésével egyidejűleg – azt a távolabbi földrengést jelezte, amely végül is az évezredes fátumot: Kemény Zsigmond kényszerű ragaszkodásának és egyben félelmeinek is tárgyát megsemmisítette.

A „súlyegyen”, vagyis a forradalmi törekvések és a birodalmi érdekek összebékítésének elmélete a történelem távlatában így bizonyult illúziónak.

 

 

Világos után, a vérzivatar első hónapjaiban „bujdosva lappangott pusztai tanyákon” Szatmár és Ugocsa megyében (Vadnay Károly). Tapasztalhatta, hogy írófelajánlásban – akasztás céljára – lemaradás nem mutatkozik. Egy kegyelmes úr a maga részéről harminckét magyar írót javasolt kivégzésre, köztük Jókait is.

1849 decemberében a vértörvényszék Keményt is fölmentette. Békepárti vádirata, magas pártfogói átvonszolták a tű fokán. Igaz, hogy fájdalmas túlzások árán; Kossuth az ő szemében sohasem az a „sátáni, perfid rajongó”, az a „garabonciás diák” s „a gerjedelmek kalandora”, akivel a vádiratban mint túlvilági árnnyal vitába száll. Ő maga sem volt az az aktív békepárti, akinek fösti magát, hiszen a debreceni Kovács–Kazinczy-klub a lángba borult ország füstjében prüszkölve leginkább Madarász állítólagos gyémántrablásán rágódott, teázgatva és pipázva. S ha volt a Békepártnak tagja, ki nem a birtokvesztés félelmében, „haszonlesésből, különcködésből s nagyúri bornírozottságból” dohogott a túlzók ellen, akkor az Kemény volt. Éppen ezért: Világos után ő is oda került, ahová a zivatar hajtotta, s nem evezői vitték.

Az ötvenes években, az általános politikai és szellemi bénultság körülményei között áll Kemény a kiegyezési irányzat élére. Ez időből származik „színeváltozásainak” legendája. Amire leginkább a Forradalom után adott alkalmat. „Szegény Zsigó! – sóhajtott fel gróf Gyulay Lajos a röpirat megjelenésekor. – Nem úgy írt, ahogy érzett, s ahogy éreznie kellett volna.” Pedig történelmi felfogásának egészét tekintve, nem mutat következetlenséget. Akár egy évtizeddel előbb: elítéli a forradalmat, a „nemzeti lét kockára vetését”, s nem adja föl – nem adhatja föl, mert elkerülhetetlen szükségszerűségnek tekinti – a nemesi polgárosodás elvét. „1848 vált jelszavunkká, mint a törvényesség alapfeltétele, mint országunk független és önálló kormányzásának legtökéletesebb kinyomata, mint a szabadelvű és demokratikus eszmék képviselője” – írja 1861-ben. Igazságának és téveszméinek kusza képét legföljebb azzal bonyolítja tovább, hogy a „súlyegyen” megteremtésének lázában nemzetkarakterológiát nyújtva, a magyar népet saját szubjektív nézeteinek köntösébe öltözteti. A Forradalom után egyes fejezetei a főfájásban szenvedő Bécsnek nyújtott csillapítószerek. Szerinte a szocializmus és kommunizmus eszméi „idegenek” a magyartól. A magyar „monarchikus érzületű”, s éppen ezért nem kell attól tartani, hogy a forradalom Sámson-haja kinő még valaha. A Forradalom után az a lázmérő is, melyről Bécs a magyar nép kedélyhangulatának hőmérsékletét leolvashatja; Kemény maga sem vehette észre, hogy ez a hőmérő saját válságba jutott osztályának kórképét mutatja. Mindezek ellenére: a történetírás szép érdemeként tartja számon, hogy a Bach-korszak szörnyűséges napjaiban, amikor a kötelező hivatalos eszmékkel együtt a szakáll- és ruházatviselést is megszabták, ahhoz a gomolyaghoz nyúlt vissza, amelynek összeégetett szálait a forradalom hunyó parazsából kellett kikotorni: a reformmozgalomhoz. Ez a forrás tartja benne a lelket a „passzív ellenállás” korszakában, amikor a 48-as törvényeket védelmezve a polgárosodás útját egyengeti a főúri reakció sorozatos árulásai közepette. Gyulai joggal mondhatta róla: Kemény Zsigmond „azok soraiban küzdött, akik védték az alkotmányt az abszolutizmus ellen, a magánjogban a feudalizmust, a közjogban a rendiséget akarták megdönteni”. Hogy miként: ismeretes. Akár az eredmény: a kiegyezés, melynek Deák az ünnepelt hőse és szobra s Kemény a szobor kifaragatlan gránitalapzata. De míg az Apponyi grófok számára 67 az eszményi megoldás – Kemény szemében: a végzet, melynek a késtől zsibongó torokkal is elébe kellett menni, hogy a nemzet iránt, a polgárosodás érdekében, engesztelődjék. A nagy díszmagyaros hejehujában az ő koccintását nem halljuk. A tintás ujjú politikus, miután eszméit szétosztogatta a felszínen forgóknak, keserűen írja Dánielik barátjának: „Én a nagy concurrentia dacára is journalista maradok.” De ez nemcsak az ősi szorongás, a betegség s az esetlenség szava: annak megérzése is, hogy az osztrák „fátum” napjai sem örök életűek. A Zord idő Turgovicsával hesseget el minden pünkösdi királyságot: „Mi egy holttetemben élünk. A rothadás táplál minket egy darabig, de annak is végtére kiszáradnak nedvadó részei, s egész éléstárunk száraz porrá omlik össze, melyet csak a bibliai kígyó ehet meg.”

 

 

Milyen az a Kemény, akit regényeinek sajátos, komor világa őriz? Az irodalomtörténet – a polgári mindenekelőtt – a végzethívő, a determinizmus hálójában vergődő Kemény-portrét hagyta ránk. A válságba jutott magyar liberalizmus – melynek sok tekintetben kifejezője volt – nemegyszer keresett benne önigazolást. Tragikumelméletéből sarjadzott a „tragikus magyarság”, a „tragikus magyar történelmi tudat” temetési zsoltára is. A nyolcvanas évek tudatában nő azzá a nemzetnevelővé, aki bejárván a történelem éjszakáját, a szerinte egyetlen lehetséges magatartásra: a végzet elfogadására, a széthullás tízparancsolatának tiszteletére ösztönöz. A két világháború közötti korszak burzsoáziája, dzsentrivilága – az áttételes hagyományhatások hullámgyűrűzésében – vele húzatja magának a kesergőt. Az „egyedül vagyunk” jelszavát is az ő fegyvertárából kölcsönzik. A magyar nacionalizmus, amely Petőfi szellemcsarnokából sem röstellt patront lopkodni – bonyolult és konkrét történelmi viszonyaiból kiragadva, pozitív tartalmaitól megfosztva, az arisztokrácia felett gyakorolt bírálatát elmisztifikálva –, Keményt is szellemi patriarchái közé emelte. Aminek természetes ellenhatásaként született meg a „mindenestül reakciós” Kemény Zsigmond képe.

A korszakonként változó képet a marxista irodalomtörténet tisztogatta meg a szubjektivista módon rákent festékrétegektől. A legnagyobb elismerés ez idáig Sőtér István ragyogó tanulmányát illeti (Nemzet és haladás). Sőtér mutat rá, hogy Kemény az a tükör, melyben nem egy kritikus önnön arcképét keresi. Péterfy Jenő a romantika végzetelméletét igazolja vele, s a Horváth János rajzolta kép is – számos találó vonása ellenére – a polgári konzervativizmus igazolására szolgál. Beksics Gusztáv már-már csak a kis Dávidot látja benne, amint parittyakövét Kossuth homloka felé röpíti. Szerb Antal irodalomtörténete az abszolút determinista-fatalista Kemény-képet őrzi, bár az „elrajzolást” a „kétkedő Keménnyel” Gyulai Pál kezdi. A negyvenes években az igazi Keményt – néhány vitatható tétele ellenére – Németh László közelítette meg leginkább: fényét s árnyékát méregetve ő fogalmazta meg a legtalálóbban, mi hiányzott belőle: egy csepp Petőfiből.

Sőtér István, a Kemény-kutatás pozitív eredményeit összegezve, a további vizsgálódást új alapokra helyezi. A marxista elemzés tudományos eszközeivel teremt összefüggést Kemény tragikumelve és politikai gondolkodása között. Mélyreható elemzéssel mutatja ki, hogy Kemény a magyar polgárosodás következetes híve – bizonyos vonatkozásokban Széchenyit is meghaladva. Polgárosodási törekvéseinek lényeges eleme: az arisztokrácia bírálata. Azé az osztályé, mely Kemény szerint a történelem nagy sorsfordulataiból sohasem volt képes józan tanulságot a jövőre nézve levonni. De Kemény a birtokos nemességnek is tagja, s a polgárosodás alapját csak saját osztályában látja. (Petőfivel és Arannyal szemben, kik a kor igényeit a nép arcáról olvasták le.) Nemesi kötöttség és a polgárosodás európai útjának már-már végzetszerű parancsa: íme, összes szemléleti ellentmondásainak forrása. E forrás mellékágait követve jutunk el ahhoz a Keményhez, ki a régi állapotok között maradni nem kíván, s indulni fél: a tétlenség halál – a cselekvés vészterhes; a múlt ösvényeit a bozót benőtte – a jövő felé vezető út csapdákat rejteget.

A tragédiáinknál „tragikaibb” regényeinek görögös atmoszférája tehát nem az önmagában vett lelki alkat, hanem a felismert szükségszerűség és a polgári funkciók betöltésére képtelen nemesi szemlélet konfliktusának kicsapódása.

 

 

Regényirodalmát a nemesi polgárosodás hattyúdalának tekinthetjük. A Gyulai Pállal kezdődő s a Zord idővel záruló hatalmas életmű: a magyar irodalomnak az a magányos óriásfenyője, melynek gyökerei a XVI. és XVII. század mélységeibe nyúlnak, csúcsa pedig a felvilágosodás széljárását jelzi. S amiként a gyökér a lombot szolgálja, a történelmi múlt is a jelen érdekében ontja súlyos tanulságait. Kemény Janus-arca – melyet nemzetének kívánt – egyidejűleg előre- és hátratekint, de léptét a korszellemhez, a haladás igényeihez igazítja, bizonyos lévén afelől, hogy vissza már nem vezet út. Múltidézése mentes mindenfajta nosztalgiától. A XVI–XVII. századbeli Erdély az ő látomásaiban a titkos izgatások, a pallosjoggal felruházott szenvedélyek dúlásának, a nemesi garázdálkodások vészes színtere. Olyan világ ez, melyben kibékíthetetlen ellentétek feszülnek s lobbannak föl shakespeare-i konfliktusokban. Kelet és Nyugat, török és osztrák orientáció, reformáció és katolicizmus, építő szándék és romboló hedonizmus, mérséklet és elvakult rajongás, nyomor és gazdagság, külpolitikai „végzet” és belpolitikai tehetetlenség, haladó szándék és rothasztó konzervativizmus – íme a csatatér, melyet a „túlhajtott erény” s a főúri ármánykodás áldozatai borítanak. Hatalmas és komor világ ez; egét a romantika alacsonyan járó sötét fellegei borítják, de hősei a realista jellemábrázolás, az utolérhetetlen lélektani elemzés révén az ár ellen úszó, az illúziós romantikától elrugaszkodó Kemény mellett tanúskodnak. Igazat kell adnunk Sőtér Istvánnak, amikor őt a múlt század nagyjai között a korszakot jelző úttörő szellemek közé emeli.

Kemény életműve egyedülálló vállalkozás a maga korában: a nemzeti anyagban az általános emberi kifejezésére törekszik; a népies-nemzeti irány és a nemesi liberális irodalom eredményeinek összegezésére; olyan bölcseleti szintre, amelyet csak Arany epikája érint. Igaz, hogy ebben a törekvésében mellőzi a kor szociális problémáit, s összegezése éppen ezért nem válhat teljessé; a világtörténelem mozgatórugóit keresve felfigyel ugyan szegények s gazdagok örök küzdelmére, de a nemzeti lét gyötrő gondjában ez az észlelete hamar alámerül. (Bár ahhoz sem kell különösebb erőfeszítés, hogy „szegénypárti” szemelvényeket vágjunk ki regényeinek lapjairól. Íme, néhány vélekedés a Rajongókból: „Boldogok voltak ezek a gazdagok, akik a bőség kiapadhatatlan szaruját kapták ajándékba a véletlentől.” S a főurakétól merőben elütött „az az élet, amely a közönséges embereknek ugyanabban a korban a legnagyobb gond és munka s a roppant tömegű szegénységnek tűrés, szenvedés és éhezés volt”. Az erdélyi kastélyok árnyékában éltek azok az emberek – jobbágyok –, „kiknek először le kellett törölni pillájukról a könnyeket és verítéket, hogy a világ dolgait, tárgyait láthassák”. Főuraink közül kevesen ismerték el, hogy „az örökös jobbágysors… a háziállaténál csak annyival volt könnyebb s ugyanannyival nehezebb is, hogy nem bégetett, hanem emberi szóval beszélt”. Az állami költségvetés forrásairól ezt írja: „A megvetett szolganép, a jármas ökörként igázott jobbágy filléreiből kell fenntartani Erdélyt.” A Rajongók szökött jobbágy hősének sorsa nem csupán a „túlzásba vitt erény” s az árulás iszonyatos képe, hanem a szociális nyomoré is. De munkásságának összképét tekintve, ez az érdeklődés nem jellemző rá.)

De nemcsak összegező törekvésében: legfőbb tárgyának – az erdélyi történelem két századának – megragadásában, életanyagának merész átkarolásában is kiemelkedik kortársai közül. A Rajongók színskálája pompázatos gazdagságában csak Móricz történelmi freskóin ragyog föl újra – eszmeileg magasabb szinten. A fejedelemtől a jobbágyig minden társadalmi rétegen átvezet; s miközben palota és kunyhó között kalauzol, nyilván a legfelsőbb politikai életben időzik legtöbbet. Történelmi tanulmányai, családi hagyományai, „államközpontú” érdeklődése révén ezt a szférát ismeri legjobban. Regényíróként, a szellem eleganciájával, értékeinek tudatában, annyiszor kicsúfolt lomposságát, vasalatlanságát, nehézkességét levetkőzve, a fejedelmi termekben mozog a legotthonosabban. A poros kabátjáról és Dánielik barátjáról gunyoros versikét köpködő mágnás kortársak felé nagy fejedelmek mellől s tündérszépségű nők társaságából küldi kihívó pillantását. Németh László hívja föl figyelmünket a különös ellentmondásra: Kemény történelmi regényei – bizonyos vonatkozásban fantomizált világukkal – valóságosabbak, hitelesebbek, mint saját korát tárgyaló elbeszélései. S mintegy válaszként olvassuk a Gyulai Pálban – e legtöbb önvallomást hordozó regényében – a fölkiáltást: „Csodálatos! A múlt idők följegyzett viszonyait – mint egy kiásott csonka szobrot a művész keze – kiegészíti az élénk képzelődés.” Valóban: Kemény képzelőerejével csak a Jókaié vetekszik, azzal a minőségi különbséggel, hogy szárnyalását gazdagabb ismeretanyag és szigorúbb logika szabályozza. Ezt nemcsak az alkatbeli különbség magyarázza; Kemény nem regényeihez, hanem a nemzetvezetéshez gyűjtött ismereteket. (Ugyancsak Gyulai Páljával vallja: „a dal ábrándjai nem csábították el a cselekvés küzdőterétől…”) S amiként történelmi tanulmányaiban a regény műfaját érinti – regényeiben is tanulmányok tömkelege szorong. Ezzel magyarázható, hogy államélet és politika mozgásainak, összecsapásainak, bel- és külpolitikai vonatkozásainak, egy adott államvezetés erkölcsiségének az egyénre kiható erejét és következményeit nálánál mélyebben más aligha ábrázolta.

 

 

De ezek a „kihatások” és „következmények” – az egyéni tragédiák sorozatai – nem az időtlenség hamis általánosságában, hanem konkrét történelmi tartalmaikban oly megrázóak. S bármily komorak is: nem a Széchenyi-féle nemzethalál víziói. Keményt szívesen állítják párhuzamként Széchenyi mellé. De a kép, melyet Kemény Széchenyiről oly döbbenetesen megrajzol: Keményre nem illik. A látnokot, aki a maga keltette viharban a sötét jövendő arcára tekintve az iszonyatos látványtól megőrül – Keményben hiába keressük, annak ellenére is, hogy nem egy vonásuk egyezik. Keményben több a konstruktív törekvés; a regényeiben – s főleg történelmi tanulmányaiban – fölvázolt állameszme illuzórikus mivoltában is több vitalitást, aktívabb útkeresést hordoz. Széchenyi Naplója a teljes lemondás segélykiáltása. („Ah, az én füstbe ment életem!”) Kemény látszólagos visszamenekülése a történelembe: konok gátépítés a demokratikus és forradalmi eszmék úgynevezett túlhajtói ellen, az óvatosan haladó „reálpolitika” nevében. A XVI. és XVII. század bástyái mögül saját korára irányítja figyelmeztető lövedékeit. A „rajongók” és „túlzók” bírálata fűti, akár Pécsi Simonról vagy Kassairól, akár Gyulai Pálról vagy Tarnóczynéról van szó. S amikor Frangepánnal vagy Pécsivel kiszól a regény lapjairól, történelemszemléletének tömény foglalatait nyújtja. A párhuzamosnak tekintett korból a jelenbe szólva a nemesi polgárosodás útját igyekszik a maga elgondolásai szerint egyengetni. Kiszólásai nemegyszer személyhez szólóak: Wesselényivel vitázik tisztújításról és korteskedésről; azon füstölög, hogy Brutus nagy hírű munkáját még mindig nem adták ki; egy-egy megjegyzésével Dessewffyt és Eötvöst érinti, s a Rajongók csillagtalan világában ott lépdel névtelenül Kossuth is, hisz neki szól a kérdés: „Mikor bukott meg egy eszme, ha nem a túlzók miatt?” A kettejük közötti párviadal tőrvillanása az aforisztikus elutasítás is, mely szerint a „szép eszmék nem szükségképp igazak is”.

Nem nehéz megállapítani, hogy Kemény regényirodalma – beleértve történelmi életrajzait is – egyetlen hatalmas röpirat az „érzéspolitika” ellen, a saját felfogása szerinti „reálpolitika” nevében. A vitát a történelem döntötte el, s anélkül hogy hibáik alól föloldozta volna őket: a „rajongók”, a „Nemezis” ellen lázadók törekvéseiből párolt ki – tragédiasorozatok árán is – századokra szóló erkölcsi nyereséget. A széteső Monarchia Kemény állampolitikai eszméit is romjai alá temette.

 

 

De vigyáznunk kell a párhuzamokkal! Kemény szépirodalmi művei politikáját is kifejezik, de nem pusztán politikai eszméinek kifejezői. A társadalmi haladás megrázkódtatásaiban nem csupán tévedéseket és áldozatokat számlál; bejárja közben az emberi lélek végtelen birodalmát is. Sokkal hatalmasabb tehetség, semhogy tételeihez illusztrációkat gyártana. „A regényszerző – mondja –, ha csak eseményeket ad a kedély történetei és a szív életírása nélkül, a hatásért feláldozza a hatás becsét.” S amit „a szív életírása” terén az idő megőrzött belőle: elegendő a halhatatlansághoz. Németh László nem túloz, amikor sziklába faragott jellemeire a shakespeare-i jelzőt aggatja. Péterfy sem cáfolható meg abban a megítélésében, hogy „csak Kemény hőseinek van a magyar regényben élő physicuma”. Azt, hogy a „legtragikaibb” magyar epikus, hogy hatalmas portréi a „fiziologikus lélektaniság” európai szintű példái, hogy összegező vállalkozása csak Arany epikájához mérhető, s példának okáért az Özvegy és leánya „a magyar regény addig legnagyobb igényű jellemábrázolása” – mindezt senki sem vitatta el tőle.

Az ár ellen úszás, ami végzete volt a politikában: felhajtó erejévé lett az esztétikában. A korabeli divatból kitörve, nem a „lerészegítő siker” vonzotta. (Mennyit hadakozott a tapsra áhítók ellen, már-már a siker létjogosultságát is tagadva, s mily keserű mégis a regénybe rejtett vallomás, mely szerint a siker az ő számára csupán a tengeri kagyló volt, melyet a gyermek füléhez tart, hogy kihallja belőle az óceán zúgását.)

Ahogy Jókai és Eötvös mellett fölüti a fejét: az már a továbbrugaszkodás mozdulata. Egészen sohasem szakadt el tőlük, és világirodalmi mestereitől sem, de honi viszonyai között ő kezdi fölszedni elsőnek a romantika horgonyait. S amivel továbbviszi a magyar regény ügyét – a realista lélekábrázolás terén –, azzal ítéli önmagát átmeneti népszerűtlenségre.

Pálffy János nem a kritika, hanem az átlagolvasó ellenérzését fejezi ki, amikor a Kemény Zsigmond-i lélekelemzés bonctani jellegétől visszariadva, fölfedett és szertevagdalt izomcsomókat, inakat, elfűrészelt csontokat látva, a rózsás kedélyt, a könnyedebb epika báját, könnycsordító vagy kacajt keltő hangulatát kéri számon tőle. Való igaz, hogy kortársainál nehézkesebb, míg képzelete fölszárnyal, sokat időzik tárgyának tudományos forrásainál. Kemény epikája búvópatak, melynek felszíni sodrása sem mindenütt egyforma. Nem tartozik a szűkszavú elbeszélők közé; kitérői azonban az adat- s anyagontás fölös erejű, lenyűgöző pazarlásai. Egy-egy fejezetébe egész tudományágakat sző bele; enciklopédikus agya tonnaszám ontja építményeihez századok tudásanyagát. Egy-egy hasonlatért a fél világot bekalandozza, s ugyanazon fogalomnak tíz-húsz változatát dobálja bele a mondatba. A Gyulai Pál orvostudományi, jogtudományi, képzőművészeti, természetrajzi, matematikai, csillagászattani, hittani, ó- és újkori bölcseleti s történettudományi vonatkozásaival a kor legképzettebb írójáról tanúskodik. S ha hozzávesszük, hogy tíz nyelven beszélt és olvasott, és nem tartozott a cédulázó természetű könyvtárülők közé – ehhez hányatott életformája sem nyújtott alkalmat –, s ezenfelül kortársak följegyzése szerint csak azt vette tollára, amit a pillanat szüksége szerint emlékezete nyújtott, megértjük Beksicset – ha nem is értünk vele egyet –, amikor a lelkesültség hevében Kemény tudásának határait a határtalanság táján keresi.

Amit enyedi professzoráról, Szász Károlyról mondott, rá még inkább illik: igazi oligarcha volt az ismeretek birodalmában. A hatalmas tudás ereje és kolonca is az ábrázolásban. Innen a legenda is a dadogó zseniről, a kifejezés kínjai között szenvedő, izgatószereket fogyasztó akarathősről. Én sehol sem találom benne a Szerb Antal látta jéghegyvilágot, amelyben, míg felszínre tör a szó, megfagy, és dermedten hull a műbe. Az Özvegy és leánya már első mondataival is az ellenkezőjéről tanúskodik. Micsoda könnyed sziklaeregetéssel indított regény ez! Nagy tömböket feszegető vésője mily biztos mozdulatokkal formál jellemet! A cselekmény szálait oly gyakorlottan csomózza, a tökéletes szerkezet oly hézagtalanul s tömören alakul, ahogy keveseknél a magyar epikában. Ez a nehézkesnek tartott szerző csupa gondolati villámlás és szellemsziporka. Néhol határozottan a francia moralisták távoli visszfényeként ragyog, s ama sokat emlegetett nehézkesség, a verejtékes fejtegetés helyén az ihletteli alkotás örömét érezzük belőle kisugárzani.

A legtöbb gáncs a nyelvezetét érte. Móricz Zsigmond, amikor regényeinek átírását tervébe vette, föltehetőleg nem annyira Keményt akarta korrigálni, mint inkább a köréje szövődött előítéletek hínárját széjjelszaggatni. Erre a munkára valóban csak ő szerzett jogot magának a magyar prózában. S én nem a jogát akarom elvitatni – nem áll szándékomban a kegyeletsértés –, hanem a vállalkozás indokoltságát vonom kétségbe.

A kísérlet, ahogyan egyik zseni a másik költögetésébe kezd; ahogy mesterséges légzést gyakorol rajta, saját lélegzetét s legszebb képességeit is megosztva vele: megindító. A korrigált mű az eredetire hívta föl a figyelmet, s kiderült: Kemény prózája sokkal nemesebb veretű, mint ahogyan azt korában értékelték. Aki máig is nehézkesnek véli, olvassa újra a Gyulai Pálban a szászsebesi misztériumjáték leírását vagy ugyanott Senno féltékenységének ábrázolását. Gergely diák halálvíziója egyenesen mai, modern prózai törekvésekkel rokon. A múlt században egyetlen írónk sincs, kinek prózájába – a kétségtelen germanizmusok ellenére – a XVI. és XVII. század krónikás irodalmából annyi ősi íz, fordulat szívódott volna föl, mint az övébe. Fölösleges volna sokat idézgetni belőle, hisz ezerszám kínálja példáit: Tarnóczyné Sárát „éhomra átkozza”, Haller Péter „gyalult modorú”, Báthori Zsigmond „zúzmarás kedélyű”. Az özvegy leánya még oly tapasztalatlan, hogy „azt sem tudja, hol van, hol nincs a szíve tájéka”, a felnyergelt lónak „tomboló fehér körme villan”, s a szenvedély, akár a csermely: „sáros gübbenőkben alszik meg, s lejtősebb helyt iramlik tova”. A gyávasággal vádolt Csulai „összeszedett lélekkel” szólal meg a fejedelem előtt, s „a megtücskösödött fejű” öreg szolgával már nincs mit kezdeni.

Tagadhatatlan, hogy néhol eredendő képessége cserbenhagyja, s ilyenkor mintha idegen kéz nyúlna bele a munkába; de egészében véve s lomposabb részletein nem fönnakadva: a nyelvi gazdagság és leleményesség élményével válunk meg tőle.

 

 

„…vajon miért ne higgyem én is, hogy miután szemem bezárul, tetemem szétmállik, fejfámat ledönti az idő, még találkozni fog, bár kevés vagy talán egyetlenegy, ki irodalmi fáradozásaim iránt érdekkel viseltetvén, érdeket kíván azok iránt gerjeszteni” – Szász Károlyra emlékezve szól így önmagáról. A halhatatlanság, melynek szegfűjét Petőfi oly rokonszenves magabiztossággal hordta a kabátja hajtókáján, háttérbe szorult a gondjai között. Az irodalmi társaságok sem űztek belőle kultuszt. Barátai már betegségének éveiben rendre elfordultak tőle. Talány marad, hogy amikor Bécsnek egyik utcáján János öccse kocsiba emelte, az elborult agy érintetlen és kifürkészhetetlen mélységeiből micsoda felismerés, tévedéseinek és igazságainak mifajta fellobbanása dobta nyelve hegyére Vörösmarty sorát: „Jobb nekünk a Vértes vadonában!” Kissé tán színpadias, de ezzel lépett le a cselekvés színteréről.

A homály fél százada oszlik körülötte. A kevesek, kik irodalmi fáradozásai iránt érdekkel viseltetnek, egyre többen lesznek. A Kemény-kutatás egyre fokozódik. Elveszettnek hitt naplója is előkerült, s valószínűleg új vonásokkal gazdagodik az arcképe. Születésének százötvenedik évfordulóján az utókor friss tanulmányok, esszék sorozatával adózott emlékének.

Az évforduló gondja vitt el újra pusztakamarási sírjához az elmúlt napokban. Az arisztokraták nem temetkeztek a parasztok közé, de – föltehetőleg a családi viszályok miatt – őt is kiközösítették a Kemény bárók díszes temetőjének márványerdejéből. Életében sem nézték jó szemmel, hogy a király asztalától fölkelve egyenest a nyomdászok báljára indul – polgárlányokkal táncolni, szedőmesterekkel iszogatni. Őseitől mintegy különváltan, puszta hegyoldalon nyugszik anyja s öccse mellett. Síremléke: egyszerű terméskő, a másnak világító, önmagát emésztő fáklyáról szóló felirattal.

Nagyságának egyik helyi „rajongójától” tudom, hogy sírja mellől a temetésekor ültetett diófa kincskereső parasztok ásója alatt pusztult el. „Azt gondolták, ide rejtették el a báró aranyait” – mondja a szűcsmester.

A kutatás – e sajátos helyi „Kemény-kutatás” – nyomát ma is gödör jelzi. A kincs pedig, az Özvegy és leánya, a Kiadó révén kerül vissza Pusztakamarásra is, a szerző hajdani jobbágyainak szabad utódaihoz.