Az én egyetemeim

 

Élet és ábránd

Falubelije volnék, de csak most ismerkedem vele; az ifjúság reggelén engem is Jókai és Mikszáth pánsípja csalogatott el a közeléből. Zúzmarás kedélyvilágába a kötelező olvasmányok szigora sem foghatott vissza.

Pedig a családban is sok szó esett róla.

Varga János bátyám, aki matuzsálemi kort ért meg a Kemény-uradalomban, néha fölemlegette, hogy suttyó legény korában tolószekeren sétáltatta a beteg Zsiga bárót. Dédapám, Sütő Mihály, presbiter lévén abban az időben, bizonyára azon kevesek között volt, akik 1875 decemberében a halott-halhatatlant utolsó útjára kísérték. Másik rokonom, Molnár Zsigmond kurátor, a kilencvenéves lelkész, Szathmári János mellett hivatalból fújta a zsoltárt: „Megyek síromba, nyugodalomba, fogadj el, sötétség…”

A háború zivatarában maradék könyvtárát s kéziratait próbáltam megmenteni; apám, aki egyetlen sorát sem ismeri, csak azt tudja róla, hogy nem birtoka s címe, hanem esze révén vált híres emberré, a sírja ügyében buzogott nemegyszer, hogy be ne szántassék valamiképpen. Pusztakamaráson töltött utolsó két esztendejének egy-egy halvány emléke nemzedékről nemzedékre röppen a faluban. Sajátos mezőségi viszonyaink között bárófiak cigánypurdékkal birkóztak a porban, s a méltóságos asszony paradicsomot árult a sármási piacon; ilyenformán a paraszti fül is elkapott egyet s mást a vastag falak és zöld zsalugáterek mögött zajló életből. S tudni vélik, hogy a szegény író-bárót a környezete nem borította el a lángésznek kijáró áhítattal. Zsémbes és műveletlen mágnás vénasszonyok közönséges kicsapongót láttak benne. „Ugye, hogy megbolondult? Nem kellett volna annyi feketekávét vedelni!” A szemébe mondták, melyben akkor már rég kihunytak a történelmi rémlátomások. Mondják: nagyszívű ember volt. Amikor Pestről hazalátogatott, aranypénzt osztogatott a parasztok között. (Ha ugyan össze nem tévesztik valamelyik korteskedő rokonával, hiszen a legszegényebb volt a mágnások között; a fejedelmi leszármazott szellemi munkával kereste kenyerét. Öccsének, Jánosnak – aki Kamaráson gazdálkodott – száz forintokért könyörgött, és abból huszonöt forintért lakbért fizetett a poloskás Fehér Hajóban, amikor Széchenyi hatvanezret ajánlott föl az Akadémiára.) Papp Ferenc följegyzéseire is rábólintanak: valóban ott üldögélt felvert párnák között a kétszobás ház tornácán. Agya, melynek befogadóképessége hajdan fölért egy akadémiával, beomlott tárna volt. Uzoni Szatmári Elekné – a gazdatiszt felesége – szórta poharába a Dower port, itatta vele a marienbadi savanyúvizet, s ha magára hagyta, a gyermek elesettségével szólt utána: „Anyám!” Arra már nem emlékezett, hogy egyszer zokogva borult az anyja sírjára, a lelkiismeret könnyeit hullatva. (Csóka Rozália, kit egykorú följegyzések román asszonyként tartanak számon, 1855-ben halt meg Pusztakamaráson. Zsigmond fia nem jött el a temetésre.) S mondják még, hogy valaki – egy ismeretlen asszony – esős délutánokon gitáron játszott neki; számára, ki a nagy égzengésből, félistenek közül zuhant a földre, az elnémult csataterek tücsökcirpelése volt ez; akár a saját hangja, melyet már nem ismert föl. „Erről én is akartam írni, de nem volt rá időm” – mondotta, mikor műveiből felolvastak neki.

Ezek az emlékek a szerencsétlen embert, nem a zsenit idézték elibénk.

Enyed is megfeledkezett róla, pedig nagyjai között ő volt a legnagyobb. Szász Károlyról, tanítómesteréről több szó esett a híres kollégiumban. (Igaz, hogy az aranyozott ráma, melybe a tudós professzor portréját helyeztük: a Kemény Zsigmond keze munkája és gyermeki hálája volt.) Az ifjú szíveket megejtő varázsló Enyeden is Jókai volt, Maros-parti két fűzfájának illúziós romantikája túlharsogta a Kemény Zsigmond-i kiábrándultság, a történelmi rémlátás, a permanens szorongatottság romantikáját. Tanáraink – akik még megőriztek valamit Petőfi bizakodásából – nem vezettek el a Burgba, ahol édesanyjával lakott, nem látogattunk el Alvincre sem, szülőfalujába, pedig ott van a közelben. Nem raktak emléktáblát a házára, s halála után fél évszázadra jelent meg róla az első életrajzi könyv: a Papp Ferencé. (Beksics Gusztáv korábban megjelent munkája csak történelmi tanulmányainak magyarázata a hatvanhetes álláspontról.)

Mint regényírót még éltében elfelejtették. Az ő szavaival élve: öregkorának ágyvánkosa valóban hervadt babér volt. Pedig két olyan tüdő fújta a parazsát, mint a Péterfy Jenőé s a Gyulai Pálé. Eszmei – nem személyes! – ellenfelei, kikkel a bonyolult ellentmondások gyökérmélységeiben valahol mindig összetalálkozott, hogy aztán újra a maga irányába rugaszkodjék, indokoltan fordították maguk felé a közérdeklődést s az utónemzedékek kegyeletét is.

Nincs adat rá, hogy ez őt valaha is bántotta volna.

 

 

Nemcsak életműve: élete is alkalmas a misztifikálásra. Gyermekkoráról éppoly megrázó képeket festettek már, mint végső napjairól. Akik tragikus szemléletének gyökereit nem kora társadalmában, hanem sorsában és természetében keresik, életrajzában bőséges anyagra bukkannak. A gyermek Kemény Zsigmond zárkózott és betegeskedő. A magányt és az éjszakát szereti. Apja – Kemény Sámuel – még sok ezer holdas birtok ura; halála után második feleségétől származott gyermekeit: Zsigmondot, Jánost és Ágnest a mostohatestvérek kisemmizik a vagyonból. Papp Ferenc némi indokkal érzékenyül el, amikor az özvegy hányódásait nyomon követi. A kamarási uradalomból elűzik, s ettől kezdve gyakran kényszerül költözködésre. Alvinc után Kapud, aztán Enyed, újra Kapud s végül újra Kamarás az otthon. De már nem a tornyos kastély, hanem a főnemesinek nem mondható kétszobás parasztház. Kemény Zsigmond hatvan esztendeje: a családi drámák, a végigküzdött, de ki nem teljesített lehetőségek, a nagy nekifeszülések és kudarcok, a lelkiismereti gyötrelmek, a soha nem viszonzott szerelmek, a hónapról hónapra felújuló anyagi gondok sorozata. Sorsa és címe között az ellentét valóban kiáltó. A párbaj korában, amikor a rangjabéli ifjú egy sanda pillantásért is kardot vagy pisztolyt ránt, az alispán emberei anyja szeme láttára agyba-főbe verik. Föltehető: ha nem is az arcába suhintó ököl: a tehetetlenség tudata gyötri éveken át. Marosvásárhelyről, jogtudományi tanulmányainak színhelyéről is sebzetten távozik, a Marosba szórva irományait. Ügyvédi vizsgáit, holmi formaságok miatt, a királyi tábla nem engedélyezi, s a pohár kicsorduló cseppjeként malomfalvi szerelme: Kemény Póli bárónő nem Zsigót, az „agyvelőbirtokost”, hanem Gyárfás Domokost, a szabályszerű földbirtokost választja férjül. Bukott kérőként távozik Kolozsvárott Wass Ottilia grófnő házából is. Lónyai Máriához fűződő szerelméből is csak egy könnycsepp marad, melyet regényírás közben két mondat közé ejt: „Ez a regényes kőhalom most csak oly borongó körrajzokkal kínálkozik emlékeimnek, mint ifjúkori álmom az örök szerelemről, melyet rég meghazudtolt a tapasztalás és kinevetett az élet.”

Pedig oly nehéz ábrándok nélkül élni! Ez is az ő tiltakozása saját kiábrándultsága ellen.

Kudarcba fulladó ábránd volt közéleti szereplése is. Egyes méltatói Kossuthnál is nagyobb szónoknak nyilvánították, de hihetőbb a Pálffy János tanúskodása. „Én többek között – írja emlékezéseiben – Kolozsvárt hallottam őtet beszélni. Elein minden jól ment, s amit mondott, józan eszéről s világos felfogásáról tanúskodott; de mentől tovább haladott beszédében, annál nagyobb indulatba sarkantyúzta önmagát, helyéből megindult, s forgott, mint a keringős birka, hangja szenvedélyének felcsigázott fokozata szerint visító vagy tompán rekedt lett, eszméinek vezérfonalát elvesztette, s végre szemei kidülledve, arca kitüzesedve, sem lábait, melyek gépileg kerengtek, sem beszédét, mely már öntudatlan handabandává vált, megállítani nem tudta. Ekkor hozzá mentem, karját megfogtam, s fülébe súgtam: »Szakaszd félbe! Az emberek kikacagnak.« Hiúsága azon percben legyőzte indulatát, s elhallgatott. Többet sohasem is szólalt meg közhelyen…”

Pálffy rosszindulatú, de igen jó szemű ember volt. Emlékezésének zárómondatát nem lehet borzongás nélkül olvasni: „Ha erős szenvedélyeit le nem győzi (s pedig ideje volna, mert már negyvenéves), s életmódját meg nem változtatja, meg fog őrülni.” A korai jóslat húsz év múltán teljesedett be.

Sorolhatnók még a magány s a mellőzés ütötte sebeket. Ugyancsak Pálffy becsületszóra állítja, hogy Magyarországon nem talált egyetlen emberre, ki a Gyulai Pált végigolvasta volna. Jókai háromezer forintot – Kemény csak ezret kapott egy regényért. Pedig a múlt század magyar irodalmának alig van olyan prózai műve, mint az Özvegy és leánya.

 

 

A Forradalom után című röpiratának megjelenésekor írta Falk Miksához: „Tehát azon kellemes helyzetben vagyok, miben már oly sokszor voltam az életben – hogy ugyanazon kérdések miatt egyenlő energiával dönget mindkét fél.” Apponyi gróf jobbról, Gyulai gróf balról szórta rá nyilait. A reformkorszak eszméivel indul Kolozsvárott. A Korteskedés és ellenszereiben – ha túlzott s rémlátó aggállyal is – a polgárosodás európai csúcsai felé mutat. A velejéig rothadt ősi megyerendszert veszi bonckés alá, s bár az előbbre jutás zátonyai között maga is megriad saját gondolataitól: megszólalását a feudális reakció gyújtogatásnak tekinti.

Később Erdélyt odahagyva, a Pesti Hírlapot – ezt a régi Magyarország falai ellen állított ágyút – Kossuthtal együtt szerkeszti. A forradalom „rémétől” rettegve, az alsó néprétegek lázongásaitól tartva, a konzervativizmust korholva, a fanatizmust elutasítva, reménykedve és távoli veszélyek sejtelmeitől szorongatva, osztályának és korának összes ellentmondásaitól meggyötörve – a polgárosodás elkerülhetetlen szükségszerűségének tudatával a kor legjobbjai között találjuk, már-már Petőfi oldalán. 1848 márciusában – mintha ledobta volna súlyos terheit – így lelkesedik: „Magyarország történetében új korszak kezdődik. Kossuth határtalan erélyt fejtett ki a parlamentáris kormány védelmében. Áldja meg az Isten ezért őt. Győztünk végtére.” Kemény maga is szívéből gyűlölte az osztrák önkényuralmat. De győzelmi kiáltása csupán pillanatnyi felocsúdás volt a „józanság mámorából”. Amikor a márciusi vívmányokban álmait látta megvalósulni: maga is illúziókat kergetett.

Másodszori szétnézésre már torkába fúlt a márciusi lelkesedés.

A magyar nép, melynek törekvéseit Petőfi fejezte ki a legtisztábban, nem a Pragmatica Sanctio, hanem a teljes nemzeti függetlenség s a valóságos néphatalom alapján akarta jövőjét felépíteni. S ahogy Kossuth – az események kényszerítő hatására is – „mind feljebb árverezte az eszméket”, Kemény bizakodása mind lejjebb hanyatlott. A közte és Kossuth között hirtelen megnyíló szakadékban csak a katasztrófát látja; a márciusi reménység helyén az akasztófát és a hóhérbárdot. Ettől kezdve – s nyilván nem valamiféle misztikus sugallat, hanem még Erdélyben kialakult aggályainak alapján – szerepe: a békítőé.

Háládatlan – és reménytelen feladat!

Petőfi Respublikájának villámló hangulatában a Pragmatica Sanctio érvényének hangoztatása csak sóhaj lehetett a kezdődő égzengésben. De ha tévedett is: nem tévedt az árulás útjára. A Széchenyi szervezte Ullmann-házi dohogásai, tiltakozásai és figyelmeztetései, majd debreceni békepártisága ellenére a forradalmi kormányt követte – Aradig, a végső stációig. Követte akkor is, amikor Kossuth mellől a legnagyobbak rendre mind elszivárogtak: Deák Kehidára, a magányba, Eötvös Münchenbe, Széchenyi az önsanyargatásba. Az önarckép, melyet Világos után a Békepárt vádiratában a vésztörvényszék számára megrajzol, magamentegető túlzásaival is, az önigazolás rosszízű betétjeivel is a nemzet sorsáért aggódó országgyűlési képviselőt örökíti meg, az IGEN és a NEM malomkövei közé lapítva, a felismert szükség és a nemesi osztálykötöttség között vergődve. Tragikus tévedéseinek tükréből vetülnek vissza Kossuth taktikai tévedései is. Az április 14-i függetlenségi nyilatkozat és a trónfosztás valóban férfias visszaütés volt a Habsburg-ellenforradalom felé; de Marx és Engels elsietett lépésnek tartotta, mivel nem a forradalom balszárnyának megerősödésére épült. Kemény, akinek képviselői véleményét ebben az időben Kossuth már csak legelő- és bormérési ügyekben kérte ki – hisz nem bízott, és joggal, a békepártiakban –, a mellőzöttség keserűségével hallgatózott a sötét jövendőbe. Tény, hogy akkor látta meg a cár dzsidásait, amikor azok még sehol sem voltak. „Kemény fejtegetéseiből – írja Németh László – a bevált jóslatok gyűjtője bámulatos szemelvényeket vághatna ki.” Csakhogy – teszi hozzá – „a kiindulópont volt hibás; az táplálkozott egy kelleténél súlyosabb kedélyhangulatból. Ausztria fátuma nem volt olyan erős, mint Kemény hitte”.

Világos az ő aggályait igazolta; a vérbefojtottságában is jövőt alakító forradalom azonban – az osztrák birodalom összes elnyomott nemzetiségeinek eszmélésével egyidejűleg – azt a távolabbi földrengést jelezte, amely végül is az évezredes fátumot: Kemény Zsigmond kényszerű ragaszkodásának és egyben félelmeinek is tárgyát megsemmisítette.

A „súlyegyen”, vagyis a forradalmi törekvések és a birodalmi érdekek összebékítésének elmélete a történelem távlatában így bizonyult illúziónak.

 

 

Világos után, a vérzivatar első hónapjaiban „bujdosva lappangott pusztai tanyákon” Szatmár és Ugocsa megyében (Vadnay Károly). Tapasztalhatta, hogy írófelajánlásban – akasztás céljára – lemaradás nem mutatkozik. Egy kegyelmes úr a maga részéről harminckét magyar írót javasolt kivégzésre, köztük Jókait is.

1849 decemberében a vértörvényszék Keményt is fölmentette. Békepárti vádirata, magas pártfogói átvonszolták a tű fokán. Igaz, hogy fájdalmas túlzások árán; Kossuth az ő szemében sohasem az a „sátáni, perfid rajongó”, az a „garabonciás diák” s „a gerjedelmek kalandora”, akivel a vádiratban mint túlvilági árnnyal vitába száll. Ő maga sem volt az az aktív békepárti, akinek fösti magát, hiszen a debreceni Kovács–Kazinczy-klub a lángba borult ország füstjében prüszkölve leginkább Madarász állítólagos gyémántrablásán rágódott, teázgatva és pipázva. S ha volt a Békepártnak tagja, ki nem a birtokvesztés félelmében, „haszonlesésből, különcködésből s nagyúri bornírozottságból” dohogott a túlzók ellen, akkor az Kemény volt. Éppen ezért: Világos után ő is oda került, ahová a zivatar hajtotta, s nem evezői vitték.

Az ötvenes években, az általános politikai és szellemi bénultság körülményei között áll Kemény a kiegyezési irányzat élére. Ez időből származik „színeváltozásainak” legendája. Amire leginkább a Forradalom után adott alkalmat. „Szegény Zsigó! – sóhajtott fel gróf Gyulay Lajos a röpirat megjelenésekor. – Nem úgy írt, ahogy érzett, s ahogy éreznie kellett volna.” Pedig történelmi felfogásának egészét tekintve, nem mutat következetlenséget. Akár egy évtizeddel előbb: elítéli a forradalmat, a „nemzeti lét kockára vetését”, s nem adja föl – nem adhatja föl, mert elkerülhetetlen szükségszerűségnek tekinti – a nemesi polgárosodás elvét. „1848 vált jelszavunkká, mint a törvényesség alapfeltétele, mint országunk független és önálló kormányzásának legtökéletesebb kinyomata, mint a szabadelvű és demokratikus eszmék képviselője” – írja 1861-ben. Igazságának és téveszméinek kusza képét legföljebb azzal bonyolítja tovább, hogy a „súlyegyen” megteremtésének lázában nemzetkarakterológiát nyújtva, a magyar népet saját szubjektív nézeteinek köntösébe öltözteti. A Forradalom után egyes fejezetei a főfájásban szenvedő Bécsnek nyújtott csillapítószerek. Szerinte a szocializmus és kommunizmus eszméi „idegenek” a magyartól. A magyar „monarchikus érzületű”, s éppen ezért nem kell attól tartani, hogy a forradalom Sámson-haja kinő még valaha. A Forradalom után az a lázmérő is, melyről Bécs a magyar nép kedélyhangulatának hőmérsékletét leolvashatja; Kemény maga sem vehette észre, hogy ez a hőmérő saját válságba jutott osztályának kórképét mutatja. Mindezek ellenére: a történetírás szép érdemeként tartja számon, hogy a Bach-korszak szörnyűséges napjaiban, amikor a kötelező hivatalos eszmékkel együtt a szakáll- és ruházatviselést is megszabták, ahhoz a gomolyaghoz nyúlt vissza, amelynek összeégetett szálait a forradalom hunyó parazsából kellett kikotorni: a reformmozgalomhoz. Ez a forrás tartja benne a lelket a „passzív ellenállás” korszakában, amikor a 48-as törvényeket védelmezve a polgárosodás útját egyengeti a főúri reakció sorozatos árulásai közepette. Gyulai joggal mondhatta róla: Kemény Zsigmond „azok soraiban küzdött, akik védték az alkotmányt az abszolutizmus ellen, a magánjogban a feudalizmust, a közjogban a rendiséget akarták megdönteni”. Hogy miként: ismeretes. Akár az eredmény: a kiegyezés, melynek Deák az ünnepelt hőse és szobra s Kemény a szobor kifaragatlan gránitalapzata. De míg az Apponyi grófok számára 67 az eszményi megoldás – Kemény szemében: a végzet, melynek a késtől zsibongó torokkal is elébe kellett menni, hogy a nemzet iránt, a polgárosodás érdekében, engesztelődjék. A nagy díszmagyaros hejehujában az ő koccintását nem halljuk. A tintás ujjú politikus, miután eszméit szétosztogatta a felszínen forgóknak, keserűen írja Dánielik barátjának: „Én a nagy concurrentia dacára is journalista maradok.” De ez nemcsak az ősi szorongás, a betegség s az esetlenség szava: annak megérzése is, hogy az osztrák „fátum” napjai sem örök életűek. A Zord idő Turgovicsával hesseget el minden pünkösdi királyságot: „Mi egy holttetemben élünk. A rothadás táplál minket egy darabig, de annak is végtére kiszáradnak nedvadó részei, s egész éléstárunk száraz porrá omlik össze, melyet csak a bibliai kígyó ehet meg.”

 

 

Milyen az a Kemény, akit regényeinek sajátos, komor világa őriz? Az irodalomtörténet – a polgári mindenekelőtt – a végzethívő, a determinizmus hálójában vergődő Kemény-portrét hagyta ránk. A válságba jutott magyar liberalizmus – melynek sok tekintetben kifejezője volt – nemegyszer keresett benne önigazolást. Tragikumelméletéből sarjadzott a „tragikus magyarság”, a „tragikus magyar történelmi tudat” temetési zsoltára is. A nyolcvanas évek tudatában nő azzá a nemzetnevelővé, aki bejárván a történelem éjszakáját, a szerinte egyetlen lehetséges magatartásra: a végzet elfogadására, a széthullás tízparancsolatának tiszteletére ösztönöz. A két világháború közötti korszak burzsoáziája, dzsentrivilága – az áttételes hagyományhatások hullámgyűrűzésében – vele húzatja magának a kesergőt. Az „egyedül vagyunk” jelszavát is az ő fegyvertárából kölcsönzik. A magyar nacionalizmus, amely Petőfi szellemcsarnokából sem röstellt patront lopkodni – bonyolult és konkrét történelmi viszonyaiból kiragadva, pozitív tartalmaitól megfosztva, az arisztokrácia felett gyakorolt bírálatát elmisztifikálva –, Keményt is szellemi patriarchái közé emelte. Aminek természetes ellenhatásaként született meg a „mindenestül reakciós” Kemény Zsigmond képe.

A korszakonként változó képet a marxista irodalomtörténet tisztogatta meg a szubjektivista módon rákent festékrétegektől. A legnagyobb elismerés ez idáig Sőtér István ragyogó tanulmányát illeti (Nemzet és haladás). Sőtér mutat rá, hogy Kemény az a tükör, melyben nem egy kritikus önnön arcképét keresi. Péterfy Jenő a romantika végzetelméletét igazolja vele, s a Horváth János rajzolta kép is – számos találó vonása ellenére – a polgári konzervativizmus igazolására szolgál. Beksics Gusztáv már-már csak a kis Dávidot látja benne, amint parittyakövét Kossuth homloka felé röpíti. Szerb Antal irodalomtörténete az abszolút determinista-fatalista Kemény-képet őrzi, bár az „elrajzolást” a „kétkedő Keménnyel” Gyulai Pál kezdi. A negyvenes években az igazi Keményt – néhány vitatható tétele ellenére – Németh László közelítette meg leginkább: fényét s árnyékát méregetve ő fogalmazta meg a legtalálóbban, mi hiányzott belőle: egy csepp Petőfiből.

Sőtér István, a Kemény-kutatás pozitív eredményeit összegezve, a további vizsgálódást új alapokra helyezi. A marxista elemzés tudományos eszközeivel teremt összefüggést Kemény tragikumelve és politikai gondolkodása között. Mélyreható elemzéssel mutatja ki, hogy Kemény a magyar polgárosodás következetes híve – bizonyos vonatkozásokban Széchenyit is meghaladva. Polgárosodási törekvéseinek lényeges eleme: az arisztokrácia bírálata. Azé az osztályé, mely Kemény szerint a történelem nagy sorsfordulataiból sohasem volt képes józan tanulságot a jövőre nézve levonni. De Kemény a birtokos nemességnek is tagja, s a polgárosodás alapját csak saját osztályában látja. (Petőfivel és Arannyal szemben, kik a kor igényeit a nép arcáról olvasták le.) Nemesi kötöttség és a polgárosodás európai útjának már-már végzetszerű parancsa: íme, összes szemléleti ellentmondásainak forrása. E forrás mellékágait követve jutunk el ahhoz a Keményhez, ki a régi állapotok között maradni nem kíván, s indulni fél: a tétlenség halál – a cselekvés vészterhes; a múlt ösvényeit a bozót benőtte – a jövő felé vezető út csapdákat rejteget.

A tragédiáinknál „tragikaibb” regényeinek görögös atmoszférája tehát nem az önmagában vett lelki alkat, hanem a felismert szükségszerűség és a polgári funkciók betöltésére képtelen nemesi szemlélet konfliktusának kicsapódása.

 

 

Regényirodalmát a nemesi polgárosodás hattyúdalának tekinthetjük. A Gyulai Pállal kezdődő s a Zord idővel záruló hatalmas életmű: a magyar irodalomnak az a magányos óriásfenyője, melynek gyökerei a XVI. és XVII. század mélységeibe nyúlnak, csúcsa pedig a felvilágosodás széljárását jelzi. S amiként a gyökér a lombot szolgálja, a történelmi múlt is a jelen érdekében ontja súlyos tanulságait. Kemény Janus-arca – melyet nemzetének kívánt – egyidejűleg előre- és hátratekint, de léptét a korszellemhez, a haladás igényeihez igazítja, bizonyos lévén afelől, hogy vissza már nem vezet út. Múltidézése mentes mindenfajta nosztalgiától. A XVI–XVII. századbeli Erdély az ő látomásaiban a titkos izgatások, a pallosjoggal felruházott szenvedélyek dúlásának, a nemesi garázdálkodások vészes színtere. Olyan világ ez, melyben kibékíthetetlen ellentétek feszülnek s lobbannak föl shakespeare-i konfliktusokban. Kelet és Nyugat, török és osztrák orientáció, reformáció és katolicizmus, építő szándék és romboló hedonizmus, mérséklet és elvakult rajongás, nyomor és gazdagság, külpolitikai „végzet” és belpolitikai tehetetlenség, haladó szándék és rothasztó konzervativizmus – íme a csatatér, melyet a „túlhajtott erény” s a főúri ármánykodás áldozatai borítanak. Hatalmas és komor világ ez; egét a romantika alacsonyan járó sötét fellegei borítják, de hősei a realista jellemábrázolás, az utolérhetetlen lélektani elemzés révén az ár ellen úszó, az illúziós romantikától elrugaszkodó Kemény mellett tanúskodnak. Igazat kell adnunk Sőtér Istvánnak, amikor őt a múlt század nagyjai között a korszakot jelző úttörő szellemek közé emeli.

Kemény életműve egyedülálló vállalkozás a maga korában: a nemzeti anyagban az általános emberi kifejezésére törekszik; a népies-nemzeti irány és a nemesi liberális irodalom eredményeinek összegezésére; olyan bölcseleti szintre, amelyet csak Arany epikája érint. Igaz, hogy ebben a törekvésében mellőzi a kor szociális problémáit, s összegezése éppen ezért nem válhat teljessé; a világtörténelem mozgatórugóit keresve felfigyel ugyan szegények s gazdagok örök küzdelmére, de a nemzeti lét gyötrő gondjában ez az észlelete hamar alámerül. (Bár ahhoz sem kell különösebb erőfeszítés, hogy „szegénypárti” szemelvényeket vágjunk ki regényeinek lapjairól. Íme, néhány vélekedés a Rajongókból: „Boldogok voltak ezek a gazdagok, akik a bőség kiapadhatatlan szaruját kapták ajándékba a véletlentől.” S a főurakétól merőben elütött „az az élet, amely a közönséges embereknek ugyanabban a korban a legnagyobb gond és munka s a roppant tömegű szegénységnek tűrés, szenvedés és éhezés volt”. Az erdélyi kastélyok árnyékában éltek azok az emberek – jobbágyok –, „kiknek először le kellett törölni pillájukról a könnyeket és verítéket, hogy a világ dolgait, tárgyait láthassák”. Főuraink közül kevesen ismerték el, hogy „az örökös jobbágysors… a háziállaténál csak annyival volt könnyebb s ugyanannyival nehezebb is, hogy nem bégetett, hanem emberi szóval beszélt”. Az állami költségvetés forrásairól ezt írja: „A megvetett szolganép, a jármas ökörként igázott jobbágy filléreiből kell fenntartani Erdélyt.” A Rajongók szökött jobbágy hősének sorsa nem csupán a „túlzásba vitt erény” s az árulás iszonyatos képe, hanem a szociális nyomoré is. De munkásságának összképét tekintve, ez az érdeklődés nem jellemző rá.)

De nemcsak összegező törekvésében: legfőbb tárgyának – az erdélyi történelem két századának – megragadásában, életanyagának merész átkarolásában is kiemelkedik kortársai közül. A Rajongók színskálája pompázatos gazdagságában csak Móricz történelmi freskóin ragyog föl újra – eszmeileg magasabb szinten. A fejedelemtől a jobbágyig minden társadalmi rétegen átvezet; s miközben palota és kunyhó között kalauzol, nyilván a legfelsőbb politikai életben időzik legtöbbet. Történelmi tanulmányai, családi hagyományai, „államközpontú” érdeklődése révén ezt a szférát ismeri legjobban. Regényíróként, a szellem eleganciájával, értékeinek tudatában, annyiszor kicsúfolt lomposságát, vasalatlanságát, nehézkességét levetkőzve, a fejedelmi termekben mozog a legotthonosabban. A poros kabátjáról és Dánielik barátjáról gunyoros versikét köpködő mágnás kortársak felé nagy fejedelmek mellől s tündérszépségű nők társaságából küldi kihívó pillantását. Németh László hívja föl figyelmünket a különös ellentmondásra: Kemény történelmi regényei – bizonyos vonatkozásban fantomizált világukkal – valóságosabbak, hitelesebbek, mint saját korát tárgyaló elbeszélései. S mintegy válaszként olvassuk a Gyulai Pálban – e legtöbb önvallomást hordozó regényében – a fölkiáltást: „Csodálatos! A múlt idők följegyzett viszonyait – mint egy kiásott csonka szobrot a művész keze – kiegészíti az élénk képzelődés.” Valóban: Kemény képzelőerejével csak a Jókaié vetekszik, azzal a minőségi különbséggel, hogy szárnyalását gazdagabb ismeretanyag és szigorúbb logika szabályozza. Ezt nemcsak az alkatbeli különbség magyarázza; Kemény nem regényeihez, hanem a nemzetvezetéshez gyűjtött ismereteket. (Ugyancsak Gyulai Páljával vallja: „a dal ábrándjai nem csábították el a cselekvés küzdőterétől…”) S amiként történelmi tanulmányaiban a regény műfaját érinti – regényeiben is tanulmányok tömkelege szorong. Ezzel magyarázható, hogy államélet és politika mozgásainak, összecsapásainak, bel- és külpolitikai vonatkozásainak, egy adott államvezetés erkölcsiségének az egyénre kiható erejét és következményeit nálánál mélyebben más aligha ábrázolta.

 

 

De ezek a „kihatások” és „következmények” – az egyéni tragédiák sorozatai – nem az időtlenség hamis általánosságában, hanem konkrét történelmi tartalmaikban oly megrázóak. S bármily komorak is: nem a Széchenyi-féle nemzethalál víziói. Keményt szívesen állítják párhuzamként Széchenyi mellé. De a kép, melyet Kemény Széchenyiről oly döbbenetesen megrajzol: Keményre nem illik. A látnokot, aki a maga keltette viharban a sötét jövendő arcára tekintve az iszonyatos látványtól megőrül – Keményben hiába keressük, annak ellenére is, hogy nem egy vonásuk egyezik. Keményben több a konstruktív törekvés; a regényeiben – s főleg történelmi tanulmányaiban – fölvázolt állameszme illuzórikus mivoltában is több vitalitást, aktívabb útkeresést hordoz. Széchenyi Naplója a teljes lemondás segélykiáltása. („Ah, az én füstbe ment életem!”) Kemény látszólagos visszamenekülése a történelembe: konok gátépítés a demokratikus és forradalmi eszmék úgynevezett túlhajtói ellen, az óvatosan haladó „reálpolitika” nevében. A XVI. és XVII. század bástyái mögül saját korára irányítja figyelmeztető lövedékeit. A „rajongók” és „túlzók” bírálata fűti, akár Pécsi Simonról vagy Kassairól, akár Gyulai Pálról vagy Tarnóczynéról van szó. S amikor Frangepánnal vagy Pécsivel kiszól a regény lapjairól, történelemszemléletének tömény foglalatait nyújtja. A párhuzamosnak tekintett korból a jelenbe szólva a nemesi polgárosodás útját igyekszik a maga elgondolásai szerint egyengetni. Kiszólásai nemegyszer személyhez szólóak: Wesselényivel vitázik tisztújításról és korteskedésről; azon füstölög, hogy Brutus nagy hírű munkáját még mindig nem adták ki; egy-egy megjegyzésével Dessewffyt és Eötvöst érinti, s a Rajongók csillagtalan világában ott lépdel névtelenül Kossuth is, hisz neki szól a kérdés: „Mikor bukott meg egy eszme, ha nem a túlzók miatt?” A kettejük közötti párviadal tőrvillanása az aforisztikus elutasítás is, mely szerint a „szép eszmék nem szükségképp igazak is”.

Nem nehéz megállapítani, hogy Kemény regényirodalma – beleértve történelmi életrajzait is – egyetlen hatalmas röpirat az „érzéspolitika” ellen, a saját felfogása szerinti „reálpolitika” nevében. A vitát a történelem döntötte el, s anélkül hogy hibáik alól föloldozta volna őket: a „rajongók”, a „Nemezis” ellen lázadók törekvéseiből párolt ki – tragédiasorozatok árán is – századokra szóló erkölcsi nyereséget. A széteső Monarchia Kemény állampolitikai eszméit is romjai alá temette.

 

 

De vigyáznunk kell a párhuzamokkal! Kemény szépirodalmi művei politikáját is kifejezik, de nem pusztán politikai eszméinek kifejezői. A társadalmi haladás megrázkódtatásaiban nem csupán tévedéseket és áldozatokat számlál; bejárja közben az emberi lélek végtelen birodalmát is. Sokkal hatalmasabb tehetség, semhogy tételeihez illusztrációkat gyártana. „A regényszerző – mondja –, ha csak eseményeket ad a kedély történetei és a szív életírása nélkül, a hatásért feláldozza a hatás becsét.” S amit „a szív életírása” terén az idő megőrzött belőle: elegendő a halhatatlansághoz. Németh László nem túloz, amikor sziklába faragott jellemeire a shakespeare-i jelzőt aggatja. Péterfy sem cáfolható meg abban a megítélésében, hogy „csak Kemény hőseinek van a magyar regényben élő physicuma”. Azt, hogy a „legtragikaibb” magyar epikus, hogy hatalmas portréi a „fiziologikus lélektaniság” európai szintű példái, hogy összegező vállalkozása csak Arany epikájához mérhető, s példának okáért az Özvegy és leánya „a magyar regény addig legnagyobb igényű jellemábrázolása” – mindezt senki sem vitatta el tőle.

Az ár ellen úszás, ami végzete volt a politikában: felhajtó erejévé lett az esztétikában. A korabeli divatból kitörve, nem a „lerészegítő siker” vonzotta. (Mennyit hadakozott a tapsra áhítók ellen, már-már a siker létjogosultságát is tagadva, s mily keserű mégis a regénybe rejtett vallomás, mely szerint a siker az ő számára csupán a tengeri kagyló volt, melyet a gyermek füléhez tart, hogy kihallja belőle az óceán zúgását.)

Ahogy Jókai és Eötvös mellett fölüti a fejét: az már a továbbrugaszkodás mozdulata. Egészen sohasem szakadt el tőlük, és világirodalmi mestereitől sem, de honi viszonyai között ő kezdi fölszedni elsőnek a romantika horgonyait. S amivel továbbviszi a magyar regény ügyét – a realista lélekábrázolás terén –, azzal ítéli önmagát átmeneti népszerűtlenségre.

Pálffy János nem a kritika, hanem az átlagolvasó ellenérzését fejezi ki, amikor a Kemény Zsigmond-i lélekelemzés bonctani jellegétől visszariadva, fölfedett és szertevagdalt izomcsomókat, inakat, elfűrészelt csontokat látva, a rózsás kedélyt, a könnyedebb epika báját, könnycsordító vagy kacajt keltő hangulatát kéri számon tőle. Való igaz, hogy kortársainál nehézkesebb, míg képzelete fölszárnyal, sokat időzik tárgyának tudományos forrásainál. Kemény epikája búvópatak, melynek felszíni sodrása sem mindenütt egyforma. Nem tartozik a szűkszavú elbeszélők közé; kitérői azonban az adat- s anyagontás fölös erejű, lenyűgöző pazarlásai. Egy-egy fejezetébe egész tudományágakat sző bele; enciklopédikus agya tonnaszám ontja építményeihez századok tudásanyagát. Egy-egy hasonlatért a fél világot bekalandozza, s ugyanazon fogalomnak tíz-húsz változatát dobálja bele a mondatba. A Gyulai Pál orvostudományi, jogtudományi, képzőművészeti, természetrajzi, matematikai, csillagászattani, hittani, ó- és újkori bölcseleti s történettudományi vonatkozásaival a kor legképzettebb írójáról tanúskodik. S ha hozzávesszük, hogy tíz nyelven beszélt és olvasott, és nem tartozott a cédulázó természetű könyvtárülők közé – ehhez hányatott életformája sem nyújtott alkalmat –, s ezenfelül kortársak följegyzése szerint csak azt vette tollára, amit a pillanat szüksége szerint emlékezete nyújtott, megértjük Beksicset – ha nem is értünk vele egyet –, amikor a lelkesültség hevében Kemény tudásának határait a határtalanság táján keresi.

Amit enyedi professzoráról, Szász Károlyról mondott, rá még inkább illik: igazi oligarcha volt az ismeretek birodalmában. A hatalmas tudás ereje és kolonca is az ábrázolásban. Innen a legenda is a dadogó zseniről, a kifejezés kínjai között szenvedő, izgatószereket fogyasztó akarathősről. Én sehol sem találom benne a Szerb Antal látta jéghegyvilágot, amelyben, míg felszínre tör a szó, megfagy, és dermedten hull a műbe. Az Özvegy és leánya már első mondataival is az ellenkezőjéről tanúskodik. Micsoda könnyed sziklaeregetéssel indított regény ez! Nagy tömböket feszegető vésője mily biztos mozdulatokkal formál jellemet! A cselekmény szálait oly gyakorlottan csomózza, a tökéletes szerkezet oly hézagtalanul s tömören alakul, ahogy keveseknél a magyar epikában. Ez a nehézkesnek tartott szerző csupa gondolati villámlás és szellemsziporka. Néhol határozottan a francia moralisták távoli visszfényeként ragyog, s ama sokat emlegetett nehézkesség, a verejtékes fejtegetés helyén az ihletteli alkotás örömét érezzük belőle kisugárzani.

A legtöbb gáncs a nyelvezetét érte. Móricz Zsigmond, amikor regényeinek átírását tervébe vette, föltehetőleg nem annyira Keményt akarta korrigálni, mint inkább a köréje szövődött előítéletek hínárját széjjelszaggatni. Erre a munkára valóban csak ő szerzett jogot magának a magyar prózában. S én nem a jogát akarom elvitatni – nem áll szándékomban a kegyeletsértés –, hanem a vállalkozás indokoltságát vonom kétségbe.

A kísérlet, ahogyan egyik zseni a másik költögetésébe kezd; ahogy mesterséges légzést gyakorol rajta, saját lélegzetét s legszebb képességeit is megosztva vele: megindító. A korrigált mű az eredetire hívta föl a figyelmet, s kiderült: Kemény prózája sokkal nemesebb veretű, mint ahogyan azt korában értékelték. Aki máig is nehézkesnek véli, olvassa újra a Gyulai Pálban a szászsebesi misztériumjáték leírását vagy ugyanott Senno féltékenységének ábrázolását. Gergely diák halálvíziója egyenesen mai, modern prózai törekvésekkel rokon. A múlt században egyetlen írónk sincs, kinek prózájába – a kétségtelen germanizmusok ellenére – a XVI. és XVII. század krónikás irodalmából annyi ősi íz, fordulat szívódott volna föl, mint az övébe. Fölösleges volna sokat idézgetni belőle, hisz ezerszám kínálja példáit: Tarnóczyné Sárát „éhomra átkozza”, Haller Péter „gyalult modorú”, Báthori Zsigmond „zúzmarás kedélyű”. Az özvegy leánya még oly tapasztalatlan, hogy „azt sem tudja, hol van, hol nincs a szíve tájéka”, a felnyergelt lónak „tomboló fehér körme villan”, s a szenvedély, akár a csermely: „sáros gübbenőkben alszik meg, s lejtősebb helyt iramlik tova”. A gyávasággal vádolt Csulai „összeszedett lélekkel” szólal meg a fejedelem előtt, s „a megtücskösödött fejű” öreg szolgával már nincs mit kezdeni.

Tagadhatatlan, hogy néhol eredendő képessége cserbenhagyja, s ilyenkor mintha idegen kéz nyúlna bele a munkába; de egészében véve s lomposabb részletein nem fönnakadva: a nyelvi gazdagság és leleményesség élményével válunk meg tőle.

 

 

„…vajon miért ne higgyem én is, hogy miután szemem bezárul, tetemem szétmállik, fejfámat ledönti az idő, még találkozni fog, bár kevés vagy talán egyetlenegy, ki irodalmi fáradozásaim iránt érdekkel viseltetvén, érdeket kíván azok iránt gerjeszteni” – Szász Károlyra emlékezve szól így önmagáról. A halhatatlanság, melynek szegfűjét Petőfi oly rokonszenves magabiztossággal hordta a kabátja hajtókáján, háttérbe szorult a gondjai között. Az irodalmi társaságok sem űztek belőle kultuszt. Barátai már betegségének éveiben rendre elfordultak tőle. Talány marad, hogy amikor Bécsnek egyik utcáján János öccse kocsiba emelte, az elborult agy érintetlen és kifürkészhetetlen mélységeiből micsoda felismerés, tévedéseinek és igazságainak mifajta fellobbanása dobta nyelve hegyére Vörösmarty sorát: „Jobb nekünk a Vértes vadonában!” Kissé tán színpadias, de ezzel lépett le a cselekvés színteréről.

A homály fél százada oszlik körülötte. A kevesek, kik irodalmi fáradozásai iránt érdekkel viseltetnek, egyre többen lesznek. A Kemény-kutatás egyre fokozódik. Elveszettnek hitt naplója is előkerült, s valószínűleg új vonásokkal gazdagodik az arcképe. Születésének százötvenedik évfordulóján az utókor friss tanulmányok, esszék sorozatával adózott emlékének.

Az évforduló gondja vitt el újra pusztakamarási sírjához az elmúlt napokban. Az arisztokraták nem temetkeztek a parasztok közé, de – föltehetőleg a családi viszályok miatt – őt is kiközösítették a Kemény bárók díszes temetőjének márványerdejéből. Életében sem nézték jó szemmel, hogy a király asztalától fölkelve egyenest a nyomdászok báljára indul – polgárlányokkal táncolni, szedőmesterekkel iszogatni. Őseitől mintegy különváltan, puszta hegyoldalon nyugszik anyja s öccse mellett. Síremléke: egyszerű terméskő, a másnak világító, önmagát emésztő fáklyáról szóló felirattal.

Nagyságának egyik helyi „rajongójától” tudom, hogy sírja mellől a temetésekor ültetett diófa kincskereső parasztok ásója alatt pusztult el. „Azt gondolták, ide rejtették el a báró aranyait” – mondja a szűcsmester.

A kutatás – e sajátos helyi „Kemény-kutatás” – nyomát ma is gödör jelzi. A kincs pedig, az Özvegy és leánya, a Kiadó révén kerül vissza Pusztakamarásra is, a szerző hajdani jobbágyainak szabad utódaihoz.

Vázaültetés Kemény Zsigmond emlékére

Ábel kacagása és szomorúsága

Tamási Áron rendes feltámadása

Öt esztendeje temettük el Farkaslakán Tamási Áront.

Az utókornak illik tudnia – tanulságképpen –, hogy ez a temetés részint a megrendültség s jórészt a bizonytalankodás jegyében ment végbe. Okát az ötvenes évek szellemének hófoltmaradványaiban kereshetjük; közéletünk tavaszi zajlása még nem volt olyan méretű, hogy a Tamásival szemben kialakított gyanakvást mindenütt elsodorta volna. A gyászhír keltette nyüsletésben újra tapasztalhattuk, hogy némely szerkesztőnk még nem küzdötte fel magát a gerinchúrosok családjába. Akadt lapunk – nem is egy –, amely Áront sem éltében, sem holtában nem merte tudomásul venni. Koporsóját a vasutasok téves irányba menesztették; napokig bolyongott, míg hazakerült, hogy Kharón ladikjának szerepét betöltse. A temetés pontos idejét senki sem tudta; némelyek emberi kötelességük és rossz hajlamaik között ingadozva azt sem bírták eldönteni: nem kockázatos-e a részvétüket farkaslaki jelenlétükkel is igazolni. Köztük olyanok, akik az elhunyt barátságát bitorolták, és Áronkának szólították őt.

Nagy megkönnyebbüléssel fogadnák ma már az író feltámadásának hírét.

Egyebek között ennek kell most örvendeznünk. Áron halálának ötödik évfordulóján nyugodt lélekkel állapítható meg, miszerint az idő szembekacagta a bizonytalankodva gyászolókat. Az idő, más szóval az utóbbi fél évtizedben felszabadított szellem, amely tisztességgel és igazságosan végezheti válogató-rendező munkáját az értékek – értékeink – csarnokában. Mit hozott ez a szellem – a szocialista demokrácia megerősödött szelleme – Tamási Áron számára? Az elhalasztott, röpke gyászhírek helyére a munkásságát méltató tanulmányok sorozatát, novelláskönyvét, Ábel-regényét, vidám játékait, megjelent és készülő monográfiák összegezését, a farkaslaki emlékházat meg egy tartósabb otthont, ahová minden kisdiák bejáratos már: a tankönyveinkben. Akik azon tűnődnek: kié hát Tamási, a klerikalizmus foglya-e, a konzervativizmusé, avagy a székely harisnyás provincialistáké – látva láthatják, hogy a mienk, a romániai magyar irodalom halhatatlanja, mindazoké, akik Mikes Kelement is magukénak vallják. Az idő, miként a sas, nem kapdos légy után, nem számol dudoros kis kobakokat. Ilyenformán az írókat sem helyezi ábécésorrendbe. Ez hopmesterek dolga. Az idő léptei hétmérföldesek; az utolsó csúcs, amelyen reánk való tekintettel a pártatlanságának jeleként is megállapodott: az a farkaslaki. Egy letűnt korszak hopmesterei odautalhatták Tamási Áront az asztal végére; holtában most már – hisz rendes feltámadását maga rendezte el, amikor koporsóját ide irányította – asztalfőn a helye.

Akik ott voltak a temetésén – a szülőfalu, a környék meg alig néhány író –, emlékezhetnek rá, hogy ennek a helyváltoztatásnak mintha az idő is azonnali jelét mutatta volna. Amikor a koporsót a sírba leengedték, mintegy a síráshoz társultan, fölöttünk surrogni kezdtek a cserfák levelei, majd azután a vastagabb ágak is recsegésbe fogtak, kétségbeesett, tőből kiszakadó csapkodásba. A fekete felhők alatt, a hirtelen támadt égzengésben a gyermek Áronka jutott eszembe, a Bölcső és bagoly erdőrengetegének ösvénykereső Ábel-palántája. Akkor hasonlóképpen elsötétült a világ. A félelem emésztő szorításában hiába vélte, hogy fölötte áll a felhőknek; botorkálásaihoz csak a kövek világítottak. Szobrokat őrző kövek, szelídebbek amazoknál, amelyeket később feléje dobált a szektás korlátoltság. Emlékszünk rá, hogy akkor egy pásztorembertől fekete rigófiút kapott, s azt először a kalapjába, majd a nagyidő láttán a tarisznyájába rejtette, úgy gázolt át a megáradt patakon, jobb kezében a magasra tartott énekes madárral. A gyermekijedelem ugrásra kész vadakat is látott, meg leomló szálfákat. E szemlélet eredményeképpen szinte kötelező hát annak a kicsi, fiatal és fürge asszonynak a megjelenése, aki Tamási Áron édesanyja volt. A kitisztult időben anya és fia kézenfogva ereszkedik alá az ösvényen a száraz, meleg otthon felé. Szimbólum és bukolika? Némi figyelmetlenséggel ez is ráfogható. Az olvasó ma már nem andalodik el a próza poétikus madarain: nem retteg az irodalmi villámcsapásoktól; Hamlet atyjának szellemétől sem, jól tudván, hogy azt előadás után magnótekercs formájában a fogasra akasztják. De az a kicsi, fiatal és fürge asszony nem lehetett volna Tamási édesanyja, ha nincs a kezében egy különös, drótozott tákolmány, minek láttán a gyermek azt kérdi: mi lehet az? Mi légyen: esernyő, találóbban – esőtartó, minek a mostoha időben csak az árva botja maradt, vásznát a szél leszaggatta és elvitte. Ez a feketével meghúzott, keserű-groteszk vonás a megrajzolt kép szája sarkán: ez hordozza Tamási látásmódjának lényegét. Ebben ismerünk magunkra. Szándékára is a halál órájában, amikor úgy végrendelkezett, hogy Farkaslakára hozassék, a szülőföldre: esőtartónak. Fejünk fölé emelhető szellemi örökségnek a lét zivataraiban. De most már nem a kicsi, fürge asszony szakadozott vásznaival.

Legyünk igazságosak most is, hogy művészetével a szívet – s az elmét – újra meghódítja: színes, viharálló vitorlái könnyedén és növekvő sebességgel röpítik őt messzi horizontok felé.

Harangos tejtestvérek

Az ember azt gondolná, hogy a csillagok közé nem esik harag, miként az erdélyi nagy hegyek sem fordítják el egymástól a fejüket, hanem inkább azért ágaskodnak az egekbe, hogy biztató jeleket váltsanak. S lám, megesik, hogy egyik nem akar tudni a másikról.

Ilyen volt az, amikor életének alkonyán Nagy Imre születésnapját ülte Zsögödön, Tamási Áron pedig mord fellegek között borongott Farkaslakán. Köztük a Hargita s mindkettőnek szívében az időleges bántás. Hiába volt ünnepi és elaggult haragot félrevető az alkalom: egyik sem akarta látni a másikat. Vagyis akarta volna, de a szomorúságba lágyuló szívnél erősebbnek látszott a konokság. És a várakozás: ugyan lássuk már, melyik követi meg a másikat.

Jómagam buzgó gyalogosként próbáltam békítő küldetést betölteni a két magosság között, de nem zengett az, ahogy Áron írta volna: szemérmes hallgatásba költözött. Csodálkozással inkább, mint megértéssel, felváltva faggattam őket:

– Ugyan bizony mi esett közétek? Mivé lett a híres barátság? – kérdeztem Áront, aki csak ennyit mondott:

– No. Hát felborult.

S ennyi. Ettől ugyan nem lettem okosabb, de megúsztam legalább a fogadatlan prókátornak szóló kioktatást. Amit megkaptam viszont az Áronnál lobbanékonyabb Imre bácsitól:

– Gyermek ne üsse az orrát a nagyok dolgába!

Ezzel meg is bánthatott volna, ha szavait nem göngyöli szivárványos akvarellmosolyába, amitől a fullánkos méhek is megengesztelődtek.

A kettejükhöz közel álló kortársak emlékezetében régi barátságuk ilyenformán fogott volna tüzet: Imre bácsi kisded udvarában nem csupán mókus, medvebocs ámultatta az idegent, hanem – császári aranyfácánként – egy-egy, aktfestés végett házhoz szelídített szépséges nőszemély is. Ily ügyekben Imre bácsi muzulmán természetű lévén, az aranyfácánokat nem szívesen engedte idegen férfitekintet elé. Tán még az utcára nyíló ablakokat is befalazta volna, ha nem épp azok ontják a fényt a kicsi műteremben; s ha történetesen nincs az a szokása, hogy mindenkit megnéz, aki elmegy az ablaka alatt, némelyik zsögödinek utánaszólva: álljon csak meg, jóember, az a hegyes ábrázata kéne nekem. Tehát maradt az ablak és a veszedelem, hogy dürgő suhancok felkapaszkodnak rá női meztelenséget bámulni.

Előzetes bejelentés nélkül a látogatót Imre bácsi nemigen tűrte, s ha épp úgy adódott, hogy a szolgálatos asszonyi modell is jelen volt a feketeribizli-bort fogyasztó férfiak között, a legártatlanabb széptevés is a házigazda elleni merénylet következményeivel járt. Baj azonban mivelünk, akik fiai lehettünk volna, sosem történt, ugyanis az erkölcsi statáriumot azzal vezette be, hogy a modell felé vetett legelső sóvár pillantásra is bicskaszavakkal kasztrálta menten a lator férfiút. „Magának mindjárt hozok egy nyálfogót, uram. Ejsze, nem látott még asszonyt?!” Meg aztán: „Eridj a kúthoz. Ég a füled a gerjedelemtől.” S mikor ilyenformán valamennyien eunuchsorsra jutottunk, a szultán mindenkit elbűvölt a kedvességével.

De történt, hogy könnyen szelídíthető társaság helyett váratlanul Tamási Áron nyitott be – hogy, hogy nem – az aktos vászon előtt működő festőhöz, odaköszönve könnyedén mesternek is, modellnek is a meghökkenésben. A féltve őrzött lány magas széken vagy lócán tündökölt, tán veszélyes lett volna onnan leugrania. Áron pedig mindenkori gavallériájával odalépett hozzá, s az ölébe vette. Hogy mit mondott, nem lehet tudni. Még tán Imre bácsi sem emlékezne rá, mert bizonyos, hogy füle bedugult a vértolulástól. S az még bizonyosabb, hogy ölében az édenszoknyás tündérrel Áron csakis fügeillatú szavakat mondhatott, mindenkinél jobban értvén a tündérek nyelvén.

Ám akármit szólt, a lovagias mozdulat a muzulmán természetű Imre bácsit szíven kapta.

Az ölbekapás még hagyján! Az csak borzasztó lehetett a munka szentséges hangulatára kényes festőnek. Ennél nagyobb lelki csapás volt, amit netán a nőrablás látványa sugallhatott: hogy a gonddal válogatott vitorlás keblű, sodomás lábú fehérszemély jobban illik az Áron karjába, mint a készülő festmény kecskéi közé; hogy pingálni sem rossz, de ölelni még jobb. Élet és művészet között az örök tiltás fala hirtelen leomlott – s nem az ő javára. Mert íme, jön ez a székely faun, paráznás gyónnivalóval örökké telten, és újabb alkalmat teremt – puszta belépésével is – a vezeklésre. Nem Istennél, akinek elkényeztetett gyermeke, hanem a jó barát, a kenyeres pajtás előtt.

Lehetséges, hogy mindez csak játékos enyhítése volt Imre bácsi örök félelmének az asszonyi veszedelem láttán. A játékhoz persze hozzá kell képzelni a férfiasságának zenitjén hódító Áront, a „kívánatos rabló vőlegényt”, ábeli kedélyével és asszonycsődítő szeme járásával, ellentéteként pedig a széptevésre teljességgel alkalmatlan, nyers modorú, rigolyás, Picasso-fejű Imre bácsit.

Aki tehát megvonta Árontól a bocsánatát.

Születésnapjára zarándokolva Farkaslakát is útba ejtettem, hogy netán együtt mehetnénk Zsögödre, Áronnal.

Nem mehettünk.

– Mondd meg Imrének, hogy sokáig tartsa meg őt az Isten! – hárította el Áron a megbízatástalan hívásomat, koccintásra emelve kicsi pálinkáspoharát.

Ágnes húgának kerti asztalánál üldögéltünk. Én beszéltem, amiről lehetett és nem lehetett, Áron leginkább hallgatott, de minden hallgatásának végén lényegre törő kérdése volt, amivel újabb fonnivalót adott a vendégelmének. Titkolt szomorúságát abból észlelhettem, hogy elmenetelemkor a rozzant kapuból hosszan utánam nézett. Jól tudtam: nem nekem szól ez, hanem az útnak, amely engem a zsögödi porta ünnepeltjéhez vezet. Akiről a tejtestvér ragaszkodásával nemegyszer készített hirtelen rajzot – a szeretet falára akasztva.

 

„Elnézem sokszor Nagy Imrét – írta –, s elgondolkozom rajta: ő az, aki nem »mászott« ki a természetből, sem abból a sorsból, ami neki rendeltetett. Külsőségeiben, fizikumában és szellemi erejével egyaránt illusztrálja a tételt: ilyen a valódi ember. Annyira igaz és annyira a teremtett világnak egy darabja, hogy ebben a társadalmias »civilizált« világban néha már úgy hat, mintha ő lenne az emberi egzotikum. Derű nélkül már mondani sem lehet, hogy éppen megfordítva van: ő a természetes és valódi, s a többiek azok, akik természetes útjukból kitértek…

Boldog az ember, amikor van valaki, akire rámondhatja: ez ilyen! S én igazán boldog vagyok, hogy akire rámutathatok most, az emberben és székelyben egyaránt fajtám.”

 

Így szólt szellemi testvéréről a farkaslaki, akiben a törvény ugyancsak életté lett.

És a zsögödi? Haláláig Áront tartotta a fölvállalt sors és hűség új Mikes Kelemenjének. Amikor egyszer megkérdeztem tőle: mifajta illusztrációt gondolna Áron könyvének borítójára az új kiadáshoz, így szólt:

– A Hargitához nem kell hozzátenni semmit. A Hargita nem szorul feldíszítésre.

Így éltek ők egymás szívében – míg éltek. Csakhogy mindkettőnek belül volt a zárja, én – kívülről jőve – hiába kilincseltem a békéltetéssel.

Egy könyv van most az asztalomon: Tamási Áron jégtörő gondolatainak gyűjteménye. Benne – a létünket, sorsunkat görgető írások között – a zsögödi remetéről készült remek arcképvázlata is. S hiába, hogy a tündöklő havas nem szorul díszítésre: a könyv borítólapján Imre bácsinak leginkább szívéből szakadt festménye lángol: A vihar. A világot sarkaiból kifordító égzengésben a székely falu menekíti létét az ismeretlenbe, feje fölött a komor, lovas mitológiával.

Ezt a könyvet olvasgatom sikaszói estéimen, és csöndben asztalomhoz ül a két konok székely: a magyar géniusz tejtestvérei. Elbeszélgetek velük, amiről lehet és nem lehet, s ők elmondják, hogy sok évtizeddel ezelőtt, nagy vihar jöttekor két szótalan, komor és buksi fejű legényecske szaladott föl a templomtoronyba; együtt húzták a szülőföld két nagyharangját jégverés ellen.

– Kik voltak a legényecskék? – kérdem.

– Egyik Nagy Imre volt, az én barátom – mondja Áron.

– A másik Tamási Áron volt, az én barátom – mondja Imre bácsi.

Húzzák párosban ma is a két nagyharangot.

Hallja – aki hallja.

Nagy Imre égő csipkebokrai

Csíkzsögödi tükörcserepek

Sorok egy levél margójára

 

 

Találkozások Veres Péterrel

Veres Péter nem volt ünnepekre termett, sem farsangos természetű ember. A magánfarsangolás éppoly idegen volt számára, akár a nemzeti hejehujázás. Ünnepek kicsapottja volt. Hány vasárnapot ajándékozott mégis – fiatal íróknak! Azzal a bizakodó elfogultsággal, ahogyan a szülő nézi el gyermekének tökéletlenségét. Esetemben az ünnepi dagályt, a romantikus lelkesedést egy 1954-ben közölt írásomban. Ünnep előtti gondolatok volt a címe, augusztusi évfordulóra írtam az Igaz Szó számára.

Néhány részletét, amivel Veres Péter biztatását elnyertem, újra közzéteszem.

 

…Nem állhatom meg, hogy ne szóljak arról az időről, mikor az írás miatt a körmömre vertek. Vagyis: kihajítottak a mozgó vonatból. Tizenöt éves voltam akkor; s Móricz gyönyörűséges Légy jó mindhalálig-jának hatására írónak készültem. Titokban folyt ez a készülődés: padláson, templom tornyában, vagy éjjel, ha elcsendesült a szülői ház. Akár szemérmes lány a szerelmét, titkoltam az írást, apám azt mondta róla: nem férfimunka. De bocsánattal legyen mondva: tán bolondikus is. Mert ugyan bizony micsoda parasztlegény az, aki kaszálás, kapálás után felhúzódik az istálló padlására, költői hasonlatokat meg történeteket kitalálni?

…ha valaki se nem gyermek, se nem öreg – hogy meséljen –, és a tetejében még szegény is, akkor legyen komoly, az élet nem játék. Magyarázgattam persze: íme, Veres Péter, parasztember, csak elemi iskolát végzett, és micsoda könyveket ír! Az már nem létezik, mondta apám, lehetséges, hogy a név az ő neve, de a könyveit valamelyik pap vagy kántor írta. Megbocsásson Veres Péter ezért a papért meg ezért a kántorért. Talán neki is azt mondták: ha valaki paraszt, annál több esze van, semhogy az írósághoz hasonló bizonytalan mesterségre vetemedne.

Mégis rávetemedtem.

Valami nem hagyott nyugton. A szegénység. Az örökös gond: mit reggelizünk, mit ebédelünk, mit vacsorázunk. Jön a tél: mit veszünk magunkra. Jön a nyár: mit dobjunk le magunkról, hogy melegünk se legyen, maradjon is rajtunk valami. Jó anyám be sokat lótott-futott a rántáshoz való kanálnyi zsírért, hányszor maradt étlen, bennünket biztatva: egyetek, az én részem ott van a lábasban. Ha valaki megszámolta volna a lépteit, Kőrösi Csoma Sándor is a fejét csóválta volna. Anyám örökös loholása, kölcsönkérő nyüsletése ejtett először gondba; irodalmi gondba, ha megengedhető számomra ez a kifejezés. Első próbálkozásaimban azt írtam meg: mily keserves érzés, ha sosem lakik jól az ember; ha hárman kanalazunk egy tálból, ha idegen lépik a házba, azt se mondhatom: jó napot, mert ezalatt öcsém legalább háromkanálnyival már többet megeszik a tejes puliszkából.

Vagy elmennek szüleim a szomszédba, és hátrahagyják nagyapámnak:

– Vigyázzon a gyermekekre, ne verekedjenek s ne egyék meg a zsírt a csuporból.

– Bízzátok rám őket, vagyok papjuk, csak nyúljanak a zsírhoz.

Lámpaoltás után öcsém a néhány kanálnyi zsírnak a felét mégis megette. Nagyapám, aki csak tettette az alvást, hátba vágta istenesen, hogy felhengeredett. A csuprot pedig a párnája alá dugta:

– Na, ide nyúljatok, kiverem a fogatokat!

Nem nyúlhattunk hát a zsírhoz, de éjféltájt fölébredek, mit látok: nagyapám ül az ágyon, s a gondjaira bízott zsírt mártogatja kenyérhéjjal. Az ablakon bevilágít a hó, látom minden mozdulatát, hófehér bajuszát, a cselédkedésben megbogosodott, reszkető ujjait, és arcán az örömöt, hogy ha megeszi a zsírt, úgyis ránk foghatja, hiszen mi kezdtük a törvénytelenséget.

Nem moccantam, nem szóltam. Elborított a reménytelenség érzése, meg is sirattam magunkat azon a téli éjszakán.

…Írásaimat az akkor Dél-Erdélyben megjelenő Havi Szemle nevezetű újságnak küldtem el. Valamiféle választ is kaptam a szerkesztői üzenetek rovatában: olvassak minél többet, igyekezzem arányosabb lenni, küldjek egyebet, mert abból, amit küldtem, még semmit sem lehet megállapítani… El is ment a kedvem az írástól. Próbálkozásaim érdekességéről magam sem voltam meggyőződve. Enyed felé menet élőszóval meséltem hát diáktársaimnak a vonaton a zsír történetét. Mellettünk vasgárdisták ittak, éltették a kapitányt. Szavaimat hallva egyikük rám ordított:

– Te zsidóul galagyolsz, ugyebár!

– Nem – rebegtem –, hanem magyarul.

– Akkor teneked itt nincs keresnivalód!

Megragadtak engem kétfelől. Isten veled, irodalom, jobb lett volna hallgatnom nagyapám történetével. Utolsó kérésem az volt, hajítsák utánam a batyumat is, azt a piros gyapjúlepedőset, mert abban van a Veres Péter könyve a szegényparasztok sorsáról.

Kihajítottak a vagonból Veres Péter monográfiájával együtt.

A vonat akkor pöfögött be Székelykocsárdra.

…1945 elején nyílt levelet írtam, amelynek alapgondolata az volt, hogy román és magyar dolgozó nyújtson egymásnak baráti kezet. A kolozsvári Világosság című napilap közölte. Nem volt benne semmi új és különleges, hiszen hogy Dunának, Oltnak egy a hangja, Ady szebben és valamivel hamarább megírta. Meg se említeném, ha a nyílt levél megjelenése után nem támad mindjárt mozgás körülöttem. Nem a siker hullámai borítottak el. Az írás irodalmi értéke meglehetősen kicsi volt. Erre mondta volna Arany János, hogy olyan, mint a parasztderelye: túl sok tésztát kell megenni azért a csipetnyi túróért.

…Apám azon a tavaszon bejött Kolozsvárra, tiszta inget s egy fél kiló sajtot hozott az átalvetőben, és míg azt bontogatta, így beszélgettünk:

– Olvastuk a cikkedet.

– S hogy tetszett?

– Elég baj az nekünk. A Petőfi sorsára jutsz, fiam.

– Bár úgy lenne, de nemigen remélem, mivel az rettenetesen nagy költő volt.

– Jól van. Ha te is étlen akarsz halni…

– Petőfi csatatéren halt meg, Segesvár mellett.

– Lehetséges. De amennyi költő: mind étlen pusztult. Nézd, a zenészek is csak baksisból élnek. Nem tudnál te valami rendes foglalkozás után nézni?

– Menjek el kántornak?

– A kántorsággal föld is jár. Azonkívül ott az ember csak a hangjával dolgozik – lelkesített apám.

– Hát írónak lenni – ha netán az lennék –, az nem foglalkozás?

– Nézd, a fogászok milyen jól keresnek.

– Fogász nem leszek.

– Ilyenformán potyára fizettük a tandíjat négy esztendeig a Kollégiumban. Horváth István nem megírta, hogy ő is paraszt volt, aztán felcsapott költőnek s most papírt reggelizik?

– Azt a régi világról írta.

Sokáig nézett engem apám, nagy aggodalommal, majd így szólt:

– Akaszd, fiam, fűzfára azt a költői hegedűt.

 

 

…Könyvéhes gyermek voltam; s ha csak tehettem, olvasmány után kutattam a faluban. A református egyházi iskolának volt egy 150-200 kötetes kölcsönkönyvtára. Még az Osztrák–Magyar Monarchia idején adományozta valaki „isten földi közösségének”. Nem gyalázom: Jókai, Mikszáth, Vas Gereben – nagyjából a századvég íróinak művei sorakoztak a polcon. Ami itt megtalálható volt, mind elolvastam. Na, hová menjek? A tiszteletes úrhoz. Tudtam, sok könyve van. Adott is egyet – a predesztináció tanáról. Elolvastam becsülettel, annyit megértettem belőle, hogy mindnyájan Isten kezében vagyunk. Vagyis: hiába indulok én el csütörtökön a vásárba bocskorszíjat venni; ha Isten úgy rendelte, drága lesz a bocskorszíj, nem vehetem meg, és anélkül maradok. Ekkor Orbán János bácsi – világot járt földműves – azt tanácsolta, olvassam el Az ember tragédiája című könyvet, mert az aztán a tragédia! Abból megtudom – magyarázta –, hogy miképpen élnek az eszkimók, és hogy tulajdonképpen miért is mondta papunk egy vasárnap délutáni prédikációjában: „Ember, küzdj, és ne hagyd magad!”

Elmentem a tiszteletes úrhoz.

Épp rántottát evett a konyhában. Az ágyon ült, a szalmazsák besüppedt alatta, térdén a lábas. Amolyan parasztpap volt, negyven hold gazdája, aki mindennap megette a tíz tojásból a rántottát. Megragadt emlékezetemben, hogy prédikációiban – akármi volt is a textus – rendszerint fölemlegette, miszerint Péter levágta volt egy zsidónak a fülét, aki pedig kardot ránt, kard által vész el.

Mondom, mi kellene.

– Minek az neked?

– Olvasni.

– Gondoltam, hogy nem szalonnát sütni. No eredj, rakd be azt a kis fát a kamrába, addig megkeresem.

Beraktam a fát.

– Nincs meg a könyv. Gyere holnap.

Megyek másnap.

– No még azt a kis fát rakd be, mindjárt előkeresem.

No még azt a kis fát is beraktam. Az ember tragédiája akkor sem került elő.

– Most jut eszembe, biztosan kölcsönadtam. Vidd csak el ezt a korsó bort a tekintetes úrnak. Mondjad, ha nála van a könyv, küldje vissza.

Megyek a korsóval, átadom, említem a könyvet. Tekintetes urunk a vadászfegyverét tisztogatta. Átkiabál a lányának a szomszéd szobába:

– Cilike, te hoztad el a tiszteletes tragédiáját?

– Miféle tragédiáját?

– Amiből megbuktál, te ruca!

Cilike nem látta, nem is olvasta. Ördög bújjék a tragédiájába! Ez a Madách, vagy hogy hívják, tönkreteszi az ember vakációját, a papát pedig, aki amúgy is nyakig úszik az adósságban, oktalan költekezésbe hajszolja: házitanítót kell fogadni.

A reményt azonban nem adtam fel. A maradék télire való fát is beraktam, a konyhába vizet hordtam, dohányért, gyufáért szaladtam a boltba, míg végül kiderült, hogy Az ember tragédiáját valóban Cilike kisasszony kérte kölcsön, de csak felét küldte vissza, az is tejeskávétól, mitől volt ázott.

Egyebütt kutattam hát könyvért.

Ideírom, mit találtam. Nagyapámnál a Károli Gáspár-féle nagybibliát meg egy régi gazdalap három példányát. A cipésznél ölnyi ronggyá olvasott félpengőst: A fekete apáca, Egy asszony férjet keres, A csonkakezű rém stb. Erzsi nagynénémnél, aki Bukarestben szolgált, s onnan hozott haza nyomtatványokat, megtaláltam Tarzan történetének tizenhét füzetét, ezenkívül egy ifjúsági regényféleséget, minek ez volt a címe: Az acélember. Más rokonaimnál – s a fél falu rokonom – a következőket találtam még: egy szakácskönyvet, az első világháború történetének egyharmadát, itt-ott egy-egy kalendáriumot, a Heidelbergi kiskátét – meg nyugtát és újra csak nyugtát románul, magyarul, hivatalosat és nem hivatalosat, tintával, kézzel, géppel írottat, magyar címerest, román címerest. „Nyukta, azaz nyukta” – olvastam egyiken, mely azt igazolta, hogy Lakatos András kifizette valamely adóját. Ó, rengeteg pénz után sírtak azok a megsárgult, még mindig féltve őrzött igazolások!

…Felderítő utazásom eredménye egyetlen jó könyv volt: Kuncz Aladár Fekete kolostora. Orbán János bátyámnál találtam, aki a báró dadogós kertészétől kapta, az pedig egyik rokonától, akinek sógora Kolozsváron járt, és egy barátja révén szerezte valakitől.

Ezenkívül semmit nem találtam. Vagyis: hosszú évtizedek teltek el, világháborúk kezdődtek-végződtek, régi kormányok buktak s újak támadtak, hogy azután azok is megbukjanak, választások zajlottak, képviselők jöttek és mentek, kántorok, papok adták egymásnak a templom nagykulcsát, esküvők és temetések múltak el ezrével, régi utakat vert föl a gaz, s újakat tapostak a lábak és a szekerek, minden volt itt, csak egyetlen könyvet nem vásárolt soha senki sem – kivéve az úgynevezett intelligenciát.

…Helikoni sorozat? Népiesek és urbánusok? Idősebb és ifjabb nemzedékek? Radikálisok, avagy klerikálisok? Ajjaj, de messze volt ez tőlünk! A vacsoracsillag sem lehetett messzebb…

 

*

 

1954 őszén az elképedés riadalmával fogadtak az Igaz Szó szerkesztőségében. Láttam-e, kézhez kaptam-e? Nem láttam, nem kaptam kézhez. De micsodát? Veres Péter levelét! Sátán Márta úgy hozta s nyújtotta át nekem – maga is meghatódottan –, akár egy csokor ünnepi virágot. A halványzöld, kézzel írott levelezőlapot.

Először az aláírást néztem meg: ne legyen tévedés. Sebzetlen hiszékenységem csak a jónak elfogadásában intett mindig vigyázatra.

Ő volt, Veres Péter, az írói és emberi nagyság magasából küldött szavaival:

 

 

Már fogtam is a kezét képzeletben. Akaratlanul is odatartottam fejem – akár valami keresztvíz alá –, hogy megpreckeljen az oly bőven osztogatott aranyeső-jelzőivel. Ezeket most nem idézem; őt szeretném jellemezni, nem magamat ajnározni azóta is meleg helyen tartott szavaival. Amelyek a levél következő soraiban már – úgy éreztem – ellibbennek a szemem elől, megkerülnek engem, körberöpködnek nagy figyelemmel. A Veres Péter-i józanság és tárgyilagosság jele volt ez: állításnak, jelenségnek, eszmének, megdicsértnek, fölmagasztaltnak, önnön lelkesedésednek ne csak az esetleg megtévesztő színét nézd: járd körül a tárgyat. A novelláimról mondott véleményt, azzal a szigorral, amely egyazon mozdulattal sújt le s emel is föl az előlegezett Bizalom szeretetével.

 

 

Öregszem? Mindössze ötvenhét éves volt. S közel negyvenéves, amikor első könyve – Az Alföld parasztsága megjelent. Igaz, hogy egy év múltán már a Számadás – fő műveinek egyike – is kész. Hány évig írta? Emberi-írói eszméletének első pillanataitól kezdve. Ami ugyancsak homályba vész a mégoly pontosan számba vett munkás esztendőkben is.

Honnan erednek a folyók? A vízrajzi térképek jelzései csak felszíniek lehetnek; ahol az eladdig láthatatlan forrás a mélyből felbukkan.

De akárhonnan számította is Péter bácsi az éveit: öregségére való hivatkozása ugyancsak óvatosságából fakadt – amit velem is megosztott. Meg ne rontsd magad az én lelkesedésemmel! Védő angyalod: a gyanakvás önmagaddal szemben.

De hányszor sír érettünk ez az angyal! Boldogságom első hullámainak csitultával máris ellene fordult a gyanakvásom. Rám zúdította a lelkesedését, mivel – a szóban forgó írásomban őt említettem eszményképemként. Pedig csak futólag jeleztem, hogy az ő monográfiájával együtt hajítottak ki engem a vonatból.

Könyvét gondosan becsomagolva Jenei Sándor tiszteletes úr bízta rám: adjam át a Bethlen Kollégium egyik tanárának.

Persze hogy kibontottam, olvasni kezdtem. Mezőméhes és Székelykocsárd között, mintegy mélyúszásban, lélegzet-visszafojtva merültem el az alföldi parasztság sorsában. A gyepsori világból föl-fölpillantva, mezőségi atyámfiainak szikföld-arcát vehettem számba – mellettem ültek a harmadosztályú fapadon –, szemükben a Veres Péter-i gondot, csöndes társalgásukban ugyanazt a számadást, amelyből az én felismerésem szikrája pattant ki, a zűrzavaros általánosból a valónak konkrétabb értelmezése: az osztályhelyzetem. Helyzetem, amely adva volt, annak világos tudata nélkül, káprázatok, istenes belenyugvások és kitörési kísérletek hullámverésében. („Mi is urak leszünk valamiképpen!”) Jókai és Gárdonyi pásztortűzmeleg romantikája gomolygott bennem, s akkor Veres Péter könyvéből jégesőként zuhogott rám a tények rideg áradata.

Egy újfajta fantasztikum hatása alá kerültem: a szociológiai valóságba, amelynek ugyan minden kis részletét ismertem, tisztes örökségként úgyszólván a bőröm alatt hordtam, de szinte félálomban.

Magamban föl is kiáltottam valahol Mezőtóháton: hiszen ezt én is tudom! Az otthoniak is tudják. Mindenki tudja. A szegénységnek ez a klasszikus állapota közismert. Ezt éljük, részint a tudatunk is ebből vétetett; de nem értékelője, csak része még az állapotunknak. Olyannyira része, hogy már-már a közmondás igazolásai vagyunk: saját szagát senki sem érzi. Szegénység? Kisebbségi kiszolgáltatottság? S mégis: a puszta létnek mennyi fölvillanó szépsége és titka ejti rabul a gyermeki elmét. Például épp aznap – a téli vakáció utolsó napján – figyeltem föl anyám kacagására egy szakadt ing fölött. A fülem, talán lelki, az a bizonyos harmadik, úgy hallotta, hogy anyám kacagására a poharak összekoccantak a tálas tetején. Frissen szerzett hasonlatomat akár egy szőlőgerezdet vittem Vita Zsigmond magyartanáromnak a legelső dolgozatíráshoz. Sült csirkém volt a batyumban, tiszta ruházat, meg hét piros alma, az otthon örömei, de mind közt a legféltettebb volt emlékeimben anyám poharas kacagása.

Ekkor jött Veres Péter, és fölsorolta az étrendünket, nyomorúságunkat, lótásfutásainkat a gyűjtögető életforma peremén. A friss olvasmányélmény, akár egy injekció, lassan és kábítólag szívódott föl bennem s vetett kérdőjeleket a tűnődésembe: hová kell az írói mersz, ha nem a közismert dolgok kimondásához? Mi lehet szigorúbb államtitok egy adott társadalom valóságos közállapotainál? Udvari kincstárak fölfedése sohasem jelentett akkora kihágást, mint például az önkényuralomra vetett írói pillantás. Ekkor találkozhattam a vonaton mezőségi iskolatársaimmal, és kezdtem mesélni nekik a csupor zsír történetét, amelyről szóltam már. Nem mondtam el, hogy eléggé pukkancs természetű lévén, Dávid módjára húztam ki magam a vasgárdista Góliát előtt. Azután, hogy a mozgó vonatból kihajigáltak, ügyesen kormányozva magam, nem a kövekre, hanem a sáncmarti hóba zuhantam. Anyám szava jutott eszembe: nyelve veri meg az embert. Szétesett holmim lapos halmán ülve ezen is eltűnődhettem ott a mozdony füstjében, amely mintegy vigasztalásképpen még ott maradt velem, körülbabrálta égő arcomat.

Almáim – álmaim szertegurultak – megannyi piros biztatás a hóban: ember, küzdj és ne hagyd magad! –, hasonlóképpen a metaforáim is szerteröppentek valahová az emberi megértés és békesség álomvilágába. A nagy téli fehérségből élesen – Veres Péter-i szigorral – ütköztek ki a közönyös tárgyak; fekete talpfák, sínvasak, zúzmarás telefonpóznák, amelyek nem adtak hírt senkinek rólam, vonatból kidobott tanítójelöltről; az akkori közállapotok személyes megnyilatkozása voltam pedig: didergő tény a kutyaugatásban. A vonat elment, s mi tagadás: eleredtek a könnyeim. Utólag eszembe jut, hogyan roskadt le Rousseau a vincennes-i fák alá, s a részegséghez hasonló bódultságot érezve, heves szívdobogással és fulladozó lélegzettel csurgatta könnyeit. Épp akkor történt ez, amidőn Diderot biztatására – hogy eressze szabadon a gondolatait – fölsejlett benne az írásnak nemcsak szépsége, de keserűsége is. Vincennes és Székelykocsárd, csekélységem és a nagy francia között meghagyván a kötelező különbséget: az én Diderot-m Veres Péter volt. Azzal a többlettel tán, hogy a „szabadjára eresztett gondolat” iránya felől is döntenem kellett. Egyrészt Mikszáth Kálmán tüsszögött bennem, visszakövetelvén magának a mesélésre hajlamos gyermeket Szent Péter esernyője alá; másrészt Veres Péter gyepsori hitelt követelő szavai rántották vissza tekintetemet a fiktív régiók, a képzelet tereiről.

Ezt a két kívánalmat szerettem volna összebékíteni magamban. Évek múltak el így – sikertelenül. Végül az élet elvégezte – akaratom, szándékom ellenére szinte – a maga kegyetlen munkáját a megnyilatkozás mikéntje dolgában. Amikor a becsvágy helyén sebek nyílnak meg: vége az útkeresésnek. Vulnera dant formam.

 

*

 

Veres Péter első levelének vétele után látogatott meg az Igaz Szó szerkesztőségében Tamási Áron. – Írtál valamit – mondta, fölrándítván a jobb szemöldökét. Ugrató szándék bujkált a mosolyában. Ez abból is kitetszett, hogy miközben a jobb szemöldöke a homloka közepéig futott, a másik lefele rándult; kerekre nyílt, nagy barna szemében a biztatás: no jer, váltsunk szót! – a hunyorgásában csíki ördögváltozástól lehetett tartani.

– Írogattam, persze – mondtam megilletődötten –, ezt is, amazt is.

– De te olyat írtál, ami erősen tetszett Veres Péternek.

– Elég baj az nekem.

Áron fekete szemöldöke újra megrebbent, ugyancsak féloldalasan; a vércse szárnymozdulatával, mikor lecsap áldozatára.

– Miért lenne baj? – fordította fejét is féloldalt. – Vagy jobb szeretnéd, ha a fehérnépeknek tetszenél inkább?

Harsány kacagást zúdított ezzel rám a tiszteletére egybegyűltek részéről. Áron nem nevetett, csak faunmosolyával ratifikálta a kérdés győzelmét, s figyelte, miként kászálódom ki a fejemre vetett fehérnéphálóból.

Aminek maga is örömest és könnyedén szokott utánakapdosni a gáláns széptevés ritka művészetével.

Eszemet megjárta Don Juan, Bernard Shaw-féle ellenszemléletben, a nők áldozataként – jaj annak, akit szeretni kezdenek! –, valamint a kétféle tragédia is: amikor nem teljesülnek, majd ezután beteljesülnek az ember vágyai.

– Sorstársak lennénk – mondtam.

Újabb félszárnyú szemöldökrebbenés.

– No, ez az egy nem biztos.

Amiként az őt kollégájának nevező újságírónak mondta: azok lennénk, csakhogy én másként rakom a szavakat.

Koccintás végett másként emelte poharát is az asszonyi pillantások ostromgyűrűjében. A kilencedik hol van? – kérdezte tőlem más alkalommal a tiszteletére poharazgató népes társaságban. Melyik kilencedik? A szőke hölgy. Én azt nem látom sehol. Éberen köröző pillantásával a kályha mögül szólította elé a koccintásból kimaradt, piruló hölgyet. Nehogy bántódás essék, mondta neki ábeli kedéllyel, pedig a sugárzó szőkeség épp rejtőzködésével vetett hálót feléje.

Komolyra fordítván a szót, azt mondtam Áronnak, hogy Veres Péter bizodalma bizonytalansággal tölt el engem: a jelzőit vajon nem pazarolta-e méltatlanságra?

Amitől tartottam, el nem kerülhettem, ha már a könyvemet is – 1953-ban megjelent második novelláskötetemet – elküldtem neki. 1955 januárjában újabb levelet kaptam tőle. Ebből kiderült, mennyire indokolt volt az óvatossága, mellyel engem is óvatosságra intett – a saját dicséretével szemben.

 

 

Magamban nyilvánvalóan minden kritikai megjegyzését elfogadtam. Számomra ő volt a csoda, a váratlanul lángra kapó sivatagi csipkebokor, valamint a szivárványos igazolás is: a szegénység tehát elegendő az íráshoz. Az idő tájt, hogy levelét írta, a szivárványt persze már elmosták bennem az esők, de megmaradt – szárazon – az ő példájának serkentő ereje; kiadós gyepsori nyomorúság, egy elfogyasztott mezei varjú, kubikolás, napszámosmunka, hányódás, csendőrpofon és más megaláztatás – íme, gondoltam, a felhajtó erő, amitől a jajszó égi magasságig hallszik. Az írás rügyeit, virágait – a kertiekkel ellentétben – a szárazság termi; a hiány, a nincs, az időjárásnak oly mérvű mostohasága, midőn a föld repedéseiben egyedül a gondolat sziklevelei képesek megkapaszkodni.

Szülőfalum régi nyomorúságának valóságából vétetett írásaimat Péter bácsi elfogadta, ám rengeteg finánclábat talált a kollektivizálásnak távolról sem idillikus folyamatát jelző novelláimban. A fináncláb köztudottan: idegen anyag, parazsat fojtó szárcsonk a finomra vágott dohányban. Ezúttal: a komor valóság láttán a képzelet ráadása. Csak semmi homlokráncolás, kedves olvasó! A bajok után minden jóra fordul. Az új társadalomban minden konfliktus megoldódik. A romantikus hitből ilyenformán sarjadt ki a tendencia didaktikus változata; a mindenképpen vigaszt nyújtó megoldás az új viszonyokat tükröző novella végén; a lólábbá nőtt fináncláb, a pozitív megoldást sóvárgó képzelet ráadásaként. Szigorú valóságtiszteletében Veres Péter egy-két odavetett megjegyzésével is biztosan mutatott rá a levelében említett írások „lakkos” oldalára. Nem keserített el, megerősített inkább egyrészt az önvizsgálatban, másrészt az első kötetem megjelenése óta (1953) oly gyökeresen megváltozott körülmények szigorúbb megítélésében. A „népieskedés” veszélyétől – úgy gondoltam – nem kell tartanom; hőseim – ha így nevezhetem őket – a tragikomikus csetlés-botlásban átvészelték inkább – nem alakították a történelmet; legalábbis nem úgy, ahogyan azt a tankönyvek hirdették. A tragikomikum egyebek között: a kényszerkacagás forrása, a kicsiség tehetetlenségének bukfence az Erő árnyékában. Hisz nem akartam én se jót, se rosszat mondani róluk – a városiaknak; egyszerűen az életüket próbáltam fölmutatni. Ami „népieskedés” lehetett ebben: mai megítélésem szerint is egy, a Veres Pétertől idegen közösségi lelki alkat kicsapódása volt. A klasszikus példa rá: Tamási hőseinek szelíden lobbanó kedélyvilága; a feleselő természet szikralobbanása. Romániai naplójában Németh László jegyzi föl, hogy farkaslakai útja előtt még azt gondolta: az ábeli észjárás, az odüsszeuszi bolyongásokra kényszerült székely-magyarok elmés-góbés replikakészsége, kikászálódási módja az élet groteszk helyzeteiből: kizárólag Tamási fiktív világa. Farkaslakán csodálkozik rá az életművet ihlető szülőföld hangjára: írónak és hőseinek tökéletes azonosságára. Nem kitalált világ a Tamási Ároné; egy „megemelt” világ a „tündéri realizmus” régióiban. A képzelet Veres Péternek nem volt erőssége; életének utolsó évtizedében fájdalmas nosztalgiával szólt a költői vízió shakespeare-i, tolsztoji csodáiról. Őt a társadalmi tények – az összegezés és bölcseleti-politikai elemzés fényébe rántva – mindenki másnál jobban kötötték. Épp ezért: az övénél hitelesebb és átfogóbb, gazdagabb s megrendítőbb számbavételt a magyar parasztságról senki sem hagyott ránk. A kollektivista társadalom – és társadalmak – törvényeinek, morális követelményeinek oly átfogó rendszerét sem olvashattuk, amely e zseniális gondolkodó életművének jövőbeni időszerűségét is biztosítja.

Jómagam a figyelmeztetést – miszerint a valósággal nem lehet tréfálni – épp az idő tájt kaptam, amikor a kitalált igazságok, regényreceptek – enyhén halványuló érvénnyel – még mindig hangoskodtak a szellemi életben. Mit igenelünk, mit tagadunk? – vázolta szüntelen fekete-fehér sémáit jó néhány öreg dogma, ideológiai tévelygést, megalkuvást szimatolván a legcsekélyebb interferenciában is. Egyre kevesebbet írtam. A negativizmus bűnében elmarasztalt néhány novellakísérletem a fiókban maradt. A hangváltás persze nem ment oly könnyen, hogy valamiféle damaszkuszi fordulatról adhatnék számot magamnak vagy ítészeimnek. A mások tradícióival könnyebb elbánni, mint a magunkéival. Szemléletemet – indulásom első három-négy esztendejében – nem csupán a korszak irodalompolitikája alakította, hanem a példa is, amit az idősebb nemzedék élenjárói nyújtottak. Nyújtottak? Némelykor éppenséggel a fejünkhöz vagdostak. „Így kell ezt csinálni!” Szocialista realista módon, vagyis a fogalomnak akkori értelmezése szerint: valóságost és eszményit helyes arányban keverni az érvényes receptek szerint. Némely türelmetlenebb követelmény szerint a bürokrata szarvát is körül kellett volna arannyal önteni, miként az áldozati ökör szarvát a homéroszi istenáldozatokban. Egy futózápor-vitában így derült ki, hogy Bajor Andor szatírái „negativisták”, azt a látszatot keltik, miszerint a kisembert csak hódolat, a tisztségviselőt ellenben szüntelen bírálat illeti meg, ami nyilvánvaló torzulás az író szemléletében. Mea culpa, pislogott vissza bírálóira Bajor, az elmés tévelygő, és – amiként már említettem – újabb szatírát írt arról, hogy miként félemlített meg egy trafikos több magas rangú kádert. A vita nevetségbe fúlt.

Rejtélynek tűnik, de – átfogóbb elemzésben – megfejthető és megmagyarázható a jelenség: az előttünk járó nemzedék 44 előtti valóságszemléletének átcsapása már-már saját ellentétébe. (A kivételekről, mint Kós Károly például, most nem beszélek.) Mivel magyarázható, hogy proletárnyomorból és parasztsorból kinőtt nagy tehetségek fele életművel a hátuk mögött oly könnyedén váltottak hangot, s majdnem teljességgel föladták kritikai szemléletüket? Mert az a társadalom, amelyet annak előtte egészében bíráltak, összeomlott a népi hatalom létrejöttével. Ezek az írók, költők régi eszményeik megvalósulását köszönthették a földosztásban, a Monarchia megdöntésében, a kollektivizálásban, államosításban, egész életünk gyökeres fordulatában. Egy részük nem „csupán” író, hanem politikus is volt, lelkes, őszinte, sőt fanatikus, mint Nagy István például. Vagy Gaál Gábor, némely fölmordulásában. Egyebek között, mikor a fenntartásainak tüskéin hallgató Szabédi Lászlót fulmináns cikkben szólította föl nyílt színvallásra. Mert szólni kell, hallgatni nem lehet! A követelmény hevességét nem magyarázhatjuk semmilyen machiavellista célratöréssel, amelynek türelmetlenségében ott a cinikus engedmény is: gondoljatok, amit akartok, de mondjátok azt, amit kell. Gaál Gábor – legjobb hitem szerint – egyetlen kötőszót sem írt le meggyőződése ellenére. Kemény Zsigmond rajongóinak szenvedélyével hajszolta bele minden képességét eszményeinek szolgálatába. S a legjobbak valamennyien mellette. Nem az ő bűnük, hogy mikor az ötvenes évek elején szektás politikai torzulások gyászos következményeikben oly nyilvánvalókká lettek, a valóságról nyújtott előzetes művészi híradásaik romantikusan osztályharcos jellegükkel antihumánus intézkedéseket „igazoltak”. Hiszen az osztályharc társadalmi tény volt; irodalmi ábrázolása nem fantazmagória. Szüntelen éleződésének hagymázas dogmáját pedig nem irodalmi tendenciák szülték. Mestereink nyilván maguk is elképedtek a nagy metamorfózison: regénybeli kulákjaik, gyárosaik a valóságban olyannyira elszaporodtak, hogy számtalan esetben tisztességes középparasztok, cséplő- és nyírógép-tulajdonos kisiparosok bőrében kerültek föl a kizsákmányolók listájára. Aggodalomnak, kritikai fölszisszenésnek bár, ez idő tájból – 1950–1954 –, sajnos, nyoma sincs hazai magyar irodalmunkban. Hanem ellenkezőleg: némely munka éppenséggel a mesebeli kelekótyára emlékeztet, aki jókívánságot rikkant a halottas menetnek s kondolenciát a lakodalmasnak: az ifjú párt isten nyugtassa meg!

Indokolt hangváltás után az újabb eszmélet válságokat, személyes konfliktusokat hozott, az idővel azonos művet azonban – belső és külső akadályok miatt, melyeknek elemzése tárgyamat most meghaladja – nem hozhatta el.

Térjek hát vissza Veres Péterhez.

A parasztság ábrázolása dolgában – annyi megbillent lámpás között – őt a valóság iránti változatlan tiszteletben találtam hűségesnek. Gyepsori novelláiról írtam ismertetést; az illetékes íróról, aki önmagáról szólva a szegényparasztság sorsát szólaltatja meg, a képzelet spekulatív csattanói nélkül. Egy levelében azt írta: úgy látja, értem őt, magam pedig elmerengtem a lélekbizsergető boldog sejtelemben, hogy Veres Péter felfedezésével valójában önmagamhoz, igazi képességeimhez jutok közelebb. Félrejáró Salamon – későbbi kisregényem hőse – már szembekönyökölt velem számonkérőleg.

 

*

 

1955 őszén személyesen is megismerkedtem Veres Péterrel. A Magyar Írók Szövetségének elnöke volt, roppant elfoglalt közéleti személyiség, maga volt mégis az ezerfelé szaggatott nyugalom. S nem az a ridegparaszt, akit írásai alapján elképzeltem magamnak. Nem keszeg és szíjas, hanem jól táplált, vasárnapi hangulatú ember. Lábán jóféle csizma, amit megnéz a falusi: „Hol csináltatta?” Fekete pantalló és kabát, fehér ing, nyakkendő nélkül; az ő híres balmazújvárosi viselete, amit soha életében föl nem váltott polgári ruházattal. Még hadügyminiszter korában sem. Arca sima volt és kerekded, az inggallér fölött, melyet sosem hordott gombolatlan, ráncot vetett enyhén a tokája. Szürkülő, oldalt fésült, gyér haját falusiasan nyíratta, oldalt is fölvágva fülmagasságig. Ami kicsi szigor meghúzódott ezen az arcon: a szárnyas bajuszé volt s orra tövéből a homlokra felfutó ráncoké. Szabó Pálhoz képest például, akinek keserves ráncai Kós Károlyra emlékeztettek, Veres Pétert jómódú, nyugodt álmú falusi gazdának nézhette az ember. Amolyan templomozás előtti szelíd hangulatban.

Míg meg nem szólalt.

Mert azután már a nyughatatlan, örökösen képzelt sokadalomnak beszélő próféta fojtotta belénk a szót. Hogy megölelt s megnézett engem, máris fejtegetni kezdte a mezőségi magyarság alkati jegyeit, majd azután – van-e gyerek? – a család mindenhatóságát a társadalomban. Nem is emlékszem, hogy egyebet kérdezett volna tőlem. Hány gyerek van, melyik fiú, melyik lány? Az jó, a gyerek mindennél fontosabb. Ha valaki, hát ő nem osztotta Rousseau nézetét, miszerint néhány rosszul fölnevelt gyereknél néhány jól megírt könyv fontosabb az emberiség számára.

Az Írószövetség elnöki szobájában történt megismerkedésünk másnapján már küldte a szállodába a meghívó levelét.

 

 

Látóhegyi kis házának kertjében várt, úgy láttam, kissé tűnődve, a gondjaiba merülten, de nem a csekélységnek csöppnyi figyelmet ajándékozó Mesterek unottságával, hanem azzal a természetességgel, amely fölmenti az embert – már az ismerkedés első perceiben – az udvariassági formaságok alól. Mintha annak előtte minden héten oda jártunk volna. Hiszen a Halotti beszéd óta ismerjük egymást. No menjünk, kicsi asszony, Évának hívják, ugyebár, nézzük meg a gyümölcsfáimat, mondta a feleségemnek. Láthatólag büszke volt az almafáira. Már nem tudom, aranypárment, batult-e, kosárnyit gyűjtöttek össze, miközben Péter bácsi az időjárásról, a hazairól és a nemzetköziről rögtönzött valóságos előadást. Úgy emlékszem, az indiai évi csapadékmennyiség is szóba került s mi minden már ott a kertben! Ember és időjárás viszonya, terméskilátások az országban, légnyomás, reuma, az íráshoz szükséges hangulat és az eső, kedély és hóhullás, a természetnek oly titkos előjelzései, melyeket például csak a madarak röpte, tollászkodása, látszólag szeszélyes hangváltása érzékeltet a hozzáértővel. Vendéglátóm nem volt móriczi természet, hogy emberét lehetséges regényfiguraként faggassa-tanulmányozza. Amit írásaiban el akart mondani, már kész volt benne, amire pedig folyamatosan figyelt: a nagy összefüggések törvénytára, haza és nagyvilág alakulásainak iránya volt. Azokban a napokban találkoztam Szabó Pállal is. Történeteket mesélt mindvégig, anekdotákat, apró drámákat, bihari eseteket. Találkozásunkat a mesélés hangulata aranyozta be, míg Péter bácsival az elmélet régióiban kellett hosszan megmaradni, miközben nagy szakértelemmel a lebbencset készítette vacsorára.

Amire legjobban emlékszem: hogy azon az estén Péter bácsi mellett nemigen jutottam szóhoz. Ha dialógusra kerül sor: énnekem MÁS mondandóm lett volna. Az én idegszálaimon egy más valóság csontkeze játszott. Ez őt látszólagosan nem is érdekelte. Miért vajon? Tapintatból? Múló keserűségemben erre nem kaptam választ magamban. A kályhának támaszkodva hallgattam fejtegetéseit, egyebek között a 45 utáni koalíciós korszak ellentmondásairól.

Vannak fukar szavú írók, mint Tamási Áron volt; szellemesen évődő, ugrató természetűek, amilyen – tán pihenő perceiben – Illyés is; anekdotázók: Asztalos István; Illés Béla árnyalakja röppent felém álombeli mosolyt; vannak a megígért Édent minden pillanatban számonkérők, sebesült szivárványhajszolók; csillagszórómondataik fényében nevet a közönség, miközben a könnye hull befelé. Ilyen Bajor Andor. Vannak továbbá emelkedett szellemek, akik Tolsztoj elmés orvosaként lelki szegények között maguk is a lelki szegényt alakítják, a társalgás gombaszintjén; beszélgessünk, én is gomba vagyok. Az efféle tettetésnek is haszna van a megfigyelésben. És vannak álruhás királyfiak; homlokukat a tenyerükön nyugtatják, hogy ne lássék rajta a csillag.

Ilyen volt Nagy László.

Ellenpéldája: a feltűnési viszketegségben szenvedő sziporkás ember: La Rochefoucauld, Chamfort, Joubert kijegyzett és módosított aforizmáit tüsszögeti esendő hölgyek elképesztése végett; ő a félreértett zseni, tudniillik félreértésből annak tartja a galeri.

Veres Péter nem mesélt anekdotákat, nem évődött, nem lángolt; mintegy az írást folytatva, a lélek egyenletes izzásával pergette eszméit a kollektivista társadalom növekedési nehézségeiről és perspektíváiról, megállapításaiban a kizárólagosság legcsekélyebb jele nélkül. Gondolkodásának legfőbb jegye volt talán, hogy a korszaknak annyi felkiáltójeles embere között önmagát – tapasztalatainak elvi következtetéseit – is folyton megkérdőjelezte. Alternatívák között kereste – Csongorként, hármas út vidékén – „élte sugarát”: a közösségi cselekvés legjobb módozatait, népének legjobb irányvételét a választás örök varázskörében. Evégett nem dogmákat vágott a mások fejéhez. Gondolkodni tanított. Az önvizsgálat szigorával is. Somlyó György írja róla: „Hogy egyes megállapításaival vitatkozni lehet? Szomorú könyv az, amivel nem lehet vitatkozni. S a vita jogát nemhogy ő maga elvitatná olvasóitól; maga nyit nekik utat. Az önmagával való folytonos vita szívélyességével. Igen, e könyv [Olvasónapló, S. A.] elfogulatlan olvasójának legmeglepőbb felfedezése, szemben a Veres Péter kinyilatkoztatási hajlamáról oly közkeletű előítéletekkel: alig van írónk, aki önmagával folytatott vitáinak oly nyíltan részesévé tenné az olvasót, mint ő.”

Ezért volt alkalmatlan politikusnak. A politikus nyilvános kételye: bukásának legfőbb forrása. A politikus csak másokra aggathat kérdőjeleket.

Az isteni kinyilatkoztatások szigorától akkortájt immár megiszonyodva, emlékeimben a gondolkodásbeli árnyalatok, a hivatalostól eltérő felfogások áldozataival, az eretnekségben elmarasztaltakkal, akik közül nem egynek legföljebb az volt a bűne, hogy a tojást a kerekebbik felén akarta feltörni – megnyugtató és bátorító volt Veres Péter szellemiségének rugalmassága, meg látszólagos gyanútlansága is a tévedés veszélyeinek megközelítésében, jól tudván bizonyára, hogy az igazság a tévedésnek tőszomszédja, ha ugyan nem laknak közös fedél alatt.

Első találkozásunk után a másodikra, harmadikra is sor került azon az őszön, 1955-ben.

 

 

 

A békásmegyeri látogatás nagyrészt kiesett az emlékezetemből.

Egy díszes kard maradt csak belőle, amolyan Kinizsi-kézbe való hadiszerszám, családi képek társaságában a falra akasztva.

Joszip Broz Tito ajándéka a valamikori hadügyminiszternek.

Mármint Péter bácsinak.

Nemigen illettek egymáshoz. De mintha két bokály őrizte volna kétfelől a kardot, bár az is lehetséges, hogy a virágos-madaras cserepet csak képzeletem aggatja most a falra e különös ellentmondás feloldása végett. Ebben segít Juliska néni pislákoló emlékmosolya is. Mintha azt mondta volna:

– Éppen ez hiányzott nekünk.

Péter bácsi bölcs belenyugvással mosolygott, legyintett. Potomság. Azonkívül, hogy átmenetileg kardos emberré lett, különb dolgok is megestek vele. Mulatságos történetet mesélt arról, hogy hadügyminiszter korában egy alkalommal feje fölött kigyúlt a sátor, úgy menekült ki a csicskásával lenge magyarban.

Groteszket, abszurdot nem írt.

De – ebből is láthattam – megért s átélt néhány Ionesco, Beckett tollára való helyzetet.

Az 56-os nagyidő széjjelvert közöttünk. Hosszú ideig nem kaptam hírt tőle. Ebből a korszakból egyetlen levelét őrzöm, az év elejéről.

1956. január másodikán írta:

 

 

Az említett két kisregénye valóban megjelent későbben román fordításban, Nevasta rea (A rossz asszony) címmel. Megtiszteltetés volt számomra, hogy én írhattam hozzá az előszót. Mondandómat nyilván a román olvasó tájékozottságához kellett igazítanom, fölmondván röviden a szerző életrajzát is.

Föltehetőleg mentegetőző levelemre ezt küldte Péter bácsi:

 

 

Közösségi ügyekben nyugtalan ember a nyugtalannak írja: légy jó viszonyban a Múzsával! Hisz maga is erre törekszik. De mikor? Ha ideje engedi, ha lelkileg erős. Ha a Múzsa beröpül „a kis házikómba”. Múzsa és mesebeli házikó a Szépség erdejének zengő nyírfái között. Nosztalgia. Keserű tapasztalatok párlata. A mesés hangulatú szavak nem is illenek Veres Péter szótárába.

De gondba ejtettek engem is. Ördög vigye az irodalmon kívüli ügyeket! A Múzsa kegyeit keressük. De mi lehetett akkor – 56–57-ben – a Múzsa kegye, ha nem épp a kegyetlensége! Lelkes ifjúságunk romantikus vitorlásai húztak el a szemünk előtt, s tűntek el párás messzeségbe. Csak néztem utánuk. Hát ez is elment. Fedélzetén a gyanútlan bizakodás múzsáival. Indulásunk reggeli óráiban még úgy gondoltuk: joggal tegezhetjük őket, hiszen a térdünkre telepednek, a kedvünkben járnak. Hangjuk szelíd volt és megnyugtató: szívetekből az aggodalmat kivessétek, anyáitok könnye-bánata csak látszat, de ha igazi lenne is: minden jóra fordul. A létező világok legjobbikának vagyunk birtokosai. Ezt zengték a boldog költők boldogtalanul rossz verseikkel, ebben a hitben írtuk zsenge novelláinkat. Az Eszményi oly közelinek mutatkozott, látni véltük fényes orcájának minden rezdületét. Ez volt irodalmunk messianisztikus korszaka. Azután, hogy a hitünket kékülni láttuk s a leheletünkkel melengettük, a múzsák már nem az ölünkbe ültek, hanem a torkunkat kezdték fojtogatni.

Akinek volt tisztessége hozzá: hírt adott a változásról. Az író nem a portékáját, hanem a bőrét viszi minden sorával vásárra – ez az új tanulság telepedett a vállunkra. És nem gazdálkodtunk takarékosan lelki energiáinkkal. Az okos fukarság a választott ügynek megannyi segélykiáltására lehetetlenségnek mutatkozott. Nem mindenki számára, de ennek tisztázása most nem tartozik rám. A jó gazdálkodás eredménye A Balogh család. De Veres Péternek eggyel kevesebb gondja volt; nemzetiséginek is hívják, holott több ennél: létgond. Amit persze nem hárított el magától – mint olyan sokan teszik az egyszemélyes üdvösség jegyében: magam kerüljek csak a mennybe, a többi vesszen a maga dögibe! –, hanem csak másként érzékelt. Főleg irodalmi rezgések útján. Erről tanúskodnak alábbi levelei is.

 

 

 

Szenvedni hallgatva is lehet? Mikor épp a szenvedés adta az írói szót a szájába? Átmeneti válságos állapota volt, hiszen két hónappal később már zengett a műhelye. Akkortájt irodalmi évkönyv szerkesztésére kért föl a bukaresti állami magyar kiadó, serény levelezgetésbe fogtam hát honi és külhoni írókkal, hogy kéziratot küldenének. Péter bácsi az elsők között válaszolt.

 

 

 

A szóban forgó évkönyvet végül nem én szerkesztettem meg. Elgondolásaimat nem válthattam valóra. Egyebek között meg szerettem volna szólaltatni számos külföldi írót is. Fölkérésemre elsőnek Veres Péter válaszolt, majd azután Solohov, Ehrenburg. Kolozsvári kartársaimnak egy része azonban fütyült a fölkérésre. Asztalos István levélben tiltakozott az ellen, hogy akár a fényképét is az évkönyvben közöljem. De míg kudarcom nyilvánvalóvá lett, még néhány levelet váltottam Veres Péterrel is.

 

 

 

Nem lehet ezt szomorúság nélkül olvasni. Kérdezze meg a szerkesztő az illetékeseket: hogy „fekszik” most az a Veres Péter? Rosszul-e, jól-e? És miért az illetékes vélekedjék erről? Miért nem – maga az Írás? Különben is: ki az illetékes, aki a zsenik „fekvését” megítéli – csalhatatlanul?

 

 

 

Majd három évvel későbben:

 

 

Akkortájt Ionescóról, Saganról, Hemingwayről s másokról írtam olvasmánynaplót az Igaz Szó számára. Veres Péter dicséretét ma is úgy fogom föl, mint a fél évtizeddel korábbi lelkesedését egy ugyancsak zsenge írásom fölött. Nyugtalansággal töltött el és azzal a határozott röstelkedéssel, amit az ingyen szerzett javak keltenek az emberben. Én művelt és okos? Akkor honnan válogatott volna jelzőt egy Németh László számára? És mit szólt volna, ha történetesen Deák Tamásnak egy világirodalmi tárgyú esszéjét olvashatja? (Hogy honi magyar példát emlegessek.) A dicsérete észrevétlenül váddá keseredett bennem; világirodalmi tájékozatlanságom, elmaradottságom tudata gyötört hetekig a levele után. Hemingway „polgári szemléletét” bíráló jegyzetem talán épp attól kacagott vissza rám mint az előítélet s a messianisztikus vakság kétségtelen bizonyítéka, hogy Veres Péter túlértékelte. Úgy tűnik: valamilyen rokon hevület jegyében. Hiszen ő még Tolsztoj Karenináját is megkérdőjelezte mint az „olvasónyájnak” tett művészi engedményt. Ehhez képest az én „szentségtörésem” potomságnak tűnik, hisz nem tolsztoji óriásokat fontam körül az előítéletemmel. Ám a dolog lényegén ez mit sem változtat: mindegy, hogy egy elefántot vagy egy kolibrit ítélünk meg helytelenül.

Levélváltásaink folytatásaként az akkor minálunk újdonságnak számító nyugati szerzők egyikéről-másikáról cseréltünk szót-vélekedést. Létezik-e erkölcsös nihilizmus? – dobtam feléje valamely modern színdarab kapcsán – már-már indulatosan – a kérdést, amire bölcsen, higgadtan – szinte meggyőzően válaszolt, oly gazdag példálózással, hogy Illyés Gyula jogosan írta róla halála után: „Minden magyar író közt ő volt a legjobban au courant.”

 

 

Az elviselés filozófiája. Ahogy ismerem: ezt sohasem vallotta. Legalábbis a társadalmi passzivitás értelmében nem. Úgy gondolom, a levélbeli vallomás egy átmeneti, zaklatott lelkiállapot jelzése lehetett. Erről bizonyára nálamnál illetékesebben vélekedik majd a remélhetőleg nem sokáig késlekedő Veres Péter-kutatás. Írni szeretnék. Írni szeretnék? Ez a gyakorta felröppenő sóhaja is az „elviselés” gondolata ellen tanúskodik. Mert ha megszólalt: a cselekvés okos módozatait kereste mindétig.

 

 

Levelének utóiratában örömmel közli, hogy megszületett a második dédunokája. Az újszülött anyjáról, apjáról, Lajosi unokájáról is szót ejt, egy mondatban jellemzi új életformájukat is a termelőszövetkezetben: „Ahol jól dolgoznak, jóba vannak földdel, éggel, ott megélnek. Mindegyik fiatal párnak háza, nagy lakása is van már.”

Az országot is, akár a családját – így tartotta számon.

Ám a fenti levél többről árulkodik. Fáradt vagyok, öregszem, panaszolja, s részben visszavonja menten a panaszát. A lélek bírná, de a test már erőtelen. Ezt is megkérdőjelezi: no nem vészesen, de mégis… Érdeklődésében csökken a mohóság, ami tán az öregkor ökonómiája. Ezért olvas kevesebbet. De nem oly keveset, hogy a fiatal nemzedék írásait olvasatlan hagyná. Megtehetné pedig. A könyvek száma végtelen, az ember élete véges. Csak a nagyon fontos dolgokra ügyelj, mert nagy a világ, nem foghatod kézbe. Lám, a nagyon fontos dolgok közé kerül az Utunk, a Korunk, az Igaz Szó. A nemzetiségek irodalma. Amire a határokon túl akkortájt, a hatvanas évek közepén, rajta kívül alig-alig figyelt föl valaki. De még ebben is itt mocorog a másik alternatíva: ez is „beavatkozás”, amire szükség nincs. Holott beavatkozás-e a franciák dolgába, ha Sartre urat olvasom és vélekedem róla? Nem, szól a ráció, ez nem beavatkozás. Csak ha testvér a vértestvér iránt érdeklődik? Ha magyar a magyart olvassa? Századunk egyik szégyene, hogy az abszurd gyanakvást, amelynek légkörében ez a félelem kialakult, megteremtette. A természet törvényei ellen nem lehet rugdalózni. Irodalmunk konkrét helyzeténél fogva a hazai – romániai – kultúrának része és ugyanakkor egyik vonulata a magyar irodalomnak.

Úgy tűnik föl, mintha Veres Péter a Bethlen Gábor-i óvatosságot dicsérné bennünk. „Sorsintelligensek” lennénk? Azok is, persze. Sok mindent meg kellett tanulnunk. Egyebek között, hogy: a történelem minden órájának más-más parancsa van, és aszerint kell cselekedni. Anélkül persze, hogy bármiben is áltatnók magunkat. A bátorság dolgában például. Időnként nem árt Shakespeare-t meghallgatnunk. „Ekképp az öntudat belőlünk mind gyávát csinál, s az elszántság természetes színét a gondolat halványra betegíti; ily kétkedés által sok nagyszerű fontos merény kifordul medriből s elveszti »tett« nevét.”

De jaj, megöregedtünk, és már nem tudunk megírt önmagunkon változtatni. Már nincs több metamorfózis! Keserű pillanatában írhatta ezt Veres Péter. Álma a tolsztoji költészet volt, hajlamai nemegyszer vitték a közéleti cselekvés kockázatos tereire. Valamelyik levelében arról ír, hogy életforma dolgában Illyést kellett volna követnie. De természetét, saját árnyékát nem ugorhatta átal. Van pedig ellenpélda rá. Picassóról állapították meg, hogy akár a fejlődő gyermek, mindennap elveszíti tegnapi szívét, s túllép a tanítómesterek örökös jóslatain.

Veres Péter is túllépett. Amikor úgy gondolta, hogy nem a teremtés, hanem a gondolkodás monomániákusa lett, valójában öregkori nosztalgiák szomorították – tán indokolatlanul, hiszen a gondolkodásnak nem monomániákusa volt, hanem egyik legragyogóbb magyar megnyilatkozása. „Lángelmét temetünk” – mondta Illyés Gyula joggal a koporsója előtt.

Ma már nem tudom megfejteni, hogy részben miért ismételte meg mondandóját ugyancsak 1966. október 3-án egy levelezőlapon. Ezt írja:

 

 

Már nem tudnám okát adni, mit írhattam neki, amidőn azt kérdezte: élünk-e még, cimbora? Talán azt próbáltam bizonygatni, hogy azért még élünk. Megszólítás nélküli levele: távolodó fehér fénypont az alkonyatban.

 

 

Magam akkortájt Az anyám könnyű álmot ígér című könyvemen dolgoztam. Így kerülhetett szóba hőseim sora, az ötvenkét első unokatestvér. Hogy értük – nagy számuk miatt örvendezett, s nem annak, hogy könyvet írok róluk, ugyancsak elárul valamit a természetéből. Az élet, a nagy család folyamatosságának elsőbbségét szentesítette ezzel is – az irodalommal szemben, amely – társadalmi-politikai cselekvésre született lévén – részéről is nemegyszer a pótcselekvés kényszere lehetett.

Míg azután mégis a létét meghatározó kényszerré nem erősödött benne. A mulandó cselekvés kényszerét kiszorította szándékaiból az elmúlhatatlan művészet iránti sajogó vágy, a Nagy Megújulás szárnyát rebbentő főnixmadara.

 

 

Nem kell már világnézetét és hűségét igazolnia. Igaz, hogy közben – 1957-ben írott sebzettségét jelző levele óta – nyolc esztendő múlt el. Akkor tíz-húsz esztendőt jósolt, amely elhozná az ő megértését. Az emberek részéről? De hisz az olvasói őt mindig is megértették. A politikai „fekvést” számbavételező kritika jégesőjének kellett elvonulnia.

Ezzel vége szakadt levelezésünknek. A látszat szerint Péter bácsi alakja eltűnt „a meglepően nagyarányú s általában jóhangú ünneplések” fényében. Valójában pedig az író mindenkori és örökös magányának szorításában fogyatkozott meg, a fiatalabbakat bíráló-biztató figyelme. A higgadt és rendkívüli bölcsességgel megáldott nemzetnevelő: nyugtalan, tépelődő alkotó volt; az örökös megújulás igényének kínja gyötörte. Nem olyanformán persze, hogy mások „bevált sikeres módszereinek” igézetében kifejezőeszközeit váltogatta volna. Önnön legjobb képességeinek szivárványkapuit hajszolta. „Mire megértettük, hogy mit kellett volna tenni, már tehetetlenek vagyunk.” Ezt a megállapítását nem utolsó éveinek teljesítményéhez, hanem a vágyaihoz kell mérnünk. Kezdetben karnyújtásközelben gyúlnak ki számunkra a kegyelem csipkebokrai. Boldog az induló poéta, kezét melengeti a váratlan fölcsapó láng fölött.

Amely azután egyre távolabbi csúcson gyúl ki újra meg újra. Káprázó szemünk eleinte nem is észleli még a roppant távolságot. Az önvizsgálat keserveiben kezdjük csak észlelni: mily hosszú és nehéz útra vállalkoztunk. A mesebeli vasbocskort is elnyűhetjük, és lekopik térdig a lábunk a halálig vezető vándorúton.

Öt esztendő múlva, 1970-ben meghalt Veres Péter. Akkor megjelent új könyvemet – annak igazolásaként is, hogy jó szavaival távoli csipkebokrokat szított lángra bennem is – már nem volt kinek elküldenem. Egy új Mikszáth! Mit szólnál hozzá? – kérdezte legelső levelében. Akkor tán még el is tűnődtem az engem túlbecsülő szavainak csíranövesztő melegében. Ha élne, elmondanám neki: nem lehetséges ez, Péter bácsi. A járható utakat befújja rendre a hó. Új csapást kell vágni. Valahol, a lehetetlen hómezőin…

Ablak egy koporsón

Veres Péter után meghalt Szabó Pál is. Egyik szálfa a másik után dől ki. Borzalmas reccsenéseik közepette egy egész nemzedék hangja erősödik föl újra a szívekben; emlékeinkben és mai törekvéseinkben. A halál – köztudomásúlag – nem válogat. Közönyös objektivitása épp ezért a legtökéletesebb válogató munkát végzi. A sírkő beszél véglegesen az emberről. Az előítéletek, mint a rossz kutyák, az utolsó kapuig kísérnek valamennyiünket; amitől megjuhászodnak: az a koporsóra hulló göröngyök hangja. Hogy ki volt Szabó Pál – akármifajta „paraszti-népi” elfogultságtól mentesen –, a nép megtartó emlékezete fogja kimondani. Könnyhullatásnyi közelből, koporsójának kis üvegezett ablakán betekintve én úgy látom őt – a földnek emberét –, egy iszonyatos paraszti vergődés kiáltó szájaként. Némely fölfogás szerint egy alásüllyedő világ – a régi falu – utolsó követeinek kaszás csapatából való. Soha vissza nem térő sorsok, hangulatok és közállapotok ábrázolója. Bizonyos, hogy Biharugra – műveinek tápláló forrása – már nem az a világ, amely őt ágyúgolyóként a harmincas évek magyar irodalmi köztudatába belőtte. Amire Móricz, az írófejedelem is fölkapta a fejét. A hangját is vele: „Új nagy magyar írót küldött a falu!” Nemcsak Biharugra: a földkerekség méreteiben is megváltozott a parasztság százmillióinak élete. Részint a gépkorszak természetes folyományaként, részint a történelem vaskezű kísérleteiben. A felületes szemlélet hajlamos a megállapításra, miszerint ezzel a parasztság mint irodalmi téma le is került a napirendről. Miközben a változások felszíni fodrai alatt szakadatlanul morajlik ennek az életformának a drámasorozata. Kétségtelen: a színpad régi kellékeit, a grófi kastélyokat, nádfedeles kunyhókat, a kukoricafosztást és az ökrös szekerek hangulatos látványát az idő elmosta. Pontosabban fogalmazva: akár Móricz vagy Sadoveanu paraszti világa, a Szabó Pálé is a proletárforradalomban fordult ki – szövetségesként – régi mivoltából; ősi ellentéteiből új konfliktusokba. Sánta Ferenc húszórás krónikájának malomkövei közé. Mintegy Arisztotelész Poétikájához igazodva: nyílt ellenfelét önmagában, a testvérben, szülőben keresve. Szabó Pál mindezt már nem írhatta meg.

 

(Először és utoljára 1955-ben találkoztam vele Budapesten. A szállodába üzent: hivatali szobájában vár, menjek. Előkelő Mercedes kocsiját küldte utánam. Nesztelen suhant velem az autó, a hajdani szegényparaszt új társadalmi rangjának fényes kelléke. Ablakán át nézve a világ is fényesebbnek látszott. Azon tűnődtem: vajon ez a káprázat elkapta-e a kocsi gazdáját? Vajon a létnek ezen a szintjén lehetséges-e Biharugra valóságos gondjáról beszélni? Gazdagon terített asztalka várt és türelmetlenül – hisz amidőn bekopogtam hozzá, fel-alá sétált – Pali bácsi. Szorongásom az első pillantásra föloldódott. Nem, nem hasonlít az autójához! Mintha rég nem látott mezőségi nagybátyám ölelt volna meg; a szegénységnek túszként visszatartott foglya a rangos hivatal idegenségében. Bihari nyár – mondta nekem az arca; ott barnulhatott le regényeinek forró szeleiben. A szellemi és fizikai elhájasodásnak oly rengeteg látványa után kirívóan szikárnak, szíjasnak láttam; a ruházata is mintha sorsához igazodott volna; nadrágél, falusiasan kötött nyakkendő mintegy rangon aluli nemtörődömségben jelezte az Új föld régi fiát; koporsóhűségét, amellyel hazavitette magát a szülőfaluba.

Nem kellett keresgélnünk a szót; ott volt kéznél az én gomolyagom is, a mindkettőnk számára nyitott szálával: a korszak nagy vajúdásaiban a parasztság sorsa. „Aki ezt a népet nem belülről látja, ne lelkendezzék, de ne is sírjon a nevében. Ha bajokról van szó, hát én többet is elmondok! Mert szólni kell ezekről, de sanda szándék nélkül.” Ösztöneiben gyülemlett föl a történelmi tapasztalat. A mindenkori sanda szándéktól való félelem a parasztmegváltó törekvések láttán. Hogy ösztöne időlegesen hol és miként hagyta cserben: a bővebb elemzés kimutathatja. De helyéről, mit a XX. századi magyar irodalomban kivívott magának, el nem mozdíthatja.)

 

Amikor egy-egy koporsó – amilyen a Szabó Pálé is – kibandukol a temetőbe, a búcsúszóval együtt felhangzik az Ítélet is; korszak zárul, újnak jöttét jelzik új esztétikák. Természetes és szükséges beszéd. Még a temetési ének is azt mondja, mintegy az elhunytnak bocsánatát kérve: most már itt hagyunk téged, az élet vár bennünket. Szabó Pál életműve lezárult. De nyitva marad a tárna, amelyben példás emberségével és tehetségével fojtogató mélységekig fúrta le magát. A parasztság újabb kori történelme valójában megíratlan. Sorsfordulásainak művészi tanúskodása – a kor színvonalán s a tegnapi Szabó Pálok elhivatottságának szenvedélyével – szórványos, béklyókkal kínlódó. Az igazság felé kapdosó mozdulat még bizonytalan, az elmúltakra vetett pillantás még mindig tétova; mintha János jelenéseit láttuk volna…

Szabó Pál írói és emberi példamutatása: fegyveres őrszem annak az irodalomnak a kapuja előtt, amely az öncélú játékot irodalmunkban immár több mint hét évszázada a tudatlan gyermekekre bízta. Lehetséges, hogy azóta is visszakívánja magának. Álmunkban néha színes kavicsokat eregetünk.

Tomcsa úr

Tomcsa Sándor újabb kitűnő írással lepett meg bennünket az Utunk hasábjain. Ritka öröm az efféle manapság. Az akarnok bejárja a fél világot, bele próbál hallgatózni a lét titkaiba, és önnön haló porát idézné maga elé, hogy rezzenésnyi megindultságot érezzen. Amivel másban is hasonló érzést keltene. Vajúdása mégis ama hegyeké, amelyek csak egeret szültek.

Az igazi művész pedig egy árva kutyakölyökbe botlik háza küszöbén, öklömnyi gombolyagba, az élő mindenségnek egy halálra megjegyzett parányi teremtésébe, s amikor a fejét csodálkozva fölveti, és Tigrisnek nevezi el e pöttömséget – mert a nagyság igézetében él –, a kétágú szó, mint egy bűvös sugallat rebbenti föl benne az egyetemes érvényű mondandót.

Ez pedig első hallásra nem egyéb, mint a képzeletének rabrácsai mögött szaladgáló gyermek ragaszkodása a játékaihoz: a papírhajóhoz, melyet óceán ringat a kádban.

Játszik hát Tomcsa? Elkábította magát a provincia kellős közepén – Székelyudvarhelyen –, hogy valamiféle lélekölő sivárságból a látomásaiba mentse át eszményeit tündéri tájakra? Mi ez az írás? Humor, anekdotizálás? A közönséges valósággal való egyetértés vagy ovidiusi segélykiáltás? Egyik sem, bár a derű szelleme lengi körül, és ott parázslik benne egy hányatott élet szomorúsága is. Amely – jelek szerint – Tomcsa már-már konok bizakodását mégsem perzselte meg. Mert ez a novella: vallomás. Íme, lássátok: a nyárspolgáriság mérhetetlen kicsinyességében, amely távol a szellem székvárosaitól körülfont engem és százszor megfojtott volna, az maradtam, aki vagyok. Hiába csábítanak az eszménytelenség, a kicsinyes aggodalom, a képzeletszegénység, önzés, butaság s a gyáva kushadás kísértetei. Mert én kiállok Tigris kutyámmal a kapuba, és azt suttogom neki:

– Tigris, nézd: ott balról; az a nagy Kheopsz-piramis, jobbról azok nem bánatosan zörgő levelű akácok, hanem pálmasor, ott szemben nem a nyirkos köd hömpölyög, hanem a tenger, és látod, ott a pálmafák felett most kél a nap… Gyere, Tigris!

Ez a befejezés: a visszafordított reflektor; fényében fölragyog az igénytelennek látszó kezdés, képletes – minőségileg más – értelmet nyer ilyenformán az írásnak minden kis mozzanata. Ez az igazi csattanó; a becsvágy nélkül, szerény szándékkal elkezdett írás váratlanul fellobbanó minőségi változása.

Háromnegyed novellát minálunk sokan tudnak írni.

Egészet, amelynek kiteljesedésében a szokványos vagy egzotikus történet a gondolatiság és költőiség szintjére emelkedik, igen kevesen.

A kapun, ahonnan Tomcsa a szépség pálmafáit látja: magam is beléptem nemegyszer. A szomorú színű homlokzat, a rozsdás sarokvas nyikorgása, a sötét udvar mélyén meghúzódó, kormos falú szoba rendszerint széthangolt kedélyállapotba ránt és csodálkozásra késztet: micsoda szépségek születnek mégis a pókhálós falak között, ahol a gombolyagnyi Tigris mocorog a mosdó alatt a sarokban. A Múzsa pedig nem csupán a titokzatos Én, a nagyapáktól öröklött „bohém” derűlátás, hanem a kapun túl hömpölygő, magasabb rendű egységbe kívánkozó Élet hívása: a nagyság igézete.

Nem bizony, Udvarhely nem provincia!

 

Talán 1958 elején történt, hogy Tomcsa Sándor díjat nyert az Igaz Szó novellapályázatán. Viszketegséget kelt az ilyesmi. Följegyzésünk értelmét az adja, hogy az akkori idők sokfajta viszketegsége támadt a tisztességes irodalomra; Tomcsát egy újságjegyzetben azzal vádolták meg, hogy – különben ártatlan szatírájában – visszaélt az írói szabadsággal. Pedig élni is nehéz volt vele, nemhogy visszaélni. Az alábbi kis parittyakövecske nyilván nem érdemelné meg, hogy emlékét fölelevenítsük, ha egy későbbi korszak fiai – remélhetőleg – nem lennének majd kíváncsiak egy már átélt közszellemre, amelynek ujjlenyomata ottmaradt az ötvenes évek hazai magyar irodalmán.

 

Ó, hányszor mondtuk Tomcsa Sándornak: addig jár a korsó a kútra, míg egyszer megszólal N. Alajos, akkor aztán nézheti magát és egész tevékenységét!

Nem hallgatott ránk.

Megírta A gól című elbeszélését, és nem elég, hogy megírta, még pályadíjat is nyert vele – micsoda elvetemültség! –, kiszolgáltatva magát doktor N. Alajos nemes haragjának (Bányavidéki Fáklya). Ő pedig a jelek szerint az a fajta „kritikus”, aki – ha labdarúgásról, gáncsról, sípcsontrepesztésről van szó – kérlelhetetlen.

Mert íme, megállapítja Tomcsáról, hogy politikailag műveletlen, nem ismeri a szocialista nevelés jelszavát: „Élen a sportban, élen a munkában!” És nem tudja, hogy léteznek szakszervezetek, visszaél az írói szabadsággal, nem lát a dolgok mélyére. N. Alajos ellenben a dolgok mélyére lát, és tudja, hogy egy futballbíró nem lehet epebajos, különben miként nyargalhatna sípjával le s föl a pályán. És egyáltalában: hogy merte megírni Tomcsa azt, amit ő maga látott s tapasztalt? Azt kellett volna megírnia, amit N. Alajos látott és tapasztalt.

Csakhogy akkor kettő darab N. Alajosunk lenne: egy bányavidéki meg egy székelyudvarhelyi, a Bányavidéki Fáklya pedig még több papírt pocsékolna dilettáns vagdalkozásra.

Mit csináljunk most már? Még csak azzal sem vigasztalhatjuk magunk, hogy N. Alajos szigorú ítéletével az egyszerű olvasó mondja véleményét. Az egyszerű olvasó, ha irodalmilag esetleg tanulatlan is, legalább tanítható. A tudálékos dilettáns ellenben, aki se nem tanult, se nem tanulatlan – átmeneti állapotában a kacsacsőrű emlősökre emlékeztet –, valóságos kalamitás.

No de nem ez a lényeges, hanem az örvendetes tény, hogy oly hosszú advent után N. Alajos megszólalt, és Tomcsa Sándort ily bölcsen kioktatta szocialista realizmusból. Köszönjük a felvilágosítást, miszerint a tudás közkincs, ámbár a megállapítás mintha sántítana, mert e közkincsből magának is megszerezhetett volna valamit. Akkor nem tévesztené össze a szatírát a szakszervezetek felépítésének szabályzatával, az epebajos futballbírót a gáncstalan lovaggal, a versenypályázatot a népszavazással. És megértené, hogy amiért nem nyert ő maga is a pályázaton, azért nem Tomcsa Sándor a hibás…

Mostan pedig, kedves olvasó, tegyünk úgy, amiként azt – hasonló jelenség láttán – nagy szerkesztőnk, Gaál Gábor szokta javasolni: mivel N. Alajos a dolgok mélyére lát, álljunk fel és énekeljünk!

 

Jött a hír Marosvásárhelyre: meghalt Tomcsa Sándor. Temetésének dolgában itteni barátaira hárult jó néhány szomorúságos feladat. Például: hol lehet őt felravatalozni? Melyik az a csarnok, amely megilleti őt? A városban, amelyről azt írtuk: bizony nem provincia! Nem, a halálban sem vagyunk egyformák. Hiába áltatjuk magunk effélével. Egyik ravatali hely előkelőbb, mint a másik. Tudjuk, ecsém, hová mész. De nem mindegy: honnan mész, azaz: honnan visznek, milyen feliratú gyászkoszorúkkal.

Tartományi illetékeseknél folytattunk változatos hangnemű eszmecserét Hajdu Győzővel. Mint később a Kemény János vagy a Szőcs Kálmán temetésének ügyében. Tehát: hol, milyen rangú helyiségben lehet fölravatalozni Tomcsa Sándort? A lakásán, hangzott a legelső felelet. De akkorácska agglegényi szobája volt, koporsó nélkül a Tigris nevezetű kutyakölyökkel még megfért valahogy benne; koporsóstul már nem. Az író meghúzódik, ha muszáj, kicsire húzódik össze, magyaráztuk. A koporsója már konokabb. Centiméternyit sem ad föl a neki kijáró térből. Továbbá: minden ember annyit ér, ahányan elmennek a temetésére. Végül is mit gyűjtöget magának az ember, ha nem gyászközönséget? Így nézve Tomcsát: semmije se maradt, csak a város, amelynek csodabogara, bálványa, gúnytárgya, Sanyi bátyámja, Tomcsa ura volt egy életen át.

No, most elköltözöm innen. Hívnak Brassóba, Kolozsvárra, Budapestre – mondotta Tomcsa tízévenként. Láthatta, hogy aki lakhelyet: sorsot is cserél, s javára némelykor. Szabó Dezső, Szemlér Ferenc, Tamási Áron… Magával Tomcsával anekdotaként kacagtuk körül az esetet, miszerint székelyudvarhelyi barátai – hosszadalmas rábeszélés után: láss világot, Sándor! – közköltségen el akarták küldeni Budapestre. Népek sorsát érintő utazásnak, államférfiúnak kijáró búcsúztatás az állomáson. Az egyetlen jó ruhájában Tomcsa ünnepélyes volt, sőt meghatódott. Talán Adyra gondolt; első párizsi útjára. Királyfiát a kisváros új időknek új dalai felé küldi.

Székelykocsárdig jutott el.

Szóba jöhetne, hogy útiköltségét addig elkártyázta. Bűnöket fölmentő szándékomban azt mondtam neki:

– Talán az udvarhelyi indóház lehetett a hibás.

Sándor újabb korsó sört kért, a peremét körülsózta, és nevetett a rovásírásos arcával:

– Az igaz, hogy megdöbbentem. Tomcsa úr, indul veled a vonat, s az indóház marad.

Indóháztermészete kötötte meg az örök elvágyódásban, amelynek párás horizontján pálmasort látott és Kheopsz-piramist. A nagyság igézetében élt – törpe viszonyok között, emberi törpeségek tragikomikus fogságában. Tamási reménységének még lehetett termő talaja: az Ábelek paraszti világa. Tomcsa a kispolgárság életét írta, látszólagosan beleragadva annak életformájába. Nem lehetett őt elcsalni a Brassói Lapokhoz se, oly nagyon ragaszkodott a maga tarokkosaihoz, Udvarhely kisvendéglőihez. Némelykor az volt a benyomásom, hogy Móra Ferenc módjára lehetne őt jellemezni: a Keller Zendelwald lovagja húsz évig hordta álarcát, és amikor végre levetette, az igazi arca fölismerhetetlen volt; hozzáidomult az álarchoz. De két keserű nevetés között Tomcsa arca már kibomlott a látszatokból; önnön társaságát – akár Mikszáth a Tisztelt Házat – szűkre húzott tekintettel és titkoltan fájdalmas szigorral ítélte meg, bár az ellágyulás nem volt természete. Ezt csak a már említett pálmasoros látomás jelezte – egyetlen alkalommal tán, titkon elmorzsolt könnycseppként.

Nagy hullámot életében sem vert maga körül. Annál is csendesebb most életműve körül az irodalmi közemlékezet. Mindannyiunk sorsa jelek szerint, hogy a sírkő immár semmit sem kiabál rólunk, senkit sem kötelez semmire. A kő, melyről úgy tudjuk, hogy egyedül ő beszél véglegesen az alatta pihenő szellemről, legföljebb családtagok előtt válik beszédessé halottak napján, évfordulókon.

Kire bízattak vajon a tálentumaink?

 

Tíz esztendeje, hogy meghalt Tomcsa Sándor. Ha a betegség nem kényszerítene szobafogságra, elmennék Székelyudvarhelyre. Ott kellene köszöntenem őt néhány szál virággal, a temetőben; azon a magaslati helyen, ahová őseink valószínűleg az őrszemeket, a lármafelvigyázókat állították, kunok, tatárok, törökök és másfajta betörők ellen. Emlékszem – akkor is január volt –, a nagy hóban, mily nehezen kaptattunk föl a meredek úton Tomcsa koporsójával. Mintha nem is őt, hanem a bronzszobrát cipeltük volna, a gyász keresztjével a hátunkon. Onnan a magasból vigyázza most a várost, mely őt büszkeségének vallja, akár Tompa Lászlót, Orbán Balázst s a gyermek Tamási Áront. Pedig a városnak kellene rá vigyáznia: vagyis minekünk, mindannyiunknak, akik szellemi örökségének részesei vagyunk. A város bizonyára megteszi majd, amit tennie kell; biztosíték rá példaszerűen eleven és tartalmas művelődési élete.

De vajon ezzel eloszlik-e a gond, amelyet Tomcsa sírja küld mifelénk? Akármifajta helyi kezdemény és szerencsés kivitel pótolhatja-e irodalmi hagyományaink megőrzésének országos szintű muzeális keretét, amely EGÉSZ HAGYATÉKUNK-nak lehetne hajléka? Tomcsa erre azt mondaná, amit egy levelében írt: „…akkor vinnénk egy bárányt, amit ott Jenő – hely van, ahol – feldolgozna flekkennek, és a válogatott csapattal bevennénk.” Igenis, a bárány… A halhatatlanság gondja nem gyötörte, még csak nem is csiklandozta. A mi gyötrődésünk azonban – halhatatlanjaink emléke dolgában – elkerülhetetlen. A romániai magyar irodalom félszázados múltja, elhunyt nagyjainak százfelé szóródott tárgyi hagyatéka mindannyiunkat arra figyelmeztet, hogy sürgős feladatunkká vált az intézményes összegezés; mindent, ami elvész: az utókor rajtunk kér majd számon. Tomcsa hagyatékát is egyebek között.

A mecénás metamorfózisa

Az én egyetemem

A Magyar Népi Szövetség országos központja 1948 szeptemberében helyezett át Bukarestből a Falvak Népéhez, amely akkor Kolozsvárott jelent meg Asztalos István főszerkesztésében. Közvetlen munkatársa volt Horváth István és Kós Balázs. Ifjú íróként irányították ez idő tájt a laphoz Szabó Istvánt is, kivel az idők változásai abbahagyatták a népi kollégiumok szervezését. A munkatársi gárda toborzásának egyik jelszava így hangzott: Csak tiszta forrásból! A másik: Eljött immár a háziszőttes emberek ideje! Hamisítatlan háziszőttes paraszt riportere volt a lapnak Gegesi László Jenő és Újlaki Márton. Ez utóbbira különösen büszke volt Asztalos. Gyémántmíves természete szerint áldozatos türelemmel csiszolgatta a kéziratait, a nyomorromantikában fogant elbeszéléseit, amelyek azután a Falvak Népében és az Utunkban jelentek meg.

– Barátocskám, ezt a fiút a konda mellől hoztuk el, ez az őstehetség! – lelkesedett a főszerkesztőnk, a levelezői rovatban újabb tollforgató dinnyecsőszök és pákászok után szimatolva.

A nagy múltú lapnak – 1933-ban jelent meg az első száma – viszonylag csöndes korszaka volt ez. Még nem kezdődött el a kollektivizálás. Hangvételünk családias jellegű volt. Édes bátyám, édes néném. Mikes nagynénje volt az egész parasztság, akihez meleg hangú leveleinket, vezércikkeinket írogattuk. A horizonton a későbbi nagy átalakulások viharfelhői gyülekeztek már, de nem sejtettük, hogy rövidesen micsoda égzengésbe keveredünk. Szemléletünket közvetlen tapasztalatunk határozta meg: az otthonról hozott élmény s életünknek falun maradott része: szüleink, egész rokonságunk. Személy szerint is egy-egy falu voltunk; szándékaink nem az elmélet magaslatain, hanem sorsunk mélységeiben alakultak s kaptak hangot változatos műfajokban. A magam részéről urak és parasztok ősi konfliktusában vetettem meg a lábam. Igaz, hogy ezt Móricz Zsigmond megírta már. Azzal vigasztaltam magam, hogy az én adósságomat ő nem róhatta le. Hajnali győzelem című elbeszélésemet – megjelenése után – irodalmi esten való felolvasás végett – Asztalos húzta meg rövidebbre, így szólva: „Ezt így kellett volna közölni.”

Jóleső érzéssel állapítottam meg, hogy valóságos irodalmi főiskolába kerültem. Előadótanárunk Asztalos István volt, a rektor pedig Gaál Gábor a szomszédos szobában. A félig nyitott ajtón át nézegettem gyakorta, miként operálja ki egy-egy novella vakbelét, hallgattam, hogyan rekcumozza Marosi Pétert, aki azután a hierarchia törvénye szerint bennünket, süldő szerkesztőket szedegetett ráncba. „Vegye ki, fiam, a kezét a zsebéből, jön a főszerkesztő!” Egy alkalommal – Gaál Gábor lépteinek hallatára – úgy elhajította sapkámat az asztaláról, hogy két napig kereshettem. Nemcsak az asztalról: a fejekről is repültek a sapkák, ha Gaál Gábor az Utunknál megjelent. Vagy az egyetemen. Vagy a kiadónál. Az úton is. A mozdulatot persze nem holmi félelem vagy szolgalelkűség diktálta. Szája sarkában a gunyoros mosoly nem csupán a rendkívüli elme örökösen ugrásra kész párducruganyosságát jelezte; a megértő szív túláradó melegét is titkolta vele. A marxizmus fagyos szigora – amellyel például Horváth István Árad a falu című verseskötetét szétzúzta – valahogy olyanformán lakozott benne, mint templomban a fegyveres katona.

– Ezt hallgassátok meg! – robbant be közénk reggelenként Asztalos egy-egy újabb kézirattal. Maga köré gyűjtött bennünket, a takarítónőt, gépírónőt is behívatta. Sokan és sokszor megírták, bűvöletesen olvasott; varázsos egyéniségének forgószelében a szürke szavak is színes röpködésbe kezdtek; az olykori jelentéktelenség is rejtett tartalmakkal kecsegtetett. Véle a figyelmünk elvek és filozófiák magasából lennebb ereszkedve az erdélyi kisember arcán pihent meg; humora az elesettség tragikumának Janus-arcát lobogta körül. A közelében jégcsapok olvadoztak bennünk. Nem a közönséges lágyszívűség vagy keresztényi részvét, hanem inkább a sajátosan asztalosi humánum melengető hatására. Ez a humánum – melyben a humor az idők átvészeléséhez nyújtott mindenkori segítséget – későbben, sokirányú eszmei hatásra, megkeseredett benne. Egyesek javára írták; én a természetével ellentétesnek tartottam.

Mi persze csak próbaközönség voltunk. A végső szót Gaál Gábor mondta ki. Asztalos ugyanis lelkes elismerésünk köréből kilépve Gaál Gáborhoz ment át a kéziratával. Minden látszat ellenére Arany János-i kételyek őrölték. Verejtékcsordulásig megküzdött a formával. Névelőkkel volt képes birokra kelni, a szükségesekkel is a tömörítés mámorában. Eszménye volt: olyan legyen az írás, akár az ébenfa. Laza, likacsos formák láttán nemcsak fölháborodott; üvöltött is néha. Ez az indulat azóta nagyrészt kiveszett az irodalmunkból.

– Talán sűríteni kellene még… – bizonytalankodott Gaál Gábor előtt is.

– Ne javítson semmit, kérném! Ez így jó, ahogy van.

Nagy szó volt ez, hiszen máskor, valamely rossz lelkiismeretű szerzőt, aki a rettegett Kritikus fejcsóválásai, cöccögései láttán buzgó fogadkozásba kezdett – Gaál elvtárs, én hazamegyek, még javítok rajta! –, ilyenformán nyugtatott meg: „Maga ezen ne javítson semmit, kérem, ez így rossz, ahogy van!”

Féltük a Gaál Gábor kezét. Bár ma is félhetnők.

Nagy néha Szabédi László jött föl a Falvak Népéhez. A szarvasiramú logika, a babitsi kultúra jött vele, s fiatalos arcán, szomorkás szemében a Sérültség. Szabédi az eszme és az eszményi közötti szakadékokban valahol mindig sebet kapott.

– Harcold ki az igazad! – biztatta Asztalos nekihevülten.

Keserűen kacagott Szabédi, és elmondott egy történetet a dúsgazdag angol hajós-kereskedőről, aki hasonlóképpen elindult hajdanán az igazát kiharcolni. A vámosok ugyanis egyszer egyetlenegy dollár erejéig megkárosították, mire pört indított, azt elvesztette, majd újra perelt, újra vesztett, és múltak az évek, vagyona apadni kezdett, de igazának konok tudatában a harcot tovább folytatta. Öregségére végül az egydolláros pört megnyerte. Elismerték az igazát. De akkorra már koldusbotra jutott.

– Ennek az embernek az angolok szobrot állítottak! – mondta Szabédi diadalmasan, majd eltűnődve azt kérdezte: – Ilyen szobrot óhajtsak magamnak?

Mint minden sérültség: az övé is a magányt – nyomasztó magányát – növesztette. Bátor, kutató elme volt; a marxizmust, amely nem egy kortársát alig bőrvastagságnyira érintette – csak épp a hangoskodás erejéig –, sohasem tekintette dogmának, afféle figyelmeztető lámpásnak, mit a mesebeli vak hordozott volt, nem azért, hogy ő lásson, hanem hogy mások lássák őt, és le ne verjék a lábáról. Az elemzés, a gondolat fölhajtó erejét, az eligazító világosságot találta meg Szabédi a marxizmusban. Merész föltevéseivel, terveivel mindig meghökkentett; néha meggyötörtnek láttam. Az írógép mellől kelt föl, önnön mélységeiből felbukkanva – mint a gyöngyhalász – villogtatta elibénk a gondolatnak valamely ritka remekét. Előtte s utána sokan írtak és vallottak a pártról. Amikor Szabédi egyik verse fölé odavéste: „Vezessen a párt” – őszinteségének, csontig nyilalló elkötelezettségének hevében a publicisztikai költészet egész kötetei hervadtak el a környezetében.

Lakásom akkortájt a szerkesztőség rideg, boltozatos helyisége volt. Vaskályha, rozoga fotel, ócska íróasztal, szemben a faliújságom, minek – tapasztalatból inkább, mint a kedély hatására – ezt a címet adtam: Falra hányt borsó. Száraz koszton éltem, párnaként újságkollekciókat raktam a fejem alá, de sorsomat el nem cseréltem volna. A Falvak Népe volt az én egyetemem.

A napi forgalomban káprázatos körhintaként suhant el köröttem az a korszak, amelynek jó néhány képviselője karöltve járt a halhatatlansággal. Néha Gaál Gábor ragadott karon s hordozott meg a Szent Mihály-templom körül. „Csak semmi kitalálás, tisztelt uram, a tényeket tisztelni kell. A tények kegyetlenek.” Isac Emil állított meg reggelente. Mindig elegáns volt és frissen borotvált. Férfias, markáns arcától elütő fejhangon kérdezte:

– András fiam, olvasta a mai cikkemet?

– Még nem olvastam, Mester.

– Föltétlen el kell olvasnia. Nagyon szép írás.

Amivel valójában nem saját teljesítményét, hanem az ügynek nemes szépségét dicsérte. Ady Endréről írt, a barátságukra emlékezett, nagy idők tanújaként a jelen, a román–magyar testvériség érdekében.

1848 tragikumával a homlokráncában Bözödi György hozogatta közlés végett a szabadságharc kiadatlan emlékiratait. Ahogy szavunkat hallgatva, fülét a tenyerével megtoldotta: mintha a jövőbe hallgatózott volna. Őt, aki szinte gyerekfővel írta meg a Székely bánját, s újabb nekigyürkőzéssel levéltári okmányok tízezreit böngészte át, mindig úgy néztem, mint a házépítő embert: téglája, gerendája, cserepe mind egybehordva… csak jó idő legyen a falrakáshoz. Múltkutató tevékenységéből – mint valami szénporos tárnából – felszínre jőve, kék hunyorgásokkal kérdezte: „Hogy virágzunk?” Néha eltűnődtem: valóban, hogyan is virágzunk? De már sietett vissza a levéltárba, nem érdekelte a válaszom.

Nagy elszánásokkal és tudatlansággal verve, de azzal az érzéssel, hogy kisdiákálmaim színhelyére léptem, szorgalmatosan hüledeztem a felém szálló kívánalmak előtt.

– Az iratait kérem, uram! – mordult rám Gaál Gábor. – Hogy merészelt ide jönni üres kézzel? A dolgozatára vagyok kíváncsi, nem a kifogásaira.

Kós Károly ölelt át első novellazsengém megjelenésekor; Kacsó Sándor és Balogh Edgár biztatásait melengettem erőgyűjtésként a terveimhez, s falusi népgyűléseken úgy szerettem volna beszélni, oly megnyerő közvetlenséggel, mint Kurkó Gyárfás, akinek szép szál alakja, erős szemöldökű, konok tekintete akkortájt már kezdett eltávolodni – az emlékeink közé. Csehi Gyulát, még mielőtt kézfogásnyi közelbe kerülhettem volna hozzá, naponta megbámultam, mint valami abszurdumot. „Ez az ember tizenhét nyelven olvas, de még tán beszél is” – suttogták a háta mögött, amitől azután rohantam a szerkesztőségbe francia nyelvet tanulni. Még ennek előtte Benedek Marcell és Jékely Zoltán tömögette a zsebemet jó tanácsokkal; két ragyogó stiliszta fésülgette mondataimból a mezőségi bogáncsokat. „Utolsó, védő köntösünk a nyelv!” – röppent a jelszó naponta a Falvak Népénél, amely akkoriban – Asztalos és Horváth István érdeméből – iskolapéldája lehetett a gondolat világos közlésének.

– De nemcsak Sinka van ám a világon! – kopogtatta pipájával az asztalt Méliusz. – Thomas Mannt ismeri-e, fiam? Roger Martin du Gard urat ismeri-e, kérem? – A Thibault családot nyomta a kezembe. – Tessék csak kinnebb merészkedni a szűrguba s a szalmakalap alól!

Nagy István Gorkijt, Csehi Gyula Ehrenburgot, Szabédi Németh Lászlót és Illyést ajánlotta figyelmembe. Ismét mások Solohovot és Călinescut, Barbusse-t és Lukács Györgyöt, Dsidát és Belinszkijt rakták a vállamra. Friss felfedezéseim súlya alatt, mohó rendszertelenségemben szó szerint is roskadoztam. Hajnalonkint a takarítónő vert föl az újságkollekciókról: „Már megint későn feküdt le, szerkesztő úr!” A mesterek hatására egyre nehezebben ment az írás. A világirodalom nagyvásári sokadalmában a hangomat kerestem.

Bánffy Miklóssal is fölléptem egy irodalmi esten. Vegyes vitézek voltunk: novellista kondásfiúk, hercegivadékok, munkásírók, katolikusok és hivatásos forradalmárok, helyesírási gondokkal küszködők és tizenhét nyelven olvasó tudósok.

Ezt a csapatot Gaál Gábor rendkívüli taktikai érzékkel és meggyőző erővel próbálta egyetlen cél: a társadalmi haladás szolgálatába állítani.

Idill? Közelség inkább. Úgynevezett népiek és urbánusok emberközelsége – tudatosan vallott vagy csak megsejtett eszmények mindinkább erősbödő vonzáskörében; írás és társadalmi szolgálat kart karba öltése abban a hitben, hogy a világ teremtésének vagyunk részesei. Ifjonti lelkesedéssel hittünk az írás hatalmában, amelynek erejét – minden más hatalomtól elütően – épp megosztottsága, vagyis kinek-kinek a másikétól különböző művészi szemlélete hordozza. A változatosság törvénye végezte toborzó munkáját, s ültette Kós Károlyt és Gaál Gábort, Kiss Jenőt és Salamon Ernő gyászban idézett szellemét a munka közös asztalához.

Így él bennem ennek az időnek a hangulata.

Ami azután következett: védtelenül és váratlanul ért valamennyiünket. A történelemnek közibénk vágódott lövedéke elsőnek Kurkó Gyárfást vitte el, majd azután Méliuszt és Balogh Edgárt. Valamikori közelségük mintha csak látomás lett volna. Hogy virágzunk? Egy napon elveszett az űrben Bözödi hangja is. Életének utolsó szakaszában vesszőfutásra ítélve meghalt Gaál Gábor. Csapatának hajdani szándékai, mint cserépkorsók törtek darabokra a hirtelen támadt csetepatéban. Éles pengéjű kések röpültek bajtársi kézből a bajtárs hátába.

Konok fejmozdulatával egy napon lehajolt és arcra bukva meghalt Asztalos István. Nagy csend támadt akkor a Falvak Népénél. A legendabeli hajós polgár példájára Szabédi László is elindult megkeresni az igazát. Lehet, hogy mentében József Attila lábnyomára bukkant…

Ezzel az én egyetemi tanulmányaim is újabb fordulatot vettek. Tanáraim vizsgadolgozatomat nem olvashatták el. Néha elmondom magamban: „Nézze, Gaál elvtárs, én hazamegyek, még javítok rajta.”

Zsörtölődő hangja helyett csupán a tanulság szól vissza belőlem – a szobrok tanulsága.

Asztalos István fehér zsebkendői

Minden bilincs a szerzőé

Szerkesztő kollégámnak van egy vaskos jegyzetfüzete, amibe gyakran belelapoz, és újfent megállapítja, miszerint a rohanó időt zabla és gyeplő vissza nem foghatja, mert lám, ki gondolta volna, hogy immár Nagy István is átlépte a hatodik évtized küszöbét. Bár lehetséges, hogy amily rohanós természetű, s ahogyan a jövő igézetében sem jobbra, sem balra nem tekintve siet mindig csak előre, maga sem vette észre az elmaradó kilométerkövet. Boldog ember, gondolom, aki így tud sietni a jövendő felé. Ő tudná megmondani: mennyi ebben a keserűség is. Az ő sietős természete ugyanis édestestvére a rajongó hitnek és konok bizakodásnak. A keserűséget éppen azért említettem, mivel az effajta lobogás távolról sem azonos a mennyei harmóniával; akik elkötelezték magukat egy eszmével, mi több: annak hús-vér megtestesítői, azok – ha valóban hűek önmagukhoz – törvényszerűleg váltják sorsukká az eszme válságos fordulatait is. Csak a szkepszis védheti meg arca simaságát a mindenre legyintő közönyben. Csak az értelmetlenül csengő szavak römijátékosai mondhatják el: boldogok, akik nem hisznek, mert övék az irodalmárkodás virágos mezeje. Nagy István arcán a szinte kőbe faragott ráncok: a viaskodó ember sebhelyei.

Jellemzőnek tartom a helyzetet is, melyben őt épp negyedszázada emberközelből is megismertem. Nem biedermeier íróasztalnál, bársony munkakabátban, hanem egy kis túlzással szólva: veszélyes körülmények között, magaslati helyen: egy robogó vonat tetején. Nagyváradról Szalonta felé menet, a szénporos bádogon hasmánt feküdve, és időnként, hogy valamelyikünk le ne szotyogjon, nemzedéki barátsággal egymásba kapaszkodva próbáltunk hol helyet, hol eszmét cserélni. Ez utóbbit már azelőtt is próbáltam: könyvnapon dedikációt kértem tőle, és ez alkalomból valósággal eltársalogtunk a sátor előtt, ilyenformán:

– Hogy hívják magát?

Mondom a nevem.

– Na jó! – bólintott rá. – Csak aztán úgy legyen!

Aláírta a nevét, én hozzágondoltam a többit, mint például: személyes megismerkedésünk emlékére, szívbéli barátsággal és nagyrabecsüléssel stb. – és vittem boldogan a Kövérek századát, majd eltűnődtem a figyelmeztetésen; bizonyára igaza lehetett, mivel azóta számtalanszor kiderült, hogy nem mindenki azonos azzal, aminek vallja magát.

Már nem emlékszem, miről társalogtunk a vonat tetején. Tudom, hogy leginkább ő faggatott engem is, a lobogó hajú színésznőt is, aki irodalmi műsorunk szereplőjeként ugyancsak velünk utazott, fel-felsóhajtva a nem közönséges nyomorban: „Ó, Nagy elvtárs, vajon mikor jutunk el a kommunizmusba?” „Ne türelmetlenkedjék, művésznő! – szólt rá Nagy István. – Először Szalonta következik.” Tél elején volt ez, negyvenötben, tehát a népi hatalom reggeli óráiban, mikor a tettvágy mint apró fáklyákat mártott meg bennünket a lelkesedés tüzében. Ez nem puszta szóvirág, mert abban a nyers időben magam is egy szál kiskabátban vágtam neki a hosszú útnak Kolozsvártól Temesvárig, onnan Resicára, Lugosra és vissza, csontig hűlve és az irodalom szeretetében meggémberedve.

Irodalmi esteket tartottunk.

Szereplők: Nagy István, Asztalos István, Horváth István, vagyis, akkori rövidítésben, az Istvánok, a „három királyok”, a lobogó hajú színésznő s jómagam, kinek Asztalos azt ígérte: ha jól viselem magam, és valami olvashatót írok, befogadnak maguk közé negyedik, tiszteletbeli Istvánnak. Erre azonban akkor nem kerülhetett sor, mivel ők felolvastak, mozgósító beszédeket tartottak. Nagy István dörgött és villámlott a reakció ellen, Horváth István a parasztság gondjait pergette, Asztalos a derű szikráit ontotta, mint egy csillagszóró, minek a fényében kacagni és sírni lehetett a kisember tragikomikumán – jómagam pedig a könyveiket árusítottam.

Tehát fontos beosztásban tevékenykedtem.

Sorba állítottam a népet a dedikálásnál, vigyáztam, hogy az izgatottabbak össze ne tévesszék egyik Istvánt a másikkal, ami így is gyakran megesett. Még magunk között is, mert ha azt mondtam: Pista bácsi, nincs meg a nagykabát – mind a hárman elképedtek; máskor pedig, ha ugyancsak spórlási szándékkal így lelkesedtem: Pista bácsi, ez a felolvasás nagyszerű volt – három irányból sütött felém egy-egy meleg tekintet. Előadás után összecsomagoltam a könyveket, gondoskodtam a vasútra való kiszállításukról, átöltözés esetén őrt álltam a művésznő szállodaszobája előtt, mivel a háború kitörte volt az ablakot, s ha időm volt, eltűnődtem azon, hogy a választásokat biztosan megnyerjük, de én latinból megbukom.

– Ezen a nyelven mi sem értekezünk! – mondták az Istvánok.

Szipkatisztogatás közben Nagy István megkérdezte tőlem:

– Az elvtárs minek készül, hogy képes itt velünk együtt fagyoskodni?

– Majd kiderül – tekergettem a nyakam, s nem mertem bevallani, hogy ha éppen nem lát senki sem, magam is novellát írogatok.

Akkor ő kisegített engem a pályaválasztásban, mondván:

– Jó könyvkereskedő lehetne magából, fiatalember.

Ez volt a szó, amely meglegyintett a titkolt ábrándozásban. Ahogy kimondta ott a vonat tetején, át is fordult a helyéről, széllel szembe, hogy a hátánál megmelegedjem.

Ez volt a mozdulat, amely megvigasztalt, s tudtomul adta, hogy olyan ember mellett ülök, akinek a szívében írói hatalom lakozik: az együttérzésé. Ugyanis ha megkérdeznék tőlem: hol, miben gyökerezik az írás hajlama, mi lehet annak titkos indítéka, váltig erősíteném, hogy a másokkal való együttérzésben; amiként Nagy István vállalta osztályának sorsát, minden édes és keserű levével. Ebben a véleményemben nem maradnék egyedül, hiszen gigászi erőfeszítéseinek magyarázatát Balzac is egy eltűnődő tekintetben találta meg, mondván: „Ha ezeket a szegény embereket hallgattam: az ő életüket éltem, az ő vackaikat éreztem a testemen, az ő lyukas cipőikben jártam; vágyaik, szükségleteik átjárták a lelkemet, vagy lelkem az ő lelküket.” Az a bűvös erkölcsi erő, amit közönségesen tehetségnek hívunk, a közösségi érzület magzatvize nélkül fulladásra van ítélve.

Valójában tehát ekkor ismertem meg Nagy Istvánt s benne a hajlamot, hogy mindig oda áll, ahol nagyobb a széljárás. Soha életében nem kereste a csöndes helyeket; sohasem fért meg egy fedél alatt olyan emberekkel, akik kényelmes ülőhelyre tartanának igényt, hogy végignézhessenek egy lefejezést. Ahol kényelem és tespedtség mutatkozott, onnan vagy elmenekült, vagy nekifeszült – írással és tettel –, hogy az eszményeinek érvényt szerezzen. Ezért a munkásmozgalom bilincses esztendeiben nem kritikusok, hanem szuronyos csendőrök hurcolták meg istentelenül. Első, lázító könyvének honoráriumát is pofonokban és bokarúgásokban számolták le neki a harmincas évek vallató őrmesterei. Gorkiji erejű vallomását erről Minden jog a szerzőé című munkájában olvashatjuk. Ebből vonható le írásművészetének egyik tanulsága is: ha kevés az élményed, toldd meg egy sztrájkkal, egy barikádharccal. Teremts a műhöz nyersanyagot a saját életedből. Bizonyos értelemben minden művészi alkotás: Kőmíves Kelemen emberáldozatának örök megismétlése. A mű falaiba zárt élet: a regényvárépítő mester egyetlen és legfőbb építőanyaga. A valóság, mely átzubog rajta: ideget, agyat, csupa piros vérsejtet zabálva formálódik mondattá, képpé, vígjátékká vagy drámává. Nagy István legjobb műveinek lapjain a személyes vallomás pecsétje látható. Azokhoz a kutatókhoz hasonlatos ő, akik az egyszer megsejtett igazság bizonyítására saját létüket is kockára teszik. Kevés írónk van, kinél ember és mű ily tökéletes összhangot mutatna.

Évekkel ezelőtt így biztatott minket, fiatalokat:

„A lét értelme: a cselekvés. Az irodalom ennek csak kicsapódása. Legyetek magatok is írásaitok hősei.”

Lehetséges, hogy nem idéztem szó szerint. A dolog lényegéről beszél azonban novellisztikájának legjava, regényeinek és önéletírásának személyi háttere; a hajdani asztalosinasból kinőtt munkásmozgalmi harcosnak oly rendkívül gazdag tevékenysége, minek a krónikájához kevés az az egy kéz, s ha Gorkijnak igaza lett volna, hogy lesz idő, mikor a regényt is kollektíven építik föl, mint a szülőotthonokat, akkor Nagy István élményhegyeihez három írósegéd is kevés lenne. Nem emlékszem, hogy valaha is rászorult volna mások elmeséléseire. A jellegzetes mondat, amivel történeteit kezdi: „Amikor én egyszer a műhelybe bementem… Amikor ránk csapott a sziguranca… Amikor engem a káplár hasba rúgott…”

Az írói természet persze sokféle, és mindnek meglehet a létjogosultsága. Az Istvánok között is ott ül mindig a szemléletbeli eltérés, nemegyszer nézeteltérés; nem is lett volna jó, ha nem ragaszkodik mindenik a saját anyajegyéhez. A dogmatikus kritika épp a természetes változatosságot nézte értetlenül, s viaszérzékenység helyett az írót nemegyszer kaptafával próbálta megközelíteni; néha olyanformán is, hogy azt egyenesen a fejéhez vágta. Akit eltalált, annak – egy Tamási Áronnak, Dsida Jenőnek, egy Kafkának, Gide-nek – időlegesen elhalasztatott a feltámadása.

E sokszínűségben Nagy István munkássága a legrokonszenvesebb példákat gyarapítja. Nagyméretű önéletrajzi regénye, melynek folytatását várjuk ezekben az esztendőkben, jó néhány más művével együtt oda állítja őt irodalmunk legnagyobbjai közé. Egyebek között épp a szerző személyi-erkölcsi hitele miatt is. A bilincs nyoma, amelyet hősei viselnek, ott az ő csuklóján is. Föltehetőleg ez magyarázza a szigorú ráncot a szája szögletében; lényének azt az eretnekűző komorságát, amely azonban kézfogásnyi közelből nézve szívmeleg emberséggé szelídül. A mezőségi parasztház, amelyből ő is elszármazott: kívül csupa jégcsap, de odabentről a zúzmarás ablakon át egy álmokat űző gyermek arca tekint vissza ránk. Én úgy sejtem: éppen ez a gyermek az, kit a múzsa már kezdetben a térdén szeretett ringatni. Azt kívánom Nagy Istvánnak, hogy Múzsa istennővel ezután is tegező viszonyban maradjon.

Romlatlan hűség

Balogh Edgár hatvanöt éves.

Balogh Edgár nyugdíjba vonul. A kolozsvári rádió szeptember 8-i magyar adásában elbúcsúzott a Korunktól. Azt mondotta: „Most, hogy tizenöt évi munka után a Korunk szerkesztőségében fiatalabbaknak adom át a helyemet, semmi sem érdekel jobban, mint az, milyen eredményekig jut tovább a másfél évtized alkotó törekvése.”

A hatvanöt esztendő ellen nincs kifogásom, csak az ellen, hogy Nagy Öregnek is szokták nevezni. Hiszen még mindig ő biztat: gyerünk Székelyudvarhelyre, utazzunk Pusztakamarásra, irtsuk ki a tövist Kemény Zsigmond sírjáról. Három szál Korunk-olvasónak is úgy tart előadást, mint egy egész Akadémiának. Biztonság okából tehát a rémhírnek tűnő közlést, miszerint az öregség őt utolérte, a lexikonban ellenőriztem. Az is a pártján van: 1906-ban született. Hát ezért még nem kellene a Korunktól elbúcsúznia. Ez a lépés nem egyezik a természetével. A katona hazamegy a frontról, elnyújtózik a békés napokban. Gránátból hamutartót csinál. Balogh Edgár – említett rádióbeszédében – azt ígéri, hogy a frontvonalat kiigazítja; tüzelő fegyvereivel otthoni íróasztala mögé vonulva óhajtja szolgálni az ügyet, amelyre az életét tette föl. Ezt, amennyire csak lehet: hangosan kell róla elmondani. Hogy közel fél évszázados írói-publicisztikai, társadalmi-mozgalmi tevékenységének anyajegye: a következetesség. A romlatlan hűség. Hogy mifajta? „Gyarló és szánandó középosztályom felemásságából találtam utat az egyszerű ember igazmondásához.” Igazságához is tehát. Aminek konokságából az említett hűség táplálkozik. Három évtizede múlt, hogy Íratlan történelem című könyvecskéjében – a második világháború küszöbén – hármas hangzatú szavára oly sokan fölfigyeltek. A sorsközösség: románok, magyarok, szászok egymásrautaltságának gondolata, a népiségben megújuló nemzet Móricz Zsigmond-i igénye, a fasiszta veszély felismerése – még előbb, a Vásárhelyi Találkozó létrehozatalában véghezvitt szerepe – odahelyezi őt a kornak legjobbjai közé. Tetemes munkásságát nézve: a jelző ma is megilleti. Közírónak vallja magát. Műfaja nem könnyű. A teherbírásra képtelenek számos esete is jelzi. A közügyiség nevében hányan ragadtak tollat, kiknek ügyéből végül is kibújt az ügyvéd! Napidíjas forradalmárok, szellemi idénymunkások néhanapi megfutamodására kaptuk föl a fejünk: ezek hova lettek? Egyik kérdező mindig is Balogh Edgár volt, a közügyek állandó szolgálatosa. Kedvét, lendületét az sem törte meg, ha saját dédelgetett ügye vágta kupán, olyan erővel, amitől más esetben tökéletes eredmény származik: a Tökéletes Közöny. Mintha Saint-Justtel vallaná, hogy nemcsak az árulókat: a közömbösöket is meg kell büntetni. A nyaktilótól idegenkedvén, a maga módján persze. Szigorú módszere a tanítvány karon ragadása, meghordoztatása valamely csöndes park árnyas fái alatt a kérdések, ösztökélések záporában. Majd azután a figyelem; az elvetett magvak számontartása. Szükség esetén számonkérés: én beléd reményt helyeztem, mit csináltál vele? Ily esetben a legszerényebb beszámoló is föllelkesíti. Egy följegyzett népdal, helységnév: az életmű kezdete. A csodavárások sivatagában a mákszem. S ez az ő mákszem hite: türelmes lobogás a türelmetlenségben. Hány embert szólaltatott már meg! Legalább annyit, ahányan – regösjárásainak kezdete óta – el akarták őt hallgattatni. Zsenigőggel, hibatetvészkedéssel, hátsólépcsőszagú kritikával, ha szabad e fogalmat Babitstól kölcsönbe kérnem. Minapában is egy boldog urat láttunk Amerikába távozni a nagynénihez. Boldog volt, hogy elmenőben – haza és nagyvilág viszonyán rágódva – az itthoni gondot oly jelentéktelennek látja. Önmagánál is jelentéktelenebbnek. Más dolga nem lévén, Balogh Edgár felé öltött nyelvet, Boeing-kultúrájának csúcsáról lefumigálva – a hagyományápolást. A sercintés egyik lapunkra pöttyent, megkérdezhettem hát a közírót: mi erről a vélekedése? Legyintett. Nem esett kétségbe. Gáll Ernővel együtt a Korunk olvasói várták éppen jó néhány városban.

Kiszállásai a hegedűkészítő-mesterekéhez hasonlatosak. Mint a jó hangszerfát, oly boldog rikkantással köszönti a váratlan felbukkanó íráskészséget; a biztatásra válaszoló rezonanciát. A falusi tanító, a nyugdíjas munkásmozgalmi harcos, Máthé János magyarhermányi földműves szeme fölcsillan: ezt valóban megírhatnám! A falumonográfiát, mozgalmi emlékiratot, emléktelen műemlékek történetét. Az eszmélésnek megannyi életre kapott parazsa. Önmagunk számbavételének olyannyiszor félbeszakadt – a történelem jóvoltából lefújt – munkája. Európa szerencsésebb népei – vagy sorsuknak élelmesebb kovácsai? – ezt a munkát már elvégezték. Ha nem egyébért: a turisztikai jövedelem céljából. Az igyekezet néha döbbenetes. Pompeji a jól jövedelmező üzemek közé sorolható. A Vezúv áldozatai – megfelelő összeg ellenében – naponta elsírják bennünk borzalmas szenvedéseiket. A lávába fúlt-kövesedett szerelmespár mellett a fájdalom görcseibe rándult kutya is „dolgozik”, értéket termel. Megtekintése ötszáz lírába kerül. Ilyenformán részvétünk is átszivárog a puszta kíváncsiságba. Nincs eszemben őseink halálhördüléseit pénzre váltani. Hanem tanulságra; abból sosincs elegendő. A tanulság – a példa, a követendő és az elvetendő: vértezet. Nem igaz, hogy a szobrok hallgatnak: épp beszédes természetük miatt kerülnek a közterekre. Néhanapi ledöntésük: az elhallgattatás művelete. Amikor Balogh Edgár emlékeink nyelvét oldogatja: ifjúságának hitével, a megkerülhetetlen nagy példákhoz: Adyhoz, Bălcescuhoz ragaszkodva, sajátosnak is nevezett, pedig inkább természetes feladatát végzi. A ködös sors, történelmünk tanulságainak tudatosítását Ady szellemében, a „mindigre egy bánat marad” kötelező érvénye szerint. Az igyekezet az ő részéről sem holmi ittragadt rögeszme. Az Ady látta bánat föloldása nemzetnek, nemzetiségnek egyaránt ama jogában rejlik, hogy közösségi igazságainak védelme alatt, saját – mi tagadás: sajátos – orcával, saját történelmének igazoló iratával lépjen a jövendő küszöbére. Nők letagadhatják, szükség esetén el is felejthetik – átfesthetik – a múltjukat, a népek sohasem. Évszázadok, évezredek kigyöngyözött erkölcsi értékeit vetnék sutba vele. Történészként Balogh Edgár ennek a felénk áramló erkölcsi erőnek az útját egyengeti. Ilyen fejezetcímekkel is: A politikus Petőfi; Bem József a román–magyar testvériségért; Bălcescu forradalma; Az ágyúöntő Gábor Áron. Ez utóbbi épp mostanság, ősz elején, földnek omló szakállal, hasmánt utazott teherautón Kézdivásárhelyre. S véle, a képzelet díszkíséreteként, Háromszék százhuszonöt ledöndült harangja. Most, hogy talapzatán áll újra: sanda szemek is láthatják, miszerint a mi hagyományőrző szándékunk nem Mária Terézia szoknyáját bújja.

 

 

Néha zsörtölődöm is Balogh Edgárral. Egy újévi nyilatkozatának margójára – irodalmunk mai állása dolgában – ezt jegyeztem föl: nem hiszem, hogy ifjú költőink munkásságának legfőbb jellemzője a „kozmikus humanizmus”. Mint újdonság. Mi volt akkor Goethe humanizmusa? S mi lehet vajon az „abszurd népiség”? Beckett Sámuel talán, székely balladába oltva? Továbbá: szabad asszociációs líra. Melyik változata? Mindahány kalandra csábító. Emlékezzünk Illyésnek egy ilyen kalandjára, midőn a húszas évek párizsi avantgárdjának szellemében maga is Tzara-hangvételű verset próbált írni Annáról, a munkáslányról, aki reggelente földalattin utazik, „reggel a jövendő, este a halál felé”. Zsengének is be szép, végleteket átkaroló sor! De mivel érthető: megvetésre méltó. „Korom gyermeke voltam… A lélek vágyódása, amely egykor az őrülteket fogta babonás tiszteletbe, ha nem glóriába, most – ugyanazon okból – az értelmetlenségnek hódolt.” A kor gyermeke azonban, mivel titkos szándéka mélyén haza, egy nép szeme elé – s mi tagadás, annak a szívébe – kívánkozott vissza sebnek s kötésnek is: képtelennek bizonyult az áhított értelmetlenségre. A szavak őrültekházának egy tajkolt utánzatát sem tudta létrehozni. Mint írja: hosszadalmas kínlódás árán sem. A kudarc évtizedek távolából is frissen él emlékezetemben. Az ifjú költő egy jó kilométert belegyalogol a versbe, míg a bátorság magával ragadja. Merész képeket sercint a megfeszített elme. S az eredmény? Sivár, azaz egyértelmű. Hiába minden verejték: a vers „értelemtől súlyosan” ott hever a kőpárkányon, a valóságban. Anna földalattin utazik. A földalattin-t kijavítja föld alatt-ra. Ez már elrugaszkodás, ha másfelé nem: a halottak irányába. A vers homályosul, könnyül. Még csak írásjeleitől kell gyorsan megfosztani. Elhagyni minden fölösleget. Aztán a lemondó legyintés: „Hagyhattam, meg se rezzent tőle.” Aki odafigyel: ifjú költőink legjobbjainak útkereséseiben e szerencsés – mert hisz tehetségmentő – kudarc nyomait is megtalálja.

Mit nem hittem még abban a nyilatkozatban? Hogy a szabad asszociációs líra képviselői szállították volna azt a zabot, amitől az idősebb költőnemzedék „megtáltosodott”. Például Méliusz József, az írásnak kezdettől fogva elkötelezett modern mestere, és Szemlér Ferenc, aki „újból modern”, de saját erejéből. Ha létezik megtáltosodás: indítékait az irodalmon kívüli valóságban kell keresni. S kinek-kinek a lelkiismeretében. Nemzedéki kölcsönhatásoknál mindig is erősebb volt valamely korszak társadalmi-politikai jellege. Nem azért hasad a hajnal, mert a kakas kukorékol. Továbbá, mifajta két tábor ez: „dokumentáris” és „non-dokumentáris”. Meg hogy régente kizárólag az előbbieket értékelték. Miként értékelhették volna az utóbbiakat, mikor azok legalább tizenöt esztendővel későbben születtek?! Mintha azt mondanám: a múlt században kizárólag Balzacot értékelték, ma már azonban Balzacot és Solohovot egyként megbecsüljük.

Eddig szól a régi margójegyzet. El is hagynám – ne legyen ez alkalommal semmi zsörtölődés –, ha nem sajdulna föl bennem – esetleges igazamban – a Balogh Edgár igaza is. A súlyosabb. Vitatható párhuzamaiból: a vitathatatlan. A mindenkori ifjú nemzedékek nemes törekvéseinek felkaroló szándéka. Hisz engem is így – fenntartás nélkül – szólított ki az ötödik gimnáziumi osztályból. Zsenge írásomat korszakalkotónak minősítve adta le a Világosságban. A kolozsvári Református Kollégium hajdani kisdiákja szemrehányólag néz most rám: még mindig nem érted őt?

Ő az, aki időnként előreszalad öt-tíz évet öregedni, majd azután, mintegy a magány szorításában, egy óvoda, sarokbástya gondját letéve, visszasomfordál az iskolába; a padokban újabb kisfiú után kutat, akinek tollat adjon a kezébe.

Látogatóban Barcsay Jenőnél

Ha Budapesten nagy ritkán megfordultam az évek folyamán, szinte sohase kerülhettem el a kérdést, mely így szólt: találkoztam-e már Barcsay Jenővel? Nem, nem találkoztam. Csak szerettem volna. Miért nem megyek el hozzá?

– Mert olyan embert, aki világot teremt, akármikor nem lehet zavarni.

Nem tudhatom, milyen napra esik az ő vasárnapja. Lehet, hogy keddre, én meg szerdán esnék a nyakába. Kedvemért a kedvét, mely igen-igen fontos az emberiségnek, nem teheti félre.

Félreteszi, mondták.

– Hiszen földiek vagytok.

Jól tudtam én azt, hogy földiek vagyunk. Katona község, ahol ő született, részemről egy jó futásnyira volt hajdan Pusztakamarástól. Ma már sokkal messzebbre van. Másfél óra alatt nem tudnék odáig elkarikázni. Ő sem igen, ha kedve támadna Kemény Zsigmondot meglátogatni.

Ugyanis mindketten megöregedtünk.

Ezt onnan is tudom, hogy végül a múlt esztendő tavaszán meglátogathattam őt, s amidőn közös emlékeinket elészólítottuk, elképedtünk bizony: olyan nagyon messziről jöttek felénk az idő homályából.

Jenő bátyám meghívását Bihari József, a Pest Megyei Múzeumok igazgatója hozta, s vitt is engem azonmódúlag asszonyostul a Nagy Földihez, aki negyedszázaddal idősebb nálam, de én ennyivel fiatalabb sohase lehettem. Azok a gondok, amelyeket ő Párizsban, Velencében szabadon eresztett, mint zsákból ugrasztott macskák, hozzánk visszatértek, hogy a mieinkkel együtt szaporítsák a fennmaradás keserveit, amelyeknek szolgálatában némelykor három nap is egy esztendőt teszen ki.

Az én földim a Mezőséget elhagyván égi tünemény lett. Hozzánk visszaszivárgó fényét titkos jeladásként már apám is észlelte, mikor így szólt egyszer:

– Te, fiam! A gépész komám mondja, hogy a tekintetes úréknál hallott valamit. Azt mondják, innen, a mi környékünkről valamikor régen elment volt valaki, abból híres, nagy ember lett, az egész világon ismerik. Vajon ki lehet az?

Törtük a fejünk. Hadvezér nem lehet, háborút nem nyertünk. Patkó János lenne? Ama frátai születésű Kótsi, aki színházat alapított Kolozsvárott? Annak közel kétszáz esztendeje, valaki másról lehet szó. Regényíró? Annak a hírét helyben Kemény Zsigmond tartja, ám az ő hírének is nagyobb része báró, és születésileg nem idevalósi. Csak meghalni jött Pusztakamarásra. – Ó, tudom már, tudom! – ütött apám a fejére. – Ő találta fel a telefont. Edison munkatársa volt. – Ez Puskás Tivadar lett volna, de kettős tévedés útján: egyrészt nem a környékünkről való, hanem ditrói, másrészt: éppen hogy nem ő találta fel a telefont.

Csalódottan hagytuk abba a fejtörést. Íme, megint elesünk valamitől, ami jogos tulajdonunk lehetne. Az emberi nagyság épp megosztottságában fénylik föl igazán; azoknak büszkeségével is, akik a nagyság hordozóját a magukénak tartják, hírét, nevét a ragaszkodásukkal mentik át a jövendőbe. És minderre mi, mezőségiek is hajlamosak lennénk, ha akadna valaki, hogy önmagunk felé tereljen bennünket.

Végül – bánatos megrekedtségünkben – a kántortanító taszított egyet rajtunk, mondván:

– Akiről szó van, nem lehet más, csakis a katonai jegyzőnek a fia: Barcsay Jenő.

– Él-e még? – kérdeztük.

– Él és működik, hál’ istennek.

– Mit működik?

A mi kántortanítónk begörbített mutatóujjával elsimította a bajuszát, majd egy meszelő mozdulattal azt mondta jelentősen:

– Fest.

– Képeket? – kérdezte apám.

– Csakis – mondta a kántortanító.

– Kár, hogy nem láthatjuk – szólt csöndesen apám, és lerítt az arcáról, hogy mégis jobb szerette volna, ha Barcsay Jenő találja föl a telefont.

Amit aztán később megtudtam róla: Nagy Imre festő barátomnak köszönhetem. Ők ketten úgy mentek egymás mellett, hogy egyik a másikra nem homályt, hanem fényt vetett.

Ott találtam tehát magam Barcsay Jenőnél, aki gyermekkorában megfordult az én szülőfalumban is, aki Katonából elment valahová, és mi szem elől tévesztettük, majd azután, hogy csillagfényére felütöttük a fejünk, személyesen is így szólt hozzám, földijéhez:

– Nohát, olyan vagy, amilyennek gondoltalak.

Elek apó, mondtam én magamban, fényképek után az arcát immár ölelésközelből nézve. A geometrikus szigor, a filozofikus formatömörítés mestere, aki mindenben az embert látja, de annak képi jelét absztrahálja oly erős tömörítésben, mintha görög drámát sűrítene egyetlen jajkiáltásba, mely annak minden igéjét mégis magában hordozza – az anatómia professzora, kivel együtt jár az ijesztő hír is, miszerint konstruktivista, mélázó tekintetével, hófehér szakállával tisztára a kisbaconi mesemondóként jött elibém. S ahogy megszólalt, máris megfuvintott engem a Mezőség szelíd-szendergő hangulata; a szóejtés lágysága úgy árulkodott róla, mint lisztes molnárról a kalapja.

Aztán leültünk, aztán koccintottunk, elhessentettük a majdnem századnyi időt, mely az ő születésének s már-már az enyémnek is a horizontját jelzi.

Festőnél képet néz az ember; mi emlékképeket idéztünk föl. A gyekei és katonai tavak nádasvilágával kezdtük, majd világháborús kalandokkal folytattuk. Ő kilencszáz és tizennyolcba ment vissza, én csak negyvennégyig hátrálhattam. A vadrucákat s az álmos, tocsogós rétekre mélázó szürke gémeket ő is onnan rebbentette föl a két kicsi falu: Gyeke és Katona határából, ahol vándormadaras őszi napokon a sás között magam is rá-rábukkanok a gyermekkor foszlányaira. Elázott tavi tündérként, hosszú csepűingben anyám a derékig érő, iszapos vízben kendert mosott; fülemben békazenével, orromban a táj mocsárszagával a parton üldögélve néztem őt, hajnaltól estig tartó hajladozását, feje fölött a vízcseppek ezüst rajzását a fáradatlan világszentelésben.

– Kenderáztatni mi is odajártunk – mondta Jenő bátyám.

– És tizennyolcban hogy volt? – kérdeztem. – Mert hogy azt is nevezetes esztendőnek mondod.

 

 

Néztük egymást, nevettünk a hátunk mögé került szakadékok felett. Később az is szóba került, hogy valamely alkalommal nem átallottam minden engedelem nélkül megszólítani Enyeden a kőarcú fejedelmet, aki legelsőnek figyelt föl Erdélyben a nyelvi különbségekből támadó pofozkodásokra. Joggal mondhattam tehát Bethlen Gábornak: Kegyelmed, ha emlékezni méltóztatik, egyebek között a testvériségnek ügyét is reánk hagyakozta: magyarnak, románnak, szásznak – a székelyt nem említem, hiszen az is magyar – közös kertmívelő gondját; az egymással farkasszemet néző indulatok helyére az egybefonódó pillantást a Kárpátok tövében.

Mindketten úgy vélekedtünk, hogy ehhez akkor is ragaszkodni kell, ha bátor őrmesterek meg is ijednének egy gyermek árnyékától.

Elmenőben egy rajzot kaptunk Barcsay Jenő bátyámtól emlékbe.

Emléket az emlékeiből. A szülőföldnek egy kis tükörcserepét.

Kuszaságból kuszaságba bonyolódó grafikai vonalait a szülőföld sugallta, melyhez lassan igazodni kezd már az arcunk is.

Madárléptek a végtelen fehér semmiben.

Atlaszok

Illyés Gyulának

 

Nagy Imre vendégeként rostokolok itt Zsögödön immár hatodik vagy hetedik napja, forró nyárban, ami ritka ajándék a csíki székely számára. Ritka és szinte gyanakvást keltő. Tán nem is nyár, csak holmi bódítószer. Zúzmarás állapotában e népnek a mindenkori és változatos természeti hidegtől szokott inkább melege lenni. Februári hajnalokon, de szükség esetén virágos hónapokban is ezért mondogatja: „Megfagynánk, ha szerencsére nem tudnánk reszketni.”

A festőnek palettára hull a verejtéke. Így szól hát:

– Ha valami elviselhetetlen, mozgolódjunk legalább.

– Támasszunk szelet a rekkenőségből! – lelkesedem én is.

Leugrom fürgén a szekszárdi vonatról. A kis vonatról a nagy domboldalon, a terhes kicsi nő mellől. Illyés Gyula jóvoltából, egy istállólámpás szunnyatag fénykörében – a villanyvezetéket épp javítják a falu főutcáján – a szekszárdi vonatra kapaszkodtam föl az este. Hányadszor, istenem! S a nagyvilágnak hány helyén, amikor is Nápoly, Stockholm felé, avagy Teheránba menet, autón, hajón, repülőgépen újra meg újra elkezdődött fülemben az ismerős kattogás. Elfelé mentem, a vicinális szembejött velem, már Ludasról, Nagyenyedről meg Pusztakamarásról is, ahol egyszer sárból indóházat építettem. Gyermekkoromban onnan eregettük szerte a kórévonatokat, odaképzelve magunk a mozgáslehetőség fényes síneire. Velünk utaztak állapotos asszonyaink; kicsi napszámos leánykák cukorrépalapival bélelték kötényüket várandós-kerekded formára. Így idéztük meg a jövőnket, s tápláltuk konokságunkat, hogy sorsunk hatalmas fűnyíró ollói alatt is meghosszabbítjuk magunk az időben.

Ez az emlék csak épp meglegyint nagy siettemben, hogy Imre bácsival elkezdjük a mozgolódást. Eleinte magánszorgalomból. Ugyanis: kenyérért, sajtért a piacra, vízért a kútra nyargalni nem kötelező. Meg az sem, hogy a vágyainkban fölvillanó szivárványos pisztrángok láttán végigcsapkodjuk a Hargita vizeit. A méhek azonban, akik Imre bácsit mint szolgájukat dolgoztatják, kényszerű futásra serkentenek. Rajzás kezdődik, újabb családalapítás. A vele járó gondokkal persze: hogy merre száll majd a királynő, melyik fát szemeli ki a honfoglalásra; hogy csapongó természetét a vízipuskával le bírjuk-e csillapítani, s a felkínált kicsi szilvafát elfogadja-e ideiglenes szállásként. Elgondolásunk ugyanis: hogy erről a helyről, a festő színes kaptárvárosából kimenetel nincs és nem lesz; tavasszal itt virágzik az akác, szemközt a havasi legelő, maradjon hát ki-ki az anyabölcső ringásközelében. Maradjon? Jó szagú kaptárral marasztaltassék! Olyanformán, ahogy Imre bácsi teszi, simogató-puha tolluseprűvel, nyílt orcával – aki fél tőlük, hagyjon békét nekik! – s jómagam a langyos vízpermettel. Bár én úgy gondoltam, hogy a kamarási módszer – az ősi primitív – a legeredményesebb. A szalmakalapnyi népet először trágyafüsttel megkínozzák, majd egyetlen erőszakos mozdulattal a kasba belerázzák; fele-harmada jó helyre suppan, a többi mellé szotyog, vagy világgá repül, az utolsókból a kas alján megint elsők lesznek, némelyik megfullad, s kész e társadalom, lehet dolgoztatni. Olyat is láttam, hogy valaki hatalmas husánggal verte belé a méhrajt egy rozoga ládába. Pedig bottal senkit sem lehet a paradicsomba kergetni. A tolluseprű, lám, eredményesebben működik. Imre bácsi majdnemhogy egyenként invitálja szárnyasait az új otthonba. S minden úgy történik, igyekezetünk szerint. Fél óra sem telik bele, s az új raj befogva, házikója pedig: a puha gyékénysüveg, akár az én szülővityillóm valamikori szalmafedele. Megszusszanunk, körülnézelődünk, elégedetten: szép a szaporulat. Ha nem tévedek, alig három év alatt duplájára nőtt a kaptárváros.

– Kis népek álma – ejtem a szót magam elé.

Imre bácsi úgy néz rám, mint akinek még nincs itthon a válasza. De homlokránca jelzi, hogy már úton van. Mert ahogy szinte percek alatt villámlásos, jégverésszagú vihar kerekedik, s a méhek úgy vágódnak haza minden irányból, mint valami puskagolyók, ravaszkásan rám hunyorít, és azt mondja:

– Ezeknél ugyanis a disszidálás nem ösmeretes. Leveri valamelyiket a vihar, szárnyaszakadtan, gyalog vonszolja magát az otthon irányába. Míg bele nem pusztul.

– Mert kacagó faunokat festettél a kaptárakra.

– Az erdei odvak vadméhei is mind hazarepülnek. Pedig a mézüket néhanap medve dézsmálja.

A példa megveti konokul a lábát; gazdájához hasonlatos. Világosabb értelmét ifjúságának évei hordozzák. Amikor üres zsebű erdélyi művészként Londonban állította ki a képeit, és azokat jópénzű polgárok mind fölvásárolták, és füle ügyében a Rothschild család rázogatta az anyagi jólét csörgőit, sarkon fordult, meg sem állt a zsögödi portáig. Aki dicsőség után fut: nem éri az utol. S néha mindent újra kell kezdeni. Akkortájt a politika is befújt az ajtón, a kulcslikon. Az előmenetellel kecsegtető, persze.

– Közel nem léptem hozzá. Csak megnéztem magamnak, s mentem a magam dolgára. Elibéd mered egy világmegváltó állítás: mi a teendő? A háta mögé kerülök, megnézem a fonákját is. Különben odajut az ember, hogy amikor azt kérdik: hogy vagy, és elmondod őszintén, akkor az együttérzés törvénye szerint a horpaszod közé vágnak.

Ebéd után újra felütöm a Kézfogásokat; kétszáztizenkettedik lapján indul a szekszárdi vonat. Mint minden Illyés-vers: egyetlen rántással mozdít ki a helyről, ahol a pillantásunkat reá vetettük. S viszen, fokozatosan gyorsuló ütemben. Az egysoros, egyszavas divatversek korszakában haladása lassúdadnak tűnik; ugyanis fölfelé tart, terüvel rakottan. A gondolatnak olyan lövedékeivel, amelyek kínzó magányunk falait omlasztják, hadd zuhogjon ránk a közösségi gondok zápora: nem a gyermekkori zuhé, a boldog tapicskolásra késztető, nem a csöndes szunyókálásra, mesemondásra szelídítő, hanem az erőszakos, az áradásos, mitől elébújik az ürge is. Ha vannak ellenzői ennek a költészetnek, az épp ürgeöntő természetének tulajdonítható: prüszkölnek tőle a szellem üregi lakói. S valóban: saját szagukon kívül miért vállalnák annak érzékelését is, hogy mi van körülöttük? Különben is kitöltik saját üregüket. Létük ilyenformán teljesnek mutatkozik. De zakatol fölöttük a szekszárdi vonat; irodalmon kívüli gond benne: a várandós pusztai menyecske.

 

Jár a szemem a terhes kicsi nőn s azt gondolom, itt megy a jövőm.

 

Akár Nagy Imrét vagy Tamási Áront: e gondolatnak köszönhetjük Illyés Gyulát is. A húszas évek Párizsában eljövendő vagy már éppen zakatoló világnagyságok köréből rúgta el magát – hazafelé, számba venni kicsi vonatokon a bolyongó jövőt. Ő lehetett volna pedig a magyar Ionesco, a Dunántúl költő-Picassója, egyike mindenképpen a Nagy Elszármazottaknak. S kivált, hogy a haza széjjelvert kaptáraiból még mindig zabálta lépestül-méhestül zsákmányát az ellenforradalom. De hát épp ezért a sietség, néhány magaslati keringés után a gyors visszaszállás az otthon szikes talajára; dadaista-kubista szómutatványok zsibvásárából a véres látványok földjére. Jelzőink nem képletesek. Bár azok lennének, hogy a retorika vizes lepedőjét joggal reánk húzzák a tények hívei! Nyelvünk tehet róla: a retorikát ugyanazok a szavak szolgálják, amelyek a tényeket is. Példának okáért a szemtanúknak azt az állítását, miszerint a Magyar Tanácsköztársaság harcterein románok által legyilkolt és szalmával kitömött vöröskatonákat láttak. Szürrealista fogékonyság és szuronyos élmény között valahogy ilyenformán támad a szakadék, majd szivárog föl idegeinkbe a nép sorsának nyílt vállalása: a hovatartozandóság bizonyítékának egyetlen lehetséges formája. Mert nem mindegy, hogy dadaista verset, avagy vöröskatonát tömnek ki szalmával. Ez a felismerés – az életre szóló – veti rá fekete foltjait a mindenkori bizakodásra is. Szinte bukolikus hangulatú ez a szekszárdi utazás; szuronyok hidegét érezzük mégis a hasunkban, amidőn a konkrét megfigyelés felröppen az általános szférájába: ordas látomások, szakadékok fölé, s onnan a biztonság gyufalángnyi, mégis századokat bevilágító reménységébe:

 

Most dől el, mivé s mint alakul; most érinti tán egy titkos ujj.

 

Tán épp a jó sorsé, minek jóvoltából e gyermek, burkát levetve, végül önmaga lehet a költő eszményeivel azonos helyzetben. Mert véle utazik ezen a vonaton a reménység is. Nincs még egy magyar költő, aki ezt Illyésnél gazdagabb érveléssel, tárgyszerűbben igazolta volna. Nem az olcsó bizakodás szintjén persze, hanem a keserűségek levében forogva. Szenvedés híján a mosolynak nincs aranyfedezete. Bartók ikercsillagaként épp ezzel a szenvedésfedezettel ad erőt a legzordabbhoz is: a kétségbeeséshez: „a győzelemvevéshez / a poklon is”.

Az idézett reménység a Bartók-versből szivárog át a szekszárdi utazás betlehemi hangulatába. Ebből meg a szilnek lombja közé, pofonok alatt vallatott rab mellé, létünk szövetségeseként minden viharok égig érő gyöngesége ellen – hisz mindig is az agresszív gyöngeség kényszerített térdre: cári remegés, császár foga vacogása, uraink szűkölő félelme –, s majd onnan is tovább Széchenyi hídjára, Petőfi lobogásába, Árpád lesz-ami-lesz homlokráncába, halálnak halálába, madárkalitkába, rabtartónak hőn szeretett rabja mellé, az életműnek minden félrevert harangjába: az olvasó szívkamráiba tehát, ugyanis mi vagyunk e félrevert harangok. De korrigáljunk: a jégverés ellen megkondítottak, az időjárásra figyelők. A mindig futásra kész helybenmarasztalók tehát ne riadjanak meg: nem tűzről, tatárdúlásról értesít a költő. Nem sikong, nem vijjog, nem rikácsol: nemzete sorsának veti a vállát, talán túlságosan is bölcs megértéssel kezelvén azokat, akik elmenőben s gatyamadzagig öndeheroizáltan, a reménytelenségtől remélve karriert, odaszólnak neki: vesd csak meg a sarkad, Gyula bátyám, mi addig elmegyünk néhány pillangót fogni az istenadta népnek. Kell a lepkegyűjtemény is. Színeit olykor épp a sorsproblémásnak megkrétázott költő értékeli. Két sziklaeregetés között a csöndes tűnődés sem idegen tőle, akár ez a mély zengésű nosztalgia s e jóleső hallgatózás a jövőbe a szekszárdi vonaton.

 

 

Kattogását hallom itt is, a székely körvasúton. Nem Illyés szavai: Nagy Imre színei keltik ezt bennem. Váratlanul, majdnem véletlenszerűleg, ahogy a konyha felé menet a szomszéd szobában a homályból egy olajfestmény sárgásfehér foltja, akár egy égve felejtett lámpa dereng elibém. Egy kötény: fehér kiáltás, mire meg is állok rögtön. „Gondokban” – olvasom a rámán, s Tompa László, Tamási Áron pillantásainak kereszttüzében már viszem is kifelé a képet, az udvarra nyíló szobában nekitámasztom a falnak, mint valami apró zsilipet: szemközt az ajtón bezuhogó fénnyel. Nekiülök tempósan, hogy majd számba veszem, mire figyelmeztetőn szól Imre bácsi: „Nem látja, uram, hogy ilyenformán az a szegény kép megvakul? Persze hogy így fényesebb, a koporsó is ragyog napsütésben, de nem az a lényege.” Kétarasznyit igazít rajta, s valóban: mintha annak rejtett fényforrásait hozná működésbe. A fehér kötény fölött egy asszonyi arc, sötét szempár nyiladozik, s jobbra tőle a címadó férfiú: székely paraszt a földre esett pillantásával. Mintha most kászálódtak volna le ők is a vonatról; mosolyos nézelődés után, költő reménységének öléből az otthonnak ordas gondjai közé. A színekbe zárt időhöz hasonlatos gondok: festetett 1942-ben. Ugyanez a dátum Illyés Kalicka című verse alatt is:

 

Lélek, nem is egy családé, egész országé, hazáé lakik azon óriásan abban a kis kalickában.

 

Kalickányi a festő látta székely porta is; lilás-pirosas tónusok, aminőre a nap megéget s a tél lefagyaszt bennünket; kék csörgedezések, ahogyan ereink a bőrünkön átütnek; fekete árnyék az asszony fején a kendő, szinte megkövesült gyászglória; a boldog Máriának csukott szájú ellenképe; állát támasztó keze a híres Nagy Imre-kéz: hosszú, csontos ujjak, szinte reszketők, veszendőbe ment jogok után görcsösültek; jobb karja csípején s a balnak ellentétes mozgásirányával különös hatást kelt: egy eget támasztó meg egy földbe kapaszkodó kéz együttes sebszín sikolya: ha nem az ég szakad ránk, a föld csúszik majd ki a lábunk alól; az asszony felsőtestének is a két kar a kerete: nem puha, nem anyás, sem ölelő, sem ringató, hanem inkább csont, a romolhatatlan; mintha azt mondaná a festő: húsunk oda van, a csontra vigyázzunk; egyéb dolgainkról az idő keze gondoskodik: mohát a cserépre, szút a gerendába, fekete göcsöket a görbe törzsű – mert hisz még oltvány korában elkínzott – fába hozogat eleget a sírásók jóakaratával; a tárgyi romlásnak még írástudó tanúja sincsen: egy balladaszínű bárány s két káráló tyúk itt az élő környezet; a két gólyától sem várhatok semmit: nyakukat az ég felé nyújtva mintha épp indulni készülnének, boldogabb népeket gyarapítani; ha ugyan elegendő szabad eget hagyott volna meg nekik a festő; mert e kék cserépdarabnál nagyobb alant – a két öklét vörös húscafatként csüngető férfi fejével egy szinten – az asszony kötényének szivárványvilágos, kerekded foltja: vízbe merült napként világítja meg oldalt s fölfele az egész kompozíciót; e napkötény a gondoknak forrása: gyereket várnak.

Csakhogy ezúttal sem kéklő szőlők, sem sárga asztagok nem becézik az alvó magzatot. Apja tán székely határőrként fog elesni, ha ugyan nem baltát tartogat nyakának az idő. Anyja korát – az orra tövére türemlő ráncokat – nézve: a magzatnak bátyja is lehet már; ki tudja, merre a nagy széjjelszóratásban. Villanásnyi reménység: a kerítésnek ajándékozott barackvirágszín sugallja: ha meglesz, fiú lesz.

És azután mi lesz? Segédmunkás vagy napszámos? Országnyi tereken kóberes szekerével vánszorgó csupros-fazekas? A festő méhei hat-hét kilométernyi teret röpködnek körül egy tűhegynyi mézért; ő négyszázat is a talpa alá gyűr majd, agyagmedvét, csalikorsót és taplókalapot kínálva hangos, kövér nyaralóknak, autós turistáknak; egzotikumért árusítja ki a szegénységét; erdejét is vinné, ha sajátja lenne; ha mamutvállalkozók nem ütöttek volna tiltó táblát minden kis ösvényre; ha gímszarvasainak nyakán – akikkel kertje végében a káposztatorzsát megosztja – nem lógna cédula, hogy szügyükbe kinek a golyóját – a Kormányzó Úrét, a japán császárét? – várják tiszteletteljes bőgéssel.

Az asszony pillantása – a környező világot teljes közönnyel kizárva – a napkötényre esik; „termi csöndesként”, szinte csak magának, senki másnak a gyermeket. Akiről nem tudhatja, kivé alakul, s mi szorongatja majd a torkát a titkolt nyilvánvalóságok, a hiányok holtsivatagján. Kérdem a festőt: ezt a szomorú emberpárt mivel lehetett volna – akkor is, amikor festette – megvigasztalni, közönyéből, mint valami kútból, kirántani. Nem kell ahhoz mesemondó Benedek Eleknek lenni. Csak száz ujja legyen az embernek az elősoroláshoz. Tamási sóhajával kezdve: azért vagyunk e világon, hogy valahol otthon legyünk benne. Otthon s önmagunkkal azonosak; a kinyújtózkodás gerincropogtató szabadságában, magasabbra tolt mennyezettel és szemöldökfával; a tékapolcon könyvvel, érthetővel, a cinterem füvén Bartók-dallamot vezénylő óvónővel, iskolával – palatáblással s a legmagasabbal –, jó mesterséggel, ki-ki egyetleneggyel, hivatássá szépülővel az ezermesterkedés tudatlanságának helyén. Hány ujjat kellett volna még – bicskaélként – a hiányok mellének bökni? Egyetlenegyet, mindahány nevében: azt, amely Fehéregyházára, Petőfi eszményi, de tömegsírba hullott Respublikája felé mutat. Akármifajta fölvilágosításért továbbra is hozzá – Petőfihez – kell fordulni. Ha gyávaságunk elfeledtetné: mire van szükségünk, ő majd újra a fejünkhöz vágja. De kérdés nélkül is ránk pirít naponta. Szabadságra hívta föl a székelyt is, akár a románt: hogy sose váljék akármifajta nemtelen ügynek meghosszabbított karjává.

– Ezt a képet nem tartod hagyományosnak? – kérdem Imre bácsit.

– Az mi? A hagyományos… – kacag rám kissé harapósan.

El is tűnődöm a beskatulyázás elleni tiltakozásán. Ez a hangja, kölcsönbe nem kér senkitől. Amit a mesterség dolgában átvett: vérévé alakította. Akár az Illyés-vers: legyen hagyományos, avagy formabontó, egyazon köldökzsinór az életadója.

 

Így vitt egy kis nő rég engem is; itt alakult az én lelkem is.

 

Aki ezt az első ringást elfelejti: nem anyától született. Bár az is lehetséges, hogy olyan korban, amidőn Camus egzisztencialista hőse még anyja korát sem tartja közönyében számon: e bölcsőringáshoz kötöttség a nagyvilágban ugyancsak közönyre számíthat. Isten neki! Imre bácsinak erre is akad példája. Az első világháború galíciai lövészárkai folytonosan beomlottak a suvadásos talaj miatt. Az ifjú művész – akkortájt még szobrászkodott – két vaskos Atlaszt mintázott meg, domborműszerűleg, a lövészárok oldalfalába. Amely nem is omlott be többé. Tetszett a parancsnokságnak a művészi munka, Budapestre akarta onnan elszállíttatni. De mire kiásták-kivágták volna az életmentő Atlaszokat, természetes megtartó közegük híján összeomlottak. Nem bámulat végett: lövészárok-szolgálatra születtek.

Este van már, hogy idáig jutottunk. Megvetem az ágyam, Imre bácsi úgy nézi a pokrócot, mintha ott aludna már valaki alatta.

– Úgy vigyázz – mondja –, hogy abban az ágyban Móricz Zsigmond aludt kerek egy hónapig.

Nem tudom, mire kellene vigyáznom, de bizonyos, hogy a virrasztáshoz a mai porciót is megkaptam tőle, vagyis közvetve Móricz Zsigmondtól, majd az istállólámpás fényében újra Illyéstől is; mindhármuktól, lövészároktartó Atlaszoktól.

Sorsunk és a költő

Ma egyedül róla mondható el, amit Kosztolányi vallott Adyról:

„Hittel állítom, hogy egyetlen magyarul író költő – Csokonait, Petőfit és Aranyt is beleértve – sem foglalkozott annyit (közvetlenül és közvetve) a fajtája kérdéseivel, mint ő.”

A fajtájával – nem faji alapon.

A nemzetével – nem nacionalista elfogultsággal.

A mindig csak egynek kijáró jelzőt adományoztuk neki: Illyés Gyula a par excellence nemzeti költő.

A fogalomnak mai és korszerű értelmében.

Aggodalmaskodó fészkelődést, jobbra és balra vetett fülelést mindenkor tapasztalni körülötte: nemzeti költő, de nehogy meghallja valaki. Az csak természetes, hogy másnak legyen efféle pátriárkája. A tisztesség vagy jószomszédság okán kalapot is emelünk előtte. Előttük. Mert van hely, ahol úgyszólván minden poéta a nemzet költőjének vallja magát – Kosztolányi értelmében is. Tehát nem csupán hovatartozandóság, vérségi kötelék dolgában, hanem mindennapi penzumával is.

Igen, hát az más.

A legyintéses tudomásulvétel a történelmi fejlődés egyenetlenségeire figyelmeztet. Petőfi Nemzeti dalának milliónyi mai változata: kényszerű késések őszi kikeletje. Anakronizmus? A jelenség kívülről való megítélése módfelett kockázatos. Kívülről és felülről, például a mai nyugati avantgárd költészet nemzetek fölötti „magaslatából” nézelődve minden egyes nép házába, párnája alá nehéz bepillantani. Hát még a párna alá rejtett gondot, netán illúziót meg is érteni!

Könnyű a dolgokat kívülről szemlélni. Annál nehezebb kötésig, nyakig bennük lenni. Ebben az állapotban, melyet nem választ a költő, mert sorsának csak választottja lehet, a gyermek is észlelheti: neveztessék bár a nemzeti sorsproblematika őszi kikeletnek, korunknak, a XX. század végének világszerte hullámtornyos jelensége. Nem születésnapi sorok lehetősége e jelenséget értékelni. Úgy, hogy mindazt, ami szükséges nemzeti eszmélet, elválasszuk a nacionalizmus, a faji mítosz dervistáncától.

Illyésről szólva: a szocialista humánum, a nemzeti és nemzetközi dialektikájának természetességében fogant fajtagond indokolja az egyetlennek kijáró jelzős főnevet: nemzeti költő. Az egyetemes rábólintás persze: magyar csoda lenne. Egyetértés a csontvelőbe tokosodott sorskérdésekben.

Duna-parti viták pengevillanásai az emlékeim között. Hagyomány és újítás a költészetben. Múlt századi ódonságok, örökös megkésettség az esztétikai széljárásokban, népszolgálat, provincializmus. Népi-urbánus ellentét, világirodalmi becsvágy s az otthonnak konok vigyázása, és minden érvek legerősebbike: Illyés. A nemzeti költő. Nemzeti? A jelzőtől némelykor azok is megszabadítanák, akik mesterüknek tekintik őt. Párizsi indulásának avantgárd korszakára való tekintettel. Sóhajok, találgatások. A hazatérés nagy fordulata, hangváltása. Mert lám, egy Chagall… Mivé lett volna, ha serkedő szárnyát mint fehér hegedűtokot a hóna alá fogva visszatér Vityebszkbe új színeket munkálni? Ha nem búcsúzik el a provincia csillagaitól: „Szegény csillagok, ne haragudjatok rám, amiért otthagytalak benneteket egyedül a szédítő magasságban.” Illyés Párizs csillagaitól kért szíves elnézést: ne haragudjatok… Amiként Ábel is New York felhőkarcolói alatt. Azért vagyunk a világon… Amiként egy Misztótfalusi csomagolta össze Hollandiában metszett betűit, s hozta haza Kolozsvárra. Pedig elmehetett volna velük Pétervárra is: a cár kegye várta. Valamivel barátságosabban, mint Illyést a fehérterror Magyarországon, Ady betelt jóslatainak helyén, cserepeire hullott álmainak véres terein; egy napba öltözött illúzió földre zuhant tetemén – a változatos nemzetiségű szuronyokkal hátba döfött Tanácsköztársaság emlékvilágában.

Ahol mégis Ady maradék álmainak vásznaiból kellett felhúzni az új vitorlákat.

Mert ugyan ki tagadná, hogy Sziszüphosz-kövét a magyar költészet onnan, arról a helyről mozdította tovább, ahol Ady a szemét lehunyta? Nem ide vágó feladat e sziklának feszülő költői vállakat külön-külön értékelni. Hogy melyik mozdulat volt a tovább munkáló forradalomé, melyik a tüntető „tiszta költészeté”, melyik a szelíd bánaté. Hagyomány és szakítás dialektikájában az Adyval századok mélyéről jövő hullámverés folytonossága a fontosabb a véle legellentétesebb hangvételűek életművében is.

Magára nézve is vallja Illyés Gyula: „Nemzedék dolga, hogy ezt a mély és megrendítő hatást át tudják váltani, nem Ady nyelvére, ami egy korszakhoz van rögzítve, hanem amit örök erővel a magyar problémákból kifejezett.” Az átváltás lehetősége: végtelen. Sziszüphosz örökségének vállalása egyetlen lehetséges magatartásra kötelez: kidőlt sebes vállak helyén odavetni a vállat a megoldatlanságok sziklaköveinek. Értelmetlenség lenne? Aiolosz fiának kíngörgető szenvedéséből is fölsejlik a talán-talán reménység halovány mosolya: egyetlenegyszer a halált ő is kijátszotta.

Ady után e sziklevélreménység indította útjára Illyést, hogy a történelem új körülményei között, új hangon – a tárgyilagosság drámaiságával – világítsa meg „örök erővel” a magyar problémákat. Melyeket? Életművének ismerőit nem kell immár fölvilágosítani. Ha közülük egyet mégis kiragad most a Maros-parti tűnődés: a hetvenöt éves költőt ünneplő sereg sajátos helyzete kívánja. Példának okáért tényszerűleg igazolható, hogy Ady és József Attila szivárványos történelmi látomását – azaz „hallomását” –, miszerint „Dunának, Oltnak egy a hangja”: költőként egyedül Illyés Gyula gondolta végig. Az elődeinél tárgyilagosabban – mert hisz a történelem újabb tapasztalataival sújtottan –, komorabban is tehát, a tények parancsára. A közös hangot közelebbről is meghallgatva s értékelve. A Puszták népének szerzője nem csupán a magyar parasztság sorsának metaforáit váltotta vissza kegyetlen szociológiai tények pörölyzuhatagává; szállóigévé légiesedett történelmi testvériségi óhajokban is túllépett a gyönyörű metaforák virágmezején. Mert némelykor siratnivalóan, illuzórikussá soványodnak a merész zseniálmok. Halhatatlanságuk kalandja: az időleges bukások sorozata, a naivitás köntösének viselete, a tetszhalál s a véglegesnek is mutatkozó cáfolat ilyen-amolyan történelmi fordulatban megannyi táplálója a lemondásnak, a minden mindegy legyintésnek, a fanatikus közönynek, a radikális pesszimizmusnak, a magánüdvösség sápadt kísértéseinek. És csakugyan: kinek a kivívott diadalára szólt a csatakürt Petőfi holtteste fölött? Milyennek látta Ady a bátrak szeme előtt csillagrajként megpörgetett Mindent? Holnapok ígéretét: „hogyha akarunk, ha merünk”.

Akartunk és mertünk is.

Jól tudjuk, mifajta iszonyatokkal gyarapodott a magyar sorsproblematika, épp amikor leglelkesebben lobbant a szavalat – föl az egekig – Dunának, Oltnak közös hangjáról, a békévé oldandó emlékezésről, a közös eszmebarikádokon való találkozásról. Társadalmi, közösségi veszteségek színhelyét sokan hagyták el – új kudarclehetőség után nézelődve, amilyen például az egyszemélyes megváltás káprázata a szubjektivitás egyetemes szorongásában. Ha egy népet nem érdemes már félteni: aggódjunk legalább önmagunkért és elvontan az emberiségért. Nem annyira kockázatos.

Illyés Gyula – Ady megkésett és felerészben összetörött álmainak színhelyén – Ady teljes örökségének terhét vette a vállára, fölhúzván fél évszázad alatt a második Nyugat-nemzedék legragyogóbb életmű-katedrálisát. Vitát, társadalmi mozgást keltve már legelső megszólalásával. Rosszalló fejcsóválást is: íme, odahagyta Párizs szürrealista vívmányait az Otthon veszteségeinek láttán. S ó! nemcsak odahagyta a legavantgárdabb gárdát: az otthon legjobbjainak tehetségét, hajlamát is közösségi-nemzeti gondok felé irányította. Épp azzal, hogy szemléletét sosem kényszerítette költőtársaira. Hanem inkább babérkoszorút font nekik, s Pindarosz aranyszékébe ültette őket. Magamagát jobban érezte a puszták népének öreg padkáján, az övéivel gondon-bajokon osztozva.

Illyés, a legeuropéerebb mai magyar költő, nem nyüsletett Európa hírnévkotyvasztó fazekai körül – így nyerte el Európa elismerését is. Nem harsogta: Én, Én, ide nézz a figurára, bánatomra, magányomra, szójátékaimra. Így épült be életművébe népének tegnapi és mai univerzuma, minden gyötrelme és útkereső szenvedélye, a társadalmi és nemzeti megújulás eszményével. S mivel a mesebeli öregasszony példája szerint az égő házban nem volt kedve fésülködni, magát cicomázni: elmondották konzervatívnak, divatjamúltnak is, hisz mennyivel „korszerűbb” és divatosabb egy nép gondját a népre magára hagyni, sőt lebeszélni azt a népet saját gondjairól. Ilyenformán az ember nem tudhatja: dicséret-e vagy gáncs a párizsi állapítás, miszerint Illyés a legutolsó európai nemzeti költő. Boldogok azok a népek, amelyeknek nincs már szükségük nemzeti költőre! Ha mégis lenne, miként ezt példák mutatják: a megnyert csaták s az általános boldogság kikiáltása végett meghagyott költő arany trombitával gazdagítja egy történelmi korszak dallamának variációit. Ezek is nemzeti költők, de már csak udvari lantosak a hatalom hónaljában. Akkor tehát Voltaire urammal mondjuk, hogy a költőnek adományozott melléknév ellensége a főnévnek? Nemzeti poéta. Hát nem elegendő, hogy költő? Népsors, nemzeti gond – ugyan mifajta fogalmak? Haza és költészet múlt század végi szétválása óta – hogy az irodalom szekularizációja világszerte végbement – az említett fogalmak jobb elmékben is parlamenti viták s a zsurnalisztika körébe utaltatnak. Akad irodalmár, aki a magyar irodalom javát parlamenti jegyzőkönyvnek minősíti. Az efféle elvetemültséggel persze nincs mit kezdeni.

Az irodalomnak valamilyen formában mindig ott kellett lennie, ahol egy nemzet sorsa forgott kockán. Mert bizonyos értelemben ugyancsak az exigenciákat szolgálja, amit persze csak abban az esetben indokolhat, ha látásmódja távlati, ha nem szorul a politika hóna alá. Ha tartós és mulandó jelenségek között különbségtételre képes.

A politika alkotásainak halhatatlansága és halandósága dolgában az idő meglehetősen változatos képet mutat; örökös halálnak és feltámadásnak színterét. Önti és dönti szobrait az emberiség, rossz szomszédság, a tény s az illúzió, az igazság és hamisság, győző és legyőzött egyaránt, halhatatlanságot kiutalva, avagy rendeletileg visszavonva; saját törvényei szerint működik a politika – az exigenciák tudománya. Tanulságos példáért nem kell sem időben, sem térben messzire mennünk. Megrettenvén tehát a jelenségtől, úgy tetszik: okkal szekularizáltatta magát századunk nem egy irodalmi áramlata. Illyés Gyula pedig „ősi jogaihoz ragaszkodva” mondja: „…az irodalom is az exigenciákat szolgálja, épp csak hosszabb lejáratra…” Ez a hosszabblejáratúság Illyés cselekvésének időbeli tere, amelyet benépesített halhatatlan – a napi exigenciák részéről tehát visszavonhatatlan – műveivel. Első pillantásra: ez a tér a magyarság miniatúrája. Mi más lehetne? A világirodalom minden nagysága saját nemzetének „miniatúráját” építette be az egyetemes emberi szellem boltozatába.

Valahol azt olvastam róla, hogy eklektikus. A nem épp hízelgő vélekedés: történelmi szemlélet dolgában a csökkent látóképesség megszokott jeleként kancsalkodik egy tematikailag és műfajilag egyedülállóan gazdag életmű körül. Amit a szemellenzős ítélet összetéveszt az eklekticizmussal: a nagy összegezés. Aki Illyést teljességében akarja megismerni, onnan kell elindulnia ővele, ahol a magyar sorsproblémák gordiuszicsomó-sora kezdődik; karddal vágott hozzájuk egy Dózsa, egy Kossuth s a teljes ismeretlenségbe ugrás vakmerőségével egy Tanácsköztársaság vezérkara. Vérző ujjakkal próbálta a csomósort megoldani egy Széchenyi és Kemény Zsigmond s a Bethlen Gábor nyomdokaiba visszalépő Deák Ferenc. Miközben Gordiusz csomói még inkább elbonyolódtak. Megoldásukhoz nem adatott meg sem a szükséges erő, sem a mindenkor épp távollevő történelmi szerencse. Ez utóbbit a tudomány gyakorlata nemlétezőnek tekinti. Főleg ott nincs valóban, ahol nem keresik, a mindenkori legkedvezőbb történelmi körülmények formájában.

De mi közük mindezeknek az irodalomhoz, a költészethez?

Apollón múzsái mi végett lábatlankodnának egy nép történelmének gordiuszi csomói körül? Kivált hogy azok megoldásának gondja oly gyakorta kiszorult a nyilvánosság tereiről. Ősi természete szerint – osztódás útján – kinek-kinek a nyelve alá szorultan maradt érvényes ez a gond, a mindenkori elnapoltságok sajogásával.

Rákos daganatként is nem egy poétatorokban.

Csak ott vajon?

Akik társadalmi-nemzeti gond és költészet szimbiózisát a század anakronizmusának vélik: próbáljanak tükör előtt bepillantani saját torkukba. Az önvizsgálatnak ez a módja – a nyelvünk tövét leszorító kanál segítségével – igen egyszerű. S kiderül menten: egy történelmi közérzet tályogburjánzásaként mi minden szorult abba a – mondjuk képverset tikácsoló – költői torokba. Kikívánkozna tehát közösségi mondandó is onnan. Ha egyfajta esztétikai terror nem fojtaná vissza az irodalmon kívülinek bélyegzett nemzeti gondban fogant mondatot. Ha nem lennének, kik attól irtóznak, hogy „fajtájuk problémáit” a híres Európa nyereg alatt puhított húsnak nyilvánítja.

Illyés Gyula – fütyülve mindenkor a divatok döccögéseire – félelem nélkül mondta ki – hatalmas életműben immár – a milliók létében felgyülemlett szorongást, bút és bizakodást, ezeréves tanulságot és kiútkereső szenvedélyt, a szociális és nemzeti igazság szavait, a létező dolgok kíméletlen üzenetét s a Hiányok segélykiáltásait – olyan időben, amelynek parancsát józan, bölcs elmével vonta ki a Nagy Sándor-i türelmetlenség köréből, mondván, hogy azt a gordiuszi csomót nem kettévágni: megoldani kellett volna. Legyen tehát eklektikus, ha úgy tetszik. Mert amit sorsproblematikában nagy elődei külön-külön felgörgettek népünk tudatába, annak összegezésére Ady után egyedül ő vállalkozott, és nem csupán Ady kötöttségeivel, hanem annak merészségével is. Egyebek között: a közérthetőség bűnét vállalni Illyés részéről éppoly kihívó vakmerőség volt, mint Ady gőgös szembenézése a közérthetetlenség vádjával.

Minden jel szerint jól tudja: köztudott dolgok kimondásához kell a mersz. Ebben az idő is neki dolgozik.