Előszó Az ugató madárhoz

Bodor Péter (1788–1849): székely ezermester. 63 méter hosszú, 8 méter széles, vasszeg nélküli fahidat készített a Maros fölé. Marosvásárhelyi zenélő kútjának (1820–22) mását a budapesti Margitszigeten építették föl (1935–36). Akadémiai Kislexikon, Bp., 1989.

Joggal kérdezheti tehát a néző vagy drámám olvasója: miként kerül Bodor Péter az 1851–54 között szervezett Habsburg-ellenes mozgalomba, a Székelyföldön is leleplezett, véresen megtorolt összeesküvés tagjai közé?

Csakis feltámadás útján.

Jómagam ugyanis nem történelmi életrajzot írtam Bodor Péterről, hanem olyan drámát, amelynek cselekménye 1849–55 között zajlik, s amelynek főhőséül a székely ezermester folklorizálódott alakját választottam. Bodor Péter, akár egy Rózsa Sándor, legendás alakká vált az emlékezésben. Életének ellenőrizhető tényei elkeveredtek a költött elemekkel. Ilyenformán jutottam ahhoz a szabadsághoz, amely lehetővé tette történelmi hősöm életének képzeletbeli meghosszabbítását néhány esztendővel.

Eljárásom mentségére szolgál az is, hogy a szabadságharc leverése után sokan kényszerültek bujdosásra, nevük megváltoztatására. Ne feledjük: az a korszak ez, amelyben szinte naponként támadtak tanúk, akik Petőfi Sándort látták hol itt, hol amott fölbukkanni. A remény s a bizonytalanság folyamatos hullámverésében az is előfordulhatott tehát, hogy élő embert soroltak a csatatéren elesettek közé. Erre a lehetőségre támaszkodva éltem magam is a képzelet jogával: „Talán nem is igaz, hogy Kolozsvárott meghalt Bodor Péter.” Fölösleges hangoztatnom, hogy ilyet csak szépíró tehet. Ha történész követi el: a mítoszteremtés útjára téved; félrevezeti olvasóit. A drámaíró szabadsága nagyobb a historikusénál.

Az élő embernek házában elrettentésül szállított koporsó nem Jókai képzeletének műve; akit a 48-as szabadságharc után árulásért, besúgásért erkölcsi halottnak nyilvánítottak, arra egy-egy koporsóval is ráijesztettek a honfiak.

Orbán Balázs emlékiratából idézzük a következőket: „Tapferner major-auditor vérbére soproni törvényszéki elnökség volt, hol, míg közmegvetéssel fordult el mindenki tőle, lelkiismeretének kimaradhatatlan furdalásai üldözték s rabolták el álmait. 1860 egyik sötét éjjelén Sopron utcáján egy gyászos férfiak által képezett menet fáklyák közt koporsót emelve vonult Tapferner szállására, hol a gazdát hon nem találva, hálószobájába, ágya helyére tették le a körülrakott gyertyákkal megvilágított koporsót, s azután szótlanul távoztak. Tapferner, ki lelkiismeretének szemrehányásait a bor mámorába igyekezett már régóta fojtani, hevült fővel lépett szobájába, hol megpillantván a végzetes koporsót, iszonyatos rémület fogta el, egész testében remegve s »kegyelmet« kiáltva rogyott össze. Másnap az őrület előjeleivel futott el Sopronból, s nemsokára elhalt; sírjára egy könny sem hullott, csakis átok és szidalom.”

A koporsós mozzanat Orbán Balázs a „Postaréten elhantolt vértanúk emléke” című emlékirata nyomán került a drámámba.

Sütő András