Egy színdarab forrástájékáról

A szerkesztői kérelem úgy szól, hogy írnék valamit új színdarabom cselekményének színhelyéről, mit a címe is jelez különben: Advent a Hargitán.

Megpróbálom tehát.

Szándékom segítségére jön, hogy újra itt vagyok Sikaszóban a Várakozás Hegyének lábánál, amit úgy kell érteni, hogy nem egészen az alján; tengerszint feletti nyolcszáz méter körül azt mondhatnám: inkább a térdén megtelepedve.

Innen, ha a képzeletnek nyúlánkozó kedve támad, délkelet iránt ezernyolcszáz méternyi magasságban babrálhatja körül a Madaras-csúcs üstökét. Ahol nem egy síksági igazság az értelmét veszíti s ugyanúgy a költői sóhaj is, miszerint: hol van már a tavalyi hó?

Mert az – ha meg-megbújtan is – mindig itt van, s némelykor éppenséggel a tavalyelőttinek a hátán dideregve.

Fázós természetű lévén, a Hargitának tehát inkább a térdén húztam meg magam Sikaszó völgye fölött, ahol ablakom alatt az alsó Bakó-pataka nyargal a Küküllő felé, s ahol – úgy tetszik – maga a természet védelmez bennünket önnön garázdálkodásaitól. A nagy, szálerdőt is kaszáló viharokat például már lennebb, Zete vára környékén másfelé tereli, igaz, hogy másnak bánatára. Bennünket csak alacsonyan cikázó villámaival és negyvenkettes ágyúdörgéseivel ijesztget, hogy azért mégse bízzuk el erősen magunkat.

Az őszi és téli ködök gyapjas nyájait ugyancsak távol tartja a mi szállásunktól. A völgyi úton s a Sikaszó-patak mentén füttyöngeti őket Zetelaka felé. Némelykor napsütésből figyelhetjük a vonulásukat.

Okát nem tudnám adni, de itt – jelek szerint – még az ég is meggondoltabb, mint alig valamivel fennebb a Libán-hegység táján, ahol némelykor felhőszakadástól vadulnak meg a suttyó patakok, de olyannyira, hogy mázsás kövekkel verik széjjel az árterületükre telepített méheseket.

Természetére nézve szelíd nyargoncunk, a Bakó-pataka tudtommal még nem okozott ilyen kalamitást. Igaz, hogy neki még nagy, harsogó tavaszokon is könnyebb a medrében maradnia, mert idegen patakot nem fogad magába. Saját forrásából gazdálkodik, ami itt van tőlünk puskalövésnyire. S minden dicséretünk az övé, mert jól gazdálkodik. Annyi vize mindig van, hogy a villamos kerekünket télen-nyáron pörgesse, szomszédaink portáján a nagymosást, itatást lehetővé tegye, csak annyi esze nincs, hogy a pisztrángoknak jó gübé búvóhelyet is biztosítana. Titka nem lévén, a gyerekhad bármikor kirabolhatja, de tán még a macska is.

 

*

 

Hát a veszedelmek?

Azok távolabb vannak.

Az egy medve kivételével, amelyik – úgy látom, bocsostul – az éjjel is itthagyta nyomát a ház előtt a felázott talajon. Még jó, hogy nem kellett találkozni vele. Bár a többi is mind ilyen lenne. Mert van, amelyik a vasárnapot, de még a szent misét sem tiszteli, nemhogy az embert. Akkor derült ez ki, amikor Sándor szomszédunk fényes nappal, istentisztelet idején indult el a Pisztrángos-patak mentén rókagombászni, s az álmából ébresztett medve úgy megverte, hogy kórházba került. Úgy mondom, ahogy az itteniek: megverte, holott közönséges emberölési kísérletről van szó. Sándort vérbe fagyva, testében összeszabdalva, a halántéka táján beszakított koponyával szállították Székelyudvarhelyre. Későbbi leírása szerint a támadó vad ugyanaz lehetett, amelyik egy másik vasárnap reggelen a málnásból két lábra emelkedve reám – békés horgászra – csattogtatta az agyarait. S nem éppen úgy, amilyennek az édesszájú Micimackót, a kedves bumfordit az esti mesékből ismerjük.

Mondogattuk éppen:

– Ez a medve mindazokat meg akarja enni, akik nem járnak templomba.

 

*

 

A farkasok ellenben a szabályhoz igazodnak: vasárnap délelőttönként nem mutatkoznak, és általában az embert békén hagyják. Tavaszonként szalonkahúzáskor, néha télen is hallom itt a keserves vonításukat, miközben ifjúkoromra emlékezve, velük folytatott párbeszédem is eszembe jut. Bundasapkámat a szájam elé tartva márciusi alkonyatokon vissza-visszaválaszoltam az üvöltésükre, az ő nyelvükön persze. Így némelyiket a sörétes puska lőtávolába csalhattam. Erről majd mesét írok az unokáimnak. Addig arról a sikaszói kutyáról szólok inkább, amelyiknek a színdarabomban elveszett a hangja. Itt esett meg a szomszédságunkban, hogy az említett kutyát ködös téli éjjelen a farkasok beszorították a pincegádorba. Szerencséje volt, mert a házból kirohanó gazdájának hála, nem ehették meg, de hogy elvonultak, a hangját is magukkal vitték. Az ember már későn szabadította fel; a farkasoktól körülkerítve akkora ijedelmen bukott keresztül, hogy többé senki sem hallotta ugatni. Az én Csudalátó Dánielem később a kutya hangját megtalálta, ám esetében ez a ritka szerencse nem lehetetlenség, mivel ő feltámadott ember a halottak között.

S ezt nem én találtam ki.

Apai nagyapám – Sütő Mihály – még ismerte azt a falumbeli embert, aki a koporsóból még éppen idejében feléledvén, sok éven át, a második és végleges haláláig csak fehér gúnyát hordott. Ezzel azt kívánta jelezni bizonyára, hogy a lehető s a lehetetlen határán élve, a fennmaradás esélyét közvetíti pusztakamarási atyámfiainak.

 

*

 

De miért említettem távoli veszedelmeket?

Most, hogy az emlékezés visszaszólítja a színdarabírásba temetett sikaszói hajnalokat, hegyről tetőre baktatva újra megtelepszem nézelődni egy magányos nyírfa tövében. Ide ülök, mert nem akármilyen fáról van szó. A mindenkori hollétét például alkonyat után is fehéren világolva jelzi a sötét reverendás fenyők között. Papok társaságában ő itt a pápa. Áldást ugyan nem osztogat, de két karja kitárva, és minden fenyőszomszédjánál nyugtalanabb. Tökéletesnek látszó szélcsendben is rezegteti a lombját, s az ember csak nézi: ilyen lehet a borzongó lelkiismeret. Vagy örökös várakozásban a léleknek éjjel-nappali finom remegése.

Együtt néztük egyszer ezt a nyírfát Deák Dénes bácsival, aki azt mondta rá:

– Mintha csak magamat látnám.

Így figyelhettem föl az én Bódi Vencelem életbeli mására, akinek itt a szomszédságomban két társa is akadt azután a hasonlóságban, s ilyenformán egyszerre hárman dúdolták az egyedüllétnek egyazon dallamát. K. Jóska társtalan az asszony halála óta. M. Mihály remeteségbe esetten bolyong a környéken. Deák Dénes bácsi pedig – aki azóta eltemetődött – ugyancsak azt mondhatta volna magáról deákul: solo solissimo.

A jó szomszédság nemegyszer ültetett egy helyre bennünket.

Az életükkel ismerkedtem.

A füstölt magányosságnak rigolyás törvényeivel, a röviden szólással és hosszú hallgatásokkal a három férfiú így együtt: egy kis özvegyország – Bódi Vencel hargitai esztendeinek vonásaival. Mindhárman visszavártak valakit, aki elment innen; vagy mert elvitte a halál veszedelme, s még inkább, mert az élet sodorta messzire, Székelyföldön túli tájakra. Bódi Vencel egy-egy színes lámpát készít minden karácsonyestére az egyetlen leányának, aki végül csak apjának kopjafáját látogatja meg az anyja nyelvétől is elhidegülten. Dénes bácsi tréfás mesét kért tőlem kölcsönbe:

– Tudjak mondani valamit, ha jönne az unokám.

Keserves emléke volt, hogy a gyermekkel nemigen tud értekezni; az anyanyelv szavaiból szeretett volna neki színes karácsonyi ajándéklámpát készíteni. Nézhetett aztán a kölcsönbe kért mesékkel együtt délkeletnek: a Kicsi Romlás irányába. S mondhatta is:

– Úgy búsulok, szomszéd, hogy fellébb már nem lehet.

Akiket várt, a temetésére sem jöttek el.

Halott fiát K. Jóska Botosani megyéből szállította haza. Az ország messzi északkeleti sarkából, a szovjet határ mentéről. Azt a fiút már láttuk itthon egy román asszonykával az oldalán; apjának házát csinosítgatta, de beléköltözni, maradni már nem volt kedve.

M. Mihályt mostanság nem látjuk, sohasem füstöl a háza teteje, de így is tudjuk, hogy advent hetei nála is évtizedekre nyúltak. Legutóbb, amikor még éjjeliőrként teljesített a faluban szolgálatot, azt kérdeztem tőle:

– Hogy van, Mihály?

– Köszönöm. Várok.

– Kit vár?

– Én a reggelt. Mert az is jobb, mint az este.

Valóban: a reggel némelykor a postás tarisznyája. Jó hír is meglapulhat benne.

 

*

 

Az én nyírfám sárguló levelei a Hargita felé repdesnek. Arra vetem hát a tekintetem. Az ősz bihar színeinek erdőtüzében megannyi felkiáltójelként magaslik a fenyőfák érintetlen zöldje. A madarasi csúcstól északra esik – mert alacsonyabb is – a titokzatos Kicsi Romlás. Színjátékomban törvényszerűleg kívánkozott melléje a Nagy Romlás is. A képzeletbeli.

Kettejük omlásveszélye alá építettem Bódi Vencel boronaházát, hogy abban Zetelaki Gábor Árvai Rékával találkozhassék. Miért ne segítettem volna őket, ha egyszer módomban állott, és magam is a pártjukon álltam? A szív örvényeinek nemzedéktelenségében két várakozó szívnek kellett menedéket nyújtanom valamiképpen.

Annál is inkább, mert földim a két ifjú szerelmes. Bódi Vencelt – mint említettem – özvegyországból válogattam ki hősömül, de Réka és Gábor mezőségi származású. Ők az ember elmúlt ifjúságának múlhatatlan részesei. Az időnek tükrös termeiben velük együtt is megfordultam, megfizetve nemegyszer a valónak vélt káprázatokért. Évtizedek hóomlásai alól ők ketten az emlék romolhatatlanságában kerültek újból felszínre. Amit persze nem nevezhetek irodalmi romolhatatlanságnak is. Erről nem lehet szava, csak a jövendőnek. Amihez jogom van: az egy mesés történet forrásának fölemlegetése. Amivel most nagyot kell lódulnom – vissza a mezőségi szülőfalumba. Mert Bódi Vencel ablakai alatt ugyanaz a jégcsaporgona szól, amelyet nekem is zúgatott a téli szél a szülőház ereszén.

Csak azért említem ezt, mert ez a jégcsaporgona különös módon szólt bele az én színdarabom történetébe. Nem szeretnék tudóskodni, ám úgy kell mondanom mégis: az objektív történelmi idők ujjmutatásaként ama másikra: a bennünk élő szubjektív időre. Óhatatlanul párhuzamot is kínálva.

Hogyan is történt ez?

Jókai-regények nosztalgiavilágából kikecmeregve, a valóságos világba tűnődő gyermek, orrát a keszkenőnyi ablaküvegnek lapítva bámulta a hosszan csüngő jégcsapokat. Azokon túl sejlettek föl képzeletében olvasmányainak tornyos városai, rézkarcokon az erdélyi gótika csodái. Aztán a képzeletbeli és valóságos látvány egybemosódott; lefelé mutató kék tornyaival a jégcsaporgona délibáb városka lett. Éppen olyan, mint kincses Kolozsvár a réges-régi rézkarcokon. Talán a nagy Mátyás szülőházát is felismerhettem volna. Ám azt is a feje tetején állva. Az Időnek omlásai alól visszatért valami, egy minden zege-zugában ismerős álomkép, amiről csalódva kellett megállapítanom, hogy nem találunk már egymáshoz. Látvány és szemlélet kibékítése végett nekem is a fejemre kellene állanom. Amivel a változott idő kecsegtet engem, próbára téve mintegy a valóságérzékemet: csak délibáb. Vágyálmok játéka.

Régen volt ez. Ám az időben való tévelygés gyermeki döbbenete olyannyira tartósnak bizonyult, hogy Árvai Réka történetében végleges helyet követelt magának a délibáb városkát játszó jégcsapokkal együtt. Az Idő, ha tévelygést észlel: nemcsak népeket, hanem egyéneket is büntet.

 

*

 

Ami pedig a Nagy Romlást illeti: ne keressétek a térképen.

Mert az bennünk van.

S a régi természete szerint, mivel romlásból a kicsire mindig csak nagyobb jön, sohasem kisebb. Emberi létünk lavinaveszedelmeit – ha megpróbáltuk is csönddel csitítani – el nem kerülhettük. Mert akárhogy helyezkedtünk is: mindig alattuk maradunk, ha egyszer oda rendelt a sors. Békésebb nyughelyet keresve elvándorolhat a madár, a kárpáti gímszarvas, szélfútta magvainak útján még a gyökeres fa is, ám kegyes-kegyetlen szülőföldjét lélekcsonkulás nélkül az ember el nem hagyhatja.

Mert ha csak találomra felkapott jégdarabkáját is a markában melengetni kezdi: Árvai Rékaként csodára bukkanhat. Régen elveszettnek hitt értékre.

Legyen az bár egy kicsi mese is. Egy jégmadáré.

Valamilyen formán még az is a sorsunk foglalata…