Első rész

 

A Schuller család villaszerű lakásának tágas nappali szobája. Pasztellszín bútorok, fotelek, kanapék fehér védőhuzattal. (Lányos ház!)

Bár- és zeneszekrény, a falakon sok festmény, grafika minden műfajban, méretben, változatos keretezésben, polcokon néhány kisplasztika. (Páciensek ajándékai.) Jól látható helyen Zsófika és Amarilla nagyított, kettős fotója. Sok ablak, odakint nyári lombok, fenyők, az égen bárányfelhők. A város. Gótikus templomrészlet, tornyos városháza lobogóval. Kijárat jobbra és balra. Utóbbi a kertbe vezet. Középen kényelmes lépcső vezet föl a belső emeleti hálószobák felé.

 

 

 

 

 

 

 

Zene az ajtó előtt. Ének is. „Áll a hajó a tenger közepében!”

 

 

Odakint ének, zene.

 

 

Zenészek tust húznak.

 

 

Zenészek tust húznak.

 

 

Zene.

 

 

 

 

 

Éles csengetés.

 

Kézjáték.

 

Zene, majd jobbról, tehát a kert irányából jön az éneklő csapat. Legelöl Mózes, aki násznagyként mindent irányít. Mögötte Margit, aki násznagyasszonyként mindent megfigyel s helybenhagy. Következik a két nyoszolyólány, két karos gyertyatartóval, gyújtott gyertyákkal. A lányok mellett vonul a két vőfély, lassú tánclépésben, melyet a násznagy mozdulataihoz igazítanak. Sereghajtók a zenészek. A nyoszolyólányok kalotaszegi, a vőfélyek székely népviseletben vonulnak.

 

 

 

Rövid tus.

 

 

Pista, Csaba, Erzsók és Mercédesz elindul felfelé a lépcsőn, amelynek felső fokán fehér ruhában, fehér fátyolosan megjelenik Amarilla. A két fiú testőrként kíséri majd lefelé, a lányok pedig a fátyolát fogják.

Lent Bendegúz várja, oldalán Zsófika díszpárnácskával, azon a jegygyűrűk, amelyeket a vőlegény jegyesének ujjára húz. Ezután a jegykendő átadása következik: a menyasszony ajándéka vőlegényének.

 

 

Második rész

 

Mózes és Medárd egymást átölelve s énekelve, hajdani falusi legénykorukat, kapatos jókedvet megjátszva jönnek balról.

 

 

 

Zsófikával az élen bevonulnak énekelve és táncolva a nyoszolyólányok és a vőfélyek. Mögöttük hófehérben a menyasszony, sötét öltönyben a vőlegény, aztán Medárd, Ella, a szorgalmasan működő zenészek, végül a népes rokonság.

 

 

 

Éljenzés, taps, zene. Polgármester kezében az államelnöki képpel távozik. Mózes a demizsont Pista kezébe adja, aki kikíséri a polgármestert, majd gyorsan visszatér.

 

 

Ének, zene. A násznép kivonulása.

 

 

Sötét, csend.

 

 

Csönd, zene.

 

 

Lakodalmi hangok a bálteremből. Ének, zene, Mózes hangja: „Eladó a menyasszony!” Éljenzés! „Hogy adod? Mennyiért?” stb… „Egy borjúért táncol a menyasszony!” „Bikaborjú!” Mózes hangja: „Bika, berbécs, berke, koca, malac, kecske az ifjú pár javára felajánlható!” Zene, tánc, majd csend. Ajtót, ablakot becsuktak.

 

 

Zene.

 

 

Brutális dörömbölés az utca felőli ajtón.

 

 

 

 

 

 

 

Zene kint: „Örömanya…”

 

 

Ének, zene.

 

Párna haja szövetlen, Derékalja tőtetlen. A tollúja a tóba, A vadréce hordozza.

Örömapa jöjjön ki! A kapuját nyissa ki! Eressze be a vejét, A lánya szeretőjét!

 

Közben külső intésre a zenészek Rupival együtt kihúzódnak az ajtón, a bejárathoz.

 

 

Erős muzsika és ének. „Nyisd ki, babám, az ajtót!”

 

 

 

Kakastánc, amely azzal végződik, hogy Bendegúz teljesen kimerülten, hasmánt elterülve piheg.

 

 

 

Erős muzsikaszó, induló, amelynek ütemére bevonul libasorban a háromtagú banyabanda.

Ének.

 

 

Tust húznak.

 

 

Dal: „Megüzentem a menyasszony anyjának…”

 

 

A vőfélyek értenek a szóból. Gyorsan elállják Bendegúz útját.

 

 

 

Dörgés.

 

 

2. dörgés.

 

 

3. dörgés.

 

 

4. dörgés.

 

 

Három árnyalak jön és áll meg Ellával szemközt a szoba közepén.

 

 

Kigyúl a fény.

 

 

 

Zene kintről.

 

 

Csönd. Mozdulatlanság. Üstdobverővel megszólaltatott nagyméretű cintányér hangjai.

 

Lassú függöny.

1987

Hajnali ötkor keserves álmatlanságból kelve ülök az íróasztalhoz. Dolgozni kellene. Mord kedvem csak kerülgeti a fontosabb munkát. Az idő rabságából szabadultan írható művet.

Felügyelőnk volt és marad: a Nagy Romlás.

Felbosszant már a naptár is. Marcell napja van, mondja a magyar – magyarországi – kalendárium. Az itthoni, a hazai viszont, a „romániaiság szellemében” készült naptár nem mond semmit, amire emlékezni lehetne-kellene. „A névnap: klerikális fogalom!” – üvölti Cenzorunk Bukarestben, amikor minden új év kezdetével a névnapokat is be akarjuk lopni a falinaptárba.

Marcellt például. Jó lenne fölkeresni ilyen névre hallgató barátainkat. Jó lenne eltűnődni bár az eltűnt idővel megsemmisült szellemi hagyományainkon. Azokon például, amelyek e mai futóbolond állapotunkban, a permanens ideiglenesség kapkodó lélegzetvételében valamilyen nyugalomra, viszonylagos megállapodottságra emlékeztetnek. Augusztus: kisasszony, vagyis Kisboldogasszony hava volt – régi naptárakon. Ma már kizárólag a román nemzeti dicsőség farsangolása. Hogy Szent István is szóba jöhetne? Álmában sem tanácsos e nevet a magyarnak kiejteni.

No de Marcell! Hát az nekem főleg Benedek. Elek apó nagy tudású, nagy hírű és szelíd lelkű fia, akit én Kolozsvárott ismertem meg a Világosság nevű napilapnál, amely nem volt, nem lehetett éppen mindenben világos, vagyis fény a történelmi sötétségben; hasábjain szóhoz jutott mégis az erdélyi írástudók jó része.

Benedek Marcell, Kacsó Sándorral, Kós Károllyal együtt 1946-ban még tagja volt a Világosság szerkesztőbizottságának, művészeti tanácsosa a kolozsvári magyar színháznak. Az akkori népies és főleg proletár (és szovjet) szellemiségű művelődési életben Benedek Marcell mindegyre „falcsot fújt”, polgárinak nevezett tévelygésbe csúszott. Bizonyíték: a színházban olyan műveket tanácsolt színpadra, mint A szerelem és halál játéka (Romain Rolland) meg Bérénice (Racine).

Az Utunk hasábjain Gaál Gáborral szemben bizonyította, hogy Arany Toldija nem egy kuláklegény heroizálása.

1947 őszén szomorúan, a kifosztottság érzésével értesültem arról, hogy Kolozsvár, az erdélyi szellemi élet elvesztette Benedek Marcellt. Baloldali körökből annyi támadás érte, hogy végleg Budapestre költözött.

Kényszerű távozása a nyugatias szellem, az európai kitekintés igényének első vereségei közé tartozott Kolozsvárt. A csöndes szavú, szelíd lelkületű esztéta megannyi intranzigens, fáklyás osztályharcos között nem bírt megmaradni.

Egy valamikori nyári vakáció felejthetetlen olvasmánya tér vissza emlékeimben: Roger Martin du Gard fő műve, a Thibault-család, amely a magyar parasztábrázolás nyomorvilágából a világ nyomorúságának nyugati tájaira ragadott el engem, Móricz-hősök közül francia polgárok közé.

Mesés nyaram volt 1946-ban, mikor Benedek Marcell kristályos fordításában először olvashattam Du Gard regényét. Júniustól szeptemberig álomvilágban éltem. Üvegpalotában teltek szabad napjaim és gyakorta az éjszakáim is, mikor elegendő petróleum jutott a lámpába.

Ha én akkor ott maradhattam volna abban a nyárban, abban az üvegpalotában!

Ősszel újból Kolozsvár szellemi-politikai életének sodrába kerülve folytattam publicisztikai és irodalmi próbálkozásaimat, egymásnak ellentmondó szerkesztői és kritikai elvárások között. Boldog voltam, mikor a Világossághoz beküldött karácsonyi írások közül Benedek Marcell az enyémet választotta ki elsőnek az ünnepi számba.

Olyan szerencsém volt, hogy még interjút is készíthettem vele Fazekas Mihály Ludas Matyijáról, amelyet új változatban színpadra írt át.

Marcell napján negyven év múltán is őrá gondolok – hálával és szeretettel.

 

*

 

Mai aggodalmunk is, hogy miként vészeli át Lacika unokám annak a román gázmunkásnak a támadását, aki magyar szavai miatt ököllel sújtott az arcába, orrcsontját eltörte és összeroncsolta az ajakát.

A gyermeket naponta látogatjuk a kórházban. Szótalanul és nagy ritkán mozdulva fekszik az ágyban. Kitartó faggatásomra közli, hogy a látása még homályos. Mindkét szeme be van gyulladva, dagadva. A tízágyas kórterem betegei heten vannak. Jelek szerint „leszerelés” előtt állnak. Egész nap hangoskodnak, röhögnek, nyüsletnek, kutya bajuk sincs.

Dr. Szabó Árpádhoz is elvittem Lacikát az Idegsebészeti Klinikára. Röntgen, alapos vizsgálat után az orvos megnyugtatott. A gyermek sérülései gyógyulnak, aggasztó tünet nem észlelhető.

Most, hogy e sorokat jegyzem, hajnali öt óra van.

Négykor a telefon hangja vert föl álmomból. Egy részeg hazafi fenyegetett és anyázott, de nem biztos, hogy dühének célpontja éppen én voltam.

Egyik szomszédunk tegnapi közlése szerint az unokámat megnyomorító gázmunkásokkal keletkezett csetepatéban egy másik gyereknek a keze törött el; a védelmére siető férfi ínszakadással, dagadt bokával tért meg a banditaüldözésből.

 

Tegnap hajnalban autóval Segesvárra mentem Ágneske után, aki vonattal érkezett rövid látogatóba. Ha Segesvárt mondunk: Petőfit látjuk; csillagragyogását és elestét a fehéregyházi síkon, az Ispán-kút mellett. Szorgalmasan zümmögve suhant velem a kis piros Oltcit a legendás városka felé, amelynek valamikori szász lakói 1849. július 31-én még láthatták Bem József seregét, huszárjait és tüzértisztjeit, még tán a fehér inges, fekete pantallós költőt is a gyalogosok között. Mint annyiszor, most is elkapott a táj sugallta tűnődés, az értelmetlen képzelgés a költő haláláról, amelyet mai napig is vitatnak irodalmárok, történészek, műkedvelő kutatók.

A vita, a szomorú és hiábavaló kutakodás Illyés Gyula szerint is lezártnak nyilvánítható, de mégis! Mégis föl-föllobban az új kétely, a merész föltevés: Petőfi nem esett el Fehéregyházán.

Heydte osztrák ezredes tanúskodása elfogadhatatlan.

Ezt állítja Bözödi György is, a 48-as magyar forradalom és szabadságharc kiváló ismerője, az erdélyi csatározások kutatója, a Székely bánja című történeti és szociográfiai munka nagy hírű szerzője. Nagy hírűt emlegetvén máris lelki szemem elé bukkan Gyurka megkínzott arca, keserves mosolyt és könyörgést elegyítő kék tekintete. A törött üveg hangján reccsenő kacagását is hallom, meg a személyét aranyozó dicséret elhárítását ilyenformán: „Igaz bizony! Börtönőrökig szaladt a hírem!”

Mert épp az említett könyve miatt támadt a legtöbb baja a román belügyi tisztekkel. A székely konokság szítójaként tartják őt számon. Üldöztetésében a soha meg nem jelent Jónás című regényének egy közzétett részlete is szerepet játszik, ám a Székely bánja a legfőbb „bűne” maradt mind a mai napig.

Oka volt annak, hogy legelső, 1938-ban megjelent könyvét így dedikálta nekem 1961 nyarán: „Sütő Andrásnak születésnapjára, azért, hogy ne bánja / nem azt, hogy született, hanem azt, hogy nem székely… / Baráti szeretettel Bözödi György, aki bánja.”

Levéltári kutatásai közben Bözödi eddig ismeretlen 48-as tárgyú emlékiratra bukkant. Szerzője, aki részt vett a fehéregyházi csatában, Petőfit Bem tábornok kocsiján látta menekülni. A héjjasfalvi határ mocsaras rétjén a kocsi kátyúba ragadt, vagy tán fel is borult, aztán ki-ki úgy menekült, ahogy tudott. Petőfi valószínűleg ekkor vált el örökre Bem Józseftől, a rajongva szeretett fővezértől.

Ezt a följegyzést Bözödi György minden eddig ismert Petőfi-krónikánál hitelesebbnek tartja. Elkezdett kutatásainak folytatása végett Bécsbe és Moszkvába szeretne utazni. Erről a vágyáról szólva nagyot nevetett, mintha gyermekded álmodozással a Marsra, a Vénuszra szeretne útlevelet kérni. Sok éve, hogy Budapestre sem mehet rokoni látogatóba.

 

*

 

Segesvár felé menet a hiányzó Petőfi-szobor ügyén tűnődve egy szobrász is eszembe jutott: a vásárhelyi D. A. Villaszerű, szép lakását, műtermét, öntőműhelyét egy román vállalati igazgató ingyen már birtokába vette. A művész, aki gyötrelmes éveken átkínlódva, fizikai munkát is végezve otthonát megteremtette: csapot-papot hagyva kivándorol. Csomagol már, de szobrait, életművét nem viheti át Magyarországra. A hamis próféta nevet viselő kisplasztikáját nekem ajándékozta. A hosszú nyakú, tarfejű és Tartuffe-képű „imposztor” nappali szobánk pohárszékéről néz le ránk, mintegy jelezvén a Hazugság Aranykorának egyetemes jelenvalóságát.

 

*

 

Az állomás bejáratánál Király Károlyt láttam negyvenéves Mercedes autójában. Minapában mesélte, hogy a konzervgyár bérelt földjein termett búzából jogosan és humanitárius indítékból valamicske búzát osztott ki gyári munkásoknak. Igazgatóként ehhez joga volt. Följelentették. Vérszomjasan csapott le rá a párt központi bizottságának egyik harámbasája. Fölhívatta Károlyt a megyei pártbizottsághoz. „Kidoblak, ám előbb seggbe rúglak!” – ordibálta figyelemre méltó emberséggel. „Dobod és rúgod az anyádat, te címeres barom!” – válaszolta Király kellő tisztelettel, aztán bevágta maga mögött az ajtót. Levelét, amelyben a harámbasát följelentette az államelnöknél, nekem is megmutatta. Azt mondtam neki: bizonyára nem hiszi, hogy hűséges ebét Ceauşescu őmiatta megdorgálja. Nevetett, mondván: ha egy ilyen levél „menet közben” eltéved és valamelyik nyugati újságban lát napvilágot: az már nem a feladó bűne.

 

*

 

Ágneske föltűnését lestem a nemzetközi gyorsvonat felé gyurakodó tömegben. Aztán, hogy elcsitult a lármás hullámzás, valahol a vagonsor végén megláttam törékenyen csetlő-botló, kislányos alakját, két kezében a csomagjaival.

Futva siettem elébe s öleltem át. Az életemből kiszakított élet öröme jött vele.

– Lacika jól van már – nyújtottam feléje virágcsokor helyett is a megnyugtatás szavait.

Aztán bepréseltük magunk a kis piros autóba, amelyről a Bözödi Mózsi barátom fia azt mondja: olyan, akár egy kotló, amelynek kitépték a farkát.

Hazafelé robogva a kölcsönös kérdezősködés zuhatagában kisebbségi létünk csahos gondjai mintha lemaradtak volna mögöttünk.

Mélyhegedű fájdalmas hangjaként csak egyetlen, soha el nem pihenő gondolat sajogtatta a szívemet, egész lényemet: hogy amiként jött, úgy nemsokára el is megy újból az én gyermekem, Ágnes lányom. Visszamegy oda, ahová mi csak úgy mehetnénk, ha végleg elhagyjuk Erdélyt.

 

*

 

A bálványimádás szervezői mintha kezdenének már kifulladni a szorgos ténykedésben. Mindinkább nyilvánvalóvá lesz, hogy az ún. nagy népi tanácskozások valójában a Ceauşescu házaspár fölmagasztalása végett összetrombitált hálaadó istentiszteletek.

Már megint egy kultúrkongresszusnak nevezett újabb sintoista(szerű) istentisztelet. A japán ősvallás hívei Inari istenük tiszteletére egybegyűlve ugyanúgy tapssal imádkoztak, ahogyan a mi képmutatóink miséznek, Csaó és Csaóné imádata közben. Csakhogy az igazi sintoistákkal szemben a primitív utánzat agyalágyultjai taps közben ordibálnak is, mint a fába szorult férgek.

Pszichiáterek dolga lenne megállapítani, hogy ezek a fába szorultak mikor normálisak: tenyércsattogtatás és ordibálás közben-e vagy amikor zavartan és gyanúsan hallgatnak.

Az említett kultúrkongresszuson négyezer küldött szeme tapad a Bálványra.

 

*

 

Apatársam, Nagy Pál, akit emberként, orvosként egyaránt becsül Marosvásárhely és messze földről hozzá forduló pácienseinek nagy tömege: halálán van. Még csak hatvankét éves.

A fül-orr-gégész tapasztalati kincsei, munkás évtizedeinek tudományos tanulságai semmisülnek meg az életével, mely maga volt a megtestesült önzetlenség.

Maros menti, felvinci parasztcsaládból származó, magas képzettségű értelmiségiként az erdélyi magyar társadalom minden rétegében otthonos volt. Mintegy rokonlélekre bukkanva ismertem föl benne azt a szülőföld iránti erős ragaszkodást, amely talán egyik sajátos vonása a sokat vitatott erdélyiségnek.

Elmegy rövidesen, mondják róla orvos barátaim. Apatársamat a halál viszi el, gyermekeinket az önkény kergeti Magyarországra, másokat Kanadába, Ausztráliába. Fiatal diplomásainkat az asszimiláció kígyótorka nyeli el Moldovában, Ó-Romániában. Marosvásárhelyi, kolozsvári, csíkszeredai, nagyváradi magyar értelmiségiek számára nagy ritkán és megvesztegetés útján akad munkahely Erdélyben.

 

*

 

Idő és írói szándék farkasszemet néz egymással.

Az erdélyi „életművek” csonka-bonkasága, műfaji kevertsége; nyugtalansága, melyben fikció és személyes krónika egymás szavába vág; századok mélyéből napjainkig nyomuló konfliktusok kinek-kinek a „maga mentségére” írott szövegekben; rodostói leveleknek honvágyban, művészi hivatás és nemzeti kötelesség ütközéseiben kapkodó lélegzetvétele; tatár vagy osztrák fogságban született emlékiratok; országomlásban szélbe kiáltott siralmak; helybenmaradást hirdető „váteszek” kürthangjai – mind-mind egy történelmi kényszer következményei Erdély nagy romlásának folyamatában.

Sorsunk, hogy ennek a romlásnak újból közvetlen részesei, elszenvedői legyünk.

Nem túlzás, nem oktalan siránkozás megállapítanunk, hogy évszázadok lassúdad hanyatlása után fölgyorsult, s néhány évtized alatt végbement Erdély teljes balkanizálása. Ez pedig N. Ceauşescu nevéhez fűződik.

 

*

 

Május óta, rengeteg baj, növekvő panaszáradat, folyamatos bosszankodás, létgond és megannyi emberi tragédia közepette egyetlen karcolatot sem voltam képes megírni. Hiába hajszolom magam éjszakai tűnődésben és hajnali felkeléssel.

Az álomkommandó „kedvező fogadtatása” Budapesten. Emiatt valószínűleg újabb büntetés vár rám. Talán megint évekig tartó házi, pontosabban hazafogság.

Apatársam közelgő halála egybegyűjt bennünket.

Tegnap fiam és családja érkezett meg Veszprémből. Kétségbeesett futás volt éjnek idején a jövetelük, hogy még életben láthassák Palit. Hogy súlyos betegségének hírére Melinda lánya, két lányunokája, veje ily gyorsan hazajöhetett: csodaszámba megy a mai körülmények között. Családi tragédiát közlő táviratok, hosszadalmasan cenzúrázott, aztán késve érkező levelek hívó szavára sokan érkeznek úgy, hogy szeretteiknek már csak a sírhantját láthatják.

Szétszóratásunk kínja dobta tollam hegyére Advent-játékomban az abszurdnak tűnő szavakat. „Boldog idők voltak azok, amikor egymás szeme láttára halhattunk meg.” Mivé lesz lassanként az életünk? Gyászhír kapcsol csak össze bennünket a lábunk alól messze kifutó földön, mely hazánk volt hajdan.

Ágnes lányom és Lacika ma visszatér Budapestre. Hajnali órában jegyzek föl egyet-mást, így azt is, hogy jót nevettünk az este, régi napokra emlékezve. Elemistaként Ágneske történelmi leckét magolt, darálván többek közt, miszerint: „Vitéz őseink, a dákok a legvitézebb római vitézekkel egyesülve, vér szerint is keveredve adták a világnak román nemzetünket. Traian és Decebal utódai vagyunk.”

– Édesapám, ezek mindketten fiúk voltak?

– Egyik császár, másik király.

– Biztos, hogy egyikük nem volt asszony?

– Már hogy lett volna asszony!

Ágneske hosszan a levegőbe bámult, majd azt kérdezte:

– Kettejüknek akkor hogyan lett gyereke?

Ez még hagyján, de ennél is fogasabb kérdés, hogy mi magyarok, Árpád leszármazottai, hogyan változtunk át Traian és Decebál utódaivá?

 

*

 

Ágnest, Lacikát V. Ilona viszi autójával. Ha szerencséje lesz, és nem kobozzák el a határon, velük megy új könyvem is: „Levelek a fehér toronyból.” Mert itthon, feketelistára kerülvén, semmi reményem nincs már írásaim megjelentetésére. Berde Mária Szentségvivők című regényében már fölfigyelt a kisebbségi költőnek adott cenzori tanácsra. Marosvásárhely Colţea nevű szellemi vámtisztje csúfondárosan mondotta volt: „Ha a magyarok mindenáron a maguk dolgairól akarnak írni, írjanak a szerelemről, azt szabad!”

 

*

 

Fiam és családja még marad. Apatársam állapota valamicskét javult. Talán épp attól, hogy a közeléből messze elkényszerült családtagjait láthatta.

Rossz hír Pusztakamarásról.

Apám újból ágynak esett, haza kell mennem sürgősen.

Sikaszó, írás, csöndes elmélyülés az olvasmányokban megint máskorra – más korra – marad. Nálunknál talán szerencsésebb utódokra.

A törvényszéket is megjárom – törvényszéki orvosi igazolás végett. Anyám kollektivista nyugdíjának a háromszorosát kérik a pecsétes papír ellenében: háromszázötven lejt fizetek, hogy igazoltassék: neofasiszták súlyosan bántalmazták az unokámat.

 

*

 

K. barátom angol nyelvtankönyvet böngész a „benzinsorban”; ahol én is várakozom.

– Tanulgatunk?

– Tökéletesítem az angol tudásomat – mondja. – Hiszen tudod, már tavaly elküldtük Amerikába a befogadási kérelmet.

Amerika az orvosok paradicsoma.

Ismerős valahonnan nekem ez a nyelvtanulási mozzanat.

Aztán eszembe jut, hogy a székelyek kivándorlásáról Bözödi György is megemlékezett Székely bánja című könyvében. Itthon előkeresem, rábukkanok a följegyzésre, amely így szól:

„A század első éveiben már annyira rendszeressé vált az Amerikába való utazás, hogy egyes községekben szakszerű kioktatásban részesülnek a kivándorlásra készülők. A telepítő vállalat ellátja a kivándorlókat népszerű angol nyelvtannal, melyből a helyi megbízott rendszeres leckéket ad.

Így készült fel a székelység a huszadik századra, amely fokozott megpróbáltatások elé állította és csoda-e, ha nem tud most erősen és szervezetten állni a küzdelemben?”

Most újból angolul, franciául meg svédül tanulnak nyájőrzés közben a székelyek.

A szülőfalu: Pusztakamarás. Hogy fiammal és családjával belépünk a kicsi udvarra, anyám kezd örvendezni a tornácon és mondja apámnak boldog híradásként:

– Istenem, András! Jönnek! De hogy jönnek! Mennyien jönnek!

Bevonulásunkat apám – öreg széken üldögélve – csak anyám szavaiból érzékelheti. Sok éve már, hogy látása teljesen elveszett. Szikrányit sem lát már a sötét világból. Amit befelé lát, az csupa fényesség lehet: az ő szelíden tiszta lelkének hószín világlása. Emlékeinek egén minden reggel feljön a nap, este ragyogni kezdenek benne a csillagok.

– Ez már igen! – örvendez még mindig anyám. – Az a jó, ha sokan jösztök.

– Azért ami azt illeti, lehetnénk többen is – ölelem át kacagva anyámat, aztán apámat is, jelentvén neki, hogy akik jöttünk, a következők vagyunk: – Jómagam, András, azaz Öcsi fiam, Melinda menyem és a két unokalányka: Bori meg Panna.

Magányában a két öregnek ez valósággal királyválasztó sokaság, az elveszettek, a megsiratottak vigasztaló serege.

Elfoglaljuk tehát a házat, a tornácot, az udvart, a nyári konyhát, gyermekkorom tereit-zugait. A tágabb teret, amelynek körös-körül a réteken, dombokon, erdőfoltocskákban minden talpalatnyi helyét megjártam, a két kezemmel érintettem: most csak a tekintetemmel járom be és veszem számba – hogyan is?

Mintha temetőben járnék.

Az enyészet porló, málló, Istentől felejtett kertjében.

Minden örömök legszebbike: a készülődés, a gyermeki álmodozásból ifjonti, komoly készülődésbe váltó esztendők hervadatlan boldogsága után, íme, itt vagyok e helyen, szándék és megvalósulás találkozási pontján, és azt mondom magamban: a kör tehát bezárult. A leltár is kész: amily boldogítóan zsongó, szívet rebdestető volt a készülődés, éppoly lesújtó s a virágos nyárban is enyészetszagú a végeredmény a szülőfaluban.

Félek számba venni az elomlott világot.

Hajdani telt iskolám eltűnt, kaptárzsongása, melege, szívet-elmét nyitogató csodatétele emlékké foszlott.

Tanítólakással együtt a falu szórványmagyarjainak építtették báró Kemény Zsigmond utódai a századfordulón. Jogtiprás útján az állam elvette tőlünk. Hadizsákmányként kezeli.

Anyám nem ok nélkül zsörtölődik a gyermektelenség miatt.

A román iskolával egybecsapott maréknyi magyar tagozat alsó négy osztályának létszáma oly csekély, hogy maholnap nem érdemes, nem is lehetséges ide magyar tanítót szerezni.

Gyönyörű templomunk szépen kitatarozva már csak nagy ünnepeken emlékeztet a régi gyülekezeti életre. Fehéringes vasárnapokon a legtöbbször kong az ürességtől. A tanyán lakó maradék reformátusnak messze van a falu; a faluban élőnek nincs ideje megborotválkozni, vagy lába-háta-dereka fáj évek óta; a távoli munkahelyekről ingázóknak kisebb gondjuk is nagyobb a zsoltáréneklésnél. A legnagyobb veszteség pedig az asszimiláció folytán mutatkozik.

Sokéves kamarási szolgálat után Kolozsvárra távozott régi lelkészünk: Ferenczy Miklós jön, és most is közügyben, történelmi emléket, szellemi hagyatékot mentő szándékkal, Kemény Zsigmond sírjának – a nevét viselő sírkert – rendbetétele ügyében. Istenem! Hány éve próbálkozunk már a regényíró emlékének méltó megörökítésével! Mióta, hány évtizede nyüsletünk eredménytelenül, folyvást kudarcot számlálva, mert egyebet az ügyben nincs mit számba venni.

Újból terveket szövögetünk hát a fiatal pappal, akinek nem fáj a lába a messzi Kolozsvárról idáig fáradni. De velem együtt neki is fáj a szeme látni: mivé lesz lassanként a gyülekezet, amely évszázados létszámőrzésben, se nem fogyva, se nem gyarapodva úgy-ahogy fenntartotta magát, ám egy ideje, és főleg azóta, hogy az államosítások, kisajátítások meg a kollektivizálás következtében föld, erdő, ingatlanállomány, minden a többségiek kezére jutott: az elmúlt 20-25 év alatt tehát, megriasztott nyájként rohan az anyanyelvi-nemzeti és vallási megsemmisülés felé. Most tudom meg, hogy szülőfalumnak 80 református családjából legalább 30 immár román–magyar vegyes házasságban fordít hátat a magyar templomnak, s veti el, mint fölösleges terhet az anyanyelvét is.

 

*

 

A gyülekezeti veszteség tárgyalását anyám így zárja le:

– A sorsunkat megérdemeljük! A jövő elébe embert kell küldeni! Gyermeket. Az ember dolga ezen a világon, hogy maga helyett embert hagyjon a földön, amikor meghal. A magyar ezt nem tanulta meg, most nézheti magát! Kész!

Szigorú ítéletéhez képest potomságnak tűnik, hogy a románná lett magyar – Székely-Secheli, Szakács-Socaciu, Kocsis-Coşis, Sütő-Suteu – az átváltozás kínjaitól főleg a magyart gyűlöli.

Renegátok! – pukkan el a szó és menten a figyelmeztetés is: vigyázat!

A folyamat, az asszimiláció okai oly változatosak, szívbéli hajlam és érdek, hiszékenység, rajongás, önfeladás, kényszer s önkéntesség úgy keveredik benne, hogy maga az Isten is nehezen igazodik el rajta.

 

*

 

Mintha csöndes tűnődéseink közé szállna le bronzos vélekedésként: harangszó jelzi egy magyar anyától származó román ember halálát. Az elhunytról csak jót kellene mondani, ám elkerülhetetlen a párhuzamvetés közte és öccse között. Egyik volt az anyja nyelvét büszkén megtagadó ortodox nagyromán, másik pedig a magyar és román szavakat szelíd megértésben egyeztető, magát reformátusnak valló vegyesmagyar. Vegyes nemzetiségű, de színtiszta, egy fából faragott az emberségében, szívjóságában. Gyakorta megfigyelhettem: ha F. S. az utcán végigment, ide-oda köszöntében, röpke csevegésben zökkenés nélkül váltogatta a román és magyar szavakat aszerint, hogy kivel találkozott. Ez a váltás pedig az oldalán lépdelő román feleségét csöppet sem zavarta. Fülének „nem fájt” az „idegen szó”!

Őket látván figyelmeztetőleg szólalt meg bennem annak fölismerése, hogy a nemzeti kérdés, annak közismert emberjogi, alkotmányjogi és törvénykezési kérdésein kívül, főleg kulturáltság, erkölcsiség kérdése. A más nemzetiségét, nyelvét, vallását megugató, fanatikus fajgyűlölőt olyan lényként kell vizsgálni, amelynek alacsony homloka alatt még nem pislákol az erkölcs fogalma.

 

*

 

Apám elmeséli még, hogy sikerült tatarozni a templomot. Mintegy fölszentelésként műsoros ünnepséget akartak tartani, vendégeket hívtak meg, díszebéd is lett volna.

A párt megbízott hatalmi embere az ünnepséget nem engedélyezte.

Egy maréknyi magyar gyülekezettől jobban fél, mint az Istentől, így hát közölte papunkkal, hogy: NU! A benyújtott templomszentelő kérvényre adott válasza: NEM! Bizonyos persze, hogy kolozsvári főnökei is ellenezték az ünnepséget.

Brenner Tibor tiszteletes úr fegyelmezett állampolgár lévén, értesítette menten a kolozsvári és környékbeli meghívottakat a tiltásról. Így azok otthon maradtak.

Az ünnepi ebéd végett leölt süldő malac is megmaradt. Nem akadt vendég, aki elfogyassza.

És nem akad ember, aki véget vethetne e mostani világnak.

 

*

 

Egy fényképet nézegetünk, miközben anyám a könnyét törli. A felvételen apám mellett Jóska öcsém látható, aki már hét éve halott. Elmondjuk róla megint, hogy valójában gyilkosság áldozata lett. Farkasordító hidegben, téli éjszakának idején valamelyik kedves dalát énekelte egy mezei úton. Meghallotta ezt két román fickó, valószínűleg ittas állapotban. A fülüket bántó magyar énekért leütötték. Ott feküdt hosszan a havas úton, míg hazavánszoroghatott. Másnap tüdőgyulladással ágynak esett, majd néhány nap múltán, hogy láza csillapodott, kiment az erdőre fát vágni.

Lábáról az egész napi verejtékes munka megint leverte.

Hazamenve úgy találtam őt az ágyban félig aléltan feküdve, lázban égve.

Alig volt szava már, mikor az orvosnő segítségével beszállítottam a mócsi kórházba.

Két napot élt még.

Orvos, betegápoló nem volt mellette, amikor meghalt.

Nyilván azelőtt sem, hogy állapota végzetessé romlott.

Anyám meséli, hogy lázálmában itthon románul kiáltotta: Vin lupii! Lupii! (Jönnek a farkasok! A farkasok!)

Kórházi magárahagyottságában is farkasokat emlegetett.

Halálának okaként ez olvasható a kórházi papíron: stop cardiac. Ez annyi, mint: szívszélhűdés.

Pedig tüdőgyulladással vittem őt kórházba.

Ami e tragédia mögött van: Isten a megmondhatója.

 

*

 

Búcsúzkodás. Apám, aki csak arcunkat babráló ujjaival, remegő, meleg tenyerével „lát” minket, azt kérdi a fiamtól:

– Hová mentek?

– Haza – mondja Öcsi, majd legyint keservesen: – Azazhogy Veszprémbe, Magyarországra.

Mandulamosolyában talán csak én észlelem a szívnek fájdalmas rebbenéseit. Kényszerűleg választott messzi otthonában egész életében kísérni fogja őt is Erdély szomorúsága.

Hajdani iskolám előtt a nyárban elhaladva lélekdermesztő szél fúj szembe, és zúzmara lepi be a fákat, az én szomorúfüzemet, amelyet elemista koromban ültettem oda a kút mellé a jövőnek s mai magamnak is.

A kérdés, amelyre sem Istentől, sem embertől nem jön elfogadható válasz, szakállas nyílként rezeg minden kamarási magyar szívében: miféle törvény az, amely anyanyelvének, a betűvetés tudományának, karácsonyi betlehemes játékainak és pentaton dallamainak kínkeservesen felhúzott hajlékából kiebrudal s örökre kitilt egy élni vágyó emberi közösséget?

Visszakapjuk-e valahára a mi református iskolánkat?

Válasz híján a kérdőjelet kellene dárdává, a kifosztottak követeléseit röptető fegyverré egyenesíteni.

Álom s esős idő, mondaná anyám, ha berzenkedő gondolatomat hallaná.

 

*

 

Marosvásárhelyi színész: Csorba András halála szaporítja gyásznapjainkat. Miként is szólhatnék róla, szívbéli barátomról, druszámról is, akivel sokszor elpoharazgattunk a hatvanas években. Tékozló szerelem című zsenge játékom egyik főszereplőjeként mentette ő is a szerző becsületét százas szériában. Később, az elvadult önkény idején ismertem föl benne a nagy formátumú színész mellett a közügyeinkben bátor férfiút is – megannyi gerinctelen között.

Az a színész volt ő, aki ha belépett a színpadra, annak egész terét uralma alá vette, miként mestere, Kovács György. Jókai romantikus hősei közül való, gyönyörű férfiú volt. Alakításaiban a megtanult, aprólékosan kidolgozott játék az eleven élet természetességének varázslatával hatott és hódított.

Nagy a mi veszteségünk. Holtában is fél tőle a nemzeti paranoia.

Színész barátaim mondják, hogy a színház román igazgatója a magyar társulat temetési koszorúján nem engedélyezte a végbúcsú magyar szavait. „Intézményi, tehát hivatalos a koszorúnk. Hazánk hivatalos nyelve pedig a román!” – mondta mély megrendültségben.

„Rongy idők, rongy emberek!” – szokta mondogatni néhai Csorba András.

 

Ki kell szednem az írógépből az elkezdett novella kéziratát. Gyászbeszédet kérnek tőlem Csorba András temetésére. Nehéz úgy szólnom róla, hogy elfelejtsem: velem egyidős volt. Élt hatvan évet.

Hát elmégy, barátom!

De vajon én még maradhatok? Egyik hatvanévesnek a másikat kell búcsúztatni. Igazságos ez?

Olvasmányok vizuális költészetről. Híveivel, gyakorlóival, ha lennének az ember közelében, össze lehetne, kellene fogni. Hiszen ők is hírt adnak arról, hogy csontunkról foszlik a hús, szemünk szétrobban a tűzben.

Vitáznék is persze velük.

Mert azt mondják, állítják: szenvedésünk oka ismeretlen.

Vagy legalábbis nem tartozik rájuk, nem írástudók dolga az okok földerítése.

De talán emiatt sem akasztanék tengelyt velük.

Ellenérzést azzal keltenek bennem, hogy ha én azt mondom: nemzeti gond, kisebbségi elnyomatás, máris főbe kólintnak, az irodalmon kívüliség bűnében marasztalnak el.

Ettől kap el az indulat – sőt a megbélyegzés bűnébe sodró hajlam is. Magamban azt kiáltom ugyanis feléjük: írástudó előtt semmi sem lehet közönyös, ami emberi! Hát nem látjátok, hogy cenzoraink mily kegyesen bánnak veletek?

Lehetséges, hogy ők ezt nem veszik észre. Azt viszont látniuk kellene, hogy míg az irodalmon kívülinek nyilvánított tereken futkározókat le-be-kitiltják, elhallgattatják, anatéma alá vetik, addig velük legtöbbször semmi bajuk nincsen.

Nem vagyok biztos, hogy igazuk van, mikor így szólnak:

– Mi nem vagyunk sem politikusok, sem apolitikusok! Mi irodalomcentrikusok vagyunk.

Vajon áltatom-e magam régóta és konokul vallván, hogy én sem ilyen, sem olyan, hanem életcentrikus vagyok. A művészet másodlagos jelenség az élettel szemben.

Az élet: Isten.

Az Isten: az élet csodája.

Mikor a művészet Isten helyébe akar telepedni, még azt is hangoztatván, hogy akár a Teremtő: önmaga által és egyedül önmagáért létezik, valójában csak La Fontaine békájaként viselkedik: felfújtságában nevetséges és szánalmas.

 

*

 

Mind siralmasabbá váló állapotunk egyik jelensége, hogy a kivándorlás lázában mindenki el akar menni, de senki sem meri bevallani a rendőrségen, a pártnál, a tetvészkedő bizottságok előtt, hogy miért akar elmenni.

Okuk, a valódi: többek közt a magyar iskolahálózat hiánya, a félelem a román társadalom mélyében növekvő magyarellenes pogromveszélytől.

Vallatás közben a távozni óhajtók mégis azt mondják ájtatosan, tartuffe-i szemforgatással: családegyesítés, házasságkötés, örökség, halálosan beteg keresztmama ápolása stb. És kivel óhajt az elvtárs családegyesítést? Hát… egy harmadágon számon tartott negyedoldali unokatestvérnek a nagybátyjával.

Mit is mondhatna egyebet a szerencsétlen?

Az első panaszra, hogy itthon ez meg amaz elviselhetetlen – képébe vágnák a kérvényét.

De még hívatnák is utána menten a szekuritáté vallatói elé.

 

*

 

Annyi a rossz fogú és fogatlan ember, akár Afrikában!

S ezután még több lesz, úgy meglódult a kivándorlásban, disszidálásban az „orvosi társadalom”. És főleg a fogszakorvosok serege.

A hatalom mérhetetlen ostobaságát jelzi többek közt az is, hogy a kitelepedési engedélyért folyamadókat azonnal eltiltják mesterségük gyakorlásától.

Menyem, fiam példája mutatta: az orvosokat is.

D. P., egyik nagy pacientúrával bíró fogorvosunk hónapok óta munkanélküli, egyetlen fillérnyi keresete nincsen, közelébe sem engedik a rendelőnek.

Ingyen sem engedik dolgozni.

 

*

 

Az Új Élet szerkesztőségében ma egyik újabb távozónkat, E. L. kollégánkat búcsúztatjuk. A Központi Bizottság illetékes osztálya meg a megyei pártbizottság döntése alapján elbocsáttatik. Engem pedig megróttak, mert úgymond sokáig „bújtattam” itt – „törvénytelenül”.

Legalább két évig kell majd fizetés nélkül tengődnie.

Zsidóként E. L. megjárta a német haláltáborok poklát is. Népes családjából csak ketten maradtak életben: ő meg az apja. Az álomkommandó című drámám előtanulmányaihoz jó néhány fontos Auschwitz-dokumentumot kaptam tőle.

Ő mesélte el nekem, hogy egy zsidó fiúcskát, aki szökni próbált a lágerből, halálra ítéltek, de akasztásakor a kötél elszakadt és csodák csodája! – megkegyelmeztek neki.

Drámám írása közben annyit faggattam őt a haláltáborok iszonyatairól, mint senki mást e borzalmas ügyben. Elképesztő történeteinek egyikét-másikát le se merném írni az ő beleegyezése nélkül.

Sikaszóba kéne menni, valamit csendben megírni, de talpunk alatt parázs, fejünk felett ég a ház, aratja közülünk áldozatait a halál, és veszélyben a lap is, mert nem eléggé lelkes és pártos. Apatársam állapota pedig a rossznál is rosszabb.

Igyekszünk Évával a betegágyához.

Pali már a halál torkából szól hozzánk, elgyengült hangon. Valamikori mély tüzű, meleg tekintete most riadt, megtört és szívet szaggató szomorúsággal teli.

Úgy szólni ilyenkor, hogy megrendültségét az ember eltitkolja: lehetetlenség. Felesége, Magdi: a megtestesült virrasztás, a gyöngeség heroizmusa a férjét elveszejtő halál árnyékában.

 

*

 

Aztán a másik baljós üzenet Pusztakamarásról!

Apám elesett, bordája, mije törhetett; ágyba roskadtan várja, hogy segítsünk rajta. Tőkés Béla orvos barátommal rohanok haza dagadt képpel, mert közben egy fogműtéten is átestem.

Egész úton rémképekkel küzdök a vadul meghajszolt autóban.

Aggastyánok, ha elesnek, úgy törnek, mint a korondi cserépedény.

Apám pedig 88 éves.

Megérkezvén a szülei ház elé, úgy igyekszünk a beteghez, mintha tüzet kellene oltani.

– Hol van, és mi van? – kérdem riadt anyámat köszönés helyett.

– Hát ott van, és nem tudjuk, hogy mi van.

Apám a konyha sarkában kiképzett sírkamraszerű, homályos fülkében fekszik, amely megboldogult Jóska öcsémnek is hálóhelye volt. Olyannyira szűk hely, hogy az ágyon keresztbe ülni nem lehet, az orvos tehát akárha szekrényben motozna, úgy nyúlkál apám töröttgyanús testrészei után, mígnem a fölemelt tenyerével jelt ad nekünk, hogy lehet már szuszogni:

– Csonttörés egyszer nincs!

– Hál’ istennek! – mondja anyám sugaras orcával.

Aztán gyógyszerelés, ajánlás a fájdalmas részek kezelésére, s jöhet soronkövetkezőleg a másik baj: F. unokaöcsém bánata, mit odakint az udvaron oszt meg velem, lelkileg törött állapotban. Mi történt?

 

*

 

Egyik lánya román férfiúval kötött házasságot, ám annak súlyos alkoholizmusa miatt a frigynek vége szakadt, a válásnak is végire jártak, csakhogy a dolog botrányossá fajult a két fiúgyermek miatt, akiket anyjuknak ítélt a törvény. „El fogjátok őket magyarosítani!” – dühöng az apjuk, aki magyargyűlöletében az apósával szemben is tettlegességre vetemedett.

A vegyes házasságoknak e balkáni fortyogásában a szenvedés főleg a gyermekeket sújtja. Két Nap után igazodó napraforgók, szegények. Végül bírói ítélkezés alapján is anyjuk vagy apjuk mellett kell kikötniük. F. öcsém lánya a fiúcskákat a szárnyai alá mentette, az apa pedig kitartóan „vadászik rájuk”; a távoli városkából jőve, apósának háza körül settenkedve megpróbálja visszalopni őket.

Miközben F. a szomorú történetet meséli, unokája kissé távolabb tőlünk olyan keserves képpel nézelődik felénk, hogy azt nem lehet szóval kimondani, legföljebb a búsulás pentaton dallamával: Annyi bánat a szüvemen, kétrét hajlott az egeken.

Szép, sudár növésű fiúcska, rendes neve szerint a dák mitológia hősei közé szánták, de hogy itt cseperedett föl és magyar iskolába került: nagyapjának a keresztnevére hallgat.

Ketten minden jel szerint nagyon jól megértik egymást.

Mostanság mindig együtt látom őket: a minden nappal súlyosbodó gondok alatt roskadó nagyapát s az oldalán csikóként poroszkáló kisunokát.

Anyám a dolgot így értékeli:

– Nem emlékszem, hogy ezt a gyermeket kacagni láttam, hallottam volna.

De tán még mosolya sincs. Folyton arra kell figyelnie, hogy ha sanda szándékával újból föltűnik az apja, ügyes rejtezkedéssel tűnjön el a szeme elől. Nahát!

 

*

 

Marosvásárhelyre megérkezve B. barátomnál időzöm fél órácskát.

Tetézni kell a szülőfalu gondját-baját: meghányjuk-vetjük tehát az ő családjának is drámai változásait az Aranykorszakban.

Két fia, aki városunk két kiváló szakembere lehetett volna: a szülői házat elhagyván kitelepedett Magyarországra. Egyikük csak formai és jól megjátszott házasság útján távozhatott, ezt követi majd a második taktikai lépés: amilyen gyorsan csak lehet, elválik, hogy magyar állampolgárként erdélyi szerelmét, az igazit elvehesse és kivigye Magyarországra. Ha pedig a sietség úgy kívánja: a lány is formai házasságot köt majd valakivel s új hazájába érkezve beadja menten a válópert.

Végül, évek múltán a két erdélyi szerelmes törvényesen is egymásra találhat az anyaországban.

 

*

 

Itthon a farkaslakiak üzenete vár: Tamási Áron születésének 90. évfordulója alkalmából emlékünnepséget akarnak rendezni. Kérelmüket, „előterjesztésüket” a megyei pártbizottság nem engedélyezte. A válasz így szólt: „Otthonukban az író testvérei, rokonai azt ünnepelnek, akit akarnak, amennyiben az ünnepelt haladó szellemű. De nyilvánosan, sokadalomban és hivatalosan efféle ünnepséget rendezni tilos.”

Életünk, múltunk, jelenünk, jövőnk: minden a másé.

Hadizsákmányként kezelnek bennünket és minden javainkat.

Úgy rendelkeznek immár az emlékeinkkel is, ahogy a félelmük diktálja.

Tamási Áron Ábel-könyve, az első mondata miatt nem jelenhet meg immár 1945 óta. Ez így hangzik:

Egy esztendőre rá, hogy a románok kézhez vettek minket, az én életemben is igen nagy fordulat állott bé.

Két hűséges cserefája között odalent a sírban csontkezével ezt írhatná most Áron:

Hetven esztendőre rá, hogy a románok kézhez vettek minket, az én halálomban is nagy fordulat állott bé. Szülőföldemen betiltották a reám való emlékezést.

 

*

 

Tegnap K. S.-t hívtam újból telefonon utazási engedélyem (útlevelem) felől érdeklődni. Rövid válasza így szólt:

– Az elvtársak még nem döntöttek.

Harmadik éve, hogy ezt mondják nekem.

Ezzel szemben bukaresti felügyelőnk arra figyelmeztet, hogy jövő évben, tehát 1988 januárjában Nicolae Ceauşescu elvtárs hetvenéves lesz. Méltó megünneplésére már most indítsuk be az előkészületeket!

Ki korán kel, főtitkárt lel!

A magánszorgalmú talpnyalók pedig hajnalban kelnek.

Fogműtét után beszélgetés az orvossal, akit a szakmán kívül a politika is érdekel: a sorsunkat meghatározó garázdálkodás. Ezért olvas Szolzsenyicin-műveket is. Csempészáruként jutott hozzá a GULAG SZIGETCSOPORT egyik kötete. Miután elolvasta, bűnét tetézve még kölcsön is adta azt a könyvet egy idős barátjának. Ellátta tanáccsal is: ne adja tovább, csak megbízható baráti körben hozza szóba, ha jónak látja. Táskájában a tiltott irodalmi művel az ember autóbuszra kapaszkodott, de már nem jutott haza. Agyvérzés vagy szívszélhűdés végzett vele. A mentőkocsi holtan szállította el… hova is? Nem emlékszem pontosan a fogorvos szavaira: klinikát mondott-e vagy hullaházat. Most, hogy történetét följegyzem, éjféli időben nem hívhatom föl telefonon a homályos helyszín tisztázása végett. Elegendő, hogy barátjának haláláról értesülve azonnal útnak eredt megtudni: mi és hogyan történt valójában? A tragédia szemtanúi közül senkit sem talált ott a halott mellett, de még orvost sem, aki a vállát vonogató betegápolónál többet tudott volna mondani. Ott volt ellenben a táska! Az elhunyt bőrtáskája – figyelmeztetőleg! Hová kerül az a tiltott Szolzsenyicin-könyvvel? Mondta is azonnal az ápolónak: kicsoda ő voltaképpen. Miért fontos tehát a táskába nyúlnia. Csakhogy a könyv már nem volt benne! A halott ki se hűlt még, máris kirabolták! Patáliát nem csaphatott, az elképesztő személyi, pontosabban halottmotozáshoz nem volt semmilyen bizonyítéka. Annál több esélye, hogy a táska iránti érdeklődése miatt tolvajnak nézzék.

Hazament azután, de nem sokáig törhette fejét a titokzatos könyvlopáson. Megcsörrent a telefon. A szekuritáté, magyarán: a román kémelhárítás, a belbiztonsági hivatal tisztje közölte, hogy beszélni óhajtanak vele, minek érdekében indulnak máris hozzá, a lakására.

Rendeztek aztán akkora házkutatást, hogy nemzetközi terroristák se részesülnek nagyobb figyelemben. Hogy mit keresnek: arról mindvégig hallgattak, hadd rázza a hideg a delikvenst a könyvei közt netán ott lapuló „irredenta kiadványokért”, mint: Erdély története, Kossuth emlékiratai, Horthy emlékiratai vagy Szolzsenyicinnek valamely munkája. Szép hivatásuk teljesítése közben látni lehetett, hogy könyvtárdúlással kezdték ugyan, de nem csupán a tiltott gondolatok érdekelték őket. Örömmel gyűjtöttek volna be fegyvert, lőszert, dollárt, röpcédulát, aranyat, ezüstöt is.

Csalódniuk kellett. De hogy ne távozzanak üres kézzel a házkutatás színhelyéről, magukkal cipelték az orvost alapos kihallgatás végett. Hosszadalmas faggatás, fenyegetés, kiadós lelki tortúra után elővették s átadták neki a halott táskájából kilopott bűnjelt, Szolzsenyicin könyvét, majd elengedték szigorú figyelmeztetéssel: nehogy még egyszer ellenséges propagandába kezdjen! Börtön nélkül azt már nem fogja megúszni.

 

*

 

Egyetemünk fogászati karának fiatal előadótanárát fegyelmi bizottság elé állították azzal a váddal, hogy magyar diákjainak jobb vizsgajegyeket adott, mint a románoknak. Sikerült bebizonyítania, hogy az egész ügy koholmány. Ebben román kollégájának tanúskodása volt a perdöntő vallomás. Vádlói: magyarfóbiában szenvedő románok és gyalázatosan alázatos magyarok takarodót fújtak. Barátom boldog volt és reménykedő. Úgy vélte, hogy ezek után már nem fogják visszautasítani többször megismételt útlevélkérelmét.

De pirruszi győzelmet aratott. Az egyetemet felügyelő belügyi tiszt, akinek tudomása nélkül az egyetemen tüsszenteni sem lehet, hivatalosan közölte vele az elutasítást. „Az olyan nacionalisták, amilyen ön is, akik hátrányos helyzetbe szorítják a román diákokat, útlevelet nem kaphatnak sem most, sem a jövőben. Világos?”

– Világos, hogy el fogom hagyni az országot – mondta hirtelen dühében a tanár.

– Ahhoz is a mi engedélyünk kell! – figyelmeztette a belügyi tiszt. – Végleg is csak az távozhat innen, aki megérdemli.

Édes lehetett volna a bosszú, a berzenkedő tanár büntetése, de édesebbnek bizonyult az érdek: egy újabb megüresedett munkahely az egyetemen, ahová már nem magyar, hanem román előadótanár kerül – a magyar tagozat fokozatos elsorvasztásának terve alapján.

Barátom valóban Magyarországra távozik.

Sok évszázados jelenlét után újabb magyar értelmiségi család hagyja el végleg Marosvásárhelyt. Udvaros, kertes házát új lakók veszik birtokukba. Kiutalásnál előnyben részesülnek a román katonatisztek, városi és megyei pártfunkcionáriusok, vállalati igazgatók.

 

Budapesti vendég. T. Margit látogatása csöppnyi reményt hoz nekem, a betiltottnak, akit fokozatosan teljes anatéma alá vetnek. Sikaszói fenyőforgácsaim karácsonyra talán megjelenhetnek. Új könyvecském tervezett példányszáma: 20000. Ahhoz képest, hogy az Anyám könnyű álmot ígér eddigi kiadásainak összpéldányszáma kb. 350000, az Engedjétek hozzám jönni a szavakat első – s egyelőre utolsó kiadása: 28000 pld., az Itt állok, másként nem tehetek két drámája 12000, a Három dráma 21420 példányban látott napvilágot: ez a mostani kilátás „soványabbnak” mutatkozik, de örülök, hogy ha engem itthon víz alá nyomtak is, odatúl a munkáim levegőhöz jutnak.

Ezt egyebek közt T. Margitnak is köszönhetem.

 

*

 

Zaklatott napjaiban neki-nekiveselkedik az ember a munkának, aztán visszahanyatlik. Eljött az ősz, mindenütt szedik az érett gyümölcsöt. Íróilag az én termésem tán jövőre marad. Májusi zsengéimet elvitte a politikai és lelki fagykár. Régen tervezett elbeszélésemet sem tudtam befejezni. (Szökevény harangocska.)

Mostanáig erősebbnek éreztem magam a szaporodó tiltások, sikaszói titkos házkutatások, betörések, reménytelen útlevélkérelmek ellenére is. Időnként főbe kólintott számos kartársam jeges közönye, némelyeknek éppenséggel kárörvendő sunyítása, de másfelől lelket öntött belém megmaradt barátaim szolidaritása.

Valahol azért mégis megsérültem. Elkezdett és abbahagyott munkák közben veszedelmes betegségnek tüneteként bénít a töprengés, meddő merengés.

Lehetséges, hogy végleg elhallgatok?

S éppen most, amikor a cenzúra hatalma elől külföldre menekített munkáimat új munkákkal kellene bővíteni?

Baráti társaság, az elmúltak szenvedélyes számbavétele.

Bukaresti körökből származó vélekedések késztetik még káromkodásra is a vitázók egyikét-másikát. Méghogy a magyarok meg a zsidók vezették volna be Romániában a proletárdiktatúrát, a szovjet mintájú rendszert! „De még őrült magyarok is mondják!” – süvölti D., majd lecsöndesedve kezdi fejtegetni:

„Sztálin visszaadatta Romániának Észak-Erdélyt, mikor dönthetett volna másként is, a románok minden véráldozatának ellenére. Köztudott, hogy a szovjetellenes háborúból való román kiugrás ügyét, módozatait, feltételeit, a honorálást Churchillék teljes egészében Sztálinra hagyták; tegyen velünk, amit akar, jutalmazzon, trancsírozzon kedve és geopolitikai meggondolásai szerint.”

Úgy lett!

A román kiugrás, amely évtizedek propagandája szerint a hatalmas és dicsőséges Szovjetunió iránti hűség, hála, ragaszkodás minden népeket csodálatba ejtő, univerzális példája és egyúttal nemzeti felkelés volt: hátterében, gondosan titkolt tényeiben nem épp úgy festett, ahogy politikusok szónokolták, tankönyvek írták, költők zengedezték.

Tudor Arghezi, a Romániai Írók Szövetségének egykori tiszteletbeli elnöke, a nemzeti önvizsgálat hiányát emlegetvén ilyeneket mondott nekünk, ifjú hallgatóinak egy alkalommal Bukarestben: „Érdekes ez a román közélet. A dohányosok bizonyára megértik azt az észrevételemet, hogy egyet mondunk, mást füstölünk.” Aztán a német szövetségből való kiugrás idején megjelenő bukaresti lapok egyikéről ezt mondta: Minden számához két címlapot készítettek elő, nehogy az erőviszonyok változásaiban a román tájékozódás kudarcot valljon. Dicsőítő szalagcímmel egyik címlapot Sztálin, a másikat Hitler fényképével készítették elő a hajnali rotációs nyomáshoz. A szolgálatos szerkesztő egész éjszaka fülelt minden lehetséges híradásra, keze ügyében a győztesnek járó hódolattal: „Éljen felszabadítónk, a Generalisszimusz!” „Éljen a legyőzhetetlen Adolf Hitler!”

És mi, magyarok? Buridán szamaraként kapkodtuk a fejünk jobbra és balra – nem hadászati, hanem morális követelmény szorításában, hogy áldozzuk-e, vagy ne áldozzuk fel magunkat a szövetségi hűség oltárán? Természetesen nem olyan kérdés ez, amit e helyen próbálnék tisztázni. Csupán az jut eszembe, hogy Machiavelli az eredményes politizálás követelményeinek említésekor joggal írhatta volna: általában érvényesek, kivéve a magyarokat.

A románok viszont közel kétszáz éves külpolitikai sikersorozatuk alapján joggal mondhatnák, hogy az a furmányos Niccolo (Nicolae) Bukarestből került Firenzébe.

Régi följegyzéseim közt matatva, ún. falusi sajtólevelezők írásaira bukkanok harmincöt éve őrzött irattartóban. Falvak Dolgozó Népe – írtam rá Bukarestben szerkesztett hetilapunk „osztályharcos” címét. Kezdeti tisztességes neve, hogy Falvak Népe már nem tetszett a pártközpont fanatikusainak. „Miféle elvtelen paraszti egységet hirdet, mikor a szegényparasztság folyvást élesedő osztályharcot folytat a kulákság ellen, a középparasztok pedig jobbra-balra ingadoznak!” Utasították hát a Magyar Népi Szövetség illetékeseit, hogy a lap címét igazítsák a „valósághoz”. Megtörtént. Főszerkesztőként dühöngtem, vitatkoztam és szégyelltem magam az ostoba „újrakeresztelés” miatt, de még nem találtam kiutat a meneküléshez. Novelláskötetem már megjelent volt, de kezdő írónál többre nem tartottam magam. Írásból családot fenntartani nem lehetett. 27 éves koromban Asztalos István, Horváth István és az MNSZ elnöke, Kacsó Sándor jóvoltából kineveztek főszerkesztőnek. Az egyetemet levelezés útján kellett volna elvégeznem, de hát minek az, mondta Balogh Edgár násznagyomként is, mikor megnősültem, sorolván a diploma nélküli írókat, Gorkijjal kezdve, Veres Péterrel végezve. Így tehát nem mehettem volna el tanítónak sem. Maradtam még egy darabig Bukarestben a Falvak Dolgozó Népe főszerkesztőjeként.

Csakhogy már odalett a romantikus kezdet, a megvalósult gyermekkori álom: a lapszerkesztés öröme. Egyebek közt mindinkább a falusi sajtólevelezők „kulákleleplező” írásai hatottak rám lesújtólag. Elképesztett az a gyűlölködés, amely legfőbb jegye volt e tudósításoknak. Ezeket pedig a laptulajdonos MNSZ és a mindeneket számon tartó, irányító pártközponti sajtóosztály követelménye szerint hétről hétre, s növekvő terjedelemben közölni kellett. A műfajnak rovatvezetője volt, akit senki nem irigyelt. A százezer példányban megjelenő lapnak hatalmas olvasótábora ezerszám ontotta az ákombákom leveleket, ritkább esetben géppel írt néptanácsi beszámolókat vetési kampányról, gabonabegyűjtésről és más harci tevékenységről. Volt mit vakoskodnia, stilizálnia szegény szerkesztőnek. Mi tagadás, a sajtólevelezők írásai nemigen érdekeltek engem; legföljebb botrány esetén, mint az is például, hogy Sztálin halálának közleménye mellett egyik boldog sajtólevelezőnk jóléti tudósítása kapott helyet ezzel a címmel: „Már ezután gondtalanul élek!” A pártközpontból jött a riasztás. „Ki az, aki az egész világ gyászát szabotálja?!” – aztán futás a nyomdába visszatartani, bezúzni a még el nem küldött lapcsomagokat.

Hivatali megítélésben én voltam a gyászt szabotáló osztályellenség, na ugye, hogy nem véletlen, hallhattam, ugyanis szüleimet már korábban kuláklistára vették, szoba-konyhás, vályogfalú, padolatlan házunkat, mint új Téli Palotát „vették be forradalmárok”, hogy az állami gazdaság valamely tisztviselője költözzék bele, igaz, csak néhány hónapra, mert erős tiltakozásomra, de főleg a Magyar Népi Szövetségbeli támogatóim révén apámat törölték a kuláklistáról. A galádság emléke viszont még friss volt a pártközpontban is, ahol a „Sztálin-botrány” új gyanakvást keltett a sajtófelügyelő éber elméjében. „Ha egy főszerkesztő ébertelen és szájtáti, az már nem véletlen.” A büntetést megúsztam, mégpedig Révy Ilona jóvoltából. Az MNSZ művelődési mindeneseként ő puhította meg Goldberger elvtárs szívét a pártközpontban.

Jómagam pedig elhatároztam, hogy néhány kiló „sajtólevelet” elolvasok, ne mondhassa senki, hogy „szabotálom az osztályharcos néphangulatot”.

Néhány napon át böngésztem az akkor legfontosabbnak tartott zsurnalisztikai műfaj termékeit. A termelési győzelmekről, művelődési eseményekről tudósító leveleket gyorsan átfutva, a „nép ellenségeit leleplező” tudósítások felett időztem el hosszan és fokozódó döbbenettel. A lapunkban számonként adagolt szövegek együttesen, töményen és nagy mennyiségben valósággal lelki válságba sodortak. Eladdig nem tapasztalt erővel kólintott főbe a falvakon elszabadult gyűlölet, a fölszított alacsony ösztönök megannyi írásos bizonyítéka. Arra gondoltam: a levélgyűjteményből mikor kerül elő az is, amelyben apámat, anyámat gyalázza valaki, és ha nem őket, akkor a rokonaimat, akiknek nem szalmatetős, hanem cseréppel fedett a háza, vagy netán lovas szekere van. Az is gondba ejtett, hogy hiszen Gaál Gábor szerkesztői igénye szerint magam is írtam korábban néhány olyan karcolatot, novellácskát, amelyekben a társadalmi haladás „kerékkötője” nem más, mint a kulák: a nincstelennél valamivel módosabb paraszt. 1949-ben Hajdu Zoltánnal írt közös színdarabunkat – Mezítlábas menyasszony –, amiért még harmadosztályú állami díjat is kaptunk, talán nem is kell már említenem. Részint, mert eleget meaculpáztam miatta, másrészt, mert néhány évvel a kolozsvári bemutató után magam tiltottam le a színpadokról, meg is tagadván egyúttal – örökre. Ezt a jogomat csak azok tagadják, akiknek közel negyven év után kéjes örömöt okoz, ha írói nyelvüket fenhetik huszonéves kezdők színpadi kísérletén. Egyes számban szólok kísérletről, mert a Mezítlábas… után, amelyet magyar és román nyelven hat vagy nyolc színház is játszott, jómagam nyolc évig nem írtam színdarabot, akkor is csak egyfelvonásost.

Nos, a sajtólevelezők nemcsak azzal ejtettek gondba, hogy vajon igaz-e, amit lapunknak írnak, hanem írói kísérleteim dolgában is önvizsgálatra késztettek.

Néhány riporterünket kértem föl: utazzanak el a Székelyföldre, Kolozsvár és Arad környékére, ellenőrizzék a helyszínen jó néhány kiválasztott tudósítás hitelességét.

Aztán kiderült, amikor visszatértek: a szabotázsról, kulákmesterkedésről, állam- és népellenes bujtogatásról szóló sajtólevelek egytől egyig alaptalan rágalmak, bosszúvágyat bizonyító hazugságok voltak. Jól sejtettem, vigasztaltam magam. Elképesztő hitványság és erkölcsi törvénytiprás ártatlan emberekre szabadítani a gyűlölet sötét figuráit, mondtam kollégáimnak elkeseredetten, hogy mivé fajult a szabad szólásként dicsőített sajtólevelezés. Miként lehetséges, hogy inas a mesterét, szolga a gazdáját csekély vétség miatt is meghurcoltassa, netán börtönbe juttassa? Idősebb szerkesztő kartársam, aki még latint is tanult a gimnáziumban, így szólt: „Mentiri necesse est.” (Hazudni muszáj!) A mi segítségünkkel ne tegyék, mondtam, majd megtanácskozván a dolgot, úgy határoztunk, hogy ún. „leleplező tudósítást” többé nem közlünk a Falvak Dolgozó Népében.

Szándékunk hamar megbukott. Azóta sem tudom, hogy a mintegy harmincfőnyi szerkesztői és kiadóhivatali gárdából ki tájékoztatta az MNSZ-nek egyik intranzigens, pártos szellemű alelnökét, aki fenyegető hangon közölte velem: lapunknak egyetlen száma sem jelenhet meg a falusi osztályharcot tükröző írások nélkül.

Rövid idő múltán közöltem a pártközpontban működő Goldberger Miklós elvtárssal, hogy nem vállalhatom tovább a főszerkesztői funkciót. Marosvásárhelyre, feleségem szülővárosába akarok költözni.

Fölmentettek. De még egy évig Bukarestben vesztegeltünk. Megengedték, hogy a lapnak művelődési ügyekkel foglalkozó munkatársaként „maradjak fizetési listán”. 1953 végén Hajdu Győző, a Marosvásárhelyt megjelenő Igaz Szó főszerkesztője ajánlott állást, amit elfogadtam. Ezzel régebbi vágyam is megvalósult. Attól félvén, hogy nyelvi készségem fejlesztésében Bukarest csak káromra lehet, már a sajtólevelezés miatt támadt botrányok előtt is valahol a Székelyföldön szerettem volna letelepedni.

Családom örült a visszatérésnek Erdélybe.

Reménnyel hagytam ott magam is a román fővárost.

Nem sejtettem, hogy eső elől tóba menekülök.

 

*

 

Azok az emberek, akiket hajdan falusi levelezőknek hívtak, jórészt nem élnek már. Közel negyven éve írt „munkáikból” azért teszek közzé néhányat, mert kort és kórt, mesterségesen szított, beteges indulatokat tükröznek. Nehezen hihető, hogy az osztályharc sztálini élezésének követelménye még visszatér valaha. Ettől persze még nem állhatunk fel énekelni, ugyanis a magyarellenes nemzeti gyűlölet keltésének, a román sajtóban és a „pártéletben” zajló szennyáradatnak újból áldozatai vagyunk. Valamikori kulákok helyett most úgynevezett horthysta történészek, sovén magyar írók, nacionalista tanítók, tanárok, újságírók, papok ellen visel „szent háborút” a pártsajtó, amely valójában az ország teljes sajtóhálózata.

E mai sajtóhadjáratokhoz képest a hajdani ákombákomok kocsmai összetűzések voltak, ám indíttatásuk ugyancsak a központi hatalom műve volt, miként a mai kiátkozásoké.

Ama régi levelek íróinak nevét nem teszem közzé. Gyerekeik, unokáik, leszármazottaik bizonyára nem érdemlik meg, hogy szégyenbe keveredjenek.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Tizenkét levélből idéztem részleteket az ötvenes évek osztályharcos szellemének érzékeltetése végett. Százból, ezerből is idézhettem volna, oly nagy hullámokat vetett akkor a testvérharcot szító gyűlölet. Ezt a lelki kútmérgezést minden szakaszában fentről hirdették meg pártfórumokon, politikai tanfolyamokon és fájdalom, a párt pórázán tartott Magyar Népi Szövetségben is. A sztálini tételeket üvöltő népfiak „a dolgozó nép legjobbjait” uszították saját véreik ellen az általános fanatizálásban, nem kímélvén a gyermekeket, az óvodásokat sem.

Jól számítottak. Ez idő tájt regény is született arról, hogy miként árulja el hozzátartozóit belügyi tiszteknek – honleányi rajongásból – a gyermek, az igazság megszállottja.

Nem igaz persze, hogy az osztályharc élesítésének – ártatlan emberek üldözésének – követelményét a párt ÖSSZES TAGJAI életük céljává emésztették volna. Emberi jogok tiprásában, kuláknyúzásban, állati kegyetlenkedésben azok jeleskedtek, akik jó fizetésért és karriervágyból bizonyították folyamatosan „magánszorgalmú kutya mivoltukat” pártfőnökeik előtt. A lakosságnak viszont nagyon csekély része volt napidíjas forradalmár. Ma már közhely, hogy maga a nép szenvedett a legtöbbet a népszakértők, a „népet megváltó” karrieristák hitványságainak következtében.

De egyéb is kiderült újból az ember gyarlóságáról. Régi felismerés, hogy az élővilág teremtményei közt az ember jön a legvédtelenebbül világra. Az őz génjeiben hordja őz mivoltát, nem idomítható ragadozóvá. Az emberség viszont, az isteni szentségnek vélt humánum erkölcsi nevelés nélkül, pusztán genetikai kód parancsára nem válik bennünk viselkedést formáló erővé. Helyét agresszív ideológiák, ordas elméletek, léleknyomorító gyomorelvű tanítások tölthetik be. Ahol csupán megtűrt – és gyakorta üldözött – hitvallás a kereszténység: megriadt vagy közönyössé vált lelkeket hódít el káderiskoláinak minden vérszomjas hatalom.

Már megint ez a fene tudja, mifajta kisebbrendűségi érzésből, üres becsvágyból, kivagyiságból és homályos indulatokból támadt népi-urbánus vita! Szamár szalmázás a „gyökeres” és „gyökértelen” fogalma körül, amiben jó adag idült paranoia is meghúzódik.

Azt mondja valaki, hogy Móricz műve „mélyen gyökerezik” a magyar társadalomba, vagyis, hogy mindenre rányílt a szeme, ami nemzetének történelmi sorsát meghatározta, és máris nyivákol egy másik valaki, mondván, hogy faji alapon őt senki ne gyalázza, ne tekintse gyökértelennek, mivel ő vegyes házasságból született ugyan, de s a többi. Indokolatlan félelmeitől eltekintve ezzel a másik valakivel is egyetértek abban, hogy irodalomban semmiféle „gyökeresség” sem lehet esztétikai mérce. De ugyanúgy a „gyökértelenség” sem, ha egyáltalán létezik ilyesmi. Mert pl. egy abszolút urbánus: James Joyce „gyökereit” Dublinban kell a kutatónak keresnie, amiként Ady indulásához Debrecen, Várad és Párizs „gyökérnyomása” kellett.

De hát ilyesmiken ökölre menni: bivalyság.

Egyik okos esztétánk kifejti, hogy semmi baja a népi-nemzetiekkel, aztán kiderül, toleráns gesztusa csak sunyi pukedli. Tudós fontoskodásban nyakatekert írása ott kezd dühödten szárnyalni, ahol a „népit” gyalázni, mocskolni kell. Hogy ezek a „népfiak” főleg „szagra mennek”, „törzsi szellemet őriznek” stb. Hogy végül is kik ezek, hol találhatók? Nem derül ki. Bezzeg rám rontana menten, ha azt kérdezném tőle szerényen: a gatyás „népfi”-re vajon nem rímel a finnyás „kozmofi”? Arról nem szólva, hogy esztétánk felfogásában a törzsökös a fasisztoidnak szinonimája.

Beteg ember, valahol megsérült, gyógyulása hosszadalmas.

 

*

 

Újabb kérvényt küldtem Bukarestbe, hogy útlevélhez jussunk.

Látni szeretnők gyermekeinket, azt a világot, amely elnyelte őket. Sikaszói lakásunk fürdőszobájában még mindig nagy foltokban látható annak a szürkés pornak megkövesedett maradványa, amelyet tavaly márciusban hintettek el titokzatos személyek s amelynek „mibenlétét”, célját, értelmét azóta sem tudtuk megfejteni. Miként lehetséges, hogy zárt lakásban, havason, tiszta levegőjű fenyőerdő sarkán valamitől sötétszürkévé lesz a fehér csempe, a fürdőkád, amelynek az alján fillérnyi sötét foltokat csak súrolókefével lehetett eltávolítani!

Vásárhelyi barátomnak mintát vittem a gyanús anyagból. „Koromféleség” – mondta, ám ettől nem lettünk okosabbak.

Tudjuk, hogy minden telefonbeszélgetésünket lehallgatják.

Sejtjük, hogy lakásunkban lehallgatókészülékek hálózata működik Marosvásárhelyt ugyanúgy, mint Sikaszóban.

Elképzelhető tehát, hogy a gyanús porral kapcsolatos nyüsletéseink minden mozzanatáról tudomást szerzett a szeku, amelynek megbízottai lehetetlenné teszik a vegyi vizsgálatot.

Ha útlevélhez jutnánk: külföldön is megpróbálnám tisztázni: csak velünk játszik-e valaki vagy az életünkkel?

Egy líceumi tanár közli velem, hogy a magyar tankönyvekből is ki fogják irtani a magyar helységneveket. Tamási Áronról szólva például, így kell a gyermeket oktatni: született az Odorheiul Secuiesc melletti Lupeni községben.

Aztán, hogy az új tiltás hátterét világosabban lássuk: L. J. arról számol be, amit egy tanügy-minisztériumi felügyelő tanárok népes gyülekezete számára imigyen fejtett ki:

– Önöknek kötelességük elfogadni, tudomásul venni a minisztérium szocialista koncepcióját az egységes és oszthatatlan román nemzeti iskolai hálózatról. Ezen belül nem léteznek ún. magyar osztályok, magyar csoportok, hanem pontosan, tudományosan szólva: magyar előadási nyelvű román osztályok, román csoportok. Hasonlóképpen: Romániában nincsenek magyar írók, hiszen azok a Magyar Népköztársaságban élnek. Léteznek viszont magyar eredetű, esetleg magyar nemzetiségű román írók. Ez világos, ugyebár!

Senki se mondta, hogy világos, mint a vakablak, de mindenki tudomásul vette a felügyelő utasításait. Boldog idők! Amikor még csak javaslat formájában előterjesztett utasításokat kellett végrehajtani! A romániai magyarság etnikai fölszámolásának sátáni tervét oly pontosan és részletesen dolgozták ki, ahogyan csak az amerikai National Aeronautics and Space Administration – NASA – képes kidolgozni egy űrutazás programját. A már régen elkezdett akciónak nyilván fedőnevet adtak – pl. Levegőtisztítás –, a tervező és végrehajtó csapat tagjait maga Ceauşescu válogatta ki a legmegbízhatóbb embereiből. Szomorú és fölháborító tények mutatják, hogy a szociológia minden ágazatát, az erőszak minden változatát működtető és egybehangoló munkacsoport „kitűnő munkát” végez.

Erdély teljes birtokbavétele a két világháború közötti évtizedekben nem fejeződött be. 1945 után, a háborús zsákmányként kezelt javak – föld, erdők, bányák, ipari létesítmények, kulturális intézmények, lakóházak, kastélyok stb. – valójában az államosítás révén kerültek román nemzeti tulajdonba. De megmaradt az „együttélő nemzetiségnek” nevezett közel kétmilliós magyarság, a kb. több százezer főnyi német közösség és az erősen megfogyatkozott zsidó lakosság. Utóbbiak kiárusítása még tart, magyart ellenben senki sem vásárol. Őt tehát kergetni kell, pontosabban: olyan helyzetbe kényszeríteni, hogy az országból való végleges távozásának engedélyét kérje, amiért először hazaárulónak nyilvánítják, munkahelyéről kidobják, minden javaiból kiforgatják, majd végül meleg kézrázás közepette, balkáni-bizantin mosollyal és jókívánsággal engedik útjára, akit pedig lehet: beszerveznek a román kémek, besúgók magyarországi, osztrák, német stb. hálózatába.

E műveletben döntő szerepet játszik a delikvensek kieresztésének ravasz módozata: távozik a fiú, túszként maradnak itthon a szülők. Távoznak a szülők: túszként marad a közvetlen rokonság. Így mindig akad kivándorló, aki a visszatartott családtagok későbbi kiengedésének reményében „elvállal ezt-amazt” a szeku „fölkérésére”. „Nem kérünk mi öntől rakétagyártási titkokat! Senki sem akarja önt kémkedésre beszervezni. Hazajön békésen a szülővárosába, megkeres bennünket, vagy mi keressük fel önt, hogy mesélgessen: Magyarországon vagy Svédországban, Németországban sok-e a magyar emigráns? Kik a barátai? Mivel foglalkoznak? Milyen a művelődési életük? Piszkos ügylet ez? Ne nevezzük inkább kulturális kapcsolatnak?”

Fantazmagória? Olyan orvos mesélte ezt nekem, akinek fecsegő természetű, „beszervezett” páciense van. Önmagával meghasonlott ember lehet, bizonyos, hogy nem lesz jó vége.

A romániai magyarság anyagi, népesedési állapotának, kivándorlási törekvéseinek szociológiai fölmérését titkos munkacsoportok végzik. Pontosan tudják rólunk:

– Hányan vagyunk és mennyivel leszünk kevesebben 1-2-3-5 év múlva.

– A távozók szaporodása folytán hány ezer, hány tízezer magyar család lakása, villája, földje, telke „szabadul föl” és kerül végleg román nemzeti tulajdonba.

– Hány tanító, tanár, orvos, mérnök távozik évente, következésképpen hány moldovai, olténiai, munténiai román értelmiségi számára biztosítható munkahely Erdélyben. Stb.

Himlő ellen oltják a gyerekeket.

Pártellenes hangulatkeltés, lázongás, elnyomatásunkat szóvá tevő bátorság ellen oltják a gyerekek szüleit, oktatóit és főként a közügyi tisztséget viselő magyar „kádereket” – velejéig hazug sajtóval és televízióval.

Elképesztő, hogy magyar cenzorunk mi mindent dobat ki bukaresti fiókszerkesztőségünk tagjaival az Új Élet kézirataiból. Valahol valami, amit átmenetileg elhanyagoltak: megújult, méghozzá „főnixmadárként” támadt életre. Ezt a közhelyet írta beszámolójában a riporter. Jaj nekünk! A cenzor dühöng és fenyegetőzik. „Mit főnixmadaraztok ti ottan? Csak nem a magyar revizionizmust akarjátok hamvaiból föltámasztani!” Gyávaságában – mert főnökétől retteg – oly vakmerő ez a mi szellemi vámosunk, hogy az összmagyar romániai sajtó rémeként személyének legmélyebb utálatát is vállalja büszkén, hazafiasan.

Zs. kollégát arra kértem, hogy a cenzornak minden parancsát, követelményét jegyezze folyamatosan egy füzetbe; valamikor tanulságos kordokumentumként olvashatják az utódaink.

 

*

 

A. M. nagy napot ért meg! Hétesztendei folyamatos kérvényezés után kézhez kapta az útlevelét. Boldogan készül külföldi útjára. Arca sugárzik, s mondom: megfiatalodott. Tekintete először fölragyog, aztán kilobban, árnyékos lesz, a fejét elejti, mintegy a földet bámulván, amely kérvényezéseinek, reményeinek és utazásának végén őt is magába fogadja. Csöndes szavakkal ezt mondja nekem: „Boldog lehetnék, hogy végre elutazhatok. De közben megöregedtem.”

 

*

 

Falumbeli rokonaim szerint rövidesen Pusztakamaráson is megszűnik a magyar oktatás. A nagyjából 250 lelket számláló református gyülekezetnek mindössze hét (7) gyermeke tanul az elemi alsó négy osztályában. A román igazgató véleménye szerint: „Ennyiért nem érdemes a tagozatot fenntartani, tanítót fizetni.”

A szomorú hírt néhány napja hozták és osztották meg velem, hogy elviselhetőbb legyen. Később azt álmodtam, hogy beiratkozás végett elmentem szülőfalum iskolájába s mondtam:

– A magyar tagozat hét gyermekéhez számítsanak még hozzá tízet, akkor az összesen 17 – így talán kifizetődik majd tanítót tartani.

Nem értették, hát elmagyaráztam: hatvan évemet elosztom 9 magyar gyermek között, magamnak megtartok hatot, hogy én is velük mehessek első osztályba. Valahonnan előkerül a palatáblám, ábécéskönyvem meg az akkori vadonatúj hangom is, amivel olyan szépen énekeltük Tótné Vén Ida vezényletére, hogy: „Erdő mellett nem jó lakni…”

Ébredéskor eltűnődvén azon, amit álmodtam, megvilágosodott előttem a szülőfalu bánatának oka: iskoláinkat nem azért szüntetik meg, mert túl kevés a gyermek, hanem mert Erdélyben túl sok a magyar. Közel kétmilliós tömegével mindig revíziós veszélyt jelent; meg túlságosan is messzire látszik: nemzetközi fórumok figyelhetnek föl rá. Most kell hát létszámában apasztani, amíg a kutya sem törődik velünk.

Munkaülésünk a szerkesztőségben. Új lapszám terve készül.

A párt illetékesei mindig korán kelnek, idejében intézkednek, távlatokban gondolkodnak. Nagyon ügyesek. Most pl. arra figyelmeztették bukaresti fiókszerkesztőségünket, hogy a decemberben és 988 januárjában esedékes nagy ünnepségek nyitányát – lehetőleg „polifonikusan” már október elején el kell kezdeni. K. utasítása szerint a következő jubiláris események alkalmából kell ünnepi számot kihozni:

1. Az RKP konferenciája

2. A Köztársaság kikiáltásának 40. évfordulója

3. Elena Ceauşescu elvtársnő születésnapja

4. Nicolae Ceauşescu elvtárs 70. születésnapja

Utóbbinak hallatán kis társaságunk elképed, cöccög, ajjaj!, hajjaj!, ezer ördög és pokol!

Volt, ami volt a főtitkár 69. boldogságával.

De mi lesz most! A hetvenediken!

Kerek évforduló! Nem is karika, hanem gömb!

A gömb a legtökéletesebb mértani alakzat! Cenzorunk, aki januári lapszámunkat minden bizonnyal háromszor veti majd vissza „ünnepi jellegének dúsítása” végett, anélkül hogy fogalma lenne geometriáról, a Főtitkár személyének értékelésében holtbizonyosan annak bizonyítását fogja kérni, miszerint: azonos felszínű testek közül a gömb térfogata a legnagyobb. Az ünnepelt zsenialitása: kristálygömb.

 

*

 

Feleségem telefonon közli velem, hogy egy rendőr – milicista – keresett engem a lakásunkon, majd azt kérdezte: van-e puska?

– Van – mondta.

– Hol van?

– A vasszekrényben.

Akkor a rendőr lepecsételte a vasszekrényt.

– A pecsét feltörése a törvényes büntetést vonja maga után – mondta, és elment.

Megtudom ilyenformán, hogy városunk vendége lesz Nicolae Ceauşescu pártfőtitkár és államelnök stb. Ilyen esetben begyűjtik az elmebajosokat, a közveszélyesnek minősített személyeket, az amnesztiás börtönviselteket, „nacionalista berzenkedőket”.

Gondoskodnak arról, hogy üzemigazgatók, intézményi vezetők valamilyen ürüggyel eltávolítsák a városból a notórius panaszlevélírókat. Ezek ui. képesek az államelnök elé vetni magukat, hogy folyamodványt adjanak át neki. Ilyen botrányos jelenetnek én is szemtanúja voltam. Egy asszony keresztülvergődött a rendőrök záróláncán, hogy írásos panaszát Ceauşescunak kezébe adja. A hekusok elkapták, a Bolyai utcán egy kapualjba lökdösték, majd kegyetlenül elverték. Utána következett az igazoltatás. Ezt látván, magamból kikelten szólítottam le a város egyik vezetőjét a járdaszigeten. „Tisztára banditizmus, amit egy asszonnyal műveltek a karhatalmiak! A tettesek ott vannak az utcasarkon!” – mondtam, majd választ is kaptam rá: „Az elvtársak nem tettesek, hanem biztonsági őrök. Kötelességüket teljesítik.”

 

*

 

Ebéd közben újabb rendőrtiszt csönget be hozzánk.

Ellenőrzi kollégájának korábbi ténykedését.

Kiderül tehát a súlyos mulasztás. Feleségemmel nem nyittatta ki a szekrényt, csak úgy látatlanul lepecsételte. Akkor mégis előfordulhat, hogy nem nyúlra, hanem államelnökre fogok vadászni. Kinyitjuk a szekrényt, hadd lássa vendégem, hogy valóban ott kuksol tokjában a tizenkettes sörétes fegyver. Minden óhaját rendkívül udvariasan közli; azt is, hogy kézbe szeretné venni a Kondor nevű légpuskát, amivel a gyerekek szoktak Sikaszóban, az erdő sarkán célba lőni. A szerkentyű egy szatmári ismerősünk ajándékaként került a tulajdonomba. Őt akkor egész családjával zaklatás alá vették a belügyiek, s megvonták tőle a légpuskatartási engedélyt is. Büntetésének oka, hogy lánya idegen állampolgárhoz ment feleségül. „Hazaáruló.”

 

*

 

Este a televízióban halljuk, minek néz elébe Marosvásárhely. Látogatóba jön a pártfőtitkár és kedves felesége. Ilyenkor a főszerkesztőket is kirendelik a repülőtérre. Engem már évek óta nem hívnak – hál’ istennek! – sehová, ahol minden persona grata igyekszik közelebb kerülni a magas vendégekhez.

 

*

 

A szerkesztőség ócska, fekete-fehér televízióján kísérjük figyelemmel az egész várost felkavaró főtitkári látogatást. Helikoptere a sportpálya közepére szállt le kb. ötvenezer főnyi tömeg éljenzése, tapsa, üdvrivalgása közepette. Népiesen szólva: Csao és Csaoné néhány karlendítéssel jelezve örömét a lelkes fogadtatásért, a közelben várakozó gépkocsihoz gyalogol, aztán elhajtatnak.

A tömeg elvonulhat. Teljesítette kötelességét. Kb. nyolc órát várakoztak az emberek a helikopter érkezésére, aztán néhány perc alatt véget is ért a vendégek fogadása.

Következik a városban a munkalátogatás. A tömeg hatalmas színjáték jeleneteinek követelményei szerint oszlik szét, hogy a város kijelölt színterein eljátssza szerepét.

A főtitkár és felesége ipari és mezőgazdasági kiállítást „tekint meg”. Amit összehordtak nekik: Kánaán bősége. Mesés gazdagságunk lelkesítő bizonyítéka. A vendégek elsétálnak a mezőségi román lányok és asszonyok csapata előtt, akik nemzeti viseletben a politikai kirakatrendezők utasításai szerint a falusi munkát mímelik.

Gyári munkások acélkék szövetből szabott, vadonatúj munkaruhában.

Fehér ing, nyakkendő, rajongásban sugárzó fejeknek begyakorolt büszke emeltsége.

Mint valami hercegek, akiknek hobbija: a vágóhíd, a gyár, az útkövezés.

A falusi fiatalok gyöngyös-bokrétásan, lábszárukon csörgőkkel, román nemzeti viseletben és a trikolór széles szalagjaival övezetten köszöntik a Vezért s a Vezérnét. Mellettük a lányok: mesebeli fátylas tündérek, akiknek játéka a pityókaszedés.

Fegyveres hazafias gárdák – polgári alakulatok – fölvonulása oly feszesen-büszkén és hivatásos-katonásan, mintha ők nyerték volna meg a második világháborút és városunk Rózsák tere a moszkvai Vörös tér lenne.

Himnusz minden mennyiségben, angol cserkészekre emlékeztető kisdiákok, fiúk, lányok virágcsokros rohama jobbról és balról a katonai pléhzenekar harsogása közben az elnöki házaspár felé. Mint két koporsót, úgy borítják el őket virággal a dísztribünön. Az elnök ilyenkor ölbekap egy-egy karanténból szabadult, fertőtlenített kölyköt, és úgy mutatja föl a szemközti díszemelvényen őrjöngő álcivileknek, mint akit végre megtaláltak, miután elveszett volt.

Újból a sportpálya. Távozáskor megint előkerül a pásztorsubás, pörgekalapos, bőrtüszős kémelhárító tiszt, sóval és kenyérrel. Piros szőnyeg a zöld festékkel frissített pázsiton, el egészen a helikopterig. Csao a kurta lábaival rugalmas-szaporán, menetelős kézmozdulatokkal igyekszik a géphez, asszonya pedig kissé lomhán imbolyogva, réceléptekkel követi őt…

 

*

 

Utólagos értesülések a Főtitkár látogatásáról. Városunk főterének lakóit rendőrségi és belügyi tisztek keresték föl, figyelmeztetvén őket, hogy az ünnepség idejére megtiltatik az ablakokból való bámészkodás, sőt azok kinyitása is. A lakóházak és intézmények kapuit be fogják zárni, hogy megszűnjön a fegyelmezetlen ki-be mászkálás.

 

*

 

Horgász barátommal néhány nappal korábban úgy beszéltük meg, hogy ezen az őszön utoljára még kimegyünk a Görgény völgyébe pisztrángászni. „Hol az eszetek?” – nevetett egy másik horgász, az erdészeti hivatal embere, majd elmagyarázta, hogy az elnöki munkalátogatások mindenkori őszi programjában legfontosabb a vadászat. Medve- és vaddisznóirtás, szarvasbikalövés. Görgényszentimrén erdészek, rendőrök és belügyi tisztek várják az Elvtárs érkezését, őrzik az utakat, de még a havasi ösvényeket is.

Az idei pisztrángszezon nélkülünk ér véget.

Szerkesztőségi csevegés a pártfőtitkár marosvásárhelyi látogatásáról, beszédének aggasztó részleteiről. Ezek ui. újból azt jelzik: minden, ami a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején nemzetiségi ügyünkben viszonylagosan biztatónak mutatkozott, mára már átcsapott saját ellentétébe.

Talán eljön az idő, amikor történészek aprólékosan is számba veszik, nyomon követik Ceauşescu nemzeti politikájának lényegét, agresszív dinamizmusát a homogén nemzetállam megteremtésében, rendkívüli képességeit a nyugati világ félrevezetésében. A kutatóknak nem lesz könnyű dolguk, amikor meghirdetett elveinek és bizantin ravaszsággal alkalmazott gyakorlatának ellentmondásait kell majd kimutatni. Keverék demagógia – mondják egyesek hosszadalmas beszédeinek hallatán. Egyharmad kommunizmus, kétharmad nacionalizmus fasisztoid „elszólással” fölerősítve.

Aki odafigyelt, most is „újdonságra” kaphatta föl a fejét az elnöki beszéd hallatán. Így pl. mindenképpen „koncepcióbeli” módosulásra vall, hogy régebbi szónoklataival szemben ezúttal ki sem ejtette száján a szót, hogy magyar nemzetiség vagy német lakosság stb. Még azt az elnyűtt és immár bornírt képmutatásként ható refrént sem hallhattuk, hogy: mindez így meg amúgy, nemzetiségre való tekintet nélkül. Hanem csak folyton-folyvást így összegezte Romániának etnikailag oly vegyes lakosságát: nemzetünk. Korábban szocialista nemzetünket mondott, ma már csak nemzetünk van soron, hogy holnap az ország tizenvalahány nemzetiségét is beleértve azt mondhassa: „kétezer-ötszáz éves román nemzetünk!”

– Ez pedig azt jelenti – mondta egyik kartársunk –, hogy a Főtitkár fejében a homogenizálás folyamata lezárult, Romániában nincsenek már nemzeti kisebbségek, együtt lakó nemzetiségek, ilyen-olyan etnikai csoportok.

Egy akol, egy nyáj, egy pásztor.

Lehetséges azonban, hogy a Vezér, aki régebben nagy türelemmel tudott kivárni egy-egy szerencsésnek mutatkozó történelmi alkalmat: vesztét érezvén sok mindent elsiet, intézkedéseiben kapkodás mutatkozik. Elmondta ugyan, hogy 2000-ig, az ezredfordulóra mit akar még ünnepélyesen fölavatni, de lehetséges, hogy attól kezd félni: apjának matuzsálemi korát nem fogja megérni. Circumdederunt?

Rossz kedvét, ingerültségét irracionálisan felfokozott kultuszának ellenére is nehezen titkolja. Szerkesztőségünk ablakából figyelhettem meg a következő jelenetet. A ceremóniamesterek parancsa szerint egy román nemzeti viseletbe bújtatott magyar tánccsoport üldögélt fáradtan immár az órák óta tartó várakozásban a megyei pártbizottság bejárata előtti kőpárkányon. A székely fiatalok feladata az volt, hogy a pártszékházból távozó Ceauşescu házaspár tiszteletére még egy utolsó, fergeteges táncot járjanak.

Aztán megjelentek, a táncosok felugráltak, mögöttük muzsikusok rázendítettek, ropták veszettül a mezőségi román „lepényest”.

A Vezér és Vezérné pedig egyetlen pillantást sem vetett rájuk.

Úgy mentek el mellettük, mint akiknek elegük van már az elismerést, mosolyt, fejbiccentést kéregető koldusok szemtelenségéből.

Elnéztem szegény fiúkat, lányokat boldogságteremtő nagy igyekezetükben. A táncot nem merték abbahagyni, míg Ceauşescuék be nem szálltak a vadásznapokon szolgálatos cross-country carba. (Land Rover terepjáró.)

A Vidám sirató nagyváradi előadása Varga Vilmos rendezésében.

Azóta, hogy ezt a munkámat Harag György és Hunyadi András Marosvásárhelyt százházas előadásként vitte sikerre: a váradihoz hasonló vastapsos estét nemigen tapasztaltam. Varga Vili új módon közelített a régi szöveghez; a „folklorizálás” esetleges veszélyét-vádját is vállalva növelte az előadás dinamikáját „Biharország” népi dallamaival, hatásos koreográfiával.

Kritikus barátom azt mondja: „Az erdélyi magyarság kényszerű szétszóródásának, szétveretésének drámája mintegy külső »dramaturgiai tényezőként« fokozza az előadás hatását.” (Persze csak magunk között szólva.)

Előadás után Varga Vilmoséknál, majdnem a teljes együttessel.

Emlékezés az elmúltakra: rossz esztendőkre, amelyeknél csak a jelen rosszabb. Fölháborító és abszurd tiltások szaporodása minden ellen, ami magyar művészi kezdemény. Nem engedélyezik már a versmondó színészek magánműsorait sem.

Aztán a színházvezető közlése: „Szerzőinknek tantiemet nem fizethetünk. Nincs már pénzünk a színészek fizetésére sem.”

A szerző nem a Broadway-színházak kedvenceként működik Erdélyben, és úgy hiszi magáról, hogy közösségi gondjai a tantiemnél fontosabbak. Kegyeskedés nélkül mondhatja Kiss Törék Ildikónak, a magyar tagozat vezetőjének: „Ezen mi nem fogunk összeveszni.”

Régi magyar komédiások még mondhatták a szebeni fukar polgármesternek: „Ha nincs pénz, nincs játszunk.” A váradiak ezt már nem tehetik.

 

*

 

Nagyváradról hazafelé menet útba ejtjük Pusztakamarást.

Szegény, szegény megtöretett apám s édesanyám!

A két öreg alig pislákol már.

 

*

 

Újra Marosvásárhelyt. Újfent itthon, mondanám, ha nem tapasztalnók mind keservesebben, hogy a várost, mely otthonunk volt: valójában megsemmisítették. Kultúráját megfojtják, civilizációs értékeit szétverik; falanszternegyedeivel, azok balkáni zsúfoltságával, mocskával, zajával, szeméttelepeken szimatoló kutyafalkáival, mindent átszövő korrupciójával, a tömegesen betelepítettek főtéri nyüzsgésével, faluról ingázó részegesek éjszakai üvöltéseivel, üres üzletei előtt a végtelen sorokkal a hajdani európai szintű város lakhatatlanná vált.

 

*

 

Az általános nyomorúságban, amely egyként sújt magyart és románt, mindennapi csapás rajtunk az anyanyelvi megszólalás folytonos tiltása, a románul és magyarul elhangzott szavak arányának ostoba méricskélése, a földgolyón valószínűleg már sehol sem tapasztalható „nemzetiségi dekázás”. „Kettő perc magyarul, nyolc perc románul!” – hallom egy megyei kultúrböllér utasításait, aztán a kiváló festő: Szécsi András fölháborodását.

– Ezek az őrültek több szenvedést okoznak az embernek a nyavalyás nyelvi aggodalmaikkal, mint amennyit egy életen át munka közben szenved az ember. Éhes csikaszként járom a havast, esztendőket hányódom székelyföldi kisvárosokban, falun, tanyán, menedékházakban, hogy a lelkemnek való színeket megtaláljam, képeimet megfessem, és ezek itt most kukacoskodnak a kiállítás megnyitásával.

Először a katalógusba kötöttek bele.

Nem lehet kinyomtatni magyar nyelven.

Nem lehet kinyomtatni kétnyelvűleg: magyarul s románul.

De ki lehet és ki kell nyomtatni románul! Ez így szabályos!

A festmények címeivel ugyanaz a cirkusz!

A tervezett megnyitó beszédekkel ugyanaz a botrány.

Kántor Lajost, aki a legilletékesebb lett volna, hogy szóljon Szécsi Bandi művészetéről, a megyei pártbizottság „nem engedélyezte”. Ő nem beszélhetett.

Háromszáz magyarnak meg néhány román szekusnak, három kultúrhivatalnoknak, a festő néhány román kollégájának ketten beszéltek románul, egy személy szólhatott valamit magyarul.

Helyi garázdálkodás lenne?

A tiltás, az arányosítás szigorú követelménye Bukarestből jött a Művelődési Tanács – kultúrminisztérium – ún. első alelnökétől. Fent és lent, ugyanazt mondani és cselekedni! Így lesz eredményes a magyartalanítás.

 

*

 

Szépréti Lilla meséli, hogy Brassóban, szülővárosában megannyi rombolás után lebontották azt a „magyar időkre emlékeztető” épületet is, amelyben talán a város egyetlen magyar óvodája működött. A szülők követelésére másikat engedélyeztek, de oly távol a város belső körzeteitől, hogy az apróságokat képtelenség minden reggelen odáig elhordozni. Így tehát kénytelenek a közvetlen közelükben működő román óvodák valamelyikét választani. A gyermek, akit teljesen megfosztanak anyanyelvének szavaitól, népdalaitól; akinek ily zsenge korában kell idegen nyelvet intenzíven tanulnia: idegi-lelki kalamitás nélkül az idomítást nem ússza meg.

Szegény megboldogult nagy színészünk, Csorba András emlékére írott szövegünket K. a lapból kidobatta. „Hiszen ez nekrológ!” – mondta elképedten a fiókszerkesztőség vezetőjének. „Természetesen nekrológ, mivel Csorba András meghalt. A nekrológ: a halál műfaja!” – kiabáltam a választ telefonon – eredménytelenül. „Nem kell most siratózni!” – mondta K. döntéséhez ragaszkodva.

Aztán kidobatta a hatvanéves írók kis csapatáról szóló „kollektív köszöntésünket” is. Az ünnepeltek a következők lettek volna: Bajor Andor, Fodor Sándor, Páll Árpád, Beke György, Szász János. Mindnyájan 1927-beliek. Külön-külön nem szólhattunk róluk, mivel írók, művészek személyi kultuszát, arcképeik közlését szigorú központi utasítás tiltja. Gondoltam: csomóba gereblyézzük őket s valamely szunnyatag pillanatában túljárunk a Cenzor eszén. Nem sikerült. A csoportkultusz is bűn! Isten éltessen, öreg fiúk!

Születésének 90. évfordulóját a huszonegy éve halott Tamási Áron sem úszta meg galiba nélkül. Semmilyen emlékünnepséget, életművét méltató írói tanácskozást, sajtóbeli méltatást nem engedélyeztek. Becsületére váljék Magyarország bukaresti nagykövetségének, hogy Farkaslakán, családi összejövetel alkalmával a nagy székelymagyar sírját megkoszorúzták.

Egy órával később – mint annyiszor korábban, sőt Áron temetésekor is! – „ismeretlen tettes” a magyar nemzetiszín szalagot leszaggatta a kegyeleti koszorúról. Az 1940-es bécsi döntés után Tamási azt mondta, román csendőrökről szólva: Ábel üzeni nekik, hogy az igazságot is meg lehet szokni.

Talán korai volt ez a kijelentése.

Az igazságot itt még nem lehet megszokni.

Sikaszó. Udvarhelyi barátaink kerestek föl, meséltek sorsuk újabb fordulatairól. Igazgatói funkciójából B. L. barátomat leváltották. Ennek egyik be nem vallott oka, hogy világosan látja a Székelyföld etnikai megbontásának folyamatát, kritikailag vélekedik is róla. Ilyen „füstölgő” székelymagyar nincs ínyére a csíki pártbandának. Leváltásának másik oka, hogy a megyei első titkárnak nyugodtabb az álma, ha román igazgató vezeti a vállalatot, ahonnan B. L.-t menesztették. Utódjának kinevezése megtörtént. Az ősi B. család pedig elhagyja Székelyudvarhelyt, kivándorol Magyarországra.

A város polgármesterét, aki neve és állítása szerint magyar lenne, nemcsak szidják, de még átkozzák is. Színmagyar városban úgy üldözi a magyar szót, ahogyan csak az ókeresztényeket üldözték a rómaiak. Román cinkosával versengve dühödten szedeti le a maradék magyar feliratokat, kétnyelvű utcatáblákat stb. Fordulat esetén messzire kell futnia, hogy a bőrét megmenthesse.

G. barátunk bánata pedig, hogy menyét, aki székelyudvarhelyi iskolában tanított, egy távoli faluba helyezték. Frissen érkezett román tanárnak kellett az állása.

 

*

 

Unokaöcsém bánata, hogy veje, aki román, gyűlöli a magyarokat, de még őt magát is, ha magyarul beszél. Isten a megmondhatója, hogy kék szemű, szép lányának szívében miként fér meg egy helyütt a szerelem és az imádott férfiú magyargyűlölete.

Különben: csupán a mi családunkban ez már a hatodik vagy hetedik „asszonyi kimenekülés”, nyelvi és vallási önfeladás az utóbbi két évtizedben. Az asszimilálódásnak régebbi, lassúdad folyamata fölgyorsult, és nemcsak a Mezőségen, hanem Erdély-szerte, Románia-szerte. Ennek legfőbb oka: a többségiek előjoga az élet minden területén. A nagyobb kapaszkodási lehetőség a társadalmi ranglétrákon. De mást is említ anyám szenvedéllyel: „A magyar fiúk nagy része olyan részeges, te fiam, hogy menekülnek tőlük a lányok.” Azt kérdem: „Hát a románok nem isznak?” Anyám válasza: ők is isznak, de mivel sokkal többen vannak, a magyarokhoz képest kevesebb köztük a részeges.

Sok igazság van anyám szavaiban, de talán még több Németh László megállapításában: „A nagy tömeg adja a nagy embert.” Esetünkben a többségi nemzet adja párválasztáshoz is a nagyobb válogatási lehetőséget. Természeti törvényként működik a biológiai tömegvonzás is.

Tegnap este mutatták be Budapesten a Vígszínházban új drámámat, Az álomkommandót. Házi, azaz országőrizetben lévén, nem lehettünk ott, miként tavaly az Advent bemutatóján sem. Amiatt, hogy nem adnak útlevelet, folyamatosan már képtelenek vagyunk dühöngeni.

Sikaszóban tűnődünk hát: milyen is lehetett az a bemutató?

Miként fogadták a budapestiek? Vajon sikerült-e Sík Ferinek, a jóhírű együttesnek a gyulai ősbemutató után újból pályára állítania a drámát? Munkáim dolgában örökösen Arany János-i kételyekkel telten talán túlságosan sokat adok a közönség véleményére, színműveim fogadtatására. Nem vagyok eléggé konok ahhoz, hogy bukásban is valljam: nem énbennem van a hiba, hanem a közönség éretlenségében, a kritikusok botfülűségében. Ebbéli gyöngeségemen, amelyben bizonyára több a hiúság, mint az újítók merészsége, még az sem segített eddig, hogy hiszen klasszikus műveket is láttam megbukni, megfulladni langyos fogadtatásban.

Aggodalmaimban a nyári ősbemutató „nagy sikere” vigasztal valamennyire. Ha igaz, amit a Gyulai Várszínházból telefonon elmondtak nekem: az előadás lelkét talán sikerült átmenteni a Vígszínházba is. Talán, mondom Évának, arra is gondolva, hogy életünkben ijesztőleg szaporodnak az érthetetlen jelenségek. Abszurd, mondjuk aztán rájuk elképedten.

Íme most is! Az ég csillagos, mégis elered az eső.

– Hát ez meg mi lehet?

Beckett, Ionesco módjára játszik a Jóisten.

Ilyet se láttunk még!

Ha így megy ez: mit fogunk még látni, tapasztalni?

 

*

 

A kisfunkcionárius házaspár látogatása.

Ezt úgy kell érteni, hogy férjnek talajszintű pártfunkciója, feleségnek hasonló állami tisztsége van. Pártállamiak tehát. Szívélyesek, segítő szándékban soha nem szegények. A férj csöndes természetű, vélekedéseiben sosem hebehurgya, hanem inkább óvatos, mint a mátyásmadár. Szavait először megválogatja, aztán meg is rágja, nehogy olyat mondjon, amitől gyanússá lehet a feletteseinél. Az asszony épp az ellenkezője. Kardos menyecske, tíz perc alatt az egész pártpolitikáról leszedi a keresztvizet. Férj aggodalmasan hallgat, nyakát tekergetve körülnézelődik a szobában, s megpróbálja a beszélgetést másfelé terelni. Időjárás, medvejárás, őszi munkálatok stb.

Asszony régebben Ó-Romániába kapott kinevezést, a Kárpátokon túli városkában töltött egy évet, mitől azután – ahogy többször is említi – tíz esztendőt öregedett. A megaláztatástól.

– Felejtsd már el! – mondja a férj a mennyezeti lámpára nézve.

– Ilyet nem szabad elfelejteni – csattan föl az asszony.

Folyvást-peregvest, egy szuszra zúdítja ránk a fölháborodást, amely azóta sem hűlt ki benne.

Nincs mit csodálkozni rajta.

Ahány fölöttese: mind megkörnyékezte, megpróbálta lefektetni, volt eset rá, hogy csak pofonok árán szabadult, minek folytán (ám ettől függetlenül is) lebozgorajkázták, ami azt jelenti ugyebár, hogy sehonnai perszóna, hazátlan parazita a románság nyakán.

Férj, aki ezt nyilván nem először hallja, újból a mennyezetre vet pillantást, aztán az ablak felé is, majd legyint és azt mondja:

– Azt kérdezzük meg inkább András bácsitól, hogy mire van szükségük? Miben segíthetünk?

Feleség:

– Azt is megkérdezzük, de hadd tudja meg, milyen sorsa van a regátba, meg Moldovába kihelyezett sok ezer magyar értelmiséginek! Hogy mi vár rájuk ott, a száműzetésben!

– Menjünk! Ne raboljuk a házigazda drága idejét! – mondja szelíd hangon, de határozottan a férj.

Magunkra maradva én is nézegetni kezdem a szoba mennyezetét, a közepére szerelt lámpa zsinórját, aztán a konyhába, a padlásszobába vezető drótokat, s mondom Évának:

– Ez az ember tud valamit. Tudja vagy sejti, hogy minket lehallgatnak.

De nem meri nekünk elárulni.

Mások is akadnak, velünk mindenben egyetértő „lázongó” barátaink, akik ilyeneket mondanak bizalmasan, suttogóra fogott hangon: „Vigyázzatok, mit beszéltek itten!” Aztán sorolják: Bé-vel, Cé-vel és Dé-vel. Ne kapjuk fel a fonalat, ha szidják a pártos „nagykutyákat”. Ilyenkor, ha bővebb magyarázatot kérek, a válasz így hangzik: „Én nem tudok semmit, nem mondtam semmit! Csak éppen figyelmeztettelek.” Aztán jön Bé, Cé, Dé, és ugyanígy vélekedik Ef-ről, Gé-ről és Há-ról.

Kafka? Meg az ő Kastélya?

A mi helyzetünkhöz képest Kafka már Jókai-romantika.

 

*

 

Esti beszélgetés. Nagy lakodalom volt N. faluban, menyasszonytánc, jó bor, dúsan terített asztal, danolás, mitől a magas rangú vendégnek számító tanácselnök is felhangolódott.

Ez idő alatt a közeli legelőn medve támadt a juhnyájra, kegyetlen mészárlást vitt véghez, tucatnyi juhot csapott agyon s nyomorított meg. Kétségbeesetten ordibált, futkorászott föl és alá a pásztor, aztán, ahogy ilyenkor szokás, végül tüzet rakott, azzal próbálta elriasztani a vérmedvét.

Mit ad Isten, kitekintvén a lakodalmas ház ablakán a tanácselnök, elkiáltja magát: „Ég az erdő!” Kiugrasztotta hát az egész násznépet, ki a mezőre az erdő irányába, tüzet oltani. Mikor kiderült, mi is történt valójában: a pásztort majdnem megverték, az elnök pedig helyben kiszabta rá a büntetést. Háromszáz lej pénzbírság tűzgyújtásért törvény tiltotta helyen, erdő közelében, kettőszáz lej pedig a vadállomány nyugalmának zaklatása miatt. Ez utóbbinak magyarázata így hangzott az elnök szájából: „Megbolondultál te, fiam? Éppen most kell neked éjszakai tüzet gyújtani és fába szorult féreg módjára ordibálni, mikor Ceauşescu elvtárs éppen ide fog jönni vadászni!” „Magik odabent jobban ordibáltak” – védekezett a pásztor. „Mi igen, de köztünk nincsenek medvék és vaddisznók, hogy ijedtükben tovarohanjanak Gyergyó felé, hogy a Főtitkárunk hoppon maradjon” – jött a válasz, amire csak későbben replikázott a pásztor, egymagában: „Az nem is olyan biztos, hogy nincsenek emberszámba vett vaddisznók.”

Hetvenhét éves korában meghalt jó szomszédunk, Karácsony Dénes. Szomorú ember volt, talán ezért kereste gyakran a vidámság poharát. Ám attól még bánatosabb lett a tekintete, amelynek láttán sokszor elszorult a szívem.

Haláltusájában napokig félrebeszélt és – román katonadalokat énekelt. Vagy inkább csak dallamfoszlányokat a testi-lelki megtöretés, a megaláztatások idejéből. A székelység katonanép volt, évszázadokon át az ország keleti határainak védelmezője. Lett belőle most már román tiszteket szolgáló csicskások, alagutakat építő munkaszolgálatosok bélyeges serege.

 

*

 

Nincs naptárunk itt Sikaszóban, nem tudom: hányadika van ma. Hogy átbuktunk-e szeptemberből októberbe, vagy még mindig Petőfi őszi versében bolyongunk. Elhull a virág, eliramlik az élet… Olyan csodálatosan szép ez a vers: egy életre meg lehet telepedni benne.

Csakhogy szakadatlanul nyugtalanítanak a külvilág hírei. Versekből, metaforákból kilépve föl kell menni az erdészeti hivatalba. Marosvásárhelyre kellene telefonálnom: nem sikerül. Két kísérlet között, a Bell Sándor úr idejéből való, hajtókaros (kurblis) telefon mellett időzve a székely sors újabb nyomorúságai kerülnek szóba. Egyre-másra jönnek a parancsok, hogy kisebb-nagyobb erdészeti munkacsapatokat küldjenek az ország távoli, délkeleti megyéibe. Indok? Az ottaniakkal nem boldogulnak, a székely munkás pedig jó szakember, szorgalmas és megbízható. Menjenek hát lehetőleg családostul! Végleges letelepedésre nyílik alkalmuk – Románia déli részén, Dobrudzsában.

Az ideiglenes munkára szóló áthelyezés megtagadóit minisztériumi, vállalati, gyári igazgatók azzal fenyegetik, hogy elbocsátják, végleg kirúgják őket.

Ehhez képest a többi már idillikus mozzanat. Új, kövezett, százmilliókba kerülő vadászutak a Hargitán, a „civil közlekedést” tiltó sorompókkal; szarvasbőgés végéig a Madarasi Hargitát csak Vlahica (Szentkeresztbánya) felől lehet megközelíteni. Rendes útját Zetelaka fölött lezárták, a tiltás ellen lázongókat ellazsnakolják. Az elnöki vadászkastélyok sokasága újjal gyarapodott a közelben, bekötőúttal, betonba öntött, öklömnyi lakattal zárt sorompóval.

 

*

 

B. barátunk meséli: erdészeti munkások hadát mozgósítva erdőtakarítást rendeltek el mindazokon a helyeken, ahol vadászat közben az államelnök „elvileg és gyakorlatilag” megfordulhat. „Ha még egyszer megbotlik valamiben, ahogyan megesett a tavaly: a vétkesek ne számítsanak kegyelemre.” Szorgalmas ösvényseprés az erdőrengetegben, csutakok eltüntetése, gallyak fölszedése, eltüzelése stb. „Holott az erdei tenyészet-enyészet, levelek és gallyak rothadása, átalakulása, talajtápláló szerepe közismerten fontos az erdőgazdálkodásban” – mondja a szakember. Másvalaki így szól hozzá: „Azért okosabb ezt most nem hangoztatni.”

Ma – a szomszédainkkal együtt – Sikaszó határán túli kirándulásra indultunk volna gépkocsival. Rég nem látott patakok, völgyek, magaslatok felé vettük az irányt, csakhogy a Gyergyó felé vezető, valamikor aszfaltozott s ma már tengelytörő kátyúk miatt szinte járhatatlan útról sehol sem térhettünk le, fel, pisztrángos patakok völgyébe. Mindenütt nagy lakatokkal, ravaszul megszerkesztett zárószerkezetekkel ellátott vassorompók térítik meg az embert. („Jön Ceauşescu!”)

Az erdő nem arra való, hogy civilek mászkáljanak benne.

Befejeztem a szökevény harangocskáról szóló elbeszélést.

Apám mesélte, hogy amikor ő még elemibe járt, falunkban a román gyerekek is magyar iskolába kényszerültek; az állam nyelvének szorgalmasabb gyakorlása végett pedig szünetben is a magyar szót kellett egymás közt gyakorolniuk. Amelyik a szabályt megszegte: annak csengettyűt akasztottak a nyakába.

Így volt ez akkor Kamaráson.

És most? Most a fordítottja került uralomra.

A magyar gyerekek viselnek szégyent és büntetést az anyanyelvükért. Jó részük nem tud magyarul írni-olvasni.

Forog a kerék a talpán s múlnak az évek sok változásban – szavaltam harsányan gyermekkoromban a betlehemes ládikó mellett anélkül, hogy eszembe jutott volna: egyszer mindannyian a történelmi idő kerekének vastalpa alá kerülünk.

Megtörtént.

Elbúcsúzunk Sikaszótól.

Hass, alkoss, gyarapíts! Ennek jegyében először is újabb kérvényt küldök Bukarestbe, hogy engedélyeznék végre utazásunkat Magyarországra. (Már nem tudom, hányadik ez?)

Ájultságából reményem néha magához tér, de látván, hogy mi van itt: újból reménytelenségbe zuhan. Magyarországi íróbarátaim egyike-másika néha bekopog hozzánk is, de nagy részüket oly régen láttam, hogy szememet lehunyva, hosszas tűnődésben próbálom magam elé idézni arcuk vonásait. Némelykor az itthoniakét is.

Van, aki elküldi dedikált új könyvét, baráti hívását. De szaporodik az olyan, aki az embernek szemközt barátja, háta mögött rágalmazója. Egyikük most épp az én könyvemből választott textus alapján prédikálja, hogy mezőségi szórványmagyar regényhősöm szavai, miszerint: a fű lehajlik a szélben és megmarad – az én politikai hitvallásom kifejezői. Árulás! Megalkuvás! Nyuszifüles lapítás! Behódolás! – harsogja bátran annak igazolásaként, hogy ő maga viszont halált – és magyar kollégát – megvető bátorsággal harcol a román nacionalizmus ellen.

Efféle hitványságok hallatán valóságos vigasz Cseres Tibornak Budapestről küldött levele, amelyben születésnapi jókívánságai között első helyre állítja a személyes találkozás reményét. „Ez az az óra, amelyben egykori szavaidat megvalósíthatjuk: Hajoljunk egy kicsit közelebb egymáshoz. Közelségben nyílik a távlat is a helyes ítéletnek.” S ezt írja még Tibor, aki maga is szélfútta gyergyóremetei székely-magyar a történelmi exodusban: „Mert igen, a mi egymáshoz tartozásunk szilárd tudata adhatja meg valóságos helyzetünk biztos ismeretét s a távlatot, amelyben jövőnket felsejleni láthatjuk, vagy elképzelhetjük.”

 

*

 

Újból Kamarás, szegény öreg szüleim állapotának számbavétele. Gyógyszer, meleg ruha, tűzifabeszerzés a közelgő tél előtt. Aztán nagy időknek még nagyobb disznóságai, csalásai, lopásai közepette futólagos, boldog visszatérés a meghagyott liliputi világunkba: kerti kukoricaszedés, három szál futtatott szőlőnek a leszüretelése. (15 kg.)

A viszontlátás örömének fényes szavai közé anyám egy-egy árnyékosat is elvegyít, mondván: rémhír szállong a faluban arról, hogy engem letartóztattak, tömlöcbe vetettek, mivel éppen én vagyok az, aki Marosvásárhelyt fölmászott a városháza tornyára. Éjnek idején kapaszkodtam a magasba, hogy revíziós szándékaimnak szélben csattogó jeleként kitűzzem a magyar zászlót.

Majd megkapom a magamét – a börtönben is!

Ebben nem az a megdöbbentő, hogy szülőfalum román emberei közé efféle bűzbombákat hajítanak ismeretlen bujtogatók.

Anyám szerint az az elkeserítő, hogy akik továbbadják, maguk is hiszik, amit régebben a falu bolondjával sem lehetett volna elhitetni.

Vasárnapi rokoni látogatás is volt.

Majdnem mindahány ki akar vándorolni Magyarországra, amihez a segítségemet kéri. „Szerezz nekünk egy kis protekciót a hatóságoknál.” Kétszeresen fáj ez nekem.

Először, hogy előbb-utóbb őket is elveszítjük, bár majdnem színmagyar székelyföldi városkában élnek, munkahelyük még biztosnak látszik, gyerekeik magyar iskolába járhatnak. Másodszor: mert azt gondolják, hogy Moldovába száműzött, aztán évekig munkanélkülivé lett, szekus zaklatásokban szenvedő fiamat és családját jó helyről, jobb helyre magam mentettem át „magas kapcsolatok” útján. Ebből a rokonság jogán ők is részesülni akarnak, de még azt is helyénvalónak látnák, hogy kivándorlási irodát nyitva összes rokonaimat magyarországi befogadó nyilatkozattal és román útlevéllel látnám el, hiszen: „Ez neked csak egy szavadba kerülne.”

 

*

 

Amit viszont elmesélnek: vérfagyasztó igazolása az elszabadult román nacionalizmus székelyföldi garázdálkodásainak. Az oda mind nagyobb számban kinevezett magyartalanító hittérítő tanárok önkényesen rúgják föl az anyanyelvi oktatásra vonatkozó összes törvényeket. Jól tudják, hogy ezért senki nem vonja őket felelősségre. Mert egy kirakati politika látszatintézkedései voltak. „Nem én tanulom meg a nyelveteket! Ti tanuljátok meg az állam és az uralkodó nemzet hivatalos, szentséges, kötelező nyelvét. A székelyföldnek hazudott ősi román föld ősi román nyelvét!”

Egyik gyergyói román tanár, aki dührohamot szokott kapni magyar szó hallatán: ilyen szavakkal veri nebulóit, mint a lovat, s a megfélemlítettségben a szülők csak otthon berzenkednek.

Lövétén a Székelyföldet Porlasztó Bizottmány lélekbegyűjtő aktivistái 100 családot környékeztek meg s győzögetnek arról, hogy ha Ó-Romániába költöznek, jobb munka- és kereseti lehetőséget biztosítanak számukra.

 

*

 

Rádióhír, nem tudni, ki hallotta, viszont mindenki tud róla: Magyarországon ezrével bujkálnak romániai magyar menekültek. Régebbi egyezmény alapján haza kellene toloncolni őket, de már akadozik-botladozik a „szocialista együttműködés”. A sok évvel ezelőtt lezajlott Ceauşescu–Kádár találkozó alkalmával kötött egyezmények nagyrészt papíron maradtak. Ceauşescu semmit sem váltott be a kézjegyével ellátott ígéreteiből. Válaszként hál’ istennek elmarad most a szökevény magyarok kiadatása is. Ellenpélda van rá bizonyosan, de nem tudok róla.

Marosvásárhelyt a „kivándorlásra vetemedettek” fogadási napján félezer személy tolongott a városi tanács várótermében, a folyosókon és kint a kapu előtt.

Rémhírek keringenek a bukaresti Kriterion könyvkiadó megszüntetéséről. Valójában hivatalos fölszámolás nélkül is megszűnik rendre. A cenzúrának előterjesztett kéziratait visszadobják, a nyakába sózott kötelezettségek pedig azt jelzik, hogy a dákológia és a Ceauşescu házaspár kultuszának szolgálatába akarják állítani.

A Kriterion 1970-ben indult. Legelső kiadványa az Anyám könnyű álmot ígér című könyvem volt. Tíz év múltán anatéma alá vetettek engem is. Ez már a hetedik esztendeje, hogy a Kriterionnál nem jelenhet meg könyvem. Másutt sem persze. Most levelet írok a Bukarestben működő, ún. magánkiadónak, melyet Literának hívnak. Műkedvelő irodalmárok, dilettánsok, papok, falusi funerátorok saját pénzükön a Litera útján jelentetik meg műveiket – már ha szerencséjük van a cenzoroknál. A kiadó egyik célja: elhitetni nyugati körökkel a romániai magánkiadás demokratikus lehetőségét. Másik célja: anyagilag kifosztani mindazokat, akiket elkapott a közlés viszketegsége. Az ilyenformán kiadott könyvek szerzői ugyanis csupán kéthavi átlagfizetésnek megfelelő összegre jogosultak, ha művük elkél az állami kereskedelemben. Hát ilyesmire vállalkoznék magam is. Engedjétek hozzám jönni a szavakat című könyvemet próbálom kiadatni újból saját pénzemen. Már ha lesz annyi pénzem!

Tegnap este mutatták be újból Budapesten a Madách színházban régi munkámat, a Lócsiszárt. Van szerző, aki ilyenkor sok ezer kilométerről utazhat „tettének” helyszínére, viselni annak következményeit. Mi csak ötszáz kilométerre vagyunk a magyar fővárostól, mégis itthon kell kuksolnunk. A párt központi bizottságánál új titkár kezére bízták az értelmiségieket. Fegyőrváltás: bolond fegyencek öröme. K. viszont azzal kecsegtet, hogy ez az új főnök valószínűleg engedélyez(tet)ni fogja három éve benyújtott és tizenhétszer megújított útlevélkérelmünket. Figyelmeztet is persze: a dolog azon múlik, hogy miként viselkedem, vélekedem – politikailag, magyarán: „Pofa be!”

 

*

 

Tegnap éjjel két órakor megérkezett Öcsi fiam Veszprémből. Vele jött Lacika unokám is Budapestről. Fiának és unokájának láttán Éva mitikus hiedelmet cáfolt meg: egyetlen mozdulattal vetette le magáról a bánat Nesszosz-ingét. Váratlan öröme kánonban sírt és kacagott, és ujjongva mondogatta, hogy nem hisz a szemének, mert csodát lát az örökre szóló veszteség tagadásaképpen. „Talán mégsem szakadtunk el végleg egymástól.”

A gyermekek jövetelének első napja: az örömök sátoros ünnepe. A második napon újból visszasettenkednek közibénk a Helyzet, családunk szétveretésének szomorúságai. Az elhagyott szülőföld száz irányból hívja röpke találkozásra a hazalátogatókat: fiamat orvoskollégák, rokonok, Lacikát utcabeli játszótársak, még abból az időből, mikor óvodás korukban zsenge zsiványai voltak a kerteknek és a Maros-partnak. S ahogy közeleg hazalátogatásuk vége: úgy fogyatkozik együttlétünkből a kacagás, az önfeledtség. Torkunkat szorongatja megint az ideiglenesség tudata.

Öcsi fiam vigasza, hogy új hazájában feleségével együtt a hivatását gyakorolhatja; nem kell letagadnia az orvosi diplomáját, hogy gépkocsivezetőként, vendéglői hangtechnikusként, botcsinálta fényképészként alkalmazhassák alamizsnafizetés fejében, miként az itthon megesett vele. Velünk! Hisz együtt talpaltunk és alázkodtunk meg Marosvásárhelyt az említett ügyekben.

Lacika, régmúlt játékok és kacagások gyermeke úgy nő bele titkolt szomorúságába, zárkózottságának ólomgömbjébe, hogy kecsegtető vidámság legyen a talpán, amely őt onnan kicsalogatja.

– Itthon szeretnék maradni, Nagymama.

– Tudom. De látod, nem lehetséges.

– Tudom. Nem lehetséges.

 

*

 

Akinek füle van: hallja. Akinek szeme van: látja, hogy kifüstölésünk tűzmesterei fokozódó ingerültséggel működnek, főleg Székelyföldön. Ellenőrizhető tények és rémhírek nyugtalanítanak, háborítanak föl mindenütt, ahol megfordul az ember.

Székelyföldről nagy tömegben próbálják kitelepíteni románlakta vidékre a magyar lakosságot.

Székelyföldre nagy tömegben telepítenek be román lakosságot.

Csíkszeredából 500 ipari munkást küldenek Galac városába, a tenger közelébe. Lövéréről, amelynek konok bányászai régtől fogva idegesítik a Székely Szikla robbantóit: újabban „csak” 150 férfiút próbálnak néhány száz kilométerrel odébb terelni a rovinari lignitbányákba.

Marosvásárhelyt is meghatározták: hány ezer magyar munkásnak kötnek útilaput a talpa alá, hogy kisebb gondot jelentsen a betelepített moldovaiak elhelyezése. Szászrégeni üzemekben olyan ígérettel mondtak föl magyar munkásoknak, hogy Galac városában nemcsak munkahelyet, de lakást is kapnak. S hogy a galádságnak törvényes látszata legyen: munkakönyvükben az elbocsátást „erkölcsi vétséggel”, „alkalmatlansággal” indokolták, minek következtében Galacon nem alkalmazták őket, mondván: „Minekünk kiváló magyar szakembereket ígértek! Részeges, munkakerülő meg üzemi szarka elegendő van itten is!”

Jó munkás a székely!

Románia legjobb cselédei: a székely lányok ezrei Bukarestben. A párt- és államvezetés magas rangú kádereinek szakácsnői, szobalányai, tengerparti villáiknak alkalmazottai: nagyobbrészt székely lányok. „Tiszták és megbízhatóak!” – mondta róluk az egyik miniszter, majd így folytatta: – „Annyira szeretjük őket, hogy bukaresti román férjet szerzünk nekik, csak el ne hagyjanak bennünket.”

 

*

 

Szegény Nagy Pál, orvos apatársam! Szorgalomban, áldozatkészségben és nagyszívűségben oly közkedveltté lett személye Marosvásárhelynek – maholnap néhaivá lesz. Fuit. Családjának tagjai, akik régóta tudják már, hogy menthetetlen: nehezen titkolják a beteg előtt a megrendültségüket; a gyászt, mely el nem állítható vérzésként üti át megjátszott reményük sebkötéseit.

Pali meg csak hallgat a rák karjai közt.

Nagy, barna szeméből hiányzik a tekintete. Tovafutott a Styx felé, jelt adni Khárónnak: útra készen immár az ember, itt, a Maros partján!

Szüreti napok a szüretnek minden hajdani öröme nélkül. Nincs szüreti bál, nincs a szívekben Fóti dal, sem puttonyos ifjak vidámsága, dévaj lányok dala a szőlőskertekben.

Az ember kedve után az Isten kedve is odalett, aminek jeleit pedig Ady még látta volt az Athosz-hegyi, pirostógás, allelujás szüreti napokon.

Marosvásárhelyt a Somos-tetőn ugyancsak venyige lombja pirkad, és megszépül mulandóságunk, amiként Nagyváradon vigasztalta magát Juhász Gyula szüreti tüzek mellett, szüreti nóták hallatán.

 

Próbáljuk meg csöndesen A tavaszt elfeledni!

 

Költők szomorkás sugallata: a feledés, az emlékezésbe csituló tavasz, mely messze, mint az ég – oly távoli, történelmi idő, mintha sose lett volna. Minden megsemmisült a jelen brutalitásában.

Pedig rokonaim a szőlőskertecskében még pálinkával és kétéves borral is megpróbálják fölserkenteni a kedvünket. Hajdani szüreti emlékek közt bolyongva nosztalgiáznak is. Tréfát pukkantanak el, nótafoszlányt eregetnek a cementég felé.

Van madár, amelyik elhagyott fészkére lelve télen is elkezd énekelni.

Mondom ezeket annak alkalmából, hogy Székely Jenő öcsém, anyai ágon unokatestvérem elfúló hangon mondja:

– Az utolsó szüretünk ez!

Egész családjával ő is kivándorol Magyarországra, ahová Mária – a nővére – már évekkel korábban kiment.

– Te nem jössz? – kérdi Jenő.

– Nem.

Pedig lelkiismeret-szaggató kérdés immár a választás; a ragaszkodás Erdélyhez és az erkölcsi felelősségviselés e ragaszkodás következményei miatt. Évának lassan neurózissá súlyosbodó álmatlansága, megkövesedett szomorúsága azután kezdődött, hogy gyermekeinket és unokáinkat elűzte innen az önkény.

 

*

 

A párt központi bizottságától szóbeli üzenet érkezett: útlevélkérésemet elvileg jóváhagyták. A többit rendezzük a helyi hatóságokkal. Szerkesztőségünk adminisztratív ügyeivel foglalkozó emberét kérem meg: könyörögje ki a hivataltól a szükséges űrlapokat, nyomtatványokat. Százvalahány kérdésre kell válaszolni, az egész rokonság összes személyi adatait föl kell sorolni, valamennyi honpolgári kötelezettségünk teljesítéséről bizonylatokat szerezni… Ezt kifizetni, amazt befizetni, a helyi pártbizottság jóváhagyását bizonyítani… de mivel? Írást nem adnak róla, szóbeli közlésre nincsen idejük!

Emberünknek a rendőrségen nem hajlandók kiadni a papírokat.

Az illetékes belügyi tiszt előtt személyesen kell megjelennem.

Aztán módosítanak a kötelezettségen. A szerkesztőségek „biztonsági ügyeivel” foglalkozó kémelhárítós fog fölkeresni engem.

Egy Amundsen, egy James Cook kevesebb fejtöréssel és előkészületi nyargalással indult sarki expedícióra, mint én – „ahajt Budapestre”, Marosvásárhelytől 500 kilométernyire!

 

*

 

H. T. látogat meg bennünket, miután hazajött Magyarországról.

Ő is megerősíti a hírt, hogy sok ezer szökött erdélyi magyar bujkál ottan, és elkezdődött már a menekülés a zöld határon át is. Egy ilyen szökevényt magyar területen lőttek le a román határőrök. Holttestét hazaszállították, bukaresti illetékesek pedig megígérték, hogy az ugyancsak határsértő gyilkosokat felelősségre vonják. Nyolc hónap után ez még nem történt meg.

Ma vizsgáztatás, buktatás, aztán kizárás volt lapunk, az Új Élet szerkesztőségében. Három emberünk „disszidál” Magyarországra. Őket a pártalapszervezet kizárta soraiból. A városi pártbizottság megbízottja higgadtan és udvariasan vizsgáztatta le őket, kérdezvén: az Államtanácshoz előterjesztett kérelmük indoklásaként van-e mondanivalójuk? Hát van. Egyiknek még 1920-tól fogva odaragadtak összes rokonai, és közel hetven év után rájött az ő szívében és elméjében, hogy nem tud nélkülük élni. A másiknak olyan a betegsége, amit csakis ott lehet gyógyítani. Senki nem kérdi: mi a betegsége. Titkos lehet, mivel testi szenvedésnek semmi jelét nem látni rajta. A harmadik viszont bátrabban viselkedik. Cs. Z. minisztériumi levelet ránt elé a zsebéből s azt lobogtatva magyarázza, hogy micsoda méltánytalanságok késztetik őt a végleges távozásra. Orvos feleségét Moldovába helyezték, ott hányódik immár évek óta. Az Egészségügyi Minisztérium pedig kijelenti: nem engedélyezi, nem is fogja engedélyezni a hazatérését Erdélybe, szülőföldjére. Akkor tehát menni kell.

A városi pártbizottság embere megértőleg bólint – „így van ez bizony” –, eddig végzett munkájuk okán megdicséri a delikvenseket, sajnálja távozásukat és közli velük: a „municípium bürója” úgy véli, hogy pártos ragaszkodásból gyengén vizsgáztak, szekundát kaptak, minek folytán kizárják őket a pártból. Ki van mellette? Ellene? Ki tartózkodik? Senki, senki, bizonyára senki!

Napirendi pontok kimerítve, mondandója van-e valakinek? Nincsen, köszönöm szépen, viszontlátásra.

– Hasonló ügyben – mondom Zs.-nek és kacagunk keservesen.

A kizártaknak a bánattól fülig szalad a szájuk, nehezen bírják titkolni az örömüket: „Végre kizárt párttagok lehetünk!”

Jól tudják pedig, hogy ezután jő a dolog nehezebbik része.

A munkanélküliség, a megaláztatások kálváriahegye.

Elnézem őket. Mint a kövek alól szabadultak, olyannyira megkönnyebbültek. Menekülők, akik valamitől megmenekültek. Megértem őket s valamiért, aminek a nevét nem szeretném elhamarkodni: sajnálom is őket. Eszembe jut közben, hogy ezúttal sem úszom meg ezt a kalamitást a felsőbbség szigorú megrovása nélkül. „Kire bíztuk mi ezt a lapot, hogy annyi megbízhatatlan alakot gyűjtött egybe a pártos szellem kárára és szégyenére?!” Hajdani káderesünk feddő szavait hallom a hatvanas évek elejéről: „Figyelmeztetem magát, hogy túl sok a zsidó a maga szerkesztőségében.” „És az miért baj?! – kérdeztem, mire így válaszolt: „Mert ahogy alkalmuk nyílik rá, úgy otthagyják magát, mint Szent Pál az oláhokat, pardon: a románokat. A román elvtársakat és önt is persze!”

Igaza lett. A legelső kis újságírócsapat az Új Élet szerkesztőségéből távozott Izraelbe.

Azt viszont nem mondta a káderes, hogy a magyarokkal is így járok.

 

*

 

Exodusában a zsidóságot a vallása, alkalmazkodókészsége és globális szolidaritása tartotta meg.

Szétdaraboltságában a magyarságot csak nyelve és nemzeti tudata mentheti meg a pusztulástól, a herderi jóslat beteljesülésétől. Olyan helyekről pedig, ahonnan ezt a jóslatot a szelíd lelkű német tudósnak azért sugallták, mert minden esti imádságukban a magyar állam elveszejtését kérték Istentől, lelki fülem máris hallja a fölháborodás hangjait: már megint magyarság? Már megint nemzeti tudat? Nem a bűntudat? „Nem a számotokra kirótt penitencia szorgalmas gyakorlása?”

Avagy hiábavaló volt a sorozatos főbekólintás?

Tegnapi kisebbségeitek kalodájában sem puhul gerincetek?!

Javíthatatlan náció!

Hát igen. Ha csak magunkat nézem, erdélyieket: hetven év alatt sem sikerült minket magyartalanítani.

Nagyjából ez így van, de mérhetetlenek a veszteségeink.

Végét kellene vetni valahogy az újabb veszteségnek. Rá kellene döbbentenünk a világot arra, hogy nem csupán a múltat: a jövőnket is megbűnhődtük – százszorosan, réges-régen!

Dante poklának nincs az a bugyra, mit meg ne jártunk volna, hogy mindenek után jogos reménnyel vessük pillantásunkat az ezredfordulóra.

Így tűnődöm itt magamban, s kérdem mégis kételyektől meggyötörten: miféle jogon emlegetek jogos reménységet? A szenvedés önmagában: a Babits látta magyar kútmélyi kuksolás.

A reménység fehér zászlaját egyedül a cselekvés tűzheti ki távoli horizontra. Mert közelire nincs kilátásunk.

Sz. M. barátom kérvényét, hogy Magyarországon megtelepedjék, a budapesti hatóság negyedszer utasítja vissza. Okát nem adják; hogy mi lehet ennek az embernek a bűne: képtelenség kideríteni. Ő pedig írja és küldi konokul Budapestre a folyamodványait.

„Ha Magyarország nem fogad be, akkor Nyugatra szököm s onnan váltom ki túszként hátramaradott családtagjaimat, de ebben a pokolban többet egy percet se maradok!” – mondta minapában is az új magyar visszautasítás hallatán. (Ezt a bukaresti konzulátuson közölték vele.)

A pokol: részint a jelen (homogenizálás = egyneműsítés) és főleg a Ceauşescu terveiből megrajzolható jövendő. Fagyhullámok jelzik: hajónk jéghegyek felé tart. Ezeket a Vezér a kommunizmus, a boldogság fényes ormainak nevezi. A hideg ráz minket – nemzetiségre való tekintet nélkül.

 

*

 

L. (magyar követségi tisztségviselő) meséli: A román hatóságok egyre nyíltabban jelzik, hogy az aradi tizenhárom: számukra ellenség. Akiket 1849 őszén a magyar szabadságharc vérbefojtói Aradon kivégeztettek: „a román nemzet hóhérai voltak”.

Így tehát: Magyarország bukaresti nagykövetségének okt. 6-án Aradra utazott képviselőivel a helyi államigazgatás részéről senki sem volt hajlandó szóba állni. Nyugati sajtóvisszhangtól tartva sunyi módon, hajnalban mégis elhelyeztek egy koszorút a mártírok emlékoszlopánál.

Marosvásárhelyt is kiadta szigorú utasításait a megyei pártbizottság.

Üzemekben, gyárakban, intézményekben figyelmeztették a magyar alkalmazottakat: állásával játszik, aki elzarándokol az ünnepségre. Szabadságát kockáztatja, aki „ősi magyar irredenta módon”, ún. Petőfi-nyakkendőt merészel a gyásznapon viselni. (Kisdiák koromból emlékszem: erre az enyedi Bethlen Kollégiumban is vadásztak román tanfelügyelők a negyvenes években.)

Minden tiltás ellenére közel háromezer magyar vett részt az aradi emlékező ünnepségen.

 

*

 

Várakozás, nyargalás, aztán újabb várakozás, újabb nyargalás az útlevél megszerzése végett Ponciustól Pilátusig. (Párttitkártól párttitkárig.)

 

*

 

Nagy baj, mindennapi gond az uralkodócsaládban: az utódlásra kiszemelt-kinevelt ifjú, a gyönyörök hajszolásában határokon túl is hírhedetté vált „román herceg” (Nicu) Marosvásárhelyt járt. Bennfentesek mondják, hogy a megyei pártbizottság vezetőinek társaságában berúgott, és ezúttal is magyarellenes irányba. „A horthysták Erdélyt akarják!” (Whiskyben az igazság!) A magas személyét körültisztelgő bürótagok egyetlen magyar tagját kizavarta az ebédlőből, mondván kulturáltan: fáj a szeme, ha ungurt lát. Közben pisztolyát is előkapta – szerencsére csak hadonászás, nem lövöldözés végett.

A kisvezér viselkedése nyilván aggasztja atyját, a nagyvezért, aki oly módon tisztogatja meg Erdélyt a magyaroktól, hogy közben „közös történelmi sorsot”, „testvériséget” emleget, és csak puszta kézzel hadonászik.

 

*

 

Tíz esztendeje múlt, hogy megszámláltatott az ország lakossága.

1977-ben összesen 21559416-an voltunk. Ebből magyar: 1706874, ún. székely nemzetiségű pedig: 1064. Mindössze ennyien vették be a maszlagot, hogy a székely nem azonos a magyarral. Nem értem, mifajta csalás folytán állítják ma már statisztikai közleményben, hogy „minden pluszt és mínuszt figyelembe véve”, létszámunk (magyaroké) csak 1670568. Tehát 36306 fővel fogyatkoztunk egy évtized alatt. Bizonyos, hogy ennyi magyar nem hagyhatta el végleg Romániát. Állítólag megkérdezték Ceauşescut: „Főtitkár elvtárs! A népszámlálás maximum hány magyart számlálhat?” „Egymillió-hatszázhetvenezer körül lebegjenek” – mondta állítólag a Vezér.

Ezért lebegünk most alacsonyabban.

Azt is megkérdezték tőle: milyen legyen a városok, főleg az erdélyi települések nemzetiségi aránya? „Semmilyen!” – mondta Ceauşescu. – „Romániának román városai vannak, olyan horthysta kifejezés pedig, hogy pl. Székelyudvarhely  színmagyar:  súlyosan bántja a román nemzet önérzetét.”

Következésképpen azóta sem tették közzé az ország városainak és falvainak nemzetiségi megoszlását jelző adatokat. Ezek bizalmas jellegűek. Csak a párt- és államvezetés legszűkebb körében ismeretesek. Az újságírók kíváncsiskodó kérdéseire a válasz így hangzik: „államtitok”.

Azért megtudtam Fazekas Jánostól, hogy tíz évvel ezelőtt Marosvásárhely lakosságának 35%-a volt román, 65%-a pedig magyar. És a nagyszámú cigányság? Azt „hivatalból” a román létszámhoz csatolták. Azt is tudni kell még, hogy vegyes házasságok esetén (román–magyar, német–román stb.) a család minden tagját románként jegyezték föl. A nemzetiségi hovatartozásra vonatkozó válaszokat szigorú központi utasítás alapján csak ceruzával írhatták föl a számlálók, hogy lehessen munkája a radírguminak is. Ugyanígy töltötték ki az anyanyelv rovatát is.

 

*

 

Történészek és bértollnokok háborúja az Erdély története című magyarországi kiadvány ellen.

Cenzorok hadjárata minden ellen, ami történelmi hagyományunkat jelenti.

Kultúrböllérek folyamatos támadása kiadói tervek, színházi műsortervek, műkedvelő csoportok, dalárdák, táncegyüttesek, magyar könyvek, drámák, előadások, táncok, Kodály-művek ellen.

Éjszakai sírgyalázók támadása halottaink ellen Pusztakamaráson ugyanúgy, mint a kolozsvári Házsongárdban. Falumban a márvány sírkövek tűnnek el Kemény Zsigmond utódainak temetőjéből, s mélyülő gödrök jelzik a hantokon a sírrablók működését, mely nem jár hatósági büntetéssel.

V. J. közli velem, hogy a Házsongárd ellen valóságos román „honfoglaló hadjárat” zajlik. A pártállami vezetés főemberei örök nyugalmukat csakis Kolozsvár hajdani magyar nagyjainak kriptáiban tudják elképzelni. Sírmegváltás mulasztásainak ürügyén egyre-másra nullifikálnak történelmi jelentőségű sírhantokat, emlékoszlopokat, kriptákat, kopjafákat, tumbákat. Valóságos maffia működik a kincses városban. Soha senki sem fogja kideríteni, hogy erdélyi, kolozsvári főnemesi családok címeres kriptáinak homlokzatára miként kerülnek új vésetben román főmuftik nevei. Isten őrizzen attól, hogy bárkinek a temetőbeli nyugalmát elirigyelné az ember! Azt viszont megkérdezheti: vajon létezik-e a világon a kolozsvárihoz hasonló törekvés – temetők „etnikai arculatának” erőszakos módosítására?

Legutóbb Teleki Sándor sírját és szobrát semmisítették meg.

Lehullt a hó.

Halottak napján fehér lepel borítja a temetőket.

Marosvásárhelyt nyugvó halottaink sírján gyújtunk gyertyát. Magyarok ezrei, de talán tízezrei hullámzanak a temetőben és környékén. Ez a minden esztendei zarándoklat nehéz próba elé állít belügyet és rendőrséget. Eleven magyarok találkozása halott elődeikkel! Útlevél nélküli, ellenőrizhetetlen utazás ez visszafelé az időben; vissza Magyarországra.

Valamikori magyar állampolgárokkal társalkodunk az emlékezés borongásában. Ahány halhatatlan név a sírköveken: megannyi kihágás, törvénysértés a mai nemzeti kurzusban. Aranka György, a Bolyaiak, Mentovich és Szász Károly, Borsos Tamás, nagyapák, ükapák, az első világháborúban elesettek egytől egyig magyar állampolgárok voltak, mai megítélés szerint „idegenek”, a velük való találkozás lehetőleg kerülendő, ám ha mégis… kutya kötelessége mindenkinek a jelentés, igaz hazafiak részéről a följelentés.

Nagy nap és nagy gond ez a mai a szekusok számára is. Szemmel tartani, fülesekkel kihallgatni a roppant tömeg vélekedéseit; ott lenni mindenütt, ahol történelmi nosztalgia ködpárái szállongnak süppedt sírhantok és mohás kövek fölött; lefülelni, helyben fölpofozni a Székely Vértanúk Emlékművének tövébe gyertyát állító kisdiákot – tegnapi összeesküvők mai tanítványát; nyomon követni, titkos szándékaikban is megismerni a világításra jött magyar-magyarokat, osztrák-magyarokat, svéd-magyarokat, ausztrál-magyarokat, amerikás magyarokat, német-magyarokat, megtudni, melyiknek milyen a „politikai színe” és fonákja, aztán hol száll meg törvénytelenül, melyik rokonánál, hol lehet majd hajnalban rátörni, az ágyból kiverni, 15000 lejt büntetésként vele kifizettetni a szállástörvény megsértése miatt, majd azután… – hát ez bizony rendkívüli erőfeszítéssel járó hadi ténykedés, helyi honvédő háború! Hősi cselekedetek napja ez a mai. El kell takarítani pl. a koszorúk magyar nemzetiszínű szalagjait. A kémelhárítók: színelhárítók is.

 

*

 

Cselényi László hívott telefonon, mondván, hogy egyik írásom alapján kisfilmet szeretne készíteni. („Mert ahová te mégy, oda megyek.”) Átjönne néhány napra megbeszélni a forgatókönyvet.

Egy nyelv halálának és feltámadásának történetét nem könnyű a film nyelvére átültetni. Megeshet, hogy Laci vállalkozását lefumigálják majd azok, akik nyelvüket fenik rajtunk, akik pusztuló nyelvünket védjük Romániában. Pusztulásról szólok annak ellenére, hogy a magyarországi köztudatban mi, erdélyiek úgy élünk, mint az igazi magyar nyelv őrzői; e szépséges köntös példás viselői.

Előfordul mégis Budapesten éppúgy, mint Debrecenben, hogy odavaló magyar összecsapja a két kezét szavaink hallatán: „Fantasztikus! Milyen jól beszélitek még mindig Romániában a magyar nyelvet!” Jó hírünket őrzi tán Medgyes Lajosnak Petőfihez írott levele is, amelyben így lelkendezik az erdélyiekről: „Tiszta, szeplőtelen magyarságot egyedül a Székelyföldön s jelesen Maros- s Udvarhelyszéken fogsz találni.”

Így van ez!

Mikes Kelemen és Tamási Áron igazolja cáfolhatatlanul.

A székelység viszont csak egyharmada a romániai magyarságnak.

A kétharmad nyelve olyan tájakon például, mint a Mezőség: közel egy évszázada agonizál. A nyelv halála hosszadalmas. Gyógyítói, virrasztói maguk is kimúlnak a föltámasztás kísérleteiben, hisz maguk is csak utórezgései egy régen megszakadt harangozásnak.

Az embernek fáj a füle hallani: miként gyötri, nyúzza fakéssel nyelvünket a kolozsvári munkás, a dél-erdélyi magyarság jó része.

Míg nem lesz önálló magyar iskolai hálózatunk az óvodától egyetemeinkig: nincs remény a nyelvi romlás-pusztulás megállítására. Mert arról van legenda, hogy a kis Jézussal együtt nőtt a ruhácskája, ám arra, hogy szórványmagyar gyermek nyelvi köntöse anyanyelvi oktatás nélkül együtt nőne a viselőjével: nincs példa.

Nyelvünk pusztulásáról írt elbeszélésemet itthon nem közölhettem. Pangloss mester irodalmi cukrászinasai munkámat a rágalom műfajába sorolva bíróság elé utalták.

Ezt próbálja most Cselényi László tv-filmként megszólaltatni Magyarországon.

 

*

 

A naplóíró mint valami kármegállapító: csak jegyzi, jegyzőkönyveli a veszteségeket; egy történelmi jégverés pusztításait, hogy végül azt mondja valaki rá: ugyanazt mondja ma is, mit a tegnap mondott. Neki mindenről az jut eszébe. Boldog állapot, mikor az ember kedve szerint válogathat sírás, kacagás, földi járás, égi szárnyalás, bölcseleti gond avagy a szerelem hívásai között!

E mifelénk ritka kínálattal szemben a szellemi kötetlenség híveit is kíméletlenül ragadja torkon a követelmény, mit úgy nevezünk, hogy: helyzet. Mindeneknek ura és parancsolója: a lélegzetünket is meghatározó helyzet. Nem gondolni rá: lehetetlenség. Akit vízbe taszítottak s vad hullámok között kétségbeesetten a partra igyekszik: csak arra gondolhat, hogy vízbe került és kék orcával víz alá juthat. Ne vegyük hát rossz néven tőle, hogy vízbeesetten mindenről az jut eszébe: a víz, a hullámsír.

 

*

 

A bukaresti tv gigantikus méretű táncos-dalos, tornamutatványos gálaműsort sugároz N. Ceauşescu és neje tiszteletére. És micsoda véletlen egyezés! Képmagnón Mussoliniról szóló filmet is megnézünk. Az ő tiszteletére rendezett római gálaműsor majdnem mindenben azonos volt a bukarestivel.

 

*

 

Nemo propheta… senki sem próféta a saját hazájában.

Még színházi ürge sem!

Maradjunk a marosvásárhelyi társulatnál. Közel évtizedes helyi betiltatásom után Kincses Elemér jóvoltából újabb próbálkozás történt az anatéma visszavonására.

Meghirdették plakáton is az Advent bemutatását.

Nem lett belőle semmi sem!

A bérletes berzenkedik: uram, én befizettem rá! Miért csaptak be? Válasz: hiszen a darab címe is jelzi: még várni kell rá!

Meghirdették – igaz, csak szándéknyilatkozatban – Az álomkommandót is.

Abból sem lett semmi!

Azazhogy mégis lett: egy vastag följelentés, miszerint szerző és rendező az államelnök személyét mocskoló művet akart színpadra vinni.

Meghirdették plakáton a mesejátékomat: Kalandozások Ihajcsuhajdiában.

Bérletesek előfizettek rá, de közben azt is betiltották.

Megyei pártbizottsági vélekedés, bizalmas közlésben: „Sütő ne nézzen minket idiótáknak! Tudjuk mi, hol van az a Csuhajdia, meg hogy hol szabad sírni. Vegye tudomásul, hogy itt helyben, minálunk, a sokoldalúan fejlett szocializmusban nem szabad sírni-siránkozni. Lenin elvtárs is megmondta, hogy az ilyesmi: értelmiségi betegség. Optimizmus kell nekünk a legnagyobb mennyiségben!”

Kész!

 

*

 

S. M. barátom közli velem a megyei könyvtár igazgatójának szigorú döntését: Cselényi Béla apatársamnak, aki nyugdíjas egyetemi tanár Kolozsvárott, nem engedélyezi a Bolyai-kéziratok tanulmányozását a Teleki Tékában. A levéltárból kitiltott történész különben tanára volt az igazgatónak.

Végre választ kaptam a Litera nevű magánkiadótól, amelynek igazgatója sajnálkozva közli velem: Engedjétek hozzám jönni a szavakat című könyvem, amelyet saját pénzemen ki szeretnék adatni, már megjelent egyszer. Második kiadást a Litera nem vállalhat. Továbbá: a kiadónak nincs magyarul értő szerkesztője. Üdvözlettel stb. Kiderül tehát: a Literát ugyanazok ellenőrzik, akik a Kriteriont is. Hazudnak is, hisz jó néhány magyar verseskönyvet kihoztak már a szerzők „nyerskapitalista” kifosztásának árán.

Hozzám tehát kegyesek voltak: nem akarnak anyagilag megnyomorítani. Nem kell nekik a pénzem!

Tegnap este Fazekas János látogatott meg bennünket. Székelyföldi utazásainak lesújtó tapasztalatait összegezte. A székely himnuszbeli sziklát, amely porlik, fel akarják robbantani. A szórványmagyarság példája mutatja: asszimilálni főleg a szétszórt magyarokat lehet.

Jánosnak, aki miniszter korában boldog-boldogtalannak osztogatta a gépkocsi-vásárlási engedélyeket: nincsen autója. Ha utazni akar: barátai, rokonai segítik meg, akik ilyenformán ugyancsak belügyi listára kerülnek a megfigyeltek közé. Nem üldözési mánia mondatja Jánossal, hogy kiebrudalt állapotában a szekusok minden lépését figyelik, éjjel-nappal rajta van a szemük – és a fülük. Ahol csak megjelenik: rendkívüli intézkedéseket hoznak. Lehallgatják telefonbeszélgetéseit, barátaival folytatott eszmecseréit – bárhol legyen is.

Lehallgatják, mert van mit hallaniuk tőle.

Egy székelyföldi lány államtanácsi engedélyt kapott, hogy házasságot kössön magyarországi kérőjével.

Úgy határoztak, hogy a „polgári esküvő” után nagy lakodalmat csapnak, „százházasat” a művelődési ház nagytermében. Megtörtént hát minden előkészület: disznóölés, borjúvágás, majorságáldozat, tészta- és kalácssütés, italbeszerzés, mi minden!

Szalagos botjaikkal, mondókáikkal működésbe léptek a vőfélyek, nyirettyűt gyantáztak már a zenészek. Feldíszített teremben, színes lampionok alatt egybegyűlt a 300 főnyi násznép, esketésre készen állt a tiszteletes úr, a kántor, aztán megszólaltak a harangok, szóltak hosszan a várakozásban, amelyet elborított lassanként az aggodalom, aztán a sírás, káromkodás. Híre jött ui. odatúlról: a vőlegényt nem engedték az országba bejönni. A határátkelő helyen azt mondták neki a román hatóságiak: vissza! Az indok? Államtitok.

A lakodalmat azért megtartották – vőlegény nélkül is. Székét üresen hagyták a zokogó menyasszony mellett.

 

*

 

G. Zs. látogatása. Mondja, hogy tanulmánykötete még mindig a cenzornál van, hiába sürgetik, nem ad választ, nincs rá „nihil obstat”. Azt már korábban közölték vele, hogy a drámáimról szóló tanulmányainak engedélyezésére ne számítson. A tiltás fentről jött, a központi bizottság illetékes osztályáról.

 

*

 

Nemrégen még azzal kecsegtettek, hogy végre útlevélhez jutunk.

Minden irányból megjött a szóbeli jóváhagyás, ki kellett volna töltenem a kérdőíveket, de valami közbejött. Az ellenőrzésnek egy olyan mozzanata, amely eddig ismeretlen volt az utazás kálváriájában: annak igazolása Kolozs megye illetékes hatóságának részéről, hogy 1927-ben Pusztakamaráson valóban megszülettem. Mert hogy létezem: a helybéliek tudják, sőt látják is. De hogy meg is születtem, azt csak anyakönyvi igazolás által hiszik el. Ehhez nem elég a rendelkezésükre bocsátott születési bizonyítványom. Világrajövetelem tényét a Kolozs megyei néptanácsnak is meg kell erősítenie. (Mindez nyilván rablómese. Szülőfalum Kolozs megyéhez tartozik. Szüleim és rokonaim belügyi körülszimatolását csakis kolozsvári fülesek végezhetik el. Ezért a késedelem.)

Nem tettünk eleget az idei úrbéri kötelezettségeinknek. Azaz: csak részben. Az önadónak nevezett sarcot befizettem, vagyis levonták a fizetésemből a szerkesztőségben. A robotot viszont elhanyagoltam Évával együtt, aki hivatalos értelemben „nem dolgozó”, „nem produktív elem”, mégis kirótták rá az állami kötelezettséget.

Kettőnket tavaly 12 napi közmunkára köteleztek. Emellett 400 lejt kell még fizetni és 10 kg hulladékanyagot (rezet, vasat, rongyot, papírt stb.) beszolgáltatni.

Ezt megfellebbezve az igazság győzelmének örvendezhettünk.

Évát fölmentették az úrbéri kötelezettségek alól.

Így csak én tartozom az államnak 6 napi közmunkával, amit a napszámbér többszörösének árán lehet megváltani.

Idén kinézek magamnak valahol egy nemzetgazdaságilag, stratégiailag fontos építő telepet. Ásót, lapátot vetek a vállamra és elballagok a toronydaruk irányába, ahol rendszerint ismerősökre bukkan az ember. Festők, zenészek, nőgyógyászok, postások, gépírónők várakoznak, hogy téglahordásra, romeltakarításra meg hasonló munkákra osszák be őket.

Vágyam, hogy Ceauşescu elvtárs helyi villájának kertjében magam is virágültető lehessek. Izgalmas kolorista munkát lehet ott végezni. Miként az egész városban, ott is szigorú parancsba adták, hogy csakis olyan virágokat szabad ültetni, amelyek együttesen a román nemzeti színeket, „adják ki”.

Fehér virág a magyar trikolórnak részeként száműzve, sőt kipusztítva az egész városban a nyilvános tereken.

Így tehát, ha Ceauşescu elvtárs virágágyásait gyomlálhatnám, közelebbről is megfigyelhetném a colorfóbia áldozatait. Ezek főleg pártaktivisták és belügyi megfigyelők.

Telnek a hetek – útlevél sehol. „Nem is lesz – mondja Éva. – A tegnap is lebanditáztad őket! Pedig tudod, hogy lehallgatnak.” Így volt, sajnos. Fogytán a türelem. A kolozsvári hivatal még nem adta le jelentését a szüleimről: 88 éves apámról és 83 éves anyámról; politikai nézeteikről, úgyszintén a rokonaimról is.

Reggeli kiabálásom után déli időben hívott N. százados, mondván: fizessek be újabb összeget utazási csekkszámlára, aztán érdeklődjem később…

Nemigen lesz ebből gálickő. Küldöm hát a táviratot Budapestre a bírálóbizottságnak, amely magyarországi olvasóim és színpadi munkáim nézőinek szavazata alapján engem jelölt az erdélyi írók közül Erzsébet-díjra: „Utazáshoz kedvem lenne, de nincs útlevelem.”

Fültanúk szerint itthon egy volt kollégám kijelentette: oly hosszadalmas „házfogság” után engem külföldre kiereszteni: politikai baklövés lenne a román hatóság részéről. Bizonyos, hogy budapesti meg nyugati újságíróknak panaszkodni fogok, Románia fényes hírnevének ártalmára.

A régi módszer: magyart magyarral veretni agyon, még mindig eredménnyel alkalmazható.

Újabb érdeklődésemre az útlevélhivatal egyik tisztje megrázta megint a csörgőt az orrom előtt: lassan, de biztosan közeledik óhajom teljesítésének boldog órája. Már csak az utolsó, ám legfontosabb aláírás hiányzik az okmányokról.

Felszusszanva, de mégis kételkedve lessük Évával, hogy mi lesz az ígéretekből. Annak hírére viszont, hogy Cselényi Laci vejem jön értünk Budapestről: elkezdjük eregetni a remény szivárványos buborékait. Menet közben megnézzük majd Kolozsvárott a Vidám sirató előadását Tompa Gábor rendezésében. Színpadi munkáim közül ez az egyetlen, amelynek megkegyelmezett a cenzúra.

 

*

 

Gyerekek szenvedéseit a szülők gyötrelmei gyarapítják.

Bözödi barátom panaszolja, hogy 10 éves kislánya naponta 2-3 órát kínlódik a román történelmi lecke bemagolásával anélkül, hogy értené, mit tanul.

A pedagógia legelemibb szabályait is lábbal tipró, gyermeket kínzó román tankönyvek teljességgel alkalmatlanok arra, hogy magyar gyermekek azok segédletével a román nyelvet elsajátíthassák. Ezeket a könyveket kényszerzubbony után kiáltó minisztériumi pszichopaták tették kötelezővé tíz éven aluli magyar gyermekek számára. Ennek következtében Romániában magyar szülők, de kivált a székelyek évtizedek óta kínlódnak estéről estére, hogy gyerekeik helyett elkészítsék azokat a román leckéket, amelyeknek pl. XVIII. századbeli szövegeit, ódon moldovai kifejezéseit a román csendőr sem érti.

Útlevél-tulajdonosok vagyunk!

Indulhatunk Budapestre. Fél napot meg egy éjszakát időzünk Kolozsvárott, hogy megnézzük a Vidám sirató előadását Tompa Gábor rendezésében. Fájdalmas és abszurd mozzanata annak, amit látni fogunk, hogy az erdélyi magyar exodust sirató színdarab főszereplője maga is végleges távozásra szánta el magát családostul. Vizet prédikálni és kötelezőleg bort inni – főleg – színésznek adatik meg. Egy a kotta s más a hang? Sorsának tragikus dallamait nem maga írja, a színpadon megütött hang pedig a szerzőé, a rendezőé, a rája kiosztott szerepé.

A Vidám sirató bemutatója Kolozsvárt.

Az erdélyi magyarság e mostani menekülési hangulatában Tompa Gábor okkal erősítette föl groteszk elemekkel a darabnak azokat a mozzanatait, amelyek egy széteső nemzeti közösség pusztulását jelzik. Tündérszépségű lányaink púpos véneknek is könnyedén mondanak igent, csak minél hamarább odatúl lássák magukat: az illúziók földjén. Amely azért sokaknak megváltás az itthoni üldöztetések után.

 

*

 

Kolozsvárott egy bánatos asszony arra kér: segítsek neki Nyugatra menekült s néhány éve eltűnt fia fölkutatásában. Nyugati országok követségeihez írott leveleit, azok válaszait is átadja. Köztük évtizedek óta siratott gyermekének egy levelét is.

Elszomorító, hogy miként lesz a mi mostani nagy omlásunkban Lajcsiból Louis; Erdély fiából francia zsoldos katona.

Sajogó szívvel tűnődöm: viszontláthatja-e valaha is a fiát ez az asszony? Aki oly messzire menekült innen: kilőtt puskagolyó… Árvából lesz jó katona, mert nincs neki pártfogója. A gondolataim közé pilinkézett népdalfoszlány is jelzi: miként fonódik egybe elválaszthatatlanul mindannyiunk sorsa. Holtig várakozó édesanyja van még az ember fiának, de hazája? Már csak mostoha.

1988

Tavaly novemberben hagytam abba a naplóírást, rejtettem el utazásunk előtt a füzeteimet, jól tudván, hogy éhes disznó makkal, szekus házkutató titkos naplóval álmodik. „Ugye, megmondtuk?! Íme, miket firkál s miként vélekedik rólunk!”

Magyarországon – közel két és fél hónap alatt – semmilyen följegyzést nem készíthettem. Pihenéstelen lótás-futásban suhantak el a napok s hónapok. Meg aztán amikor hazafelé jövet – január 23-án – megbogarásztak minket a román vámosok, újból kiderült: naplójegyzetet még szivarpapíron se menthettem volna át.

Hármunkat, vagyis Évát, Cselényi Lacit és jómagamat közel három óráig tartó „vámolásnak” vetettek alá mínusz 15 fokos hidegben. Gépkocsink csomagteréből, külső csomagtartójáról mindent kivétettek, leszedettek velünk. Összes bőröndjeinket, szatyrainkat, dobozainkat, táskáinkat a hírhedett kőasztalok egyikére kellett felpakolni. „Kinyitni!” – szólt a zord parancs. Egy rosszképű, civilruhás motozó mindenből minden holmit kiboríttatott, összeturkált, orrát fintorítva, szemöldökét ráncolgatva vizsgálódott, fölbecsült, kákán csomót keresve forgatta szemeit, majd látván, hogy semmibe sem tud belekötni, dühösen legyintett: gátá! – végeztem!

Majdnem egy órába telt, míg mindent újból a helyére rakhattunk. A sebtiben és kékre fagyott állapotunkban visszagyömöszölt holmiknak negyede-harmada már nem fért vissza a bőröndökbe. Felnyaláboltuk a kőasztalról, behajigáltuk az autó hátsó ülésére.

Végre megszabadultunk, gondoltuk, de korai volt az örömünk.

Egy másik zord alak Cselényi Lacit magához intette, majd elvezette valahová. Az ámulatból jóformán ki se kecmeregtem, s az iménti motozó máris kikapta kezemből az aktatáskámat, „Nézzük csak, mi van benne!” – mondta és egyenként vett szemügyre minden iratot, ceruzát, okmányt, képeslapot, receptet, orvosságos dobozt, tartalék szemüveget, annak a tokját is – hasztalan! Semmi gyanúsat nem találván kissé csüggetegen vette kézbe utolsó vizsgálati tárgyként Vígh István grafikus barátomnak egy vártemplomos postalapját, amelynek felső bal sarkában Sinkovits Imre gondosan megrajzolt betűivel írva ez olvasható: S. A. ÁDVENT A HARGITÁN 81. ELŐADÁS.

Fordítsam le neki! Igényes műfordításban közlöm vele darabom címét – ékes román nyelven. A sepsiszentgyörgyi vártemplom rajzát nem fordítom: láthatja, hogy templom.

Kémelhárítási szempontból ez tehát semmiség, de jaj! A kártya másik oldala! Bővebb szöveg, aláírások, mint valami politikai összeesküvés, Románia elleni nyilatkozat magyar bandájának kézjegyei!

„Mi ez? Kik ezek? Mit akarnak? Desiffrírozza az aláírásokat!”

Mondom tehát újból, hogy a budapesti Nemzeti Színház tagjainak egy kisebb csapata, a színdarabomat játszó együttes ezt az üdvözlőlapot küldte nekem, s aláírta: Kubik Anna, Funtek Frigyes, Agárdy Gábor, Götz Anna, Sinkovits Imre, Sík Ferenc rendező és Pozsgay Imre.

Pozsgay nevének hallatán azt kérdi:

– Hát ő is játszott?

– Ő most a politikában játszik főszerepet – mondtam.

– Aha! – bólintott a vámtiszt. – Szóval így…

Akkor már jött vissza a vejem dühtől sápadtan a másik motozónak az oldalán. A kifejezés nem metaforikus. Lacinak minden zsebét ki kellett forgatnia, válltáskájából mindent kiszedettek vele, kétezer lejt is, korábbi erdélyi utazások maradék összegét jórészt aprópénzben.

Erős gyanakvásában, hősies kutatás közben tehát ezt a román pénzt, egy pár kesztyűnek az árát találta meg nála a vámos. Akárha fegyver, lőszer lett volna, el is kobozta menten, nyugtát pedig nem adott róla. Lacit ez nem keserítette el, hanem a testi motozás, a megaláztatás viselte meg aggasztóan.

Fél óra múltán is szederjes volt az ajaka.

 

*

 

Mi maradt mögöttünk túl a nemzetiszínű határsorompókon?

Gyermekeink öröme, a viszontlátás titkoltan könnyes kacagásai.

Új otthonuk, hivatásukká lett munkájuk, a mindentújrakezdés gondjainak közös számbavétele.

Reményeikhez a segítő szülői szándék, aggodalmaikhoz a néma fogadalom, hogy valamiképpen elviselhetővé szelídítjük az egymástól való elszakadásunkat.

Nem áltatjuk magunk. Bennük is, bennünk is fájdalmas, soha el nem múló érzés marad annak bizonyossága, hogy míg élünk, de még halálunkban is határsorompók fognak minket egymástól elválasztani.

Szilveszterkor mondogatjuk ősi rigmusokban: forog a kerék a talpán, múlnak az évek sok változásban. Mi most a történelmi kerék talpa alatt megtöretve remélünk javunkra változást.