Színművek II.

 

 

 

 

Káin és Ábel

Dráma három jajkiáltásban


Szereplők
ÉVA
ÁDÁM
KÁIN
ÁBEL
ARABELLA
AZ ÚR HANGJA

 

Első jajkiáltás

Trópusi táj és hangulat. A háttérben három cölöpkunyhó. Ádám kunyhójának bejárata fölött s kétoldalt: megfojtott, száradó óriáskígyó. Az Ábelén áldozati bárányok, kecskék bőre; a Káinén búzakéve. Csönd, madárhang, a tenger lélegzete s felhőtlen ég, hogy aki megérdemli, láthassa az Istent. Az előtérben Ábel hatalmas áldozati oltára, tövében egy vérfoltos kővel. Ábel kilép a kunyhóból, kezében aranycsésze. Elhelyezi az oltáron, gyönyörködik benne, majd az ég tisztaságában. Furulyaszó, majd oroszlánhang. Ábel megretten, fölkapja az aranycsészét, mintegy az Istennek mutatván: ezt csináltam néked. Az ég beborul, vihar, villám, mennydörgés. Az első puskalövéshez hasonlatos dörejre Ábel beszalad a kunyhóba, kihozza kürtjét, belefúj. Dörrenések a közvetlen közelében.

 

ÁBEL

Káin! Káin! Hallod, bátyám? Térdre borul. Káin! Takard el az arcod! Ó, haragnak Istene! Nagyok és csodálatosak a te műveid, mindenható Úristen! Igazságosak és igazak útjaid, Mennynek és Földnek, talpad alatt e néhány embernek Királya. Félek és reszketek, Uram, ki ne félne téged, és ki ne dicsőítené nevedet! Új lakóhelyünkön új oltárt emeltem, nézd, a kő véres már áldozati bárányaim vérétől, aranycsészét is készítettem neked, mert egyedül te vagy szent, s eljönnek majd mind a teremtett lények és térdre borulnak előtted, mert nyilvánvalókká lettek igazságos ítéleteid. Anyámat, atyámat lángpallosoddal az Édenből kiűzted, régi szálláshelyükön a földet kiszikkasztottad; ez új helyen bár tekints le ránk enyhült pillantással, áldd meg kínlódásainkat…

KÁIN

Jön, letérdel Ábel mellé. Egy darabig hallgatja annak már csak suttogó szavait, majd ő is könyörögni kezd. Ha úgy akarod, belenyugszunk, Isten, minden határozatodba. Miért töröd össze a belenyugvásunk szándékát is, mint a cserépedényt? Miért teszed próbára naponként, óránként, percenként a hűségünket? Avagy nem a szeretet jegyében teremtettél mindeneket? Dörej. Miért vagy hát örökkön haragos?

ÁBEL

A sasnak háromszori jajkiáltását hallottam a reggel.

KÁIN

Eget, földet, óceánokat és csodás lényeket alkottál, mosoly helyett mégis rosszalló pillantást vetsz saját művedre. Megbántad, Uram, amit cselekedtél? Anyánk, apánk bűne miatt a fiakból is kiábrándultál? Narancsligeteimet a földre botoltad, szőlőmet jégesőd pusztítja, búzaföldemre a tengert uszítod, és ha elunod játékaidat, sáskahadat eregetsz ránk az ujjaid közül… Ábel elképed.

ÁBEL

Mit beszélsz?

KÁIN

Az igazságot imádkozom. Szemébe imádkozom a tényeket.

ÁBEL

És azt mondod: játszik velünk?

KÁIN

Nem, ezt nem mondtam, Ábel.

ÁBEL

És ha elunod játékaidat… így mondtad.

KÁIN

Isten játékait emlegettem?

ÁBEL

Játéknak nyilvánítod a bölcsességét? A haragját?

KÁIN

Új dörej hallatán. Valóban ezt mondtam?

ÁBEL

Sáskahadat eregetsz ránk az ujjaid közül. Borzasztó. A dörejre elfödi arcát, Káin kutatólag néz föl az égre.

KÁIN

Bocsáss meg, Uram, a te szolgádnak, mert nem tudja, mit beszél.

 

Hirtelen kitisztul az ég, csönd.

 

ÁBEL

Elment! Elmúltak a veszedelmei. Káin! A bocsánatát kérted és megenyhült! Evoé! Bocsánatkérő szavadat még sohase hallottam. Evoé! Anyánk boldog lesz, ha elmondom neki. Itt az oltárom előtt miattad sírt és imádkozott az éjjel is. Evoé! Elmúltak a titokzatos dörrenések is. Ezeket még sohase hallottam. Biztonságos csend van. Csak az óceán… Ó, bátyám, micsoda ereje van a töredelmes alázatnak!

KÁIN

De hiszen…

ÁBEL

Nem az én félelmem: a te szavad jutott föl hozzá. Bocsáss meg, Uram… Három ritka szó, három fehér galamb az égbe röppentve. Az érkezésüket jelző aranytrombita szavát is hallottam. Evoé! Káin galambszavait hallottam! Csak attól tartok, holnap…

KÁIN

Mi történik holnap?

ÁBEL

A szemébe imádkozol újra valamit.

KÁIN

Nem kellene ujjat húznom Vele. Ezen gondolkoztam a leperzselt földjeim láttán.

ÁBEL

Az Éden ostromáról is le kellene mondanod már.

KÁIN

Arról nem mondok le. Látni akarom, látni fogom az elveszített Paradicsomunkat – belülről.

ÁBEL

Háromszáz őrzőangyal, fegyveresen a hét kapu előtt.

KÁIN

Anyánk látomása. És ha csak egy van?

ÁBEL

Az Úrnak egyetlen kerubja is erősebb valamennyiünknél.

KÁIN

Mert fejedbe sulykoltad a gyöngeség tudatát. De ha egyszer is beleszippantasz az Éden illatába!

ÁBEL

Érezted már?

KÁIN

Azt hiszem, igen. A Hebron völgyében…

ÁBEL

Milyen az az illat?

KÁIN

Nem tudom elmondani. Elborít, kiszűri belőled a félelem érzését.

ÁBEL

Megrészegít! Mint apánkat a cserjepálinka. Azért imádkozol te vádakat! Követeléseket!

KÁIN

Anyánkat, lám, ugyanaz az illat csak elszomorítja. Néz hosszan a Hebron völgye felé, múltkor úgy aludt el az Éden illatemlékeivel. Bevallotta nekem.

ÁBEL

Lassanként őt is belesodrod a betörési szándékaidba.

KÁIN

Csak eligazít az emlékeivel. Az Éden felé vezető utakat egyedül ő ismeri. Apánk elfelejtette már. Velem jössz-e?

ÁBEL

Nem.

KÁIN

A Makpela-barlangig.

ÁBEL

Nem, nem, nem!

KÁIN

A Hebron völgyének végében, a citromerdőn túl, a cédrusliget sarkán balra kanyarodva már különös fények ragyognak éjszaka. Ékszervillogás az ég peremén. Onnan már csak kúszva lehet megközelíteni a Lebia hegyét.

ÁBEL

A Lebia hegyét.

KÁIN

Tüske, bozót, liánháló, kaktuszcsapda, óriási vöröshangyabolyok, sziklarepedésből rád sziszegő kígyók, skorpiók…

ÁBEL

Odáig vergődik el apánk is. Kígyót fojtogatni.

KÁIN

Tegnap a csúcs alatt fogyott el az utolsó csepp erőm is. Szakadékba zuhantam, dárdányi tövisek közé.

ÁBEL

Gyógyfüvet hozok…

KÁIN

Múlik már. S megérte. Onnan, ha jól figyelsz, a szemed előtt földerengenek az Éden falai. A százötven láb magas kristályfa.

ÁBEL

Kristályfa!

KÁIN

S a négy hatalmas szurokfolyam. A Pison, a Gibon, a Tigris, az Eufrátesz. Odabent, az Élet Fájának tövében még tej, méz, bor és olaj folyik bennük. A falakon kívül az áldás átokká válik. Mi okból? Mi céllal?

ÁBEL

Nem tudhatod, ne firtasd. Mit láttál még?

KÁIN

Vastag felhőtakaró borított mindent. De a fülemmel valamit megneszeltem.

ÁBEL

Az aranyhárfák hangját.

KÁIN

Kardsuhogást. Anyánk borzongató álmainak hangját. Mint amikor a semmibe sújt valaki; képzelt fejeket vagdos.

ÁBEL

Én úgy gondolom inkább: ezüstsarjút kaszálhatnak a kerubok.

KÁIN

A bűneinket! Bűneinket? Kacag. Mindazt, amit reggeltől estig rólunk feltételeznek.

ÁBEL

Ó, már megint!

KÁIN

Lekaszálják, begyűjtik, a lába elé hordják, belemarkol, megszagolja, s új haragra gyullad. Ez élteti: a mindennapi fölháborodás.

ÁBEL

Ne vétkezz már megint.

KÁIN

Itt vagyunk négyen, ötödiknek a tekergő Lucifer. Mondd, mit csinálna nélkülünk?

ÁBEL

Szépen kérlek, Káin…

KÁIN

Fejébe vette, hogy gonoszok, buják, restek, alattomosak, apa- és testvérgyilkosok vagyunk, meg kell minket javítani.

ÁBEL

Igen. Javítson, faragjon, alakítson.

KÁIN

Míg nem voltunk, békésen üldögélt, lebegett a vizek fölött, ha ugyan ki nem irtott már előttünk néhány nemzedéket.

ÁBEL

De hiszen jól tudod, mi történt.

KÁIN

Igen. Tiltott gyümölcs. A Tudásé. A kinyílt csipáé, az esetleges beleszólásé valahol valamibe, valamiért, ami nem kedvére való…

ÁBEL

Hallgass!

KÁIN

Tudás, hamis hang ugyebár, az ájtatos angyali kórusban?

ÁBEL

Ó, Istenem!

KÁIN

Minek alkotott oly különös gyümölcsöt, ha nem volt szabad hozzányúlni? S a tiltott almával miért ébresztette föl bennünk a Vágyat, mikor az oly rettentő bűn a szemében?

ÁBEL

Nem tudom, ne kutasd! Hallgass!

KÁIN

Nem tudom, ne kutasd, ne szólj, ne beszélj. Viseld homlokodon a bűntudat bélyegét. Még hagyján, ha ő süti rád. De magad égeted a homlokodra, önszántadból, csupa buzgalomból…

ÁBEL

Szépen kérlek, bátyám, türtőztesd magad. Csend van és kegyelem, vagy annyi bár, hogy másfelé figyel. Számunkra már az is megnyugvás, ha másfelé fordítja a tekintetét. Talán új földrészeket, óceánokat támaszt, és addig nyugodtak lehetünk. A haragját munkába öli. Lássunk munkához magunk is. Begyűjtöd, kicsépeled a búzádat, én megnyírom a juhaimat, sajtot készítek…

KÁIN

Törődjünk magunkkal, mert ha gondjába vesz: újra csak vele kell törődnünk.

ÁBEL

Mert Ő az Engedelmesség, a Volt, a Létező és az Eljövendő.

KÁIN

És én? Én mi vagyok? Te mi vagy?

ÁBEL

Ha abbahagyod a kérdezősködést, mutatok valamit. Besiet a kunyhóba, hat aranycsészével tér vissza, leteszi a hetedik mellé. Titokban, hogy te se tudj róla, nézd, mit készítettem.

KÁIN

Az aranycsészék. Anyánk százszor mesélt története. Ekkor hangos szózatot hallottam, mely így szólt a hét angyalhoz: menjetek, öntsétek ki az Isten haragjával telt hét csészét a földre. Az alattvalókra.

ÁBEL

Azok az Ő haragjának csészéi voltak. Ezek az én hálaadásoméi.

KÁIN

Hála… Így ment el az első angyal, és kiöntötte csészéjét a szárazföldre. Ettől rosszindulatú, gonosz fekély támadt mindazokra…

ÁBEL

Nem, nem!

KÁIN

Majd a második öntötte ki csészéjét a tengerbe, mely vérré változott… Vérré!

ÁBEL

Félek a vértől. Ezek örömre szolgálnak!

KÁIN

A harmadik a Napot öntötte szembe, hogy égessen, perzseljen, és apánk rettentő kínjában a nyelvét rágta idelent.

ÁBEL

Minek ezt fölemlegetni?

KÁIN

És a hatodik az Eufráteszbe öntötte ki csészéjét, hogy kiszáradjon…

ÁBEL

Ezek a békesség csészéi!

KÁIN

Hetedik a levegőégre, mikor is hatalmas szózat hallatszott az égből: igen, így legyen! És villámlott, mennydörgött, a Lebia hegye háromfelé szakadt, és ami élőlény volt, a mélységbe zuhant.

ÁBEL

Így volt! Így akarta! Nem érted? Így akarta!

KÁIN

Miért?

ÁBEL

Miért? Miért? Lucifer ott ül a hasadban, és ordibálja: miért? Istentelen kérdés.

KÁIN

Mert az emberpárnak kinyílott a szeme? Mert ők ketten észrevették egymást? És megcsókolták egymást? És együtt háltak, és te megfogantál, én megfogantam? Ezért?

ÁBEL

Ha folytatod, beverem a szádat. Beverem a szádat, kiütöm a szemed, hallod, Káin?

KÁIN

A harmadik a Napot öntötte szembe, a hetedik az eget, és ami élőlény volt, a szakadékba zuhant. De fölkelt onnan, vigyázz, testvérem!

ÁBEL

Nem szeretem a jégeső-hangodat. A szemedet sem akarom kiverni. Nézd az aranycsészéimet. A narancsligeten túl különös fára bukkantam. Kérgének a füstje oly erős, oly szelíd mégis… kék bárányfelhő. Tudod, minek neveztem el? Tömjén.

KÁIN

Tömjén.

ÁBEL

Tömjén. Az aranycsészéimbe.

KÁIN

És a füstje, a kék bárányfelhő fölszáll? Egyenesen hozzá? Egyenest az orrcimpájába?

ÁBEL

A zsámolya elé. De bánom, hogy megmutattam neked az aranycsészéimet.

KÁIN

Ne haragudj.

ÁBEL

Megalázol minden pillanatban. Sosem fogsz engem megérteni, s énnekem sosem lesz annyi szavam, hogy megértessem magam.

KÁIN

Ne haragudj…

ÁBEL

Mert nemcsak félem és rettegem: szeretem is őt. Miért vádolsz engem gyávasággal? Elítélendő, hogy élni akarok? Akármilyen haragos, ahogy te káromlod: szeszélyes legyen is, annál csodálatosabbat, hogy bennünket életre támasztott, véghez nem vihetett volna. Csak amit a szemünkkel látunk: elegendő a hálához. A füvek, fák, virágok, a csillagos ég, a tenger és a szelek színe. Az északi szél fekete, a nyugati fehér, a déli tarkabarka, a keleti vörös. Bíborvörös. Mindezt nekünk adta. Az övé volt, és nekünk adta. Őrzöm a nyájam, nézelődöm, és nem bírok betelni vele. Azon is elámulok, hogy lélegzem, hogy minden este elalszom, és újraébredek.

KÁIN

Egyetlen gondod, hogy életben maradj.

ÁBEL

Nem tudom neked elmondani, milyen nagyon szeretem azt, hogy élek. Élünk. Az óceán kellős közepében, talpalatnyi korallszigeten, fél lábon állva vulkánkődarabon, töviskosárban összecsombolyítva, étlen, szomjan, bénán és vakon, pálma ágáról fejjel lefelé lógatva, denevérként az ajtóra szögezve, kagylóhéjban, cethal gyomrában, medúzaként a víz alatt, vakondok-állapotban a föld alatt, gyümölcspatkányként a banán belsejében, pondróként egy állati hullában, akárhogyan, akárhol vállalom az életet, csak élhessek. Meg ne haljak. Érted, Káin? Benned nem így él az élet?

KÁIN

Ilyen kétségbeesetten?

ÁBEL

Örömmel inkább. Kétségbeesett örömmel. Nevet.

KÁIN

Aranycsészékkel és tömjénfüsttel, minden reggeli és minden esti áldozattal.

ÁBEL

Ami őt illeti: gondolatban se vitassuk el tőle.

KÁIN

Ez mindig sikerül neked?

ÁBEL

Micsoda?

KÁIN

Hogy gondolatban se vétkezz ellene.

ÁBEL

Hazudnék, ha tagadnám, hogy némelykor irigyellek is.

KÁIN

Miért?

ÁBEL

Nem tudom. A járásodért… A fejtartásodért. Úgy jársz-kelsz, mintha minden a tied lenne. Jó érzés lehet. Tudni, hogy a tied, ami nem a tied.

KÁIN

Addig nehéz csak, míg magaddal elhiteted.

ÁBEL

Néha azt álmodom: olyan vagyok, mint te vagy.

KÁIN

Én meg téged irigyellek.

ÁBEL

Miért?

KÁIN

A nyugodt álmaidért. Sosem látlak a kunyhóból éjszaka kijönni. A csillagos eget kutatni.

ÁBEL

Te nem alszol – de én fel-felriadok álmomból. A legszebb gödölyémet kell most feláldoznom. Elvárja tőlem, de sajnálom tőle. Pedig őt illeti: mégis elvitatom tőle.

KÁIN

Ne, ne, ne vitassuk el. Kötözzük meg, öljük le naponta a kecskét, gödölyét, a szopós bárányt, kiscsikót, mindent, ami a legkedvesebb és legdrágább.

ÁBEL

Igen. Mindent, ami a legkedvesebb és legdrágább. Potomság az életünkhöz képest. Potomság.

KÁIN

Nehogy a rengeteg potomság Mindenné váljék egy napon.

ÁBEL

Amit kaptunk, úgysem tudjuk viszonozni.

KÁIN

Megszomjaztam.

ÁBEL

Apám korsója ott a kő mellett.

KÁIN

Gyanútlanul tölt egy aranycsészébe. Narancssör. Az újabb találmánya.

ÁBEL

Az áldozó csészémből? Megháborodtál? Kiveszi kezéből a csészét.

KÁIN

Másik csészébe tölt. Kit bántok vele?

ÁBEL

Kiragadja kezéből a csészét. Nem hallottad? Neki készítettem!

KÁIN

A harmadikba tölt. S én őt megfertőzöm?

ÁBEL

Neki készítettem!

KÁIN

Attól még az Övé marad.

ÁBEL

Kiveri kezéből a csészét. Istenkáromló szád nyomával a peremén?

KÁIN

A jókívánságommal.

ÁBEL

A leheleteddel fertőzötten?

KÁIN

A neki fölajánlott lélegzetemmel.

ÁBEL

Még csúfolkodol is! Kiveri kezéből a csészét.

KÁIN

Megtisztelem magam. Ötödik csésze. Türtőztesd magad.

ÁBEL

Oltárgyalázó. Kiveri kezéből a csészét.

KÁIN

Próbálkozzunk hát a hatodikkal. De figyelmeztetlek… Kést vesz elő. Inni akar a csészéből. Ábel végtelen szomorúsággal nézi. Káin leteszi a poharat anélkül, hogy megérintené. Csend.

ÁBEL

Amikor összeverekedtünk és megszúrtalak a késsel, a gyógyulásodért imádkoztam és áldoztam mindennap. Nem, nem akartalak megszúrni, mondtam magamban minden pillanatban, és rettenetesen féltem, hogy meghalsz. Mikor oly sok napi eszméletlenség után felgyógyultál, örömömben fogtam e csészék elkészítéséhez. Sokévi munkámat akarod megsemmisíteni.

KÁIN

Nem mondtad akkor.

ÁBEL

Nem mondtam.

KÁIN

Azt sem, hogy imádkoztál értem.

ÁBEL

Azt sem.

KÁIN

Az örömödet is csak Neki vallottad meg.

ÁBEL

A titkaimnak Őt választottam.

KÁIN

Miért nem engem?

ÁBEL

Nem tudom: egyik ember titka jó helyt van-e a másik ember birtokában? A vadat hálóval, csapdával fogják. Az embert a titkával.

KÁIN

Lehetséges. Apánk a példa rá.

ÁBEL

Ugye, jó lenne, ha nem tudna Szamáel bűnéről? Ha anyánk nem vallotta volna be neki.

KÁIN

Akkor hazugságban élne. A kígyós emlék álmában fojtaná meg.

ÁBEL

Csak Őneki vallotta volna meg. Az égre mutat.

KÁIN

Mindent csak Őneki.

ÁBEL

Én Őt választottam.

KÁIN

Választottad? Kiből? Miből? Hány Isten közül? Ki kérdezte meg tőled: akarod-e vagy sem?

ÁBEL

Már megint Lucifer szól veled.

KÁIN

Eljöttél volna hozzám a poharaiddal: Káin testvérem, ne haragudj rám.

ÁBEL

Azt mondtam velük. Hétszeres bocsánatkéréssel. Ne igyál belőle. A bocsánatkérésem és az örömöm, hogy nem haltál meg akkor.

KÁIN

Újra kézbe veszi a poharat. Az örömödön is osztozhattunk volna. Most legalább. Inni akar.

ÁBEL

A poharam! A választásom! Kiüti a kezéből.

KÁIN

Az Úr megharagszik. A sodromból kihozol. A hetedikkel.

ÁBEL

A hetedikkel az agyad is loccsan. Ráveti magát. Káin könnyedén védi ki az ütéseit.

KÁIN

Az Úr megharagszik.

ÁBEL

Már összetéveszted magad az Úrral. Te métely. Lucifer. Állon üti. Ezt az első poharamért.

KÁIN

Erős ütésed van.

ÁBEL

Ezt a másodikért.

KÁIN

Hétig ne merészkedj. Nyolcat kapsz vissza.

ÁBEL

A beszennyezett örömömért. Újabb ütés.

KÁIN

Akkor most hívd az Istent segítségül.

 

Birkóznak.

 

ÁBEL

Az én pártomon áll. Nem te léptél vele szövetségre.

KÁIN

A félelem: nem szövetség.

ÁBEL

A hűség nem félelem.

KÁIN

A rettegés: csupa hűség.

ÁBEL

Az alázat nem félelem.

KÁIN

Az alázat: gyalázat.

 

Egy távoli, majd közeli dörrenés.

 

ÁBEL

A villámaival sújt le. Megretten, s a földre tepert Káin fölött mozdulatlanul. Az Úr van a közelben.

KÁIN

Kókuszdió.

ÁBEL

Az Úr közeleg.

KÁIN

Kókuszdió.

ÁBEL

Újabb dörrenésre. Haragra gerjedt.

KÁIN

Valakit lerugdosott a környezetéből. Híveinek potyogása hallik.

ÁBEL

Imádkozzunk. Félek és reszketek, Uram, ki ne félne téged, Uram, és ki ne dicsőítené nevedet?

KÁIN

A közelükben földre pottyanó és nagyot pukkanó, gyermekfej nagyságú kókuszdiót fölemelve, harsány kacajjal. Kókuszdió. Másodszor imádkozol a kókuszdió-potyogás tiszteletére.

ÁBEL

Ne csúfolkodj. De látja már, hogy Káinnak igaza volt.

KÁIN

A kókuszdiót kézbe véve. A kókuszdió védőburka. Isten haragja, midőn a földön szétpukkan. Nevet. Levágott gyermekfej. Földre hajigált csecsemőfejek.

ÁBEL

Káin, ne kacagj!

KÁIN

Imádkozzunk, dicsőítsünk!

ÁBEL

Káin, ne kacagj!

KÁIN

Szétpukkanok magam is.

ÁBEL

Ne kacagj.

KÁIN

Nem én… a torkom…

ÁBEL

Ne kacagj!

KÁIN

Minden az Ő műve. A kókuszdió-potyogás is. Kókuszfejünkben a gondolat, sugallat, mozdulatunkban az indulat, a cél, az egyetlen, kenyerünkben a só…

ÁBEL

Elhallgass!

KÁIN

Tenyerünkben a viszketegség, álmunkban az álom, napkelte, napnyugta, mind Ő, mind Ő, mind Ő, a Jó, mi csak a Rossz vagyunk, az Utálatos, amit velünk együtt Ő fog majd kivetni belőlünk, mert egyedül Ő tudja, mire van szükségünk, és ha elegendő a tömjénfüst, ami sosem elegendő, kinyilvánítja majd a boldogságunkat. Kókuszdióboldogságunkat, a kókuszagyúakét… Kacag.

ÁBEL

A véres követ fölkapva. Elég! Elég legyen!

ÉVA

Kintről. Ábel! Ábel! Berohan kettejük közé. Mit művelsz, Ábel? Ábel fiam! Káin fiam, húzódj el a véres kő elől. Ábel! Dobd el! Vagy engem üss agyon vele. Az arcomba sújts vele! Menekülj, Káin, fuss el innen. Dobd el a véres követ, Ábel! Nézd meg az arcod! Ott, a víz tükrében. Most nézd meg az arcod, szomorúság! Uramisten, mit tettél vele? Kicserélted a szívét, az arcát. Másodíziglen is büntetsz. Hetedíziglen is! A fiamból sátán lett. Szemből a nyakába kapaszkodik. Iszonyatos, Ábel, az arcodat látnom. A kő Káin elé zuhan. Mielőtt az még fölkapná, Éva ráborul. Uram, Teremtőm, miért változtattad a fiamat sátánná? Miért raktál a szíve helyére skorpiót? Mérges kígyót, dülledt szemű kobrát. Most teszed ezt velem, hogy belenyugodtam a halálomba? Hogy tudnék meghalni, életem folytatásának e szörnyűsége láttán? Meddig büntetsz, Uram? Bűnben fogantak a gyermekeim, de szeretetté változtattam a bűnt, amelyért elűztél magad elől. Szeretetté. Kinek? Kinek?

KÁIN

Anyám…

ÁBEL

Nem akartam…

ÉVA

Nem akartad. Nézd meg az arcod. Az oltár melletti pangó víz felé rántja. Nézd meg az arcod a víz tükrében. Gyere, nézd meg a sátánt, Szamáelt! Azt gondoltam, sosem fogom látni. Benned kell őt viszontlátnom.

 

Ábel engedelmesen követi, fejét a víz fölé hajtja.

 

Nézd magad! Lásd magad! Ha bensődbe nem nézel, a víz megmutatja az ábrázatodat.

 

Ábel öklével a vízbe sújt.

 

ÁBEL

Káinhoz. Ha Isten nevének védelmére kényszerítesz, miért imádkoztál akkor velem?

KÁIN

Azt gondoltam, rád való tekintettel engem is észrevesz. Az én füstöm a földön gomolyog.

ÁBEL

Szavaidat azután miért tagadtad meg?

KÁIN

Nem akarok olyan lenni, mint te.

ÉVA

Milyen csönd volt a Paradicsomban. Mint a fény a vízen, olyanok voltunk. Hajnali nyugalom, kint és bent – a szívben. Mi volt s mivé lett? Igazgyöngy a kagylójában, véres kő a testvérek kezében. Ha néha megszólaltunk: madarak tollászkodása volt az is az aranylombok között. Semmit sem bírok nektek átadni belőle. Éjszaka nem bírom lehunyni a szemem; fáj a szemem attól, amit láttam. Attól, amit látok. Mi volt és mi lett a Kezdet, az ifjúság ékszergyümölcse. A tengerzöld berill: fullasztó hínár. Egymás elleni acsarkodásotok sárga mérge: topáz és ónix. A gyönyörűséges jácint, ametiszt: ökölcsapás ibolyaszín foltja testvérek arcán. Naplementekor a cédrus árnyékából kilépve hallgattuk az aranyhárfák hangját, elnéztük az ágakról lecsüngő drágaköveket. Hová lettek? Vörös gránát, rubin, szárdiszi kő: szemed alatt a vércsepp, Káin fiam. Hadd törlöm meg a szemed. Félek a vértől. Nem tudjuk, mi a halál. Ha vért látok: szemem elé a titkából buggyan ki valami. Ne lássam.

KÁIN

Meséljen még, anyám.

ÉVA

A halálról?

KÁIN

Az Édenről.

ÁBEL

Ne meséljen az Édenről.

KÁIN

Arról, ami jogunk, miért ne meséljen?

ÁBEL

Ne gyötörd az emlékeivel. Jobb, ha elfelejti.

KÁIN

A jogainkat ne felejtsük el.

ÁBEL

Az pedig istenkísértés.

KÁIN

Istenség a joggal nem fér meg közös égbolt alatt? A lábbal tiport jognak puszta fölemlegetése: istenkísértés?

ÁBEL

Az Édent elveszítettük.

KÁIN

Elvesztettük. Vörös gránát, rubin, szárdiszi kő: szemünk alatt a vércsepp. Kinek ragyognak hát odabent a drágakövek?

ÁBEL

Neki ragyognak.

ÉVA

Gyermekeim!

KÁIN

Kinek szólnak ott az aranyhárfák?

ÁBEL

Az Ő hatalmának.

ÉVA

Hagyjátok!

KÁIN

S a négy folyó? Pison, Gibon, Tigris, Eufrátesz – a tej, méz, bor és olaj idekint miért változik mocsárrá?

ÉVA

Ne kérdezd, fiam. Minden szavadat hallja, számon tartja.

KÁIN

Az ember fiának kérdéseit számon tartani kell, vagy megválaszolni?

ÉVA

Próbáljunk belenyugodni az akaratába.

ÁBEL

Döntéseinek…

KÁIN

Szeszélyeinek!

ÁBEL

Határozatainak érvényességébe. Lázongó vagy!

ÉVA

Ábel!

KÁIN

Lázongó legyek inkább!

ÉVA

Ne légy! Szájára tapasztja kezét.

ÁBEL

Hogy miattad valamennyiünket újra megbüntessen? Hogy miután kitaszított az Édenből, a föld hátán se tűrjön meg minket? Téged lázongás miatt, bennünket, mert fültanúi voltunk a sátánkodásodnak?

KÁIN

Ez hát szép áldozataidnak magyarázata. Ó, minden dicsőítések és kushadások forrása: félelem! Ha kedves nektek a bőrötök: az Urat dicsérjétek.

ÁBEL

Tán tenéked áldozzunk?

ÉVA

Ábel szájára tapasztja kezét. Ezt sohasem kívánta. Hergelő kérdéseiddel ne hajszold új bűnbe. Jertek, együnk inkább. Rengeteg halat hozott a dagály. Adok nektek mangót, ananászt, narancsot meg szárított édesburgonyát. Káin, gyújts tüzet, Ábel, szaladj el vízért, és ha megérdemlitek, különleges édességet is kaptok. Cukornádat szopogatunk naphasadásig, s akkor jön ám a nagy meglepetés. Tudjátok, mi lesz a nagy meglepetés?

KÁIN

Újabb mangó és ananász.

ÉVA

Apátok érkezik.

ÁBEL

És megint részeg lesz.

ÉVA

Nem.

KÁIN

Hanem csak dühös. A kígyóvá lett Szamáelre.

ÉVA

Nem tudjátok, mi történt.

ÁBEL

Mi történt?

ÉVA

A lávahegy alatt repülőhalakat próbáltunk a hálóval elkapni. Akkor történt.

KÁIN

Mi történt?

ÉVA

Szél kerekedett, napkeleti vörös szél. A fák földig hajoltak, azok a szivárványos halak pedig eltűntek az Óceán fölött a levegőégben. Mint apró sirályok, úgy repültek.

ÁBEL

Elrepültek?

ÉVA

Ámulva néztünk utánuk.

KÁIN

Káprázat volt.

ÉVA

Nem volt káprázat.

ÁBEL

A kegyelemnek módjában áll a halakat égbe röppenteni. Szárnyat növeszthet a teknőcnek is, akármely csúszómászónak.

KÁIN

Akkor azzal kezdte volna.

ÉVA

Mint két hullám, összecsaptok megint a szavaim fölött. Halljátok, mi történt azután. Az Isten…

ÁBEL

Ó!

ÉVA

Ádámot az Éden kapujába rendelte.

KÁIN

Miért?

ÉVA

Üzenetet küld nekünk.

ÁBEL

Hallgattál vele.

ÉVA

Jót remélek, de rossztól is tartok.

KÁIN

Újabb észrevételét küldi nyilván – bűnös mivoltunkról. Már megint valami nem tetszőt míveltünk. Elfelejtettünk neki hálát adni a sáskajárásért.

ÁBEL

Hallgass!

ÉVA

Már megint a pörös szád!

KÁIN

Átalugrottunk valamely árkot, és nem köszöntük meg a segítségét.

ÉVA

Úgy sejtem mégis: jó hírt küld nekünk. Minek örülnénk vajon a legjobban? Már nem tudjuk.

ÁBEL

A bizonyságnak, hogy a szavaink feljutottak hozzá.

KÁIN

A hozsánnáid sorsa felől nyugodt lehetsz. A füstöd egyenes. Panaszt nem hordoz. Nincs terhe.

ÁBEL

Nem panaszkodom. Amiben hiányt szenvedünk, nem a figyelmetlenségén…

KÁIN

De nem ám! Bölcs meggondolásán múlik. Egyedül Ő gondolhatja el a boldogságunkat.

ÉVA

Például megnyitja előttünk az Éden kapuját.

KÁIN

Ó!

ÉVA

Vagy elküldi kettőtöknek a testvéri egyetértést. Vagy pedig…

ÁBEL

Mire vágyol, anyám, hogy azt kérjük tőle?

ÉVA

Nem is merek szólani róla.

KÁIN

Nyugodtan szólhatsz. Megbűnhődtél már mindenért.

ÉVA

Csak azt kívánom: ne hallanám többé sohasem a sasnak háromszori jajkiáltását. És ne látnám örökösen magam előtt a leszakított gyümölcs üres helyét az ághegyen. S a kísértő kígyót, mit oly biztos gyanakvással tudtam elkerülni annak előtte. Fölékszerezve csúszott elibém, akár Szamáel későbben. Utolsó figyelmeztetésként talán az Úrnak hangját hallottam: mert édes a pillanat és keserű lesz az az óra: a számonkérésé. Néztük egymást égető meztelenségben, a titkainktól megfosztottan. Akkor jött az Úr megmondani, hogy a halált fogadtam magamba. Elfeketült a nap, vérben ázott a hold, s az ég csillagai földre hulltak, ahogyan a fügefa hullatja földre a gyümölcsét erős széltől rázva. Kifelé nyílt az Éden kapuja, s meghallottam a sasnak háromszori jajkiáltását. Sohase halljátok meg a sasnak háromszori jajkiáltását.

KÁIN

Ha meghallom is: az édeni zárat leverem egyszer.

ÉVA

Kezdet csak egy van.

KÁIN

Cinkosan. A Lebia-hegynek majdnem a csúcsáig jutottam már.

ÉVA

S láttad a kristályfát?

KÁIN

Csak a távoli fényét.

ÁDÁM

Jön pityókosan.

 

    Ámen Ámen Dicséret
    Dicsőség
    Tisztesség
    Ámen Ámen Hatalom
    Bölcsesség
    Legyen Istenünké
    Most és mindörökké
    Minden kígyót megfojtok.

 

KÁIN

Ím, az üzenet!

ÁDÁM

Kedveseim, áldozati tüzeket gyújtsatok és örömtáncokat járjatok, az Úr ajándékot küldött.

KÁIN

Cserjepálinkát.

ÁDÁM

Ábel válassza ki a legszebb bárányát, Káin a búzának csak a gyöngyét, a szőlőnek legszebb fürtjét, Őneki, mert üzenetet s ajándékot küldött. Ámen, Ámen, Dicséret, Dicsőség, most és mindörökké. Minden kígyót megfojtok.

ÉVA

Mondd már, hagyd a kígyót!

ÁDÁM

He-he! Az agyamban tekerődzik, Isten legszebb üzenete mellett is. A szivárványos halak az égbe repültek. A kenyérfák letérdepeltek, és elborított újból az Éden illata. Kacag. Örökségetek, fiaim! Ezt hagyom rátok, ezen osztozkodjatok, verekedjetek, marakodjatok, egyebetek sem lesz, és boldog legyen köztetek a náthás, amelyiknek orra nem veszi föl a szimatot és nem szalad az Ígéret után.

ÁBEL

Az üzenetet, apám!

ÁDÁM

Huss! A halak a felhőkben, a kenyérfák a földön, orromban örökségetek: az illat, fülemben az oroszláni hang: hol vagy, Ádám? Itt vagyok, Uram. Én mindig itt vagyok, hallásközelben, ütésközelben, fojtásközelben, Szamáel-közelben, eltávolodhatom én Tőled? Az egérlyukban is megtalálsz. És szólt az oroszláni hang: örömhírt vigyél a te fiaidnak. Örömhírt!

ÁBEL

Örömhírt! Káin, te gyanakvó!

 

Mindketten táncolnak, énekelnek. Ábel furulyázik.

 

ÁBEL

Ámen Ámen Dicséret

Dicsőség

Ámen Ámen Hálaszó

Tisztesség

Ámen Ámen Hatalom

Bölcsesség

Legyen Istenünké

Most és mindörökké

 

ÁDÁM

Dicséret Dicsőség

Tisztesség Bölcsesség

 

Kettőtöknek szól

mindkettőtöknek

Dicséret Dicsőség

Tisztesség

Bölcsesség

 

KÁIN

Te is berúgtál, Ábel?

ÉVA

Az üzenetet, Ádám!

 

ÁBEL

Hadd köszönjük meg

először

Dicséret Dicsőség

Tisztesség

Bölcsesség

Üzenet jött üzenet

ÁDÁM

Vigasztalásotokra

küldte

Dicséret Dicsőség

Tisztesség

Bölcsesség

 

KÁIN

Üzenet. Mindent hinni, semmit sem tudni?

 

ÁBEL

Jer inkább és ünnepelj

Az Ő neve Bizonyosság

Az Ő neve Megnyugvás

ÁDÁM

Mindent hinni

semmit sem tudni

Dicséret Dicsőség

Tisztesség

Bölcsesség

Mindent hinni

semmit sem tudni

Ó Szamáel

csak terólad ne tudnék

 

ÉVA

Már megint a cserjepálinka hangja.

KÁIN

Kiüti Ábel kezéből a furulyát. Elég!

ÉVA

Káin!

KÁIN

Isten üzent, vagy a cserjepálinka?

ÁDÁM

Most halljátok! És mondá az Úr a kerub szavaival: Éva lányom a tiltott szerelemben az emberi létet választotta, és az ember élete, mit örökkévalónak szántam, immáron véges lett. Egyedüli Istenetek voltam, és ti nem elégedtetek meg velem. Másikat is választottatok: testi szerelmet, ha ugyan nem helyeztétek azt fölibém. Többé nem nyúlok agyaghoz, sokasodjatok magatok. Örökkévalónak tűnik majd a pillanat, mikor egymás szerelmében alámerültök, de kékre fagyott orcával bukkantok majd föl a szenvedélyből, mit Éva lányom szabadított el Ádámmal, és folytatott a zöldszeművel, Szamáel-Kígyóval. Legyen tehát másodistenetek a szerelem, kéz a kézben a halállal, kit általa teremtettem. Küldöm tehát fiaidnak Arabellát a démonok közül – és azé legyen, akit ő választ magának. Arabella!

 

Arabella beszalad a fák közül.

 

ÉVA

Saskiáltás. Uramisten!

ÁDÁM

Arabella, hű tolmácsa voltam-e Sámsiel főkerub utasításának?

ARABELLA

Igen, uram.

ÁDÁM

Volt-e kifogásod az Úr parancsa ellen?

ARABELLA

Nem volt, uram.

ÁDÁM

Remegsz-e még a félelemtől?

ARABELLA

Igen, uram.

ÁDÁM

Ne félj.

ARABELLA

Nem, uram.

ÁDÁM

Az ott az én Ábel fiam.

ARABELLA

Igen, uram.

ÁDÁM

Az ő neve azt jelenti: szomorúság. Mondd a nevét.

ARABELLA

Szomorúság.

ÁDÁM

A nevét mondd, ne az értelmét.

ARABELLA

Ábel.

ÁDÁM

Az ott az én Káin fiam.

ARABELLA

Igen, uram. Káin.

ÁDÁM

Búzakalász.

ARABELLA

Igen, uram.

ÁDÁM

Sorstársad az asszonyiságban: Éva.

ARABELLA

Igen, uram.

ÁDÁM

Fiaim közül melyiket választanád magadnak társul?

ARABELLA

Nem tudom, uram.

ÁDÁM

Tetszik neked Ábel?

ARABELLA

Tetszik, uram. Arca szelíd, tekintete, mint a gazelláé.

ÁDÁM

Tetszik neked Káin?

ARABELLA

Igen, uram. Fejtartása az oroszlánkölyöké.

ÁDÁM

Választanod kellene mégis.

ÉVA

Ne! Most még ne válasszon. Az első pillantás a látszatok rabja.

ÁDÁM

Ezt ki tudná jobban Évánál?

ÉVA

Szépségednél, Arabella, csak a bizonytalanságod nagyobb. Nem szabad még választanod. Majd én megmondom, ha eljött a választás ideje.

ARABELLA

Mikor jön el, asszonyom?

ÉVA

Amikor csukott szemmel, befelé nézve és magadba hallgatózva mondod: ez vagy amaz. Honnan jöttél?

ARABELLA

Onnan, egy távoli csillagról hozott Sámsiel az Úr parancsára.

ÉVA

Válladról a csillagport le sem fújta még a földi szél. Nem választhatsz még társat magadnak. Honnan tudnád: miért választod a búzakalászt, miért a szomorúságot?

ARABELLA

Nem ismerem a búzakalászt, asszonyom, nem ismerem a szomorúságot.

ÉVA

A választás értelmét sem. Kegyetlen a választás pillanata, lányom. Ha Szomorúságot választod, Búzakalászt megsebzed, és ha visszatérnél majd Búzakalászhoz, magadat emészted el a kezdet tévedése miatt.

ARABELLA

Nem akarom magam elemészteni a kezdet tévedése miatt.

ÉVA

Isten hozott, jer az én kunyhómba.

ÁBEL

Mit parancsolt a főkerub?

ÁDÁM

Sámsiel azt mondta, mit oroszláni hangján az Úr parancsolt neki.

KÁIN

És oroszláni hangján az Úr mit parancsolt neki?

ÁDÁM

Várj. De hiszen mondtam már.

KÁIN

Dobd el azt a pálinkáskulacsot, és mindjárt eszedbe jut.

ÁDÁM

A kulacsot? Vigasztalómat az Éden után? Ha eldobom a kulacsot, segítesz rajtam? Megsegítesz abban, hogy ne emlékezzem? Torkomról a hiénát elűzöd akkor? Siralmas állapotunkban a gondok elviselhetők, ám a Gond, az az egy, az éjszakával mindig visszatérő hiéna, kulacs nélkül elviselhető-e?

ÁBEL

Az Úr szavát mondd!

ÁDÁM

Az Úr szavát. Megvan. Küldöm tehát fiaidnak Arabellát a démonok közül, és azé legyen, akit ő választ magának.

ÉVA

De nem az első pillantásra.

ÁDÁM

Ezt már nem tudom. Visszamegyek és megkérdem.

ÁBEL

Az Úr nem boroskorsó, hogy rájárjunk.

KÁIN

Az Úr bízzon valamit ránk is a döntés szabadságából.

ÁDÁM

Kosár narancsot helyez Arabella elé. Azé legyen, kinek a legszebb narancsot nyújtja.

ARABELLA

Igen, uram.

ÁDÁM

A szív jogának Dicséret, Dicsőség, Tisztesség, Ámen.

 

Arabella egy narancsot Ábelnek dob, egyet Káinnak, ki a magáét elhajítja. Arabella hosszan rácsodálkozik.

 

ÁDÁM

Akárcsak nénédet látnám a megkísértés napjaiban: egyik gyümölcs az Ádámé, másik a Szamáelé.

ÉVA

Fiaidat kíméld meg bár a mocsoktól. Egyik sem Szamáel! Egyik sem kígyó.

ÁDÁM

Bocsáss meg. A hiéna. Leül, iszik.

ARABELLA

Még tudatlan vagyok, uram. A szívnek csak jogát ismerem. Kötelessége is lenne?

ÉVA

Csak egyet választhatsz.

ARABELLA

Miért?

ÉVA

Mert ők ketten vannak.

ARABELLA

A kettő nem egy?

ÉVA

Nem.

ÁDÁM

Ők maguk nem számítanak. A szavaik versenyezzenek.

ARABELLA

Igen, uram. A legszebb az volt, amikor engem Sámsiel beszélni tanított.

KÁIN

És honnan tudod, hogy aki szól: azonos-e a szájáról édesen csurranó szavakkal?

ÁBEL

És te honnan tudod…

ÁDÁM

Ábel! Arabella a szép szavaidat várja. Nem dobtad el a narancsot, tiéd az elsőbbség.

ÁBEL

Istenem, de szép vagy!

ARABELLA

Nem tudom, uram, még nem tudom, milyen vagyok. A földre érve egy rohanó patakban pillantottam csak meg az arcomat.

ÁBEL

Hozzám szaladt vele. Álmomban tiszta vizű patakot láttam az arcoddal. Az álmomba ömlött egy csermely az arcoddal.

ARABELLA

Én sohasem láttalak téged.

ÁBEL

Vajon ki vagy te, s miért küldött az Úr? Jókedvében küldött-e vagy haragjában? Áldásnak vagy büntetésnek? Félek, próbának szánt, és csapdába esem. Magasztaló szavaimat Neki gyűjtögettem, abból veszek el számodra, ami csak Őt illeti, de tudnod kell, hogy ragaszkodom hozzád. Ha megfosztasz magadtól: kirabolsz engem. Minden javaim közül a legdrágábbtól, a legkedvesebbtől kellene megválnom. Nélküled csak a nevemmel maradnék: a szomorúsággal. Csak nézlek, nézlek, eltelik a szívem félelemmel: miért küldött az Úr?

ARABELLA

Titkot nem bízott rám. Amikor ott a csillagon maga elé rendelt, ölemet és keblemet megáldva, különös illatokkal hintett meg, és azt mondta: maradj meg titoknak, emberi ésszel föl nem foghatónak, és aki meg akar téged fejteni: az én dolgomba kontárkodik.

ÁBEL

Tőle kell hát mégis megkérdeznem: ki vagy te, hogy miattad Őt fosztom meg a legszebb szavaimtól? Láttodra tolvaj lettem, belopakodom saját szívembe, hogy Isten jogos tulajdonát: a hűségemet neked kilopjam onnan. Kárhozatos szavaimmal, félek, az ő székébe ültetnélek. Tudom, nem szabad, mégis a feledékenység bűnébe esem miattad. Ha csak megérintelek: örökre megfeledkezem Róla. De nem, nem. Kettőtöké a hűségem, bár a félelem gyötör a saját szavaim hallatán.

ARABELLA

Akkor ne szólj, uram. Ha drága neked a félelmed, maradj meg benne. Nem akarlak megfosztani a félelmedtől.

ÁBEL

Engedd, hogy Őt féljem ezután is. Szánj meg engem, Arabella, fogadd el marasztaló szavak helyett a puszta ragaszkodásomat, a Tőle lopottat. Kárhozatra jutok, ha nem az én kunyhómat s ágyamat választod, nélküled elbitangolok Isten ösvényéről.

ARABELLA

És ha megérintesz, nem feledkezel meg Róla? És Őmiatta nem feledkezel meg rólam? Nem vetsz engem tűzre?

ÁBEL

Legyünk inkább ketten együtt az Ő parancsának teljesítői.

ARABELLA

Mi az ő parancsa?

ÁBEL

Maradj velem… A szíved nem ezt mondja?

ARABELLA

A szívem… Hol a szívem?

ÁBEL

Ahol a válaszod.

ARABELLA

Még nem tudom… Nincs válaszom.

ÁBEL

Ahol a szavaim visszhangra találnak benned.

ARABELLA

Nem hallok visszhangot, uram. Hol a szívem?

ÁBEL

Ahol…

KÁIN

Kést ragadva Arabella mellének szögezi. Itt. Itt a szíved.

ÉVA

Káin! Káin!

ÁBEL

Ráveti magát Káinra, aki egyetlen mozdulattal veti őt le magáról, majd a kést Ábel szívének szögezve. Az ő szíve pedig itt van. Látod?

ARABELLA

Nem látom, Uram.

KÁIN

Kiszedjem neked?

ARABELLA

Nem, uram. Félek a késtől.

ÉVA

A szavak versengése! Nem a késeké! Ó, minek kellett idejönnöd, Arabella!

ÁBEL

Meg akarsz ölni?

KÁIN

Nem, nem. Csak segíteni akarok – a szavak magyarázatában. Tudod már, hol a szíved, Arabella?

ARABELLA

Nem tudom, uram.

KÁIN

A kést elhajítva. Amikor fájni fog, megtudod.

ARABELLA

Mikor fog fájni?

KÁIN

Amikor az ő szép szavai füst formájában az égbe szállanak, és te itt maradsz a bizonytalanságod hamujában. Ábelhez. Téged ki hatalmazott föl, hogy gerjedelmedet az Isten nevében erőszakold rá?

ÁBEL

A bizonyosság, hogy nemcsak én akarom őt. Az Isten is nekem küldte.

ÁDÁM

Efelől nem határozott. Rajtad a sor a szólásban.

KÁIN

Rajtam? Kacag. Ezt a némbert öcsém körülnyálazta már az Isten akaratába mártott szép szavak váladékával. Legyünk inkább ketten az Ő parancsának teljesítői. Láttodra tolvaj lettem, belopakodtam saját szívembe… Mákonyos szavaival ki kelne versenyre?

ÁBEL

Szeretlek, Arabella.

KÁIN

Szeresd egymagad – és a magad nevében. Szeressen, ha szeretni fog, tenmagadért, nem Őmagasságának szolgálatában. Avagy Isten nélkül kevésnek érzed magad – a szerelemhez is? Az ágyban is? A nemzésben is?

ÉVA

Káin!

ÁBEL

Tajtékzol, mert engem szeret az Isten. Mindahányunk közül engem szeret legjobban az Isten.

KÁIN

Téged? A lehajtott fejedet szereti. Bárkit szeretni fog, a sátánt is szeretni fogja, csak alázatos legyen az a sátán!

ÉVA

Isten mindannyiunké, s mi valamennyien az övéi vagyunk.

ÁDÁM

Szamáel is.

ÉVA

Hallgass, Ádám. Csillapodj, Káin. Arabella, halaszd el a döntést. Ne siettesd, ami magától is eljön. Ne hajíts tűzcsóvát közibénk.

ÁBEL

Szeretlek, Arabella.

ÁDÁM

Dicséret, dicsőség, tisztesség…

ÉVA

Ábel, ne hajszold most a kívánságodat. Mindjárt feljön a hold, pihentesd a szenvedélyed. Holnapra megnyugszol, Káin is lecsillapodik, a vizek is éjjel tisztulnak, és holnap a választás könnyebb lesz.

ÁBEL

Most válasszon!

KÁIN

Most! Amíg még bizonytalan. Most döntsön, míg nem tudja, mit akar. Most szeressen, míg nincs benne szerelem. Holnap már késő lesz.

ÁBEL

Szeretlek, Arabella.

KÁIN

Ezt én is elóbégathatom a végtelenségig!

ÁBEL

Óbégasd!

KÁIN

Beléndek-szavak! Üresen járó malom zakatolása.

ÉVA

Hagyjátok az acsarkodást. Tiszteljük meg Isten üzenetét. Vacsorázzunk! Mangót, narancsot, édesburgonyát kaptok, és meghalljuk Káin énekét, Ábel furulyaszavát, és megmutatjuk Arabellának a tengert, a szivárványos repülőhalakat, szélcsend van, felültetjük a balsafa tutajra, megmutatjuk neki a holdfényt a vizeken.

ARABELLA

A holdfényt a vizeken.

ÁDÁM

Egy kis cserjepálinkát is iszunk. Dicséret, dicsőség…

ÉVA

Jertek, gyermekeim.

ÁBEL

Gyere velem, Arabella.

ÉVA

Még ne! Ne menjen! Távoli csillagról jött, halandók közé a halhatatlanságból. Ahonnan magunk is indultunk. Őrizzük meg őt, míg lehet, hajnali állapotában. A bűnbeesés napján halandókká lettünk, hadd tanuljon a sorsunkból, maradjon meg közöttünk főnixmadárnak. Azon a napon a kígyó minden állatot és szárnyas lényt megetetett a rontó gyümölccsel, egyedül a főnixmadár utasította el és maradt halhatatlan. Arabella, maradj meg főnixmadárnak.

ARABELLA

Nem ismerem a főnixmadarat. Ábel nagyon szépen beszélt.

ÁBEL

Jer velem.

ÉVA

Még ne menjen. Korai még…

KÁIN

Menjen csak! Tanulja meg, hol a szíve.

ARABELLA

Félek tőled, uram. Indulatos vagy.

KÁIN

Csöndesen. Pedig én az Éden kertjét szerettem volna megmutatni neked. A Hebron völgyén túl, a Lebia-hegy csúcsáról már látni lehet az Éden kristályfényeit.

ARABELLA

Indulatos vagy, uram.

KÁIN

Megrettensz majd az ő szelídségétől. Tekintete, mint a gazelláé. Menj csak vele. Dobd el az én narancsomat.

ARABELLA

Te dobtad el, uram.

KÁIN

A bizonytalanságodban akartalak megsegíteni.

ARABELLA

Ő szeret engem.

KÁIN

Igen. Azt mondta, hogy szeret.

ARABELLA

Te nem mondtad.

KÁIN

Könyörgésben a legutolsó leszek mindig. Az Istennél is, tenálad is. Eredj.

ÁBEL

Szeretlek, Arabella.

ÁDÁM

Dicséret, dicsőség. Elvégeztetett.

ARABELLA

Akkor megyek. Elindul Ábel felé.

ÁBEL

Elindul Arabella felé. Az én Istenem fényes üzenete.

 

A sasnak háromszori jajkiáltása hallik.

 

ÉVA

A sasnak háromszori jajkiáltása! Tekints le rájuk, ó, könyörület! Nézz le mireánk, ó, könyörület!

 

Függöny

 

Második jajkiáltás

Szín ugyanaz. Arabella Ábel frissen felvirágzott kunyhója előtt tollászkodik. Kagylóból fűzött nyakláncot próbál, haját díszíti stb. A víz tükrében csodálja magát, de lopva Káint is figyeli. Káin a kunyhója előtt a szerszámait rendezgeti. Íjat, kötelet akaszt a karjára, indul.

 

ARABELLA

Hová megy az oroszlánkölyök?

KÁIN

Messzire.

ARABELLA

Nagyon messzire?

KÁIN

Van valami itt a közelben, ami mégis távoli nagyon.

ARABELLA

Az Édenkert?

KÁIN

Amit meg szerettem volna mutatni neked.

ARABELLA

Már nem akarod?

KÁIN

A mindenség második asszonya: Ábel asszonya.

ARABELLA

És ha csupa tévedésből?

KÁIN

Bizonyos vagy máris a tévedésedben? Egy tavasz és egy nyár elegendő volna?

ARABELLA

Talán egy éjszaka is.

KÁIN

Nem szereted már?

ARABELLA

Azt sem tudom: szerettem-e?

KÁIN

Miért léptél be a kunyhójába?

ARABELLA

Istentől lopott szavakkal engem dicsőített és hozzám könyörgött.

KÁIN

És nem teszi már?

ARABELLA

A tulajdonának tekint.

KÁIN

Felajánlottad magad neki. Mért ne tekintene a tulajdonának?

ARABELLA

Nem, nem ajánlottam föl magam.

KÁIN

Megkötözött? Úgy vetett az ágyba?

ARABELLA

Nem kötözött meg.

KÁIN

Akkor?

ARABELLA

Sorsunkat a szavak rendezik. Elbódított a szép szavaival.

KÁIN

És már nem szépek?

ARABELLA

Ugyanazt hallom az Istennel együtt. Szép vagy, Arabella, nagy vagy te, Isten.

KÁIN

Ez így van.

ARABELLA

Te nem mondod.

KÁIN

Nem mondom.

ARABELLA

Csak gondolod?

KÁIN

Csak gondolom.

ARABELLA

Miért nem mondod?

KÁIN

Meggyűlöltem a szavakat, amelyek a sorsodat rendezték.

ARABELLA

Engem is gyűlölsz?

KÁIN

A bizonytalanságodat gyűlölöm. Akár a víz tükre: azt mutatod mindig, aki fölibéd hajol. A hajad színe is a hozzád intézett szavak szerint változik.

ARABELLA

Te mit mondtál volna, ha Ábellel versenyre kelsz a szavakban?

KÁIN

Ábel után semmit. Síkos volt már körötted a hely a csiganyálkás vallomástól.

ARABELLA

Csak annyit mondtál volna, hogy elvinnél engem az Éden falai alá?

KÁIN

Most is elvinnélek.

ARABELLA

Megyek.

KÁIN

Késő már. Nélküled, egymagam török be a Paradicsomba, s lövöm ezt a nyilat Sámsiel hasába. És ha találkozom vele: számon kérlek az Istentől.

ARABELLA

De hiszen itt vagyok.

KÁIN

Voltál. Ábel ágyában vagy. Én már, ha lehunyom a szemem, csak ott látlak téged. Nyálkás könyörgések szónyoma és keze nyoma a testeden. Millió csiganyom.

ARABELLA

Utálatosnak látsz engem?

KÁIN

Idegennek.

ARABELLA

Te már nem vagy idegen számomra. Sokat néztelek, sokat gondolkoztam azon: mi célod a Lebia-hegy csúcsán? Mire vágyol, hogy minden nappal nő a vakmerőséged? Nem áldozol, nem könyörögsz…

KÁIN

Nem koldulás végett jöttünk e világra. Kegyelemkoldulás, szerelemkoldulás, dicsőítés, hálaadás az Ő morzsái láttán, miket az asztaláról elibénk seper…

ARABELLA

Magányos vagy.

KÁIN

Jó helyt vagyok: a magam társaságában.

ARABELLA

És ha veled volnék? Ha tenálad?

KÁIN

Bujaság és bizonytalanság kosara, te! Két Istent akkor sem szolgálnék. Akkor is kitartanék a magamé mellett.

ARABELLA

Az kicsoda?

KÁIN

Nem tudod?

ARABELLA

Nem tudom.

KÁIN

Nem sejted?

ARABELLA

Nem sejtem.

KÁIN

Nézz körül: ki lehet az az Isten?

ARABELLA

Az óceán tajtékzik. Repülőhalakat látok s a Lebia-hegy fölött egy fekete felleget. Nem látom a te istenedet.

KÁIN

Előtted áll.

ARABELLA

Ne vétkezz.

KÁIN

Én vagyok az.

ARABELLA

Hallgass.

KÁIN

Én vagyok! Én vagyok!

ARABELLA

Az ő hatalmának talpa alatt?

KÁIN

A talpa alatt, a markában, a torkában, emésztőcsatornájának…

ARABELLA

Kezét a szájára tapasztja. Megbüntet, megöl, ne vétkezz!

KÁIN

Én vagyok!

 

Villámlás, dörgés.

 

A villámai között is. Az égre kiáltva. A villámaid között is, Uram! Én vagyok!

ARABELLA

Káin! Káinom! Megöl az Isten, és elveszítelek.

KÁIN

Ábel! Ábelem! Így mondd, csak őt veszítenéd el, ha veszendő, esendő lenne az Úr kedvence. Engem elveszíthetsz, mert meg sem találtál.

ARABELLA

Káinom! Oroszlánkölyköm…

KÁIN

Ábelem, nyálas csigám. Ágyatokba, lihegéseitekbe ne keverd el az én nevem. Harapásainak nyoma a nyakadon, válladon, a combodon. Ne mondd, hogy Káinod vagyok. Én csak Káin vagyok, voltam és maradok mindahányatok nélkül: egymagam.

ARABELLA

Újabb dörgés, villámlás közben. A villámaival sújt agyon.

KÁIN

Én vagyok a magam istene!

ARABELLA

Hallgass! Elveszítelek.

KÁIN

Miután már elvesztettelek. És egy szál magamban keresem azt, aki veled együtt lehettem volna… De nélküled is az vagyok…

ARABELLA

Ne mondd!

KÁIN

De mondom!

ARABELLA

Ne mondd!

KÁIN

Mondom!

ARABELLA

Ne mondd!

KÁIN

Én vagyok…

ARABELLA

Száját befogja. Ne, ne!

KÁIN

Ellöki magától.…az Isten.

ARABELLA

Nem hagylak vesztedbe rohanni. Átöleli, száját befogja. Szánj meg engem, Káin, ne káromold az Istent. Elveszítelek. Nem akarlak elveszíteni. Gyalázz engem szíved szerint, nevezz bujának, bizonytalanságnak, csak maradjak melletted, akár idegenként is…

KÁIN

Hosszan nézi. Ennyire féltesz engem…

ARABELLA

A bátrakat félteni kell.

 

Csók, egymásba fonódva állnak a zuhogó esőben, amelynek sűrű függönye eltakarja őket. Majd eláll az eső. Nagy csönd. Káin a fa alatt fekszik, Arabella mellette ül, virágot tűzöget Káin hajába, dúdolgat.

 

    Ó, ne! Ne hagyj el!
    Kacagásod fülembe költözött,
    leheleted vállam gödrében verdes,
    mindig, mindig csókodra szomjazom –
    tiéd vagyok egészen!
    Bárcsak hallgatni tudnék erről boldog
    némaként!*

 

–  –  –  –  –  –  –  –  –  –  –  –  –  –  –  –  –  –  –  –  –  –  –  –  –  –  –  –

 

KÁIN

Bárcsak hallgatni tudnék magam is.

ARABELLA

Bárcsak hallgatni tudnék erről boldog némaként! Boldog némaként… Nem villámlik már. Megmenekültünk.

KÁIN

Vagy elvesztünk véglegesen. Én távoli csillagom.

ARABELLA

Oroszlánkölyköm.

KÁIN

Csak ennyit mondtam volna neked akkor is: én messzi csillagom.

ARABELLA

Itt ül a válladon. A szemedben. A szádon. A tenyeredben. Ha nagyon gyűlölöd, akár egy színes kagylót: összetörheted.

KÁIN

Nem gyűlölöm. Csak felejteni tudnék.

ARABELLA

Ha akarod: elfelejted.

KÁIN

Az agyamat kellene kicserélni hozzá. Kiégetni a két szememet is. Nem kellene látnom, ahogy karon fogod Ábelt, és belépsz a kunyhójába.

ARABELLA

Nem tudtam, mit cselekszem.

KÁIN

Talán most tudod?

ARABELLA

Tudom.

KÁIN

Játékosan. Ó, hitegetések boszorkánykosara, bizonytalanság örvénye, tévedések szakadéka, hűséges hűtlenségek átka, meggondolatlanság csapdája, oktalanságok hínárja: asszony a neved. Arabella.

ARABELLA

Ugye, nem veszítelek el? Isten haragját többé nem hívod ki magad ellen.

KÁIN

Elegendő, hogy az áldozati füstöket megvontam tőle.

ARABELLA

Mindennapi táplálékát.

KÁIN

Ábel majd fölhizlalja.

ARABELLA

Magad is a kezében vagy. Életünk, halálunk ott van a homlokráncában.

KÁIN

Ha száz nyilat lőnek is belém: visszatérek a Paradicsomba. Jogos tulajdonunk. Talán a kettőnké. A miénk az, tej- és mézfolyamaival, a tudás fájával együtt.

ARABELLA

A felejtés tava létezik a Paradicsomban?

KÁIN

Talán az is…

ARABELLA

Megfürdünk benne. Mindent elfelejtünk. Ó, te Ábel!

KÁIN

Ábel? Arcul üti. Nincs felejtés vize! Nincs!

ARABELLA

Mit mondtam, Úristen!

KÁIN

Azt mondod, ami benned van. Ábel minden porcikádban. Menj!

ARABELLA

Bocsáss meg, Káin. Nem szívem: a nyelvem botlott. Közeli még, ami közöttünk volt.

KÁIN

És lesz!

ARABELLA

Nem él már bennem. Egy halott nevét ejtettem ki – tévedésből.

KÁIN

Puszta tévedésből. A választásod: tévedésből! Nászágyatok: tévedésből! Szerelmes suttogásodban a neve: tévedésből! Minden csupa tévedésből.

ARABELLA

Szeretlek, Káin.

KÁIN

Tévedésből. Őt szeresd! Kötéllel veri.

ARABELLA

Szeretlek, Káin.

KÁIN

Szeretlek, Ábel. Csupa tévedésből.

ARABELLA

Ne űzz el engem! Vigy magaddal engem!

KÁIN

Minek? Álmatlanságnak? Üszkös sebnek az emlékezetembe?

ARABELLA

Sámsielhez vezess el bár. Ő visszavisz a csillagra.

KÁIN

A démonok is kilöknének maguk közül.

ARABELLA

Szerettek engem.

KÁIN

Szerettek. Míg nem volt emberszagod. Ábel-szagod. Kanbűzöd csupa tévedésből. El.

ARABELLA

Ne hagyj el, Káin! Ne hagyj itt! Bocsáss meg, Káin, ne hagyj itt engem! Ne űzz vissza, Káin, egy halottnak az ágyába! Káin! Sír. Istenem, Atyám, hogy szóljak hozzád? Ne büntess, Uram, az én cselekedetemért. Keblemet, ölemet te áldottad meg, te döntöttél olyképpen, hogy Ábelt megismerjem, és átvegye hatalmát fölöttem a test kívánságainak rőzselángja. Bűnös vagyok-e, ha nem tudtam, mit cselekszem a szép szavak áradatában? Nincs kiút az első tévedésből? Minden visszavezető utat lezártál, Uram? Gyönge voltam és elestem, Uram, de erős vagyok és föl szeretnék egyenesedni. Segíts rajtam, és Káint visszavezetem Tehozzád. A bátrak, a felemelt fejűek miért ne lehetnének ott az oldaladon? Miért csak a lehajtott fejűek? Miért csak az alázatosak?

ÁBEL

Jön. Szomorú az én Üzenetem.

ARABELLA

Egyedül vagyok. Egyedül maradtam, uram.

ÁBEL

Nem uram. Szerelmes szomorúságom. Így szólítottál.

ARABELLA

Így szólítottalak.

ÁBEL

Mi történt veled?

ARABELLA

Semmi sem történt.

ÁBEL

Káin hol van?

ARABELLA

Káin elment.

ÁBEL

Ha miatta szomorkodol, neki ajándékozlak.

ARABELLA

Káinnak?

ÁBEL

Ó, nem, nem! Istennel is szembeszállnék már miattad.

ARABELLA

Istennel is?

ÁBEL

Ne vétkezzünk. Áldozás ideje van már.

ARABELLA

Leölöd a bárányt?

ÁBEL

Szédülök pedig a vér láttán.

ARABELLA

Miért teszed akkor?

ÁBEL

A körülmények hatalmánál fogva.

ARABELLA

Legfőbb körülmény pedig Ő maga? Odafönt? A hatalom körülménye?

ÁBEL

Talán nem is Őmiatta: egyedül magamért teszem. Élni akarok. Ezerszeresen is azóta, hogy megismertelek.

ARABELLA

Te csak élni akarsz?

ÁBEL

Furcsa kérdéseid vannak. Káinnal beszéltél.

ARABELLA

Igen.

ÁBEL

Megölöm, ha téged is megfertőz a rögeszméivel.

ARABELLA

Az ő vérétől nem irtóznál?

ÁBEL

Csupán ostobaságot beszélek. Mert szeretlek. És féltelek.

ARABELLA

Féltesz engem?

ÁBEL

Szeretsz engem?

ARABELLA

Nincs már akaratom. Homokban vergődő halakat láttam az óceán partján. Ádám azt mondta: elment a dagály. Az volt a védelmük. Én is így vagyok már. Azt teszel velem, amit akarsz.

ÁBEL

Az enyém vagy.

ARABELLA

Ha visszamennék a csillagra: kilöknének engem a démonok?

ÁBEL

Miért mennél? Miért löknének vissza?

ARABELLA

Ábel-szagom van.

ÁBEL

Tömjénillatod, kedvesem.

ARABELLA

Az áldozati füstöd illata?

ÁBEL

Ami legkedvesebb az Istennek. A cédrus árnyéka! Gyorsan az aranycsészéket. Nem segítesz? Kirakja gyorsan a csészéket. Sorba szépen a véres kő mellé. Te majd ide térdepelsz mellém.

ARABELLA

Igen, uram.

ÁBEL

Nem szembe. Nap iránt. Ó, Asszony! Isten és az emberfia közé helyezkednél!

ARABELLA

Látni akarlak, ahogy imádkozol.

ÁBEL

A Nap helyére ültél.

ARABELLA

Azt mondtad: kihunyt a nap, mint az áldozati bárány szeme, csak az én arcom világol.

ÁBEL

Az kettőnk beszéde volt. Most Róla van szó.

ARABELLA

Azt mondtad: szándékaid istene vagyok: éden az éden helyében. Az elveszett és visszanyert Paradicsom.

ÁBEL

De most a cédrus árnyéka mutatja: eljött a hálaadás perce.

ARABELLA

Azt mondtad: ne féltsem vágyadtól a reám bízott titkot, mert ketten közös titok leszünk, a gyönyörűség birtokosai. Halhatatlanból halandóvá tettél.

ÁBEL

Az ő parancsa volt: sokasodjatok és töltsétek be a földet, és hajtsátok birodalmatok alá; és uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain.

ARABELLA

Azt mondtad: minden szándékod istene vagyok, és uralmad alá hajtottál. Miért nem hagytál meg engem főnixmadárnak?

ÁBEL

Mert szeretlek, és te engem választottál.

ARABELLA

Azt mondtad: hajtsam fejem a párnádra, és megismerem a boldogságot, amit sem a cédrusfák, sem az erdei állatok, madarak, sem a démonok sohasem ismertek.

ÁBEL

Igen. Azt mondtam. Miért emlegeted most?

ARABELLA

Azt mondtad: az Ő haragjával is szembeszállsz miattam. De te nem szálltál szembe miattam. Csak imádkozni tanítasz reggel és este. Káin…

ÁBEL

Nevét ne vedd a szádra!

ARABELLA

Egyedül Káinnak volt mersze…

ÁBEL

Lázongó volt már csecsemőkorában.

ARABELLA

És a nap nem hunyt ki, mint az áldozati bárány szeme, s a csillagkolibrik nem repdesték körül a hajamat.

ÁBEL

Arabella!

ARABELLA

És nem lettem szándékaidnak istene, csak tudatlan eszköze a felvirágozott kunyhódban.

ÁBEL

Uram, ne vedd el az eszét. Mit beszélsz?

ARABELLA

Neked adtam a reám bízott titkot, és ezért Neki adsz hálát. Hozzád költöztem, és te Hozzá könyörögsz…

ÁBEL

Istennek képzeled tán magad?

ARABELLA

És mit kaptam cserébe? Anyád vigaszát, miszerint a kígyó miatt ő is elszenvedte már a gyászba borult napot, a vérző holdat és a gyümölcsét hullató fügefát…

ÁBEL

Most hazudsz, vagy amikor a vállamon sírtál?

ARABELLA

Amikor legyőztél engem. A diadalmas arcod láttán sírtam.

ÁBEL

Eljövendő gyermekünket láttam.

ARABELLA

Nem! Ne büntess engem Éva fájdalmával.

ÉVA

Jön, leteszi a rőzseköteget. Mintegy válaszként Arabellának. Akkor egymásra néztünk, és megrettentünk a meztelenségünktől. Fügefa levelével próbáltuk eltakarni szégyenünket, és alkonyatkor Isten lépteit hallottuk a kertben. Az oroszlán hangján kérdezte: Hol vagy, Ádám? Ádám kitekintett búvóhelyéről, és töredelmesen rebegte: Szavadat hallám a kertben és megfélemedtem, mivelhogy meztelen vagyok és elrejtezém. Ki mondá néked, hogy meztelen vagy? – kérdezte Isten. – Avagy talán ettél a tiltott fa gyümölcséből? Éva adott nekem a gyümölcsből arról a fáról, és megettem. Akkor hozzám fordult az Isten: Mit cselekedtél? A kígyó ámított el engem. A zöld szemű kísértés, aki most a ti sarkotokat mardossa, szegény gyermekeim. És megátkozott engem az Úr: Megsokasítom a te viselősséged fájdalmait, fájdalommal szülsz magzatokat, és epekedel a te férjed után, ő pedig uralkodik rajtad. Megátkozta Ádámot is: Átkozott legyen a föld temiattad. Orcád verítékével egyed a te kenyeredet, míglen visszatérsz a földbe, mert abból vétettél, mert por vagy te s ismét porrá leszesz.

ARABELLA

Nem akarok veletek a földbe visszatérni.

ÉVA

Kései már a tiltakozásod. Hasztalan volt az én megbánásom is, amikor méhemben a két magzatommal az óceán partjain bujdostam.

ARABELLA

Miért kellett elbujdosnod?

ÉVA

Ma is hallom saját hangomat: Jaj, Ádám, vétkeztem. Űzz el engem életed világosságából. Elmegyek Napnyugatra, hogy ott szüljem meg az én gyermekeimet és ott várjam a halált.

ARABELLA

Miért kellett elbujdosnod?

ÉVA

Ágakat gyűjtögettem az Óceán partján és kunyhót építettem. S amikor eljött a vajúdás órája, megiszonyodtam a magánytól, a Napot és a Holdat kértem, mikor kelet felé haladnak, küldjék el hozzám Ádámot. Akkor eljött Ádám, megbocsátott nekem és arcomat simogatta, míg gyermekeimet a világra hoztam.

ARABELLA

Miért kellett elbujdosnod?

ÉVA

Legyetek boldogok, hogy ilyen titok a ti szíveteket nem roncsolja minden emlékező pillanatban. Légy boldog, Arabella, hogy a te férjed mellett az Úr nem küldött rád kígyó-kísértést. Sohase kelljen azt mondanod neki: Ábel, űzz el engem a te életed világosságából. Soha. Bemegy a kunyhóba.

ARABELLA

Megretten. Milyen titokkal sújtasz engem? Nem akarok fájdalmat hordozni!

ÁBEL

A fájdalom: Isten rendelése rajtunk.

ARABELLA

Nem akarok a gyermekemmel elbujdosni!

ÁBEL

Az arcodat fogom simogatni.

ARABELLA

Miért nem hagytál meg engem főnixmadárnak?

ÁBEL

Az Ő rendelése volt.

ARABELLA

Ne háríts mindent Őreá! Miért nem hagytál meg engem főnixmadárnak?

ÁBEL

Mert élek és ragaszkodom hozzád, alávetem magam a parancsainak.

ARABELLA

Parancsainak! Önző mohóságodnak, a kéjvágyadnak!

ÁBEL

Úristen, Arabella! Az engedékenységed helyén már csak gyűlölet van a szemedben.

ARABELLA

Hol vagy, merre vagy, Sámsiel? Vigyél vissza engem… Ábel visszatartja. Eressz!

ÁBEL

Mi történt veled? Milyen titok esett kettőnk közé? Vagy Éva titkától iszonyodtál meg, Arabella? Az ő bűne, az ő bánata, miközöttünk semmi titok nincsen.

ARABELLA

Eressz!

ÁBEL

Ne menj! Hallgass meg engem. Az óceán kellős közepén, talpalatnyi korallszigeten…

ARABELLA

Tudom, és mégis…

ÁBEL

Fél lábon állva vulkánkődarabon, töviskosárban összecsombolyítva…

ARABELLA

Szavak, szavak, ragacsosak!

ÁBEL

Étlen, szomjan, bénán és vakon, pálmaágról fejjel lefelé lógatva, denevérként szemöldökfára szögezve…

ARABELLA

Szavak! Miért nem hagytál meg engem főnixmadárnak?

ÁBEL

Cethal gyomrában, medúzaként a víz alatt…

ARABELLA

Nem akarok veled a föld alá kerülni!

ÁBEL

Gyümölcspatkányként a banán belsejében, pondróként egy állati hullában…

ARABELLA

Az én fájdalmamban és bujdosásomban.

ÁBEL

Akárhogyan, akárhol vállalom ezt az életet – csak veled lehessek.

ARABELLA

Csak meg ne halj! Hogy Te meg ne halj!

ÁBEL

Csak teveled élhessek az életem árán is.

ARABELLA

Életed árán! Pondróként! Ó, te minden megalkuvások és gyávaságok foglalata: Ábel a neved.

ÁBEL

Temiattad, a legdrágábbért a megvetésedet is vállalom.

ARABELLA

Nem a legdrágábbért: magadért vállalod. Éva sorsára juttatsz engem.

ÁBEL

Az Ő parancsa szerint.

ARABELLA

Hazudsz! Nem az Ő parancsa!

ÁBEL

Minden az Ő akaratának alávetettje: a hatalmas csillagok forgása, az emberi szívnek parányi rezzenete is, a Világmindenség, a legnagyobb – s létünk, akaratunk, minden létezők legkisebbike.

ARABELLA

A Világmindenség: a létező dolgok legkisebbike a szív jogaihoz képest.

ÁBEL

Káin szól veled!

ARABELLA

Káin!

ÁBEL

Hol a szívem, uram? Káin a kés hegyével mutatott rá! Hogy máris az Isten akaratának fölébe helyezd? Az Ő hatalmának tagadásaképpen?

ARABELLA

Megtaláltam a szívemet, uram. A Világmindenség befelé nyílik, s ha úgy tetszik, az Ő hatalmának tagadásaképpen.

ÁBEL

Káin-káromlás a szádon, minden szavad gyalázat…

ARABELLA

Nem alázat! Miért nem hagytál meg engem főnixmadárnak?

ÁBEL

Miért nem Káint választottad magadnak?

ARABELLA

Honnan tudod, hogy nem őt választottam?

ÁBEL

Honnan? Kacag. Az ágyból.

ARABELLA

Kést ragad. Megöllek!

ÁBEL

Ide szúrj!

ARABELLA

Az imádságaid kellős közepébe.

ÁBEL

Istentelen démon!

ARABELLA

A gyávaságod fészkébe!

ÁBEL

Ide üsd! Én tudom, hol a szívem. A magadéról nem tudod: nálam-e, Káinnál, mert Isten üzenetéből csapásom lettél. Ide döfd!

ARABELLA

Miért nem hagytál meg engem főnixmadárnak?

ÁBEL

Ide döfd! Eljövendő gyermeked atyjának szívébe.

ARABELLA

A kést elejti. A gyermek. Akivel elbujdosok majd az Óceán partjára…

ÁBEL

Nem. Nem kell elbujdosnod. Nem kell üzenned értem a Nappal és a Holddal, mert bűntelen vagy. Káin csak a szavaival férkőzött hozzád, ebben bizonyos vagyok. Ettől még nem kell elbujdosnod. A szavak ellen lehet védekezni…

ARABELLA

Azért győztél velük.

ÁBEL

Mert betelt rajtunk a rendelés.

ARABELLA

Betelt rajtunk a rendelés.

ÁBEL

Halhatatlan főnixmadaram.

ARABELLA

Betelt rajtunk a rendelés. Bárcsak hallgatni tudnék erről boldog némaként.

ÁBEL

Némaként? Újabb titok a szavaid mögött…

ARABELLA

Nézd, Ádám jön.

ÁDÁM

Jön részegen, megfojtott kígyóval a karján. Dicséret, dicsőség, tisztesség, asszonyi hűség. Éva kijön a kunyhóból. Itt vagy hát? Asszonyi hűség. Újabb megfojtott latrodat hoztam tenéked. Ide gyere! Csókold meg Szamáelt, miként a Paradicsomban.

ÉVA

Részeg vagy.

ÁDÁM

Gyönyörűséges fiaidnak atyját vagy pótatyját hoztam el néked. Csókold meg arkangyalodat.

ÉVA

Megcsókolt már téged a sátán. Részeg vagy.

ÁDÁM

Hűtlenséged romolhatatlan és hervadatlan emlékének áldoztam, egyetlen szerelmem, egy kis cserjepálinkával.

ÉVA

Nem emlék az már: maga Lucifer benned, az összes kölykeivel.

ÁDÁM

Csókold meg az angyalodat.

ÉVA

Gyere, feküdj le.

ÁDÁM

Dicséret, dicsőség a Legelső Asszonynak! Jaj, Ádám, vétkeztem. Űzz el engem a te életed világosságából. Vétkeztem, vétkeztem! Szamáel arkangyal megkísértett és megejtett engem – kígyónak képében. Ő volt, ugye?

ÉVA

Istenem, kire pazaroltam a megbánás szavait! Ádám, feküdj le, Szamáel már nem létezik.

ÁDÁM

Minden létezik. Ami volt, és ami elmúlt: létezik. Semmi sincs, édeni szerelmem, csak ami volt, amit úgy hívnak: a Megtörtént.

ÉVA

Valamikor.

ÁDÁM

Valamikor. Nincs Valamikor. A valamikor is bennünk van, te asszonyi állat, minden valamikorok boldog felejtője. Semmi sem igaz, egyedül ami megtörtént. Dicséret, dicsőség a Megtörténteknek.

ÉVA

A bocsánatod is megtörtént, mégsem igaz, mégis hazugság.

ÁDÁM

Dicsőség a megbocsátásnak. De ki hozza el nekünk a felejtést? A halál, az agyamat felzabáló pondróival. Ím, a csábítód, a boldog Szamáel.

ÉVA

Igen. A csábítóm.

ARABELLA

Iszonyatos.

ÁBEL

Az ő rendelésük is betelt.

ÁDÁM

Mivel csábított el, gyönyörűségem? Mivel hajszolt a Második Bűnbe?

ÉVA

Nincsen annyi csillag az égen, ahányszor megkérdezted már. S ahányszor elmondtam. A sír szélén állunk; még mindig kérdezed.

ÁDÁM

Amikor meghalok is: ez a kérdés fog kinőni a számból. Maréknyi föld lesz a számban, kaktusznövesztő agyag, az égre kiabáló: mivel csábított el?

ÉVA

Mondottam: szavakkal és könyörgéssel.

ARABELLA

Hallod, Ábel?

ÁBEL

Nem, nem akarom hallani. Úristen, miért osztod meg velünk a kettejük titkát!

ÁDÁM

Dicséret, dicsőség, Szamáel tetemét megcsókolod szépen.

ÉVA

Kegyelmezz!

ÁDÁM

Mint régen, az alma után. Az alma másnapján? Vagy épp egyidejűleg? Egyazon harapás közben?

ÉVA

Hazudsz! Képzelődöl.

ÁDÁM

Édenkerti szerelem: Szamáel a neved. Kígyó a neved!

ÉVA

Neve: Káin és Ábel. A mi gyermekeink.

ÁDÁM

Honnan tudod? Miért nem a ti gyermekeitek? Csókold meg! Hajánál fogva ráncigálja Évát a kígyóhoz. Csókold meg! A csábító kígyódat öleld!

ARABELLA

Menjünk! Meneküljünk!

ÁBEL

Nem. Igyuk ki ezt a keserű poharat.

ÉVA

Ádám, könyörülj! Semmi sem igaz már abból, amit nem bírsz elfelejteni. Mert én elfelejtettem.

ÁDÁM

Boldog felejtés!

ÉVA

Elfelejtettem Szamáelt. Ne támaszd föl bennem a halottat, az élőt segítsd, aki te voltál és maradsz mindörökre.

ÁDÁM

Te voltál és maradsz mindörökre. Kacag. Egy halott arkangyal is a csábítód lehet?

ÉVA

Nem én voltam.

ÁDÁM

Hanem ki volt? Maga az Isten volt az elcsábított?

ÉVA

A tudatlanságom, a gyöngeségem. Hát nem elegendő büntetés rajtam a lelkiismeret?

ÁDÁM

Lelkiismeret. Az utólagos. Úristen, szeszélyes Teremtő! Mifajta lelkiismerettel ruháztad föl ezt a némbert? Utólagossal, a tetteinek nyomában kullogó hiénával. Miért nem fáklyával, hogy a lába elé világított volna? Csókold meg a te sátáni elcsábítódat!

ÉVA

Megcsókolom és meghalok. A tengerbe vetem magam.

ÁDÁM

Már elbujdostál egyszer.

ÉVA

Szégyenemben. A gyermekeinkkel. A te gyermekeid a méhemben már verekedtek. Már akkor is verekedtek.

ÁDÁM

Anyjuk szégyentelenségének láttán, bizonyára.

ARABELLA

Segíts rajtuk, Ábel.

 

Ábel fejét rázza.

 

ÉVA

Ágakat gyűjtögettem az Óceán partján és kunyhót építettem. Az ifjú Ádám eljött hozzám és megbocsátott nekem…

ÁDÁM

Az ifjú Ádám!

ÉVA

A sír szájában állónak eszét vette már az Isten. Szíve után a szemét is kicserélte. Ne nézz így rám! Hiénatekintet az édeni ragyogás helyén. Úristen! Szólíts ki engem az élő világból. Sír.

ÁDÁM

Magába roskad. Jönne már a megváltó halál.

ÁBEL

Azt gondoltam: velük indult a Kezdet. A kezdetnek pedig ők is csak folytatásai. Honnan jönnek? És mi merre tartunk? Eltemetjük majd őket, és mi leszünk a kezdet. Az újrakezdés.

ARABELLA

Sohasem fog neki megbocsátani?

ÁBEL

Amikor nem fogja szeretni, megbocsát. Ha majd közönyös lesz.

ARABELLA

Az én csillagomon nem ismertem sem örömöt, sem szenvedést. Miért épp engem küldött Isten közibétek? E siralomvölgyébe. Miért?

ÁBEL

Nézd: újra megbékélnek. Újrakezdik a folytathatatlant.

 

Ádám elhajítja a kígyót, belehörpintene a cserjepálinkába, de Éva elhajítja a kulacsot.

 

ÉVA

Ugye, többé sohasem nyúlsz hozzá?!

ÁDÁM

Nem.

ÉVA

Rengeteg szivárványos halat hozott a dagály. Adok neked mangót, ananászt, narancsot meg szárított édesburgonyát. No gyere. Hová nézel?

ÁDÁM

Régi szálláshelyünk felé. Emlékszel? Azon a napon nagy csend volt a Paradicsomban. És mi ketten ott… Mint a fény a vízen, olyanok voltunk.

ÉVA

Mint a fény a vízen. Aludnod kell. Enned is kell.

ÁDÁM

Mint a fény a vízen. Aludnom kell. Ennem is kell.

ÉVA

Szárított édesburgonyát.

ÁDÁM

Szárított édesburgonyát.

 

Bemennek a kunyhóba.

 

ARABELLA

Ábel, vigyél engem Sámsielhez.

ÁBEL

Soha.

ARABELLA

Szánj meg engem. Vigyél vissza Sámsielhez.

ÁBEL

Ne félj, Arabella. Nem jutunk az ő sorsukra. Bízzál bennem.

ARABELLA

Magamtól félek.

ÁBEL

Miért félsz magadtól?

ARABELLA

Nem tudom. Nem akarok Éva sorsára jutni.

ÁBEL

Nem jutsz.

ARABELLA

És ha már oda jutottam?

ÁBEL

Én nem vagyok Szamáel! De mit beszélek! Miként lehetnék az én társam kígyócsábítója? Különös dolgokat mondasz, Arabella, megzavarod az eszemet. Miért mondod, hogy Éva sorsára jutottál? Elcsábított valaki téged? Káin! Megölöm! Beszélj! Mit akartál az imént mondani?

ARABELLA

Csak annyit, hogy félek. Hogy másfelé terelje a szót. Onnan a magasból három kicsi kunyhót láttam: a békességnek három zöld szigetét. Talán az Isten sem látja: mi történik itten.

ÁBEL

Mi történik?

ARABELLA

Káin be akar törni az Édenbe.

ÁBEL

Hóbort. Esztelen lázongásának agyalágyultsága.

ARABELLA

Belepusztulhat.

ÁBEL

Imádkozni fogunk érte.

ARABELLA

Nem értem őt. A szándékait sem. Csak azt látom: más, mint te vagy.

ÁBEL

Magányos. Én is az voltam, míg nem jöttél. De én a magányomat nem fordítottam az Ég ellen. Talán ezért kaptalak téged ajándékba. Egyetlen dolgom van már: teéretted hálát adni Neki.

ARABELLA

Téged megajándékozott. De vele mi szándéka lehet?

ÁBEL

És azon töröm a fejem: javaimnak javából válogatom-e a neki szánt áldozatot? A legszebb kosom, bárányom, gödölyém…

ARABELLA

Utána kellene mennünk, nehogy baja essék.

ÁBEL

A fehér csillagos fekete csikómat is neki ajánlottam.

ARABELLA

Fegyveres kerubok őrzik az Éden kapuját.

ÁBEL

Igen. Csak egyenesen szállna változatlanul a füstöm. Éretted, miattad a legkedvesebbet, a legdrágábbat is az oltárára vinném.

ARABELLA

A bukott angyalok sorsára jut vajon?

ÁBEL

Jusson! A magam dolgán gondolkodom. Mit adhatok még neki?

ARABELLA

A legkedvesebbet: az életedet.

ÁBEL

Nem, nem nem! Az életemet nem kérheti. Hisz téged is szeret. Mindannyiunk közül tán a legjobban szeret. Az első emberpár: a legkeserűbb csalódása, Káint a lázadók sorsára juttatja, de veled, velünk: célja van. A nagy kísérlet folytatásaképpen öröme telhetik bennünk.

ARABELLA

Az ő hatalmának legszebb öröme: a földre szegezett pillantás, majdan sok-sok lehajtott fő az egész mindenségben?

ÁBEL

Nem, nem. Céltalanul nem fogadná a füstömet; oktalanul nem sugalmazta volna, hogy engem válassz magadnak társadul. Legelső álma szerint az én ragaszkodásomat láthatta Ádámban, s Évában a te tisztaságodat. Ó, kicsi butaságom, csillag-csacskaságom, hogy jut eszedbe föltételezni, miszerint épp az én életemet kérné áldozatul? Az enyémet kérve: téged semmisít meg. Az nem állhat szándékában. Az nem lehetséges.

 

Távoli oroszlánhang.

 

ARABELLA

Hallod? Oroszlán…

ÁBEL

Közelünkben járkál az Isten.

ARABELLA

Káin… Káint fogja megsemmisíteni.

ÁBEL

Ha szándékában áll: a kezét ki tudná lefogni? Hallod a lépteit?

ARABELLA

Nem hallom.

ÁBEL

A fényességet látod-e?

ARABELLA

Nem látom.

ÁBEL

A madarak elnémultak. A fák megdermedtek. A víz csobogását sem hallani.

ARABELLA

A madarak énekelnek. A fák hajladoznak a szélben. A víz csobogását is hallom.

ÁBEL

Nem. Ő az. Tudom.

ARABELLA

Mit akar vajon?

ÁBEL

Nem tudom. Tiltott fáihoz nem nyúltunk, az engedelmesség parancsát soha meg nem szegtük…

ARABELLA

Meneküljünk! Rejtőzzünk el!

ÁBEL

A föld gyomrában is megtalál.

ARABELLA

Nem akarom, hogy a szívembe lásson.

ÁBEL

Szégyenlenéd előtte a szerelmedet?

ARABELLA

Rejts el engem, Ábel!

ÁBEL

Bűnösnek érzed magad?

ARABELLA

Nem, nem vagyok bűnös.

ÁBEL

Tisztátalannak? Beszélj, míg nem jön az Isten.

ARABELLA

Nem tudok beszélni. Félek. Tőled is, tőle is. A szívemet bár ha el tudnám rejteni! Az ábráit ő sem értené meg. Isteni ésszel sem foghatná föl, csak ítélkezne. Törvényt ülne, ítélkezne – hímtörvény szerint.

 

Oroszlánhang.

 

Itt van már!

ÁBEL

Titkod van. Valamit rejtegetsz előlem.

 

Oroszlánhang.

 

Várj, Uram, ne gyere még, Isten, míg ez asszonyból a titkot ki nem szedem! Beszélj, vagy megfojtalak!

ARABELLA

Ó, nem tudok…

AZ ÚR HANGJA

Hol vagy, Ábel? Kedves fiam, Ábel?

ÁBEL

A színed előtt, Uram.

ARABELLA

Vele beszélsz?

AZ ÚR HANGJA

Leviatán, Ráháb és Behemót lázongásait levertem. A parancsaim és hatalmam ellen acsarkodók nyelvét kicseréltem: szavaikat gonddal átrendezve nem ócsárolnak immár, hanem éjjel és nappal dicsőítenek engem. Álmukban merészelnek csupán Uruk ellen vicsorogni, nem tudják, hogy álomfegyőreimnek számát megsokasítottam.

ÁBEL

Igen, Uram. Álomfegyőreidet megsokasítottad. Az én álmom tiszta és ártatlan. A mi kettőnk álma is az odaadásé…

ARABELLA

Mit beszélsz?

AZ ÚR HANGJA

Kegyes óhajtok lenni az ellenségeimhez. Miután megaláztam őket, fölemelem valamennyit az alázat szintjére, a lehajtott fő magasába, az engedelemébe. A fölvetett fejűeket pedig, a dacosokat és alázatbontókat Káin sorsára juttatom. A porszemet porszemmel keverem el, hogy helyét, rendeltetését az erővel és hatalommal össze ne tévessze többé.

ÁBEL

Sújtó karoddal őt is leütötted, Uram? Az én testvéremet?

ARABELLA

Sújtó karjával őt is leütötte? Káint! Káinom! Elájul.

ÁBEL

Arabella! Letérdel hozzá.

AZ ÚR HANGJA

A földi rendet mégsem erőszakkal, hanem a Jónak példaerejével kívánom általad is fenntartani. Hűséged legszebb igazolását várom holdtöltekor – Ábel füstjét, a számodra legkedvesebb élőlény véráldozatával.

ÁBEL

Kövér bárányaim seregét áldoztam, Uram!

AZ ÚR HANGJA

Kevés!

ÁBEL

Kosokat és gödölyéket öltem…

AZ ÚR HANGJA

Kevés!

ÁBEL

A fehér csillagos fekete csikómat…

AZ ÚR HANGJA

Kevés!

ÁBEL

Káin helyett is áldoztam, Uram, és áldozni fogok: földjének terméséből a legszebbet: tiszta búzát, tengerit, féregtelen gyümölcsöt, a szőlőnek csak a gyöngyszemét.

AZ ÚR HANGJA

Nem elegendő! Azt mondottam: ami néked a legdrágább, a legkedvesebb.

ÁBEL

A legdrágább, a legkedvesebb. De hisz minden kedves nékem, Uram: anyám az üszkös sebeivel, kígyómarta szívével az apám, az éneklő madár és a napfelkelte. Kedves az eső, a cédrusfa árnyéka, minden kicsiség és nagyság, amivel a mindenséget felruháztad. Drága nekem a hajnal és az alkonyat, mikor kirakom néked az aranycsészéimet, és legkedvesebb volt a pillanat, mikor ez az asszony engem társául választott; de már csak bennem él, miként ragadhatnám meg azt a pillanatot, a tovatűnt időt hogyan hozzam vissza néked, Uram? Nem te rendelkeztél az időnek dolgában, Uram? Itt van, ami elmúlt, bennünk és körülöttünk, de csak sajog és megfoghatatlan, valahányszor visszahoznók: a semmibe markolunk. Sok minden, ami legkedvesebb, ott van a Semmiben s mégis a szemünk előtt, a hunyt pilláink alatt, akkor tehát mondd meg, miből válogassak? Te mondd meg!

AZ ÚR HANGJA

A legkedvesebbet mondtam.

ÁBEL

Arabella, segíts! Az ölébe veszi. Az életemet, Uram! De nem sok az, Uram?

AZ ÚR HANGJA

Ha Ábel meghal: nincs Ábel füstje. Ábel füstje nélkül nincs rend a földön.

ÁBEL

Akkor mit tegyek, Uram? Hol találom a legkedvesebbet? Köszönöm, hogy nem kívánod az egyetlen életemet. De hol találom a legkedvesebbet?

AZ ÚR HANGJA

Az öledben tartod.

ÁBEL

Az ölemben. Arabella! Égbe szálló fehér füstcsík az ölemben? Az én karjaimban? Igen, Uram! Legyen meg a te akaratod. Legyen meg. De nem! Őt nem, Uram! Soha! Hallod, Uram? Soha, soha! Az életemet igen! Őt soha! Hallod, Úristen? Ne távozz még, hallgass meg engem. Ez már nem rend, Uram. Szeszély! Az őrültség szeszélye. Vagy a félelemé. A félelmünkkel táplálunk naponta, s nem elég neked? Nem elég? Akkor magad is rettegsz valamitől: a lázadó angyaloktól vagy porszemeid közönyétől? Önmagad megnyugtatása végett követeled hát a legkedvesebbet? A legelsőt és legutolsót, a szerelmünket is? E parányi vigaszt is – a félelem polipkarjai közt? Az életemet igen – és megfullasztalak Ábel testének, csontjának, szívének füstjében, de őt nem, Uram! Nem enyém, nem tiéd: eljövendő gyermekeink anyja. A holnapé. Miként a tegnapot: úgy a holnapot sem kérheted tőlem. Nem követelheted! Elmentél. Nem válaszoltál. Úristen! Mit mondtam? Koporsógöröngyökkel dobálom az eget…

ARABELLA

Ébredezve. Káin! Megint pörölsz az Istennel.

ÁBEL

Nem Káin! Ábel pörölt az Istennel. Ábel az eszeveszett. Káin többé nem tér vissza.

ARABELLA

Az ő parittyakő-szavait hallottam. A fölvetett fejű emberét.

ÁBEL

Az én szavaim voltak.

ARABELLA

Akkor Ábel meghalt – Káin visszatért. A porba kevert porszem visszatért. Nem halt meg, ugye, él még Káin?

ÁBEL

Egymagam leszek most már Káin és Ábel, kapud és kapuőrződ, keresztfád és megfeszítetted, az áldozó és az áldozat – egy személyben, te nékem legkedvesebb: Arabella.

 

A sasnak háromszori jajkiáltása.

 

Függöny

 

Harmadik jajkiáltás

Szín, mint előbb. Az őserdő hangjai s a tenger lélegzete.

 

ÁBEL

Őt siratod? Őt gyászolod?

ARABELLA

Őt.

ÁBEL

Nem magadat? Nem engem?

ARABELLA

Mi élünk. Ő nincs már.

ÁBEL

És vajon mi vagyunk? Élünk ugyan, de élet ez?

ARABELLA

Töviskosárban összecsombolyítva…

ÁBEL

Veled ott is meglennék. Az égre. Nem, nem, Uram! Nem adhatom. Ha neked adom őt, kiköltözöm magamból, és pondró leszek a saját szememben. Nem! Magamra omlasztom inkább a világot. Az oltárköveket kezdi ledönteni.

ARABELLA

Mit művelsz?

ÁBEL

Okot művelek. Indokot az Úristennek, hogy engem is a porba sújtson.

 

Oroszlánhang.

 

Hallod? Visszajön. Visszajön és mindkettőnket megsemmisít. De nem. Egyedül csak engem. És itt maradsz nélkülem.

 

Oroszlánhang.

 

Visszajön. Ne jöjjön. Haragoddal ne látogass engem, Uram! Bocsáss meg nekem. Újra vétkeztem ellened. Az eszemet vetted, Uram. Add vissza, tegyél engem újra alázatossá!

ARABELLA

Az vagy.

ÁBEL

Nem, nem vagyok. Nem voltam. De az akarok lenni! Alázat nélkül megöl a félelem. Visszarakom, Uram, a szent köveidet. Segíts, Arabella! A szétomló elme szent köveket temet maga alá. Segíts! Olyan legyen, mint volt. Virágot is hozzál. Tüzet gyújtsunk és áldozzunk. Imádkozzunk. Bocsáss meg, Uram. Minden parancsodat teljesíteni fogom. Arabellát nézve. Mindent? Őt? Nem. Nem lehetséges! A legvégső határon innen kellene maradnod, Uram, a kívánságaiddal. Egy lépéssel bár – innen. De minden túl van immár azon. Vagy mindig is így volt? Így lett volna kezdettől fogva? Csak én voltam süket s érzéketlen, hogy magamat semmire becsültem? Már megint őrültséget szólok. Ha Káin itt lenne bár! Ha Káin élne, a hűségünket nem kellene igazolnunk. Magához térve – ő tenné meg talán. A halálból visszatérve magába szállna és kegyelmet kérne. Gyere, keressük meg. Talán él még. Az élete a kiutam lenne. Az én fölmentésem. Gyere! Káin, jó testvérem, hol vagy? Szólj, ha még élsz, én jó testvérem!

ARABELLA

Káin, Káinom! Szólj, ha még élsz, én jó Káinom!

 

El mindketten.

 

Ádám jön be, leszedi Káin kunyhójáról a kévét. Nézi. Leül, kortyint a kulacsból. Darabig a kalászokat nézi, simogatja.

 

ÁDÁM

Nem kellett volna elvedd őt, Uram. Leviatán, Ráháb és Behemót, de még Lucifer is a trónodra tört, hatalmadtól akart megfosztani. Az én fiam nem óhajtott a helyedbe ülni. Nem a létedre tört: önmagát akarta csak megőrizni. Saját akaratát, személyes felfogását az ember állapotáról és kötelességéről, Terólad is, aki csak gazdagabb, tán erősebb is lehetnél az ő különvéleményével. Ezzel számolnod kellett volna, ha már kiemeltél bennünket a tudatlan állatok sorából, gondolatot ültettél a fejünkbe, érzést – némelykor viharosat – a szívünkbe. Lázadó, összeesküvő, ellened fölkelő, harsogtad bizonyára, mikor megölted őt. Pedig azt is mondhattad volna bölcsen: Más, mint amilyennek elképzelted. Mindannyian mások lettünk. Hiszen még füveid, madaraid, cédrusfáid is a változatosság szépségét mutatják, hát akkor az ember! Az ember miként fűzhető fel szárított gyümölcsként a Te egyetlen elképzelésed fonalára? Parancskönyved lapjai közé préselten mivé lesz, Uram, az arcunk, amelynek vonásai szerint egymás között eligazodunk, más-más névre hallgatva már a születés pillanatában. Dicséret, dicsőség. Iszik. Káin fiam elunta, meg is gyűlölte bizonyára a füstölést, a térdeplést a véres oltárkő előtt. Ha élne, megfeddeném ezért, de mivel porba sújtottad, mint ellenségedet, bátorkodom Tőled megkérdezni: mire szántad az emberi térdeket? Térdeplésre vajon? Mire szántad az emberi nyelvet? Könyörgésre vajon? Mire szántad a fejünket? Hogy lehajtva hordjuk? Az egyenes tartást a megalázkodás görbedtsége végett? Testünk hajlékonyságát a hajlongás végett? Ne haragudj, ha ilyeneket kérdek, de jól tudod: magam is ettem a tudás fájának mai napig tiltott gyümölcséből. Különös íze volt, a szívemhez kaptam tőle. Úgy elcsöndesült akkor, oly szép egyenletesen dobogott, mintha simogató kézzel nyugtattál volna meg engem. Szinte láttam, hogy kiszökken belőlem valami, egy riadt őzgida tán a félelem szívdobbanásaival. És most, Uram? Reszket valósággal, csordultig tele a Műved újra félelemmel, minden pillanatnyi rettegéssel – Színed előtt, a halál színe előtt, döntéseid előtt, az időnek beláthatatlansága előtt, a lehulló kókuszdió s a fölszálló madár láttán is, Uram. Közülünk az egyik nem ismerte a félelmet, és megölted őt, Káin fiamat, titokban a kedvesebbiket, az én búzakalászomat. Gyűlöletesnek nézted a fölvetett homlokával? Pártütőnek a némelykor összevont szemöldökével? Csak a te szemöldököd rándulhat villámként: a mienk örökké sima legyen és örömtől repdeső? Szamáelt, Éva csábítóját csak száműzted és láncra verted, Káin fiamat összezúztad, porrá omlasztottad, hogy el se temethessem őt, pedig soha teremtett lénynek vérét nem vette, s ha volt benne gyűlölet, azt legelsőbben maga ellen fordította, mivel nem Téged: önmagát utálta meg a hivatásunkká lett megalázkodásban. Avagy megsimogattad őt és érdesnek találtad? Búzakalász volt, Uram, érdes, szálkás az első érintésre, de legbelül: kenyér, amely megtöretett. Miért törted meg, miért vetted el őt, Uram? Hogy ember volta titokban maradjon? Hogy ez a kis fénypont, az alig moccanó emberi eszmélet kilobbanjon a földi éjszakában? Nem tudhatom, de sejtem: az Anyaságon, a Szomorúságon, a Búzakalászon, a porból-vétettségünk értelmén túl van itt valami… Valami, Uram, ami ő volt, köztünk egyedül ő: az én fiam… Káin fiam…

ÉVA

Jön, hosszan nézi Ádámot, aki arcát a búzakévébe rejtve gyászol. Készíts koporsót.

ÁDÁM

Nem találtátok?

ÉVA

Ez a kéve búza, amit eltemethetünk belőle. Az Éden falai alatt a kerubok talpig fegyverben őrködnek és őrjöngenek az ember puszta közeledtére. Így gondolom.

ÁDÁM

Ábel?

ÉVA

A Lebia-hegy szakadékaiban keresi. Jó testvérem, Káin, én jó testvérem, szólj, ha még élsz valahol. Ezt kiáltja reggel óta a sziklákon és a tengerparton.

ÁDÁM

Arabella?

ÉVA

Az árnyéka. Isten látogatása óta szavát nem hallani. Készíts koporsót. Kőből. Kőkalásszal a fedelén.

ÁDÁM

Azt mondta: menjetek, sokasodjatok. Így gondolta? Kőkoporsóban?

ÉVA

Ne vétkezz te is, jó követ válogass.

 

Ábel jön Arabellával. Káin nyilát hozza, Arabella a kötélhágcsóját.

 

ÁBEL

A Hebron völgyében a vérnyomot elvesztettük. Ez minden, amit megtaláltunk.

ÁDÁM

A fegyverét fogjuk eltemetni.

ÉVA

Az a kő ott fönn jó lesz koporsónak.

ÁDÁM

Jó lesz.

 

Mindketten el.

 

ÁBEL

A kötél is véres. Eltemetjük.

ARABELLA

Nem. Ezt ne temessük.

ÁBEL

Miért?

ARABELLA

Maradjon meg nekem.

ÁBEL

Miért?

ARABELLA

Emléknek.

ÁBEL

Miért?

ARABELLA

Ezzel…

ÁBEL

Mi történt ezzel?

ARABELLA

Ezzel vert meg engem.

ÁBEL

Megvert?

ARABELLA

Megvert.

ÁBEL

Téged?

ARABELLA

Fejét rázza. Csak azt, akinek gondolt. Szajhának.

ÁBEL

Téged?

ARABELLA

Mikor megcsókoltam.

ÁBEL

Őt?

ARABELLA

Káint.

 

Ábel eszelős tekintettel nézi, majd bemegy Káin kunyhójába, dárdákat hoz ki, halomba hányja. Megáll Arabella előtt.

 

ÁBEL

Mikor történt?

ARABELLA

Mikor elindult.

ÁBEL

Hová indult?

ARABELLA

Azt mondta: messzire.

ÁBEL

Mi végett?

ARABELLA

Azt mondta: a nyilát belelövi Sámsielbe. És számon kér engem az Istentől.

ÁBEL

Mit mondott még?

ARABELLA

Én távoli csillagom. Azt mondta.

ÁBEL

Én távoli csillagom. Kezdetben nem szerepeltél a céljai között.

ARABELLA

Amiként benned sem láttam a felvetett fejű embert. Végül azt mondtad mégis: egymagam leszek Káin és Ábel, az áldozó és az áldozat, te nékem legkedvesebb…

ÁBEL

Azt mondtam?

ARABELLA

A félelmünkkel táplálunk, hizlalunk naponta, s nem elég neked? Nem elég? Kiabáló szavad a Káiné volt, az arcod, szemed az oroszlánkölyöké.

ÁBEL

Azért szólítottál az ő nevén?

ARABELLA

Bólint. Mit kért akkor tőled az Isten? Valld meg végre.

ÁBEL

Potomságot. A hozzá való hűségem szerint többet is kérhetett volna.

ARABELLA

A potomság mi volt?

ÁBEL

Szóra sem érdemes. Te csókoltad meg őt?

ARABELLA

Én.

ÁBEL

Őt?

ARABELLA

Őt. Az esőben.

ÁBEL

Miért ütött meg?

ARABELLA

Az ő neve helyett a tied jött a számra. Ábelem. Azt mondtam – neki.

ÁBEL

És megütött.

ARABELLA

Arcul vert.

ÁBEL

És azután?

ARABELLA

Ezzel a kötéllel.

ÁBEL

Azért szorongatod? Drága neked?

ARABELLA

Hagyd meg nekem.

ÁBEL

Meghagyom. Bemegy Káin kunyhójába.

ARABELLA

Ó, hitegetések boszorkánykosara, bizonytalanság örvénye, tévedések szakadéka, hűséges hűtlenségek átka, meggondolatlanság csapdája, oktalanságok hínárja. Ez lennék én tenéked – Káin? Miként lehetséges ugyanazon szájjal hideget is, meleget is, szerelmet és megvetést lehelni? Én távoli csillagom. Ha holtodban is gyűlölsz, ott vagyok, ott maradtam a tenyeredben: akár egy színes kagylót, törjél össze engem.

 

  Ó, ne? Ne hagyj el!
  Kacagásod fülembe költözött,
  leheleted vállam gödrében verdes,
  mindig, mindig csókodra szomjazom –
  tiéd vagyok egészen!
  Bárcsak hallgatni tudnék erről boldog némaként!

 

–  –  –  –  –  –  –  –  –  –  –  –  –  –  –  –  –  –  –  –  –  –

 

ÁBEL

Kacagása hallik a kunyhóból, majd kitántorogva. Ő lenne hát? Ő lenne hát a legdrágább, a legkedvesebb? De hisz nem a legdrágább. Nem a legkedvesebb. A parancsod nem érvényes, nem lehet érvényes, Uram. A kívánság formájában elhangzott parancsod érvényét vesztette. Értelmét az eső elmosta. Káin csókja elhamvasztotta. Nem a legkedvesebb Arabella! Élni fogsz, élni. Számomra nem vagy már a legkedvesebb. Akkor az voltál! Már nem vagy az, nem lehetsz, élj tőlem – tőlünk – Káin emlékével, a csókjával, kötelével, arcodon az ütéseivel, élj, míg föl nem akaszt a lelkiismeret, el nem emészt a bánat. Hallottad, Uram, mit művelt? Ha nem láttad volna saját szemeddel, ha magad is meg nem iszonyodtál volna a mi porba hulló szerelmünk láttán, most füleddel hallhatod: nem a legkedvesebb. A legelső és tán legutolsó tévedésed, Uram: az asszonyi szív megítélése. Magad sem látsz bele, téged is megtéveszt, téged, ki az óceánok legparányibb ázalagállatkájának moccanásait is számon tartod, még előtted is titok az asszonyi szív, a legzártabb – mert a legnyitottabb a kísértések előtt, mert a legcsalárdabb minden csalárdságok között. Nem figyeltél oda, szórakozott voltál, Uram, mikor megalkottad, és Lucifer ott lehetett valahol a hátad mögött, rákacsintott, vagy az ülepét mutatta meg neki, vagy annak előtte a kaméleont keltetted életre, és elfelejtettél kezet mosni, Uram! Vagy éppenséggel összetévesztetted a kettőt, hogy földi halandóid a kaméleonban keressék a nyíltságot, az őszinte szót, a hűséget és állandóságot? Te tudod, Uram, mi volt a szándékod e kegyetlen tréfával. Nem a legdrágább, nem a legkedvesebb, evoé! evoé! evoé!

ARABELLA

Ábel! Az eszedet veszted.

ÁBEL

Veszejtem, amit elvesztettem. A legdrágábbat, aki megmaradhat ezek után a legolcsóbb és leghitványabb menedéknek – megőrzött lemondásnak a megcsalatásban és kiúttalanságban. Ebben vagyunk hát közösek, Uram: Te is, én is a némberség megtévesztettjei, mert lám, te Mindentudó és mindeneket látó: az asszonyi természet előtt magad is csak hiszékeny ember vagy, a sorsomban osztozó. Hiszékeny? Ostoba! Hisz téged is felszarvaznának a démonok, a legtudatlanabbak is, hát akkor a kerubjaidat kerülgető cédák: Lilith és Nahama s a férfihúst fogyasztó paráznák buja nőstényhada a jobb sorsra érdemes csillagok alatt! És itt van közülük, akit nekem küldtél: a legdrágább, a legkedvesebb. Kacag. Hol az apám cserjepálinkája? Iszik. Dicséret, dicsőség! Ó, szent folyamatosság! Mért ne kövessük egymást, apám, a romlásban? Káin testvérem, jobb a sorsod a halálban, Káin, te képmutató!

ARABELLA

Engem ócsárolhatsz. Az ő nevét ne gyalázd.

ÁBEL

Emlékét le ne szedjem az ajkadról?

ARABELLA

A számról, ha úgy tetszik. A szívemből.

ÁBEL

Mit kell hallanom. Attól, akit szavaimmal a Nap helyére ültettem. És kihunyt a Nap, mint az áldozati bárány szeme, csak az ő arca – az övé! Nézd meg Isten e hazug szövétneket! – az ő arca világol.

ARABELLA

Nem hazudtam.

ÁBEL

Mert halott. Az élővel megosztanád az ágyunkat. Könnyű a halottak emlékét őszinteséggel tisztelni. Az élőkét nehezebb, ha ugyan lehetséges.

ARABELLA

Ha most meg nem gyilkolsz, vezess engem vissza Sámsielhez.

ÁBEL

Káin hiányzik neked?

ARABELLA

A fejtartása. Szikrája bár a bátorságának.

ÁBEL

Amivel testvérének asszonyát újabb Szamáelként elcsábította.

ARABELLA

Amivel megvonta füstjét az Istentől és betört a Paradicsomba.

ÁBEL

Mindnyájunkat veszedelembe sodorva.

ARABELLA

Oszd meg vele a veszedelmet, ha férfiú vagy!

ÁBEL

Osztozkodjunk! Káin esztelenségében! Tudod, mit kért ezért tőlem cserébe az Isten?

ARABELLA

Hűséged bizonyítékául újat és többet mit kérhetett tőled az Isten?

ÁBEL

Potomságot. Most már: potomságot.

ARABELLA

Potomságért nem szegültél volna szembe vele.

ÁBEL

Úgy gondolod: szembeszegültem?

ARABELLA

Egy pillanatig Káinhoz hasonlítottál. Fejeddel együtt a hangodat is fölemelted. Valamit megtagadtál a leghatalmasabbtól.

ÁBEL

Igen. Megtagadtam.

ARABELLA

A belenyugvást tagadtad meg – úgy gondolom – Káin halálába. A hálaadást, a köszönetet azért, hogy őt megsemmisítette. Aki győz, az mindig a jótevő, a hálálkodásra méltó. Itt álltál, a karodban tartottál, és nem remegtél az oroszlánhangon közölt parancs előtt. Látomás lett volna?

ÁBEL

Talán.

ARABELLA

Szemem, fülem csalódása. Titkos óhajom azóta, hogy szép szavaid után az ő hallgatását megismertem.

ÁBEL

Talán olyan is voltam. Amilyennek láttál. Talán az imént is még olyan voltam. Annak a kötélnek a megszólalásáig.

ARABELLA

Röpke látomás volt.

ÁBEL

Mondd rá nyugodtan: buborékbátorság. Mondd, hogy Káin nélküled is, ellenünkre is nekivágott a céljainak, én pedig? Csak miattad lettem volna képes az Ő haragjának elébe állni. Mi több: buboréknyi boldogság után, ím, örvendezek a csalárdságodnak.

ARABELLA

Miért örvendezel?

ÁBEL

A kérdést nem akarja meghallani. Őt a magánya vitte és az oltár, amit saját magának állított föl – büszkeségében. Nekem csak te lehettél volna bátorítóm. Igaza van a szemednek: csak egyetlen kiáltás voltam; néhány visszadobott szó erejéig voltam Káin és Ábel is: a szerelmes Szomorúság, aki szembeszegül érted az Istennel.

ARABELLA

Énérettem?

ÁBEL

Nem, nem. De Káint magad loptad ki belőlem. Amit csak sejtettem, és ami puszta sejtelemnek is iszonyatos volt, megtörtént. Bevallottad. Örökéletűvé tetted. Elmúlhatatlanná. Miért tetted?

ARABELLA

Már nem tudom: azért-e, hogy megölj engem, vagy azért, hogy megbocsáss. Sámsiel soha többé nem jön vissza értem. Káin azt mondta: csillagtársaim kivetnének maguk közül. Emberszagom van. Ábel-szagom.

ÁBEL

Káin-szagod is most már!

ARABELLA

Félelemszagú vagyok magam is. Mi lesz velünk, Ábel?

ÁBEL

A közénk esett halottat próbáljuk az ágyunkból kivetni. Onnan legalább, ha itt bent meg is marad örökre vigyorgó csontváznak.

ARABELLA

Így nem akarok élni.

ÁBEL

Ádám és Éva módján elvonszoljuk magunk a sírig, ha egyikünk bár mindig szolgálatos lesz a felejtésben.

ARABELLA

És ha nem lehetséges?

ÁBEL

A kérdés az én jogom: neked csak szerelmed volt – mellettem. Nekem testvérem is, megrontója is a buborék-boldogságomnak; az én Szamáelem, mehetek kígyót fojtogatni. Egyiket a másik mellett miként őrizzem az emlékezetemben? Egyiket a másik nélkül hogy tudnám kivetni magamból? Anyám azt mondja: már a méhében is verekedtünk. Hát ezután? Ha megtalálom: a maradék csontjaival fogok verekedni.

ARABELLA

Soha nem fogsz megbékélni?

ÁBEL

Ha megbékélek veled, ha elfelejtem őt: megint a legdrágább leszel, minden javaim legkedvesebbike. És akkor – parancsa szerint föláldozlak az Istennek.

ARABELLA

Hosszú, döbbent hallgatás után, szinte közönyösen. Ezt kérte tőled?

ÁBEL

Ezt kéri.

ARABELLA

Ez volt a potomság.

ÁBEL

Miután meghalt bennem a régi Arabella. Aki először nekem dobta a narancsot, és gazellát látott a szememben, és engem választott magának.

ARABELLA

És nem akarsz már feláldozni?

ÁBEL

Ragaszkodom hozzád. És Isten kegyelméhez.

ARABELLA

Számára már nem lennék a te hűséged legszebb igazolása.

ÁBEL

Már nem lehetsz.

ARABELLA

Keserűen. Milyen szép lesz! Kiestünk a fészekből, és úgy teszünk, mintha benne maradtunk volna. Én is megmaradok neked, az Isten bocsánata is, hogy a kívánságát nem teljesítheted. Örvendezzünk tehát. Már nem vagyok Semminek Igazolása.

ÁBEL

Nem.

ARABELLA

Mi leszek akkor?

 

Ábel hallgat.

 

Mi leszek akkor?

 

Káin megjelenik sebesülten.

 

ARABELLA

Mi leszek akkor?

KÁIN

Ami voltál és vagy. Bizonytalanság örvénye, tévedések szakadéka, meggondolatlanság csapdája…

ARABELLA

Káin! Mennyboltcserép a földön! Hozzárohan, ráborul. Bizonytalanság örvénye. Csak voltam. Csak voltam. Ó, Káinom!

ÁBEL

Dárdát ragad, egyet Káinnak hajít oda, aki azt fél kézzel kapja el. Csak voltatok. Mindketten.

ARABELLA

Ne! Értem ne verekedjetek. Ábel! Káin! Ábel! Káin! Öljetek meg engem, és legyetek békességben! Ábel! Káin! Ábel! Halálodba rohansz. Káin! A halálból jöttél… Istenem, visszatértél a halálból! Az én testemet daraboljátok föl, vessétek az erdő vadjainak! Káin! Ábel! Egyazon gyökérnek két hajtása vagytok, Úristen!

 

Káin és Ábel verekszik.

 

ÉVA

Föltűnik a kunyhó melletti szikla peremén. Káin! Ó, Káin fiam! Él! Él! Él és verekszik. Visszaadtad, Mindenható Isten! Visszaadtad. Verekedjenek inkább! Éljenek és verekedjenek! Béke már sosem lesz közöttük. Életre születtek, gyilkolják hát egymást! Béke már sosem lesz közöttük. Sosem volt, sosem lesz! Hogy fogjátok azt a dárdát? A szívébe, Káin! A szíve közepébe, ne mellé! A mellkasába, a bordái közé! Ábel! A máját, veséjét! Ne kíméljétek egymást! Testvérek vagytok, emberek vagytok. A földet sajnáljátok, a föld sír alattatok! Úgy! Úgy! Vért ontsatok! Száraz a föld, itassátok! Gyermekeim, véreim, véretekkel a földet itassátok, a tengert vérrel szaporítsátok! Verekedjetek és egymást megcsonkítsátok! Ne fában rezegjen a dárda, Káin! A szemüregében! Orvul támadj, Ábel! Recsegjen a koponyacsontja!

ARABELLA

Évához. Te is megőrültél! Istenem! Hová meneküljek ez őrült világból? El.

 

A testvérek döbbenten hagyják abba a küzdelmet. Káin, majd Ábel hajítja el a dárdát.

 

ÉVA

Vért ontsatok! Száraz a föld, itassátok! Könnyeink a szomját nem bírják oltani! Vért neki! Vérrel itassátok, embervérrel szenteljétek, hússal keverjétek, a szívetek, májatok húsával, a roncsolt zsigereitekkel, a szétloccsantott agyatokkal. Agyvelővel trágyázzátok a földet, hogy termékenyüljön, jó búzát, gyümölcsöt teremjen – teremjen, de kinek, te közönyös Úristen, aki mindezt felülről nézed? Biztasd őket, Uram! Egymás torkát harapják át végre, hogy eltemethessem őket. A gyermekeimet. Káint és Ábelt. S velük mindent, hiszen morzsányi reménység sem maradt már bennünk, csöppnyi bizalom sem a jóságból, a megértésből. Milyen csend van. Meghaltatok végre? Hadd temesselek el benneteket! Káin koporsóján búzakalász, Ábel koporsóján szomorúság. De nem lehet még! Ábel fiam koporsóján mivel jelöljem a szomorúságot? Miért nincs kőbe véshető jele a szomorúságnak? Mert bármi rávéshető, mert minden, minden csupa szomorúság? Jeltelenül fogjuk Ábelt eltemetni? Vagy az én arcom kőbe vésett képmásával? A kőbe vésett könnyeimmel? De hisz könnyem sincs már. Hová lettek a könnyeim?

ÁBEL

Élek, anyám!

KÁIN

Élek, anyám!

ÉVA

Honnan küldöd, Uram, e hangokat? Nincsenek már gyermekeim. Két magzatom volt, szemem láttára gyilkolták le egymást.

ÁBEL

Élek, anyám! Káin is él. Visszatért! Nem halt meg! Megtévesztett engem az Isten, nem sújtotta porba. Megöleli Káint. Én jó testvérem! A Hebron völgyét, a Lebia-hegyet végigkutattam érted. A véred nyomán jártam. Kegyes, kegyes, kegyelmes az Isten! Kiáltottalak, nem szóltál. Én jó testvérem, hol vagy? Szólj, ha még élsz! Napokig csak kiáltoztam. Kegyes az Isten.

KÁIN

Bocsáss meg nekem.

ÁBEL

Hogyan tudnék veled haragot tartani? Kegyes az Isten.

KÁIN

Bocsáss meg Arabellának is.

ÁBEL

Arabella. Hol van Arabella?

KÁIN

Hozd vissza. Ha meg tudsz neki bocsátani.

ÁBEL

Ha elfelejtem neked az esőt, a legkedvesebb lesz újra. De nem. Nem tehetem.

KÁIN

Én elmegyek innen. Tovaköltözöm a Hebron völgyébe.

ÁBEL

Igen. Ő is elfelejt majd. Ha nem leszel itt. De élni fogsz. A Hebron völgyében is.

KÁIN

Eredj utána.

ÁBEL

Igen. A vadak összetépik. Látom, téged is… Igen. Megyek. Indul. Arabella! Arabella, te nékem legkedvesebb! El.

ÉVA

Lejön a szikláról. Hol jártál, fiam?

KÁIN

Első napon eljutottam a Makpela-barlangig.

ÉVA

És azután?

KÁIN

A Hebron-völgyön végig, a citromerdőn s a cédrusligeten túl a Lebia-hegy lábáig. Onnan a csúcs kétnapi járóföld. A meredek sziklafal.

ÉVA

Ahová már gyermekkorodban is elmerészkedtél. Merre van az Éden? – kérdezgetted nagy, mesés szemekkel. Arra – mondtam. A fák lombját is arra fújta mindig a szél. És azután?

KÁIN

Felhők borították a csúcsot, várnom kellett, míg az ég kitisztul.

ÉVA

Ott mindig várni kell. Lélekborzongató hely.

KÁIN

Egy reggel azután kék párákban földerengett az Éden.

ÉVA

A hét aranykapujával.

KÁIN

A hét aranykapujával. Előttük a fegyveres őrzőangyalok háromszázan is lehettek.

ÉVA

Háromszázhatvanöten vannak.

KÁIN

Nehéz volt az éberségüket kijátszanom.

ÉVA

Ó, az nagyon nehéz! Amikor elűzött bennünket, megnövelte számukat az Isten. Annakelőtte nem volt fegyveres őr. Ki-be járhattunk, szabadon.

KÁIN

Az Éden kellős közepén, akár egy óriási szökőkút, fénylett, emelkedett és zuhogott valami a legcsodálatosabb színekben.

ÉVA

A százötven láb magas kristályfa volt. Azt nagyon szerettem nézni.

KÁIN

És alatta számtalan kisebb koronájú ékszergyümölcsfa: vörös gránát, rubin, kék jácint, ametiszt…

ÉVA

A tudás fájától pár lépésnyire van a tengerzöld berill és a topáz…

KÁIN

Leültem azután egy ezüstcédrus árnyékába. Hallgattam az aranyhárfák hangját, és belemártottam az ujjam a négy folyam négy forrásába. Emlékszel még? Onnan erednek a tudás fájának tövéből.

ÉVA

A Pison, Gibon, Tigris, Eufrátesz.

KÁIN

Tej, méz, bor és olaj. Szárnyas angyalokat láttam a közelben.

ÉVA

Békében és szeretetben tollászkodtak. Hangjuk, mint az aranyhárfának alig megérintett húrja.

KÁIN

És nem volt vérontás, füstáldozat, földreborulás, szégyen, parancs és megaláztatás, képmutatás, bizonytalankodás, alázatból és rettegésből font erőmagasztalás, dicsőítés, nem láttam sehol az asszonyi hitegetések boszorkánykosarát, a tévedések szakadékát…

ÉVA

Szájára teszi kezét. Ne sorold. Semmi sem volt abból, ami VAN. Valamit, ami rám emlékeztet, láttál-e?

KÁIN

Csak lábad nyomát – azt fölismertem – egy kicsi ösvényen az aranyporban.

ÉVA

Nem taposták még el az évek?

KÁIN

Angyalok őrzik.

ÉVA

Nem őrzik, ne vigasztalj. Szamáelt ugye nem láttad?

KÁIN

Szamáel meghalt.

ÉVA

Holtában se legyen nyugta, csontjait a föld be ne fogadja.

KÁIN

Kezét anyja szájára tapasztva. Felejtsd el. Arra az ösvényre emlékezz inkább, amit angyalok őriznek. Nem hiszed? Ha velem jössz, megmutatom neked.

ÉVA

Elmennék. De nem mehetek.

KÁIN

Mert nehéz az út?

ÉVA

Gyötrelmes.

KÁIN

Pihentető ösvényeken viszlek. Megkerüljük a Makpela-barlangot. Onnan te vezetsz majd – engem.

ÉVA

Én? Téged? Ó, rég jártam én arra. Öreg vagyok már.

KÁIN

Fiatal vagy, anyám. Szép vagy. Ha lemosod arcodról a kígyó árnyékát: Arabellánál is szebb vagy… Tudod? Mint a bujdosó fény.

ÉVA

Oda én már bujdosó fényként sem mehetek vissza. Nem… nem mehetek.

KÁIN

Kétnapi járóföld a sziklacsúcsig, ahonnan lezuhantam.

ÉVA

Jönnek a nagy esők. Mangót, narancsot kell gyűjtenem.

KÁIN

Segítek neked. Rengeteg mangót, narancsot gyűjtünk és azután elmegyünk.

ÉVA

Azután sem.

KÁIN

Félsz?

ÉVA

Félek.

KÁIN

Ne félj. Nem félhetsz, anyám. Aki annyit szenvedett, mint te, annak nem szabad félnie.

ÉVA

Nem mehetek.

KÁIN

Egyre szenvedélyesebben, később indulatosan. Jönnöd kell! Odabent vannak az ösvények, amelyeket egyedül te ismersz. Nem hagyhatsz cserben!

ÉVA

Legyen elég, amit láttál.

KÁIN

Nem elég!

ÉVA

Álmatlanságnak – örökös hiányérzetnek épp elegendő.

KÁIN

Nem elég!

ÉVA

Óvni szeretnélek…

KÁIN

Ne óvjál!

ÉVA

Fölébreszteni…

KÁIN

Ne ébressz föl!

ÉVA

Visszafordítani szépen az arcodat…

KÁIN

A sáska rágta földjeimre? A mindennapi áldozatra? Térdencsúszókra? Arról, amit láttam és látni akarok még, éppen te fordítanád el az arcomat?

ÉVA

Szegény gyermekem! Te csillagjáró, égben gyalogló gyermekem…

 

Meg akarja simogatni.

 

KÁIN

Ne fordítsd el az arcomat!

ÉVA

Segíteni akarok…

KÁIN

Ne segíts! A kristályfákon túl mi van? Azt mutasd meg.

ÉVA

Csupa seb vagy már, te álomkaszabolta gyermek, virágot dobálsz az égre, és kövek hullanak vissza rád. Pihenj meg már! Minden, amit rád hagynék magamból: egy csöppnyi nyugalom. Életet adtam neked, és ezt a csöppséget, e gyöngykagylónyi megnyugvást nem adhatom neked. Nincs honnan. De ha szikrányi megértés van benned – önmagad iránt, ha csak addig várnál, míg a sebeid behegednek… a véres szárnyú lazacok is megpihennek a vízesés tövében…

KÁIN

A kristályfákon túl mi van? Azt mutasd meg! Ott voltatok, a tietek volt az Éden! Ne akard velem elfelejtetni! Ne lopjál meg engem! Te sem jössz velem. Apám sem. Irigyek vagytok. Édentolvajok!

ÉVA

Irigyek? Édentolvajok? Szülőgyalázó szavaiddal nem félsz az Istentől? Már engem sem kímélsz? Már engem is taposol? Engem is megvernél, mint az édestestvéredet? Hogy mertél… Hogy mersz engem irigynek, édentolvajnak nevezni? Ó, Káin fiam!

KÁIN

Bocsáss meg, anyám.

ÉVA

Hosszan küszködik a szóval. Te bocsáss meg nekem.

KÁIN

Mit bocsássak meg?

ÉVA

Amit elmondok neked.

KÁIN

Mit akarsz elmondani?

ÉVA

Amit láttál: nincs. Nincs. Nem létezik.

KÁIN

Nincs. Nem létezik. Miután annyit meséltél róla: nem létezik?

ÉVA

Magad is jól tudod. Ne áltasd magad. Ne áltassuk egymást. Megpörgetted ujjad hegyén az én színes gömbjeimet. Jól tudod.

KÁIN

És elindultam újra meg újra napkeletnek.

ÉVA

Az éden kristályfái nem arra vannak.

KÁIN

A te szavaidon indultam el pedig.

ÉVA

Bocsáss meg nekem. Jólesett veled együtt bejárnom az aranyporral behintett ösvényt. A lábam nyomával… Olyan nagyon magamra maradtam.

KÁIN

És engem is véglegesen magamra hagysz.

ÉVA

Nem hagylak.

KÁIN

Akkor mondd meg: hol van, ami nincs? Hol vannak az Éden kristályfái?

ÉVA

Itt. Az Éden kristályfái bennünk vannak.

KÁIN

Bennünk. Miért meséltél akkor nekünk? Miért?

ÉVA

Nem én meséltem.

KÁIN

Te meséltél. Esténként a tűz mellett.

ÉVA

Mit látsz a szememben?

KÁIN

Szomorúságot.

ÉVA

Mosolyogva. S még valamit. Valakit.

KÁIN

Valakit. A fiatal Évát. A kőfalakon túlit.

ÉVA

Az mesélte. A valamikori.

KÁIN

Én miért meséltem? Nevet. Miért akartam túltenni rajtad?

ÉVA

Hát én miért faggattalak? Nevet. Ó, én öreg vándormadár! A csapat élén – szárnyaszegetten… És Arabella miért meséli a távoli csillagot?

KÁIN

Mert a közeli sosem elég fényes. Miért ne ragaszkodna ő is valamihez: ami más. Más, mint ami van. Szépen kérlek, anyám, ne mondd, hogy a kristályfák nem igazak.

ÉVA

Áltassalak?

KÁIN

Csak azt ne mondd, hogy nem igazak.

ÉVA

Ha voltak is…

KÁIN

Ne mondd!

ÉVA

…összetöredeztek bennünk.

KÁIN

Ne mondd. Ne fossz meg tőlük. Egyedül az Istent akarod nekem meghagyni?

ÉVA

Egyedül az Ő hatalma valóságos, amiként a félelem is bennünk.

KÁIN

Az Isten félelme s a félelem istene. De nem! Ne mondd, hogy a kristályfák nem igazak. Ne mondd, hogy nincsenek. Láttam őket, a két szememmel láttam, anyám – és megszédültem az örömtől, akkor zuhantam le a szikláról, az örömtől, hogy nincsen immár szégyen, parancs és megaláztatás, földreborulás, képmutatás, alázatból és rettegésből font repkénykoszorú az égre fölhajítva, míg idelent, ó, mi van, anyám! Szépen kérlek, ne büntess engem a tagadásoddal. Mondj le róluk, ha benned összetörtek; én láttam a kristályfákat, és Arabellát is, amiként csak engem választ és csak felém dobja a narancsot… A többi nem igaz. Ábel virágos kunyhója nem igaz! Az én vereségem nem igaz.

ÉVA

Amikor ezt mondod: nem félsz az emlékezet hiénáitól? Apád nyomdokaiba lépve nem fojtogatod majd a kígyókat?

KÁIN

A többért talán elfelejtem azt, ami kevesebb.

ÉVA

És amit láttál… amiről azt mondod, hogy láttad: több neked?

KÁIN

A keserűségemnél több és talán fontosabb is.

ÉVA

Istenem. Ez is lehetséges.

KÁIN

Nincs más utam. Csak ahol a lehetetlen.

ÉVA

Bárcsak melletted lehetnék az utad végéig. Hogy segítenélek…

KÁIN

Ne hagyj magamra…

ÉVA

Visszamégy még? Oda…

KÁIN

Vissza. Ha százszor letaszítanak is.

ÉVA

Egyszer, mikor eljön a halálom órája, még egyszer elmegyek veled. Elmegyünk ketten – hisz eddig is együtt mentünk, és bejárjuk az Édent. Az aranyporral hintett ösvényeket.

KÁIN

Üzenj majd, anyám, és eljövök érted.

ÉVA

Miért üzenjek? Hová üzenjek?

KÁIN

A Hebron völgyébe költözöm.

ÉVA

Arabella miatt?

KÁIN

Igen.

ÉVA

Felejteni?

KÁIN

Emlékezni.

ÉVA

A vereségedre?

KÁIN

Arra, ahogyan mindennek történnie kellett volna.

ÉVA

Nagyon szereted?

KÁIN

Első pillanattól fogva. Hogy a nevemet kimondta.

ÉVA

Nagyon messzire mész?

KÁIN

Csak annyira, hogy ha visszakívánkozom: térdig lekopjon a lábam és kisebesedjék a szám a szomjúságtól.

ÉVA

Akkor messzebbre menj. Olyan messzire, hogy azt a távolságot csak én bírjam legyűrni. Azt a szomjúságot csak én bírjam elviselni. Különben legyilkoljátok egymást.

KÁIN

Elmegyek még ma éjszaka.

ÉVA

Mangót viszek majd neked, édesburgonyát, és vigasztaló híreket magunkról – ha lehet.

KÁIN

Arabellának csak annyit mondjál: oda mentem, ahol hallgatni tudok boldog némaként. Feláll, megtántorodik. Boldog némaként…

ÉVA

Megfogja. A nagy követ görgető Ádámhoz. Ádám! Segíts!

ÁDÁM

Káin! A követ elengedi, az visszagördül hatalmas döndülésekkel a mélybe. Káin fiam! Dicséret, dicsőség!

 

Bemennek mindhárman Káin kunyhójába.

 

ÁBEL

Jön Arabellával. Ide ülj le. A véres kőre ülteti.

ARABELLA

Igen, uram.

ÁBEL

Sötétedik már. Félni fogsz, míg a szerszámaim után nézek?

ARABELLA

Nem, uram.

ÁBEL

Káintól sem? A kötélkorbácsától sem?

ARABELLA

Attól sem, uram.

ÁBEL

Ne nézd a kunyhóját. Halott van ottan. Egy halott, aki visszatért, itt marad közöttünk, velünk eszik, iszik, a szemünk előtt lesz mindig, az agyunkból és az ágyunkból nem dobhatjuk ki. Ne nézz oda.

ARABELLA

Nem nézek, uram.

ÁBEL

Igen, uram, nem, uram. Mint a kezdet kezdetén.

ARABELLA

Minden idegen, mint a kezdet kezdetén volt.

ÁBEL

És ami történt?

ARABELLA

Minden meghalt, ami történt.

ÁBEL

Minden meghal, ami történik velünk. De akár egy lakatlan házban, ki- s bejárnak majd bennünk álmunkban is a megtörténtek, a halottak.

ARABELLA

Én is?

ÁBEL

Te mindig élő maradsz. És a legkedvesebb.

ARABELLA

A legdrágább. Újra?

ÁBEL

Ha Isten visszaadta nekem az én testvéremet, a legcsekélyebb, amivel meghálálhatom neki: hogy megbocsátok nektek. Semmi sem történt. A legkedvesebb vagy nekem. Nem tudod?

ARABELLA

Hiábavaló már akármit is tudnom arról, ami a szívem volt.

ÁBEL

Csak volt? Ott az esőben?

ARABELLA

Amikor a szavaiddal keltél értem versenyre Káinnal.

ÁBEL

Az Istentől megvont legszebb szavaimmal.

ARABELLA

Igen, uram.

 

Ábel az áldozószerszámait hozza elő. Káin kunyhójából furulyaszó hallik és időnként Ádám rikkantása: Dicséret, dicsőség!

 

ÁBEL

Aranycsészéimmel rakjuk körül az oltárt. Tömjénfüstös csészéim kisded kórusa a legdrágább, a legkedvesebb kíséreteképpen.

ARABELLA

Hallgatni fogom, uram.

ÁBEL

Meddig menekültél volna, ha meg nem talállak?

ARABELLA

Némi gondolkodás után. Sámsielig.

ÁBEL

A távoli csillagodra sohasem kerülhetsz vissza.

ARABELLA

A csillagra? Már lemondtam róla. Ott is megvernének. Arcul ütnének.

ÁBEL

Mert Káin-szagod van.

ARABELLA

Azelőtt is…

ÁBEL

Ott is megütött valaki?

ARABELLA

Nem, nem. Tömjénillatom lesz, ugye?

ÁBEL

Aki végig tesz-vesz az oltár körül. Őneki a legkedvesebb illat.

ARABELLA

Oda föl megyek?

ÁBEL

Istenhez.

ARABELLA

Mikor?

ÁBEL

Hajnalban. A sasnak háromszori jajkiáltása előtt.

ARABELLA

Én leszek a bocsánatkérésed – azért, hogy kissé megrendültél az alázatosságban?

ÁBEL

Az is.

ARABELLA

Hogy egy kiáltás erejéig szembeszegültél az akaratával?

ÁBEL

Akkor eszemet vesztettem.

ARABELLA

Mert a karodban tartottál?

ÁBEL

Nem kellett volna megpillantania téged.

ARABELLA

Nem akartál engem elrejteni.

ÁBEL

Öncsalás lett volna.

ARABELLA

Félek.

ÁBEL

Aki odafönt van, nem ismeri többé a félelmet.

ARABELLA

Te nem akarsz a félelemtől megszabadulni?

ÁBEL

Nem fogadta el a felajánlott életemet. Célja van vele.

ARABELLA

Mi a célja?

ÁBEL

Oltárépítő.

ARABELLA

Az én életemet miért kérte?

ÁBEL

Igazolásképpen.

ARABELLA

Azzal nincs célja?

ÁBEL

Betöltötted már. A legkedvesebb lettél.

ARABELLA

Maréknyi agyag az oltárépítésben? Nem elég az oltár? Ez az egy, amelyiken engem… Nem elég?

ÁBEL

Neki nem elég. Kevés, kevés! Ezt kiáltotta.

ARABELLA

Oltárrá kell alakítani a hegyeket, kunyhókat, az erdőket, mezőket, a tüdőnket, szívünket, szemünket, mindent?

ÁBEL

Mindennel Ő rendelkezik.

ARABELLA

A szívünkkel is?

ÁBEL

Minden gondolatunkkal.

 

Furulyaszó, Ádám hangja: Ámen, ámen. Dicséret, dicsőség, tisztesség!

 

ARABELLA

Káin hol van most?

ÁBEL

Esőre vár bizonyára. Szerelemesőre. Hogy kettőtöket eláztasson.

ARABELLA

Miért nem szólt hozzám?

ÁBEL

Mert nem csókoltad meg, mikor a halálból visszatért.

ARABELLA

Gyűlöl még engem?

ÁBEL

Aki nem szeret: képtelen a gyűlöletre.

ARABELLA

Ugye, nem kötözöl meg?

ÁBEL

Káin kötelének füstjével nem fogadna el téged az Isten.

ARABELLA

A fájdalmat nem fogadja el?

ÁBEL

A bűnös szándékúak szerszámait nem fogadja el.

ARABELLA

Hajnalban Káin is itt lesz?

ÁBEL

Nem lesz itt.

ARABELLA

Többé nem akar engem látni?

ÁBEL

Elegendő bűne, hogy újabb Szamáelként megrontotta az ágyunkat. Az álcázott oroszlánkölyök.

ARABELLA

Elnéztem reggelenként. Valamennyien imádkoztatok, ő szembenézett a Lebia hegyével, ugrásra készen. Haja lobogott a szélben.

ÁBEL

Az ő vétke miatt bennünk a félelem. Baglyok, vijjogó vércsék, utálatos denevérek az álmainkban. Miatta követel téged is az Isten.

ARABELLA

Ha elmúlik a hajnal… és elhangzik a sasnak háromszori jajkiáltása, megszabadulsz a vijjogó vércséktől?

ÁBEL

Nem tudom.

ARABELLA

Annyi vigaszod lenne bár, hogy tudd: a hűséged nem hiábavaló.

ÁBEL

Ha két istenünk lenne bár. Egyiktől a másikhoz menekülhetnék – veled. Kikönyörögném tőle, hogy ne tekintsen téged minden javaim legkedvesebbikének. Csak én tekintselek annak. Ha két isten lenne…

ARABELLA

Csak egy van.

ÁBEL

Bármerre menekülnék: büntető keze utolér. Kicsi a Föld, a Mindenség parányi ablak az ő szeme előtt, függönytelen, éjjel-nappal nyitott ablak. Belát az asztalunkra, tányérunkba, poharunkba, agyunk rejtett zugaiba, az álmunkba. Álomfigyelő kerubjai vannak.

ARABELLA

A szívünkbe nem lát be. Te mondtad.

ÁBEL

Csak terád értettem. Egy újabb esztelen pillanatomban.

ARABELLA

Káin voltál akkor.

ÁBEL

Káin.

ARABELLA

És mindent visszavontál.

ÁBEL

Vissza.

ARABELLA

Ép eszednél vagy már.

ÁBEL

Tudomásul veszem a parancsát. A porba sújt különben.

ARABELLA

Káint is a porba sújtotta, mégis itt van. Hogy menekülhetett meg?

ÁBEL

Nem tudom.

ARABELLA

Én tudom. A menekülésnek egyetlen lehetséges útját választotta: a szembeszegülést.

ÁBEL

Jó és rossz: minden az Ő terve.

ARABELLA

A tűz is, amit meggyújtasz alattam?

ÁBEL

Minden.

ARABELLA

Az én parányi életem a te hűséged végtelenségének igazolása. Nem tévedés, Ábel? Miért ragaszkodik hozzám?

ÁBEL

Talán hogy megszabadítson engem is a tévedésemtől.

ARABELLA

A legkedvesebbtől?

ÁBEL

Mert úgy látszik, ami a legdrágább nekünk: egyben a legnagyobb tévedésünk is. Hajnalodik. Imádkozzunk.

ARABELLA

Igen, uram. Leborul Ábel mellé.

ÁBEL

Hatalmas Isten, egeknek ura, vedd füledbe az én kiáltásom. Fogadd el tőlem őt, minden javaim legkedvesebbikét. Néked ajánlom föl parancsod szerint, ép elmével, töredelmes szívvel. Bocsásd meg, Uram, esztelen indulatomat, minden nyomorúságos fondorlatomat, amivel parancsodat megpróbáltam kijátszani, megkerülni, az érvényességét kétségbe vonni. Gyarló emberi okot is adtál rá, Uram: a szolgálatodhoz méltatlan szerelmet, a test gerjedelmét. Hazudtam, Uram, neked is, magamnak is, azt erősítvén imádságaimban, hogy amit kértél, már nem a legkedvesebb, sőt a legutálatosabb, csak megtarthassam őt magamnak. Álnokságomért büntess kedved szerint, most bevallom újra: minden csalárdságával és asszonyi bűnével a legdrágább nekem…

 

ARABELLA

Nem tudok veled imádkozni. Nem akarok veled együtt könyörögni. Félek. Káint akarom látni. Miért nem szólt hozzám Káin, mikor a halálból visszatért?

 
 

ÁBEL

Bölcs meggondolásodban oka lehet, hogy a legtöbbet kéred tőlem, nyomorult szolgádtól. Mert a Legtöbb: téged illet – engem, bennünket, alávetettjeidet: csak a Legcsekélyebb. De miként nyilvánítsam őt a legcsekélyebbnek, mikor jól tudod: hazugság lenne, és színed előtt a hazugság nem áll meg.

ARABELLA

Csak azt tudnám: miért gyűlöl engem Káin? Ha azt mondaná: sohasem szeretett, bátran halnék meg, mert élnem nem érdemes. Meghalok bűnhődésképpen is a kétszeres tévedésemért. Ábel! Hívd ide Káint, hadd szólok vele! Nem akarok füst lenni. Nem akarok tömjénillatú Igazolásod lenni az ő trónusának lábainál.

 
 

ÁBEL

Mindazonáltal, ha lehetséges: vedd el tőlem e keserű poharat. Ne őrá mutass az ujjaddal. A legszebb bárányom, gödölyém, fehér csillagos fekete csikóm – és ha mindez kevés: az életemet viszem oltárodra. Meghalni már nem félek, csak élni félek, Uram. S te azt akarod, hogy éljek. Könyörgök, nézz le rám, szánj meg engem, fogadd el az övével együtt az én életemet is.

ARABELLA

Beszaladnék hozzá, megkérdezni: szeretett-e engem a záporban? Ha szeretett és mégis lemond rólam, kétszer kell meghalnom a kétarcú gyávaság láttán. Ábel-arcú, Káin-arcú gyávaság, mit úgy hívtok: lemondás, engedelmesség az égi hatalom és a testvéri béke ostoba követelménye szerint. Ó, szent ostobaság! Ábel!

 
 

ÁBEL

Mennyei Atyám!

ARABELLA

Kérdezd meg Káintól: szeretett-e engem?

 
 

ÁBEL

Mindenható! Ha gyűlöl is: a legkedvesebb.

ARABELLA

Ábel! Gyűlöllek!

Azt gondoltam: szeretlek. A szolgaarcod, szolgaszíved miatt meggyűlöltelek. Bosszúálló vagy, Ábel, nem engedelmes, nem hűséges. Az Isten iránt sem lehetsz hűséges; hűség nem lakozhat szolgaszívben. Káin miatt fogod a kést a szívembe ütni. Magadnak is hazudsz, nekem is, az Istennek is, Ábel!

 
 

ÁBEL

Már-már kiölte belőlem a hozzád való hűségemet. Szembefordított volna Teveled, Káin gyilkosává tett volna, mégis a legdrágább nekem. Egyedül Te tudhatod, Uram, ez miként lehetséges. Nem a hűséget szeretjük, sem a hűtlenséget, sem a bűnt, sem a bűntelenséget, sem az Észt, sem az Ostobaságot, sem a szépséget, sem a rútságot, hanem a Megmondhatatlant, a Megfejthetetlent: a szívünket gúzsba kötő Asszonyt, e vadrózsaágat, amelyen piheként fennakadunk, e rózsatövist, amelyről nincs szabadulás. Azt gondoltam a versengésben: én nyerem meg őt a szavaimmal, pedig valójában ő választott engem, Uram, én csak fennakadtam a vadrózsaágon, vak pillangóként vergődöm a rózsatövis hegyén. Hiába dobott el Káinért, magad sem jöttél segítségemre, hogy megmentsél és megvigasztalj engem, Uram.

ARABELLA

Nem vagyok a legkedvesebb, nem lehetek a legdrágább. Gyűlöllek, Ábel, iszonyodom tőled. Miért ragaszkodol a gyűlöletemhez? Hogy megbosszuld magad? Nézz a szívedbe, Ábel, válaszd el hűségedet a haragtól. Tévedtem, botlottam, gyarló teremtése vagyok az Istennek, alvó gyermeke voltam, hirtelen ébresztettél a szép szavaiddal, csak szemem, fülem nyílt meg a választás elhamarkodott pillanatában. Mondd el, Ábel, az Istennek: a szív jogai mély álmúak, de maguk is fölébrednek egyszer… Félek, Ábel, félek! De ha Káin sohasem szeretett: legyen meg a Ti akaratotok. Teljék be rajtam a rendelés.

 
 

ÁBEL

Mindazonáltal, ha lehetséges: múljék el tőlem e keserű pohár. Nem szólsz, Uram. Szándékaid mélyét nem firtatom. Legyen meg a te akaratod, ámen.

 

Ábel fölemelkedik. Arabella térden marad.

 

ÁBEL

Hajnalodik.

ARABELLA

Sötét van még. Félek. Káin! Káin!

ÁBEL

Kést ragadva. Ez immár a kettőnk dolga.

ARABELLA

Káin! Ne, nem! Ne még! Egyetlen szót váltsak Káinnal!

 

Káin a kiáltásra kirohan, Ábelt a földre teperi, a kést kicsavarja a kezéből.

 

ÁBEL

Isten parancsába gázolsz újra, Káin!

KÁIN

A véres követ fölragadva. Arabella nem lesz Ábel füstje!

ÁBEL

Testvérem, ne ölj meg engem!

KÁIN

Arabella nem lesz Ábel füstje! Lesújt rá a kővel.

ARABELLA

Úristen! Mit tettél, Káin! És én mit műveltem!

 

A sasnak háromszori jajkiáltása.

 

ÉVA

Szalad, Ádám a nyomában. Gyermekeim!

ÁDÁM

Ábel, fiam!

ÉVA

Ábel holtteste fölött. Az Istennel kérdem tőled, Káin: miért nem ölt meg téged az Isten? Miért kergetett téged testvérgyilkosságba?

ÁDÁM

Ábel, fiam.

KÁIN

Ábel füstje nem lesz!

ÉVA

Semmi sem lesz, csak a testvéred vére, amely bosszúért kiált az egekre. Bosszúért és kegyelemért.

KÁIN

Ábel füstjének árán semmi se legyen! Csak a fekete Semmi. A megígért minden helyén: a Semmi.

ÁDÁM

Ábel, fiam!

KÁIN

Eszelősen. Ábel füstje nem lesz! Nem lesz! Nem lesz! Én jó testvérem. Nem akartalak sohase megölni. A szándékainkat szerettem volna közös ágba fonni. Azt akartam: együtt pereljük vissza jogos tulajdonunkat, Hebron völgyének illatát, az Éden kristályfáit. Egymásnak létrafokai lehettünk volna a nagy falak alatt. Nem akartalak sohase megölni. Nem akartalak. Miért nem döfted szívembe a dárdát?

ÉVA

Nem akartad. Mégis testvérednek gyilkosa lettél. Ábel életének kioltója s az örök vezeklés Ábel-füstje maradsz mindörökre, minden maradékaidban, az időnek végezetéig.

KÁIN

Ne átkozz meg, anyám! Ne átkozz vissza a porba. Az életemet amúgy is onnan kell kezdenem. Ki mondja meg nekem: miként lehetséges?

 

Arabella lép mellé, hosszan nézik egymást.

 

ARABELLA

Vissza kellett volna mennem az én csillagomra.

KÁIN

Maradj velem, Arabella, hogy együtt mondhassuk: ne átkozz meg, anyám!

ÉVA

Nem átkozlak. És nem szülök e földnek több gyermeket, Uram. Évának, minden élők anyjának többé ne nevezz engem, hanem csak a fiam nevén szólíts, Uram: Szomorúságnak. Ha gyermekeim arcát így bélyegzed meg már az élet reggelén, a Kezdet hajnalán: szándékaik és szenvedélyeik örvényeiben mit tartogatsz akkor a Végnek? Mit rejtesz? Mit tartogatsz? Mi vár még ránk? Ki mondja meg nekünk: mi vár még ránk?

KÁIN

Nem akartalak sohase megölni. Egymásnak létrafokai lehettünk volna. Magam szakítottam ki e létrafokot az Éden falai alatt; magamat kell ezután megkettőznöm, ha véres ujjakkal a semmibe nyúlkálok is; ha semmi sem igaz abból, amit magamban láttam; legyen bár egyedüli bizonyosság a te halálod, és mindnyájunk halála, akkor is az égre húzom föl e szakadozott kötélhágcsót. Mert ha porból lettünk is: emberként meg nem maradhatunk az alázat porában. Meg nem maradhatunk. Mert a mieink az Éden kristályfái. Hiszem és mondom immár egyedül, testvértelenül, én jó testvérem, aki voltál, és leszel mindörökké, te földnek szomorúsága: Ábel. Arabellát magához vonva. És te messzi csillagok sírása, te Ábel füstjéből szabadult Arabella… A vezeklésben ne hagyj magamra.

ARABELLA

A csillag elment. Itt maradok mindörökre – Tevéled páros magányban. Megosztott egyedülvalóságban. Csak el ne irigyeljen tőled is az Isten.

KÁIN

Nem teheti, mert…

ARABELLA

Ne mondd!

KÁIN

…mert van már…

ARABELLA

Ne mondd! Mert élni kell. Élnünk kell! Élni…

 

Függöny

 

 

 

 

Jegyzet

A kolozsvári bemutató alkalmából Sütő András az alábbi jegyzetet írta:

 

Színdarabom forrásvidékéről

 

A Káin és Ábel látszólagosan biblikus történet, bár nyilván mai fogantatású.

Hiszen szerzője – úgy tartja magáról – még él, tehát napjainkat éli: mindannyiunk közös napjait; a Jelenét, amelynek Janus-arca egyidejűleg vigyáz múltat s jövendőt.

A nézőközönség esetleges csodálkozását azzal szeretném elhárítani, hogy fölhívnám figyelmét a Bibliában is szereplő Káin–Ábel-történet tulajdonképpeni forrásvidékére: ez a héber mítoszok világa. Aki körülnézelődik benne: a Káin–Ábel-konfliktusnak rengeteg változatára bukkan. Ezek sok tekintetben különböznek attól, amely a Bibliában olvasható.

Ilyenformán Arabella sem a szerző találmánya. Nem költött személy, ui. „valóságos” hőse nem egy héber mítosznak. Ezekből való Ádám és Éva történetének számos mozzanata, s ugyanúgy az elveszített Éden visszaszerzésének kísérlete is.

Mivel próbálkozzunk még, amit meg nem próbáltunk már?

 

 

A sepsiszentgyörgyi bemutató alkalmából íródott gondolatok:

 

Kedves Barátaim!

Hálával gondolok a sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színházra, amidőn a második drámát viszi színre, lemondván az ősbemutató igényéről, amely másutt – indokoltan? helyi becsvágyból? – erősebbnek mutatkozik.

Érdeklődése tehát jó érzést kelt a szerzőben. Mert hisz drámát nem intézménynek ír, ha ír az ember.

A bennünket felkaroló százezreknek írunk.

Ha úgy tetszik: kollektív üdvösségünk érdekében. Másfajta üdvösség írót nem vigasztalhat.

A Sokak nélkül nincs értelme az írásnak.

Nélkülük az írás: puszta kenyérkereset.

Amihez a társadalom ezernyi más módot kínál, boldognak, boldogtalannak egyaránt.

Marosvásárhelyt, 1979 márciusában

 

A marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet fiataljaihoz címzett sorok:

 

Ki tudná megmondani: hány éves lehetett Ádám, amidőn kő sújtotta fiát eltemette – hány éves lehetett a szerelmes ikerpár!? A képzelet és a sejtelem azt súgja, hogy igen-igen fiatalok lehettek mindnyájan, akik ma drámám szereplői. Hajnal-emberek, hajnal-szerelmek és hajnal-szenvedések – az időknek hajnalán.

Annál izgalmasabb volt számomra a közlés pillanata: Színművészeti Főiskolánk fiataljai színpadra viszik a Káin és Ábel-t.

Első gondolatom – a reménységé – az volt: fiatalok nyúlnak vissza most a fiatal időbe, az emberiség szép és szomorú szenvedélyeinek történetébe. Ifjú szívek fogadják be biblikus korok üzenetét, felöltöztetvén azt napjaink létérzésével. Azzal, amit bizonyára másként fog föl a fiatal színész, másként a színpadtól búcsúzó.

Ez bizonyára izgalmas ígéret – szerzőnek, közönségnek egyaránt. A függöny meglebbenése előtt máris a köszönet érzésével tekintek a mi főiskolánk e lelkes kis csapatának vállalkozása felé.

 

A Nagyváradi Állami Színház bemutatója alkalmából írta a műsorfüzetbe:

 

Kedves Barátaim!

 

Káin és Ábel című munkámban a felemelt fő örömét és drámáját próbáltam – akár valami emberségnövesztő szellemet – megidézni. Adja a jó sors, hogy a bemutató estéjén fejet hajtsunk – s jó lelkiismerettel tegyük ezt – a váradi közönség előtt, amelynek emberi tartását Ady szelleme táplálta.

 

1983. április

 

Noha marosvásárhelyi a keltezés, valójában 1989 márciusában, budapesti látogatása idején írta és postázta a komáromi Magyar Területi Színház bemutatójára szóló levelet:

 

Kedves Barátaim!

 

Kmeczkó Mihály jóvoltából értesültem arról, hogy Káin és Ábel című drámámat viszik most színre – sok riadalommal s még több reménységgel, amelyben a kényszerűleg távol maradó szerző is osztozik. Arra gondolok, hogy talán-talán megtörténik a csoda, minek folytán itt és amott, vagyis a Marosvásárhelyt és Komáromban élő magyarok egyazon gondolat és emberi törekvés jegyében fordulnak közös álmunk felé: a felemelt fő eszményéhez, amely kisebbségi létünkben is a kollektív fennmaradás sine qua nonja.

Eddig volt, ahogy volt; a változott időben nem lehetünk meg nélküle. Mert ha porból lettünk is: emberként meg nem maradhatunk az alázat porában. A vox humana nem csupán emberséges szólásra késztet, hanem cselekvésre is. A passzív humánum mindétig örömére szolgált a célratörő embertelenségnek.

De minek mondom én ezt most?

Hiszen a színpadi szó: cselekvés. A Magyar Területi Színház művészei éppenséggel azt cselekszik, amit elvár tőlük az idő és a helyzet: a felemelt fő gondolatát erősítik föl személyes képességeik varázslatával.

Köszönöm, hogy e gondolat ege alatt találkozhattunk.

Marosvásárhely, 1989. február

 

 

 

A szuzai menyegző

Dráma három felvonásban


A főbb szereplők
PARMENIÓN
ÉANNA
KLEITOSZ
DÉMÉTRIOSZ
LÜSZIMAKHOSZ
KALLISZTHENÉSZ
BÉTISZ
IFJÚ BÉSSZOSZ
SZUZIA
PHILIPPOSZ
ROXANA
ALEXANDROSZ HANGJA
Tábornokok, egyiptomi papok, katonák, satrapák, őrtállók, perzsa lányok és asszonyok, gyermekek, zenészek

 

Első felvonás

Szín: a szuzai palota. Őrségváltás. Kürtök szólalnak meg. A ki- és bevonuló őrség ceremóniája. Mielőtt az őrök elfoglalnák helyüket a trónterem előtt és a bejáratoknál, Kleitosz viharzik be s tart szemlét.

 

KLEITOSZ

Jelszó?

ŐRSÉGPARANCSNOK

Kleitosz helytartó úrnak alázatosan jelentem: Pellától Indiáig!

KLEITOSZ

És ha fővezérünk, Alexandrosz megjelenik?

ŐRSÉGPARANCSNOK

Dicsőség Alexandrosznak, éljen minörökké a Hellén Birodalom!

KLEITOSZ

Minörökké? Már megint harapod a görög szót, te perzsa vadszamár. Úgy szereted, meg is ennéd a nyelvünket, mi?

ŐRSÉGPARANCSNOK

Ürühúst ettem, jelentem alássan!

KLEITOSZ

Hol szolgáltál te azelőtt?

ŐRSÉGPARANCSNOK

Ugyanitt, jelentem alássan. Csakhogy…

KLEITOSZ

Miféle csakhogy?

ŐRSÉGPARANCSNOK

Dareiosz királyunk alatt.

KLEITOSZ

És felébredtél már? Tudod, hol vagy?

ŐRSÉGPARANCSNOK

Ugyanott vagyok, Szuzában, jelentem alássan, csakhogy…

KLEITOSZ

Csakhogy?

ŐRSÉGPARANCSNOK

Dicsőség Alexandrosznak, éljen minörökké…

KLEITOSZ

Mindörökké! Az anyád tevetőgyét! Ha lezajlanak itt az események, kétnapi zárka és gyakorlás: mindörökké. Remélem, a többi jobban tudja.

ŐRSÉG

Dicsőség Alexandrosznak, éljen mindörökké a Hellén Birodalom!

KLEITOSZ

Urunk ma betegeskedik. A köszöntést halkabban kérem.

ŐRSÉG

Dicsőség Alexandrosznak, éljen mindörökké a Hellén Birodalom!

KLEITOSZ

Ma kivételesen csak egy személy mondja. Nem te. A másik.

ŐR

Dicsőség…

KLEITOSZ

Éljen. Imára.

ŐRSÉG

Istenek…

KLEITOSZ

Kinek az imáját mondjátok?

ŐRSÉGPARANCSNOK

Most a mienket, jelentem alássan.

KLEITOSZ

De ki mondta először? Barmok. Thalész. És ki volt Thalész? Majd tanultok egy kis görög történelmet is. Imára.

ŐRSÉG

    Isteneknek hála legyen –
    nem vadállatnak születtem.
    Nem állatnak, sem némbernek,
    hanem harcosnak: embernek.
    Isteneknek hála legyen,
    hogy nem nősténynek születtem,
    nem asszonynak, színt játszónak,
    hanem bátor férfiúnak.
    Isteneknek hála legyen,
    hogy nem barbárnak születtem,
    nem perzsának, más nyelvűnek,
    hanem örökéletű hellénnek, evoé!

 

KLEITOSZ

Evoé! Az eszeteket pedig jól összeszedjétek. Nehéz napunk, éjszakánk lesz, ám annál fényesebb és jelentősebb.

I. ŐR

Újabb szabad rablás.

KLEITOSZ

A szabad rablást Alexandrosz betiltotta. A mai nappal az egész perzsa földön, azaz görög-makedón földön és kivált helyben, Szuza városában béke lesz és testvériség. Testvériesülés. Különben harács dolgában, remélem, nincs panaszotok. Halljam, ha lenne.

II. ŐR

Perszepoliszban harácsra és a nőkkel való foglalatosságra hét napot kaptunk.

KLEITOSZ

Ott még nem volt meghirdetve a testvériesülés. Urunk eszméjét véssétek az agyatokba: nem a perzsákat szeretjük kevésbé, hanem a velük való egyesülést jobban. Te is érted, minörökké?

ŐRSÉGPARANCSNOK

Igenis! A perzsákat kevésbé, az egyesülést jobban.

KLEITOSZ

Majd ezt is a zárkában… Eszmét is, a szigorítottban. Te panaszos betörőpofa, mi baj a haráccsal? Ahogy elnézlek, Szuzában sem ültél veszteg. Ékszer?

II. KATONA

Egy feleségre meg három lányra való, jelentem alássan.

KLEITOSZ

Bársony, brokát és egyebek?

II. KATONA

Hatzsáknyi, jelentem alássan.

KLEITOSZ

Fehérnép?

II. KATONA

Csak három, jelentem alássan.

KLEITOSZ

Maradjon az orrodra is. És te?

III. KATONA

Tizenhárom hajadon, jelentem alássan.

KLEITOSZ

Ékszer semmi?

I. KATONA

Türoszbulosz csak szüzekre pályázik, jelentem alássan.

KLEITOSZ

És azokon nincsen ékszer?

III. KATONA

Amelyik föl van ékszerezve, már hiányos, jelentem alássan.

KLEITOSZ

Hol hiányos?

III. KATONA

Ott lennebb, jelentem alássan.

KLEITOSZ

Csak természetes. A nőt, miként a pénzt, mindig a más kezéből kapod, fiam. Nem egyenest a pénzverdéből!

III. KATONA

Igenis! Nőknél a becsület és az ékszer bizonyos csereakció, jelentem alássan.

KLEITOSZ

Epikureus vagy?

III. KATONA

Türoszbulosz, jelentem alássan.

KLEITOSZ

Hát te, birkabánat, hány szüzet…?

IV. KATONA

Semmi, jelentem alássan!

KLEITOSZ

Csak hetérákra pályázol?

IV. KATONA

Nem foglalkozom nőkkel, jelentem alássan.

KLEITOSZ

Rettegsz a feleségedtől? Messze van.

III. KATONA

Nem retteg az, jelentem alássan.

KLEITOSZ

Hanem mit csinál?

ŐRSÉGPARANCSNOK

Ki van herélve, jelentem alássan.

 

Az egész őrség röhög.

 

KLEITOSZ

Herélve. Te vagy az, akit a felesége kasztráltatott, hogy meg ne csald valamiképpen?

 

Röhögés.

 

IV. KATONA

Tiltott időben művelt nemi erőszakért Alexandrosz parancsából történt, jelentem alássan.

KLEITOSZ

Az más. Tanulság? Jegyezzétek meg valamennyien, akik még nem vagytok kasztrálva, netán egy kissé konok fővel megrövidítve: Alexandrosz tudja, mit miért cselekszik. Világos?

ŐRSÉG

Helytartó úrnak jelentjük: világos.

KLEITOSZ

Világos, de halkabban legyen világos, megmondtam. Tehát: fényességes éjszaka lesz. Az emberi nem legnevezetesebb nászéjszakája, természetesen menyegzővel egybekötve. Alexandrosz ma feleségül veszi Dareiosznak, hős ellenfelének asszonyát, a világszép Roxanát. Ennek előtte urunkat Ámon főpapjai istenné szentelik. Alexandrosz fővezérünk Zeusz-Ámon földi fia lesz, tisztelgéskor rá fölnézni e pillanattal megtiltatik. Istenek előtt leszegett fő a köszöntés. Világos? Halkan.

 

Az őrség leszegett fővel tiszteleg.

 

Az esküvőn maga Dareiosz is részt vesz, hadd élvezze a legyőzöttek különleges örömeit. Mert aki leteszi a fegyvert: a győztes kezére adja a feleségét, lányát, lelkét, isteneit. Cserébe kapja viszont a mi isteneinket, az igaziakat, és azt a jogot, hogy a mi nyelvünket beszélje, a mi ősi szokásainkat gyakorolja. Alexandrosz nagylelkűsége, hogy bárki perzsa, szkíta, indus, masszagéta, egyiptomi, makkabeus, bármiféle barbár légyen: e föltételekkel magunkba fogadjuk őket. Sőt a nevünket is fölvehetik. Bitorolják csak: viselőjét a görög név amúgy is saját képmására formálja majd, reméljük, rövid idő alatt. Téged például hogy hívnak, te minörökké?

ŐRSÉGPARANCSNOK

Ali, jelentem alássan.

KLEITOSZ

Ali. Hosszabbra nem tellett, szegények vagytok… Alibulosz… nem hangzik jobban? Kivált őrségparancsnok esetében. Bizalmi ember vagy. Nos?

ŐRSÉGPARANCSNOK

Őseink felfogása szerint, jelentem alássan, aki nevet cserél, lelket cserél, jelentem alássan.

KLEITOSZ

Lelket. Lelked is van? Nos, gondolkozz csak azon, amit mondtam. Dareiosz tehát! Amikor főemberei, a satrapák, Alexandrosz elé bevezetik, sólyomszemetek legyen, sakálszimat és tigrisfül. A király jámbor lelkű, de fővezére, Bétisz, aki mint tudjátok, még nem adta meg magát, orgyilkosokat is bejuttathat a király fedezetével. A testőrség odabent is éber, de részetekről az elnézés tudjátok hova vezet: föl, föl a keresztfára. Világos? A keresztfa világos.

 

A palota teréről éljenzés: „Dicsőség Alexandrosznak!”

 

Halljátok? Rengeteg közöttük a perzsa és mindenféle barbár. Köztük orgyilkosjelöltek is. Azok talán a leghangosabbak. Aki tehát a mai jelszót nem ismeri és ide belép, fogdába vele, majd a vallatóba. Világos?

ŐRSÉGPARANCSNOK

Fogda és vallató.

KLEITOSZ

Mert szavaikat fölvirágozzák, a késeiket selyembe göngyölik. Alexandrosznak örülnie kell, ha legyőzötteink érte lelkesednek. Ti ne higgyetek a hűségmutatványok ügetőversenyének. Minden percnyi feladatotok: a gyanakvás. Most pedig oda figyeljetek.

 

Alexandrosz hangja a trónterem ablakából.

 

ALEXANDROSZ HANGJA

Hű perzsáim, testvéreim! Boldog vagyok. Letettétek a fegyvert, és fölveszitek azt az én oldalamon. A háború nem volt cél, csak eszköze Kelet fölébresztésének. Meghódolt Kis-Ázsia, Fönícia és Egyiptom. Elesett Phrügia, Lüdia, Tarszosz, Halikarnasszosz, Szuza és Perszepolisz. Dareiosz bujdosik, de várjuk hódolatát. Anyja, felesége, gyermekei hozzám menekültek, a hajuk szála sem fog görbülni. Perzsia nincs többé a régi formájában, de erős karja lesz az egységes birodalomnak. Nyújtsunk egymásnak testvéri kezet, és ha valaki ellenezné a mai nappal kezdődő nagy menyegzőt, nyilvánítsátok közös ellenségünknek. Mert nem a perzsákat szeretjük kevésbé, hanem a velük való egyesülést, a vér szerintit is: jobban. Ma estétől kezdve Roxana, a hajdani királynő: majdani királynőtök is az én oldalamon. Szeretném, ha példámat egész vezérkarom, egész hadseregem minél hamarabb követné. Ne idegenkedjetek tőlük, és boldogok lesztek a Hellén Birodalomban!

 

A tömeg éljenzése.

 

Parmenión jön feldúltan.

 

KLEITOSZ

Parmenión! Mi történik ottan? Oszolj!

 

Az őrség elvonul.

 

PARMENIÓN

Vezérünk újabb cselfogása. Nem tudtam lebeszélni róla. Perzsa viseletben szónokol – az ellenségeinknek. Azt a méregkeverő Roxanát feleségül veszi… megbolondult.

KLEITOSZ

Te mondhatod. Barátja vagy. Patroklosz és Akhilleusz! Kalliszthenésszel együtt a titkainak is tudója. De hogy megbolondult: nekem nem szabad elhinnem. Nem is hallottam, és ne hallja főleg Démétriosz. Roxanáról pedig a helyedben nem vélekednék. Se jót, se rosszat.

PARMENIÓN

Az ember megfullad a lenyelt vélekedésektől. Ha nem fullad meg: megfekszi a gyomrát, a belső szerveit, nézd köröttünk a beteges kinézésűeket, Kalliszthenészt például. A lenyelt vélekedései sorvasztják.

KLEITOSZ

Ma feldúltabb vagy, mint voltál valaha.

PARMENIÓN

Ha orvos lennék, már nem is azt kérdezném a betegtől: mit evett, hanem hogy mit volt kénytelen megint elhallgatni, lenyelni, megemészteni, ki nem okádni…

KLEITOSZ

Mi történt veled?

PARMENIÓN

Elborozgattunk, kockáztunk, elmondtam ugye Roxanáról, majd azt mondja, birkózzunk, jókedvű volt, egyszer csak eltorzul az arca, elkezd fojtogatni. Soha nem láttam ezt a gyilkos indulatot a szemében. Rá kellett ordítanom, hogy magához térítsem.

KLEITOSZ

Hallottam. És azután?

PARMENIÓN

Mintha lázálomból ébredt volna, nézett, mint akit nem ismer, és nem ordibálva, ahogyan mostanában szokta, hanem suttogva és rettentő szomorúan azt mondta: többé nem akar látni.

KLEITOSZ

Mondta máskor is. Ne vedd a szívedre.

PARMENIÓN

De nem felejtem azt a suttogó szomorúságát. Kétségbeesett volt, Kleitosz, mint aki végleges magányba omlott. Teljesen magára marad… nem tudok többé segíteni neki.

KLEITOSZ

Segíteni akarod, de csak fölháborítod, Roxanával különösen. Erős lehet a barátság, de még erősebb az ágyasság.

PARMENIÓN

És ha megmérgezi?

KLEITOSZ

Nem érdeke. Az asszonyok nem hazafiak. Az ágy a csataterük.

PARMENIÓN

Nem bírom fölfogni: perzsa viseletbe öltözik, az egyiptomi papok istenné szentelik, lesüllyeszti magát a keleti felfogás szintjére… Egész Athén röhögni fogja.

KLEITOSZ

Vagy dicsőíteni. Akár a perzsák.

PARMENIÓN

A perzsák észbe kaptak. Hűséget esküsznek, hogy átvészeljék a vereségüket. Jönnek a deputációk, homlokuk a padlót verdesi, az alázattól nem látszik az arcuk – így a szándékuk sem. Megfigyelőket küldj a tömeg közé.

KLEITOSZ

Aki nem élteti az új rendet: megfigyelés alá vesszük.

PARMENIÓN

S kétszeresen azt, aki perzsa létére legjobban élteti. Akkor inkább Béthiszt becsülöm…

KLEITOSZ

Az őrült ellenállót?

PARMENIÓN

Nem mutat más szándékot, mint ami benne van. Férfi legalább.

KLEITOSZ

Őrség!

ŐRSÉGPARANCSNOK

Futva jön. Parancs!

KLEITOSZ

Kettőzött őrséget a palota bejáratához! Civil megfigyelőket az éljenző tömegbe!

ŐRSÉGPARANCSNOK

Igenis! El, majd vissza. Honnan a civil, jelentem alássan?

KLEITOSZ

Ahonnan máskor is, te barom. A katonák közül.

ŐRSÉGPARANCSNOK

Igenis! El.

 

Philipposz jön.

 

PARMENIÓN

A másik méregkeverő. Állj csak meg, Aszklépiosz fattya!

PHILIPPOSZ

Urunk lázas, orvosságot kell neki beadnom.

PARMENIÓN

És mit csinál Roxana?

PHILIPPOSZ

Esküvőjére készül, és az udvarhölgyeit fésülteti. Találgatják, melyik kinek lesz a felesége. Indulna.

PARMENIÓN

Philipposz! Mutasd azt az orvosságot.

PHILIPPOSZ

Ugyanaz, amit tegnap is…

PARMENIÓN

Mutasd!

KLEITOSZ

Mutasd, ha kéri.

PHILIPPOSZ

Kérlek, Parmenión, hagyj föl a személyemet sértő gyanakvással. Kölcsönözz Alexandrosztól némi bizalmat irántam.

PARMENIÓN

Roxana küldi?

PHILIPPOSZ

Állítólag jobb az én kotyvalékaimnál. Tegnap is mérget sejtettél benne, Alexandrosz mégis bevette, téged szemberöhögve. S él és javul. Nem elég neked?

PARMENIÓN

Nem elég. Mutasd.

PHILIPPOSZ

A levegő is beszennyezheti. Nem mutatom.

PARMENIÓN

Roxana küldi, tehát nem mutatod. Őrség!

 

Három őr szalad be.

 

KLEITOSZ

Philipposz, ne makacskodj. Ma rossz napja van…

PARMENIÓN

Ide azzal a méregzacskóval!

PHILIPPOSZ

Ne nyúljatok hozzá, kolera dühöng, ha megérintitek, nem vállalok érte felelősséget, és különben is, ezt a bizalmatlanságot jelentem Alexandrosznak…

PARMENIÓN

Ide vele, vagy levetkőztetlek!

PHILIPPOSZ

Ám lássátok, de ezt már be nem adom urunknak. És rajtad a felelősség… Tíz éve szolgálok… Szégyen és gyalázat… Tessék!

PARMENIÓN

Azt mondod, lázcsillapító.

PHILIPPOSZ

És fájdalomcsökkentő.

PARMENIÓN

És mennyit szándékoztál lenyeletni vele?

PHILIPPOSZ

Két kanálkával.

PARMENIÓN

Két kanálka. Lássuk hát, miként vélekedik tisztességedről és főleg Roxana asszonyodról ez a két kanálka.

KLEITOSZ

Őrült vagy! Kutya is akad itt…

PARMENIÓN

Jaj lesz Sándornak, ha barátait kutyák helyettesítik. Az a szuka főleg…

 

Beveszi az orvosságot. Csönd.

 

Kleitosz elküldi némán az őröket.

 

PHILIPPOSZ

De hiszen mondtam.

PARMENIÓN

Még ne beszélj! Várakozás. Vagytok persze annyira gyávák, hogy csak rögtön ölő mérget adjatok be neki. Hát ez egyszer talán megmenekültél, Philipposz.

PHILIPPOSZ

A tiszta lelkiismeret nem menekül. El.

KLEITOSZ

Roxana méregkeverői a mieinknél tudósabbak. Philipposzt nem lett volna szabad elengedni. Hogy míg haldokolsz, lásd, miként vetem ki szívét, máját a kutyáknak.

PARMENIÓN

Köszönöm. Nem méreg.

KLEITOSZ

És ha mégis?

PARMENIÓN

Akkor előtte halok meg. Gúnyosan. Csupa illendőségből.

KLEITOSZ

Nem értem én ezt a szeszélyes barátságot… kapcsolatot… Majdnem szerelmeset…

PARMENIÓN

Romlásnak indult szerelem.

KLEITOSZ

De hát csupán Roxana meg az istensége miatt? Ravaszul. Egyébnek is kell ott lennie.

PARMENIÓN

Van persze. Agyaveszettség.

KLEITOSZ

(?)

PARMENIÓN

Mindannyiunkat érintő…

KLEITOSZ

Mindannyiunkat… engem is érintő – agyaveszettség? Mondd, miről van szó?

PARMENIÓN

Te is hozzátartozol.

KLEITOSZ

Mondd, miről van szó?

PARMENIÓN

Szédülök.

KLEITOSZ

Szédülsz. Rosszul vagy? A méreg.

PARMENIÓN

A méreg.

KLEITOSZ

Mondd, Parmenión. Azt az agyaveszettséget…

PARMENIÓN

Későn érdeklődöl. A szemem káprázik.

KLEITOSZ

Színes lepkerajokat látsz? Bíbor pillangófelhőket?

PARMENIÓN

Honnan tudod?

KLEITOSZ

Ilyet készítenek a perzsák. Ilyen mérget. Hogy kellemes legyen az elmúlás. Mondd: mit akar velem?

PARMENIÓN

Veled. És velem? Persze, nem érdekel.

KLEITOSZ

A te sorsod is érdekel, de azt magad is tudod. Az enyémet mondd, ne titkolózz. Most már nincs értelme a titoktartásnak.

PARMENIÓN

Most már? Miért ne lenne?

KLEITOSZ

Mert ostoba fajankó vagy. Túlzásba viszed a hűséget.

PARMENIÓN

Túlzásba…

KLEITOSZ

Az öngyilkosságig. És miért? Hogy kidobjon? Hogy játéka légy a szeszélyeinek. De mindannyian azok vagyunk. Én is.

PARMENIÓN

Te is.

KLEITOSZ

Azért nem kellett volna a mérget bevenned. Ó, te öngyilkos Parmenión. Mondj valamit a velem kapcsolatos terveiről…

PARMENIÓN

Csodálatos…

KLEITOSZ

Csodálatos?

PARMENIÓN

Amit véghezvitt. Egy alvó óriást ébresztett föl. Egész Keletet civilizálni akartuk, és szemem láttára rohan a vesztébe.

KLEITOSZ

Magadért aggódj. És mondd, mit akar velem?

PARMENIÓN

Együtt indultunk Pellából… a szülővárosból… Tíz év alatt eljutottunk Indiáig. Tudod, miért sikerült neki?

KLEITOSZ

Mert bátor és legyőzhetetlen, jól tudom. Ne erről beszélj! Ide nézz! A semmibe bámulsz. Látod már a pillangófelhőket?

PARMENIÓN

Látom. Bíbor lepkerajok…

KLEITOSZ

Nem tudok segíteni rajtad. Philipposz! Csak jönne már! De mondd addig… amit rólam tudsz… A bizonytalan állapotunkról. Egyik napon helytartó vagy, a másikon kutyamosó… Hát semmit sem árulsz el… mielőtt meghalnál?

PARMENIÓN

Ó, de nagyon aggódol értem! Titkot remélsz a halálomtól, ó, drága barátom… szálljatok, szálljatok, színes lepkerajok… Leleményes gyilkosok a perzsa méregkeverők… valóban szép így az elmúlás…

KLEITOSZ

Ne halj meg, Parmenión! Ne halj meg! Beszélj!

PARMENIÓN

Alexandrosz sohasem tévedett, mert tisztelet volt benne. A tények tisztelete.

KLEITOSZ

Ó, már megint félrebeszélsz.

PARMENIÓN

Hogy tudd, azért mondom. Ha meghalok, te mondd tovább neki. A tények tisztelete… Nem az égi isteneké, nem Zeuszé, Apollóné, nem a delphoi, dodonai jósoké… ezt csak a tömeg kedvéért hangoztatta… hanem a Tényisteneké. A népeknek ez a roppant tarkasága Keleten, ez a Bábel az ő Tényistene volt mindmáig…

KLEITOSZ

Tudom, tudom, tudom, de nem ez érdekel.

PARMENIÓN

Maga találta ki, mit sugalljanak, parancsoljanak, jósoljanak neki az istenek. Ő volt az isten és önmagának alattvalója is egyszemélyben. De most…

KLEITOSZ

Fütyülök a filozófiádra! Azt mondd: megmaradok helytartónak? És Démétriosz… Tudod… vagy nem tudod… gyűlöl téged…

PARMENIÓN

Anteusz pedig, a valóságérzéke, mintha kiszökött volna belőle.

 

Egyiptomi papok vonulnak.

 

KLEITOSZ

Ámon papjai…

PARMENIÓN

Ezek részegítették meg.

KLEITOSZ

Hogy érzed, mennyi időd van még? Hogy tudjak segíteni rajtad?

PARMENIÓN

Mily hatalmas ember volt s be apró isten lesz belőle, e sivatagi sakálok aranyfüstjétől bódultan…

KLEITOSZ

Ne rágalmazd! Mindent visszamondok. Ha nem vallasz nekem… Rólam. Könyörgök, rólam valamit…

PARMENIÓN

Vezérünkre mint a leghatalmasabb földi fényre van szükségünk, hiszen ha már isten lenne, az égben kellene lennie, s mi nélküle maradnánk. S én csak attól félek, hogy nélküle maradunk. Tudod, mi az az istenség, Kleitosz?

KLEITOSZ

Újabb felmagasztalás.

PARMENIÓN

Zsákutca.

KLEITOSZ

Ijedten. Szörnyű dolgokat mondasz. Mert tudod, hogy meghalsz. De halj meg hasznosan, és áruld el, miért bízik jobban Démétrioszban. Megrágalmazott a patkány. Téged is megrágalmazott. Félek…

PARMENIÓN

Bennem a méreg – benned a rettegés. Ó, te bátrak bátra, minden rettegések hőse, te fordított Akhilleusz.

KLEITOSZ

A gaugamelai csatában…

PARMENIÓN

Nem így viselkedtél. Hát érdemes győzni, Kleitosz? Hát ennyire rothaszt a győzelem?

KLEITOSZ

Félrebeszélsz. Hányadszor kérdezem: mi lesz énvelem? Velem, Kleitosz helytartóval! Nem érted? Velem!

PARMENIÓN

Velem, velem, velem, énvelem! Az önzésnek micsoda sivatagvilága. Minden más potomság, semmiség. Mi lesz énvelem, Kleitosz helytartóval… Nem Sándorral, nem a birodalommal, nem a nagy célokkal: énvelem, Kleitosszal… Démétriosszal… Lüszimakhosszal. Ez hát a birodalom fundamentuma.

KLEITOSZ

Ne gúnyolódj! Haldoklók ne gúnyolódjanak. Magad talán nem vagy önző? Nem ragaszkodol kétségbeesetten a barátságához?

PARMENIÓN

A tévedéstől féltem… vizet… Egy kis vizet…

 

Éanna tűnik föl.

 

KLEITOSZ

Hé, te leányzó! Vizet ide, gyorsan! Gyorsan! Philipposzért kellene rohannom, de urunknál van, nem zavarhatom.

 

Éanna jön a vízzel.

 

ÉANNA

Tessék, uram. Parmeniónt itatja.

KLEITOSZ

Ne halj meg, Parmenión!

PARMENIÓN

Ki vagy te?

ÉANNA

Éanna vagyok, uram.

KLEITOSZ

Ne haragudj a kiabálásomért. Meg kell, hogy értsél engem is.

PARMENIÓN

Mit adtál innom?

ÉANNA

Vizet, uram. Tiszta vizet.

PARMENIÓN

Hosszasan nézi Éannát. Tiszta vizet. Élet vizét. Máris jobban vagyok tőle.

ÉANNA

Kívánom, gyógyulj meg, uram. El.

KLEITOSZ

És neked tudnod kell…

PARMENIÓN

Ki ez a lány?

KLEITOSZ

Az én barátságom nem a Démétrioszé. Mert ő gyűlöl, Sándornál a helyedbe szeretne kerülni – bizalmas barátnak.

PARMENIÓN

Tudom. Azt a lányt mintha már láttam volna.

KLEITOSZ

De én – jól tudod – sokra becsüllek.

PARMENIÓN

Sokra becsülöd – a titkaimat. Az életemnél is többre.

KLEITOSZ

Tévedsz. Az életedért aggódom. És valóban azt hittem, hogy szemem láttára halsz meg.

PARMENIÓN

Nem hitted, hanem remélted.

KLEITOSZ

Rágalmazol. És jobban vagy?

PARMENIÓN

Csak komédiáztam.

KLEITOSZ

Miért csináltad?

PARMENIÓN

Mert Kleitosz barátomban – a hullarablót véltem felismerni. Már meghalni sem érdemes, Kleitosz. Az élők a hulla láttán – magukért aggódnak.

KLEITOSZ

Bocsáss meg, ha valamit félreértettél.

PARMENIÓN

Megértettem, hogy szerinted a hűségemben ostoba fajankó vagyok.

KLEITOSZ

Vigyázz, nem így mondtam. A túlzásba vitt hűség… azt mondtam. A zsákutcát viszont te mondtad. Az istenség: zsákutca. Ilyen vakmerőséget csak haldokló mondhat.

PARMENIÓN

Ez tévesztett meg téged. Csak haldoklók mondják az igazat.

KLEITOSZ

Aljas játék, Parmenión. Bár, elismerem, az életeddel játszol. Kiutasított maga mellől, tehát az életeddel játszol.

PARMENIÓN

Mert nélküle nem ér semmit az életem. De szomorú immár a tapasztalatom.

KLEITOSZ

Nem akar többé látni téged.

PARMENIÓN

Körülötte óvatos a hűség. Ám annál nagyobb az önzés: mi lesz énvelem, énvelem!

KLEITOSZ

Ijedten. Nem deklaráltam az óvatos hűséget! A méregpróbádat tartottam túlzásnak. Ostobaságnak. Honnan tudod, hogy nem volt az méreg? Lassan ölő méreg. Nehogy a mostani játékod holnapra elkomolyodjék. A halál játékává, amit az a szép lány már nem fog enyhíteni…

 

Philipposz jön.

 

PARMENIÓN

Annál könnyebb lesz hát. A főpróbát már megtartottam.

PHILIPPOSZ

Urunk az orvosságot bevette, s jobban lett. Elmondtam neki a méregpróbádat, és örvendezz: sírva fakadt. Hívat sürgősen. Máskor ne kételkedj bennem.

PARMENIÓN

Máskor jobban megkutatlak. Neked sok zsebed van, Roxanának lassan ölő mérge is van.

PHILIPPOSZ

Akkor figyeld magad. És szólj nekem, ha vörös pillangófelhőket látsz…

ALEXANDROSZ HANGJA

Parmenión! Hol vagy, Parmenión?

PARMENIÓN

Boldogan. Itt vagyok, Sándor. Jövök, Sándor!

KLEITOSZ

Vigyázz, mit beszélsz rólam. A zsákutcát te mondtad.

ALEXANDROSZ HANGJA

„Parmenión, egyetlen barátom!”

PARMENIÓN

Igen, én mondtam. És azt is tudom: ne mondj olyat a barátodnak, amit ne mondanál szemébe magának az istennek is. Gyorsan el.

 

Démétriosz jön.

 

KLEITOSZ

Hallottad, Démétriosz? Félrebeszél.

DÉMÉTRIOSZ

Urunktól tudom: méregpróbát végzett. Látod, így kell ezt csinálni. Nem a hűség szavai – a hűség tettei…

KLEITOSZ

És ha rövidesen meghal?

DÉMÉTRIOSZ

Nem hal meg. A kotyvalékot Roxana küldte, s akkor – hevítő por. Hümenaiosz lészen, jól tudod. Nem ismered, barátom, az asszonyokat. Majd bolondok lesznek egy fallosszal megrövidíteni az életüket. A Sándoréval pláne… S mit mondott még?

KLEITOSZ

Hogy Alexandrosz istensége zsákutca.

DÉMÉTRIOSZ

Aha. Ez érdekes, bár urunknak is képes a szemébe mondani, s akkor számunkra jelentéktelen a kijelentése.

KLEITOSZ

Legfőbb védelme – a nyíltsága lenne?

DÉMÉTRIOSZ

Valószínű, de ne próbáld követni. Urunknak nem voltál gyermekkori játszótársa.

KLEITOSZ

De még ma sem vagyok ivócimborája. Démétriosz, mondd a titkos tervet, amiből megint kihagytatok, bár egyenrangúak lennénk a helytartóságban.

DÉMÉTRIOSZ

Legközelebb én maradok ki valamiből, te leszel a beavatott. Sorra jár a kocka s a bizalom.

KLEITOSZ

Mire készüljek föl tehát?

DÉMÉTRIOSZ

Hűségpróbára.

KLEITOSZ

Harcolni kell? Bétisz vára alatt megdögleni?

DÉMÉTRIOSZ

Jönnek a perzsák. De nem reguláris hadsereggel. Izgalmas részleteket Kalliszthenésztől… Micsoda krónika!

KLEITOSZ

Démétriosz, már te is fontoskodol.

DÉMÉTRIOSZ

Mindig az a fontoskodó – és az okosabb is –, aki utolsónak jön ki Alexandrosztól. Tehát nem az a fontos, hogy elsőnek menjen be hozzá az ember. Hanem hogy utolsónak jöjjön ki tőle.

KLEITOSZ

Minden szavatok homályos. Ilyenkor remeg a gyomrom. Hűségpróba. Nem néztünk szembe százszor a halállal? Tetézni folyton a próbákat?

DÉMÉTRIOSZ

Ne dühöngj, ne rettegj. Kellemes hűségpróba. Most csak annyit: a harmadik kürtszóra nyittasd meg a főbejáratot a palota keleti szárnyához.

KLEITOSZ

Roxana?

DÉMÉTRIOSZ

Személyesen. Dareiosz tisztes felesége, volt felesége, meg a kísérete, hölgyek, hívek, satrapák. És ezzel újfajta háború kezdődik.

 

Perzsa nők vonulnak a trónterem felé, nyomukban a ceremóniamester és lakatos, nagy könyvével Kalliszthenész. A nők között Éanna, Szuzia, Ariané, Perszephoné stb.

 

KLEITOSZ

Háború?!

DÉMÉTRIOSZ

Itt vonulnak, nézd, a csataterei. Dimbes-dombos, szőlőfürtös, mézédes hadszíntér.

KLEITOSZ

Hová viszed őket, Kalliszthenész?

KALLISZTHENÉSZ

Szemlére. De mást ne kérdezz, nem válaszolhatok.

DÉMÉTRIOSZ

A két utolsót kissé fenntartjuk. Biztonsági okok… Te szép gránátalma, jer csak. Hogy hívnak?

SZUZIA

Vidáman. Szuzia vagyok, uram, Bésszosz lánya.

DÉMÉTRIOSZ

És hogy érzed magad itt az udvarban?

SZUZIA

Most már jól, uram. Az enyéim élnek, és ide készülnek a menyegzőre.

DÉMÉTRIOSZ

Szeretnéd-e, hogy néked is menyegződ legyen?

SZUZIA

Ó, kicsi vagyok én még, uram.

DÉMÉTRIOSZ

De az ágyból már nem esel ki.

SZUZIA

Ha jól megkapaszkodom…

DÉMÉTRIOSZ

Teszik-e neked a szépet a szép derék hadfiak?

SZUZIA

Ó, nagyon…

DÉMÉTRIOSZ

És tetszenek neked?

SZUZIA

Még nem választottam, uram. Mert én még kicsi vagyok.

DÉMÉTRIOSZ

De ha jól megkapaszkodol… nagyobbacska leszel. És mit mondasz az udvarlóidnak?

SZUZIA

Hát azt mondom:

 

    Buja pásztor, utánad kiáltozom,
    Úgy, pásztorom, lépj csak be a szerelem házába,
    Örülj, vigadj, szerelmes kicsi párom.
    Arany a vágy, gyémánt a szerelem.

 

DÉMÉTRIOSZ

Gyémánt… No nézd a kis pipét. Mit tudsz majd, ha megtollasodol? Lássuk a másikat. Komor vagy, mint méreg a zacskóban… Ez marad, Kalliszthenész. A kicsikét vigyed, nem veszélyes.

KALLISZTHENÉSZ

Hagyhatom, de te számolsz el vele.

DÉMÉTRIOSZ

Menj csak.

 

Kalliszthenész elvonul a lányokkal.

 

DÉMÉTRIOSZ

Hogy hívnak?

ÉANNA

Éanna.

DÉMÉTRIOSZ

Kinek az ágyasa?

ÉANNA

Senkinek, uram.

DÉMÉTRIOSZ

Árva madaram. Hogy lehetséges?

ÉANNA

Az istenek kegyelméből. És egy kicsit a magaméból is.

DÉMÉTRIOSZ

Úgy van. Egy lány őriztetik és megőrzi magát. A szüzesség kettős istensége. És kit vársz magadnak – estére?

ÉANNA

Senkit, uram.

DÉMÉTRIOSZ

Csakhogy vége már a kettős istenségnek. Nemcsak Roxana: az udvarhölgyek is Hümenaiosz karjába kerülnek…

ÉANNA

Jöjjön, akinek jönni kell.

DÉMÉTRIOSZ

És aminek, szép gránátalma. Még nem beszéled jól a mi nyelvünket, de nem fontos. A szerelemben a végtagok beszélnek, igaz, Kleitosz? Sőt, előnyös a szavak hiánya. Nem zavarják a legfontosabbat, aminek eszmecsere nélkül kell megtörténnie.

ÉANNA

Mit akartok velem?

DÉMÉTRIOSZ

Mindenkit nem motozhatunk meg. Csak próbaszúrást végzünk. Mutasd a lábad.

ÉANNA

Nem tiéd az, uram.

KLEITOSZ

Ez kakast még nem látott, ép a bóbitája.

DÉMÉTRIOSZ

Mutasd a kebled.

ÉANNA

Nem tiéd az, uram.

KLEITOSZ

A gyémántos köldöködet lássuk.

ÉANNA

Nem tiéd az, uram.

DÉMÉTRIOSZ

Nem tiéd, nem tiéd! Hiba nélkül tagadsz a nyelvünkön. A legelső pedig, amit meg kell tanulnod: az igen, igen, igen…

KLEITOSZ

Méregfiola nincs a ruhád alatt?

ÉANNA

Nincs! Uram, ne bánts engem.

DÉMÉTRIOSZ

Gránátalmácska, nem bántalak. Mutasd a lábad!

ÉANNA

Alexandrosznál foglak följelenteni.

KLEITOSZ

Hagyd, menjen.

DÉMÉTRIOSZ

Ne adj sípot a szájába. Te pedig ne fenyegess, mert urunk biztonsága végett parancsolom: mutasd a kebled.

KLEITOSZ

Gyilok is lehet… méreg is… Mutasd a lábad, a kebled, a gyémántos köldököd.

ÉANNA

Nem! Nem! Nem! Megharapja.

KLEITOSZ

Ó, te bestia! Kerberosz fogai sem élesebbek.

ÉANNA

A szabadságrablást Alexandrosz betiltotta. Segítség!

KLEITOSZ

Eredj a fenébe!

DÉMÉTRIOSZ

Sehová! Őrség!

 

Őrségparancsnok jön egyik társával.

 

DÉMÉTRIOSZ

Orgyilkosgyanús! Alaposan megmotozni!

KLEITOSZ

Helyetted az a hogyhívják jöjjön. A kasztrált. Véle semmis az erőszakföljelentés.

ŐRSÉGPARANCSNOK

Türaszbulosz!

 

IV. katona jön futva, a másik vissza a helyére.

 

KLEITOSZ

Őrségparancsnokhoz. Te pedig perzsa vagy, tehát elfogulatlan – ez esetben.

DÉMÉTRIOSZ

Megmotozni!

 

A két katona ráveti magát.

 

ÉANNA

Gyalázatos rágalom! Hazugság! Nem vagyok orgyilkos. Segítség! Se gyilok, se méreg, semmi sincs nálam! Roxana szolgálója vagyok, apámat megöltétek, de nem vagyok orgyilkos! Ellenségetek, de semmi rossz szándékom, segítség!

DÉMÉTRIOSZ

Elhallgattatni!

KLEITOSZ

Fölveri az egész palotát…

ÉANNA

Hagyjatok! Könyörüljetek! Tinektek is van lánytestvéretek, húgotok, anyátok!

DÉMÉTRIOSZ

De fölöttük és előttük a parancs.

KLEITOSZ

Küldd a fenébe!

ÉANNA

Betiltották a szabadságrablást!

DÉMÉTRIOSZ

Elhallgattatni! Minden rongyát, porcikáját megmotozni!

 

Megkötözik, rongyot dugnak a szájába.

 

KLEITOSZ

Nehogy a királynő kedvence legyen!

DÉMÉTRIOSZ

Aki már vérszemet kapott a lánytól. Az őrség is tanú rá: nem rablás ez, nem erőszak. Oda indult, tehát megmotozzuk, kötelességünket teljesítjük. Alexandrosz apját is ilyenek gyilkolták meg. Hogy közben lába, keble napvilágra kerül? Rejtett gyilok rejtett helyen kutatandó. Ide mindent a kezembe!

 

Az őrök rendre szaggatják le Éanna ruhadarabjait és dobálják oda Démétriosznak, az pedig Kleitosznak.

 

DÉMÉTRIOSZ

Fátyol, szépen libeg, ha viselőjét az ágyba emeled.

KLEITOSZ

Ha karod nem öreg.

DÉMÉTRIOSZ

De megfojtani vele bárkit – a bódult szerelmest kivált meg lehet.

KLEITOSZ

Téged éppúgy, mint engemet.

DÉMÉTRIOSZ

Nyakék, fejdísz, fésűk, csatok, fejetlenség minden ölelésben, lássuk hát: melyik az urunknak szánt gyilok?

KLEITOSZ

Meg a méreg – az édes rejtekből.

DÉMÉTRIOSZ

Nagy királyunk, Philipposz, lehettél volna éberebb, asszonyok hajsátrából, bugyijából ugrottak szívednek a kések!

KLEITOSZ

A finom kelméből… Ó…

DÉMÉTRIOSZ

Alexandrosz fiadra majd jobban vigyázunk – az ágyába hordott perzsa gyümölcsöt szépen meghámozzuk.

KLEITOSZ

Héja nélkül a finom gránátalma.

DÉMÉTRIOSZ

Részemről, Kleitosz, meg is kóstolnám, de hol a legédesebb, sajna, nem lehet.

KLEITOSZ

Nem tudhatjuk, hogy szól a rendelet!

DÉMÉTRIOSZ

Hé, szunnyatagok, gyorsabban azt a motozást, és beljebb főleg, lennebb, az árnyékos helyeken. Szelet kavaró szoknya, bársony és brokát, Éanna, nagy úrnak lánya vagy! – az alsóneműt ne sajnáljátok – annál értékesebb a nő, minél kevesebb, ami eltakarja. Siessetek!

KLEITOSZ

Siessetek!

DÉMÉTRIOSZ

Kleitosz, rózsaolajillat!

KLEITOSZ

Rózsabokornak is lennie kell tehát.

DÉMÉTRIOSZ

Jól mondod, de még előbb – ott fennebb a két gödölyét, ostobák! Gyöngéden kétfelé hajtani, kebel közül is előkerült ám kés – a nászágyban. De még alábbról is, combok tövéből is, Kleitosz! Most figyelj, s ne nyálad csorogjon, az eszed forogjon és fogja föl urunk bölcsességét.

KLEITOSZ

Hagyjuk felöltözni!

DÉMÉTRIOSZ

Várj! Győztünk, úgy gondolod? Tartományok, városok a lábunk előtt. De nem alattunk!

KLEITOSZ

A motozást abba kéne…

DÉMÉTRIOSZ

Várj! Szuza, Perszepolisz kincse: semmiség, külsőség! Jönnek a meghódoltak, a satrapák, és drága ajándékot hoznak: potomság! Ordibálni fogják: éljen Alexandrosz! Hazugság! Adót fizetnek, és jobban fognak szeretni bennünket, mint mi saját magunkat, a hagyományos gyarlóságainkat. Túltesznek rajtunk a hellenizmusban, s a győzelmünk mégis kétséges.

KLEITOSZ

Kétséges?

DÉMÉTRIOSZ

Ha nem szelídítjük meg az asszonyaikat. Ez a tartós munka.

KLEITOSZ

Esküszöm, okos vagy.

DÉMÉTRIOSZ

Áll még Bétisz vára, lángol a nyílt és titkos ellenállás – de katonát, vért az egyetlen megmaradt váruk bevételére már nem áldozunk.

KLEITOSZ

Hogyne áldoznánk!

DÉMÉTRIOSZ

Perzsa nők Vénusz-dombján fogjuk azt bevenni!

KLEITOSZ

Ez hát az új stratégia! Ruhadarabra. És ez meg micsoda?

DÉMÉTRIOSZ

A kis csoda – micsoda? Ekkora bugrist okos emberben! Simogasd meg te is. Bátrabban! Gyönyörű. Itt van, látod, szavaim értelme: a külsőségek után – Perzsia, Egyiptom, Szíria belsejére van szükségünk.

KLEITOSZ

Természetesen.

DÉMÉTRIOSZ

És tudod, hol a belseje? Ahol a mi nyelvünkön szólva ez a lány hibát ejt. Szabad rablás helyett szabadságrablást mond. Ahol a botlásai világítanak még ösvényt – az övéi felé. Ott kell az új csatákat vívni. Trójába falovat csempésztünk. Ide, barátom, termékenyítő falloszokat. Jó fallosz a legerősebb falanx. Indulót is komponáltam, hallgasd:

 

    Jó fallosz a legjobb falanx,
    Áll még Bétisz vára!
    Lőréseiben asszonyok,
    Édes nyílás a lőrésben.
    Katonák, előre!

 

Ti ketten is vissza – helyetekre!

 

A két katona kivonul.

 

KLEITOSZ

    Áll még Bétisz vára,
    lőréseiben asszonyok.

 

Engedd már szabadon.

 

Démétriosz leszedi Éanna kötelékeit.

 

DÉMÉTRIOSZ

Megbocsáss, É… Éanna. Hivatali volt – bár személyesnek tűnik az érdeklődésünk.

ÉANNA

Istenek, hálaimát rebegek tinéktek…

KLEITOSZ

Áldozatra méltók az isteneid. Nem bántottunk.

ÉANNA

Áll még Bétisz vára…

DÉMÉTRIOSZ

Áll. Mert rég nem ostromoljuk!

ÉANNA

Az édesapám vára. Azt csak ő tarthatja. Te tartod azt, apám! Köszönöm tinektek, sakálok, a gyalázatot: cserében a jó híretekért. Áll még Bétisz vára… legutolsó menedékünk… Apám él, istenek! Ó, istenek, áll még Bétisz vára. Apám, édesapám, Roxana hazudott… Áll még Bétisz vára… Ó, kegyelmes istenek… Sír.

ALEXANDROSZ HANGJA

„Az egyetemes elrendezés elve, a mindent összebékítő szellem nevében kérlek és utasítalak benneteket…”

 

Kürtszó, Lüszimakhosz jön.

 

KLEITOSZ

Ijedten. Lüszimakhosz!

LÜSZIMAKHOSZ

Mit műveltek itt? Mért sír ez a lány?

DÉMÉTRIOSZ

Oda indult, meg kellett motoznunk.

KLEITOSZ

Bétisz lánya.

LÜSZIMAKHOSZ

Őrültek!

DÉMÉTRIOSZ

Ha valakit, Bétisz lányát csak meg kellett motozni. Az Ő érdekében.

LÜSZIMAKHOSZ

Az Ő érdekéről, mikor fogalmad sincs a legújabb tervéről. Bétisz lánya…

KLEITOSZ

Én mondtam…

LÜSZIMAKHOSZ

Fügevirágom, bocsásd meg nekem az ő neveletlenségüket. Apád él. S megbékél.

ÉANNA

Az én apám?

LÜSZIMAKHOSZ

Apád, a fővezér. Megbékél. Mert békejobbot nyújtunk.

ÉANNA

Átkozott, ha elfogadja.

DÉMÉTRIOSZ

Te ne beszélj az ő nevében!

 

Ceremóniamester jön az előbbi lányokkal.

 

LÜSZIMAKHOSZ

Ceremóniamester! Ezt is felöltöztetni. Ékszerezzétek föl, a kincstár nem sajnálja!

KLEITOSZ

Újabb határozat, s már megint nélkülem!

LÜSZIMAKHOSZ

Általam üzent neked is. Megtudod. Bétisz lánya, hogy is hívnak?

DÉMÉTRIOSZ

Éanna.

LÜSZIMAKHOSZ

Éanna, vigasztalódj. Minden rendbe jön. Apád él s megbékél.

ÉANNA

Soha!

LÜSZIMAKHOSZ

Ceremóniamester, vidd őket s öltöztesd.

 

A lányok elvonulnak, Éanna is velük.

 

DÉMÉTRIOSZ

Dúdolja. Jó fallosz a legjobb falanx… Eddig az én tájékozottságom.

KLEITOSZ

Semmit sem értek a dologból.

LÜSZIMAKHOSZ

Mert urunk agya forog megállás nélkül, ti pedig a motozással… Fallosz… hát szabad asszonyi állatnak ilyet emlegetni? A szívnek óhaját mondd, te faragatlan bakhellén! A szerelem hatalmát és jogát mindenek felett. Határok, nyelvek, szokások és avatag erkölcsök felett. Vénuszt mondd… attól a nők nem ijednek meg. Mert Vénusszal aztán jöhet… Ami kell.

DÉMÉTRIOSZ

Vénuszt mondtam.

KLEITOSZ

A dombját.

LÜSZIMAKHOSZ

De miért a dombját és nem a lényeget? Hogy hatalma minden halandóra kiterjed és örömmel kell azt fogadni. Vénuszt, barátom, aki még a tengernek is parancsol. Szép szóval. Kagylóhéjban utazik, igazgyöngyöt aggat minden vonzalomra. Nem motozni kell, hanem a khariszokat fölidézni, a hórákat, és szép szavakkal – a rábeszélés útján. Hümenaiosz gyönyöreit emlegetni, nem falloszt! Mert a nők szeretik ugyan, de utálják, ha emlegetik. Mert legelsősorban önmagukat szeretik becsapni. Hümenaioszra vágynak, de jobb, ha testi részletezés helyett… poétikusabban csicsergő madarakat mondasz és aranyszekerecskét, amit Aphrodité verebei húznak. Hát ilyesmi, nem a vetkőztetés! Zeusz minden ellenfelének feleségét magáévá tette, de hogyan, barátaim? Minosz király lányát miként termékenyítette meg az ablaktalan toronyban is? Aranyeső formájában. Azonképpen Zeusz fia mostan…

DÉMÉTRIOSZ

A célunkat nézve: aranyesővel megbuktunk máris.

LÜSZIMAKHOSZ

A lágy szavak némelykor kardot, sőt faltörő gépet pótolnak, barátom.

KLEITOSZ

Persze. Mindig az a legokosabb, aki utolsónak jön ki tőle.

 

Második kürtszó.

 

LÜSZIMAKHOSZ

A harmadikra fogadjuk Roxanát. Addig vegyük számba magunkat. Kleitosz, Démétriosz, Lüszimakhosz, Parmenión…

KLEITOSZ

Ha ugyan él még.

LÜSZIMAKHOSZ

Él. És itt lesz. A tábornoki kar. Tábornok urak!

 

Teremőr: „Tábornok urak!”

Tábornokok bevonulnak.

 

KLEITOSZ

Mondd már, mi lesz itt?

LÜSZIMAKHOSZ

Philipposz! Orvos is kell némelykor a Hümenaioszhoz.

 

Teremőr: „Philipposz!”

 

LÜSZIMAKHOSZ

Ajzó port – nagy mennyiségben. S ahogy elnézlek, főleg magadnak. Azért ne ijedj meg. Kalliszthenész!

 

Teremőr: „Kalliszthenész!”

 

KALLISZTHENÉSZ

Elkészültem, uram.

LÜSZIMAKHOSZ

Ma fürgébbnek mutatkozol a történelmet őrző nehezékeddel.

KALLISZTHENÉSZ

Elkészültem, uram, a legutóbbi hadjáratokkal is.

LÜSZIMAKHOSZ

Tudom. De magad föl vagy-e készülve?

KALLISZTHENÉSZ

A továbbiak megírására? Kevés a papirusz…

LÜSZIMAKHOSZ

Nem papirusz! Más egyéb. Amivel már nem rendelkezel.

KALLISZTHENÉSZ

Hogy én nem rendelkezem? Mivel nem rendelkezem?

LÜSZIMAKHOSZ

Amire nagy szükséged lészen.

KALLISZTHENÉSZ

Nem értem.

LÜSZIMAKHOSZ

Hümen… tudod, mi az.

KALLISZTHENÉSZ

Nem vagyok analfabéta. Olvastam róla.

LÜSZIMAKHOSZ

És a Hümenaiosz?

KALLISZTHENÉSZ

Nászöröm, természetesen.

LÜSZIMAKHOSZ

Föl vagy-e készülve rá?

KALLISZTHENÉSZ

Hogyne. Mindent előkészítettem…

 

Röhögés.

 

… a megírására. Urunk és Roxana…

LÜSZIMAKHOSZ

A saját nászi örömödről van szó.

KALLISZTHENÉSZ

Saját? Ó, régen volt az, uram.

LÜSZIMAKHOSZ

És ha most újabbra kerülne sor? Ha netán…

KLEITOSZ

Aranyesővel.

 

Röhögés.

 

KALLISZTHENÉSZ

Hát… nagyon össze kellene szednem az eszemet, hogy felidézzem a tennivalókat. De én – tudtommal – nem szerepelek az eseményekben.

LÜSZIMAKHOSZ

Olvasd az eseményeket! A lakat alatt tartott eseményeidet.

KALLISZTHENÉSZ

Igen. Így szól. Arisztotelész Alexandroszt arra tanította, hogy a görögökkel és makedónokkal úgy bánjon, mint vértestvéreivel, azokat ellenben, akik nem görögök, makedónok, hanem perzsák és másfajta barbárok, úgy kezelje és hasznosítsa, mint az állatokat vagy növényeket. Alexandrosz azonban eltért mesterének tanításától, és birodalmát a változatos népek egyesítésének bölcs gondolatára építette föl. Ökumenia, szinkretizmus – ez lett irányadó gondolata a meghódított népek veszélyes sokféleségének megszüntetése végett.

KLEITOSZ

Ezt tudjuk.

LÜSZIMAKHOSZ

Azt olvasd, ami holnap hajnalban történik.

KALLISZTHENÉSZ

Arisztotelész tanításával szemben, amelyet Thalész filozófiája is meghatározott, Alexandrosz – miután egy napon a griffmadarak az ég magasságába fölvitték – új szellemiséget honosított meg a birodalomban, melyet azután kegyesen kormányzott az emberi kor legvégső határáig – isteni mivoltában pedig évezredek fölött gyakorolta a felügyeletet. Emberi végakarata Zeusz-Ámon fiának láthatatlan erejében munkált változatlan az erős keze között meghúzódó történelemben.

DÉMÉTRIOSZ

Ez szép: az erős keze között meghúzódó történelemben. Szépen írtad.

LÜSZIMAKHOSZ

Öreg, itt kapnak az események, mire fölmondod őket.

KALLISZTHENÉSZ

Szuza fölött lebukott már a fényes nap, amikor Ámon papjaitól fölszentelt fia, a diadalmas ifjú Napisten…

 

Szavát elnyomják a réztányérok kísértetiesen erős és visszhangos hangjai. Megnyílik a trónterem ajtaja. Katonák Alexandrosz szobrát hozzák. Nyomukban Egyiptom papjai. Utolsónak jön Parmenión, karján egy köpennyel. A jelenlevők leborulnak. Parmenión állva marad. A papok megszentelik a szobrot.

 

PARMENIÓN

Elvégeztetett. Az ember, aki kézfogásközelben volt: nincs többé. Zeusz-Ámon fiának és a fáraók törvényes utódjának trónja előtt fekete szőnyeg jelzi, hogy színe elé járulva hol kell megállnunk. A láthatatlan szakadék előtt. Nem igaz, hogy a szobrok nem beszélnek. Álltukban éjjel-nappal vélekednek azokról, akik állították őket. Dőltükben azokról, akik ledöntötték őket. Folytassátok. A köpenyt a szobor talapzatára helyezi. Ez még az övé volt. Akit Sándornak szólíthattam. Isten veled, Sándor…

 

Réztányérok hangja. A társaság fölemelkedik. Az egyiptomi papok elvonulnak.

 

LÜSZIMAKHOSZ

Folytasd, öreg. Mondtam, hogy ittkapnak az események.

KALLISZTHENÉSZ

…a diadalmas ifjú Napisten elé vezették a baktriai Roxanát, a legyőzött Dareiosz gyönyörű hitvesét. Isteni küldetésének tudatában ezután arra törekedett, hogy birodalmának népeit egybeforrassza, a görög nyelvet emelje mindenek fölé, mivel egy uralkodó nyelv közelében minden más nyelv: titok. Mint ilyen, búvóhelye a különvélekedésnek, összeesküvésnek, hamis hang az istenek imádatában, akadály a parancsok végrehajtásában. Bábel példája mutatja: nem lehet az égig emelkedni, ahol összevissza beszéd ütközteti az építő szerszámot, mert akár a vak madarak, csapkodnak az egymás előtt ismeretlen szavak. Zeusz büntetése volt ez hajdan, Zeusz fia vette le népeiről a büntetést. Mert ahol nem egységes a beszéd…

LÜSZIMAKHOSZ

Tudjuk, öreg! Bábelt, az idegen nyelvek kutyaugatását, Thalészt, az ökumeniát, a szinkretizmust, a griffmadarakat, a nemes eszméket. A tényeket mondd: mi történt velünk holnap hajnalban?

KALLISZTHENÉSZ

Mondanám, de ha folyton megszakítasz…

LÜSZIMAKHOSZ

Sokan vagyunk érdekeltek.

KALLISZTHENÉSZ

Ezen igyekezetének egyik állomása volt az a hatalmas méretű menyegző, melyet urunk Szuzában rendezett. Parancsára a helytartók: Kleitosz, Démétriosz, Lüszimakhosz, valamint Parmenión, Philipposz udvari orvos, a tábornoki kar, perzsa főurak lányaival kötöttek házasságot. Példájukat Alexandrosz parancsára ugyanaz nap éjszakáján több mint tízezer görög és makedón katona követte.

 

A palota terein hadak vonulása, parancsszavak, dobpergés.

 

KLEITOSZ

Érkeznek a vőlegények!

LÜSZIMAKHOSZ

Én kit vettem el?

KALLISZTHENÉSZ

Lüszimakhosz… Perszephonét, Masszagéta perzsa satrapa lányát…

DÉMÉTRIOSZ

Démétriosz?

KALLISZTHENÉSZ

Szuziát, Bésszosz satrapa lányát.

KLEITOSZ

És Kleitosz?

KALLISZTHENÉSZ

Arianét, Gaumata satrapa lányát. Mindahányat láthattátok be- és kivonulni.

DÉMÉTRIOSZ

És Parmenión, urunk barátja, miután a mérget bevette, gyógyírként kicsodát…?

PARMENIÓN

Megtiltom! Miért érdekel olyan nagyon, Démétriosz?

DÉMÉTRIOSZ

Hát csupán… barátilag… örömből és együttérzésből…

PARMENIÓN

Köszönöm. Akkor tőlem értesülj: Parmenión – a parancsot megtagadva, nem vett el senkit sem.

KLEITOSZ

Akkor azt halljuk legalább, hogy kit nem vett el!

KALLISZTHENÉSZ

Bétisz lányát, Éannát.

KLEITOSZ

Az élet vizét hozta neki.

 

Hosszú csönd.

 

DÉMÉTRIOSZ

Kérlek, Parmenión, bocsáss meg nekem.

PARMENIÓN

Nincs mit megbocsátanom.

DÉMÉTRIOSZ

A látszat szerint eljövendő feleséged…

PARMENIÓN

Nem eljövendő!

DÉMÉTRIOSZ

Urunktól kijelölt feleséged ellen erőszakosan jártam el, de Kleitosz s a két katona tanúsítja, hogy…

PARMENIÓN

Nem érdekel!

DÉMÉTRIOSZ

…csak kötelező motozás volt, próbaként, urunk érdekében.

KLEITOSZ

Gyanús volt.

PARMENIÓN

Gyanús. Amennyiben?

DÉMÉTRIOSZ

Amennyiben, hogy… a konoksága… gyűlölete már messziről…

PARMENIÓN

Lám azt a konokságot…

DÉMÉTRIOSZ

Éannát kérem!

 

Teremőr hangja: „Éannát!”

 

PARMENIÓN

…és azt a gyűlöletet. Sasszemetek nyilván nem tévedett.

 

Éanna jön a ceremóniamesterrel, aki meghajlik és hátravonul.

 

PARMENIÓN

Te vagy hát Bétisz lánya, Éanna.

ÉANNA

Az vagyok, uram. De már megmotoztak egyszer. És tőled csak kegyelmet várok.

LÜSZIMAKHOSZ

Tőle csak szép szavakat remélj. Az urad lesz. Férjed.

 

Nézik egymást. Éanna hátrál.

 

PARMENIÓN

Ne félj. Ostoba beszéd. Mit műveltek veled?

ÉANNA

Amit a győztes gyávák szoktak, uram. Megaláztak.

KLEITOSZ, DÉMÉTRIOSZ

Rágalom! Nem igaz!

KLEITOSZ

Tanú is van. Őrségparancsnok!

 

IV. katona futva jön.

 

DÉMÉTRIOSZ

És a másik?

KLEITOSZ

Ali jöjjön!

IV. KATONA

Megszökött, jelentem alássan.

KLEITOSZ

Ali megszökött. És miért?

IV. KATONA

Elkezdett sírni, jelentem alássan, és azután megszökött.

KLEITOSZ

Lovasokat a nyomába, te pedig mondd, te kasztrált: a motozásnál esett-e baja ennek a lánynak?

IV. KATONA

Semmi, jelentem alássan!

ÉANNA

Parmeniónhoz. Minden ruhámat leszaggatták, uram!

IV. KATONA

Parancsot kaptunk, jelentem alássan!

DÉMÉTRIOSZ

Tudod, hogy kasztrált?

PARMENIÓN

Az ő hiányával bizonyítod, hogy neked van – meggondolásod? A katonához. Elmehetsz.

IV. KATONA

Elmehetek, helytartó úr?

PARMENIÓN

Azt mondtam: elmehetsz. Még kérdezősködöl? Nehézfejű vagy. Úgy látszik, amikor kasztráltak, tévedésből téged hajítottak el, és az maradt meg belőled, amit kiheréltek. Takarodj!

 

A katona gyorsan el.

 

KLEITOSZ

Hatásköri sértés, Parmenión!

PARMENIÓN

Nem nagyobb, mint amit e lány ellen elkövettetek.

DÉMÉTRIOSZ

Békülékenyen. Ha nem veszed el, minek állsz pártjára?

PARMENIÓN

Épp azzal akarok a pártjára állni – hogy nem veszem el. Hatalmi kiutalásra élelmet, fegyvert, ruhát vételezek: nem asszonyt! Éannához. Miért nézel rám is gyűlölettel?

ÉANNA

Kincseinket elhordtátok, a földjeinket egymás között felosztottátok, isteneink szobrait ledöntöttétek, arccal a földnek, hogy meg ne szólaljanak. Nem elég nektek? Perzsia méhében akartok megtelepedni?

KLEITOSZ

Ennek a torkát kellett volna megkutatni!

DÉMÉTRIOSZ

Csupa méregfiola és gyilok a torka!

PARMENIÓN

Miért beszélsz így velem?

ÉANNA

Veled nem, uram. Bocsáss meg. Veletek.

DÉMÉTRIOSZ

Az én katonáim kurvájaként majd megszelídül.

PARMENIÓN

Sándor illúziói nemesebbek az ocsmányságodnál!

DÉMÉTRIOSZ

Szavad ne felejtsd!

PARMENIÓN

Éannához. Eredj békével.

ÉANNA

Uram… Parmenión… Ugye, nem hagyod, hogy a katonák…? Tinektek is van lánytestvéretek… Láttam, mit műveltek a katonák szabadrabláskor… Iszonyatos volt… Ne büntessetek! Ha rosszul szóltam, megbocsássatok… Te bocsáss meg, Parmenión. Tenéked csak köszönettel… Megragadja és megcsókolja Parmenión kezét.

PARMENIÓN

Nem vagyok isten. Eredj békével.

 

Éanna a hozzá csatlakozó ceremóniamesterrel el.

 

KALLISZTHENÉSZ

További figyelmet kérek.

PARMENIÓN

Megvan!

KALLISZTHENÉSZ

A nagy szuzai menyegző pedig a tízezer hellén vőlegény és perzsa menyasszony vigasságával betöltötte a birodalom tereit. Nem volt és nem lészen az emberiségnek ehhez hasonló szinkretikus, boldog pillanata. Thalész imája zengett egységesen a vegyes ajkakon. A táncban és a boroskupa használatában Alexandrosz fáradhatatlan volt, de a vőlegényeknek a rájuk váró nászi feladatokra való tekintettel megtiltotta a lerészegedést, sokan vesztették el mégis a nemzőképességüket. Alexandrosz pedig megbocsátott nékik, és a hajnali szemle alkalmával – mint előzőleg is az ökumenikus menyegzőkön – Ő maga tette asszonnyá a szűzen maradtakat. A természet törvénye szerint azután kellő időben megszülettek az új rend gyermekei, kedves arcukon a hellén szépség jegyeivel, Ízisz és Mithrasz földi tükörcserepei a csodálatos Niké tagadhatatlan vonásaival. Teljes megadásának és Alexandrosz előtti hódolatának jeléül maga Dareiosz is megjelent a királyi menyegzőn, föladván a bujdosásba és ellenállásba vetett reményét. Királyát még aznap, hajnali kakasszóláskor követte Bétisz, aki békére hajló szívvel vette tudomásul Éanna lányának házasságát az oly sok hűségpróbát kiállt Parmeniónnal. És bő gyermekáldásban boldogan éltek…

 

Hosszú csönd.

 

PARMENIÓN

Boldogan éltek…

KALLISZTHENÉSZ

A krónikának egyelőre vége.

PARMENIÓN

És ha nem így történt mindaz, ami történni fog?

KALLISZTHENÉSZ

Ő tudja, minek kell megtörténnie.

PARMENIÓN

Tudta. Míg kedvébe járt a tényeknek, és ki tudta várni mindennek a kedvező jeleit.

KLEITOSZ, DÉMÉTRIOSZ

És nem tudja már?

PARMENIÓN

Nem tudja. A jövőt írásba diktálja. A lázálmait diktálja Kalliszthenésznek. Ez az istenség: zsákutca. Végül azok gyomrába kerülünk, akiket föl akarunk falni. Mert jóllakottan is éhesek vagyunk.

KLEITOSZ

Alexandrosz bölcsességét kötelességem megvédelmezni!

DÉMÉTRIOSZ

Halljátok valamennyien: e rágalmakat visszautasítom!

PARMENIÓN

Csöndesen. Az aggodalom – mióta rágalom?

DÉMÉTRIOSZ

Zeusz-Ámon fiának oldalán nincs aggodalom, bizonytalankodás, nincs tépelődés, félelem, nincs rémlátás és nem lehetséges az ellenvélemény. Kimondtam ugyan, bár ez a szó nincs, ismeretlen, lemaradt Pellánál, elfelejtettük, mindahányan és örökre. Ellenvélemény? Kést a párnátok alá! Az álmaitokban is szíven szúrjátok!

LÜSZIMAKHOSZ

Barátaim, ne ugorjatok egymás torkának. Mi kétely nélkül fogadjuk urunk minden szavát. Parmeniónt kételyek gyötrik, de vajon – a személyes érdekeiben? Ugyancsak Alexandroszért, bár fölöslegesen, tehát helytelenül. De kérdem: közülünk melyik lett volna képes urunkért – a méregpróbára? És kérdem: nem lehetséges, hogy az az orvosság, amit próbaként bevett, más volt, mint amitől végül is urunk rendbe jött?

PHILIPPOSZ

Tiltakozom! Rágalom!

DÉMÉTRIOSZ

Azt gyanítom mégis, hogy Parmenión ép ésszel ilyet nem mondana.

PARMENIÓN

Kérlek, ne tekints elmeháborodottnak.

LÜSZIMAKHOSZ

Csak fölháborodottnak, bár az sem vall most ép elmére. Ilyenkor botlik a nyelv – nem a hűség persze. Például a perzsákat nem fölfalni akarjuk, hanem nagylelkűen magunkba fogadni. Ez a mi támadásunk: a magunkba fogadás.

PARMENIÓN

Ahol a szív s a lélek titkos kazamata!

LÜSZIMAKHOSZ

Szív és lélek. Hiányolod talán? Nézz ki az ablakon. Ezrével jönnek a lányok – szüleik hozzák őket.

PARMENIÓN

Mert rá vannak szorulva az adókedvezményre.

LÜSZIMAKHOSZ

Urunk legzseniálisabb elgondolása. Vegyes házasság esetén az adókedvezmény.

KLEITOSZ

A szív és lélek ellenállása, a titkos kazamata, nézd, hogy porlik, Parmenión.

PARMENIÓN

Látszólagosan.

KLEITOSZ

Az érdek nyomására.

LÜSZIMAKHOSZ

Mert szív, lélek s érzemény: az anyagi érdeknek, hivatali előléptetésnek, mindenféle kedvezménynek három kicsi szolgálóleánya. Hallod? Énekelnek is.

PARMENIÓN

Nem öröméneket.

DÉMÉTRIOSZ

Egymás között házasulva ugyanezt éneklik. A megjátszott szomorúság a nászéjszaka előtt.

LÜSZIMAKHOSZ

Az ablakban. Parmenión, te poéta lélek! Nézd a perzsa parasztját, hogy röhincsél a görög káplárnak! Mint Arisztophanész megarai embere: eladjalak, lányaim, vagy éheztek tovább? Csak adj el, csak adj el! De hogyan? Mindegy, malacnak álcázva, zsákban, emlékszel, Dikaiopolosz miként tapogatta őket? De nincs farkuk! Lesz majd, süldőkorukban, nagy, vastag és veres, ám tapogasd csak elöl őket – már híznak, szőrösödnek, szép két falat lesz Aphroditének. Nevet. Megarai, baktriai – ha megszorul a lányos apa, erkölcse egyre megy.

PARMENIÓN

Egyre megy.

DÉMÉTRIOSZ

Az ablakból. Már paroláznak. Utána se számol a boldog atya, hogy egyetlen lányát adja, de véle másodnemzedéken szakasznyi katonát. Ha csak hét gyermeket szül, és azok ugyanannyit nemzenek majd a birodalomnak, hétszer hét és annak a szorzata… számolj utána, hány frissen szaporított hellén katona s fiadzó hely? Egy marékba simuló, selymes és forró Vénusz-dombocska. Urunk ezt jól tudja. Te pedig kétségbe vonod.

PARMENIÓN

A monomániádról tudtam, Démétriosz. Az erotomániádat most veszem csak észre.

DÉMÉTRIOSZ

A te narcizmusodnál nyilván egészségesebb! Avagy nem te magad, hanem egy másik férfiú lenne szerelmed tárgya?

 

Röhögés. Kalliszthenész kivételével.

 

ALEXANDROSZ HANGJA

„Parmenión! Parmenión barátomat küldjétek azonnal!”

TEREMŐR

Zeusz-Ámon fia kéreti Parmeniónt!

 

Fagyos csönd.

 

PARMENIÓN

Folytassátok! A röhögést és a röfögést. Mert úgy észlelem: a vaddisznók szimatjával áldott meg benneteket a törtetés. A csörtetés Sándor körül. Szavaimnak ellenzékiségszaga van, máris szimatot kaptatok – és Őt véditek ellenem. Egy intésébe kerülne valóban, hogy elevenen széttépjetek. Nem az iránta való hűségből – ugye, jól tudjátok mind, akik már nem röhögtök? A szánalmas, ám annál fanatikusabb gyűlölet munkál bennetek a kettőnk barátsága miatt. Mit tehetek én, hogy titeket szeressen jobban? Ne hazudjatok neki. Talán tudja, hogy hazudtok, amikor körülhízelgitek – és talán tudja, hogy akkor ragaszkodom hozzá legjobban, amikor a parancsát megtagadom. Utánam nyúlt százszor, ha elestem – utána nyúlok ezerszer, ha önnön fényességétől a szeme káprázni kezd, és botlást botlásra halmoz. Mert a barátság: két test, egy lélek. De kinek beszélek én?

ALEXANDROSZ HANGJA

„Parmenión!”

PARMENIÓN

Jövök, ne ordibálj! Ha már isten valaki, legalább ne ordibáljon! Gyorsan el.

DÉMÉTRIOSZ

Kutya legyek, ha nem háborodott meg.

 

Harmadik kürtszó.

 

KLEITOSZ

Őrség! A keleti kaput megnyitni!

LÜSZIMAKHOSZ

Ceremóniamester, a lányokat!

 

Őrség indul a megjelölt irányba, kint a téren dobpergés, parancsszó: „Katonák! Menyasszonyát ki-ki a lakoma helyére vezesse. Evoé!” A kezdetben távoli, majd közeli dallamra a ceremóniamester bevezeti a lányokat, köztük Szuziát, Perszephonét, Arianét, Éannát. Egyenként állítja őket a kijelölt férfiak mellé. A lányok tálcán üvegkupában bort hoznak, mit a férfiak megisznak, s a kupákat rendre falhoz verik. A ceremóniamester a tálcákat összegyűjti és kiviszi. Éanna egyedül, oldalt.

 

DÉMÉTRIOSZ

Roxana jön. Őrség, tisztelegj!

 

Oldalt, a láthatatlan őrség hangja: „Dicsőség Alexandrosznak, éljen mindörökké a Hellén Birodalom!” Roxana jön a kíséretével. A három helytartó köszönti némán.

 

ROXANA

Dicsőség Alexandrosznak, a Napisten fiának s a többi. És az új királynő? Avagy Thalész imája engem is kitiltott a tiszteletből? Roxana mától kezdve úrnőtök és parancsolótok, aki Sándornak fiat, törvényes utódot fog szülni, hogy ez az egész tákolmány az Adriától Indiáig…

DÉMÉTRIOSZ

De királynőm…

ROXANA

…megmaradjon! Roxana ne éljen? A birodalom szét fog esni, ha nincs utód, az ő méhéből való. Elhagyom Dareioszt, hogy Sándor hívására megosztozzam a kormányzás gondjában, és tinektek, nyomorult szolgák, egy köszöntő szavatok sincs?

BÉSSZOSZ

Éljen Roxana! Selyemzsákkal a hóna alatt igyekszik előre.

ROXANA

Te is itt vagy, Bésszosz? Hiányoztál.

BÉSSZOSZ

Megkéstem, felség, de itt vagyok…

KLEITOSZ

Elnézést a nagy Dareiosz özvegyétől…

ROXANA

Nem vagyok özvegy, Dareiosz él és békejobbot fog nyújtani Sándornak. Nem ellenségek már, egymást mindig is nagyra becsülték.

LÜSZIMAKHOSZ

Erről magunk is így értesültünk.

KLEITOSZ

Elnézést, felséges úrnőnk: a köszöntésre nézve nem kaptunk semmilyen utasítást. Őrség! Dicsőség a királyasszonynak!

ŐRSÉG HANGJA

Dicsőség Alexandrosznak, éljen mindörökké a Hellén Birodalom!

DÉMÉTRIOSZ

És úrnőnk, Roxana!

ROXANA

Kacag. Papagájok. Az idomítás eleven példái. Hát megtanuljátok majd az új köszöntést is. A párosat. Sömörödött agglegények gyülekezete, megtanuljátok majd, hogy asszony is van e palotában – törvényes neje a világhódító Sándornak. Asszonyt kaptatok ti is valamennyien, csak kitartásotok legyen majd mellettük. Ezek nem sápatag nimfák, uraim, nem szelíden szövögető Pénelopék. A vérük valamivel fűszeresebb, ha nem tudnák, uraim. Nézzétek őket! Lányaim, csak nem szomorkodtok a szuzai menyegző legelső percében!? Perszepoliszi udvaromban még énekes madarak voltatok. Perszephoné, Ariané, Szuzia… és hol van Éanna? Gyere csak, lányom!

 

Éanna odamegy Roxanához.

 

Ne légy bánatos. Legyetek szépek, mint Szemirámisz függőkertjei, termékenyek, mint a Nílus völgye, legyetek galambszelídek és okosak, mint a kígyók. Ami rosszat hozott ránk a sors: javunkra fordítjuk. Amit elvesztettek a férfiak fegyverrel: visszanyerjük szerelemmel. Dareiosz nem lesz többé Perzsia királya, de Sándor barátságába fogadta, és megosztja vele a hatalmat. Ugyanígy régi satrapáinkkal is. Bésszosz például, nézd, itt van, Baktriát fogja tovább kormányozni. No, eredj a férjedhez. Hé, Bésszosz! Sándor nagylelkűségéhez képest, amivel hódolatodat jelezni kívánod, az ajándékod kevésnek is mutatkozik. Vagy tán színaranyat hozol a selyemzsákodban?

BÉSSZOSZ

Azzal, amit hoztam, úrnőm, Alexandrosz nem lesz gazdagabb, de álma minden bizonnyal nyugodtabb.

ROXANA

Mint mindig: ravasz a válaszod, Bésszosz. De miért nem jön Sándor? Avagy nekem kell elébe járulnom?

 

A trónterem szárnyas ajtói kinyílnak.

 

KLEITOSZ

Alexandrosz jön! Őrség!

ŐRSÉG HANGJA

Dicsőség Alexandrosznak!

 

Parmenión jön.

 

PARMENIÓN

Felséges asszony, Sándor megbízásából fogadlak. Szerelmes köszöntését küldi és vár – odabent. Egyedül téged. A satrapák hódolatát csak reggel fogadja.

BÉSSZOSZ

Ajándékot hoztunk! Hoztam!

PARMENIÓN

Megbízatásom, hogy átvegyem. Az ajándék előtte jár az ajándékozónak. És bár satrapák hozzák, minden drágagyöngy és akármi légyen: a királynő mátkaajándéka. Oda kérem. Egy asztalra mutat.

 

Miközben Roxana kíséretének tagjai ajándékaikat leteszik, Parmenión folytatja köszöntő beszédét.

 

Sándor parancsából azt kell mondanom, Roxana: az istenek vezéreltek téged önként vállalt utadon az egyetemes megbékélés nászágya felé. A te méhednek gyümölcsével teljesedjék ki birodalmunkban az általános harmónia. Bár tudnod kell Platóntól, aki Hérakleitoszra hivatkozva mondja: a harmónia egymással ellenkező elemekből keletkezik, akárcsak a ritmus a zenében, de ez most nem érdekel téged. Oly sok nép koldustarkaságából vezess ki minket Sándorral együtt a hellén szellem egységébe. Mondom ezt – az Ő utasítására és meggyőződésem ellenére.

ROXANA

Sándor tehát maga helyett az ellenségemet küldi elibém.

PARMENIÓN

A barátját, asszonyom, akinek mindig megengedte, hogy gondoljon, amit akar, de nyilvánosan s ily esetben mondja, amit kell. Most ilyen eset van, részemről a csekély módosítással: a kettőt együtt mondom. Azt is, amit gondolok, azt is, amit kell.

 

Démétriosz súg valamit Roxanának.

 

ROXANA

Jelek szerint lassan ölő méreg szól belőled. Halála előtt az ember leveti álarcát.

PARMENIÓN

Amíg Sándor él, én is élek.

ROXANA

Adják az istenek.

BÉSSZOSZ

Uram! Én az ajándékomat csak személyesen adhatom át – magának Alexandrosznak.

PARMENIÓN

Lehetetlenség.

BÉSSZOSZ

Személyesen és négyszemközt.

PARMENIÓN

Annál is lehetetlenebb.

BÉSSZOSZ

Más kezébe nem adhatom.

PARMENIÓN

Én nem vagyok más keze. És Trója óta tudom: minden ajándék gyanús, legyen az perzsa hűség is.

BÉSSZOSZ

Nem adhatom. Elmegyek inkább. Indulna.

ROXANA

Bésszosz! Minden ajándék: az én ajándékom! Parancsolom, oldd meg azt a zsákot.

BÉSSZOSZ

Nem… Nem tehetem…

 

Parmenión elveszi tőle a zsákot. Dareiosz fejét húzza ki belőle, és ereszti vissza. Dermedt csönd, majd Roxana és az asszonyok sikolya.

 

ROXANA

Orgyilkos! Mintegy Dareiosz levágott feje elől menekülve. Orgyilkos! Bésszosz, te orgyilkos! Ó, Dareiosz – gyilkosaidat melengetted a hiszékenységedben. Orgyilkosaidat fizetted drága arannyal és a bizodalmaddal! Dareiosz, te minden királyok legostobábbja. Csak az ellenségeidben kellett volna bíznod, azok szándéka mindig világos. Bésszosz, miért csináltad? Miért?

BÉSSZOSZ

Két királyt nem lehet szolgálni.

ROXANA

Nem lehet! Átkozott! Aki egyet szolgál hamisan – kettőt is szolgálhat! Ó, perzsák! Véreim! Nem akad férfiú köztetek, hogy Dareioszért e patkányon bosszút állana? Ti görögök, makedónok! Sándor barátját, nemes ellenfelét… Halálát senki sem torolja meg?

PARMENIÓN

Az ítélkezés joga egyedül Őt illeti meg.

ROXANA

Ó, Sándor! Ne hagyd büntetlenül! Éanna vállára roskad.

ÉANNA

Aki egyet szolgál hamisan – kettőt is szolgálhat. Aki egyet szeret hazugul – kettőt is szerethet. Legyetek szépek, mint Szemirámisz függőkertjei. Ami rosszat hozott ránk a sors – javunkra fordítsuk!

ROXANA

Eszelősen. Éanna, te vagy – Éanna?

ÉANNA

Én vagyok. Éanna.

ROXANA

Különös szavakat mondasz.

ÉANNA

Egy királyasszony mondta. Akinek Perszepoliszban a haját fésültem.

ROXANA

A haját. Perszepoliszban. A cédrusfák alatt vártam Dareioszt. Lement a nap, kedvesem, kelj föl és világíts! Mindig fekete lovon jött. Hová lettek Dareiosz fekete lovai?

PARMENIÓN

Sándor vár, asszonyom.

ROXANA

Hová lettek Dareiosz fekete lovai?

ÉANNA

Bocsáss meg nekem.

PARMENIÓN

Mennünk kell.

ROXANA

Hová kell mennünk?

PARMENIÓN

Urunk vár, Sándor.

ROXANA

Urunk vár, Sándor. Elveszi Parmenióntól a zsákot. Urunk, Alexandrosz. Parmenión karjába kapaszkodva megy a trónterem felé. Urunk, Alexandrosz… Az ajtóban összeesik, úgy vonszolja tovább magát, az ajtók becsukódnak, Parmenión nem lép be, tekintetével Éannát keresi.

DÉMÉTRIOSZ

Kleitosz, Lüszimakhosz! A menyegzői indulókat!

 

A jelenlevők – Bésszosz kivételével, aki magába roskadt – Thalész imáját éneklik harsányan: Isteneknek hála legyen stb. Táncolnak. A forgatagból Ariané, Szuzia, Perszephoné ki-kinyúl Éanna után, hogy őt is bevonja. Egy-egy férfikéz is megragadja.

 

ÉANNA

Legyetek átkozottak! Legyetek átkozottak! Legyetek átkozottak!

 

Parmenión lassan elindul feléje, és befogja a száját.

 

PARMENIÓN

Hallgass!

ÉANNA

A szeme közé kiáltja. Legyetek átkozottak!

 

Függöny

 

Második felvonás

Bétisz vára. Férfiak, nők, gyerekek a földre borulva. Eleinte a szuzai menyegző dallamát halljuk, majd felerősödik a várbeliek siralmas, szöveg nélküli dallama. Bétisz és ifjabb Bésszosz az előtérben áll. Előbbi szobormerev, az ifjú a fegyverét javítja.

 

ASSZONYI HANG

Bétisz, imádkozzál!

BÉTISZ

Fegyverekre van szükségünk. Vagyis lenne…

ASSZONYI HANG

Bétisz, könyörögj az istenekhez segítségért!

BÉTISZ

Nekik nincs fegyverük.

ASSZONYI HANG

A papjaink elhagytak, Bétisz! Imádkozzál!

BÉTISZ

Nem imádkozom. A papok jól tudják, mikor kell elhallgatni. Mikor már üres az ég. Rablógyilkosok nyomában a kirámolt ház.

FÉRFIHANG

Bétisz, ifjú Bésszosz! Imádkozzatok. Ha van még isten, a vezérek hangjára figyel.

BÉTISZ

Ízisz és Mithrasz arca sárban, mocsokban! Arccal földre lebuktak. Az új istenekhez imádkozzam? Zeuszhoz, Apollónhoz, Nikéhez? Nem tudok görögül. Meg nem is bolondok, hogy minket segítsenek. Nem mi etettük őket.

IFJABB BÉSSZOSZ

Panasz helyett vigaszt várnak tőled az emberek. Igen. Dareiosz végül is egybegyűjti a szétment sereget. Apám is elindult Észak-Baktriából. A makkabeusok fölkeltek már a makedónok ellen, követik őket a szíriaiak, a médek…

BÉTISZ

Messze vannak.

IFJABB BÉSSZOSZ

Biztató jelt közelebb is találsz!

BÉTISZ

Éannát? S a húgodat, Szuziát? Parmeniónné, Démétrioszné? Még mindig nem hiszed el róluk? Tehetik különben. Nincs már istenünk, aki megbüntesse őket. Belülről rohadunk. Ha járni akarunk és akármilyen csekély lehetőséget is megragadni, a végtagjainktól kell megszabadulnunk.

IFJABB BÉSSZOSZ

Fiatal nőstény az időset követi.

BÉTISZ

Ne beszélj így.

IFJABB BÉSSZOSZ

Roxana…

BÉTISZ

Vele még számolunk.

IFJABB BÉSSZOSZ

Leszámolunk. Bízol tehát!

ASSZONYI HANG

Bétisz, imádkozzál!

IFJABB BÉSSZOSZ

Eddig tartottad bennünk a lelket. Nincs jogod most – asszonyi árulás miatt a vigasztalansághoz.

BÉTISZ

Mondjam a vigaszt? Mondjam el a valót? A lemészárolt trogloditákat? A hegyekbe menekültek vakondállapotát? Az anyjuk nyelvétől megfosztott gyermekeinket az új városokban? Az Alexandriákban? Ahol ők a törvényhozók, mi a végrehajtók? Ők a felügyelők, mi a felügyeltek? Ők a fárosztervezők, mi a teherhordók, étekhordók, sírásók és szemételtakarítók? És mondjam a legsiralmasabbat? Hogy adókedvezménnyel a meghódított tartományokban néhány év alatt puhára főzték a valamikori egyenes gerinceket is? A nőkről most nem beszélek. Ők az istenekkel, régiekkel és újakkal cinkosok. Ahol új isten támad, elsőnek a nőket veszi számba.

IFJABB BÉSSZOSZ

Most én mondom: ne beszélj így, bátyám. Ne gyalázd saját várad asszonyait.

BÉTISZ

Bocsánatukat kérem, ha így lenne.

HANGOK

Bétisz, ifjú Bésszosz! Imádkozzatok.

BÉTISZ

Mithrasz ott iszonyodik most a szuzai menyegzőn.

IFJABB BÉSSZOSZ

Segíts neki az iszonyodásban.

BÉTISZ

Csak káromlás feszül a torkomban.

IFJABB BÉSSZOSZ

Vezérünk vagy, míg Dareiosz s apám meg nem érkezik.

BÉTISZ

Mithrasz fölkelt a sárból. Ízisz fölkelt az agyagból. Nikével mulatnak Szuzában. Tán részegek is már… Kiokádják kétezer év imádságát.

HANGOK

Istenkáromló! Istengyalázó!

 

Egy férfi válik ki a tömegből, kést emel Bétiszre.

 

A FÉRFI

Imádkozzál értünk, vagy végleg elhallgatsz!

 

Ifjabb Bésszosz leüti a férfit.

 

BÉTISZ

Magad is tudsz imádkozni.

A FÉRFI

De nem rólam, nyomorult vízhordóról, hanem rólunk van szó!

IFJABB BÉSSZOSZ

A többes szám használatára téged hatalmaztak föl. A szavainkat is rád ruháztuk.

BÉTISZ

A késsel támadó férfihoz. Ti tudjátok, hogy a lányom, Éanna, Roxana nyomába lépett, és mégis?

A FÉRFI

Mégis, uram! Mégis!

IFJABB BÉSSZOSZ

Eggyel több okod, hogy kimondd, ha nem a vigaszt, a bajt legalább. Az is erősít.

HANGOK

Bétisz, imádkozzál!

BÉTISZ

Erősít, ha újra meg újra elmondjuk:

    Cserbenhagyott bennünket az isten,
    az egész ország megzavarodott,
    cserbenhagyott bennünket az isten,
    az egész ország megbolydult.
    . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
    A város,
    melynek bajával ura nem törődik,
    . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
    a város hangosan sír,
    panaszosan jajgat.
    Őrzője jajveszékel,
    pásztora gyászsípot fúj.
    . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
    a sirató pap se könyörgi:
    „Találjon szíved nyugodalmat!”
    Urunk nem időzik többé közöttünk,
    úrnőnk nem időzik többé közöttünk;
    urunk mennydörögve a hegyekbe vonult,
    úrnőnk mennydörögve a hegyekbe vonult.
    A rókafi tulajdon farkába harap,
    a vadtyúk rémülten kiáltozik.
    A kívül-lévőket forgószél ragadja el,
    a belül-lévőket is forgószél ragadja el.
    A kívül-lévőket szélvihar szórja szét,
    a belül-lévőket bús romlás szórja szét.
    . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
    Mit határozott az Úr az ő szívében?
    Mit határozott az Úr az ő elméjében?
    Szentséges értelmével mit gondolt ki az Úr?
    Romlással árasztotta el a birodalmat.
    . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
    Haszontalan gazt növesztett a földeken.
    Üszögös gabonamagvakként
    fekete fejű embereket szórt el a mezőkön.*
    . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
    Ó, Enlil, oda az ország!
    Ó, Enlil atya, az ország odavan!
    Miért is áldottad meg olyan gazdagon előbb,
    ha most pusztulásra szánod ezt a földet?
    . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
    Miért is szólítottál fegyverbe katonákat,
    ha most kardjukat eldobálják?

 

Éanna jön, megáll, arca azt mondja: apám él.

 

    Keményszívű, rettenetes, büntető isten!
    Hamuban ülve könyörgünk –
    enyhüljön már haragod,
    írd már alá felmentő – levelünket!

 

ASSZONYI HANG

Keményszívű, rettenetes, büntető isten!

A TÖMEG

Írd már alá felmentő levelünket!

BÉTISZ

Menjetek, most menjetek, emberek!

 

Ifjú Bésszosz kivételével a tömeg kivonul, Bétisz némán öleli át Éannát.

 

ÉANNA

Édesapám…

BÉTISZ

Az imádság hozott? Nem hittem… Nem hiszem… Éanna! Kiszakadó örömmel. Éanna! Ne sírj! Mindenről be kell számolnod. Hogyan szabadultál?

IFJABB BÉSSZOSZ

És apám? És mi van Szuziával?

BÉTISZ

És Dareiosz?

ÉANNA

Ahány kérdésetek, annyi csapás rajtunk.

BÉTISZ

Hogyan szabadultál?

ÉANNA

Parmenión levelével.

BÉTISZ

Parmenión?! Milyen áron?

IFJABB BÉSSZOSZ

Szuzia hol maradt?

BÉTISZ

Egy makedón levelével… Milyen áron?

IFJABB BÉSSZOSZ

És miért egyedül?

BÉTISZ

Milyen áron?

ÉANNA

Nem kellek neki.

BÉTISZ

Nem. Csak rajta múlott?

ÉANNA

Talán rajtam is.

BÉTISZ

Talán. Csak talán?

ÉANNA

Ha firtatod: nem talán. Egész bizonyosan mindkettőnkön.

IFJABB BÉSSZOSZ

Bátyám, ne most firtasd a lányod becsületét. Hol van apám a felmentő sereggel? Hol van Szuzia?

BÉTISZ

Ifjú Bésszosz, jegyezd meg magadnak: a fölmentő sereg s a lányom becsülete nem ellentétes fogalmak.

ÉANNA

Szuzia – Démétriosz felesége. Nincs felmentő sereg, nincs Dareiosz és nincs Bésszosz, bár életben láttam – a király levágott fejével. Selyemzsákban ajándékul vitte Alexandrosznak.

IFJABB BÉSSZOSZ

Kiről beszélsz? Mit beszélsz?

ÉANNA

Így van.

IFJABB BÉSSZOSZ

Apám? Bésszosz? A király fejét selyemzsákban…!

BÉTISZ

Az iszonyból jössz, meg vagy zavarodva, lányom.

IFJABB BÉSSZOSZ

Zavarodva? Lefizetve! Parmenión menlevelével – és mifajta megbízatással? Hogy hazugsággal, rémhírrel megtörd az ellenállásunkat?

BÉTISZ

Ne vádold! Félrevezettek, Éanna.

ÉANNA

Két szememmel láttam!

IFJABB BÉSSZOSZ

Apámat – a király fejével? Megölöm. A királygyilkos apagyilkos után kiált. De nem igaz. A görögök bérenceként jöttél… gyalázatos!

ÉANNA

Apám! Ne tűrd a mocskos szidalmait!

IFJABB BÉSSZOSZ

…üszkös gabonamagvakként…

BÉTISZ

Nem tűröm. De milyen áron jöttél?

ÉANNA

Mondottam!

IFJABB BÉSSZOSZ

…fekete fejű embereket szórt el a mezőkön…

BÉTISZ

Milyen áron jöttél?

IFJABB BÉSSZOSZ

Iszonyatos, amit mondasz. Hazudsz!

BÉTISZ

Milyen áron jöttél? Beszélj!

 

Parmeniónt vezeti be két várőr.

 

ÉANNA

Itt van! Beszéljen!

VÁRŐR

Jelentem alássan: ez a makedón azt állítja magáról, hogy Alexandrosznak személyes küldötte!

BÉTISZ

Elmehettek. Az őrök el. Beszélj!

PARMENIÓN

Igen. Parmenión.

BÉTISZ

Nem találkoztunk Athénben? Mi voltunk akkor a győztesek.

PARMENIÓN

Akkor ti égettétek föl az Akropoliszt.

BÉTISZ

Ti pedig most Perszepoliszt.

PARMENIÓN

Mi, bár nem pontos ez a fogalmazás.

ÉANNA

Ő nem.

BÉTISZ

Vannak helyzetek, amikor a névmás egyes számban megszűnik létezni.

PARMENIÓN

Statáriálisan csak a többes első és többes második marad, uram. Mi és ti.

IFJABB BÉSSZOSZ

Ne fecsegjetek! Te makedón! Te is láttad Dareiosz levágott fejét?

PARMENIÓN

Láttam. Bésszoszt is.

IFJABB BÉSSZOSZ

Megölöm, a nevemet is elhajítom, átkozott legyen az országban mindörökre.

BÉTISZ

És hol az ország, fiam?

IFJABB BÉSSZOSZ

Hol van az ország? Arra sincs talpalatnyi hely, ahol az átkunk megfoganjon. Hová menjek, merre bujdossak el egy orgyilkos fiaként? Mondd, Bétisz… Mondd, Éanna!

ÉANNA

A csalódásodra nincs szavam, Bésszosz.

IFJABB BÉSSZOSZ

Csalódás? Nincs szó rá.

BÉTISZ

Nincs. Mindenünk ott van, ahol nincsen szó rá.

IFJABB BÉSSZOSZ

Mit tudjak én most már az égre imádkozni?

 

    Urunk, te bosszúálló!
    Urunk, te pusztító!
    Keményszívű, rettenetes, büntető isten!
    . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
    szívemet elgyöngítette,
    karjaimat reám gubancolta,
    . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
    az ország haragját ellenem korbácsolta,
    nevemet kitépte a nép szájából.
    Uram, tehozzád kiáltok,
    hallgass meg hát engem!

 

Hallgass meg hát engem! Megérdemled, hogy sárba döntöttek! Megérdemled! Közömbös vagy és hitszegő!

BÉTISZ

Bésszosz, fiam.

ÉANNA

Bésszosz, próbálj megnyugodni.

IFJABB BÉSSZOSZ

Ó, már nem is tudom, mit beszélek. Mint akinek két szárnyát vágták le. Apám… Szuzia… Szuzia… Démétrioszné… Ki volt az a lány, aki felnőtt mellettem… Ki volt az az ember, aki felnevelt engem? Hát mondjátok! Mondjatok valamit!

ÉANNA

Gyere! Gyere, Bésszosz…

IFJABB BÉSSZOSZ

Hová? Semmiből semmibe! Egy hazugságból… egy látszatból, ami – hárman voltunk? Éanna kifelé vezeti. Hárman… és mi maradt belőlünk… Mi maradt belőlünk!

 

Kimennek. A nászinduló távoli hangjai.

 

BÉTISZ

Miért jöttél hát?

PARMENIÓN

Sándor ajánlatával.

BÉTISZ

Nincs több királyunk, hogy a fejét vihetném. Lányom is csak egy, akit oda kívántok a tömeges nászágyba. Köszönöm neked a lányomat.

PARMENIÓN

Megátkozott. Remélem, nem fog rajtam. De most nem ez a fontos. A várat nem tarthatod már fenn. Tudod bizonyára.

BÉTISZ

Tudom. És mégis…

PARMENIÓN

Sándor… Alexandrosz – most általam harmadszor ajánlja föl neked a békés elvonulást.

BÉTISZ

Hová?

PARMENIÓN

Nem tudom. Nem vagyok idevalósi.

BÉTISZ

De én igen, és tudom, ismerem a békés elvonulás útjának végét. Akik letették a fegyvert, hozzáláttak serényen orcájuk átalakításához. Főuraink, satrapáink. Népünk nevében – mondják a sakálok. És hol a nép? Az akasztófán.

PARMENIÓN

Ne túlozz. A nagy menyegzőn is vannak.

BÉTISZ

Ó, a menyegzőn. Főurak, satrapák lányai és özvegyei a szuzai palotában.

PARMENIÓN

A kereskedőké, parasztoké, kistisztviselőké pedig a városban és a falvakban. Több mint tízezren.

BÉTISZ

Igen. Mégis hiányzik onnan valaki.

PARMENIÓN

Éanna.

BÉTISZ

Ő is. De mit láttál te, Parmenión? A napiparancsot végrehajtó vőlegényeket és lányainkat. A hajuknál fogva ráncigáltakat, a nyílt vagy titkos prostituáltakat és az adókedvezmények szerencsétlen patkány-örömapáit. Nem láthattad, akiket a kérők a háztűznézés örömében – ellenkezés miatt gondosan agyonveregettek.

PARMENIÓN

Ez a kivétel. A helyedben pedig nem áltatnám oly nagyon magam – az ellenkezéssel.

BÉTISZ

Nem tagadom: az örömapáknak ígért adókedvezményt máris az isteneitek közé sorolhatjátok. Ereje túltesz némelykor az ősök szellemén, nyelvén, mindenén. De ha nincs is nyílt ellenkezés: egyetemesen hiányzik onnan valaki. Kettős neve van: szerelem és önkéntesség.

PARMENIÓN

Tudom. A kényszer, a kényszerűség – a felszínen láthatatlan. Azt gondoltad: vitatni fogom tán a szavaidat?

BÉTISZ

Mást gondoltam. Különös, hogy el tudod képzelni magad a mi bőrünkben is.

PARMENIÓN

Nem biztos, hogy jót tesz nekem.

BÉTISZ

Lányom a fogságotokban volt. Miért engedted szabadon?

PARMENIÓN

Ama kettős nevű személy: – a Szerelem és Önkéntesség hiánya miatt. A lányod részéről természetesen.

 

Bétisz bizonytalankodik a kérdéssel: „És a te részedről?” Végül nem mondja ki.

 

BÉTISZ

Szeretnek téged az istenek, Parmenión. Ez a hiány menti meg itt, most az életedet. Talán az Éannáét is.

PARMENIÓN

Köszönöm. És ha csalódnál bennem? Ha bennem a hiányt betöltené mégis…?

BÉTISZ

Nem csalódhatom benned. Ellenségem vagy.

PARMENIÓN

De békeüzenetet hoztam. Mondtam: békés elvonulást!

BÉTISZ

Csak játszik a gondolattal. És kiadná nekem a Szuzában összegyűjtött troglodita gyermekeket is?

PARMENIÓN

Nem adja.

BÉTISZ

Oly sok perzsa gyermeknek akar jótevő atyja lenni?

PARMENIÓN

S még többnek. Csak nem fogja őket az anyjukra bízni. Hogy visszaneveljék őket – a ti ügyeteknek? A ti isteneiteknek? Hogy állandó gondja legyen a följelentők alkalmazásával? Akik följelentik neki – az altatódalaitokat? A világ ura nem fél a haláltól, de hidd meg, jól ismerem: tart az altatódalaitoktól. Bétisz kissé zavartan és gyanakvással hallgatja. Mert a nyelvetek, vallásotok, míg gyakoroljátok: ármány, cselszövés, minden pillanatnyi összeesküvés – ellenünk! Hány milliárd szavát pazarolja egy anya – gyermekére? Megannyi ráhatás, hogy különbözzék tőlünk, akik magunkhoz akarjuk őt hasonítani. Avagy nem tudnád? A gyermekkor az elme álma. Milyen szép, nemde? Elme álma. Nos, az ifjú, a birodalomért meghalni kész harcos azé lesz, aki álomállapotából a gyermeki elmét magának – a maga céljaira – fölébreszti. Aki nem röst zsenge korában közölni vele, hogy apja makedón káplár ugyan, de anyja – tévedés volt. Makedónnak, görögnek, büszke hellénnek kell vallania magát. Dicsőség Alexandrosznak…

BÉTISZ

Azt gondoltam, csak én tudom… csak mi tudjuk, az érdekeltek, hogy az egyetemes elrendezés, a harmónia rókahízelgése mögött ily nyíltan áhítoztok a sajtunkra: a hiszékenységünkre alapozva.

PARMENIÓN

Majd bolondok leszünk a gyanakvásotokat fölébreszteni vagy elmélyíteni. Katonáinak Sándor három nyelven adja már a parancsait.

BÉTISZ

Mert ilyenformán…

PARMENIÓN

Ne mondd ki, ne rágalmazd őt, még a kezébe kerülhetsz! Én kimondom helyetted: mert új országot ígér, de kohónak tervezi. Három nyelven kezdi, hogy egyetleneggyel folytassa. Okos isten. Nem kétarcú, nem Janus-arcú. Háromarcú.

BÉTISZ

Új országot ígér, föl akar emelni bennünket, koszos trogloditákat – bosszúállásként, mert úgymond, az apját Dareiosz gyilkoltatta meg. Hiszed ezt?

PARMENIÓN

Ki tudja, talán sejtem, hogy valaminek az oka nem föltétlen azonos az indítékával. S ebben a múlt mindig hasznunkra van, különösen hamisított formájában.

BÉTISZ

Te ezt ily szemérmetlenül bevallod?

PARMENIÓN

Ha eltitkolom, erősebb leszel?

BÉTISZ

Veletek szemben – itt már csak gyöngébb leszek minden pillanattal. Katonailag.

PARMENIÓN

Végre belátod.

BÉTISZ

És mégis…

PARMENIÓN

Mi a mégis?

BÉTISZ

Bésszosz. Az áruló.

PARMENIÓN

És az árulás? Ez a mégis?

BÉTISZ

A puszta fölismerés. Hogy közöttünk szaporodnak az árulók. Veletek szemben egyelőre még nincs mit tennünk. De önmagunkkal szemben már világos a tennivalónk. Láttad az ifjú Bésszoszt? Ilyen csalódásokban erősödünk.

PARMENIÓN

Nem gyönge vigasz?

BÉTISZ

Létrejön, ami nem volt bennünk, az egyetlen, ami segíthet még: a veszélyérzetünk.

PARMENIÓN

Ezt akarjuk mi elaltatni.

BÉTISZ

Túlságosan nyílt vagy. Ez az álruhád.

PARMENIÓN

Mindennek az ellenkezőjét kellett volna mondanom. Sándor barátja vagyok.

BÉTISZ

Akár egy álmos tengert, fölkorbácsolni ezt az egész nyomorúságos keleti világot. Sátraink és földkunyhóink helyén az Alexandriák fényes városfüzére. Utak, iskolák, könyvtárak, sportcsarnokok az elfoglalt területeken, az alexandriai Muszeion millió tekerccsel, a tengerben a száz mérföldre világító fárosz, Théba száz kapuja, Pheidiasz és Praxitelész márvány- és aranyszobrai. Kereskedelmet, hajóépítést, tudományt a tudatlanságunk helyére! Csillagokat imádni – ostoba keleti módon? Közönséges tűzgömbök – Thalész! –, és filozófiánk sincs. Nem baj, hoztatok. Platónt és Arisztotelészt! Színházat és vízvezetéket, orvostudományt! És tükröt, amiben fölismerhetjük igazi valónkat: Arisztophanész, Euripidész! És hányféle phanész és hányféle pidész!

PARMENIÓN

Ne gúnyolódj, ez mind igaz.

BÉTISZ

Mért nem mondod akkor?

PARMENIÓN

Mert láttam Szuzában az összegyűjtött troglodita gyermekeket és valami szomorúbbat is: az úton az akasztottakat.

BÉTISZ

Te áruló vagy!

PARMENIÓN

Esetleg szökevény.

BÉTISZ

Egyre megy.

PARMENIÓN

Végletekben gondolkozol. Csak fanatikus hívőt és árulót bírsz elképzelni? A kettő között is lehet valami. Az a büntetett állapot, amiben én vagyok. Büntetésből kaptam a megbízást, hogy közöljem veled mindazt, amiben nem hiszek.

BÉTISZ

Nem értelek.

PARMENIÓN

Mert nem tudod, mi történt holnap hajnalban. És szólnak mindjárt a kakasok.

BÉTISZ

Ezt végképp nem értem.

PARMENIÓN

Isteni látnokságával Alexandrosz az udvari történésznek tollba mondja múltként – a jövőt. Eddig tehette, mert szándék és véghezvitel nála sohasem ütközött. Kettőnkre nézve pedig most így szól az isteni tervezet: királyát a meghódolásban még aznap hajnalban, kakasszóláskor követte Bétisz, folytatólag: békére hajló szívvel vette tudomásul Éanna lányának házasságát – Parmeniónnal.

BÉTISZ

Békére hajló szívvel… Kacag. Becsülete után a lányát is odadobva. Egyetlen lányát a makedón latroknak… Saját alfelét is valamely görög pederasztának…

PARMENIÓN

Ne mocskolódj! Ember az emberhez szólt, mert becsültelek. A kardommal is beszélhetek. Bétiszhez szóltam, a férfiúhoz, nem gyáva patkányhoz, akinek csak sértő szavai vannak.

BÉTISZ

Latrokat mondtam, nem Parmeniónt. Latrokat – többes számban.

PARMENIÓN

Beleértettél engem is!

BÉTISZ

Kérlek, ne haragudj! Hiszen elengedted a lányomat. Cinkosa vagy a menekülésben. De ha becsületes vagy: hálámra nem számíthatsz ezért.

PARMENIÓN

Nem számítok.

BÉTISZ

És hiszel abban, ami megtörtént holnap hajnalban?

PARMENIÓN

Mondottam: azért vagyok itt, mert nem hiszek. Meggyőzni – ami feladatom lett volna – nem akartalak, így tehát a dolognak csak a végét mondom.

BÉTISZ

És mi a vége?

PARMENIÓN

A bokáidat fúratja átal és gyeplőszíjon vonszoltat végig a városon.

BÉTISZ

Ez így lesz. Sajnállak, nem vihetsz kedvező választ. Mert így lesz.

PARMENIÓN

Akkor azt is tudod: régóta megsemmisíthetett volna. Nem gyanús neked a türelme? Nem arra van szüksége, hogy a százszoros túlerő előtt letedd a fegyvert. Hanem, hogy önként… Hogy fölismerd a perzsák érdekeit.

BÉTISZ

Az érdekeinket, persze! Légy a mi testvérünk, Bétisz! Hellász fiai magukba fogadnak, térj eszedhez, Bétisz. Hellász urai megosztják veled a hatalmat, nyelvüket, kultúrájukat, isteneiket is, ha föladod barbár mivoltodat. Légy görög, makedón, és velük és általuk egyenrangú polgárként gyakorolhatod az ő jogaikat. Térj magadhoz, Bétisz, vesd ki magadból Mithraszt, Ahrimánt, a rossznak istenét! Isteneid, a rosszak is csak arra jók, hogy más légy, nem görög. Az igazi istenek az Olümposzon laknak. Hozzánk csatlakozva s barbár nevedet feledve – gondold el, mily szépen hangzik: Bétisz helyett Philón, Platón, Xenophón és Anakreón! Az agorának lehetnél szavazó polgára, véreid szünetlen följelentése révén baszileusz is a polisznak élén, vénségedre pedig a legfelsőbb tanácsnak, a bulénak is tagja. Szinte őrjöngve. Nem kell a bulé! Itt a bokám, fúrjátok át, hol vannak a gyeplőszíjak? Nem hoztad a kínzószerszámokat?

PARMENIÓN

A kételyeimet hoztam. Ne gyalázz engem!

BÉTISZ

Eredj uradhoz a kételyeiddel, és mondd meg neki kételytelenül: Bétisz nem eladó! A lánya sem eladó! Mindent elvehet tőlünk: semmi sem eladó. Eredj!

PARMENIÓN

Nem mehetek.

BÉTISZ

Szegény, szánandó lelked. Nem tudsz elszámolni vele.

PARMENIÓN

Ha csodálkozol is: nehezemre esik…

BÉTISZ

A kudarcot bevallani?

PARMENIÓN

A kínhalálodat tudomásul venni.

BÉTISZ

Sajnálsz? Megesett rajtam a szíved! Kacag keserűen. Ide jön az Adria mellől, feldúl, porrá éget egy országot, lemészárol, asszonyt, lányt megerőszakol – és most sajnál! Földre bukott istenek, ha nem fulladtatok meg a sárban, fulladjatok most a kacagástól! A röhögéstől. A makedón sajnál, könnyezik… lelkiismeret-furdalása támadt. Röstelli, szégyenli magát, irul-pirul az akasztottak láttán, a nyakamért, a bokámért aggódik, és ha gyeplőre vonnak, kispárnát könyörög a fejem alá. Bétisz, meg ne üsd magad a véres köveken! Mondd, Bétisz, vigyázattal és gyöngéden fúrták át a bokád? Könnyű és kellemes volt a kínhalálod, Bétisz? Borulj a keblemre! Az egyetemes elrendezés, a mindent összebékítés nevében borulj a keblemre! A hulla s a piruló hóhér! A hullák s a kételyektől meggyötört hóhérok! Hát ne szakadjon meg a szív, Parmenión? Számba veszem a fegyverkovácsaimat. Ha úgy tetszik, légy a vendégem. Csak egyet ne kérj tőlem: kételyt. Nincs kételyem. Csak reménytelenségem. Gyorsan el.

 

Távolról a nászinduló hangjai néhány pillanatig. Éanna jön.

 

ÉANNA

Mindent hallottam. Tégy valamit, Parmenión! A reménytelenségből kovácsolt fegyvert magának.

PARMENIÓN

Kiszolgáltattam magam neki, visszaélt vele. Konok és ostoba, tehetségtelen, sereg nélküli fővezér.

ÉANNA

Ne beszélj így róla. Nem ismer.

PARMENIÓN

Te ismersz tán?

ÉANNA

Megmentetted az életemet.

PARMENIÓN

Attól még nem haltál volna meg. Perszephoné, Szuzia meg a többi… mind élnek.

ÉANNA

Méreg volt nálam.

PARMENIÓN

Méreg?

ÉANNA

Gyorsan ölő méreg. Íme… Mutatja. Philipposztól loptam.

PARMENIÓN

Philipposztól?

ÉANNA

Valami hasonlóval cseréltem ki – a nyugtatószereim közül.

PARMENIÓN

Amikor Philipposz Sándorhoz indult.

ÉANNA

Igen.

PARMENIÓN

És Philipposz Roxanától kapta.

ÉANNA

Roxanától.

PARMENIÓN

A kobrától… értem… Valaki jóságosan játszik velünk. Melyik isten lehet a sok közül?

ÉANNA

(?)

PARMENIÓN

Valaki játszik odafönt, és idelent te mentetted meg az életemet.

ÉANNA

Nem értem.

PARMENIÓN

Majd megérted. És ha Démétriosz a mérget megtalálja nálad?

ÉANNA

Figyelmetlen volt. A kankutyák állapotában…

PARMENIÓN

Valaki játszik velünk. Téged kivégeztek volna.

ÉANNA

Be jó most már! Élünk mind a ketten. Ott haltam volna meg melletted – a nászindulótok hangjaira. De most élünk mind a ketten.

PARMENIÓN

Élünk. Mennem kell.

ÉANNA

Ne menj.

PARMENIÓN

Sietnem kell Sándorhoz – a kudarcommal.

ÉANNA

Maradj még!

PARMENIÓN

Menjetek innen… meneküljetek! Nem kívánom a halálát.

ÉANNA

A tieid annál inkább.

PARMENIÓN

Enyéim, tieid! Más szavatok sincs már! Bésszosz: a tieid! Démétriosz: az enyéim! Ti és mi – az örökös többes szám… Hasonlóképpen apád is! Legyetek átkozottak! – sikoltottad egymagad az egyetlen képembe. Hány személy vagyok én teneked – tinéktek? Én osztottalak ki magamnak? Én vetettem kockát fölötted? Én motoztattalak meg? És láttad te, mit műveltek a perzsáid Athénben az asszonyokkal és Pheidiasz szobraival? Mindahányat helyettesítsem be – apáddal? Amiként ő teszi most velem – csúfot űzvén a kételyeimből? Én akarom, hogy meghódoljon – szent színem előtt? Én vesztettem el az ő háborúját? Hát oly gyalázatos képmutatás részemről, hogy nem óhajtom gyeplővégen látni? Hogy téged nem akarlak sírni látni – a holtteste fölött? Nagyon nehéz ezt fölfogni?

ÉANNA

Bocsáss meg, Parmenión! Az ő nevében is kérlek.

PARMENIÓN

Enyhülten. Nem hatalmazott föl rá.

ÉANNA

Csupa rátartiságból röstelli előtted az érzelmeit.

PARMENIÓN

Nem vártam kézcsókot tőle.

ÉANNA

A szemében – Alexandrosz vagy, akármit mondasz, teszel is.

PARMENIÓN

Selyemzsákban – a Sándor fejével kedvesebb lennék előtte. Göndör hajú gyermek volt Pellában. Apollón kicsinyített mása. Vad, fekete lovakat törtünk be. A pellai szél süvöltött a fülünk mellett. Akkor nem is beszélgettünk; csak kacagtunk egymásra.

ÉANNA

Mint a szerelmesek.

PARMENIÓN

Mint Patroklosz és Akhilleusz. Az ő fegyverzetében rohantam játék-ellenségnek játék-Trója alatt.

ÉANNA

Elkomorult a játék.

PARMENIÓN

Egyetlen barátom volt. Abból is isten lett.

ÉANNA

Elmerülsz a múltban, a pellai sörényes napokban és elpusztulsz, Parmenión.

PARMENIÓN

Nemcsak a múlt: a jövendő is lefogott mind a két kezével. Éannának hívják. De méreggel és átokkal készült föl – ellenem.

ÉANNA

Gyűlölködő voltam, nehogy meggyűlöljelek.

PARMENIÓN

Dodonai beszéd.

ÉANNA

Azt mondtad: nem kellek neked.

PARMENIÓN

Nehogy te megelőzz. De légy kegyes hozzám: ezt az egyet ne bocsásd meg nekem.

ÉANNA

Soha.

PARMENIÓN

Ez legyen az egyetlen bűnöm, amit ellened valaha is elkövettem.

ÉANNA

Az első és utolsó bűnöd. Milyen viharos a tenger.

PARMENIÓN

A tenger?

ÉANNA

Szkülla és Kharübdisz között Odüsszeusz hajója sodródik. Barátaim, most betömöm a fületeket lágy viasszal, hogy ne halljátok a szirének hangját, és el ne pusztuljatok. Engem pedig kötözzetek az árbochoz, mert nekem megengedte Kirké, hogy meghallgassam éneküket… Kérlek benneteket, ne sajnáljatok, szorítsátok meg jól a kötelékeimet!

PARMENIÓN

Rövid csodálkozás után, a játékot megértve. Irányítsd felénk a hajódat, ó, nagy Odüsszeusz! Evezz hozzánk, és gyönyörködj énekünkben!

ÉANNA

Kérlek benneteket – szánjatok meg, és oldjátok el a kötelékeimet!

 

Parmenión láthatatlan köteleket old le Éannáról, magához öleli. Brutális erővel a nászinduló hangjai a vár falai alól. Éanna megfagy.

 

PARMENIÓN

Újabb menyegzői falka.

ÉANNA

Thalész imája – a kettőnk imádsága…

PARMENIÓN

Elfelejtjük.

ÉANNA

És a többi?

PARMENIÓN

Fújni fogja.

ÉANNA

A tömeges őrületig. Őrültek között éljünk, Parmenión?

PARMENIÓN

Megnézzük őket és továbbmegyünk.

ÉANNA

Hová? Hová?

PARMENIÓN

A magunk csöndjébe.

ÉANNA

Magányba?

PARMENIÓN

Valahová… A kettőnk külön égtája alá.

ÉANNA

Hol van az? Athéntól Egyiptomig egyetlen ég van. És ez a farkasüvöltés. A gyermekeinkkel meghosszabbított életünk is farkasüvöltés, Parmenión! A tieid…

I. BÉSSZOSZ HANGJA

„Görög kutyák, makedón sakálok!”

PARMENIÓN

És a tieid. Ó, nem! Ne kezdjük újra.

ÉANNA

Farkasüvöltés! Tömjük be viasszal a fülünk, Parmenión! De süketen sem lehet élni. Nem, nincs szabadulás. Ne kecsegtess engem a külön égtájaddal! Hazugság. Hallgattasd el őket, ha tudod! Nem tudod! Részük vagy!

PARMENIÓN

Részük vagyok! Ha magad is része vagy – ott a perzsa hetéráknak! Nézd az önkéntes bujálkodókat!

ÉANNA

Átkozottak!

PARMENIÓN

Nézd! Lásd! És mondd, hogy idejöttünk egyetemes liliomtiprás végett a szent szüzesség s a keleti erény paradicsomába! Thalész imájának része vagyok? Hát akkor te része vagy-e ott… azoknak?

ÉANNA

Én? A perzsa hetéráknak? Bevágja gyorsan az ablakot; csönd. Azoknak része! Én? Parmenión, kedvesem! Mit mondtál? Mit merészeltél mondani?

PARMENIÓN

Amit te is. Vágjunk csak egymás arcába a többes szám ostorával.

ÉANNA

A barbár szolgálja Hellászt, Hellász a barbárt soha! Ó, anyám, mert szolga az, de Hellász népe szabad. Hát légy szabad, és eredj innen! Takarodj Dionüszosszal! Eredj az istened után!

PARMENIÓN

Megyek, Éanna. Ez lenne hát a magunk csöndje az egyetemes bacchanáliában. A mi külön kis égtájunk…

ÉANNA

Bocsáss meg nekem. Valaki játszik velünk. Csúf játékot űz velünk. Démétriosz vigyorgását látom. Elmozdítod a fejed, a hátad mögül nyúl felém. Ezt el kell felejtenem, és Kleitoszt… s a katonákat is… Téged is.

PARMENIÓN

Engem is?

ÉANNA

Téged is, a hódítót. Ne mesélj semmit magadról! A világhódító barátjáról. Csak arról, aki Pellában gyerek volt. Patroklosz, játék-ellenség játék-Trója alatt.

PARMENIÓN

A két fekete ménről egymásra kacagtunk…

 

Kintről kiabálás, kürtszó, dulakodás hangjai, majd Démétriosz jön. Éanna ösztönösen Parmeniónhoz menekül.

 

DÉMÉTRIOSZ

Édes kettesben. Urunk pedig Bétisz hódolatát várja.

PARMENIÓN

Hogy kerülsz ide?

DÉMÉTRIOSZ

Fegyverrel, barátom. Szakasznyi bátor fiú elegendő volt e tetűfészek bevételéhez. Az egész banda lefegyverezve.

ÉANNA

Apám! Mi történt, Parmenión? Apámat tőrbe csaltátok!

DÉMÉTRIOSZ

Őt ne kérdezd. Nem tudja.

PARMENIÓN

Mit művelsz? Sándor békeajánlattal küldött.

DÉMÉTRIOSZ

De nem azért, hogy a hölggyel enyelegjünk. Kalliszthenész krónikájában világosan megmondatott. Még aznap követte királyát Bétisz. Nem jött. Nem hoztad. Visszük. A nyilvános hódolata mindenképp szükséges. És nem akármikor. Hanem a krónika szerint…

PARMENIÓN

Ki bízott meg téged…?

DÉMÉTRIOSZ

Talán urunk… Talán épp a te bizonytalanságod… A kissé gyanús időtöltésed.

PARMENIÓN

És ha Bétisz nem hódol meg?

DÉMÉTRIOSZ

Útközben meggyőzzük – saját érdekéről. Íme…

 

Bétiszt hozzák Démétriosz katonái, megkötözve.

 

BÉTISZ

Kutyák! Aljas tőrvetők!

PARMENIÓN

Engedd szabadon!

BÉTISZ

Szabadon! Még mindig játszod a szereped, te galád? Ez volt hát a békés ajánlatod.

PARMENIÓN

Az volt, amit mondtam!

ÉANNA

Az volt, apám. Hidd el… Ó, Parmenión! Mit csináltatok?

DÉMÉTRIOSZ

Láthatod most már, Bétisz: a várad nem vár. Csak kegyelem. Alexandrosz kegyelme, türelme. Okosabbnak gondoltalak persze. Lám, egy fricskával… a híres védőid… Tudhattad volna, hogy nem a fejedre tűztünk ki vérdíjat.

BÉTISZ

Hanem a hódolatomra.

DÉMÉTRIOSZ

Okos vagy! Végre!

BÉTISZ

Tévedsz, sakál! Az ostobánál is ostobább maradok: nem fogtok örvendezni a hódolatomnak.

DÉMÉTRIOSZ

Majd gondolkozol. Elmegyünk, a tetűfészkedben egyetlen katonám se marad, legyen továbbra is az engedélyezett ellenállás Bétisz-vára, mígnem Bétisz nyilvánosan urunk lába elé borul és fölhívást intéz a népéhez. Ha van még…

BÉTISZ

Van! És lesz! De másfajta felhívásra fog újra megmozdulni. Jönnek majd utánam mások, végtelen a trogloditák száma, ne reménykedj, sakál, nem én vagyok az utolsó Bétisz…

DÉMÉTRIOSZ

Vigyétek!

BÉTISZ

Miközben kifelé toloncolják. Nem én vagyok az utolsó. Talán csak legelső vagyok, és nem győzitek majd őket számlálni… akiket nem tudtok majd tőrbe csalni…

PARMENIÓN

Megálljatok! Bétisz: tőrbe csaltalak én?

 

Bétisz hosszan megnézi, majd szembeköpi.

 

DÉMÉTRIOSZ

Enyelgéseid következménye. Gyerünk.

PARMENIÓN

Egyedül jöttem. Egyedül megyek.

DÉMÉTRIOSZ

Ám lásd. Gyorsan el.

 

Hosszú csönd.

 

ÉANNA

Mit csináltatok! Úristen, mit csináltatok! Parmenión, bíztam benned, elárultam az apámat.

PARMENIÓN

Bíztál? Már te is csak bíztál?

 

I. Bésszosz jön feldúltan.

 

IFJABB BÉSSZOSZ

A feneketlen alvilágba küldöm! Készítsd a fejed, Parmenión! Ott fog díszelegni a Dareioszé mellett, hazug kutya!

ÉANNA

Elég legyen az ocsmány szavakból!

 

Perzsa várvédők jönnek, kiáltozva.

 

HANGOK

„Hol a makedón sakál?” „Az aljas békehírnök!” „Felnégyeltetni!” „Bétiszt tőrbe csalta!” „Akasztófára való!” „Könnyű halál az a koszos hellénnek!” „Keresztfára feszíteni!” „Darabonként szedjük széjjel!”

ÉANNA

Megálljatok! Farkascsorda vagytok! Százan egy ellen? Meg se hallgatjátok?

IFJABB BÉSSZOSZ

Meghallgattuk már az álnokot!

HANGOK

„Ide lopakodott sakál módra!” „Selyemzsákba a fejével!” „Bésszosz, ne kíméld!”

ÉANNA

Takarodjatok!

HANGOK

„Hallgass, némber!” „A makedón bizonyára lefektette!” „Apjának gyilkosát védi!”

ÉANNA

Gyilkoljátok, de engem is! Saját véreteket! Vigyétek a fejét selyemzsákban! De az enyémet is! Feszítsétek meg, de akkor engem is! Eszeveszettek! Elmeháborodottak!

 

Csönd.

 

IFJABB BÉSSZOSZ

Az árulás messze hangzik, Éanna. Akárhol van most Bétisz: a szavaidat hallja. És meghal anélkül, hogy a görög lovak után kötnék. Apám engem ölt meg, most a fordítottja következik? Gyermek az apját küldi halálba? Én még szemébe nézek majd apámnak…

PARMENIÓN

Apádat Alexandrosz halálra ítélte.

IFJABB BÉSSZOSZ

Jól tudod, hogy ki az apám?

PARMENIÓN

Dareiosz gyilkosa: Bésszosz.

IFJABB BÉSSZOSZ

Nem igaz. Urad annál gyalázatosabb. Ezt nem tehette. Ekkora szolgálat fejében…

PARMENIÓN

Más jövőt diktált Dareiosznak. Nem a lenyakazást.

IFJABB BÉSSZOSZ

Keményszívű, rettenetes, büntető isten! Éanna, mi történik velünk? Apa a fiát, lánya az atyját viszi gyalázatba. Új istenünk támadt? A megvesztegetés hatalma? Vagy mindig is rabjai voltunk – anélkül hogy tudtunk volna róla? Csak abban bízzál, ami szemed előtt születik és nő fel, mert mindig akad valami… embernek álcázza magát, hűségnek mutatja magát, miközben az árulás tejét szopta valahol. Nem láthattam az apámat felnőni, de te, Éanna, Bétisz szeme láttára születtél s nőttél föl… De hát ez sem igaz… semmi sem igaz… Parmeniónra. Egyedül ő igaz: a cselvető. A kettős cselvető. Téged is tőrbe csalt.

ÉANNA

Apáddal törődj, ne velem! Senkinek sem vagyok áldozata!

HANGOK

„Őt is eltiporni!” „A némbert is!” „Minden szajhát felnégyeltetni!” „Ágyban árulnak várat s országot!” „Mindent odaadnak egy görög falloszért!”

ÉANNA

Könyörüljetek! Parmeniónnal – apámat is legyilkoljátok! Túszként maradt a kezetek között. Ne bántsátok a túszt – apámat ölitek meg, eszeveszettek!

IFJABB BÉSSZOSZ

Halálunk a könyörület! Védd magad!

ÉANNA

Bésszosz!

PARMENIÓN

Sajnállak, Bésszosz. Apád miatt is, akinek árulását rajtam akarod most megtorolni. Az őrséged bamba, a hadvezetésben kontár vagy – ostobaságodnál csak az indulatod nagyobb. Áll még Bétisz vára – áltatjátok magatokat hónapok óta, és nem tűnik föl senkinek, hogy Alexandrosznak Bétisz nyilvános hódolata fontosabb ennél az egérlyuknál. Ezért jöttem ide egymagam, a cselvetés szándéka nélkül és meggyőződésem ellenére. Amiként a görög, a perzsa sem született mindahány Bésszosznak, és tisztelem Bétiszt a válaszáért. Nem hódol. De gyeplőre köttetik és meghurcolják. Ezt is elmondtam neki. Ha Bétisz cselvetés áldozata: magam is az vagyok. Tegyetek velem, amit akartok.

ÉANNA

Apám kegyelmet is kaphat…

IFJABB BÉSSZOSZ

Emberek, készítsétek elő a lovakat, és futár induljon Szuzába: ha Bétisznek baja esik, Zeusz-Ámon fia keljen ki a ringyója mellől, s nézze végig a mi tereinken Parmenión diadalútját.

EGY HANG

Ne lovakkal! Az átfúrt bokáival maga vonszoljon harci szekeret!

MÁSIK HANG

Menyegzői kocsit! Éanna kezében a korbács! Tartsunk mi is szuzai menyegzőt!

 

A tömeg kivonul.

 

IFJABB BÉSSZOSZ

Írni tudsz, makedón?

PARMENIÓN

Valamivel jobban, mint te várat védelmezni.

IFJABB BÉSSZOSZ

Saját kezűleg írod meg uradnak: Ha szeret még, cserében visszaküldi nekünk Bétiszt. Ha nem… Zeusz-Ámon fia legyen tehozzád irgalmas. El.

ÉANNA

Legyen tehozzád irgalmas… Mihozzánk…

PARMENIÓN

Királyát még aznap, hajnali kakasszóláskor követte Bétisz, aki békére hajló szívvel vette tudomásul Éanna lányának házasságát az oly sok hűségpróbát kiállt Parmeniónnal. Be kegyetlen a jövő, ha csak egy ujjal is érinted – a titkait nem tisztelve. Milyen iszonyatosan vág vissza, mikor az elvakult becsvágy múlttá nyilvánítja… megtörténtté mindazt, amiről nem határozott még, s legföljebb az álmainkat engedi közel magához. Szegény Kalliszthenész! Csupa korrigálni valót hagy az utókorra. Csupa látszatot és igazságnak beöltöztetett hazugságot. Hát nem kegyetlenség ez, Éanna?

ÉANNA

Írószert nyújtva. Írjad. A levelet, Alexandrosznak.

PARMENIÓN

Igen. Röpke bizonytalankodás után. De hát kinek írjak én könyörgő levelet? A gyermek Patroklosz játszótársa: nincs többé. A férfiú, akiért a méregpróbát is vállaltam: a szeszélyeinek játékszerévé tett. Akivé vált: az istent nem ismerem. Ismeretlen szellemnek írjak, amikor szavát megszegve, Bétiszt elraboltatta? Hozzá folyamodjam újra – könyörgéssel? Soha többé! Sem földi lényből fércelt istenhez, sem istenekhez soha többé nem könyörgök!

ÉANNA

Parmenión, kedvesem… Alig hogy megismertük egymást… Alig néhány szavunkkal ismertük föl egymást!

PARMENIÓN

Jöjjön a kínszekér és kezedben a korbács! Nem könyörgök!

ÉANNA

Mily mérhetetlen a te csalódásod. Úristen, be mérhetetlen! A kegyetlenséged lesz csak nagyobb, ha apámat veszni hagyod, odadobod Alexandrosz becsvágyának.

PARMENIÓN

Az ő mérhetetlen becsvágya, hogy minden szava, kötőszava pontosan és idejében teljesüljön. Nem, nem, nem… Az élet nem talál immár az ő parancsaival…

ÉANNA

Nem érted? Apámat kínhalálra vitték… Parmenión… Az élet előbbvaló… egy madárnak az élete is előbbvaló…

PARMENIÓN

Te mondod ezt? Aki méreggel készültél a kényszermenyegződre? Hát előbbvaló a kényszer az életnél?

ÉANNA

Az apám élete. Az édesapámé…

PARMENIÓN

Legyen bár minden isteneké, a világmindenségé: nem könyörgök többet! Soha, soha, soha többé!

 

Függöny

 

Harmadik felvonás

A szuzai palota. Teljében a menyegzői mulatság. Tánc és ének. Thalész imáját énekli a részeg palotaőrség is. Hallani, hogy kint a katonák sátraiban ugyanaz történik. A perzsák a nászindulónak még csak a dallamát tudják. A terem sarkában Kalliszthenész a krónikáját írja.

 

KLEITOSZ

Tisztelt vendégsereg! Az őrökhöz. És ti kutyák is ottan! Pohárköszöntőt szeretnék mondani. De csak a boldogságomról szólhatok. Minden úgy történt, ahogyan urunk akaratában a jövő látomásaként megjelent, és Kalliszthenész a krónikájában megörökítette. A magunk boldogságáról szólva tehát csak azt mondhatom: sorsunk az ő jöveteléig az istenek kezében volt – és a természetében. Az istenek pedig neki adták hatalmukat, s a természet az ő kezébe tette le jogait: a születést éppúgy, mint a halál pillanatát. Mert ezen a hajnalon Szuzában és birodalomszerte az ő parancsára fogant meg tízezer gyermek…

EGY RÉSZEG HANG

Az ikreket is beleszámítva legalább… tizen… tizenezer… vagy még annál is…

KLEITOSZ

Természetesen. Ikrek is.

A RÉSZEG HANG

Meg a trikrek… Bocsánat…

KLEITOSZ

Trikrek! És hozzád hasonló szamarak is, ha urunk úgy akarja. Tehát nemcsak a halálunk, barátaim: a születésünk is az ő kezében van már, nem a természetében.

DÉMÉTRIOSZ

Rendelkezzék Alexandrosz mindörökké – mindannyiunk életével.

LÜSZIMAKHOSZ

Dicsőség Alexandrosznak!

EGY HANG

Az egyetemes elrendezőnek és mindent megbékítőnek.

KLEITOSZ

A holnap immár a tegnapé! Szentesítse Kalliszthenész a megtörténteket. Halljuk! Elbóbiskoltál, öreg.

KALLISZTHENÉSZ

Hát lehet itt bóbiskolni? Ilyen történelem fölött? A Nagy Szuzai Menyegző pedig a tízezer hellén vőlegény és perzsa menyasszony vigasságával…

KLEITOSZ

…betöltötte s a többi – tudjuk. Benne vagyunk. Tovább.

KALLISZTHENÉSZ

Nem volt és nem lészen az emberiségnek ehhez hasonló…

KLEITOSZ

…boldog pillanata. Tudjuk.

KALLISZTHENÉSZ

Thalész imája zengett egységesen a vegyes ajkakon.

DÉMÉTRIOSZ

Azt olvasd: a részegekről.

KALLISZTHENÉSZ

A katonák közül sokan vesztették el nemzőképességüket, Alexandrosz pedig nagylelkűen megbocsátott nekik, és a hajnali szemlén ő maga tette asszonnyá a szűzen maradtakat.

LÜSZIMAKHOSZ

Megtörtént. Gímszarvasként szökkent az impotensek sátra elé… Tovább!

KALLISZTHENÉSZ

Alexandrosz előtti hódolatának jeléül maga Dareiosz is megjelent, föladván…

KLEITOSZ

Megtörtént.

EGY HANG

Hiányosan.

LÜSZIMAKHOSZ

Feje alól a törzse hiányzott csak. Potomság. Dareiosz így is eljött. Hűséggel jött. Tovább!

KALLISZTHENÉSZ

Amiként hűtlenségért kellett az életből távoznia a királyára kezet emelő Bésszosznak. Lakolnia kellett példastatuálásképpen, miután Alexandrosz a kegyetlenül legyilkolt Dareioszt Roxanával együtt keservesen megsiratta. Mi nem kívánjuk a perzsa becsület lábbal tiprását, és nem tűrjük, ha azt maguk a perzsák követik is el – önmaguk ellen. Aki élve marad: a hódolatot nem kerülheti el, hasonlóképpen az önkéntes közeledést a birodalmát vezérlő alexandroszi eszmékhez. Örömmel jegyeztetik föl, hogy Bésszosz árulását nemcsak Alexandrosz és vezérkara fogadta fölháborodással, hanem annak fia, ifjú Bésszosz is, amiért őt magas tisztség várja udvarunkban. Ellenfeleink fejére nem tűztünk ki vérdíjat, de annál inkább köröztetés alá került a rothasztó aggodalmaskodás…

 

Bétiszt vezetik.

 

DÉMÉTRIOSZ

Bétisz, te hős ellenálló! Eljöttél hát, urunk jövőbe látó bölcsessége szerint.

BÉTISZ

Nem jöttem. Hoztatok.

DÉMÉTRIOSZ

Akkor is övé az érdem. Olvasd, Kalliszthenész!

KALLISZTHENÉSZ

Királyát a meghódolásban még aznap hajnali kakasszóláskor követte Bétisz…

DÉMÉTRIOSZ

Követte – kis késedelemmel. A kakasok után…

BÉTISZ

Süket vagy? Hoztatok. Vonszoltatok.

DÉMÉTRIOSZ

Az ember gyarló. Segíteni kell őt az okos cselekvésben. Nem úgy van, perzsa testvéreim? Az ember igazsága nem önmagában: a körülményeiben rejlik. Mért ne segítettünk volna tenéked, hogy fölismerd szunnyatag elméddel az új körülményeket? De vigyázz, mit beszélsz! Hódolni jöttél – nem pofázni, vagy isten őrizz! Urunkat gyalázni.

BÉTISZ

Te nemcsak süket: részeg is vagy. Nem jöttem. Hoztatok.

DÉMÉTRIOSZ

És nem hódolsz.

BÉTISZ

Nem!

DÉMÉTRIOSZ

Nem sajnálod az átfúrt bokádat?

BÉTISZ

Nem!

DÉMÉTRIOSZ

Azt az egyetlen életedet sem?

BÉTISZ

Nem!

DÉMÉTRIOSZ

Vésd eszedbe: magadtól jöttél volna, a krónika szavai szerint. Elfogattalak, mert Parmeniónt ki akartad végeztetni.

BÉTISZ

Nem! De az lehetséges, hogy épp ezzel kaszaboltattad le – Parmeniónt. Ha netán ez lett volna számításod.

 

Futár jön.

 

DÉMÉTRIOSZ

Ne gyalázkodj, rabszolga! Futárhoz. Mi van?

FUTÁR

Helytartó úrnak alássan jelentem: sürgős üzenet ifjú Bésszosztól. Tekercset nyújt át.

DÉMÉTRIOSZ

No lám, neki megjött az esze. Olvas, megrezzen. Szórakoztassátok, míg jövök, a vendéget. Gyorsan be a trónterembe.

KLEITOSZ

Ne halj meg tanulatlan, Bétisz. Énekeljünk neki, barátaim!

 

A násznép közreveszi Bétiszt. A nászindulót éneklik. Alexandrosz hangja: „Parmenión! Hol késel, Patroklosz? Siess Akhilleuszodhoz! A karjában hókarú Heléna!” Roxana kacagása. Mintegy visszhangjaként a palota közeli és távoli lakosztályaiból asszonyi kacagás. Szuzia jön csupa fehérben. Rendre szól mindenkihez, de valójában – Bétisz kivételével – senkit sem ismer föl.

 

SZUZIA

Segítsetek! Bátyám, segíts! Egyedül nem tudom eltemetni. Egy zöld gyík ül a szemén. Félek tőle. Úgy ül a szemén mozdulatlanul, mintha saját halottja volna. Néném, segítsetek. Takarjuk le már az arcát. Zöld legyek dongják, megtelepedtek a nyitott szájában, a homlokán és a szempilláin. Húgom, segítsetek, hosszú sorokban zöld hangyák vonulnak, a fülében és a nyakán nyüzsögnek, seperjük le testéről az óriáshangyákat! Segítsetek! Zöld ruhás katonák elvágták a kötelet, azt mondták: az élő fa kipusztul az árulók tetemétől. Néném, süti a nap, a nyelve sötétzöld, és dögmadarak ülnek a cédrusfán. Zöld keselyűk lesik – iszonyatos a védtelensége. Bátyám, ne vessetek meg engem, hogy énekeltem és táncoltam, amíg őt… és nem hallottam a kiáltásait. Mind egyformák itt a kiáltások. Aki örvendez és akit akasztani visznek – mind egyformán kiáltoz. Segítsetek megkülönböztetni a kiáltásokat. Bátyám! Felismeri. Bétisz! Segíts, temessük el édesapámat! Vigyél haza engem, elégetem a zöld fátylaimat. Aki halott, ugye nem áruló?

BÉTISZ

Csak szánalom.

KLEITOSZ

És elrettentő példa. Urunk parancsából temetetlen marad.

SZUZIA

Bétisz, ne hagyj magamra!

 

Démétriosz jön.

 

DÉMÉTRIOSZ

Szelíden. Szuzia! Megmondtam, ne kelj ki az ágyból!

SZUZIA

Nem válaszol.

DÉMÉTRIOSZ

Pihenned kell.

SZUZIA

Csak nézi, mint akit nem ismer.

DÉMÉTRIOSZ

Gyere, kedvesem.

SZUZIA

Nem szól.

DÉMÉTRIOSZ

Urunk parancsa volt. Visszavonhatatlan. El kell szenvednünk. El kell felednünk. Ketten…

SZUZIA

Egyedül!

DÉMÉTRIOSZ

Szépen kérlek…

SZUZIA

Egyedül!

DÉMÉTRIOSZ

Ott a lakosztályunk… Korinthoszi kupában vörösborunk…

SZUZIA

Egyedül!

DÉMÉTRIOSZ

Hangot váltva, cinikusan. Ha szeretnek még engem az istenek: már nem vagy egyedül. Hanem az eljövendő kis Démétriosszal.

SZUZIA

Egyedül!

DÉMÉTRIOSZ

Ezt a nevet adnád neki: Egyedül?

SZUZIA

Így fogom őt szólítani: Egyedül.

DÉMÉTRIOSZ

Vidd magaddal, Bétisz. Mert szabad vagy. Fegyvereseink kísérnek és hozzák Parmeniónt. Ha legcsekélyebb baja esik, fölkoncolnak.

BÉTISZ

Gyere, Szuzia.

KLEITOSZ

És mit kezdesz a tetűváraddal?

BÉTISZ

Összegyűjtök minden gyermeket, akit úgy hívnak: Egyedül. És fölnevelem őket – ellenetek! Addig hajszoljatok csak – bosszú helyett a bizalmatokkal.

DÉMÉTRIOSZ

Egyszer talán utolérünk.

BÉTISZ

Nehezen. Mert szembefutok. Kellemes nyugtalanságot.

 

Bétisz és Szuzia kimegy.

 

LÜSZIMAKHOSZ

Perszephoné! Thalész imája szóljon minekünk! Feledjük a történteket!

 

Perszephonéval énekli a nászindulót.

 

Színváltás.

 

Bétisz vára. Éanna és Parmenión ugyanott, ahol az előző képben.

 

ÉANNA

Most már nemcsak az én életemet: az apámét is köszönöm neked.

PARMENIÓN

Én a magamét kinek köszönjem?

ÉANNA

Sándor kegyelmének. A katonai terveinél is jobban ragaszkodik hozzád.

PARMENIÓN

Csak tudnám, miért. Nem bírom már követni – a bűvészmutatványait.

ÉANNA

Talán benne is két Parmenión él. Egyik a pellai Patroklosz, másik a mai lázongó. De lám, annak is megbocsát. Szabad vagy, Parmenión!

PARMENIÓN

Szabadság. Mi lehet az?

ÉANNA

Nem könyörgök! Nem! – mondta valaki nekem az éjszaka. Talán ez lehetett a szabadság.

PARMENIÓN

Elférnénk mi ketten egy tagadószócskában?

ÉANNA

Kicsire húzódunk.

PARMENIÓN

Add vissza a kardomat!

ÉANNA

Nem veszélyezteti már az életedet – az oktalan ellenállással. Él Bétisz és szabad Parmenión! Dicsőség a lefegyverzett győztesnek! Isteneknek hála legyen, nem könyörgőnek születtem, evoé! Parmeniónnak születtem, evoé! Ez lehetne kettőnk Thalész-imája. A kettőnk ege alatt.

PARMENIÓN

Hol van az?

ÉANNA

Te láttad. Te mondtad.

PARMENIÓN

Én.

ÉANNA

És nincs már? Nem látod már? Hazudtál.

PARMENIÓN

Kishitű voltam. Őt vádoltam meg – szószegéssel. És ostoba voltam: eszembe sem jutott Démétriosz. Miért gyűlöl vajon?

ÉANNA

Nem téged gyűlöl. Hanem Sándor bizalmas barátját. Aki nem tanul semmiből.

PARMENIÓN

Nem kellene tanulnom abból, hogy szószegéssel vádoltam – és nem igaz?

ÉANNA

Én balga, megrendültem a csalódásod láttán!

PARMENIÓN

Gyere velem Szuzába.

ÉANNA

Hogy urad előtt igazold: mégsem tagadtad meg a parancsát? Odavinnél vezeklésednek?

PARMENIÓN

Egyedül magamnak.

ÉANNA

Kleitosz, Démétriosz gúnykacajába? Íme, a tékozló fiú a kiutalt asszonyával.

PARMENIÓN

Levágnám őket!

ÉANNA

És a többi?

 

A nászinduló hangjai.

 

És ez a járvány?

PARMENIÓN

Betiltjuk.

ÉANNA

Járványt betiltani nem lehet. Járványból csak kimenekülni lehet.

PARMENIÓN

Áll még kegyelemből Bétisz vára. Kimenekülnél?

ÉANNA

Nem.

PARMENIÓN

Dareiosz után Bétisz meghódolása volt Sándor legnagyobb becsvágya. Érettem ezt föladta: elhagyhatom-e Sándort?

ÉANNA

Ne hagyd el. Ha futja még a megalkuvásból…

PARMENIÓN

Ne nevelj engem! Perszephonét, Szuziát elátkoztad. Visszavonnád az átkodat?

ÉANNA

Nem.

PARMENIÓN

És – miattam elátkoznád-e magadat?

ÉANNA

Nem.

PARMENIÓN

Nem hordtam el a kincseiteket? Nem döntöttem porba az isteneiteket?

ÉANNA

Te – nem. Csak eltűrted.

PARMENIÓN

Tehát cinkos vagyok. Vádolj csak, vádolj!

ÉANNA

Nem vádollak. Csak mindig eszembe jut…

PARMENIÓN

Akkor mi lesz velünk, ha semmit sem bírunk elfeledni?

ÉANNA

Nem tudom. Egyszer… még Szuzában… azt álmodtam, hogy a folyó menti fehér köveknek szárnyuk nőtt és fölrepültek, együtt a madarakkal. A kövek.

PARMENIÓN

A kövek.

ÉANNA

Ha meglenne még az az álom.

PARMENIÓN

Ha beköltözhető lenne.

ÉANNA

És befogadna két menekültet. Menjünk.

PARMENIÓN

Keletnek? Nyugatnak?

ÉANNA

Ha nincs járható út: mindegy, melyiken indulsz. Újra játszik. A cédrusfákon túl, nézd, egy üres álom. Beköltözhető.

PARMENIÓN

Jól látom? Erósz ül az ablakában?

ÉANNA

Kopog. Erósz istenünk! Figyeld csak. Most ránk nézett. Kérdi már: kik vagytok, és honnan jösztök? Ó, nem tudjuk. A régi nevünk lemaradt a kutyaugatással. Nem, azt sem tudjuk, mi történt Szuzában, mi történt Athénban. Hát nincs emlékezetetek? Ó, istenünk, nehezek a kérdéseid. Mi az emlékezet? Tudjuk mindketten: a köveknek szárnya nőtt, együtt röpdösnek a madarakkal. De nem tudjuk, mi az emlékezet. Hallod, mit mond? Hogy máris boldogok vagyunk.

PARMENIÓN

A szerelem istene úgy határozott, hogy boldogok vagyunk?

ÉANNA

Következtetés volt: mert elhagytuk az emlékezetünket. De hogy is hívnak mégis benneteket, ti különös lények?

PARMENIÓN

Megmondom neki. Én a Szerelem, ő az Önkéntesség. De fölváltva viseljük a nevünket, mert ketten egyek vagyunk. Hát végre megtaláltátok egymást? Tudom már, kik vagytok. A valamikori kétnemű ember az eget ostromolta, nagy haragjában pedig Zeusz kettévágta. Férfivá lett az egyik fele, asszonnyá a másik, de azóta is örök bolyongásban keresik egymást, hogy újra egyesüljenek. Velünk a csoda megtörtént. Nézz meg közelebbről bennünket, Erósz. Minden porcikánk tökéletesen egybeilleszthető. Mi vagyunk a lázongó, akit Zeusz kétfelé vágott.

ÉANNA

Halld csak, mit mond: álmaikból az emberek mind kimenekültek. Ti szembejöttetek a menekülőkkel, félelem és emlékezet nélkül. Legyen tietek az a lakatlan álom.

PARMENIÓN

Huss! Erósz kirepült. Ott villan a szárnya, látod-e?

ÉANNA

Repülj csak, Erósz, jó messzire. Benépesítjük magunk az ajándékodat. Ide leülünk. Jó helyt vagy, Szerelem?

PARMENIÓN

Erósz meleg helyén, Önkéntesség.

ÉANNA

Erósz helyén félek.

PARMENIÓN

Tőlem?

ÉANNA

És magamtól.

PARMENIÓN

Úgy tudom, a félelem is lemaradt valahol. Ne félj az ölembe ülni. Magához vonja.

ÉANNA

Felugrik az öléből. Nem, nem jó hely. Babiloni szavakkal lopakodik ide vissza az emlékezet.

PARMENIÓN

Mit mond?

ÉANNA

Azt mondja:

    Ó, ne! Ne bánts még! Ne nyúlj hozzám!
    Hagyd, maradjak meg úgy, ahogy vagyok!
    Istár királynőhöz könyörgök: szívből szeresse
    szerelmesemet,
    átokkal sújtsa megrontóimat!
    . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

PARMENIÓN

    Miért nem akarod te is, amit én?
    . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
    simulj már hozzám, kérve kérlek!
    Az istenek mérjék meg szomjamat.
    Szomjúhozom, kedves, utánad.

ÉANNA

Szomjúhozom, kedves, teutánad – s félek. Miért marad meg a félelem, ha mindent elfelejtünk?

PARMENIÓN

Ne félj attól, amit magad is akarsz.

ÉANNA

Félek. Hol van akkor a teljes felejtés?

PARMENIÓN

    Mondom újra és megint újra mondom
    és megint újra, harmadízben is… Ne félj!

ÉANNA

Psszt! Valami surrant. A félelem. Erósz ránk szabadította volna? Ijesztő volt az elhagyott emlékezet. Apám haragja és szegény Szuzia Démétriosz erőszakágyában. Megrontom! Rontó szavakkal megrontom az erőszakot.

PARMENIÓN

Mondd hamar!

ÉANNA

    Kötélbéklyót, vasbilincset rakok rátok,
    . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
    Tűzisten, te megégető, gonosz rontásukat oldjad!

Csodás, rontó szavak. Nem látom már Démétrioszt, nem hallom Thalész imáját. Az álomház kagylózúgását hallom. Hallgasd csak te is… itt a fülemben. Zenét hallasz-e? Én igen. Szívből szeresse szerelmesemet, átokkal sújtsa megrontóimat. Köszönöm, Erósz, a jótéteményedet!

PARMENIÓN

Én is hadd köszönjem…

ÉANNA

    Ó, ne! Ne bánts még! Ne nyúlj hozzám!
    Hadd maradjak meg úgy, ahogy vagyok!

PARMENIÓN

    Elrebben a szerelem, ha riasztják –
    lám, az enyém is már elröppenőben!
    Mint ág hegyétől a madár,
    úgy válik meg tőled a vágyam.

ÉANNA

    Ó, ne! Ne hagyj el!
    Repesve térek meg a szeretőmhöz.
    Álmunkban is karoljuk egymást
    . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
    vágyom a vágyódó után.

PARMENIÓN

    Mint ostromlott várost erős sereg
    . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
    Úgy foglallak el örökre magamnak,
    úgy ölellek magamhoz diadallal!

Fényesség csapta meg a szemem, bíbor és fehér lepkerajok… Pillangó-fellegek vonulnak, nézd, a horizonton…

ÉANNA

    Pártfogód, az istennő, megsegítsen,
    és szerelmedben hűséggel megáldjon!

PARMENIÓN

    Istár királynő vaksággal verje meg azt,
    ki téged nem szeret…

ÉANNA

    vaksággal és álmatlansággal –
    ahogy engem álmatlansággal sújtott
    szerelmedért!

PARMENIÓN

    Megpecsételtetett sorsunk pecséttel…

ÉANNA

    Nanához kiáltok szünetlen:
    szerelmedet, uram, hogy megóvná!
    Drága kösöntyű ez, mit nagy áron vettem!

PARMENIÓN

    Reám támadnak a féltékenyek:
    miért bánkódom szerelmesem után?

ÉANNA

    Többen vannak, mint réten a fűszál,
    többen vannak, mint égen a csillag.

PARMENIÓN

    Némuljanak el! Pusztuljanak el!
    . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
    Megpecsételtetett sorsunk pecséttel…

ÉANNA

    Elébed állok, én egyetlenem!

PARMENIÓN

    Drágább vagy te nekem mindeneknél!

ÉANNA

    Csúfolkodjanak bár a gonoszok…

PARMENIÓN

    Drágább vagy te nekem mindeneknél!

 

Szuzia sikolya. „Bésszosz, édes bátyám!” I. Bésszosz jön, nyomában Szuzia.

 

IFJABB BÉSSZOSZ

Nem! Dareiosz gyilkosát nem temetjük el. Kutyák elé vele!

SZUZIA

Megvernek még az istenek. Temessük el, bátyám, a lábadhoz borulok, úgy esedezem: temessük el.

IFJABB BÉSSZOSZ

Nem! Nem könyörgök érte! Maradjon ott!

ÉANNA

Holtában csak szánalom illeti. Gyönge volt, elesett – könyörülj rajta! Ha nem enyhülsz iránta: rajtam könyörülj. Enyhülj iránta.

IFJABB BÉSSZOSZ

Nem könyörültek az ellenségei. A legnagyobb szolgálatért! Mi könyörüljünk, akiknek a nevét végleg eltemette? S miért nem Alexandrosz elé járultál az életéért?

SZUZIA

Nem tudtam, nem tudhattam. A kiáltások mind egyformák…

IFJABB BÉSSZOSZ

Démétriosz ágyából – igen! Mind egyformák! Az ágyasok süketek. Az ágyasok nem hallják apjuk segélykiáltását. Az ágyasok vakok: nem látják az akasztófákat sem… Csend van és sötétség – a latrok karjában!

SZUZIA

És kényszer nincs? És benned csöppnyi megértés…

IFJABB BÉSSZOSZ

Kényszer. Minden ribanc kényszert hazudik és erőszakot! Hazugságod igazolása, hogy élsz.

SZUZIA

Nem volt más kiutam…

IFJABB BÉSSZOSZ

A hajánál megragadva cipeli Éanna elé. Látod ezt a nőt? Nyisd ki a szemed! Látod Éannát? Számára volt kiút.

PARMENIÓN

Ereszd! A kiutak nincsenek egyformán elosztva!

ÉANNA

Gyere, Szuzia. Nem vagy ép eszednél. Pihenned kell, gyere.

SZUZIA

Miközben Éanna kifelé vezeti. Apámat zöld keselyűk lesik – iszonyatos a védtelensége. Bátyám, ne vessetek meg engem, hogy énekeltem és táncoltam… és nem hallottam apám kiáltásait. Mind egyformák itt a kiáltások. Aki örvendez és akit akasztani visznek – mind egyformán kiáltoz. Segítsetek megkülönböztetni a kiáltásokat…

 

Mindketten el.

 

IFJABB BÉSSZOSZ

A kiutak! És a feledékenység. Elfelejtette saját jövőjét a szerencsétlen!

PARMENIÓN

És ha csak ezután fog emlékezni rá?

IFJABB BÉSSZOSZ

Adja isten, hogy úgy legyen! Eredj, Parmenión! Urad és barátod vár. Kifelé indul, majd visszalép. Bölcs vagy, lovagias is. De még bölcsebb lennél, ha tudnál valamit.

PARMENIÓN

Mi az a valami?

IFJABB BÉSSZOSZ

Hogy bele tudd képzelni magad a mindenkori Másik, a Mások bőrébe is.

PARMENIÓN

Ki tudja. Talán bele tudom… És talán épp ez a bűnöm.

IFJABB BÉSSZOSZ

Nem én fogom megtorolni. Gyorsan el.

 

Éanna jön, majd Bétisz, aki megáll a háttérben.

 

ÉANNA

Hová ment Erósz, amikor magunkra hagyott? Hol jártunk mi ketten, Parmenión?

PARMENIÓN

Ahová csak kettőnknek van bejárása.

ÉANNA

Az önkéntességnek és a szerelemnek. Megpecsételtetett a sorsunk piros pecséttel.

PARMENIÓN

Piros pecséttel…

 

Megcsókolják egymást, majd Parmenión gyorsan el, anélkül hogy Bétiszt észrevenné.

 

BÉTISZ

Fekete pecséttel, egyetlen lányom, te anyátlan Éanna. Ó, kényszerű és rettenetes, büntető isten! Hogyan is várhatnánk tőled segedelmet, amikor mi dobjuk oda magunk a megsemmisülésbe. Ó, Enlil, oda az ország, oda az utolsó reménység – a legcsekélyebb is, a személyes, a sziklevélnyi birodalom. Saját végtagjainktól kell megszabadulnunk. Kardot ránt.

ÉANNA

Apám… könyörülj! Bétisz lába elé omlik.

BÉTISZ

Hosszan nézi, majd elejti kardját. Halott anyád ha látna. Ő látna bár – isteneink megvakultak. Földre döntött vak isteneink között szedi áldozatait az elvakultság. Odadobjuk magunk babérkoszorúnak az erőszak homlokára, s esztelen áldozatunkat még föl is magasztaljuk: önkéntesség és szerelem. Megpecsételtetett a sorsunk fekete pecséttel.

 

Gyors színváltás. A nászinduló vad hangjai. Démétriosz táncol. Kleitosz táncol, Lüszimakhosz táncol. Zenészek ismétlik szédülésig a nászindulónak ugyanazt a részletdallamát. „Nem perzsának, más nyelvűnek, hanem örökéletű hellénnek, evoé!” A trónterem ajtajában föltűnik Kalliszthenész a lelakatolt krónikáskönyvével. Döbbent csönd. Mit diktált Nagy Sándor a holnapra nézve?

 

DÉMÉTRIOSZ

Nézzétek, feleim, a holnap tudója meg van illetődve.

KLEITOSZ

Mondj valamit, öreg!

LÜSZIMAKHOSZ

Mi történt másodnap hajnalán?

DÉMÉTRIOSZ

Nyisd föl a nagy könyvet, öreg.

KALLISZTHENÉSZ

Le van lakatolva.

DÉMÉTRIOSZ

A fejed is? Fejből mondd! A fejed is lakat alatt?

KALLISZTHENÉSZ

Lakat alatt legyen inkább, mintsem – a föld alatt. Miután leszednek az akasztófáról, mint az elődömet. Mert fecsegett.

EGY HANG

Mikor járulhatunk urunk színe elé?

KALLISZTHENÉSZ

Megtudjátok.

EGY HANG

Nászindulónkat énekelve vonulunk a trónterembe! Nem perzsának, más nyelvűnek, örökéletű hellénnek, evoé!

 

A zenészek rázendítenek, Philipposz jön a trónteremből izgatottan.

 

PHILIPPOSZ

Roxana parancsa: csend legyen! A királyné parancsa: a trónterem elől mindahányan elvonuljatok! Vissza a trónterembe.

DÉMÉTRIOSZ

De hát mi történt?

AJTÓNÁLLÓ

Démétriosz helytartó azonnal Alexandroszhoz!

DÉMÉTRIOSZ

Igenis! Gyorsan be.

KLEITOSZ

Már megint csak őt…

MÁSIK AJTÓNÁLLÓ

Kleitosz, Lüszimakhosz siessen Alexandroszhoz.

KLEITOSZ, LÜSZIMAKHOSZ

Igenis! Gyorsan be a trónterembe.

AJTÓNÁLLÓ

Tábornokok, urunk színe elé!

 

A tábornokok gyorsan bevonulnak.

 

KALLISZTHENÉSZ

Teljesítsük Roxana parancsát.

 

A tömeg elvonul. Kalliszthenész egyedül marad a színen. Megáll Sándor szobra előtt. Rövid kürtszóra testőrség sorakozik föl a trónterem ajtaja előtt. Parmenión jön.

 

PARMENIÓN

Halotti csönd a menyegző reggelén. Mi történt? Mindenki elázott, mindenki alszik – az új asszonya mellett?

KALLISZTHENÉSZ

A csönd Roxana parancsa.

PARMENIÓN

Sándor?

KALLISZTHENÉSZ

Mámoros. De nem ez a pontos kifejezés. Nagyon mámoros.

PARMENIÓN

Magam is meginnék most egy kupa bort vele.

KALLISZTHENÉSZ

Mindenkit magához rendelt.

PARMENIÓN

Engem nem szólított?

KALLISZTHENÉSZ

Téged nem.

PARMENIÓN

Megyek magamtól is…

KALLISZTHENÉSZ

Még ne… Miért késtél?

PARMENIÓN

Lóhalálában jöttem.

KALLISZTHENÉSZ

De miért késtél?

PARMENIÓN

Késtem… Végül is itt vagyok. Túsz nem jöhet, csak a másik ellenében.

KALLISZTHENÉSZ

A hazavezető utad hosszabb volt a megengedettnél.

PARMENIÓN

Titkot sejtesz?

KALLISZTHENÉSZ

Miért késtél?

PARMENIÓN

Ó! Végül is minden úgy történt, ahogy felolvastad. Mi történt holnap hajnalban? Megmondom: álmaikból az emberek mind kimenekültek. Ketten szembementünk velük félelem és emlékezet nélkül. Erósz fölismert bennünket, és azt mondta: legyen tiétek ez a lakatlan álom. Kalliszthenész, öreg barátom! Urunk parancsa szerint cselekszem. Először megtagadtam az utasítást, de közbeszólt Erósz – a szívnek valóságos istene. Az igazi! Nem Ámon papjai szentelték…

KALLISZTHENÉSZ

Istenem… Mit beszélsz… Miket beszélsz…

PARMENIÓN

Nem bortól vagyok mámoros.

KALLISZTHENÉSZ

Az örömtől bizonyára. Alexandrosz rettenetes halálból hozatott vissza.

PARMENIÓN

Bétisz várát – a konok becsvágyát föladva. Mit szólsz hozzá? Ilyen áldozatot még nem hozott értem.

KALLISZTHENÉSZ

Látszólag a méregpróbád párja.

PARMENIÓN

Nem látszólag! Valóságosan is. Mióta dédelgeti magában a tervét: Bétisz hódolatát, Bétisz felhívását a néphez: mindenki kövesse példáját. Valljuk meg, zseniális taktikai lépés lett volna. És értem föladta! Föladta!

KALLISZTHENÉSZ

Föladta. De nem kellett volna késned.

PARMENIÓN

Dühöng talán? Lecsillapítom.

KALLISZTHENÉSZ

Nem dühöng. Másról van szó.

PARMENIÓN

Kalliszthenész, titkolózol. Másról van szó. Késtem, hát késtem. Megbocsátja nekem. Tudod, mivel engesztelem meg? Fölkapja a szobor talapzatán heverő köpenyt. Saját köpenyét öltöm magamra. Emberi mivoltának utolsó ruhadarabját. A magam nevében s az ő régi mivoltának jelével – az ember Sándor köpenyével járulok – Zeusz-Ámon fiának szent színe elé… Nos? Saját nászindulómat énekelem el neki benne: Isteneknek hála legyen, nem könyörgőnek születtem, evoé!

KALLISZTHENÉSZ

Álmaikból az emberek kimenekültek… összevissza beszéd ez, fiam. Tőled nem szoktam meg.

PARMENIÓN

Mert nem tudod, mi történt. Nem tudod. Végét vetettük a többes névmás használatának. Gyűlölködve mondtuk: ti és mi. Volt, nincs. Áthidaltuk a szakadékokat, mert azt mondjuk: te meg én. Parmenión és Éanna: a páros egyszemély. Elviszem Athénba, megmutatom neki az Akropoliszt… elviszem Pellába… Bejárjuk lóháton a gyermekkor füves tereit… vajon terem ott még a sárga gyermekláncfű? Mi van veled, Kalliszthenész? Csupa remegés vagy.

KALLISZTHENÉSZ

Menekülj! Azonnal.

PARMENIÓN

Miért? Mi történt?

KALLISZTHENÉSZ

Kimondtam. Menekülj. Meg se lássanak bennünket együtt.

PARMENIÓN

Egy szavadat sem értem.

KALLISZTHENÉSZ

Rettenetes, iszonyatos baj van. Nem mondhatom. Menekülj azonnal. Messzire. Ki a birodalomból.

PARMENIÓN

A birodalomból. Amit együtt teremtettünk? Amiért a véremet hullattam?

KALLISZTHENÉSZ

Iszonyatos veszedelem, Parmenión! Most menekülj, amíg nem nyílik az ajtó. Meg ne lássanak együtt.

PARMENIÓN

Miért ne lássanak?

KALLISZTHENÉSZ

Nem értesz a szóból?

PARMENIÓN

A homályos célzásból?

KALLISZTHENÉSZ

A fejemmel játszom. Az életemmel játszol…

PARMENIÓN

Én?

KALLISZTHENÉSZ

…ha későn menekülsz, és kettőnket meglátnak. Könyörgök! Menekülj!

PARMENIÓN

Beszélj világosan, vagy szétverem a fejed és a krónikádat. Mi van benne? Mi történt holnap hajnalban, amiről nem tudok?

KALLISZTHENÉSZ

Módosítás. Egy szó, csupán.

PARMENIÓN

Egy szó csupán. Még homályosabb. Mutasd!

KALLISZTHENÉSZ

Nem lehet. A kulcs Roxanánál.

PARMENIÓN

Roxana… Mi az a szó?

KALLISZTHENÉSZ

A sok hűséget kiállt Parmenión helyett…

PARMENIÓN

Helyett? Helyett?

KALLISZTHENÉSZ

Hűtelenség.

PARMENIÓN

Mutasd!

KALLISZTHENÉSZ

Mondom… De nem olvashatom. Csak ítélethirdetéskor.

PARMENIÓN

Milyen ítélet? Milyen ítélet?

KALLISZTHENÉSZ

Halál.

PARMENIÓN

Halál. Kacag. Halál. A hányadik immár?

KALLISZTHENÉSZ

Nem tudom. Menekülj.

PARMENIÓN

Boroskupa, hirtelen harag, halálos ítélet. Indokolás?

KALLISZTHENÉSZ

Azt mondta, majd személyesen.

PARMENIÓN

Ahá! Személyesen. Tökéletlen barátom. Ezzel kellett volna kezdened, hogy: személyesen. Bevallom: majdnem megijesztettél. Nem komolyak – a halálos ítéletei! Ha még szót válthatok vele. Tudod, mért csinálja? A bornál is jobban élvezi az ellenérveimet. Így szól: Mondd csak, mondd, Parmenión, miért voltam esztelen? Mintha csak azt beszélnők meg: fürödjünk-e, vagy kilovagoljunk Perszepoliszba? Az efféle potomságot megszokod a közelségében. De mindinkább biztonságát veszti. Fogalmad sincs: mily gyorsan megbánja a kilőtt villámait. Ezért is nem akart látni soha senkit az ítélet után. A megbánásra még egy személyes kérdés… hogy szemtől szembe lehetsz vele… s élő szóban… élő hangon… De be kell mennem hozzá… Azt üzente, siessek, nagyon vár… Itt vagyok. Megyek…

KALLISZTHENÉSZ

Menekülj!

PARMENIÓN

Azt teszem. Csak ellenkező irányba. Pellába, Akhilleuszhoz.

KALLISZTHENÉSZ

A múltnak rabja! Te fogoly Patroklosz…

 

Parmeniónt az ajtóban az őrök feltartóztatják.

 

PARMENIÓN

Parmenión vagyok, nyomorultak! Nem ismertek? Mi ez a gyalázat? Kitől a parancs?

ŐRSÉGPARANCSNOK

Démétriosz útján Roxana istenasszonytól, jelentem alássan.

PARMENIÓN

Istenasszony?! Őrült vagy? Hát nem ismersz? Mondom: Parmenión vagyok.

ŐRSÉGPARANCSNOK

Így szólt a parancs, jelentem alássan. Név szerint.

PARMENIÓN

Birka vagy! Süket vagy! Ilyet senki se mondott! Eressz, különben… Már mindenki megőrült ebben a pokolban? Mindannyian részegek vagytok? Vedd le rólam a kezed, rabszolga! Az őrök lefegyverzik; Parmenión most már kétségbeesetten. Sándor! Mi ez a csend odabent? Kalliszthenész! Mi történik odabent?

KALLISZTHENÉSZ

Nem tudom.

PARMENIÓN

Tudtál erről az istenasszonyi parancsról?

KALLISZTHENÉSZ

Nem!

 

A terem ajtajában egy pillanatra Démétriosz tűnik föl, megnézi Parmeniónt és Kalliszthenészt, majd visszavonul.

 

PARMENIÓN

Démétriosz! Te sivatagi sakál!

KALLISZTHENÉSZ

Végünk, Parmenión! Ha menekülsz, csak ketten menekülhetünk. Démétriosz jelenteni fogja. Te elmész, én itt maradok a szökevény cinkosaként. A történelem: államtitok, és én elárultam. A történész: biztonsági ember, és én civilként fecsegtem, de hogy vettem volna lelkemre… Olyan titkot, amiben a halálod… Javadat akartam – a konokságoddal megsemmisítettél. Ha itt maradok nélküled… halálom. No várj… Krónikáskönyvét gyorsan a szobor elé teszi. Folytassa más. Szolga szavak, mindent kiszolgálnak. S mindennek az ellenkezőjét is. Tegnap mindig az történt, amit másnap óhajtottunk. Másnap mindig az történt, ami másképp történt. Csinálja más. Nem volt griffmadár. Sem óriások. Nem volt sajnálat sem Dareioszért. Bésszosz vérdíjat kapott – Őtőle. Igen.

PARMENIÓN

Bésszosz! Istenek! Ember, aki ide belépsz… aki ide belépsz…

KALLISZTHENÉSZ

A jövő majd eligazodik. De hol a jövő? Ki van sajátítva. Gyerünk! A keleti kapunál. Kürtszó. Ez a kilépési tilalom. Elvesztünk, fiam.

PARMENIÓN

Te nem vesztél el. Vedd vissza a könyved. Azért is az életeddel felelsz.

KALLISZTHENÉSZ

Ha maradunk: nem vesztem el. De neked menned kell. És akkor nem maradhatok. Leütöd az őröket. Én gyönge vagyok, de te bizonyára…

PARMENIÓN

Kalliszthenész, te nem fecsegtél – nem kell menned, én pedig maradok.

KALLISZTHENÉSZ

Öngyilkosság.

PARMENIÓN

Eszem ágában sem volt elmenekülni. Megvárom Őt.

KALLISZTHENÉSZ

Ha engem le is ütnek, te erős vagy… Siessünk. Nincs már Akhilleusz… Nincs Patroklosz. Vége!

PARMENIÓN

Maradok!

KALLISZTHENÉSZ

Az értelmed végleg odavan. Akkor, édes fiam, Parmenión… ha nem bántottalak meg, hogy a menekülést ajánlottam… a büszkeséged ellen szóltam… akkor… ha meg nem bántottalak… az istenek kegyelmét kérem… tenéked… Veszi a könyvét. Gondold meg…

PARMENIÓN

Nem!

KALLISZTHENÉSZ

Velem olvastatják majd föl. Kegyetlen vagy.

PARMENIÓN

Nem!

KALLISZTHENÉSZ

Drága fiam… kedves fiam… Gyorsan el.

 

Hosszú csönd. Parmenión Sándor szobra előtt.

 

PARMENIÓN

Nem hasonlítasz magadhoz. Aranyban, márványban nem hasonlítasz. Csodákat műveltél – szolgák művelik már a csodát veled s körülötted. Eltorzítanak a hízelgésükkel. A rabszolgáknál is szánalmasabb szabadszolgák, akiket megvetsz, mert nem bírsz nélkülük meglenni. De miért ragaszkodtál akkor énhozzám? A teljesség kedvéért? Együtt habzsolni igazat és hazugságot? Milyen más voltál Pellában. Hát elfelejtetted. Most akkor kitől kérdezzem: korinthoszi kupából iszunk-e még makedóniai vörösbort? Hát mégis igaz – Akhilleusz? Elpusztul, aki megragad a múltban, nem fordít hátat az ifjúságának? Ennyire védtelen az ember – ha csak az emlékeivel fegyverzi föl magát? Zeusz-Ámon fia – szembeszálltam veled, nem fogadtam el Éannát, túl magasról parancsoltad őt rám. Ahonnan leszóltál tízezer katonádra s rám is: kicsinek látszik a föld, az Eufrátesz is az apró fodraival, semminek az egyes ember és az egész bábeli tarkaság. De hogyan is képzelted el Éannát mellettem a Bétisz bokájába szánt gyeplőszíjakkal? Ha isten vagy, töröld el a bábeli tarkaság emlékezetét, de jó tudnod: nem olyan az, mint az indusok országában látott csodafa, amely reggeltől estélig óriásira nőtt, és elenyészett a napnak lementével. Nem, nem olyan, ha ezért haragudtál volna meg rám véglegesen. Innen lentről tudom ezt, Sándor, s mondom neked oda föl, ahol mindent látsz, épp ezért semmit sem látsz immár. Egy baráti szívnek a csücskét például. Egy megmotozott lánynak a szégyenét. Egy ifjú Bésszosz fájdalmát… Elismerem: kontár vagyok, nem kellett volna beleavatkoznom a szándékaidba, szolgáid szerint: az erős kezeid között meghúzódó történelembe. Kontár voltam, talán ostoba is: túl közel merészkedtem mindahhoz, mit a magam igazának véltem, s még esztelenebb, hogy ezt nem titkoltam a bizalmadra vágyakozók ügetőversenyében. Bomlik a titok, szakad a viszony – keserves tanulság, barátom. Ha méltóztatol még szóba állni velem, titkolózás nélkül fogom elmondani: Dareiosz fejére hullatott könnyeid nem voltak igazi könnyek. És nem voltak griffmadarak sem… És számon kérem tőled: mit értettél azon, hogy míg te élsz, Parmenión is él? Ha megengeded. De ha nem is engeded meg…

 

A trónteremben erős dobszó. Roxana sikolya: „Vigy magaddal engem, Sándor.” Mintegy a dobszó jelszavára a palota hátsó termeiből a nászinduló erős, Alexandroszt köszöntő hangjaira bevonul a násznép, szembe a trónteremből kijövő tábornokokkal, akik a Sándor koporsóját hozzák. A három helytartó Roxana mellett a koporsó mögött. Csönd. A menet megáll.

 

DÉMÉTRIOSZ

Zeusz-Ámon fia, a világbíró Alexandrosz, alkotó erejének teljében, harminchárom éves korában, menyegzőjének utolsó órájában meghalt. Babilonba, Délosz szigetére készült épp e mai napon, Dionüsszosz újabb templomainak alapkőletételére, Nearkhosz hatalmas hajóhadának elindítására az ismeretlen világok fölfedezése végett. Alexandrosz, az ember meghalt: Zeusz-Ámon fia élőbb és erősebb, mint valaha volt, hatalmát és annak gyakorlását ideiglenesen kormányzótestület vette át: Kleitosz, Lüszimakhosz, Démétriosz. Még mielőtt földi maradványa e palotát elhagyná, utolsó, írásos rendelete közöltetik. Kalliszthenész! Kalliszthenész!

KALLISZTHENÉSZ

Miután Démétriosz a lakat kulcsát átadja neki s a könyvet fölnyitja. Mi, Alexandrosz, Zeusz-Ámon fia, a fáraók törvényes utóda, parancsolatainkban és krónikáskönyvünkben Parmenión neve előtt a hűséges kifejezést hűtelenre módosítjuk. Több rendbéli, konok ellenkezései miatt, a számára kijelölt menyasszony visszautasítása miatt, valamint a személyünk és Roxana királynő ellen nyilvánosan elkövetett rágalom vádjával Parmeniónt kötél általi halálra ítéljük. Az utolsó szó jogán, kihallgatásra fogadjuk. Kelt Szuzában, 323. Nagy Menyegzőjének utolsó napján.

KLEITOSZ

Őrség!

 

Az őrség közrefogja Parmeniónt.

A tömeg elindul a koporsó mögött. Démétriosz, Kleitosz, Lüszimakhosz marad.

 

PARMENIÓN

Sándor köpenyét újra kézbe véve. És az utolsó szó joga, amit megadott nekem?

DÉMÉTRIOSZ

Az ember adta, aki elment – immáron örökre.

KLEITOSZ

És maradt a halhatatlan Zeusz-Ámon istenfiának végérvényes ítélete.

LÜSZIMAKHOSZ

A királynőhöz folyamodhatsz kegyelemért.

PARMENIÓN

Soha!

DÉMÉTRIOSZ

De ő is megkérdezné: Alexandrosz istensége: zsákutca?

PARMENIÓN

Benne vagytok.

DÉMÉTRIOSZ

Az őrséghez. Vigyétek!

 

Az őrség elvezeti Parmeniónt. Nyomában Kleitosz, Démétriosz, Lüszimakhosz. A színpad néhány pillanatig üres. Távolról a halottas menet dobszava, Kalliszthenész jön, leteszi könyvét a szobor talapzatára. Magába roskad. Éanna jön, majd Bétisz, ifjú Bésszosz és Szuzia.

 

ÉANNA

Kalliszthenész, hol van Parmenión?

IFJABB BÉSSZOSZ

Rikkantva. Mennek! Elmentek! Mennek! Elmentek!

ÉANNA

Kalliszthenész, hol van Parmenión?

KALLISZTHENÉSZ

Elvitte Kháron, kislányom. Őt is elvitte Kháron ladikja.

IFJABB BÉSSZOSZ

Elmentek, elmentek! Elment, elvitték.

ÉANNA

Kháron kicsoda?

SZUZIA

Éanna, jer haza velem.

ÉANNA

Milyen ladikról beszélsz? Nincs folyó, csak pusztaság van itt és szomjúság. Kalliszthenész, hol van Parmenión?

KALLISZTHENÉSZ

Ahol Sándor… Ott van, ahol Sándor.

I. BÉSSZOSZ

Mennek! Elmentek! Elment, elvitték. Táncol, lándzsájával a padlatot veri. A menekülőket forgószél ragadja el, az ittmaradottakat örömhír ragadja el.

ÉANNA

Akkor én is megyek. Megyek Sándor után.

 

KALLISZTHENÉSZ

Patroklosz és Akhilleusz. Fekete lovak hátán Pella síkságain…

I. BÉSSZOSZ

. . . . . . . . . . . . . . .

A menekülőket forgószél ragadja el… az ittmaradottakat örömhír ragadja el.

. . . . . . . . . . . . . . .

Ó, Enlil, mienk az ország!

Ó, Enlil, mienk az ország!

Ó, Enlil, mienk az ország!

Ó, keményszívű, rettenetes, fölmentő isten!

Haragod megenyhült!

Haragod megenyhült!

SZUZIA

Jer haza velem, Éanna!

ÉANNA

Nem megyek, nem mehetek. Kalliszthenész, hol van Parmenión?

KALLISZTHENÉSZ

Ne kérdezd, ó, ne kérdezd! Konok volt, rettentő konok volt. A hiszékenység konokságával megvert…

SZUZIA

Éanna, gyere! Nem nekünk való e hely. Parmenión csak volt.

ÉANNA

Ne hazudj! Ne hazudj! Ne áltass kegyetlenséggel. Parmenión él! Parmenión ott megy Sándor koporsója mögött.

I. BÉSSZOSZ

. . . . . . . . . . . . . . .

Ó, Enlil, mienk az ország!

Ó, Enlil, mienk az ország!

 

I. BÉSSZOSZ

Mit határozott az Úr az ő szívében?

Mit határozott az Úr az ő elméjében?

Elküldte végül, elküldte – végre – végre! – végre! – végre! – a fölmentő levelet!

. . . . . . . . . . . . . . .

KALLISZTHENÉSZ

Nem hallgattál rám. Hiába könyörögtem neked. Istenem, be szörnyű csapás a hiszékenység konoksága!

SZUZIA

Parmeniónt nem találod Sándor koporsója mögött.

ÉANNA

Hol van Parmenión? Kalliszthenész, hol van Parmenión?

KALLISZTHENÉSZ

Ne keresd most. Majd megtudod.

I. BÉSSZOSZ

A menekülőket forgószél ragadja el…

ÉANNA

Sándor koporsója mögött. Szuzia, jer velem. Félek egyedül menni. A katonáktól félek.

I. BÉSSZOSZ

. . . . . . . . . . . . . . .

Mit határozott az Úr az ő szívében?

Mit határozott az Úr az elméjében?

SZUZIA

Parmenión is katona volt. Tőle is félned kell. Félni fogok, míg élek, Démétriosztól. Rettegni fogok attól, amit tettem. Éanna!

 

 

 

I. BÉSSZOSZ

Ó, Enlil, mienk az ország!

Ó, Enlil, mienk az ország!

Ó, Enlil, mienk az ország!

ÉANNA

Bésszosz, jer velem! Csak egy darabig. Hogy Parmeniónt megpillanthassam. Szuzia, jer velem! Az induló Kalliszthenészhez. Kalliszthenész, veled megyek!

 

SZUZIA

Nem mész! Velem jössz!

KALLISZTHENÉSZ

Nem jöhetsz! Már nincs értelme. Ég veled, lányom.

ÉANNA

De megyek. De vigyél!

KALLISZTHENÉSZ

Ég veletek! Mesélje majd el más: mi történt holnap Szuzában.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

I. BÉSSZOSZ

Mit határozott az Úr az ő szívében?

Mit határozott az Úr az ő elméjében?

. . . . . . . . . . . . . . .

ÉANNA

Te mondd meg nekem: hol találom Parmeniónt? Mert náladnál jobban tudom: mi történt tegnap Szuzában. A folyó menti fehér köveknek szárnyuk nőtt és fölrepültek mind a madarakkal! Messze szálltak, és ott volt egy álom – egy lakatlan álom. A cédrusfákon túl egy – emberektől elhagyatott álom. Erósz ült az ablakában és azt kérdezte: kik vagytok? Én a Szerelem, társam pedig az Önkéntesség – de magam is Önkéntesség vagyok, és ő is Szerelem, a nevünket fölváltva viseljük – mert ketten egyek vagyunk.

SZUZIA

Éanna, mindez csak volt. Csak volt! Most gyere haza szépen.

 

I. BÉSSZOSZ

Elküldte végre, elküldte végre – végre! – végre! – végre! a fölmentő levelet!

ÉANNA

Megtörtént. A Megtörtént csak velünk múlik el. Velünk sem. Örök életű. Örök! Vigyél magaddal.

SZUZIA

Kalliszthenész! Férfiú vagy, mondd meg neki az igazat!

ÉANNA

Vigyél magaddal!

SZUZIA

Mondd meg! Kérlek, könyörülj rajta, mondd meg neki! Nem is kérlek: követelem.

 

I. Bésszosz énekel.

 

Mit határozott az Úr az ő szívében?

Mit határozott az Úr az ő elméjében?

ÉANNA

Vigyél magaddal!

KALLISZTHENÉSZ

Történész vagyok, mindig csak győzelemről szóltam. A rossz hír hozóját büntetni szokták az istenek. Az emberek is. Parmeniónnak is én mondtam meg az igazat. Eszét vesztette tőle. Ott állt még szabadon, kezében az életével, a választás jogával, de eszét vesztette. Nem, nem vagyok én már krónikás!

 

I. Bésszosz ledönti Sándor szobrát, annak a törött végtagjait hajigálva énekli:

 

Mit határozott az Úr az ő szívében? – stb.

ÉANNA

Pellába vigyetek! Oda kell mennem. Pellába! Jaj, mennem kell, és apám nem érkezik. Mondjátok meg édesapámnak: elmentem Pellába. Elmentem – és visszajövök Parmeniónnal.

SZUZIA

Mondjad már!

KALLISZTHENÉSZ

Vigyétek haza! Nyugtatót adjatok neki. És majd kíméletesen…

ÉANNA

Minden ékszeremet neked adom, vezess el Pellába. Nesze, nesze, tiéd legyen, a lányodé, feleségedé…

KALLISZTHENÉSZ

Édes lányom… értelmetlenség…

SZUZIA

Mondd meg neki, ne légy kegyetlen.

 

Perzsa katonai csapat távoli zsivaja.

Dobszó és ének: „Ó, Enlil, miénk az ország”.

 

SZUZIA

Siess, Kalliszthenész, jönnek a mieink és felkoncolnak!

ÉANNA

Veled megyek!

KALLISZTHENÉSZ

Nem jössz velem!

ÉANNA

Veled megyek!

KALLISZTHENÉSZ

Az ég legyen irgalmas hozzád: Parmeniónt halálra ítélték.

ÉANNA

Tudom, többször is. De Parmenión él, s én veled megyek. Belékapaszkodik. Veled megyek, veled megyek, veled megyek!

SZUZIA

Éanna, térj eszedhez. Kirohan utánuk.

 

Bétisz jön.

 

BÉTISZ

Éanna! Éanna!

ÉANNA

Ég veled, apám!

BÉTISZ

Éanna, gyere vissza!

ÉANNA HANGJA

Csak Parmeniónnal!

BÉTISZ

Anyád emlékére kérlek és parancsolom: Éanna, gyere vissza!

IFJABB BÉSSZOSZ

Menjen csak. Hadd menjen a latrok után.

BÉTISZ

Éanna!

ÉANNA HANGJA

Pellába megyek. Ég veled, apám. De visszajövök, édesapám!

IFJABB BÉSSZOSZ

Visszajövök, édesapám. Egyik olyan, mint a másik: visszajövök, édesapám. Csak egy kicsit elmegyek a latrok után… Be gyönyörű perzsa lány a te lányod is. Megy a latrok után. Kacag eszeveszetten.

BÉTISZ

Éanna! Éanna! Kilövi nyilát, majd elhajítja a fegyvert és kirohan, Éanna után.

 

Bétisz emberei jönnek. Dobszó, ének.

„Ó, Enlil, mienk az ország!”

Bétisz jön, karjában a sebesült Éanna, mögötte Szuzia.

Csönd. Csak Bésszosz énekel.

 

ÉANNA

Egy kóbor nyíl. Kóbor nyilak szállnak, édesapám.

BÉTISZ

Egy kóbor lélek bűne. Bésszosz! Orvost azonnal.

IFJABB BÉSSZOSZ

De honnan?

BÉTISZ

Az égből! A föld alól! Az istenek torkából!

 

I. Bésszosz kirohan.

 

ÉANNA

Kóbor nyilak szállnak – Parmenión után…

BÉTISZ

Ne szólj. Ne moccanj. Jóemberek, ki tud segíteni?

 

Csönd.

 

ÉANNA

Hol van Kalliszthenész? Jóemberek, hol van Parmenión? Kalliszthenész hozzá elvezetett volna, mikor elestem és te fölemeltél. És megpecsételtettünk piros pecséttel. Fekete pecséttel.

BÉTISZ

Éanna!

ÉANNA

Valaki játszik velünk, édesapám! Valaki játszik… Az ujjain pörget. Nanához kiáltok szünetlen: szerelmemet, Uram, hogy megóvná! Drága kösöntyű ez, mit nagy áron vettem. Elébed állok, én egyetlenem.

BÉTISZ

Én egyetlenem…

ÉANNA

Drágább vagy te nekem mindeneknél. Csúfolkodjanak bár a gonoszok. Drágább vagy…

BÉTISZ

Drágább vagy te nekem mindeneknél…

ÉANNA

De ki mondja meg, hová meneküljünk az álmainkból is, édesapám? Én kedvesem, te hű Parmenión…

 

Függöny

 

 

 

 

Jegyzet

Az itt olvasható változat tekinthető véglegesnek, s ezt a Kriterion 1982-ben megjelent kötete alapján közöljük. A drámát először a Tiszatáj (1980. június), majd ennek nyomán a Szépirodalmi Könyvkiadó (1981) adta közre. A dráma utolsó jelenetének szövegváltozata a következő volt:

ÉANNA

Parmenión! Thalész imáját, a nászindulót koporsóban viszik. Babilonba viszik. Uram, hol van Parmenión?

KALLISZTHENÉSZ

Parmenión? Ott… azazhogy… nem tudom… Sándor koporsója mögött bizonyára… De nem… Parmenión itt marad.

ÉANNA

Itt marad, jótékony istenek! Álmaikból az emberek mind kimenekültek, és te szembejöttél velük félelem és emlékezet nélkül. De mondd, hol találom?

 

Erős dobszó a közelből.

 

KALLISZTHENÉSZ

Nem… nem tudom, lányom. Csak azt tudom, hogy teveled Pellába készült, bejárni még egyszer a gyermekkor füves tereit. És hiába figyelmeztettem. Nem akart elmenekülni. Ó, be konok… istenek, be konok… Nem találtam szavakat a meggyőzésére. Sír.

 

Szuzia sikolya. Éanna is az ablak felé indul, ahonnan a térre kilátni.

 

ÉANNA

Az akasztófára nézve. Istenek, én földre döntött isteneim! Anyám, nem ismertelek, most az egyszer szólj hozzám, és mondd, hogy nem igaz, nem lehetséges. Apám, Szuzia, Besszosz, mondjátok, hogy nem igaz, nem lehetséges! Valaki játszik velünk, apám, az ujján pörget a halottak kegyetlen közönyével. Valaki játszik velünk, de miért ilyen kegyetlenül? Nem szóltok, egyikőtöknek sincs szava hozzám. Ki fog nekem válaszolni, édesapám? Ki mondja meg, hová meneküljünk az álmainkból is, én kedvesem, te hű Parmenión?

 

Gyors függöny.

 

A kolozsvári előadás alkalmából így tűnődött:

 

Múlnak az évek; negyedik drámámat mutatja be immár a kolozsvári Állami Magyar Színház. Hálás vagyok ezért az együttesnek és a rendezőnek.

Együttműködésünk Harag Györggyel talán ezúttal sem mutatkozik majd haszontalannak.

Szellemi rokonság fűz össze bennünket, amidőn újra fölfigyelünk a hatalom természetére.

Ebben a drámában – A szuzai menyegző-ben – ugyancsak a hatalmi mámor űzi játékát a türelmes emberiséggel, amelynek kolozsvári töredékétől hasonlóképpen figyelmes türelmet kér tisztelettel

a szerző.

 

 

 

Az álomkommandó

Dráma három felvonásban


Szereplők
MANÓ, alias Hoffmann Juliusz
DR. M., alias Frank Aurél
ROBI, alias Tomi
KRISZTINA, alias Erika
DR. ADLER
MUSSFELD
ZÉNÓ
I. BELÜGYI BIZTOS
II. BELÜGYI BIZTOS
TITKÁRNŐ
I. SONDERES
II. SONDERES
III. SONDERES
IV. SONDERES
V. SONDERES
SÚGÓNŐ
RENDŐR
SS-TORONYŐR
Maszkos gárdisták, SS-őrök, katonák, tábori női zenekar, rendőrök, civil belügyi biztosok.

 

Történt Auschwitzban, és történik bárhol, ahol megtörténhet.
 

Első felvonás

Színház a színházban. A színpadkép mindvégig Auschwitz, az ismert és ijesztő elemeivel: halálfejes figyelmeztetőtáblával ellátott, magasfeszültségű szögesdrót kerítés, a vaskapu a hírhedt felirattat: Arbeit macht frei!* Krematórium; hatalmas, négyszögletű kéménye piros téglából építve. Őrtornyok. A krematórium bejáratánál virágágyás, a kéményen futórózsa. Oldalt a háttérben barakktábor részlete és minden egyéb, ami Auschwitzra jellemző lehet: kivégzőhely, akasztófa. Ez utóbbira valamelyik tréfás színész feliratot akasztott föl: SZÓLÁSSZABADSÁG.

A díszlettervező szabadon építheti föl magának az iszonyat országát – ha meg nem hamisítja a tényeket. Kötelező ugyanis: Auschwitznak – Auschwitzra kell emlékeztetnie.

A játék színterei: 1. A boncterem, márványkő lappal borított boncasztal. Íróasztal, szék, mosdókagylók, könyvszekrény. A boncteremben láthatók azok a hatalmas ládák, melyekben a Berlinbe küldendő csontvázakat tárolták ezzel a felirattal: Berlin-Dahlen – Kriegsmaterial – Dringend. – Sürgős hadi fontosságú anyag. A falon Hitler képe. Fényképezéshez szükséges fölszerelés reflektorokkal, vetítővászon. 2. Dr. M. dolgozó- és alkalmi pihenőszobája. Ágy, íróasztal, telefon, fotel, a falon ikerlányok fölnagyított aktfotói. 3. A boncterem és dr. M. szobája előtt: lépcsősor, betonozott tér, mely kétoldalt kinyílik; a lázadó sonderesek* harcainak, lótás-futásainak színtere. Tujafenyők is lehetnek, mert voltak. Az ablakokon kovácsoltvas rács, színes moszkitóháló.

Robi kivételével a sonderesek nem hordanak csíkos rabruhát. Közismert, hogy az elégetett deportáltak ruházatából öltözködtek, ételükből, italukból fogyaszthattak, SS-juttatás révén.

A függöny fölmenetele előtt távoli, majd közeli mozdonykürt hangja hallik, azután a pályaudvarra befutó vonat kerekeinek csattogása. Marhavagonok ajtainak csikorgása, vérebek ugatása, férfiak, nők, gyerekek egymást kereső kiáltása: „Krisztina! Robi! Manó!” Katonák parancsszavai: „Alles heraus! Alles dort lassen! Zwillinge, die Zwillinge vorwärts!”*

A terem elsötétül. Egy szál hegedű hangján a sonderesdal nyitómotívumai. És akár egy metronóm: az őrhelyen fel- és alásétáló SS-őr csizmájának kopogása.

 

SUTTOGÁS

Halottégető halálraítéltek: sonderkommandósok*, hallottátok? Szolgálatunk leteltével álmaink álma: Theresienstadt vár minket! Ne keseregjetek, ne csüggedjetek! Mintalágerbe kerülünk! Birkenau-Auschwitzból mintalágerbe kerülünk.

 

A hegedűszólamot második hegedű is fölkapja, majd férfihang énekli:

 

 
a sonderes, a sonderes
 
holtak pásztora sonderes
 
a kérészéltű sonderes

 

Zenekari kíséret.

 

 
poklok tanúja sonderes
 
égeti gyermekét, anyját
 
a kérészéltű sonderes.

 

SUTTOGÁS

Holtak pásztora, ne csüggedj. A szolgálat letelik, fehér függönyös ablakaival Theresienstadt vár bennünket! Poklok tanúja, ne csüggedj!

 

Zenekari kísérettel teljes férfikórus.

 

 
elmondaná mindenkinek
 
szörnyű titkát a sonderes
 
de csak hamuja szólhat majd
 
isten előtt a semmiben.

 

FÉRFIHANG

Kósza hírből támadt remény. Ökörnyálszállongás őszi tarlók felett, ne kapj utána, sonderes! Birkenauból szabadultan elmondaná mindenkinek szörnyű titkát a sonderes.

FÉRFIKÓRUS

Zenekísérettel.

 

    de csak hamuja szólhat majd
    isten előtt a semmiben
    ha fél esztendő teltével
    sonderes éget sonderest
    halottat az élő halott
    a sonderes a sonderest.

 

SUTTOGÁS

Álmaink rabvárosa, Theresienstadt! Isten veled! A megbocsátó nagyvilágnak bármikor bemutatható mintarabság: isten veled…

 

Nászinduló hangjaira fölmegy a képzeletbeli színház függönye is. Menyasszonyi öltözékében Krisztina lépdel boldogan Mussfeld főlövész karján. Sonderesek bámész csapata kíséri. Dr. M. hosszan és megrendülten néz utánuk, majd felhajt még egy pohár konyakot, és ellenkező irányban gyorsan távozik. Mussfeld Krisztinát kivezeti a színről. Néhány pillanat múlva fegyverbe szólító kiáltás minden irányból. „Aufstand! Aufstand!”* A sonderesdalra hurrákiáltás zuhog. Az auschwitzi haláltábor tizenkettedik sonderkommandójának felkelése kezdődik. A reménytelenség reménye. Géppisztolyok, kézigránátok, robbanószelencék hangja; vérebek ugatása, sebesültek jajgatása. SS-üvöltések, parancsszavak: „Kehrt euch!”* Megszólal a tábor szirénája. Felkelő sonderesek SS-őrökre tüzelve rohannak a szögesdrót kerítés felé, soknyelvű kiáltással: „A Visztulához! Bajtársak, a Visztulához!” A két őrtoronyból az SS-őrök tüzelnek. A sebesültek nem maradnak a színen, hanem elvonszolják magukat a színfalak mögé.

Manó jön, vele szemben dr. Adler.

 

DR. ADLER

A Visztulánál találkozunk. Igyekezzék, kolléga úr!

MANÓ

Nem mehetek. A gyermekeim… Nem látom sehol a fiamat, a lányomat.

DR. ADLER

A fiát ne keresse, kolléga úr! És ne adjon róla több álomjelentést.

MANÓ

Miért ne adjak?

DR. ADLER

A holtak nem álmodnak.

MANÓ

Mit beszél ön? Mit beszél, doktor úr?

DR. ADLER

Kriegsmaterial. Akarja látni? A csontvázát akarja látni?

MANÓ

Úristen! Az ájulás határán. A csontvázát… Az én Robi fiam csontvázát… Ezt tették, míg odavoltam. Humánusan, hogy ne kelljen látnom… Ordítva. Doktor úr! Ez nem lehet igaz! Lerogy a lépcsőre.

DR. ADLER

Jöjjön, Manó úr, az isten szerelmére! S mert Manó közben a boncterembeli láda felé kúszik, majd abba belekapaszkodik. Nem igaz! Nem igaz! Nem igaz!

MANÓ

Van még a világon iszonyat, ami nem lehet igaz?

DR. ADLER

Jöjjön, Manó úr! Meneküljünk!

MANÓ

Miért, uram? És kiért?

DR. ADLER

A személyes szabadságáért! Jöjjön már!

MANÓ

Szabadság? Az enyéim nélkül? Kinek kell az, uram?

DR. ADLER

Pillanatokon belül itt rekedünk! Jöjjön!

MANÓ

A ládát átölelve. A fiam koporsója mellől? De miért tette? Miért tette ezt a Hauptsturmführer*?

DR. ADLER

Ostoba kérdés! Menjünk!

MANÓ

Szépen megegyeztünk… És mit hoznál a közös vállalatba?

DR. ADLER

A saját cipőjét gumicsizmára cserélve. Itt fülelnek le mindjárt…

MANÓ

Álmot, uram… A gyermekek álmait… Az egyidejűségek csodás jeleit… Vegyesvállalat üvegkalitkával… Elcsípni… Az ébrenlét partján elcsípni a menekülő álmot… Robi fiam! Gondolhattam volna… Dr. M. a szemembe kacagott, és azt mondta: nem eszik mesét a markomból… Sír. Ennyit ért az egyezségünk…

DR. ADLER

Megragadja. Hülye ámokfutó… Gyerünk!

MANÓ

Nem! A fiamat kell tőle számon kérnem!

DR. ADLER

Miközben már kifelé cipeli. Őrült ember! Őrült!

MANÓ

Már kintről. Számon kérem a fiamat! Számon kérem!

 

A sonderesek csapatai elzúdulnak a szögesdrót kerítés felé. Dr. M. szobájában cseng a telefon. Mussfeld jön dr. M. oldalán. Kiáltozva magányos sonderes rohan a többi után. Mussfeld utánalő.

 

MUSSFELD

Kutyák! Rühös kutyák! Majd én megmutatom nektek a zsidók istenét!

DR. M.

Mélységes csalódással a sonderesek „hálátlan viselkedése” miatt. Nézd meg, mi lett az orvosaimmal. Adlerrel mindenekelőtt. És a boncsegéddel!

MUSSFELD

Igenis, százados úr! Rohantában. Lázadó kutyák! Bolsevista férgek!

DR. M.

Belép a szobájába, fölveszi a telefonkagylót. Igen, doktor Haupsturmführer! Szervusz, Thomas! Semmi bajom, nem voltam itt. Igen, a teljes sonderkommandó föllázadt. Nyolcszázhatvan ember. Igen, ez már szervezkedés volt. Nem tudom. A halál tudata járt és szervezkedett köztük. Nevet. Jól mondod, Thomas. Politikai biztosuk a halál. Még egyszer köszönöm, hogy azt a lányt megvizsgáltad. Persze. Szaporodásra tör minden, ami él. Azért vagyunk a világon, hogy megfékezzük a selejt népek szaporodását. Legyen végre minőségi világ. Szervusz, Thomas. Leteszi a kagylót.

 

Manó jön, kezében pisztoly.

 

DR. M.

Egy pillanatra meghökken, majd a legnagyobb nyugalommal kérdi. Mi van, Manócska?

MANÓ

Hände hoch!*

DR. M.

No nézd a felkelésben megkésett boncszolgát! Eltanulja papagájként a parancsszavainkat. Hogy mondtad, Häftling?*

MANÓ

Két kézre fogja a pisztolyt. Hände hoch!

DR. M.

Hände hoch! Újabb álomboltocskát nyitottál, Manó? És jutányos áron rám sóznád az álmodat, hogy erős vagy, hős, sonderes lázadó?

MANÓ

Még egyszer mondom, százados úr: föl a kezekkel!

DR. M.

Kurta nevetéssel. Sokért nem adnád, ugye, hogy ezt a látványt magaddal vidd Jahvénak* a túlvilágra? Boldogan mesélnéd neki.

MANÓ

A fiamnak mesélném, százados úr. Akit ön megsemmisített.

DR. M.

Nagyon érdekes degenerált csontjai voltak. Adler rég kifőzte már, de te még mindig hordtad ide nekem az álmait. Ez volt az egyezségünk, Manó? Élő álmokra szólt, nem hullalátomásokra, kis hazudozó zsidócskám.

MANÓ

Hände hoch!

 

Első trombitaszó.

 

DR. M.

Hallgasd csak! Elkéstél. Hőstettről szeretnél mégis odafönt mesélni Adonájnak?

MANÓ

A fiamnak, százados úr. Tudom, gyönge vigasz, és nagyon csekély elégtétel. Hände hoch!

 

Második trombitaszó.

 

MANÓ

Krisztina lányomat kérem iderendelni.

DR. M.

Fölemelt kezekkel? Micsoda stratéga. Nevet.

 

Harmadik trombitaszó.

 

DR. M.

Az utolsó trombitaszó, te víziós emberke. Nézzél csak körül. Minden őr, minden gépfegyver a helyén. Minden a régi helyére került. Egyedül te kerülsz új, szokatlan állapotba.

 

Vezényszavak, SS-őrök sorakozásának hangjai. Manó aggodalmasan hallgatózik körbe. Befellegzett.

 

DR. M.

És minden folytatódik. Es geht immer weiter, weiter, weiter.

 

Manó a pisztolyt leereszti. Dr. M. int, hogy tegye az asztalra elébe. Engedelmeskedik.

 

DR. M.

Úgy, szépen! És most Hände hoch! Cserebere!

 

Manó fölemeli a kezét. Reszket.

 

DR. M.

A pisztolyt kézbe véve. Látod, így is megy ez. Csak zsidó kell hozzá. A pisztolyt nézegetve. A partizánok lopták be nektek, ugyebár? Nem játékpisztoly?

MANÓ

Ön erről most meggyőződhet, százados úr.

DR. M.

Letérítenél engem a tudományos kutatás útjáról, Häftling?

MANÓ

Nem tetszik engem agyonlőni?

DR. M.

Te sem akartál engem.

MANÓ

A szabadulás reményében. Észre tetszett venni, hogy én csak…?

DR. M.

Nem csak! Hanem annál többre merészkedtél! Lázálomba estél. Gyávaságból lázálomba! Meg akartál engem alázni, Häftling. A német birodalmat szeretted volna magad előtt látni – fölemelt kezekkel. Mondd, nem vagy te poéta?

MANÓ

Ön nemegyszer álomboltosnak nevezett engem. Talán joggal. Én valóban elhitettem magammal, hogy ön a tudományos kutatás embere. Akinek haszna lehet az én ikergyermekeim álmaiból. Robert fiam, Krisztina lányom hasznos dolgokat álmodott önnek… és mégis…

DR. M.

Legalább most ne hazudj! Álomföljegyzések irattartóit mutatva. Amit itt összefirkáltatok: csupa hazugság! Időnyerés végett, Häftling!

MANÓ

Az ön szolgálatára…

DR. M.

Valld be, hogy a telepátiás álmok nagy részét magad ötölted ki.

MANÓ

Esküszöm, százados úr… Csak egy-két alkalommal. Amikor Krisztina lányom álmatlanságban szenvedett, és nagyon megijedt, hogy íme, itt a reggel, tovament meddőn az éjszaka, perceken belül jön az álombegyűjtő, és itt állok üres lélekkel, egyetlen szál szép látomással sem tudom fogadni. Csak ekkor segítettem őt ki. Egy apának ezt mindig meg kell tenni.

DR. M.

És egyik segélyálmod az volt, hogy megalázol engem. Hände hoch! Lőhettél is volna, de morális elégtételre, gyönyörre vágyol, mi? A durva és primitív cselekvést megveted.

MANÓ

Én az elején hálás voltam önnek, hogy a sonderkommandóban velem maradhattak a gyerekek…

 

Mussfeld jön, bokacsattogás.

 

DR. M.

Adler doktor?

MUSSFELD

Őreink agyonlőtték, százados úr!

DR. M.

Veszteségének döbbenetével. Hogy merték? Tudtom nélkül legjobb boncolóorvosomat! Hogy volt merszük? Ostoba fajankók! Dühében fel-alá járkál.

MUSSFELD

Kézigránát volt nála.

DR. M.

No és? A boncszolga kezében pisztoly volt. Nem merte használni. Gyáva népség ez, Mussfeld! A tettekkel hadilábon állnak. Tudhattátok volna!

MUSSFELD

Egyik SS-őrünket az égő kemencébe dobták elevenen. Adler is segített.

DR. M.

Segített! Mímelte nyilván a cselekvést! Manóhoz. Ő is kuncsaftod volt, Häftling? Nálad vásárolt álmot? Lázálmot a hősiességről? Mussfeldhez. Tudjátok, mit veszítettem azzal a tudós zsidóval? Ikrek százait boncoltattam vele, és ezután kellett volna mindent összegeznünk! Ott álltunk már a kanadai ötös ikrek titkának kapujában! Hülyék! Az egyébként hűvös, némelykor szinte már letargikusan szenvtelen dr. M. már-már őrjöngve folytatja. Csontokkal igazoltuk, hogy igenis vannak degenerált népek. Vannak! És semmi keresnivalójuk Európa térképén. Minekünk kell minden üres teret betöltenünk. De kevesen vagyunk, értitek? Minden, ami nemes: keveset szaporít, ezért van több egér, mint oroszlán! Adlerrel ott tartottunk, hogy benépesítjük oroszlánokkal a földet… és ők agyonlövik a legjobb embereimet. Agyalágyultak! Elmeháborodottak! Hirtelen elhallgatva megáll Manó előtt, és hangját visszafojtva folytatja. Kevesen vagyunk, de többen leszünk, ha ti egyáltalán nem lesztek. És mind a többi degenerált fajta. Mussfeld! Ennek az álomszatócsnak a thymusmirigyét akarom látni. Felrúgta bátran a külsőségeket, köszönés helyett pisztollyal állított be hozzám. A belsőségeit akarom látni. A szívét – mikroszkóp alatt! Vidd innen! Zur Sektion!* Ordítva. Zur Sektion! Kétségbeesetten. Elment a legjobb boncolóorvosom. Menjen a boncszolga is. A veszett fejsze nyele.

MANÓ

A lányomat… Krisztinát láthassam legalább… Csak egy búcsúpillanatra.

DR. M.

Hiszel a feltámadásban?

MANÓ

Nem tudom… Talán…

DR. M.

Higgyél! Ott vár téged a feltámadás, ahol az egész választott néped. A semmiben.

MANÓ

Közel hajolva a századoshoz. Hauptsturmführer úr… doktor M. – doktor Mors.

DR. M.

A golyó előtt oldódik a nyelved.

MANÓ

Sírgödör… Amit telehordtam a gyermekeim álmával. Romolhatatlansággal a romlást.

DR. M.

Kurta nevetéssel. Ó, romolhatatlan vigécálmok!

MANÓ

És ne… ne… ne mondja rám senki, hogy tévedtem. A halál torkában, túl minden jón és rosszon, a választás lehetőségétől megfosztottan… két gyermek életének bilincsével a csuklómon mi mást tehettem volna?

DR. M.

Mit játszhattál volna, mint hamis lojalitást?

MANÓ

Az ítélkezés jogát ily esetben maga az Isten is elveszti. De ha jól megnézi majd ön mikroszkóp alatt a szívemet… a häftlingszívet… parányi betűkkel ott olvasható majd az egyetlen vigasz…

DR. M.

Nocsak!

MANÓ

…hogy a halálnak is van halála, doktor Mors!

DR. M.

Próféta lettél, Manócska! Mussfeldhez. Vidd ezt a Habakukot innen!

 

Mussfeld megragadja Manót. Az dr. M. lábához veti magát.

 

MANÓ

Az isten nevére kérem, százados úr!

DR. M.

Próféta volt! És már megint féreg!

MANÓ

Egy pillanatra láthassam a lányomat. Egy búcsúpillantásra.

DR. M.

Mit perceg még a szú doktor Morsnak?

 

Mint aki most fogja fel a mélységes sértést; felrúgja Manót.

 

DR. M.

Mit pofázik a prófétakukac? Mit kíván még a sírgödörtől?

MANÓ

Bocsánat a kínban kimondott szavakért… A lányomat… Krisztinát szeretném látni, mielőtt…

SÚGÓ

Mielőtt Mussfeld tarkón lőne…

 

Manó a fejét rázza. Ezt a szöveget nem mondja.

 

DR. M.

Krisztina lányod elhagyta már a tábort.

MANÓ

Elhagyta! Még térden állva. El tetszett őt engedni… Theresienstadtba! Ez volt mindannyiunk álma, százados úr! Theresienstadt! Áldja meg önt az Isten! Hosszan nézik egymást. Manó reménnyel, dr. M. cinikus mosollyal. Áldja meg ÖNT a fennvaló…

 

Lassú függöny. Színpad sarkából Zénó segédrendező jön elő.

 

ZÉNÓ

Köszönöm, uraim! Függönyt vissza. Isteni voltál, Juliusz! Igazgató úr! Az a rúgás fenomenális! Juliuszra mutatva. Nem tudom, mit szól hozzá a rendező úr.

JULIUSZ

Lelkesítő egy rúgás volt. Az állkapcsom érzi.

AURÉL

Bocsáss meg, Juliusz. Te írtad elő. Kigombolkozik, rágyújt.

ZÉNÓ

Juliuszhoz. De miért rövidítesz a szövegen? Krisztinát szeretném látni, mielőtt Mussfeld tarkón lőne. A tarkón lövést nem mondod.

JULIUSZ

Ezt nem is kell mondani.

SÚGÓNŐ

Kimászik a súgólyukból. Művész úr! Akkor ez a mondat elmarad? Kihúzzam?

JULIUSZ

Húzza ki!

SÚGÓNŐ

Tarkón lövés kimarad. Tarkón lövés kihúzva. El.

ZÉNÓ

De miért? Nem értem.

JULIUSZ

Mert a szó is öl, nemcsak a golyó. Manó pedig élni szeretne még. Egy szógolyóval nem előzheti meg Mussfeld lövését. Érted már, Zénó?

AURÉL

Enyhe kötekedéssel. Még nem érted Juliusz szómágiáját? Teremtő ura, haragos Jehovája, megváltó Istene: a szó. Ez a vallása is. Ti csak úgy gondoljátok, hogy izraelita…

JULIUSZ

Különben nem írnék drámát. Felcsapnék belügyi biztosnak.

 

Nevetés.

 

MUSSFELD

Mehetünk kávézni?

JULIUSZ

Negyedóra múlva folytatjuk a próbát, uraim. Abtreten!*

ZÉNÓ

A segédrendező is mehet? Danke.

JULIUSZ

Egyedül az igazgató úrral szeretnék beszélni még. Ha nem sietsz, Aurél…

 

Zénó, Mussfeld, az SS-őrök kimennek.

 

AURÉL

Milyen voltam, Juliusz?

JULIUSZ

Épp erről szeretnék veled beszélni.

AURÉL

Akkor még mindig nem tetszem neked.

JULIUSZ

Egészében jó volt. De valami zavart engem. A halálnak is van halála, doktor Mors, mondom neked, és keresem a tekintetedet. Pisztollyal a kezében Manó gyáva ember. De szavakkal ágyúzni képes. A szemed közé szeretném lőni a halál bizonyosságát, de nem figyelsz eléggé rám. Így a gondolat nem talál célba.

AURÉL

Elkalandoztam. Kínos ügy jutott eszembe.

JULIUSZ

Egyetlen kínos ügy az egész életünk. A szerepedre figyelj.

AURÉL

Valamit el kell mondanom neked.

JULIUSZ

Mondd! De kérlek, amikor végre megfejtem a neved értelmét, és doktor Morsnak nevezlek, tapadjon rám az ijedelmed. Homlokon akarlak lőni. Homlokon, mint egy lábatörött lovat.

AURÉL

Mivel, te gyáva Häftling?

JULIUSZ

A halál tudatával.

AURÉL

Doktor Mors ezzel talán nem rendelkezik?

JULIUSZ

Empátiahiányban szenved.

AURÉL

Nem bírja beleképzelni magát a mások helyzetébe?

JULIUSZ

Még a sajátjába sem. A saját halálába sem.

AURÉL

Kivetkőzött a bőréből.

JULIUSZ

Mint minden tirannus. Mondd már azt a kínos ügyet!

AURÉL

A fiadról van szó.

JULIUSZ

Gondoltam.

AURÉL

Tegnap fölkeresett valaki a Belügyi Biztosságtól.

JULIUSZ

És Tomi felől érdeklődött.

AURÉL

Igen.

JULIUSZ

Reménykedéssel. És megmondtad neki, hogy a gyermek az őrület szakadékáig jutott? Megpróbáltad elmondani neki, mit jelent egy tizenöt éves gyermeket kamaszos szervezkedésért hadbíróságilag ötévi börtönre ítélni? És várni, lesni a nagykorúságát, hogy lecsapjanak rá? Megmondtad, hogy néhány nap múlva tizennyolc éves lesz, és az iskola padjából egyenest a börtönbe viszik?

AURÉL

Istenem! Épp azoknak magyarázzam ezt, akik a gyermekpört konstruálták? És három évvel az ítélet után? Post festa?

JULIUSZ

Bocsáss meg. Csak nézelődöm folyton emberi szolidaritás után. Vissza-visszatérő madaras álmom, hogy a fészekből kiesett verébfióka körül csapatostul sírnak-rínak az öreg verebek.

AURÉL

Elmúlik, öreg verébatya.

JULIUSZ

Az álom?

AURÉL

A börtön.

JULIUSZ

Londonban láttam egy embert, égő, lángoló kalappal a fején a sétáló tömegben. Senki egy pillantást nem vetett rá. Mert nem illik kíváncsiskodni. Itt jön-megy az én Tomi fiam, égő kalap helyett ötesztendei börtönbüntetéssel a fején, és senki részéről egy árva tiltakozás. Mert nem illik tiltakozni.

AURÉL

Nem úgy van az.

JULIUSZ

Mert vélekedni kockázatos. Láttál te ősz hajú gyermeket? Tudod, hogy a fiam ebbe beleőszült?

AURÉL

Meg kell védenünk őt az újabb szamárságoktól. Erről akartam neked szólni.

JULIUSZ

Nem értem.

AURÉL

Tomi fiad megesküdött a műszakiak előtt, hogy kegyelmi kérvényével fölverekszi magát a dísztribünre az Elnök elé.

JULIUSZ

Hol? Mikor?

AURÉL

Itt és ma. Az Elnök születésnapján. Madaras álmok helyett erre kellene vigyázni.

JULIUSZ

Félig magamagának. Excellenciádnak tudnia kellene, hogy tavasz tavaszra jön, s én futórózsaként benövök lassan a börtön ablakán.

AURÉL

A másik verebes poéta. De szép! Nagyon szép.

JULIUSZ

Ezt írta legutóbb az Elnöknek. De ilyen szavaktól csak nekem csurog a könnyem.

AURÉL

Hogy önmagát bátorítsa a vallomás előtt. Könnyezés helyett cselekedni kell.

JULIUSZ

Mit cselekedtél?

AURÉL

Meghökken, majd némi habozás után. Megkértem az őrnagyot, hogy esztelen szándékában akadályozzák meg a gyereket. Én mondom el neked, hogy ne másoktól tudd meg.

JULIUSZ

Följelentetted a fiamat!

AURÉL

A figyelmeztetés, épp a gyerek érdekében, nem följelentés.

JULIUSZ

Miért nem nekem szóltál? Miért a belügyi biztosnak?

AURÉL

Mert a mindent megbocsátás bűn a fiaddal szemben. És te nem akadályoztad volna meg ebben a…

JULIUSZ

Miben? Miben?

AURÉL

A botránykeltésben. És épp most, ilyen puskaporos hangulatban, a tavaszi sikertelen merénylet után. Mikor az Elnök feje fölött elszálló madár is gyanús! Nem érted?

JULIUSZ

Nem.

AURÉL

Országos híre ment volna, Juliusz, hogy valaki már megint megzavarta a nemzeti ünnepet. Hoffmann Tamás? Tomika? Nyavalyát! Az állami színház egyik alkalmazottja. És azt kérdezték volna: ki ott az igazgató? És mit keres az együttesben egy börtöntöltelék? Hát nem tartom eleget a hátam? Ezt is vállaltam volna?

 

A súgólyukból a súgónő mászik elé, s igyekszik elosonni. Juliusz elhűlten nézi, s mutat rá némán.

 

AURÉL

Álljon csak meg! Maga mit keres itt? Mit csinált ott mostanáig?

SÚGÓNŐ

Riadtan. Bocsánat, igazgató úr… Bocsánatot kérek…

AURÉL

Mit csinált ott, asszonyom?

SÚGÓNŐ

Bocsánatot kérek… A súgópéldányban…

AURÉL

Mi van a súgópéldányban?

SÚGÓNŐ

Zűrzavar… És amiatt…

AURÉL

Mi miatt? És miféle zűrzavar?

SÚGÓNŐ

Az utólagos szövegek… Hoffmann úr kiegészítései…

AURÉL

Mi van velük? Nyögje már ki!

SÚGÓNŐ

Hiányzik róluk a cenzúra pecsétje… És emiatt… bocsánatot kérek… Nem akartam hallgatózni…

AURÉL

No menjen.

 

Súgónő el.

 

JULIUSZ

Utánakiált. Asszonyom, maga is besúgó?

 

A súgónő gyanúsan erős felháborodása, távozás közben. Aurél, Juliusz hosszan nézik egymást.

 

AURÉL

Azt akarod mondani tehát, hogy én besúgó vagyok.

JULIUSZ

Benéz a súgólyukba, majd összeszedve minden bátorságát. Talán.

AURÉL

Barátomnak véltelek. De hát kötözni való őrült vagy.

JULIUSZ

Így van ez, látod. Káprázatos világ! Én is így gondoltam, hogy a barátommal megyek egy úton. Hát a besúgómmal mentem, káprázatos világ, nem?

 

Az igazgató letörten nézi Hoffmannt.

 

AURÉL

Így értelmezted az őszinteségemet. Pedig valakinek tennie is kell valamit a fiad érdekében.

JULIUSZ

Gyönyörű tett volt. Hősi cselekedet. Hazafias.

AURÉL

Kitörve. Cselekedtél volna magad. Bármit, amivel a kölyködet mentheted.

JULIUSZ

Ügyvédek hadára ment el minden pénzem. Mi mást tehettem volna? Gyújtsam föl magam?

AURÉL

Volt, aki megtette!

JULIUSZ

Köszönöm a baráti sugallatot. Álmomban…

AURÉL

Álmomban!

JULIUSZ

…már meg is tettem volna. Mert a szél befújt hozzám az ablakon, és azt mondta: jöjj!

AURÉL

Mert a szelek nem meditálnak! Fújnak!

JULIUSZ

Az ajtó ravaszul fölpattant előttem, és azt mondta: menj!

AURÉL

Mert az ajtó nem filozofál.

JULIUSZ

Én azonban ott hevertem az apai szeretet láncaira verve.

AURÉL

Tudom! Nietzsche! Ilyen a hősöd is a színdarabodban! Csetlik, botlik, morális elégtételre vágyik, és elhajítja a pisztolyát.

JULIUSZ

Mert nem vagyok dilettáns! A hősömmel nem tehetek azt, amit akarok. Nemcsak én látom őt: ő is lát engem, és azt kérdi: Hoffmann úr, amit ön akkor nem mert megcselekedni, miért bízná most rám, hogy megtegyem? És hallgatnom kell rá, mert nem vagyok dilettáns!

AURÉL

Akkor hagyd abba az auschwitzi trilógiákat! Felejtsd már el, hogy zsidó vagy!

JULIUSZ

Felejteném, de nem hagyják. Nem hagyjátok!

AURÉL

Besúgó vagyok tehát, és antiszemita! Hát vedd tudomásul, Juliusz, itt ma este nem lesz előadás. Ezt a szerepet én nem játszom el!

JULIUSZ

Aurél, én ezt nem terád… elsősorban nem terád értettem. Csak mivel magad is ott vagy képviselőként a hatalmasok között…

AURÉL

Ezt a szerepet nem játszom el! Gyorsan kimegy.

JULIUSZ

Aurél! Ez a dráma nem magánügyem… Ez igen fontos lenne…

 

Csönd. A villany kialszik. Koromsötétség.

 

JULIUSZ

Világosító! Mi történt? Mit csináltok ott?

 

Csönd. Deszkanyikorgás, majd léptek zaja. Juliusz zseblámpával világít körbe-körbe. A fénysugár a titokzatos látogatók lépteinek nyomát követi, de senkit sem látni.

 

JULIUSZ

Riadtan. Ki az? Ki járkál itt? Hé, világosító! Adjátok vissza a fényt!

 

A léptek kopogása. Suttogás, aminek értelmét nem lehet kivenni.

 

JULIUSZ

Hé! Kik vagytok, és mit kerestek itt?

 

E pillanatban kicsapódik a nézőtér szárnyas ajtaja. A város zaja, harsány éljenzés, hurrázás, kórusok hangja: Felicita! Katonazenekar, díszlövések. A nemzeti gárdisták éneklő csapata vonul fel a színpadra. Akármifajta bizarr egyenruha lehetséges. A gárdisták maszkot viselnek. A fanatizmus vigyora. A céltalan őrjöngés változatai. Pogrom előtti hangulat. Egy mutatóujj hiányzik csupán, mely rámutasson bárkire: íme, a bűnös! A lelki, tudati fegyverkezési hajsza felhalmozott energiája. A gárdisták skandált vagy énekelt szövege:

 

 
Miénk az ősi föld, s a dicsőséges múlt!
 
Hordák rémuralma mindörökre elmúlt!
 
Miénk az ősi föld, és miénk a jövő!
 
Pusztuljon az útból minden jövő-menő!
 
Idegen érdek és idegen szó,
 
vesszen mind, aki nem közénk való!
 
Ellenünk van, aki nincs velünk!
 
Akad majd számára kötelünk!

 

A gárdisták felcsörtetnek a színpadra. Derengő fény. Juliusz a boncteremből leselkedik rájuk.

 

I. MASZKOS

Hol vagytok, művész urak? Nem ünnepeltek velünk?

II. MASZKOS

Arbeit macht frei! Nem ünnepelnek, csak dolgoznak.

III. MASZKOS

Majd megtanítjuk őket kesztyűbe dudálni!

 

A fenti szövegre énekelve táncolnak. Egyikük észreveszi Juliuszt.

 

IV. MASZKOS

Né, hol van! Gyerünk táncolni, te komédiás!

 

Néhányan megragadják Juliuszt, a színpad közepére lökdösik. Körültáncolják.

 

V. MASZKOS

Táncolj, komédiás! Táncolj!

 

Egyikük kést ránt.

 

VI. MASZKOS

Aki nem táncol velünk, az ellenünk táncol! Mozgás!

 

Juliusz végül a kör közepén a táncosok mozdulatait utánozva csetlik-botlik.

 

VII. MASZKOS

Így, látod! Csak így vagy közénk való!

 

Közben az egyik maszkos a díszletet veszi számba, s Hitler képét meglátva, felordít.

 

I. MASZKOS

Nézzétek, egy idegen pasas képe a falon! Adler asztaláról tintásüveget kap föl, és vágja a képhez. A mi szeretett Elnökünk képe büdös nekik! Idegeneket aranyoztatnak rámába!

II. MASZKOS

Gyerünk a reformátusok internátusába!

III. MASZKOS

Menjünk a katolikusokhoz is!

 

Énekelve elvonulnak, Juliusz az üvegcserepeket kezdi összesepregetni. Zénó jön.

 

ZÉNÓ

Mit sepersz, Juliusz?

JULIUSZ

A jövendő cserepeit.

ZÉNÓ

Mi történt?

JULIUSZ

Félig eszelősen. Miénk az ősi föld s a dicsőséges múlt! Hordák rémuralma mindörökre elmúlt!

ZÉNÓ

Mi van veled?

JULIUSZ

Ellenünk van, aki nincs velünk! Akad majd számára kötelünk…

ZÉNÓ

Annyira ne vedd a szívedre.

JULIUSZ

A kötelet?

ZÉNÓ

Aurél dühét. Elmúlik. Kezdhetjük a próbát?

JULIUSZ

Ha doktor M., alias Frank Aurél igazgató úr hajlandó…

ZÉNÓ

Elmenőben. Bolond vagy. Kiáltja. Készülődés, uraim és hölgyeim, a második felvonásra! A tizenkettedik sonderkommandó második felvonása következik.

 

*

 

A hangtechnikus bekapcsolja a magnóját. Rámpazaj. Mozdonykürt hangja, vérebek ugatása, gyermeki sírás. SS-őrök parancsszavai: „Alles heraus! Die Zwillinge vorwärts! Alles dort lassen!” Fúvószenekar. A nézőtéren Tomi szalad keresztül. A színpadra fölugorva pisztolyt nyújt át Juliusznak.

 

TOMI

Apa! Apa! Tedd el gyorsan!

JULIUSZ

Mi történt, fiam? Tomi! Mit tettél már megint?

TOMI

Üldöznek.

JULIUSZ

Kik üldöznek?

TOMI

Belügyi biztosok, kutyák és rendőrök.

JULIUSZ

Hangtechnikus! Kapcsold már ki azt a rámpazajt!

 

Csönd.

 

JULIUSZ

Mondd még egyszer, Tomi. Kik üldöznek?

TOMI

Belügyi biztosok, kutyák és rendőrök. Zavard el őket apa, ha jönnek.

JULIUSZ

Én? Hoffmann Juliusz zavarja el a belügyi biztosokat, a kutyákat és rendőröket? Elment az eszed, fiam. És ki engedte meg neked újból, hogy pisztolyt végy magadhoz?

TOMI

A kellékes.

JULIUSZ

Hányszor mondjam neked? Egyszer majd igazi pisztolynak vélik, és meggyűlik a bajod! A pisztolyt zsebre vágja. Nagyon kívánsz egy újabb házkutatást?

TOMI

Tartsd szóval őket, ha jönnek. Én addig beöltözöm a próbához. Nem fognak felismerni. El.

 

Zénó segédrendező hangja a hangszóróban: „A tizenkettedik sonderkommandó második felvonásának próbáját kezdjük.”

 

II. Belügyi Biztos fegyveres rendőrrel csörtet keresztül a színháztermen.

 

JULIUSZ

Hagyd abba, Zénó! Még nem kezdjük. Kedves vendégek érkeztek.

 

Leszedi a feliratot az akasztófáról.

 

II. BELÜGYI B.

Fellép a színpadra. Ne mozduljon, igazolja magát!

JULIUSZ

Én? Először talán ön. Önök.

II. BELÜGYI B.

Miközben int a rendőrnek, hogy körbekutasson. Ne marháskodjunk, uram! Ide beszaladt az utcáról valaki.

JULIUSZ

Én nem szaladtam, biztos úr!

II. BELÜGYI B.

Igazolja magát!

JULIUSZ

Már megint házkutatás? Színházkutatás?

II. BELÜGYI B.

Uram, nem babra megy a játék. Igazolja magát.

JULIUSZ

Nincs nevem. Häftling vagyok. És boncszolga.

II. BELÜGYI B.

A papírját, uram! Ne marháskodjunk! A személyi igazolványát.

JULIUSZ

Felgyűri karján az ingét. Tessék.

II. BELÜGYI B.

Mi akar ez lenni?

JULIUSZ

Az igazolványom. Lágerszám.

 

A biztos elképedve néz Juliuszra, majd közelebb hajolva, a tetovált számot nézi meredten. I. Belügyi Biztos jön, fegyveres rendőr kíséretében.

 

I. BELÜGYI B.

Megkerült a bandita? Megkerült?

II. BELÜGYI B.

Őrnagy úrnak alázatosan jelentem: azt mondja, nincs neve, közben mégis van, mert elszólta magát: Häftlingernek hívják, foglalkozása boncoló… s a karját mutogatja.

I. BELÜGYI B.

Ökör! Mondtam, hogy fiatal tacskó volt! Miért zavarod Hoffmann művész urat? Nem a mi fajtánk, de mindig lojális volt, és leleplezi nekünk a fasizmust. Színházba nem jársz, te barom? Kéznyújtás. Ne haragudjon, művész úr! Az ismeretségünk egyoldalú, mivel csak én kísérhetem önt figyelemmel… a színpadon… Hehe!

JULIUSZ

Fordítva nem lehetséges.

I. BELÜGYI B.

Mi közönséges halandók vagyunk. Azt a fiatalembert keressük, akinek a kezében pisztoly volt, és ide bemenekült. A rendőrhöz. A kijárathoz!

 

Rendőr elállja a kijáratot.

 

I. BELÜGYI B.

II. Belügyihez. Őrmester! Az öltözőket!

II. BELÜGYI B.

Igenis, őrnagy úr! El.

JULIUSZ

De mit történt, kérem?

I. BELÜGYI B.

Majd ha megkerül a tettes.

JULIUSZ

Milyen tettes? Mit követett el a tettes?

I. BELÜGYI B.

Szúrósan. Nem mondta el önnek, amikor ide bemenekült?

JULIUSZ

Nem. Észbe kapva. De nem is mondhatta. Nem voltam jelen.

I. BELÜGYI B.

Hol volt ön tíz perccel ezelőtt?

JULIUSZ

Itt voltam… már nem is tudom pontosan, hol voltam. De tudom már. Odabent voltam a krematóriumban! Következőleg nyilvánvalóan időhúzás végett mesél.

I. BELÜGYI B.

Micsodában?

JULIUSZ

Tetszik tudni, őrnagy úr… itt a krematóriumban ritka csoda történt. Tessék elképzelni: háromezer ember volt a gázkamrában…

I. BELÜGYI B.

Kissé ironikus érdeklődéssel. Csak nem?

JULIUSZ

Egyetlen személy, egy tizenéves kislány nem fulladt meg. Életben maradt.

I. BELÜGYI B.

Életben.

JULIUSZ

A hullahordó sonderkommandósok ott találták a terem bejáratánál a fal mellett hörögve, erőtlenül csapkodva. Fölkapták, kihozták. Adler doktor után szaladtak…

I. BELÜGYI B.

Aha.

JULIUSZ

Adler doktor három Lopelin injekciót fecskendezett gyorsan a kislány karjába, mire magához tért, a két szeme két könnytócsa… Megszólalt. Mama, nem látom már a fényeket.

I. BELÜGYI B.

Ó!

JULIUSZ

A kulcscsontja tájékán bőrkrétával meghúzva ott volt a jel is, hogy a szájában arany van. Aranyfog vagy aranytömés…

I. BELÜGYI B.

Ajaj!

JULIUSZ

Mussfeld, a krematóriumi főlövész golyót akart repíteni a kislány tarkójába…

I. BELÜGYI B.

Igen. És hol van, aki ide bemenekült?

JULIUSZ

Megijedt a szerencsétlen, hogy majd őt vonják felelősségre.

I. BELÜGYI B.

A színpadra kéretem a teljes együttest!

 

A színészek jönnek rendre. Csevegnek, némelyik szendvicsét majszolja.

 

JULIUSZ

Jönnek már!

I. BELÜGYI B.

Kérje meg a színész urakat, hogy álljanak sorba.

JULIUSZ

Kérlek, barátaim! Úgy, ahogy az őrnagy úr mondja…

EGY HANG

Ünnepi seggbe rúgás lészen?

I. BELÜGYI B.

Ki az, aki ilyeneket kérdez?

MÁSIK HANG

Ne tessék firtatni. Színésznek és bolondnak nincs törvénye.

I. BELÜGYI B.

Majd lesz! Míg az országban merénylők mászkálnak, és az Elnök életére törnek, mindenre drákói törvényünk lesz!

HARMADIK HANG

Az álmokra is!

I. BELÜGYI B.

Talán azokra is. Mert gyanús eszmék között ellenséges álmok is teremnek. Tudják önök, hogy lefüleltünk egy kémet, aki álmában fecsegett?

MÁSIK HANG

És lesznek álombesúgók is?

I. BELÜGYI B.

Tisztességes hazafinak az álmaitól sem kell rettegnie.

HARMADIK HANG

Dicső, szép dolgot álmodni…

JULIUSZ

Hagyjátok abba, fiúk!

I. BELÜGYI B.

Mondják csak. Legalább megismerkedünk az önök színházának politikai atmoszférájával. És ez állami színház. Mi lehet akkor másutt, ahol semmi felügyelet…?

HARMADIK HANG

A gondolkodás Szodomája, Gomorrája!

EGY HANG

Bárcájuk van a nézetbeli kicsapongásra!

JULIUSZ

Könyörgöm, fiúk!

I. BELÜGYI B.

Majd sor kerül az ilyen bárcákra is. Milyen fegyvereket használnak itt önök?

JULIUSZ

Hatlövetű játékpisztolyokat. Mikulás típus.

I. BELÜGYI B.

Igazi nincs köztük?

EGY HANG

Az igaziak önöknél vannak.

I. BELÜGYI B.

Kedélyeskedve. Mert ugyebár, kés, pisztoly, olló…

MÁSIK HANG

Nem gyerek kezébe való. S a nép még gyermekkorát éli.

HARMADIK HANG

Addig boldog az ember.

EGY HANG

Míg mindennap a seggére vernek.

I. BELÜGYI B.

Szemrehányólag néz Juliuszra. Hagyjuk, uraim, a népet és a seggreverősdit. Nehogy megértsem véletlenül a célzásaikat. Hoffmann úr, látni szeretném a pisztolyokat.

MÁSIK HANG

És nem fogunk úgy járni, mint Ihajcsuhajdiában szoktak?

I. BELÜGYI B.

Juliuszhoz. Ez micsoda már megint?

JULIUSZ

Tetszik tudni… Ihajcsuhajdia a kollégák tréfálkozásaiban egy mesebeli ország, ahol… az illetékesek kedvenc foglalkozása a házkutatás. Ha pedig gyanús dolgokat találnak: ottfelejtenek egy pisztolyt. Ölébe gyűjti a pisztolyokat.

I. BELÜGYI B.

Megjátszott tudatlansággal. Miért felejtenék ott?

JULIUSZ

Hogy a következő házkutatásnál megtalálják.

HARMADIK HANG

És ihaj, csuhaj, börtönben a tulaj!

I. BELÜGYI B.

A tulaj tartson malacot a háznál, ne pisztolyt.

JULIUSZ

A halom pisztolyt a boncasztalra borítja. Tessék!

I. BELÜGYI B.

Hányat csináltattak? Számol.

JULIUSZ

Tizenhármat.

I. BELÜGYI B.

Szerencsétlen szám. De csak tizenkettő van itt.

JULIUSZ

Ijedten. Bocsánat. Nálam van a tizenharmadik.

I. BELÜGYI B.

A pisztolyt vizsgálva. A boncszolga is lövöldöz?

JULIUSZ

Csak szeretne. De végül nem süti el a pisztolyát. Ennél többre vágyik. Erkölcsi elégtételre.

I. BELÜGYI B.

Derék ember.

EGY HANG

Éppen az önök kedvére való!

I. BELÜGYI B.

Dühösen. Elég legyen, uraim, a szemtelenkedésből! Az Elnök életének biztonsága nem gyerekjáték! Mi felelünk ezért, nem önök! És ha civil módra nem boldogulok itt, felléphetek katonaként is. Ártatlan embert megvádolni nem akarok, de jogom és kötelességem minden pofát közelről megnézni. Hoffmann úr, szólítsa elém az embereit. Akivel végeztem, elhagyja a színpadot. Arbeit macht frei, ahogy önök írják itten.

JULIUSZ

Nem mi írtuk. Nekünk írták.

I. BELÜGYI B.

Nem csodálom! Örökös pofázással nem lehet rendet tartani. Kérem az embereit! Más dolgom is van a mai napon!

JULIUSZ

Sorba, fiúk! Hol a női zenekar?

TÖBB HANG

Ruhapróbán. A szabóműhelyben.

 

A színészek gyorsan felsorakoznak.

 

EGY HANG

Antreten zum Appel!*

MÁSIK HANG

Stillstand! Mützen ab!*

 

Mire a biztos ámulatából felocsúdik, a színészek hétig jutnak a számolásban.

 

A SZÍNÉSZEK

Szabályos katonai fejmozdulattal. Ein, zwei, drei, vier, fünf, sechs, sieben…

I. BELÜGYI B.

Hagyjuk a játékot, uraim!

MÁSIK HANG

Acht, neun, zehn…

I. BELÜGYI B.

Alig titkolt dühvel. Ruhe, verfluchte Hunde!* Döbbent csend. Játszani én is tudok, ha kell. De nem játszani jöttem ide. Aki pedig tovább szemtelenkedik, viselni fogja a következményeit. Rendező úr, tegye lehetővé, hogy teljesítsem a kötelességemet.

JULIUSZ

Kolléga urak! Szépen kérlek benneteket! Viselkedjetek fegyelmezetten. Oberscharführer Mussfeld!

 

Mussfeld kilép, a biztos alaposan szemügyre veszi. Juliusz tudván, hogy a parókát és álszakállt viselő Tomi is gyorsan sorra kerül, magyarázataival az időt szeretné húzni, már-már csodára várva.

 

I. BELÜGYI B.

Az úr tehát egy Oberscharführer*

JULIUSZ

A krematórium főlövésze. Ha nincs annyi Häftling, vagyis deportált, hogy a gázkamrát működésbe hozzák, Mussfeld lövi tarkón a kiválasztottakat.

I. BELÜGYI B.

Ocsmány egy szerep. Köszönöm, elmehet.

 

Mussfeld távozik.

 

JULIUSZ

Doktor Adler.

 

Adler kilép.

 

I. BELÜGYI B.

A mi kitűnő színészünk.

JULIUSZ

Hauptsturmführer doktor M. boncolóorvosa. Főleg ikreket boncol, hogy dr. M., akit az igazgató úr alakít, de most nincs jelen, megfejtse a kanadai ötös ikrek születésének titkát. Hogy minden német anya legalább öt fiút szüljön a Vezérnek…

I. BELÜGYI B.

Remélem, nem szónokolnak itt önök a gyermekáldás ellen.

JULIUSZ

Isten ments!

I. BELÜGYI B.

Köszönöm, elmehet.

 

Adler távozik.

 

JULIUSZ

Első Sonderes!

 

Első Sonderes kilép.

 

I. BELÜGYI B.

Miközben profilból is megfigyeli. Olvastam a sonderkommandókról.

JULIUSZ

Ő, kérem, egy hullahordó Sonderes.

I. BELÜGYI B.

A hullahordó Sonderesnek a hangját szeretném hallani.

I. SONDERES

Az enyémet, őrnagy úr?

I. BELÜGYI B.

Igen, az önét, művész úr!

I. SONDERES

Énekeljek?

I. BELÜGYI B.

Ne énekeljen. Mondjon valamit.

I. SONDERES

Torzít talán a lehallgatójuk? Hát kérem… A gázkamrában mi szedjük széjjel a gúla alakú hullahegyet. Legalul vannak a gyermekek, öregek, felül a legszívósabbak… A csuklójukra vontatószíjakat kapcsolunk…

I. BELÜGYI B.

Köszönöm. Hogy hívják önt?

I. SONDERES

Ricardo néven ismer a város. Szegény, de becsületes szülők gyermeke…

I. BELÜGYI B.

A következőt kérem!

 

Első Sonderes távozik.

 

JULIUSZ

Második Sonderes! Vontatókommandó!

 

Második Sonderes előáll.

 

II. SONDERES

Itt jobbról tizenöt kemencében ég a tűz… a hullákat hármasával rakjuk egy tolószerkezetre…

I. BELÜGYI B.

Tudjuk, tudjuk! A következőt kérem!

 

Második Sonderes távozik.

 

JULIUSZ

Harmadik Sonderes!

 

Harmadik Sonderes előáll.

 

III. SONDERES

Mi az áldozatok haját nyírjuk, mert az emberi haj a legérzékenyebben reagál a nyirkos és a száraz levegőre, minek folytán időzített bombákhoz…

I. BELÜGYI B.

Ne tanítson engem a bombagyártásra. Elmehet!

 

Harmadik Sonderes távozik.

 

JULIUSZ

Krisztina!

 

Erika előlép.

 

I. BELÜGYI B.

A mi kedvenc fiatal színésznőnk. De nem Krisztina…

JULIUSZ

Csak szerepe szerint Krisztina. Valójában Erika.

I. BELÜGYI B.

A művésznőt ismerjük, szeretjük, becsüljük. Énekelni is fog a darabban?

ERIKA

Nem, uram. Ebben nem fogok énekelni. Ezúttal csak mesemondó vagyok.

I. BELÜGYI B.

Auschwitzban? Mesemondó?

ERIKA

Álommeséket mondok doktor M.-nek. Vagy talán meseálmokat.

I. BELÜGYI B.

És azt minek? Mi végett?

ERIKA

Tessék elképzelni egy csőre töltött pisztolyt az ember szívének szegezve. Türelmetlen, de kíváncsi pisztolyt. Mielőtt a golyóját a szívbe küldené, tudni szeretné, hogy ez a szív mit álmodott legutoljára. Mert az élettel együtt az is kell neki, amit az élet álmodott. Én tehát mondom az álommesét, a meseálmot, abban a reményben, hogy amíg mondom, a pisztoly megfeledkezik eredeti szándékáról. A szerepem tehát: halálandalítás…

I. BELÜGYI B.

Halálandalítás. Érdekes. Köszönöm. Elmehet.

 

Erika távozik.

 

A következőt kérem!

JULIUSZ

Negyedik Sonderes! Foghúzó kommandó!

 

Negyedik Sonderes kilép. Utána már Tomi következik. Parókát és csíkos rabruhát öltött, ám ezzel nemhogy elvegyült volna, hanem inkább kirí a társai közül. A Sonderes, Juliusz nyugtalanságát észlelve, maga is segíteni akar neki az időhúzásban. Ezzel még inkább fölkelti a belügyi biztos gyanakvását.

 

IV. SONDERES

Hoffmann úr darabjában a Negyedik Sonderes vagyok. Az áldozatok szájában található aranyat, platinát, ezüstöt értékesítjük. Feszítővasakkal…

I. BELÜGYI B.

Olvastuk! Olvastuk!

IV. SONDERES

Akinek a szájában arany és platina volt, azt előzetesen már zsírkrétával megjelölték…

I. BELÜGYI B.

Járt-e kint ön a dísztribün előtt?

IV. SONDERES

Nem jártam, uram.

I. BELÜGYI B.

Köszönöm. A következőt kérem! A könyökömön jön már ki ez a rengeteg rémség.

JULIUSZ

Bocsánat, őrnagy úr! Elnézést kérek az ön könyökétől.

I. BELÜGYI B.

Miért kell nekem ezt a rémséggyűjteményt itt most meghallgatni?

JULIUSZ

A Sonderes nem hibás. Én vagyok a hibás, mert személyes élményeimet szabadítottam rá a darabra.

I. BELÜGYI B.

Nekem is rengeteg a személyes élményem, Hoffmann úr, mégsem írok darabot belőlük.

 

Rövid kacagás a színészek sorában.

 

EGY HANG

Pedig tanulságos lenne!

I. BELÜGYI B.

Ne kacagjanak, uraim! Az emberiség fele normális, a másik fele művész. Semmi baj! De mire való a múlt rémségeit ilyen töményen a torkunkba gyömöszölni? Nem elég, amit már eddig hallottunk? Majdanekről, Treblinkáról, Auschwitzról, Eichmannról, Mengeléről, Ilse Kochról, az emberbőrből készült lámpaernyőről és isten tudja, még miről! Minek kell ez most nekünk? Amikor az ország jórészét akarják elvenni tőlünk!

JULIUSZ

Csöndesen. Hát talán…

I. BELÜGYI B.

Önök sem tudják.

JULIUSZ

Kitörve. Tudjuk! Osztozkodás végett! Hogy osztozkodjunk a szörnyűségeken.

I. BELÜGYI B.

Nem osztozunk! Az én nemzetem is szenvedett. Az nekem épp elegendő.

JULIUSZ

Akkor mást mondok, uram. Ne osztozzunk egymás emlékeiben… Nem kívánom… Nem kívánhatom el öntől, hogy a Negyedik Sonderes… az auschwitzi foghúzó kommandó mindennapi dolgában elmerüljön… annál is inkább, mivel azok a kitépett fogak az én apám, anyám kitépett fogai voltak. Ez önnek nem azt jelenti, amit nekem – ki fogorvos fiaként… apja szavaival szokta mondogatni: anyám szájában kacag a jobb felső hetes. Ez volt az egyetlen aranyfoga, és így mondtuk, ha felszabadultan kacagott anyám: ó, nincs baj, kacag a jobb felső hetes. A testvéreim száját elhamvasztás előtt nem kellett feszítővassal felnyitni. Még munkaképtelen, kiskorú gyermekek voltak, értéktelen, töredezett rizsfogakkal.

 

Csönd. Juliusz a saját meghatódottságától kissé zavartan néz körül, szeme minduntalan megakad Tomin. A belügyi biztos is látható szánalommal tekint rá.

 

JULIUSZ

Istenem! Miért is beszélek én most erről? Nem kívánok ebben osztozkodást, őrnagy úr. A drámával is csak űrt szeretnénk betölteni. Egy üres helyet a mások szívében, ahol a beleérző készségnek kellene lakoznia. Az emberi hajlamnak, hogy a mások bőrébe is bele tudjuk képzelni magunk. Adott esetben a lenyúzott emberi bőrbe is, amit ön említett, amelyből kesztyű készült egy Ilse Kochnak, hogy gyermeki fejet simogasson vele. Ezt úgy is hívják, hogy: empátia. Einfühlung…

 

Szívéhez kapva leül. Tomi hozzászalad, átkarolja.

 

TOMI

Apa! Mi bajod, apa?

JULIUSZ

Semmi, fiacskám.

TOMI

Vizet hozok! Kiszaladna, az őrnagy visszafogja.

I. BELÜGYI B.

Sehová! Nézi merőn, majd letépi a parókáját. Úgy tudom, hogy Auschwitzban nem tűrték a bozontos hajat.

 

II. Belügyi Biztos jön.

 

II. BELÜGYI B.

Őrnagy úr, sehol senki gyanúsat nem találtam.

I. BELÜGYI B.

Itt a jómadár!

II. BELÜGYI B.

Zsidónak álcázva. Megkerültél hát, büdös zsidaja?

EGY HANG

Gázkamrába vele!

I. BELÜGYI B.

Nem ironizálunk ott! Az állampolgárt nem sértegetjük, őrmester!

II. BELÜGYI B.

Bocsánat! Csak az álorcára mondtam.

I. BELÜGYI B.

Az álorcát sem sértegetjük! Megmotozni!

 

II. Belügyi Biztos Tomit motozza.

 

II. BELÜGYI B.

Hol a pisztolyod?

TOMI

Már leadtam. Ott van az asztalon.

JULIUSZ

Játékpisztoly volt.

II. BELÜGYI B.

Üres töltényhüvelyekből készült pánsípot talál Tomi zsebében. A töltények! Itt vannak a töltények! Mi ez, fiatalúr? Kitől kaptad?

TOMI

A lőtéren szedtem össze. Ki vannak már lőve.

II. BELÜGYI B.

És ki lőtt velük? Ki lőtt velük?

TOMI

Nem tudom. Önök.

II. BELÜGYI B.

Mi célod volt velük? Újratölteni? Mit akartál velük?

TOMI

Bemutatom. A tölténypánsíppal az álomdalt adja elő. Halk kíséret is elképzelhető.

I. BELÜGYI B.

Kikapja Tomi kezéből a fura zeneszerszámot. A lényegre térjünk. Hol a pisztolyod?

II. BELÜGYI B.

Pofozza. Hol a pisztolyod? Elő vele! Ne marháskodjunk.

JULIUSZ

Ne üsse! Tiltakozom! Ne üsse! Mondom, hogy játékpisztoly volt!

I. BELÜGYI B.

Játék. Mint a falra mázolt államellenes jelszavak! Vigyétek!

 

Tomit az őrmester megbilincseli.

 

TOMI

Apa! Ne hagyd!

JULIUSZ

Ne bilincseljék meg! Nem rablógyilkos!

II. BELÜGYI B.

Hanem annál is rosszabb!

I. BELÜGYI B.

Vigyétek!

II. BELÜGYI B.

Káplár! Tizedes!

 

A két fegyveres rendőr elészalad posztjáról. Tomit kifelé tuszkolják.

 

TOMI

Apa! Ne hagyd!

JULIUSZ

Őrnagy úr! Este bemutatónk lesz! A fiam a színdarabnak egyik főszereplője.

I. BELÜGYI B.

Majd valaki beugrik helyette.

JULIUSZ

Nincs dublőrünk.

I. BELÜGYI B.

Legyen!

TOMI

Akit már a nézőtéren cipelnek kifelé. Apa! Édesapám! Nem követtem el semmit! Tiltakozom!

I. BELÜGYI B.

Ne hagyjátok visibálni! Rongyot a szájába!

 

Bejönnek a női zenekar tagjai is. A színészek a sonderesdalt kezdik énekelni.

 

JULIUSZ

Őrnagy úr! Félreértés történhetett! Végzetes tévedés.

I. BELÜGYI B.

Az éneklő színészekhez. Csend, uraim! Hagyjátok abba a pofátlankodást.

EGY HANG

Nem pofátlankodunk! Próbálunk! Ez művészet, uram!

JULIUSZ

Hagyjátok, fíúk!

I. BELÜGYI B.

Ez nem művészet! Ez hatóságsértegetés. Önök a büntetőparagrafusba szaladnak.

MÁSIK HANG

Eresszék szabadon azt a gyereket!

I. BELÜGYI B.

Önök nem láttak és nem hallottak semmit. Gondoljon ki-ki saját érdekére, és hallgasson.

JULIUSZ

A színészekhez. Hagyjatok magunkra. Beszédem lenne az őrnagy úrral. Szépen kérlek mindannyiotokat. Négyszemközt szeretnék.

I. BELÜGYI B.

Sajnálom, Hoffmann úr. Mennem kell.

 

Az utolsó színész is kimegy.

 

JULIUSZ

Őrnagy úr! Csak egyetlen szóra…

AURÉL

Jön. Mi történik itten? Valami kellemetlenség, őrnagy úr? Kézfogás.

I. BELÜGYI B.

Az esemény nem örvendetes, igazgató úr. A színfalak mögül hallatszó sonderdallamra. Hallgattassa már el őket!

AURÉL

A pofátokat ott hátul befogjátok! Csönd. Mi történt?

JULIUSZ

Tomi fiamat lezsidózták, majd azután elhurcolták. És rongyot tömtek a szájába.

I. BELÜGYI B.

Nono, Hoffmann úr!

AURÉL

Ha egy franciának azt mondom: francia, s a pigmeusnak, hogy pigmeus, attól még nem sértődik meg.

I. BELÜGYI B.

Miért kell a zsidónak rögtön visibálni? Miért?

JULIUSZ

Talán azért a kis különbségért, ami egy dúsan terített refektórium és egy füstölgő krematórium között szokott előfordulni. Szezon és fazon…

AURÉL

Csillapodj, Juliusz.

I. BELÜGYI B.

Ennél nagyobb a baj: szerencsére nem végzetes. Hoffmann úr örüljön, hogy a gyerek a mi kezünkbe került. Különben a testőrök a helyszínen le is lőhették volna.

JULIUSZ

Miért?

AURÉL

Mondtam, hogy bolond az a kölyök!

I. BELÜGYI B.

Nem bolond: merénylő! Az Elnök ellen akart merényletet elkövetni.

AURÉL

Úristen!

JULIUSZ

Mi a bizonyíték rá?

I. BELÜGYI B.

Pisztoly volt nála.

AURÉL

Mondom, hogy nem normális!

JULIUSZ

Pisztoly. Felkap egyet az asztalról. És merénylő! Kacag kétségbeesetten. Őrnagy úr! Ha ez pisztoly… Rásüti. Ijedtében az őrnagy megugrik. Akkor a fiam is merénylő. Meg én is az vagyok! Rálő Aurélra.

AURÉL

Komikus mozdulat után. Te kezdesz becsavarodni.

JULIUSZ

Saját homlokára fogja a pisztolyt. Gyáva Häftling! Te is megérdemled. Elsüti a fegyvert, majd ijedt-meredt csodálkozással néz körül.

I. BELÜGYI B.

Szigorúan. Honnan tudja ön? Honnan?

JULIUSZ

Mit?

I. BELÜGYI B.

Hogy a pisztoly, amit a gyereknél láttak…. Az is ilyen volt.

AURÉL

Valóban…

JULIUSZ

Rémülten. Mert ilyennel szokott védekezni a nemzeti gárdisták ellen.

I. BELÜGYI B.

Aha.

JULIUSZ

Hände hoch! Így kiabál rájuk tréfából… játékból… gyerekes hősködéssel… hogy ki ne szakítsák a nyelvét…

I. BELÜGYI B.

A nyelvét.

JULIUSZ

Mindig a nyelvét akarják kiszakítani. A másnyelvűsége miatt.

AURÉL

Ne tüntessen vele!

JULIUSZ

Miért kell valakinek az anyanyelvét zászlónak nézni?

I. BELÜGYI B.

És miért kell a gárdistákat provokálni?

AURÉL

Ez az!

JULIUSZ

Idegen érdek és idegen szó, vesszen mind, aki nem közénk való! Ezt éneklik az ember szeme közé, és táncra kényszerítenek… mint engem is az imént… és akkor mi provokálunk?

AURÉL

Az imént?

I. BELÜGYI B.

Hogy erről ne essék több szó. A kihallgatásnál majd minden kiderül.

JULIUSZ

A följelentés alaptalansága is.

I. BELÜGYI B.

Nem följelentés! Hanem megelőzés! Minden bűntényt megelőzni, lehetetlenné tenni! Önnön gyengeségeitől a honpolgárt megvédeni. Elkerülni, ha lehet, minden akasztást és főbelövést, Hoffmann úr. Ez a humánus eljárás, nem az ön berzenkedése a mi munkánk ellen…

JULIUSZ

Tomi megpofozására utalva. Munka…

I. BELÜGYI B.

Istenem.

 

Titkárnő jön pánikba esetten.

 

TITKÁRNŐ

Igazgató úr! Igazgató úr! A polgármester úr személyesen… Levegő után kapkodva. Jaj! Azt gondoltam, összepipilem magam…

AURÉL

Ne pipilje! Mondja!

TITKÁRNŐ

A polgármester úr az igazgató urat kereste telefonon… mondom, próbán van, de felhívom… kérem, ne hívja, nincs időm, de közölje vele…

AURÉL

Hát közölje már!

TITKÁRNŐ

Ma esti előadásunkat az Elnök személyesen óhajtja megnézni. Személyesen.

 

A Belügyi Biztos füttyent meglepetésében, az igazgató földerült meghatódottan, Juliusz közömbös marad.

 

AURÉL

Köszönöm. Elmehet. El ne mozduljon a telefon mellől!

TITKÁRNŐ

Ó, dehogy mozdulok, dehogyis mozdulok. El.

 

Hosszú, tanácstalan összenézés.

 

I. BELÜGYI B.

Én a merénylőt lefogattam. A többit önök rendezzék.

AURÉL

A gyereket vissza kell hozni.

I. BELÜGYI B.

Ezért nem vállalhatom a felelősséget.

AURÉL

Annyi időre, míg a szerepét eljátssza…

I. BELÜGYI B.

Szó sem lehet róla. Különben is meghaladja a kompetenciánkat.

AURÉL

Majd én beszélek az illetékesekkel.

I. BELÜGYI B.

Nem elegendő. Mi a gyerekért felelősséget nem vállalhatunk.

JULIUSZ

Auschwitzi deportáltként innen a színpadról mit követhet el a magas vendég ellen?

I. BELÜGYI B.

Amit egy másik színész egyszer már elkövetett ugyancsak magas vendég ellen az amerikai Ford-színházban. Előadás közben. Erről van önöknek tudomásuk?

JULIUSZ

Lincoln Ábrahámot több mint száz éve gyilkolták meg, őrnagy úr. Az amerikai elnök gyilkosát ne emlegesse ön egy napon a fiammal… kérném tisztelettel.

I. BELÜGYI B.

Minekünk ezt példaként maga a miniszter hozta föl legutóbb, amikor városunk legnagyobb szégyenére lefüleltük itt az összeesküvőket. Ilyen szégyennek többé nem tesszük ki magunkat! Játsszanak egyebet!

JULIUSZ

A mosoly országát.

AURÉL

Engedelmükkel… nem hajt engem szereplési viszketegség, de úgy illenék, hogy ha már ilyen magas vendégünk lesz, én is megmutassam magam. A gyerek mellé pedig őrt fogunk állítani.

JULIUSZ

A színpadra?

AURÉL

Egyet a színpadra, egyet az öltözőbe.

I. BELÜGYI B.

Kirívó lenne.

AURÉL

Nem lesz kirívó. Az önök emberét beöltöztetjük SS-egyenruhába. Egyik őre lesz a krematóriumnak. Hoffmann úr, van ennek akadálya?

JULIUSZ

Semmilyen abszurditásnak sehol semmi akadálya.

I. BELÜGYI B.

Én a merénylőt…

JULIUSZ

Nem merénylő!

I. BELÜGYI B.

…letartóztattam. Folytatólag döntsenek odafönt.

AURÉL

Az Elnök ma esti megtisztelő jelenléte és az, hogy mi méltóképpen köszöntsük őt az előadásunkkal: a legnagyobb szükség, és ez törvényt bont, őrnagy úr! Igaz, Hoffmann?

JULIUSZ

Semmilyen abszurditásnak sehol semmi akadálya. Játszani fogunk, uraim. Fegyveres védnökség alatt is, megbilincselten is – játszani fogunk.

 

Függöny

 

Második felvonás

A sonderesdal, Juliusz magába roskadtan ül a boncterem lépcsőjén. Mellette SS-őr, akiben a II. Belügyi Biztost ismerjük föl. Nézik egymást. A sonderesdal elnémul.

 

II. BELÜGYI B.

Rendező úr! Szünet. Amikor az ön sonderesei föllázadnak, nem fognak velem is balhézni?

JULIUSZ

Miért balhéznának?

II. BELÜGYI B.

Összetévesztenek az SS-őrökkel, és netán letepernek.

JULIUSZ

Töpreng. Igaza van önnek. Az a hely nem a legalkalmasabb az ácsingózásra. Szíveskedjék egy kicsit errébb jönni. Valamivel odébb. Úgy.

II. BELÜGYI B.

A segédrendező úr azt mondta, hogy vadul nyargalnak itten, és lövöldöznek is, hátulról vetik magukat az őrökre. Nem szeretném, ha valamelyik fránya színész kupán vágna.

JULIUSZ

A krematórium futórózsáiból egyet letépve. Belügyi biztos úr, azt hiszem, nem rossz az ötletem. Ezt a rózsát az ön sapkájába tűzzük figyelmeztető jelnek. S miközben tűzi. Minden sonderes tudja majd, hogy önt nem szabad bántani.

II. BELÜGYI B.

A terem rajtam fog röhögni. Ki látott virágos SS-őrt? S épp szolgálat közben.

JULIUSZ

Én láttam, uram. A hóhérnak is vannak emberi pillanatai. Mondjuk, hogy születésnapja van. S ezt a szeretőjétől kapta. Különben: auschwitzi rózsa. Fekete valósággal, mint a megalvadt vér. Emberi hamu táplálta. Nem látott ön ilyet Auschwitzban?

II. BELÜGYI B.

Nem jártam ott. Nem is kívánkozom.

JULIUSZ

Tűnődve. Pedig nem ártana. Önnek sem ártana.

II. BELÜGYI B.

Miért, ugyan bizony?

JULIUSZ

No nem úgy. Csak amúgy – turistaként, táskarádióval.

II. BELÜGYI B.

Őrnagy urunk azt mondja, olyasmit olvasott, hogy az egész zsidóirtás… gázosítás: koholmány. Hiszen ha két zsidót seggbe rúgtak, már megírták az újságok. Hát akkor hatmilliót elégetni… Erről miért hallgattak volna az újságok?

JULIUSZ

Mert ha tudni óhajtja, mi történik egy országban, nézze meg, miről hallgatnak az újságok.

II. BELÜGYI B.

Az őrnagy úr azt is mondja, hogy amikor Londonban legnagyobb volt a jajveszékelés, maguk a zsidók, a németországiak… cáfolták meg sajtóközleményben az angol plutokrata koholmányokat. Nem igaz, hogy üldöznek bennünket! Boldogok vagyunk a birodalomban! Így mondták, vagyis mondja az őrnagy úr.

JULIUSZ

Senkit el ne ítélj a kínban kimondott szavakért. Ha önnek az akasztófa alatt azt mondják: a hóhér dicséretének ellenében az akasztás elmarad, nem hajlandó ön a hóhért felmagasztalni?

II. BELÜGYI B.

Dupla pofátlanság, uram. Az ajánlat is, az elfogadása is.

JULIUSZ

Boldog ember ön, hogy egyikben sincs része. Kívánom, hogy ne is legyen.

II. BELÜGYI B.

Köszönöm.

 

Fegyveres rendőr vezeti elő Tomit.

 

RENDŐR

Ki veszi át a fiatalembert?

II. BELÜGYI B.

Én.

 

A rendőr elképedve nézi a biztost.

 

II. BELÜGYI B.

Majd később csodálkozhatsz. Abtreten!

RENDŐR

Igenis. El.

II. BELÜGYI B.

Ide hallgass, kölyök!

TOMI

Becsületes nevem is van, Hoffmann Tamás.

JULIUSZ

Csitítólag. Fiam…

II. BELÜGYI B.

Merénylőket nem tisztelünk meg becsületes névvel.

TOMI

Nem vagyok merénylő.

II. BELÜGYI B.

Az majd kiderül a vallatásnál. Mit akartál az Elnök színe előtt?

TOMI

Kegyelmi kérvényt akartam átadni neki.

II. BELÜGYI B.

Akárki mondhatja.

JULIUSZ

Térj magadhoz, gyermek! Miért minősítik önök, még mielőtt a való helyzetet ismernék? Egy merénylőért az igazgató úr nem vállal felelősséget.

II. BELÜGYI B.

A kölyöknek ez a szerencséje.

TOMI

Nem vagyok kölyök! Akivel a himnuszt százszor énekeltetik el büntetésből, az már nem lehet kölyök!

II. BELÜGYI B.

Az állami szentségeket mindenkinek tisztelni kell. Merre van itt a vizelde?

JULIUSZ

Kifelé, majd jobbra.

II. BELÜGYI B.

Hoffmann úr, ön mindig lojális ember volt. Beszéljen a gyerek fejével. És meglógni se próbáljon, mert én pardont nem ismerhetek. Gyorsan el. Csönd.

TOMI

Mit csinálunk, apa?

JULIUSZ

Időt kell nyernünk. Egyedüli reményünk az idő.

TOMI

Néhány nap múlva megint elvisznek. Végleg.

JULIUSZ

Nem, nem. Valamit tennünk kell. Úgy kell játszanunk ma este, fiam, hogy figyeljen föl ránk, terád az Elnök.

TOMI

Már fölfigyelt. Már börtönre ítélt.

JULIUSZ

Várj… Ide hallgass! Te valami nagyon szépet írtál.

TOMI

Újabb kegyelmi kérvényt írtam. És ma este átadom neki.

JULIUSZ

Félig suttogva. Nem adhatod át. Hanem elmondod. Beépítjük a szerepedbe. Robi szerepébe. Figyelj csak. Itt zajlik a jelenetünk… Ott fenn… a díszpáholy mélyén ül majd az Elnök. Nem biztos, hogy láthatjuk majd. De ott lesz a homályban. Tehát fél fordulatot teszel, meghajtod a fejed, hosszú szünet, a közönség tekintetét magadhoz ragadod, és mondod: Excellenciáddal… majd hangosabban megismétled… Excellenciáddal, és utána halkan, de határozottan: tudatni szeretném! Tavasz tavaszra jön, és én futórózsaként benövök lassan…

 

A következő szavak kimondása előtt Hoffmann megzavarodik. Megriad a börtön szótól. De látván, hogy Tomiban fölcsillan a remény, folytatja.

 

JULIUSZ

Benövök lassan… De vigyázz! A fejedet ne vesd föl dacosan. Mindvégig arra gondolj, hogy nem lázadozol: kegyelmi kérvényt mondasz.

TOMI

És erre vajon oda fog figyelni?

JULIUSZ

Oda kell figyelnie! Mert amit mondasz: disszonáns. Szembe-fülbe ugró mindig a disszonancia. Érted, fiacskám? Próbáld csak mondani!

TOMI

Excellenciáddal tudatni szeretném, hogy tavasz tavaszra jön, s én futórózsaként benövök lassan a börtön ablakán.

 

Mindketten megriadnak a szavaktól. Hoffmann mégis mosolyogva néz Tomira. A remény mosolya. Tomiból hisztériás, gyermeki rettenettel tör ki az ijedelem.

 

TOMI

Nem! Nem növök! Apa, ne hagyd, hogy börtönbe vigyenek! Görcsös sírás fogja el, apja elleni dührohamba fullad.

JULIUSZ

Nem hagyom. Nyugodj meg, nem hagyom!

TOMI

Ne hazudj! Semmit sem tehetsz! Szavakra bízod magad! Játékpisztolyokra.

JULIUSZ

Semmim sincsen! Csak szavaim vannak!

TOMI

Altató szavaid vannak, apa. És engem börtönbe visznek. Undorító és andalító szavakat irkálsz! Kitalált álmokat.

 

Hoffmann döbbenten és mind összetörtebben hallgatja a gyermek szavait.

 

TOMI

Oda se mersz lőni a hóhérodnak! Toporogsz, és bizonytalankodol! Szökevény vagy! Szavakba menekülsz!

JULIUSZ

Ostoba gyermek! Hazugsággal nem állhatok ki a világ elé. A hóhérunkra nem mertünk rálőni.

TOMI

Mert gyáva Häftling voltál. Gyáva Häftling vagy!

JULIUSZ

Térj magadhoz, gyermek, és apádat ne mocskold!

TOMI

Gyávák vagytok!

JULIUSZ

Elég. Pofon veri. Elég! Újra megüti.

TOMI

Üssél, apa! Hátha megbátorodsz tőle.

 

Csönd.

 

JULIUSZ

Bocsáss meg, fiam. Bocsáss meg, és ennyi törpe között ne nézz engem óriásnak. Becsapod magad… Mi sem könnyebb, mint engem óriásnak nézni. Hogy aztán gyávának nevezz. Drámát írok sonderes lázadókról, hogy mások mutassák föl az én bátorságomat. Hősök, bátrak az én utasításomra. Mert csak ennyi a hatalmam. Oroszlánokká növelem őket…

TOMI

És mi libasorba állunk naponta – megaláztatásért…

JULIUSZ

Tudom én, mit szeretnél, fiam. Büszke lenni az apádra.

TOMI

Nézi hosszan Juliuszt.

JULIUSZ

Hogy elmondhasd a fiúknak az iskolában: „Az én apám, ha egyet szólna, Hajh, megremegnének sokan… Nála erősebb nincs talán.”

TOMI

„Hatalmasabb a királynál is Az én apám.”

JULIUSZ

Elmondhatná, ha nem hagyott volna el bennünket az Úr. Mert ha az Úr nem építi a házat, hiába dolgoznak azon annak építői. Hiába küszködnek – és lehetetlen a szólás…

TOMI

Bocsáss meg, apa. Te szoktad mondani: senkit se büntess a kínban kimondott szavakért.

 

Két összebékülő tekintet.

 

JULIUSZ

Azért ezt elmondjuk. A futórózsát oda felkiabáljuk.

TOMI

De vajon az Elnök…

JULIUSZ

Pszt!

 

Nadrágját gombolva II. Belügyi Biztos jön.

 

II. BELÜGYI B.

Nem lógott meg a kismadár? Tomihoz. Mert tudod, én is olvastam egyszer valamit Auschwitzról. Az elcsípett szökevénynek táblát akasztottak a nyakába azzal a felirattal, hogy …na, hogy is szólt?

JULIUSZ

Minden madár visszatér fészkére…

II. BELÜGYI B.

Hehe. A fészkére.

TOMI

Az akasztófára. Önnek senki sem írt szerepet, mégis beleillik a drámába.

II. BELÜGYI B.

Juliuszhoz. Ön a tanúm rá, hogy miket beszél a gyerek.

JULIUSZ

Egy apa nem köteles a fia ellen tanúskodni.

II. BELÜGYI B.

Lojális embernek ismertem, Hoffmann úr!

JULIUSZ

De talán nem ennyire. Vagy tán én akasszam a táblát a nyakába?

 

Tomi gyorsan el.

 

JULIUSZ

A színpadra kérek mindenkit. A biztoshoz. Foglalja el, kérem a helyét.

 

Az ügyelő hangja a hangszóróban: „A második felvonás próbája kezdődik. Kérem az urakat, hölgyeket…

Második felvonás, feltámadási jelenet.”

A hangtechnikus, nyilván tévedésből, elindítja a magnóját a rámpazajjal. Mozdonykürt hangja, vérebek ugatása, a parancsszavak: „Alles heraus! Alles dort lassen! Die Zwillinge vorwärts! Ruhe!”

Zénó jön, kezében a rendezői példány.

 

ZÉNÓ

Hangtechnikus! A kutya istenit! A második felvonást próbáljuk! Hoffmannhoz. Ez ma be van rúgva! Megőrjít a rámpazajával.

JULIUSZ

Vigyázz mindenre. El.

 

Az SS-őrök elfoglalják helyüket a krematórium előtt s a két őrtoronyban. Némelyik SS-katona csúfondárosan szalutál a „vendégjátékosnak”. Az zavartan fogadja. Súgónő jön, elfoglalja helyét, magára húzza a kupolát.

 

SS-TORONYŐR

Fentről. Zénó! Most már elfordítsam vagy ne fordítsam a géppuskát?

ZÉNÓ

Mi az ördögnek?

TORONYŐR

Az igazgató úr megtiltotta, hogy a díszpáholy felé tüzeljek.

ZÉNÓ

Istennyilát! Oda tüzelj, ahová kell! Foglalja el mindenki a helyét! Tomi! Hol vagy, Tomi?

TOMI

Jön. Itt vagyok, Zénó bácsi.

ZÉNÓ

Tudod már az új helyedet?

TOMI

Tudom. A biztonság árnyékában.

ZÉNÓ

Oda ülj le.

 

Tomi leül a lépcsőre, a Belügyi Biztos lábához. Erika jön fehér lepelbe burkoltan.

 

ZÉNÓ

Erika… Kértelek már, s újból kérlek! Az asztalon ne mozdulj.

ERIKA

Hideg az a rohadt boncasztal. Tegyenek rá nekem egy takarót.

ZÉNÓ

Meg kell szoknod. Azért boncasztal, hogy hideg legyen.

ERIKA

Elmenőben a krematórium felé. Fel fogok hűlni!

ZÉNÓ

Mussfeld! Hol vagy, Mussfeld?

MUSSFELD

Miközben belép a krematóriumba. Máris a helyemen!

 

Dr. Adler jön fehér köpenyben.

 

ZÉNÓ

Doktor Adler! A helyedre! Csendet kérek! A fényeket! Generálsötét! Megállás! Tisztelettel. Az igazgató úr? Haupsturmführer doktor M., szíveskedjék a helyét elfoglalni.

AURÉL

A színfal mögül előlépve. Nyugalom, fiam. A helyemen vagyok.

ZÉNÓ

Köszönöm. A zenét kérem! Generálsötét, majd a szükséges fények. Elhúzódik.

 

Zene. Mussfeld a karjában hozza Krisztinát. Belép a boncterembe, dr. Adler mögötte.

 

DR. ADLER

A boncasztalra!

MUSSFELD

Miközben a lányt a boncasztalra fekteti. Fantasztikus ez, uram! Kétezer-kilencszázkilencvenkilenc megfullad, és ez az egy életben marad. Hogyan fogok én ezzel elszámolni?

DR. ADLER

Oberscharführer! Ha fölébred, elvezetjük a kapuhoz, ott mindig dolgozik az útépítésnél egy női kommandó. Elvegyül közöttük, senki sem fogja észrevenni.

MUSSFELD

Fejét rázza.

DR. ADLER

Törzsőrmester úr! Ne önmagát féltse. A lányt szánja meg. Hagyja meg csodának – Isten csodáját. Fillérnyi szánalmat kérek öntől, nem embernek, zsidónak; Isten csodájának.

MUSSFELD

Nincs számozva.

DR. ADLER

Mondjon ön egy számot. A karjára tetoválom.

MUSSFELD

És ha fecsegni fog? Az első dolga lesz elmesélni: hová került, mit látott. Hiszen máris fecsegett valamit.

DR. ADLER

Nem, nem látom már a fényeket. Ennyit mondott.

MUSSFELD

Többet is fog. Nem, nem lehet.

DR. ADLER

Hallgatni fog. Becsületszavamat adom önnek: ami emléke van, rám fogja bízni. Ha áruló jel lehet az emlékezete: én biztosítom önt, hogy sose kerül napvilágra. Elrejtem, uram, mint egy véres zsebkendőt.

MUSSFELD

Az életét, mert valóban csoda, azt még elvihetné. Az emlékezőképességének itt kell maradnia.

DR. ADLER

Itt marad!

MUSSFELD

De nem becsületszóra. Hanem orvosi garanciával.

DR. ADLER

Megértve Mussfeld szándékát. Én nem vagyok idegsebész.

MUSSFELD

Akkor sajnálom. Nekem is vannak feletteseim. A lány a memóriáját innen ki nem viheti. Mert Auschwitz nem létezik.

DR. ADLER

Auschwitz nem létezik.

MUSSFELD

Nem!

DR. ADLER

Magának inkább. És egy gyereklány emlékfoszlányától: Mama, nem látom már a fényeket – ettől fog létezni. A szemtanúnak egy könnytócsás körülpillantásától. Úristen! Önök nem félnek a világ valamennyi fegyveres hadától, és rettegnek egy gyerektől, aki fejét a vízbe ejtve életben maradt. De hiszen akkor én… De hiszen akkor mi… a tizenkettedik sonderkommandó… mi nálánál többet láttunk itt…

MUSSFELD

Maguk számozottak – és számon tartottak. Ám ez itt egy darabka senkiföldje.

DR. ADLER

Mi nem fogunk hát fecsegni.

MUSSFELD

Mert kínos ez a kérdés neki. Talán neki is jobb lesz, ha megelőzzük a fölébredést. Pisztolyához nyúl.

DR. ADLER

Oberscharführer!

 

Manó rohan be.

 

MANÓ

Ki volt az? Ki menekült meg a ciklongázból? Krisztina! Krisztina! Lányom! A feje a kövön! A bőrdívány kispárnáját a feje alá helyezi. Feje a hideg márványon! Alszik, ugye, doktor úr? Ugye, csak alszik?

DR. ADLER

Reméljük. Bízzunk az Istenben.

MANÓ

Látván, hogy hideg a lány válla, karja, a kabátját veti rá, leomló haját kapdossa föl. Nincs kómában?

DR. ADLER

Nincs.

MANÓ

A teste jéghideg. Szólt már valamit?

DR. ADLER

Néhány szót csak az anyjáról.

MANÓ

Mit mondott? Ő is él? Ő is él?

 

Adler ezt a kérdést nem akarja hallani.

 

MANÓ

A szívdobogása normális. Él! Oberscharführer! Él!

MUSSFELD

Jegyzőkönyvelnünk kell az esetet.

MANÓ

Jegyzőkönyvelni? Hogy él? Tanúk is kellenek?

 

Mussfeld leül az esetet jegyzőkönyvelni. Adler a lány pulzusát méri.

 

MANÓ

Az ajtóhoz szaladva kikiált. Robi! Krisztina megérkezett! Krisztina is él, Robi!

 

Robi beszalad.

 

MANÓ

Nézd, él! Él!

 

Robi a lány mellé térdelve költögetni kezdi. A szöveg ezután kánonban hangzik. Adler nem szólal meg: imádságos héber dallamot dúdol.

 

ROBI

Krisztina! Krisztina! Hallod a hangom?

MANÓ

Uram, szabadító Istenem!

Hozzád kiáltok éjjel-nappal, Adonáj.

ROBI

Én vagyok itt, a testvéred, Krisztina.

MANÓ

Elszakítottad tőlem az enyéimet.

Hívtalak, uram, nap mint nap.

Kitártam feléd kezemet, Adonáj.

ROBI

Én vagyok itt: a testvéred, Krisztina.

MANÓ

Teszel-e csodát a halottakkal? Fölkelnek-e az árnyak? Hogy magasztaljanak téged?

ROBI

Én vagyok itt, Krisztina, a te jó testvéred.

MANÓ

Ismeretesek-e csodáid a sötétségben.

Hát igazságod a feledés földjén,

Ábrahám, Izsák és Izrael istene, Adonáj?

ROBI

Ébredj, Krisztina! Jó testvérem, halld meg a hangom!

MANÓ

Visszahoztad őt nekünk, Uram! Megmentetted.

Hadd mondjam népemmel együtt, minden

pillanatban elmondhassam:

Áldott az Úr, mert meghallgatta esedező hangomat.

Erőm és pajzsom az Úr,

benne bízik szívem, benned. Adonáj.

Ő megsegít engem, ezért vidám a

szívem, és énekelve adok neki hálát.

ROBI

Emlékezz rám, jó Krisztinám! Nyisd fel a szemed.

MANÓ

Uram, Istenem, Ábrahám, Izsák és Izrael istene!

Hozzád kiáltottam, és visszahoztad őt!

Uram, kihoztad őt a holtak hazájából,

életben tartottad, nem roskadtunk sírba.

ROBI

Itt van édesapánk is, Krisztina. Hárman együtt leszünk, ébredj, és láss minket!

MANÓ

Miközben Mussfeld már ingerülten sokallja a dolgot. Áldott légy, uram, Meghallgattad esedező hangomat a siralom völgyében, áldott légy, Ábrahám, Izsák és Izrael istene, Adonáj!

MUSSFELD

Ruhe!

 

Csönd. Dr. M. jön gondterhelten.

 

DR. ADLER

Krisztina fülébe súgja. Nem láttál, nem hallottál semmit.

DR. M.

Húsvéti hangulat? Ámulat, bámulat?

MUSSFELD

Hauptsturmführer úrnak jelentem…

DR. M.

Tudom. Mindent tudok.

MUSSFELD

A továbbiakra nézve…

DR. M.

Abtreten!

 

Mussfeld szalutál és kilép. A többi még marad.

 

DR. M.

Valamennyien!

MANÓ

Százados úrnak engedelmét kérem. A lányom, Krisztina. Robi fiamnak az ikertestvére.

DR. M.

Megtaláltad hát.

MANÓ

Isten csodája folytán…

DR. M.

Istennek – úgy látszik – nemcsak választott népe van, hanem választott boncszolgája is. Abtreten!

 

Robi, Adler, Manó el. II. Belügyi B. Robi után lép a színfal mögé. Dr. M. leül, széket húz, leül a lány mellé, hosszan nézi. Krisztina ébredezik.

 

DR. M.

Ne félj. Most már ne félj. Jó helyen vagy.

KRISZTINA

Hol vagyok?

DR. M.

Ahol apád is, a testvéreid is. Jó helyen.

KRISZTINA

Hol van édesanyám? Kialudtak a fények. Anyám elment a fénnyel.

DR. M.

Apád és testvéred itt van a közelben.

KRISZTINA

Látni szeretném őket.

DR. M.

Most beszélgetnünk kell. Memóriapróba. Honnan kerültél ide?

KRISZTINA

Otthonról. Messziről. Ott laktunk…

DR. M.

Hol laktatok?

KRISZTINA

Ott laktunk, ahol sírnak a fák.

DR. M.

És miért sírnak a fák?

KRISZTINA

Nem tudom. Csak sírnak.

DR. M.

És mi van még ott?

KRISZTINA

Nem tudom. Amikor jöttünk, amikor elhoztak: a harangszó belefulladt az esőbe. Szaladgáltunk a füves mezőkön…

DR. M.

Weiter!*

KRISZTINA

Gólyalábú szöcskéket és muzsikás tücsköket fogtunk. Megverte őket a harmat, még álmosak voltak. Kicsi üvegkalitkába zártuk őket.

DR. M.

Warum?*

KRISZTINA

Egy madarász azt mondta nekünk, hogy az üvegkalitkában muzsikálni fognak. De nem muzsikáltak. Fojtogatták egymást.

DR. M.

És mire emlékszel még?

 

Krematórium ventilátorainak távoli hangja. Gyermeksikoltás, majd Mussfeld pisztolyának dörrenése.

 

KRISZTINA

Megrezzen, de nem mer kérdezősködni. Valaki éjszaka bekente fekete vérrel a kapunkat.

DR. M.

Nem pirossal?

KRISZTINA

Vaddisznóvér volt. Nagy fekete vadakat lőttek a vadászok. A vaddisznók feje alá fehér párnát raktak, úgy fényképeztették le magukat. Az anyám párnái voltak.

DR. M.

És miért csinálták ezt?

KRISZTINA

Apám azt mondta, hogy Heródes parancsára.

DR. M.

Ott nálatok él még Heródes?

KRISZTINA

?

DR. M.

Ott, ahol sírnak a fák: él még Heródes?

KRISZTINA

Élnek még az emberei, akik nem tudják, hogy a király meghalt.

 

Női sikoly. Mussfeld pisztolyának hangja.

 

DR. M.

Azt mondd meg: ide a márványasztalra honnan hoztak téged?

KRISZTINA

Hatalmas, fényes teremből. Esőre vártunk. Meztelenül, mint az édenkertben, bilincsbe ejtett kézzel…

DR. M.

Bilincs?

KRISZTINA

Láthatatlan bilincs volt az anyám kezén is.

DR. M.

Érdekes. És volt sírás? Üvöltözés?

KRISZTINA

Fejét rázva. Kacagás.

DR. M.

Nem füllentesz?

KRISZTINA

Némán kacagtak az emberek. Fogak erdejét láttam.

DR. M.

Úgy kacagtak? Hangtalanul?

KRISZTINA

Mint a kiskutyánk, amikor otthon a szomszéd megmérgezte.

DR. M.

Miért mérgezte meg?

KRISZTINA

Azt mondta, hogy zsidóul siratja a holdat, és nem érti az ugatását. Én akkor még kicsi voltam.

DR. M.

Nagylány vagy már. Szállj le onnan.

KRISZTINA

Ruhátlan vagyok, uram.

DR. M.

Kelj fel, vedd a te ágyadat, és járj. Nevet.

KRISZTINA

Ruhátlan vagyok, uram.

DR. M.

Majd én felöltöztetlek. Gyönyörű leszel, mint Delila. Tudod, ki volt?

KRISZTINA

Nem akarok Sámson szeretője lenni! Nem!

DR. M.

Metszőn és kedvesen. Pszt! Te kis tudatlan, filiszteus ördöglány! Itt, ahová kikerültél a fényes teremből: millió szigorú törvény létezik. Mindahányat megszeghetjük, semmi bajunk nem lesz. De nézd csak… megannyi pisztoly, fegyver csőre töltve. Gránátok, bombák és lángszórók… Sssssssss… Meg a láthatatlan veszedelmek! Kötél a nyakban, lábunk alatt a kicsi szék, és felettünk Damoklész kardja meg sokféle nyaktiló… ne ijedj meg! Mindezek ártatlansága és nyugalma egyetlenegy hajszálon múlik. Egyetlen tagadószócskán. Azon, hogy: nem! Nein! Non! Nyet! Érted, kislány? Ezt az egyetlen szót kell csak elkerülnöd éjjel és nappal, ébren és álmodban, ahogy a denevér tér ki sötétben is a csengős huzalok elől. És nem fog szakadni sehol a hajszál. Ne riadj meg! Más értelemben ez mindannyiunkra nézve parancs. Én például hiába szeretnélek téged visszaküldeni oda… ahol sírnak a fák. Nem tehetem. Visszafelé csak üres vonatok mennek… Kelj fel!

 

Krisztina fölemelkedik. Dr. M. meglebbenti a lány haját.

 

DR. M.

Ez a te gyönyörű hajad kék-e vagy fekete?

KRISZTINA

Nem tudom.

DR. M.

A vállát nézegetve. Ezt a jelet, a keresztet ki húzta ide? Bőrkrétával?

KRISZTINA

Nem tudom. Nem emlékszem.

DR. M.

Megint füllentesz. Majd lemossuk. Kipenderíti a lepelből. Állj oda!

KRISZTINA

Nem! Nem! Nem!

DR. M.

Úristen! A szakadó hajszálak!

KRISZTINA

Apát, mamát szeretném látni!

DR. M.

Mindahányan együtt lesztek. Ne nézd az ablakot! Nem lehet kirepülni! A kezeket oldalt! Nem vagy megbilincselve! Ott maradj a lencse előtt! Ne félj tőle, nincs benne golyó. Reflektorok gyúlnak ki, az óriási fényképezőgép zümmögése, villanásai. Így, oldalt! Most szemből! Emeld föl a kezed! Emeld föl a kezed! Mondtam, kislány! Hände hoch! Hände hoch!

 

Krisztina e szavak hallatán megdermed. Emléke idézi föl a rámpazajt, a vérebek ugatását, az SS-őrök kiáltásait: „Hände hoch! Die Zwillinge vorwärts!” A zaj és a zenekar fokozatosan erősödik. „Es geht alles vorüber…” Krisztina fokozatosan emeli föl két karját, majd egy SS-őr újabb kiáltására s a vérebugatásra felsikolt. A fényképezőgép villanása. Csönd.

 

DR. M.

Mitől ijedtél meg? A leplet odadobja neki.

KRISZTINA

Magához térve. Ó nem, nem… A leplet magára csavarja.

DR. M.

Miért kiáltottál?

KRISZTINA

A gólyalábú szöcskék… a muzsikás tücskök a kicsi üvegkalitkában…

DR. M.

Dühösen. Filiszteusok lánya, Delila! Elég legyen a muzsikás tücskökből. A félrevezető szándékból. A fényeket rendre leoltogatja. Te mindenre emlékszel! Ostoba fajankónak nézel engem! Majdnem teljes sötétség támad, dr. M. ölébe kapja a lányt, és a szobája felé viszi.

KRISZTINA

Velőtrázóan. Mama! Nem látom már a fényeket!

DR. M.

Mindent el fogsz felejteni!

KRISZTINA

Mama! Nem látom már a fényeket!

DR. M.

Mindent el fogsz felejteni!

KRISZTINA

Nem látom már a fényeket!

 

Generálsötét, majd távoli lágerzenekar hangjai: nászinduló. Az idő múlását jelző órakongatás. A színpad fokozatosan kivilágosodik. A boncteremben ketten vannak. Adler a „Berlin-Dahlen – Kriegsmaterial – Dringend!” feliratú nyitott szekrény előtt tesz-vesz: abban egy gyermeki csontváz. Manó a boncasztalt mossa.

 

DR. ADLER

Sürgős fontosságú hadianyagként a kis cigánygyermek is elindult tehát Berlinbe.

MANÓ

Az ikertársát mikor boncolja, doktor úr?

DR. ADLER

Nem tudom. Dr. M. szeszélyén múlik. Ha valakit megkedvel, azt megajándékozza. Némelykor fél esztendővel is. Bonbon helyett: élet. Még egy kis élet.

MANÓ

A pszichiátriai vizsgálatok azonban hosszadalmasabbak. Mert az, ugye, lélekvizsgálat? Lerí róla, hogy önmagát nyugtatja. Úgy gondolom, ha nincs élő test, nincs lélek sem a vizsgálatokhoz.

DR. ADLER

Igen… Talán… Az más…

MANÓ

Segítene ön abban valamit, doktor úr, hogy Haupsturmführer doktor M. a gyermekeimet…?

DR. ADLER

Manó úr, segítenék, de nem segít az Isten.

MANÓ

A kislányommal már csodát tett!

DR. ADLER

Akkor kérdezzük meg tőle: hová tűnt a tizenegyedik sonderkommandó?

MANÓ

Theresienstadtba. Mintalágerbe. Jutalomképpen.

DR. ADLER

A krematóriumba. És oda kerül a mienk is! A tizenkettedik.

MANÓ

Volt sonderesek levelet is küldtek onnan Svájcba: Ich bin gesund, und es geht mir gut.* Szenvedéllyel. Es geht mir gut!

DR. ADLER

És Arbeit macht frei! Közeledik a leváltásunk napja, Manó úr. Bennünket kiengednének, de itt kell maradnia mindannak, amit láttunk. Kincstári állomány lett az agyunk, Manó úr. Azt le kell adnunk, mielőtt elmegyünk.

MANÓ

Mennyi időnk van még?

DR. ADLER

Egy hónapunk.

MANÓ

De ránk talán mégis szükségük lesz. Becsületesen dolgoztunk…

DR. ADLER

Akárcsak a hullahordók, a tűzmesterek, a fogászok, a gázkamrások, Manó úr! Leváltása előtt a kommandó ki fog innen törni. Minden elő van készítve. Pisztolyt vesz elő rejtekhelyről, Manó kezébe nyomja. Ezt tegye el jó helyre.

MANÓ

De kérem…

DR. ADLER

Ne szóljon semmit. A választás nem kötelező. Kifelé menet. De míg eljön a választás napja: ketten gondolkozzanak. Ön és a fegyver. Adler kimegy.

MANÓ

Doktor úr! Bánni sem tudok vele! Doktor úr! Nekem gyermekeim vannak!

 

Robi jön. Belügyi kísérője a helyére áll.

 

ROBI

Apa! A pisztolyt meglátva. Mire készülsz?

MANÓ

Én… semmire! Eldugja a pisztolyt.

ROBI

Mi az? Mit akarsz vele?

MANÓ

Én nem akarok semmit. Mások akarnak valamit. Megtaláltad Krisztinát?

ROBI

Nem. Az őrök elzavartak.

MANÓ

Beszélnem kell doktor M.-mel.

ROBI

Kérd meg, apa! Engedje meg, hogy Krisztina velem lakhasson! Ne hagyd ott!… A sonderesek csúfolkodnak! Iszonyatos dolgokat mondanak. Apa, ne hagyd!

MANÓ

Nem, nem hagyom. Csak nem tudom… Míg ott van: él!

ROBI

Eszelősen. Nem él! Nem él!

 

Hullahordó szekerecskén négy sonderes jön. Ötödik a járművet húzza. A sonderesdalt éneklik. Isznak.

 

MANÓ

Míg a szemem előtt van: akármi történik is vele: él! Míg itt vagytok mellettem: élünk! A szögesdróton túl – a biztos halál. Nem érted, gyermek?

ROBI

Találj ki valamit, apa…

 

A sonderesszekér megáll a bejárat előtt.

 

I. SONDERES

Manó úr! Manó úr! Hozzák a lányát!

 

Manó Robival kiszalad a lépcsőkre.

 

II. SONDERES

Gajdolva. Most hozzák a boncszolga lányát!

III. SONDERES

Hagyjátok a fenébe! Menjünk lefeküdni.

MANÓ

Hol látták önök a lányomat?

I. SONDERES

Mussfeld indult el vele az étkezdéből. Ketten ebédeltek. Igyék valamit velünk, Manó úr!

IV. SONDERES

Mert aztán kérdezni szeretnénk valamit öntől!

MANÓ

Nem iszom. És mi az a kérdés?

ROBI

Önök hagyjanak békét apának. Önök részegek!

V. SONDERES

Nem vagyunk részegek. Csak büdösek vagyunk a hullahordástól.

MANÓ

Akkor menjenek fürödni.

I. SONDERES

De valamit meg kell inni, és valamit meg kell kérdezni.

II. SONDERES

Önöknél a boncteremben mindig akad ital.

III. SONDERES

Változatos italok egész Európából.

MANÓ

Csak változatos hullák vannak.

IV. SONDERES

Manó úr! Közönséges falusi sírásóknak is kijár a pálinka. Még Shakespeare sírásóinak is kijárt a Hamletben, mert azt mondja: „Eredj csak, lódulj amoda Jáfethez, hozz nekem egy itce valamit.”

MANÓ

Ne lóduljanak sehová! A boncteremben Adler doktor a főnök.

I. SONDERES

Akkor igyék a maradékból, hogy megkérdezhessük…

II. SONDERES

Kellő tisztelettel…

III. SONDERES

És reverenciával!

ROBI

Mert hallotta már őket vélekedni. Ne kérdezzenek semmit! Nem tartozik maguknak válasszal!

 

Apa és gyermek tekintete összefonódik. Egyik azt mondja: lehetetlent kívánsz megint tőlem. A másik azt mondja: meddig maradsz Häftling?

 

IV. SONDERES

Te szóltál, gyermek?

V. SONDERES

Kiváltságos zsidógyerek a kímélőbarakkban!

I. SONDERES

Ki védi még közületek imigyen az apját?

IV. SONDERES

    „Ki az, kinek fájdalma elbír ily
    Túlzó beszédet? kinek jajszavára
    Bűvölten áll a vándor csillag is…” *

V. SONDERES

Menjünk fürödni, mert büdös vagyok. Hullaszagú.

ROBI

Hullaszagú? Mint a lelked is már!

V. SONDERES

Ne pofázz, kölyök!

I. SONDERES

A kérdésünk annyi, mindössze: Miért nem hívott meg ön bennünket az esküvőre?

MANÓ

Elmeháborodott kérdés! Társának véres torka láttán…

I. SONDERES

Nem vagyunk doktorok! Velünk nem vegyülnek!

II. SONDERES

Robika trombitás lesz Theresienstadtban!

MANÓ

Társának véres torka láttán…

III. SONDERES

Szerencséd legyen a pokolban is! Ez a fontos!

IV. SONDERES

„Ki az, kinek fájdalma elbír ily

Túlzó beszédet? kinek jajszavára

Bűvölten áll a vándor csillag is…”

II. SONDERES

Robika trombitás lesz Theresienstadtban.

MANÓ

Emberek! Társának véres torka láttán…

ROBI

Apa! Ne méltasd őket szóra!

II. SONDERES

Robika trombitás lesz Theresienstadtban.

MANÓ

Emberek! Társának véres torka láttán…

ROBI

Apa! Ne méltasd őket szóra!

II. SONDERES

Nem kellett volna kihagyni bennünket az esküvőből.

IV. SONDERES

Minden hullahordás után egy-egy esküvő?

MANÓ

Emberek! Hát emberek vagyunk? Álljunk meg egy szóra. Társának véres torka láttán a farkas…

V. SONDERES

Ne fabulázzunk!

II. SONDERES

Trombitás lesz! Tram-ta-tam!

V. SONDERES

Ne fabulázzunk.

I. SONDERES

Tram-ta-tam!

IV. SONDERES

A kérdés csupáncsak ez! Csupáncsak ez! Ha minden barakknak van kurvája: miért épp a mi kommandónknak ne lenne? Miért ne lenne?

 

Csönd. Manó nem mer a fiára nézni. Robi néhány pillanatig vár még, majd ordítva veti rá magát a sonderesre.

 

ROBI

Gyalázatos! Gyalázatos!

 

A gyereknél erősebb sonderes könnyedén hárítja el annak ütéseit.

 

MANÓ

Robi fiam! Ne tedd! Csillapodj!

IV. SONDERES

„Vedd, kérlek, a torkomról ujjaid

Mert bárha nem vagyok tüzes, szilaj…”

ROBI

Gyalázatos! Gyalázatos!

HANGOK

Ebadta kölyke! Bátrabb az apjánál! Trombitás lesz!

MANÓ

Ráveti magát a sonderesekre. Nyomorultak! Nem tudjátok? Senkit ne büntess a kínban kimondott szavakért! És következésképpen…

 

Kavarodás.

 

I. SONDERES

Mi van, öreg? Levadultál?

IV. SONDERES

„Veszélyes is van bennem valami: Kerüld, tanácsolom. Vedd innen kezed.”

 

A verekedés alatt Robi csak ezt ismétli: „Gyalázatos! Gyalázatosak!”A sonderesek valójában csak védekeznek. Nevetve hárítják el Manó ütéseit is.

 

MANÓ

Hol egyikhez, hol másikhoz ütve, rúgva. Következésképpen senkit se büntess a kínban elkövetett kényszertettekért sem! Ostoba fajankó! Az én lányom életénél fontosabb neked a saját véleményed? Haljon meg a lányom, hogy jó véleménnyel legyetek róla? A „kommandó kurvája”. Megöllek, tetves. Fáj nektek, hogy a lányom életben maradt?

I. SONDERES

Milyen áron? Milyen áron?

MANÓ

Ti milyen áron zabáltok itt? Milyen áron vedeltek italt? Nem a zsidók elégetésének árán? Nem a saját fajtád hullahegyét hordod széjjel? Nem apád, anyád kezére kapcsolsz vontatószíjat? Minek nevezed te ezért magad?

 

Mussfeld jön Krisztinával, aki a kornak megfelelő ruhát hord.

 

HANGOK

Ne vaduljon, uram! Elment az eszed, kisöreg? Kurválkodással is életben lehet maradni.

MANÓ

És akkor hol az erkölcs? Hol az erkölcs? Hol az erkölcs?

MUSSFELD

A levegőbe ad le lövéssorozatot. Ruhe! Ruhe, verfluchte Hunde!

 

Csönd.

 

MUSSFELD

Maga is részeg. Ruhe! Kismadaram. Itt az apád. Itt az anyád. Itt vannak a testvéreid.

KRISZTINA

Apjára borul. Apa! Sír. Apa!

MUSSFELD

Ti miért szaporítjátok a bajaimat? Nem elég, hogy közeleg… az umgelegt?* Valamennyiőtök kinyírása?! A nyakamba szakadtatok, rohadtak! Aztán sajnálni kell benneteket. Mindenféle emberi dologba kevertek itt engem! Heraus! Alles heraus!

 

Rugdossa őket kifelé. A sonderesdal.

 

MUSSFELD

Átkozottak. Hány zsidó tarkó van még a világon? Miattatok nem mehetek szabadságra. Nem láthatom nőmet s gyermekemet. Heraus! Heraus! Nem láthatom nőmet s gyermekemet.

 

El mindahányan Mussfelddel együtt. A sonderesdal elhal.

 

MANÓ

Kislányom! Krisztina kislányom!

KRISZTINA

Apa! Miért hagytatok el engem? Miért?

MANÓ

Nem hagytunk, gyermekem! Csak az Isten hagyott el mindnyájunkat.

 

Krisztina Robira borul.

 

KRISZTINA

Robika! Mindig azt mondtad: kardélre hányod, aki a húgodat bántja. Emlékszel még a kicsi kardodra? Sír.

ROBI

Én költögettelek. Apa imádkozott.

KRISZTINA

Miért hoztatok vissza az életbe? Ott lehetnék most édesanyámmal.

 

Dr. M. jön, ujjának egy intésével jelzi, hogy Manóval akar beszélni. Belép a szobájába. Manó utána. Robi és Krisztina leül a lépcsőkre.

 

ROBI

Én költögettelek. Apa imádkozott.

 

A Belügyi Biztos közelebb lép Robihoz. Míg Manó beszélgetése zajlik dr. M.-mel, a gyerekek feszülten figyelnek, hogy egy szót bár elkapjanak.

 

ROBI

Én költögettelek. Apa imádkozott.

DR. M.

Jaj, Manó úr, Manó úr! Orrán lóg az Ószövetség minden bánata.

MANÓ

Öröm is, bánat is, Hauptsturmführer úr. Mint két ikergyermek.

DR. M.

Jahve rátok mosolygott.

 

Dr. M. hol tegezi, hol magázza Manót.

 

MANÓ

Hálás vagyok önnek, hogy megtalálhattam a gyermekeimet.

DR. M.

Nem jártunk el szabályosan, de ön mindig becsületesen dolgozott.

MANÓ

Igyekeztem. Ámbár ez a kegyetlen tudomány megviseli… egy kicsit megviseli az embert. Rengeteg ikerpárt boncoltunk már…

DR. M.

A boncolást csak a középkorban tartották kegyetlenségnek.

MANÓ

Talán rosszul fejeztem ki magam. Önnek tökéletesen igaza van. Ha kegyetlen is a boncolás: nemes célra tör. Természetesen. Ugyebár… Elnézően nem lehet boncolni.

DR. M.

Ez már-már axiomatikus. Kurta nevetés. S mennyi még a munkánk, Manó úr!

MANÓ

Mikor fog véget érni?

DR. M.

Nem tudom. Maga is tűnődve. Talán soha. Es geht immer weiter, immer weiter…

MANÓ

Immer weiter… De csak egypetéjű ikrekkel, ugye? A kétpetéjű ikrek önt nem érdeklik… nem érdekelhetik. Hiszen tetszett látni, semmi eredményt nem hoznak. Sem közös craniális fejlődési tendencia, sem thymus persistens.

DR. M.

Örülök, hogy odafigyelsz a munkánkra.

MANÓ

Hauptsturmführer úrnak segítségére szeretnék magam is lenni. Nemcsak a munkámmal. A gyermekeimmel is. Kétpetéjű ikrek ugyan az ön kutatási területén kívül esnek, mégis nagy hasznára lehetnének Hauptsturmführer úrnak.

DR. M.

Csapdát sejtve. A kislány ittléte: szabályellenes.

MANÓ

Mindent el fog felejteni.

DR. M.

Színházat játszik.

MANÓ

Képtelen az ilyesmire.

DR. M.

Civil tacskónak néz engem, aki mesét eszik a markából?

MANÓ

Ijedten. Izrael atyja, Ábrahám, Izsák és Jákob istene úgy segéljen engem, hogy sem rossz, sem hamis szándékom nincsen. Én az ön tudományos törekvéseit szeretném segíteni.

DR. M.

Ó, szent zsidó önzetlenség!

MANÓ

Százados úr! Apaként egy élet tapasztalatait bocsátanám rendelkezésére. Kicsi koruk óta figyelem a gyermekeimet. Az ikrek lelki kapcsolata nem a közönséges testvéreké.

DR. M.

Tudom.

MANÓ

Sőt, nálamnál jobban tudja! Ön korszakalkotó lesz az ikertudományban! Egyidejű boncolást végeztünk számtalant! Egyidejű pszichológiai megfigyelést annál kevesebbet. Ezt ajánlom én fel most önnek! A két gyerek lelki kapcsolatának roppant érdekes anyagát.

DR. M.

Társulunk, Häftling? Zsidó tőke, német szabadalom? Nevet.

MANÓ

Kínos nevetéssel. A legelőnyösebb feltételek mellett. Önre nézve persze. Az én részesedésem nagyon csekély lenne.

DR. M.

És mit hoznál a közös vállalatba?

MANÓ

Álmot. A gyermekek álmait. Tessék elhinni, százados úr: az egyidejűségnek csodálatos jeleit mutatják. Egyik szöcskét zárt be álmában kicsi üvegkalitkába. És reggel mesélték: a másik is, a fiam is ugyanolyan üvegkalitkát tartott a kezében…

DR. M.

Belemegy a játékba. Vegyes vállalat üvegkalitkával. Nevet. És te hány százalékot kérnél?

MANÓ

?

DR. M.

Az álomrészesedésből.

MANÓ

Magamnak semmit. Egyedül az Istennek adnám meg… ami őt illeti. Még az önök akasztófatörvénye szerint is, százados úr!

DR. M.

Isten és az akasztófatörvény?

MANÓ

Százados úrnak jelentették bizonyára. Robi fiam barakktársát a járőrök a drótkerítésen kívül találták, szökevényként halálra ítélték és felakasztották. De mert leszakadt vele a kötél, életben hagyták. Törvény mondja ki, hogy az ilyen élettel már az Isten rendelkezik. Én csak ezt kérem öntől a lányom számára is… Ugyanúgy szabadult, isteni csoda folytán.

DR. M.

Tehát: álmot hozol, életet viszel. Én pedig alapítsam meg hármótokkal, három kicsi zsidóval a sonderkommandón belül az álomkommandót. Nevet. És mennyi időre? Míg a lányod ikreket fog szülni a birodalomnak?

MANÓ

Az ijedelemtől fagyottan. És mi mindent beszolgáltatnánk önnek. Az utolsó látomásig. Nem csekély erőfeszítés, tessék elhinni. Az ébrenlét partjáról elcsípni a menekülő álmot…

DR. M.

Például Marxot és bandáját, mi?

MANÓ

Marxtól én is rettegek, uram.

DR. M.

Träume sind Schäume! * Titokban azért nem Marxhoz imádkozol?

MANÓ

Izrael atyjához, Ábrahám, Izsák és Jákob istenéhez imádkozom, uram.

DR. M.

Szeretném, ha úgy lenne, Häftling. Az álmokat pedig írásban kérem. Vagy másként gondoltad?

MANÓ

Ó, nem! Nem!

DR. M.

Hogy például a térdemen üldögélve mesélsz nekem, s én babrálom a pajeszedet? Nevet.

MANÓ

Isten őrizzen! Kínos nevetés. És a fiam is marad.

DR. M.

Röpke habozás után. Ha csak így teljes a részvénytársaság…

MANÓ

Hauptsturmführer úrnak szívemből köszönöm. Megcsókolja a kezét. Az ön lelke nem sivatag. Az ön lelke nem sivatag.

DR. M.

Kis álomboltos.

 

Manó kirohan várakozó gyerekeihez. Dr. M. távozik.

 

MANÓ

Emberséges alkut kötöttem, gyerekek!

KRISZTINA

Elborzadva. Ragyogsz, apa, mintha meghibbantál volna!

ROBI

Mi történt veled, apa?

MANÓ

Egy kis időt nyertünk. Halovány jelt küldött az Isten. A szivárványnak egy sugarát. Jókedvében találtam a százados urat! A reménység házát kezdtem el most építeni. És talán az Úr is építeni fogja.

KRISZTINA

Ijesztő a bizodalmad, apa!

ROBI

Hol láttál szivárványt, apa?

MANÓ

Majd elmondom. Elmondom!

 

A gyerekek arcán várakozás. Manó az égre vet pillantást. De csak derékig süppedt az önáltatásba. A dal tehát, mely kis időre fölhangzik, mintegy kívülről rávetett pillantás.

A láger női zenekara vonul el, miközben ők hárman egymás arcáról próbálnak reménységet lopni.

 

 
Álom népe, álmok gyermeke,
 
az ébrenlétben semmid sincs már.
 
Csöppenként gyűjtsd meg az álmaid.
 
Álomtalan sivatagban
 
fakaszt álomoázist
 
álmok népe, álmok gyermeke.

 

EGY HANG A NŐI ZENEKARBÓL

Nézzétek azt a rohadtat. Auschwitz kurvája!

MANÓ

Befogjátok a piszkos pofátokat? Hülye zenészek!

MÁSIK HANG

Puha ágyba vitte isten a dolgát!

MANÓ

Ti csak muzsikáltok! Hülyék! Egyebet semmit sem tudtok.

 

Krisztina Robira borulva sír. A női zenekar elvonul. Csönd.

 

MANÓ

És rátok zúdítok minden nyomorúságot. Testvér a testvérnek húsát fogja marcangolni… Megérdemeljük, Uram, a sorsunkat.

ROBI

Mert excellenciádnak, Elnök úr, tudnia kell, hogy tavasz tavaszra jön, s én futórózsaként benövök holnap a börtön ablakán.

 

A Belügyi Biztos az Elnök szóra meghökken, s hol Robit, hol az üres díszpáholyt nézi. Dr. M. jön.

 

AURÉL

Hoffmann úr! A színfalak mögül hallom az idegen szöveget. Mi ez? Mit művel a kölyök?

TOMI

Mondom, amit mondani kell!

AURÉL

Azt mondd, amit a sajtófelügyelő engedélyezett. Azt mondd, amit mondani szabad, nem azt, amit kell!

ERIKA

A darabot Hoffmann úr írta! Nem a sajtófelügyelő!

AURÉL

Kislány, ne szólj bele! Múltat idézünk, nem jelent. Drámát játszunk, nem kegyelmi kérvényt.

JULIUSZ

Isten tudja. Minden múltidézés: kegyelmi kérvény a jelenhez. Ha semmi sincsen egy drámában, csak egyetlen kegyelmi kérvény, azt már érdemes eljátszani.

II. BELÜGYI B.

Bocsánat, művész úr. Beadni talán. De eljátszani? Tessék elképzelni, hogy mi lenne itt…

ERIKA

Micsoda színházi élet!

AURÉL

Hoffmann úr véres verejtékkel szerzett hiszékenysége!

II. BELÜGYI B.

Igazgató úr! Én a művész úrfit őrzöm itten. A szavait nem bilincselhetem meg. Ez az önök dolga. De kérem, intézkedjenek, hogy balhé ne legyen.

AURÉL

Nem lesz.

TOMI

Szájkosárral fogom a szerepem játszani.

ERIKA

Hoffmann úr majd átírja süketnémára.

AURÉL

Menjetek! Kitörve. Hagyjatok magunkra!

 

Belügyi Biztos, Tomi, Erika el.

 

AURÉL

Kiszólás itt nem lesz, az egyszer biztos.

JULIUSZ

Arisztophanész is kiszólt a szövegből. Sőt felszólt az istenek felé.

AURÉL

És nyíltan szidta Kleónt, a zsarnokot! Csakhogy az más volt. Görög demokrácia volt.

JULIUSZ

És ez milyen?

AURÉL

Melyik?

JULIUSZ

Hát… amit a kiszólásunktól védesz.

AURÉL

Semmi esetre sem görög. Másodszor mondom, Juliusz: ha szent esküvéssel meg nem fogadod, hogy az Elnök színe előtt Auschwitz ürügyén nem lobogtatsz személyes sérelmeket, én az előadást lefúvatom. Egy szavamba kerül.

JULIUSZ

Ürügy? Keresni kell tán az ürügyet? Akármihez nyúl az ember, visszanéz róla saját szenvedése, mint Isten képe minden búzaszemről a paraszt látomásában.

AURÉL

Poétikus általánosítások.

JULIUSZ

Mert Auschwitz nem Auschwitzcal kezdődött…

AURÉL

Megalkuvással. Tudjuk!

JULIUSZ

És a legelső ártatlannal, akit az önkény megtiport!

AURÉL

Attól tartva, hogy a színfalak mögül a belügyi biztos hallgatózik. Önkény? Tiprás? Önkény alatt élsz tán?

JULIUSZ

A fiamat kérdezd meg.

AURÉL

Az isten képével megpecsételt búzaszemet!

JULIUSZ

Auschwitz ezer esztendőkig készült minden személyes sérelemben, amely a fajtája miatt érhetett bárkit bárhol e földtekén. Minden genocídium…

AURÉL

Apró sérelmekre, jelzőkre ne kiabálj genocídiumot…

JULIUSZ

Csöndesen. Nem kiáltom, Aurél: üvöltöm, hogy Auschwitz nem gázkamrákkal, hanem jelzőkkel kezdődött, szuperlatívuszokkal! A legdicsőbb nemzet, a legszebb, a legbátrabb, legfajtisztább egyfelől…

AURÉL

Kinőhető gyermekbetegség!

JULIUSZ

És hitvány barbár, garázda másfelől!

AURÉL

Elfogultság, de nem vérontás!

JULIUSZ

Auschwitz nem vérontással, hanem mítosszal kezdődött! A vér mítoszával, és a vér szavából vadon szava lett: a felsőbbrendűség farkasüvöltése!

AURÉL

Nem törvényszerű következmények!

JULIUSZ

Kígyótojásból nem lesz énekesmadár!

AURÉL

Más, ami volt, és más, ami van!

JULIUSZ

Más? Ó, dicső hellén és nyomorult barbár perzsa! Nem ismerős neked e Nagy Sándor-i sajnálkozás a másságnak láttán? Nem ismerős a nappali agresszivitás éjszakai félelme?

AURÉL

Az agresszivitás félelme?

JULIUSZ

Igen, az agresszíven paranoiás őrülteké. Rettegnek minden másságtól, rémálmaik támadnak az idegen szótól! Felfalni hát az idegen szavakat – hordozóikkal együtt!

AURÉL

Beteges hallucináció!

JULIUSZ

De nem vagyunk ám emberevők! Nincs vérontás, nincs kannibáli lakoma, csak hellenisztikus beolvasztás. A keblünkre, trogloditák! A mi nemesebb vérünket pumpáljuk a véretek helyébe. Viseljétek a pofánkat és az anyajegyeinket, hogy viszonzásul elviselhessünk benneteket!

AURÉL

Ilyet senki se mondott!

JULIUSZ

Elegendő, hogy beszélnek a tények. Auschwitz haláltánca birodalmi menyegzői táncokkal kezdődött Szuzában és megannyi Alexandriában!

AURÉL

Auschwitz felrobbant, és nem akarod tudomásul venni.

JULIUSZ

Diribdarabjaiban is radioaktív ez a fekete meteor! Eltűnt Mussfeld, a főlövész, de rá emlékeztet minden tarkón lőtt gondolat. És minden börtönbe dugott gyermek, aki nem tanulta meg, hogy eltitkolja a gondolatait. Mert a zsarnokság végül is…

AURÉL

Mellen ragadja. Ki ne mondd! Ne rohanj vesztedbe! Ne rohanj a fiad után. Legyen elegendő, hogy te fertőzted meg őt a szavaiddal. Csakhogy ő már cselekszik is.

JULIUSZ

Mert mindig akad valaki…

AURÉL

Hallgass!

JULIUSZ

Hogy ne legyél kénytelen engem is följelenteni?

AURÉL

Őrült fecsegő! Ne kényszeríts engem hivatali és hivatalos álláspontra. Mert az fog megsemmisíteni téged – minden jóindulatom ellenére!

 

Belügyi Biztos be.

 

JULIUSZ

Álláspont és megsemmisítés!

AURÉL

Ruhe!

JULIUSZ

Igenis, Hauptsturmführer.

II. BELÜGYI B.

Valami baj van, igazgató úr?

AURÉL

Némi habozás után. Próbálunk. Hagyjon magunkra.

II. BELÜGYI B.

Bocsánat. Csak azt gondoltam… El.

 

Csönd.

 

JULIUSZ

Köszönöm, Aurél.

AURÉL

Mit köszönsz?

JULIUSZ

Hogy valahol a lelked mélyén megszólalt benned a színésztárs. Az ember, akinek nincs lobogója. Fennen hordozott zászlaja!

AURÉL

Csöndesen. Az is kell pedig. Mert mindenki másnak van. Csupasz kézzel – fegyveres világban? Igen?

JULIUSZ

Nem üres kézre gondoltam. Hanem a feltartott szívre az ember nyitott tenyerében.

AURÉL

Megnézi hosszan. Ha te madár lennél, ágyú csövébe raknál magadnak fészket. Amit aztán a fiad sütne el – a zsarnokság ellen. Ezért mondom újból: én a gyermeked életét féltve szóltam… Nevezd, aminek akarod. De jól tudod: titokban is megtehettem volna. Névtelenül, ahogy manapság szokás. Ám ha kívánod: többé nem avatkozom az ügyeitekbe. Küszködj egymagad a nyomorúságoddal, s én a magaméval. Mert én sem kiáltok mindenre vivátot. Az én ablakomon is befújdogál a szél, és azt mondja: tiltakozz! De nálunknál hatalmasabb erők dolgoznak itten. Benjámin vagyok mindenben ott, ahol vagyok, hatalmasok között. Benjámin, akinek ugyancsak gyerekei vannak: aranyláncok a képzelt szabadságán.

JULIUSZ

Épp azért engedd meg nekem, hogy Auschwitz hamujából egyetlen ártatlan gyermek számára bár váltságdíjat kölcsönözzek. Egy péterfillérnyi támogatásra sem számíthatok semmilyen irányból. Magától az Istentől sem. Mert nem építi velünk együtt a házat, amely lakható lenne…

 

Titkárnő jön.

 

TITKÁRNŐ

Igazgató úr! Igazgató úr, kérem!

AURÉL

Már megint égszakadás?

TITKÁRNŐ

A polgármester úr… személyesen a polgár…

AURÉL

Kergeti magát a polgármester úr?

TITKÁRNŐ

Csak megilletődtem. A személyes ha-hangjától.

AURÉL

Akkor mondja megilletődve, ne hápogjon!

TITKÁRNŐ

Azt mondta személyesen, hogy az Elnök úrnak nem lesz ideje megtekinteni az egész előadást, csak a harmadik felvonást. Azt is rövidebben… Csak ízelítőként… mivel korábban kezdődik a díszvacsora, és az igazgató úrnak is pohárköszöntőt kell mondania. El.

AURÉL

Újabb szerep egy ilyen nehéz szerep után. És mit adjunk ízelítőként – Auschwitzból? Mit rövidítsünk? Álmot? Halált?

JULIUSZ

Őrület, elmebaj! Agyaveszettség!

ZÉNÓ

Jön ingerülten. Aurél, azért ha lehet, ne bolondítsatok meg. Golyóálló üveget az elnöki páholyba. Honnan az isten lovából golyóálló üveg? Rendes, tyúkszaros üveg sincs, amivel a keresztanyámat bérámáztassam.

AURÉL

Ne óbégass! A belügyiek hozzák.

ZÉNÓ

Az üveget is, a golyót is?

AURÉL

A golyóval ne tréfáljunk.

ZÉNÓ

De nem ám! Mert a nép viharos lelkesedését golyóálló üveg nélkül nehéz elviselni. Készülődés, uraim, a harmadik felvonásra!

 

Függöny

 

Harmadik felvonás

A sonderesdal.

 

Mikor a függöny felmegy, a képzeletbeli színház függönye még nincs széthúzva. Az előadás előtti hangulat, a zsúfolt terem ünnepi közönségének zsongása, zaja. Hivatalos személyek foglalják el helyüket a díszpáholyban. Elszórtan az Elnököt éltető hangok. Éljenzés. Két civil biztos a közönség soraiban gyanús férfiakat igazoltat, majd visszafogott eréllyel az egyiket kivezetik. Mikor egy pillanatra megkutyálja magát, pisztolyt szegeznek a hátának. Attól megszelídül. Gong, majd szétnyílik a második függöny.

Az SS-őrök a helyükön. A krematórium kéménye lángol. Auschwitz üzemel. Halkan az álomdal kezdődik. Álom népe, álmok gyermeke stb. A boncterem bejáratánál Robi ül a lépcsőn, mellette II. Belügyi Biztos. A boncteremben dr. Adler ikrek fényképeit vetíti magának hatalmas vászonra: először mint élő személyeket, aztán már csak a csontvázakat. Mussfeld jön, dr. M. írásos utasítását nyújtja át Adlernek.

 

DR. ADLER

Az írást olvasva, döbbenten. Nem lehetséges! Ez nem lehetséges, Oberscharführer!

MUSSFELD

Minden lehetséges!

DR. ADLER

A hétezer-hétszázhetvenhetes? A boncsegéd fia? A százados úr pszichiátriai kutatásainak kísérleti alanya?

MUSSFELD

Három kérdés: három kérdőjel az ön számára, doktor. Én csak parancsot ismerek, nem kérdőjeleket.

DR. ADLER

Szólnom kell Manó úrnak… az apjának. Kérjen kihallgatást a Hauptsturmführertől.

MUSSFELD

Nem kérhet. Birkenauba rendelték át néhány napra!

DR. ADLER

Tévesen írták a számot.

MUSSFELD

Ellenőrizhetjük.

DR. ADLER

Kérem! Alázattal kérem: szíveskedjék ellenőrizni.

 

Mussfeld kilép a boncterem elé Robihoz.

A fiú felugrik katonásan. Megtört már. Csupa riadalom.

Mellette II. Belügyi Biztos.

 

MUSSFELD

Lágerszámod?

ROBI

Hétezer-hétszázhetvenhét.

MUSSFELD

Mutasd!

 

A fiú felgyűri karján az inget.

 

MUSSFELD

Mesés szám. Gyerünk! II. Belügyi Biztoshoz. Abtreten!

 

A biztos ijedten elhúzódik. Mussfeld és Robi belépnek a krematórium ajtaján. Csönd. Valahol a tábori zenekar üstdobosa gyakorol. Az üstdob éles hangja, majd Robi kiáltása.

 

ROBI

Apám! Édesapám!

 

Mussfeld pisztolyának hangja. A szokásos tarkón lövés. A sonderesdal foszlányai, majd újból Adlert látjuk a boncteremben. Egy boncolás jegyzőkönyvét írja. Az idő múlását jelző órakongatás.

 

MUSSFELD

Jön kissé pityókosan. Doktor! Fejfájás ellen adjon valamit.

DR. ADLER

Mitől fáj a feje, Oberscharführer? Orvosságot vétet be vele.

MUSSFELD

Maguktól. Maguk miatt.

DR. ADLER

?

MUSSFELD

Uram, akit személyesen nem ismerek, az más. Teljesítem a parancsot, és umgelegt. De ha ismerem már, ahogy ezt a kölyköt is ismertem, mindenféle emberi dolognak vagyok kitéve. Fáj a fejem. Mit mutatott a boncolás?

DR. ADLER

Nagyon enyhe fejlődési rendellenességet: a jobb oldali tizedik borda libegését, a costa decima fluctuanst. Ez a borda normális esetekben fixálva van. A libegés fejlődési rendellenesség a gerincoszlop caudális, farokcsonti irányában.

MUSSFELD

Szóval degenerált. Jó szeme van a Hauptsturmführernek. Ezekre nincs más orvosság, csak az én hatmilliméteresem. Umgelegt!

DR. ADLER

Fáj még a feje, törzsőrmester úr?

MUSSFELD

Főleg egy dolog miatt. Ihr werdet bald alles krepieren, nacher aber kommen wir!* Együtt pusztulunk veletek.

DR. ADLER

Sajnálom, Oberscharführer.

MUSSFELD

Annyi különbséggel, hogy a csontjaink nem kerülnek benzinfürdőbe, meg oda… a ládákba. Nevetve el. Danke.

 

Manó jön, hóna alatt irattartó. Dr. M. ajtaján kopog.

 

DR. ADLER

A százados úr ma senkit sem fogad.

MANÓ

Csak egy pillanatra zavarnám. Hoztam a följegyzéseimet.

DR. ADLER

Miről, drága jó Manó úr?

MANÓ

Már-már áhítatosan. Álmok, Robi fiam tegnapi álmai.

DR. ADLER

A tegnapiak?

MANÓ

Kissé zavarban a hazugságtól. Nagyon érdekesek.

DR. ADLER

Tegnapiak.

MANÓ

Hogy úgy mondjam: frissek, ropogósak, kalácsillatúak.

 

Dr. Adler nem meri bevallani Manónak a valót.

 

DR. ADLER

Jöjjön, kolléga úr. Igyunk meg egy teát az étkezőben.

MANÓ

Később fogad vajon?

DR. ADLER

Nem tudom.

MANÓ

Egy kerek hétig hiányoztam, és hogy úgy mondjam: felgyűltek az álomadósságaim. Kis göcögő nevetés.

DR. ADLER

Törleszteni kell.

MANÓ

A pszichiáter… Glanz úr nem reklamálta a följegyzéseimet?

DR. ADLER

Bizonytalanul. Nem… De talán igen.

MANÓ

Szólhatna ön egy jó szót Glanz úrnál az érdekünkben.

DR. ADLER

?

MANÓ

Hogy a két gyerek látomásaiban találjon minél érdekesebb összefüggéseket. Egybefonódó motívumokat…

DR. ADLER

Igen.

MANÓ

Én ugyanis csak Robi fiamról készítek följegyzéseket. Krisztinával néha napokig nem találkozom, a százados előkelő helyen tartja, be sem engednek hozzá az SS-őrök.

DR. ADLER

Krisztina álmait ő tartja számon.

MANÓ

Csak attól félek, hogy megszakadt a párhuzam és a folyamatosság, az ikrek ikerálmainak láncolata… hogy úgy mondjam: ez a drága anyag, amiből az életünk készül, azazhogy tart még…

DR. ADLER

Igen. A párhuzam könnyen megszakadhat.

MANÓ

Kivált, hogy míg oda voltam Birkenauban, reggelenként nem kereshettem fel a fiamat. Most azonban bőségesen törlesztek. Valóságos álomzáporról adhatok jelentést. Képzelje, doktor úr, Robika valóban trombitás lett Theresienstadtban.

DR. ADLER

Álmában.

MANÓ

Csakis. Mert valóságosan ugyebár… Az is egy álom! Az álmok álma. Haj, Theresienstadt!

DR. ADLER

Mikor álmodta ezt a gyerek?

MANÓ

Bizonytalanul. Tegnap éjszaka.

DR. ADLER

Már-már elmondja az igazat. Nem előbb?

MANÓ

Bevallom: köztünk maradjon, egy kicsit elébb hoztam a dátumot. Suttogva. Ezt a csekély módosítást megengedhetem magamnak. Nem csalás? Ugye, nem csalás?

DR. ADLER

Nem hinném. Tér és idő törvénye az álomra nem érvényes.

MANÓ

Az álom: maga a szabadság. Jól mondom?

DR. ADLER

Igyunk meg egy teát.

MANÓ

Miközben kifelé mennek. A szabadságunk ugyan álom, és az álom maga a szabadság…

 

Színváltás. Pillanatnyi sötétség, az álomdal motívumai, majd dr. M. szobája kerül fénykörbe. Krisztina ingben a szőnyegen ül, dr. M. a díványon fekszik ingujjban, csizmásan. Az éjjeliszekrényen ital, abból kortyint néha. A falon Krisztina felnagyított aktképe az ikertanulmányok orvosi jelzéseivel.

 

DR. M.

Harsány kacagás után. Azt mondod, hogy álmodban a vőlegényed voltam?

KRISZTINA

Igen.

DR. M.

Zsidó voltam? És pajeszem is volt? És körülmetélt voltam?

 

Újabb nevetés.

 

KRISZTINA

Nem tudom.

DR. M.

És nászéjszakánk is volt?

KRISZTINA

Riadtan. Nem… nem volt.

DR. M.

Jer csak közelebb. Fölemelkedik.

 

Krisztina a rabszolganők kényszerengedelmességével cselekszik.

 

DR. M.

Egy mozdulattal letépi róla az inget. Ilyesmi nem volt?

KRISZTINA

Nem.

DR. M.

Ilyen mamlasz vőlegény voltam én? Csupáncsak a hajaddal játszadoztam? Önmaga költőiségét ironizálva. E kék zuhataggal.

KRISZTINA

Rengeteg időzített bombához való hajszál.

DR. M.

Ilyet egy kislánynak nem illik mondani. És főleg nem szabad. Különben megkérdem: kitől hallottad ezt?

KRISZTINA

Sonderesek mondták.

DR. M.

Sonderesek. Majd gondoskodom róla, hogy bombákról ne beszélgess velük. És egyáltalán ne tárgyalj a filiszteusaiddal.

KRISZTINA

Miért tetszik engem filiszteusnak nevezni?

DR. M.

Hát nem ők küldtek téged Delilaként Sámson ágyába?

KRISZTINA

Nem. Nem. Tessék megengedni, hogy felöltözzem.

DR. M.

Menyasszonyt álmodtál. Menyasszonyi ruhát hozattam neked.

KRISZTINA

Fölvehetem?

DR. M.

Látni akarlak benne, filiszteusok leánya.

 

Krisztina kérdőn néz körül. Dr. M. ujja intésével a szekrényhez irányítja. A lány gyorsan öltözni kezd. Dr. M. is segíti.

 

DR. M.

Gyönyörű leszel, Delila. Mondd csak, mi történt Sámsonnal?

KRISZTINA

Riadtan. Nem tudom… Levágták a haját…

DR. M.

Szigorúan. Pontosan akarom hallani!

KRISZTINA

És történt azután, hogy Sámson megszeretett egy asszonyt a Szórák völgyében, akinek neve Delila volt.

DR. M.

Úgy! És tovább!

KRISZTINA

Rosszat sejtve, egyre növekvő riadalommal. És felmenének hozzá a filiszteusok fejedelmei, és mondának néki: kérdezd ki őt, és tudd meg, miben áll az ő nagy ereje, és miképpen vehetünk rajta erőt, hogy megkötözzük…

DR. M.

Kötözzük!

KRISZTINA

És megkínozzuk őt…

DR. M.

Megkínozzuk őt… Tovább!

KRISZTINA

És mikor látta Delila, hogy Sámson kitárta volna előtte egész szívét, elküldötte és elhívatá a filiszteusok fejedelmeit, és ezt izené: jöjjetek fel ez egyszer, mert ő kitárta nékem egész szívét. És felmentek őhozzá a filiszteusok fejedelmei…

DR. M.

Fölmentek. Úgy bizony. És mit csináltak? Mondd!

KRISZTINA

És elaltatta őt az ő térdein és előhívott egy férfiút, és lenyíratta az ő fejének hét fonatékát, és kezdé őt kínozni. És eltávozott tőle az ő ereje.

DR. M.

Eltávozott az ereje! Úgy bizony! Mert Sámson ostoba volt. Engem is annak tekintesz?

KRISZTINA

Nem, nem! Nem.

DR. M.

De menyasszonyként engem zsidónak álmodtál. Hogy merted?

 

Csönd.

 

KRISZTINA

Bocsánatot kérek.

DR. M.

Újra ölébe vonja. Elragadtak az álmaid. És tovább?

KRISZTINA

Ön azt mondta nekem: menjünk el a gyöngyház csatomért oda, ahol sírnak a fák. Föld alatti harangok szóltak, azoknak a hangja után mentünk, és ott voltunk anyám udvarán, pitypangos füvön egy nagy zöld sátor alatt. Ott volt apám, anyám, Robi testvérem és a rabbi.

DR. M.

A rabbi. És kettőnket összeadott!

KRISZTINA

Kristálypohárból bort ittunk. Ősi szokás szerint a poharat a földhöz kellett verni.

DR. M.

Ó!

KRISZTINA

És ahogy fölemeltem a poharat, anyám arcát pillantottam meg benne.

 

Az álomdal zenéje.

 

DR. M.

A kristálypohárban!

KRISZTINA

A hangját is hallottam, a törött üveg hangján szólt hozzám: Ne verjél földhöz engem, Krisztina, hagyjál meg engem a te poharadban. Akkor ön azt mondta: Hände hoch!

DR. M.

Neveletlenség.

KRISZTINA

Fölemeltem a két kezem, a poharat elejtettem, anyám után néztem, fénykarika lett belőle, szökkenve gurult a sárga agyagdombokon, és futottam utána, sírtam, kiáltottam: Anyám, ó, anyám! Miért nem maradtál meg az én poharamban? Anyám, édesanyám, miért nem hagytál meg engem a te poharadban?

DR. M.

Én meg zsidó voltam! Zsidó vőlegény!

KRISZTINA

Hová lett anyám a fürdőből? Tessék megmondani! Sír.

DR. M.

És fölébredt Sámson álmából, és mondá: Kiszabadulok most is, mint máskor, csak megrázom magam!

KRISZTINA

Anyám, édesanyám! Miért nem hagytál meg engem a te poharadban?

DR. M.

Mert örök asszonyi cselvetéshez folyamodott a filiszteusok lánya: a méhével indított ravasz támadást.

KRISZTINA

Tessék megengedni, hogy fölkutassam anyámat! Az ön lelke nem sivatag.

DR. M.

Zsidó voltam. Júdea fia! Jahve gyermeke! Zsidó ikrek apja!

KRISZTINA

Kimenőlevelet tessék adni nekem, hogy megkeressem édesanyámat.

DR. M.

A választott nép fia voltam! Benősültem a választott népbe! És megkeressük anyósomat! És mamának fogom szólítani! És bemutatom a Vezérnek! A Führer boldog lesz!

KRISZTINA

Egy passierscheint tessék adni nekem, hogy megkeressem édesanyámat!

DR. M.

Iszik. A napba öltözött asszony várandós volt, és vajúdva kiáltozott, miközben feltűnt az égen a jel: a tűzvörös sárkány, amelynek hét feje és tíz szarva volt.

KRISZTINA

A törött üveg hangján szólt hozzám: Ne verjél engem a földhöz, Krisztina! Egy passierscheint tessék nekem adni… csak néhány órára.

DR. M.

Hét feje, tíz szarva! Az én zsidó fattyaim formája és elképesztő ábrázata a fajkeveredésben.

KRISZTINA

Egy passierscheint tessék adni, százados úr…

DR. M.

Kiáltva. Ne bőgj!

 

Csönd.

 

DR. M.

Miért titkolod azt, hogy terhes vagy?

KRISZTINA

?

DR. M.

Miért a nőgyógyászomtól kell énnekem erről értesülnöm?

KRISZTINA

Bocsánatát kérem, százados úr… Tessék nekem megbocsátani… A napba öltözött asszony várandós volt, és vajúdva kiáltozott az égre. Rettegett az emberektől… egyedül az Istentől remélt megértést…

DR. M.

Csönget és kiált.

DR. M.

Mussfeld! Mussfeld! Krisztinához. Mosd le a könnyed!

 

Krisztina be gyorsan a fürdőszobába. Mussfeld jön, szalutál.

 

MUSSFELD

Százados úr parancsára megjelentem.

DR. M.

Gyorsan firkantott írásos utasítást nyújt át. A kislány egy passierscheint kap – saját könyörgésére.

MUSSFELD

El kell kísérnem, százados úr?

DR. M.

Egyedül nem mehet.

MUSSFELD

A szomszédos barakkba?

DR. M.

Valamivel messzibbre.

MUSSFELD

A szokásos hat órára?

DR. M.

Valamivel hosszabb időre. Zur Sektion.

MUSSFELD

Megértettem. Umgelegt.

 

Krisztina lép ki.

 

DR. M.

Arcon csókolja. Amit kértél: a passierschein a kísérőd kezében, Delila.

KRISZTINA

Gyanútlanul. Köszönöm, százados úr. Az ön lelke nem sivatag.

 

A nászinduló hangjai. Krisztina Mussfeld karján lépdel boldogan, hogy anyja keresésére indulhat. A láger női zenekara kíséri őket. Mussfeld Krisztinával belép a krematórium ajtaján, a zenekar tovább halad lassan. Aztán lövés hangja, majd csönd. Nagy csönd. És azután megszólalnak a fegyverek. A sonderlázadás kezdődik, az első felvonásban már jelzett módon. A jelenet megrendezéséhez dr. Nyiszli Miklós Orvos voltam Auschwitzban című könyve a következő támpontokat nyújtja: „A jelt a kitörésre az I. krematóriumból adják kézi villanylámpával a II.-nak, az továbbítja a III.-nak, az pedig a IV.-nek… Körülbelül húsz percig dolgozunk így csendben, amikor iszonyú robbanás reszketteti meg a levegőt. Utána sűrű géppisztolyropogás… A harmadik krema óriási, vörös cserepes teteje a gerendaszerkezettel együtt kinyílik, óriási tűzcsóva és fekete füst száll a magasba… a boncterem ajtaja előtt géppisztoly kattog… Szirénák riasztó búgása hallatszik Auschwitz I. és Auschwitz II. felől… Nyolc-tíz teherautó érkezését figyelem az ablakon keresztül… fél zászlóaljnyi SS-katona ugrik le róluk, s fejlődik rajvonalba a drótkerítés előtt… A sonderkommandó hatalmába kerítette az I. krematóriumot, az ablakokból lő, és dobálja a kézigránátokat a kapu előtt felvonuló SS-rajvonalra… Több SS-katonát látok sebesülten vagy holtan összeesni… Elővezetnek negyven-ötven betanított vérebet… Hatalmas hurrákiáltás rázza meg az épületet, és a kommandó a krematórium épületének hátsó ajtóin kitört. Közben állandóan tüzel az őrlánc vonalán álló SS-ekre, s az előre átvágott drótkerítésen keresztül a Visztula kanyarja felé veszi menekülése útját. Ekként tűzharc keletkezik az SS és a menekülők között… a fegyverropogásba beleszólnak az őrtornyok nehéz gépfegyverei…

Talán tíz percig sem tartott, és elcsendesedett minden… Egy tízes SS-csoport a boncterembe hatolt. Reánk tartott fegyverrel közrefogtak bennünket… az udvarra kísértek, ahol arccal a földre parancsoltak… Fekszünk mozdulatlanul, puskaaggyal ütlegelnek, sűrű szitkok között csizmájukkal rugdalják fejünket, hátunkat… Érzem a vér melegét, amint fejemen, arcomon végigcsurog…” Folyik tehát a sonderesek küzdelme az SS-őrökkel, amint azt az első felvonásban jeleztük. A sondereseknek egy csapatával Robi jön, majd szembefordul velük, két karját kitárja.

 

ROBI

Bajtársak! Bajtársak! Álljon meg a játék! Egy percet szenteljünk csupán az életnek. Velem ugyan nem fogtok a Visztulánál találkozni, mert a csontjaimat sürgős hadianyagként szállítják Berlinbe, ám a lelkem, az itt van még… a lelkem szólni kíván… Nem Jahvéhoz, hanem földi istenekhez…

 

A sonderesek megtorpannak. Zavarodottság. A súgó hangja: „Adler doktor és Manó jön.” II. Belügyi Biztos Robi mellé ugrik.

 

ROBI

Kegyelmi kérvényét előrántva. Elnök úr! Elnök úr! Excellenciádnak tudnia kellene…

II. BELÜGYI B.

A darab nyelvezetéhez igazodva. Häftling! Häftling! Fogd be a pofádat!

SÚGÓ

Doktor Adler és Manó jön!

ROBI

Excellenciádnak tudnia kellene, hogy tavasz tavaszra jön, és én futórózsaként benövök lassan a börtön ablakán.

 

A súgó felnyitja a súgólyuk kupoláját, körülnéz, majd gyorsan visszahúzódik, a kupolát is leengedve.

 

II. BELÜGYI B.

Ruhe! Ruhe! Te nyomorult! Ráveti magát, cipelné kifelé a színpadról.

ROBI

Mondjátok helyettem, bajtársak! Szóljatok helyettem!

SONDERESEK

Kórusban. Tavasz tavaszra jön, s én futórózsaként benövök lassan a börtön ablakán.

II. BELÜGYI B.

Heraus! Hoffmann! Heraus! És ti is fogjátok ott be a pofátokat!

SONDERESEK

Tavasz tavaszra jön, s én futórózsaként benövök lassan a börtön ablakán.

 

A színpad két oldalán egy pillanatra föltűnik dr. M., Manó, dr. Adler, Zénó, a segédrendező és Krisztina. Ekkora zűrzavarra senki sem számított. Robi kiszabadítja magát a belügyi biztos kezéből, és a kérvényét lobogtatva lerohan a színpadról, a nézőtéren át igyekszik a kijárat felé, ahonnan a díszpáholy felé vezet a lépcső.

 

ROBI

Excellenciádnak tudnia kellene, hogy tavasz tavaszra jön, s én futórózsaként benövök lassan a börtön ablakán. Nem akarok, nem akarok börtönbe kerülni!

II. BELÜGYI B.

Utánaveti magát és közben a pisztolyát is előrántja. Őrség! Őrség! Ne hagyjátok! Egy őrült merénylő! Egy őrült merénylő! Pisztoly van nála!

 

Eltűnnek mindketten a színházterem kijáratán. A hirtelen támadt csendben lövés dördül.

 

ROBI HANGJA

Apám! Édesapám!

SÚGÓ

Doktor Adler és Manó jön.

 

A sonderesek megkövülten figyelnek a lövés irányába. Doktor Adler és Manó jön.

 

DR. ADLER

A Visztulánál találkozunk. Igyekezzék, kolléga úr!

MANÓ

Nem mehetek. A gyermekem. Tomi fiamat, Robi fiamat meglőtték…

SÚGÓ

Nem látom sehol a fiamat, a lányomat.

DR. ADLER

A fiát ne keresse, kolléga úr! És ne adjon róla álomjelentést. A holtak nem álmodnak.

MANÓ

Az én fiam nem lehet halott.

SÚGÓ

Mit beszél ön? Mit beszél, doktor úr?

 

Manó pillanatokig habozik: szaladjon-e a kijárathoz, ahol a fiára lőttek. Jól tudja: a színpadi játék repülőutazás; kiszállni nem lehet, csak együtt zuhanni a géppel. Mégis otthagyja partnerét, keresztülszalad a színen. A színházi bejárat felől mentőautó szirénája hallik.

 

DR. ADLER

Manó után kiáltva. Kriegsmaterial! Akarja látni? A csontvázát akarja látni?

MANÓ

Visszafordultában. Az élő arcát akarom látni! A fiam arcát akarom látni!

DR. ADLER

Jöjjön, Manó úr, az isten szerelmére.

 

Zavar. A sonderesek egyike találja föl magát. A sonderesdalt kezdi énekelni. Halk kórus. Manó megáll az éneklő sonderesek előtt. Csönd.

 

MANÓ

Eltaposták a futórózsát is.

DR. ADLER

Jöjjön, Manó úr, az isten szerelmére!

MANÓ

Nem! Nem! A fiamat kell számon kérnem!

DR. ADLER

Maga megőrült! Erőszakosan cipeli kifelé Manót. Őrült ember! Őrült!

 

Közben a sonderesek csapatai elzúdulnak a szögesdrót kerítések felé. Dr. M. szobájában csöng a telefon. Mussfeld jön dr. M. oldalán. Kiáltozva magányos sonderes szalad át a színen. Mussfeld utánalő.

 

MUSSFELD

Kutyák! Rühös kutyák! Majd megmutatom én nektek a zsidók istenét!

DR. M.

Mélységes csalódással. Nézd meg, mi lett az orvosaimmal. Adlerrel mindenekelőtt, és a boncsegéddel.

MUSSFELD

Igenis, százados úr! Rohantában. Lázadó kutyák! Bolsevista férgek!

DR. M.

Belép a szobájába, cseng a telefon, fölveszi a kagylót. Igen, semmi bajom, nem voltam itt. A teljes sonderkommandó fellázadt. Nyolcszázhatvan ember! Igen, ez már szervezkedés volt. Nem tudom. A halál tudata járt és szervezkedett köztük. Nevet. Jól mondod, Thomas! Szervusz, Thomas. Leteszi a kagylót.

 

Manó jön, kezében pisztoly.

 

DR. M.

Mi van, Manócska?

MANÓ

Hände hoch!

DR. M.

No nézd a felkelésben megkésett boncszolgát! Eltanulja papagájként a parancsszavainkat. Hogy mondtad, Häftling?

MANÓ

Két kézre fogja a pisztolyt. Hände hoch!

DR. M.

Hände hoch! Újabb álomboltocskát nyitottál, Manó? És jutányos áron rám sóznád az álmodat, hogy erős vagy, hős, sonderes lázadó?

MANÓ

Még egyszer mondom, százados úr: föl a kezekkel!

DR. M.

Kurta nevetéssel. Sokért nem adnád, ugye, hogy ezt a látványt magaddal vidd Jahvénak a túlvilágra? Boldogan mesélnéd neki.

MANÓ

A fiamnak mesélném, százados úr. Akit ön megsemmisített.

DR. M.

Nagyon érdekes degenerált csontjai voltak. Adler rég kifőzte már, és te még mindig hordtad ide nekem az álmait. Ez volt az egyezségünk, Manó? Élő álmokra szólt, nem hullalátomásra, kis hazudozó zsidócskám.

MANÓ

Hände hoch!

 

Első trombitaszó.

 

DR. M.

Hallgasd csak! Elkéstél! Hőstettekről szeretnél mesélni mégis odafönn? Adonájnak?

MANÓ

A fiamnak, százados úr. Tudom, gyönge vigasz és nagyon csekély elégtétel. Hände hoch!

 

Második trombitaszó.

 

MANÓ

Krisztina lányomat kérem iderendelni.

DR. M.

Fölemelt kezekkel? Micsoda stratéga. Nevet.

 

Harmadik trombitaszó.

 

DR. M.

Az utolsó trombitaszó, te víziós emberke. Nézz csak körül. Minden őr, minden gépfegyver a helyén. Minden a régi helyére kerül. Egyedül te kerülsz új, szokatlan állapotba.

 

Vezényszavak. SS-őrök sorakozásának hangjai. Manó aggodalom nélkül hallgatózik körbe.

 

DR. M.

És minden folytatódik. Es geht immer weiter, weiter, weiter. S látván, hogy Manó nem teszi le a pisztolyt. És most: Hände hoch! Cserebere!

MANÓ

Hauptsturmführer-igazgató úr! Ön egyszerre két fiamat semmisítette meg.

DR. M.

E pillanattól kezdve hol zavarodottan, hol sikeresebben replikázik Manó rögtönzött szövegére. Mit beszélsz, Häftling?

MANÓ

Ön kifőzette Robi fiam csontjait, és följelentette Tomi fiamat a Belügyi Biztonsági Hivatalnál.

DR. M.

Neked csak egy fiad van, Häftling!

MANÓ

Kettő volt, igazgató úr!

DR. M.

Ordítva, hogy észhez térítse partnerét. Hauptsturmführer! Nem igazgató!

SÚGÓ

Látod, így is megy ez: pisztoly nélkül is.

DR. M.

A súgó felé pillant, a szöveget nem mondja, mert Manó nem tette le a pisztolyt.

MANÓ

Két fiam volt, igazgató úr! Egy valóságos és egy, akit a képzeletem hozott vissza Auschwitz hamujából. Egyiket ön megölette, a másikat följelentette, képzelt merénylőként gyilkosok kezére juttatta.

SÚGÓ

Tudod jól, hogy tudományos kutatások végett jöttem…

DR. M.

Tudod jól, hogy tudományos kutatások végett jöttem ide. Én nem gyilkolok! Csak azt vizsgálom, amit a háború legyilkol. Engedd le szépen a kis kezed, Manó! Utóvégre munkatársak vagyunk. Ugye, kis Manó?

MANÓ

Nem tetszik engem is agyonlövetni?

DR. M.

Te sem akartál engem.

SÚGÓ

Nem. Észre tetszett venni, hogy én csak…?

MANÓ

Nem. De most már igen! Az emlékeim képzelet szülte gyermekét könnyű volt életre keltenem, uram! Az emlékeink ideje: az Isten végtelen ideje. De véges és keserves az idő, amit az én egyetlen és valóságos fiamnak adhattam. Ön följelentette, és talán megsemmisítette.

SÚGÓ

Nem csak. Hanem annál többre merészkedtél.

DR. M.

A súgott szöveg helyett. Összevissza beszélsz, Häftling!

MANÓ

Mert Isten csak arra emlékezhet, amit ő maga cselekszik: amiben, uram, nem osztozunk vele, mert nincs módunk a cselekvésre. Velünk minden csak megesik. A mi emlékezetünk, uram, csak arra szorul, amit mások velünk s rajtunk elkövetnek! A hátunkon táncolva, szívünk minden titkát, rezdületét lesve, és minden szavunkat, gondolatunkat felboncolva, titkos mérget kutatva bennünk… a rejtett értelmet.

DR. M.

Drámát írtál, Häftling! Ahhoz tartsd magad!

MANÓ

Így minősül a kegyelmi kérvény merényletté! Merényletté az állati félelem intézményesített kereteiben. Keretlegények bűzös lelkiismeretében…

DR. M.

Mutasd csak, mutasd a fogad fehérjét, Häftling! Hol a régi Hoffmann Juliusz tebenned?

MANÓ

Ahol e pillanatban az én drága Tomi fiam! Élet és a halál között! Egyenes következményeként a gyanútlan, ostoba világba küldött, hazug képeslapjainknak: Ich bin gesund, und es geht mir gut! Jól vagyunk, sőt boldogok vagyunk!

DR. M.

A fejemhez vágod, amit nem mertél megírni?

MANÓ

Amit nem hagytak megírni! De tudom már…

DR. M.

Mit tudsz, te lázadó Häftling?

MANÓ

Hogy Auschwitz után nincs versírás! Auschwitz után a drámát sem írni kell: hanem megakadályozni! Elhárítani!

DR. M.

A fiad módjára? Kerítéseken üvölteni a törvényes rend ellen?

MANÓ

Üvölteni – a törvénytelenség haláltánca ellen, följelentve minden pillanatban a följelentőket!

DR. M.

Hol és kinél, Häftling? Hoffmann úr! Az ellenségeinknél? Az angol plutokrata barátaidnál?

MANÓ

Önnön gyanútlanságunknál, az önáltatás, az éjjel-nappali megalkuvás szentséges fórumán, igazgató úr. Hogy ne kérdezzem újból: hová lett, mivé lett a fiam, kezében egy ártatlan kegyelmi kérvénnyel?!

DR. M.

Megérdemelt helyére jutott, Häftling! A merénylők sorsára jutott!

MANÓ

Merénylő! Merénylet! Hát van még ártatlanság, jogos kívánalom, félszeg ellentmondás, egyetlen bátortalan tagadószócska, amitől nem retteg az égig érő, földig szakadó rettegés? Egy börtönablakon benövő futórózsa: merénylő? A csörgőjét bömbölve rázó gyermek: összeesküvő?

DR. M.

Ne tőlem kérdezd, Häftling! Hände hoch!

 

Manó rálő. Az igazgató összeesik. Manó döbbenten bámulja, azután a játékpisztolynak tudott fegyverre mered.

 

DR. M.

Mit tettél, Häftling? Juliusz!

MANÓ

Százados úr! Hauptsturmführer! A tizenkettedik sonderkommandót megsemmisítették. Önnek most csengetnie és kiáltani kell. Oberscharführer Mussfeld jelenése következik. Önnek most parancsot kell adnia, hogy engem Mussfeld tarkón lőjön… hogy mikroszkóp alatt lássa a szívemet… a Häftling-szívet, amely ártatlan… Erős kiáltással. Mussfeld! Közben csenget is. Oberscharführer Mussfeld!

MANÓ

Újból éleszteni próbálja Aurélt. Százados úr! A játékunk nem ért véget. A mi kis álomkommandónk befejezte pályafutását, de önnek még elmondatlan parancsszavai vannak… A véres kezét látva. Én uram, istenem! Mit tettél velem? A belépő Mussfeldhez. Mentőt! Mentőt hívjon, Mussfeld!

MUSSFELD

Mentőt! Gyorsan kirohan.

MANÓ

A pisztolyra bámul, majd másodszor is elsüti a színfalak irányába. Üvegcsörömpölés. A fegyvert elejti.

MANÓ

Aurél! Aurél! Egy pillanatra nyisd föl bár a szemed. Én vagyok itt, Juliusz. A bocsánatodat akarom kérni, Aurél! Áldatlan vitába szálltam veled… meggyőzni akartalak… nem megölni… doktor Morsnak szántam a lövést… a Hauptsturmführernek. Neked csak a szavaimat szántam… A pisztoly nem érv. Jól tudom én ezt, Aurél… A lövöldözés nem érvelés…

 

Két SS-őr szalad be, és viszik ki az élettelennek látszó igazgatót. A függöny lassan kezd összemenni. Juliusz belekapaszkodik, úgy mondja majd a szövegét.

 

MANÓ

A terem felé. Emberek! Jó emberek! Mindannyian tanúim vagytok… Láthattátok… hallhattátok… részemről mindez csak játék volt… Múló szívgörcsével küszködve. Bocsánat… A szívem… amiről azt kellett volna még mondanom doktor Morsnak, hogy parányi remény él benne a halál haláláról… De most már nincs partnerem, aki meghallgasson… Magyarázatom sincs arra, ami történt. Tanúm a kellékes, a belügyi biztos úr, aki mindent ellenőrzött… Tizenhárom játékpisztolyt csináltattam… Tizenhárom fegyverutánzatot egy emlékküzdelemhez… ami nem ért véget… És amiben vétséget követtem el… csöppnyi módosítást a dráma cselekményében… a cenzúra tudta nélkül… Önkényesen… Az indulat… és a kétségbeesettség… Mert szegény szerencsétlenül járt fiam… Mélyen tisztelt Elnök úr…

 

A színpad sarkán I. Belügyi Biztos jelenik meg a rendőrrel.

 

MANÓ

Várjon még, biztos úr! Várjon azzal a bilinccsel! Csak egy szóra még! Dühösen. Ne húzzátok rám a függönyt! Ne akarjatok itt eltemetni!

 

A döbbenettől ocsúdott színészek Manó mögött sorakoznak. Az ő látomásában ez a halálából megtért tizenkettedik sonderkommandó… túlvilági csapat vérfoltos fehérben az emlékezés gyertyafényében. Az álomdal hangjai.

 

MANÓ

Bocsássatok meg nekem, bajtársak. Bocsásson meg a halálból megtért és halálban megfogyatkozott Sonderkommandó.

Nem mehettem veletek, nem juthattunk el a szabadító Visztuláig. Nem mentem… A Szavak megváltó erejében bíztam, mivel úgy gondoltam: ha bilincsben is az ember: a szárnyas szó isteni erejű. Hát nem az! Nem! Az lehetett a próféták szájából, de mostani állapotunkban a puszta Szó: hiú remény!

Andalítás! Önáltatás!

 

Az álomdal hangjai.

 

Andalítás! Önáltatás!

Drámát írtam, bajtársak, s a dráma szavakból készül. Áldott legyen a tegnapi szó és átkozott… igen! – átkozott a szabadulásnak igébe vetett reménye, miközben a cselekvést az Istenre hagyjuk, aki most is azzal van elfoglalva, hogy nem törődik velünk. Nem törődik, vagy talán csak mélységesen csalódott a tehetetlenségünk láttán. Sír az Isten lelke a siralmas szolgaságnak láttán. Akkor tehát, ha nem sajnáljuk eléggé magunkat, szánjuk meg az Istent bánatában! Jelezzük bár, hogy nem várunk mindent Őtőle, hiszen láthattátok: csoda társul hozzánk a cselekvés halvány szándékának esetén is. Mert sírgödörbe hordott álmaimban sem gondoltam volna, hogy mi rejlik bennünk, gyáva Häftlingekben… Mit hordoz egy parányi mozdulat, amely felrúgja bennünk a félelem hivatását, a folyamatos rettegés gyalázatát… Elnök úr! Excellenciádnak tudnia kellene…

ZÉNÓ

Aki közben a közelébe került. Hagyd az Elnök elvtársat! Nincs és nem volt jelen az előadásunkon, csak holnap tisztel meg bennünket.

MANÓ

Miért mondtátok akkor…?

ZÉNÓ

Mert nekünk is így mondták. Különben is mindegy! Az Elnök és az Isten akkor is jelen van, ha történetesen nincs jelen. El.

MANÓ

Szégyen és gyalázat! De távollétében is megkérdem excellenciádat – mert számtalan füle van itt köztünk: miként kerüljük el a cselekvést, amely tengerválasztó csodát művelt pásztorbotként a Mózes kezében?! És miként őrizzük tovább ártatlanságunkat, ha játékfegyverek közé valóságosan gyilkoló pisztolyok keverednek – és nem tudjuk: mi okból, mi végett. De mit szóltok bajtársaim a drámaszerző gyötrő kételyéhez: bármi történt is, szégyen borítsa orcánkat! Ott tartunk már, hogy vakmerőn lázadó fiainkkal együtt az élettelen tárgyak is ránk pirítanak. Játékaink is elunták a puszta játék értelmetlenségét, s megvetőn néznek ránk. Szégyen és gyalázat! Szégyen és gyalázat! Tomi fiam, drága gyermekem, veled mondom – vagy talán már csak helyetted –, de nem! Nem! Veled mondom: szégyen és gyalázat. Sír. Szégyen… szégyen… szégyen és gyalázat…

 

Lassú függöny.

 

 

 

 

 

Jegyzet

A gyulai ősbemutatóhoz kötődve az alábbi jegyzet első négy fejezete íródott, de Sütő András kérésére akkor még ezt is csak töredékesen adhattuk közre a műsorfüzetben.

 

Olyan ember számára, akit sosem deportáltak, és csak turistaként fordult meg Auschwitzban: honnan a mersz e dráma megírásához? Elegendő-e hozzá emlékirat-búvárlás és empátia? Segíthet-e a képzelet, mely az emberi lét iszonyataiban ugyancsak megmártózott gazdáját mindig képes a mások bőrében is meghordozni?

E kérdésekre érvényes választ csak maga a dráma adhat. Hiába mondanám ugyanis, hogy az írói képzelet – ha igazán írói: a lényegére szűrt valóság.

Mert Auschwitz túl van a képzelet határán.

Iszonyata még azokban sem lehet teljes, akik foglyai voltak. Kínokat, halálnemeket, elképzelhetetlen borzalmakat SS-őrök, falak, szögesdrót kerítések választottak el egymástól.

Auschwitz – minden rémségével – négymillió halott szempárba fagyott.

Arról, ami történt, a leghitelesebben ők szólhatnának – együtt. De mert nem szólhatnak: az élők kötelessége beszélni.

A halál jégmezejének sarki utazójaként indultam el hőseim nyomában – újabb hírt hozni a megsemmisültekről.

Gyötrelmes út volt.

Magányos és már-már kilátástalan a tévelygésben.

Halál-Antarktisz jégbe dermedt végtelenségében nem csupán az fenyegeti az utazót, hogy a végcél magaslatán ott lobog már számos Amundsen zászlaja; ennél is riasztóbbnak mutatkozik a visszaút, a végső jelentés lehetősége: íme, emberek, akik a lelkiismeret Auschwitz-Antarktiszi expedícióját kíséritek figyelemmel: a fekete hómezőkön át, sarki éjszakába veszett barátok emlékével e roppant utat Scott kapitányként magam is megjártam, de kétséges, hogy hozzátok visszatalálok-e.

Tomboló viharban, jégfalak közé szorultan rója sorait a vándor.

Emberek, várlak benneteket!

 

*

 

Bármily különösnek is tűnik föl: a szülőfalu küldött értem mentőosztagot. Személyes emléket Auschwitz irodalmához; felhajtó erőként borzongató élményt a képzelet szárnya alá.

Így nem csupán azokat faggathattam éveken át, akik a haláltáborokból élve menekültek meg; felidézhettem azok arcát is, akiktől zsidó mivoltuk miatt gyermekkoromban búcsúznom kellett.

Manó úrtól és gyermekeitől.

Antonescu Romániájában.

Csendőrök hajtották ki őket a házukból s az álomboltocskából, amely álomban is, áruban is mesésen szegény volt. Nem marhavagon: csak lovas szekerecske vitte őket kényszerlakhelyre Torda városába. A legkisebb Manó lányka – talán tizenkét éves lehetett – megölelt és megcsókolt engem. A messzi utazás izgalmában égő arcán sáncmarti játékaink, közös tavaszok isten-tehénkéinek pöttyös emlékeit láttam.

Többé nem találkoztunk.

Ama háborús nyári napon csendőr árnyékából néztünk magunk is a Manó család után.

Mint Európának majd minden népe.

S miként a magyar is.

Ez utóbbinak mostanság fanatikusan gyűlölködő elmék magát a hitleri nácizmust is a nyakába sóznák, kollektív felelősséget hangoztatva megint.

Népek kollektív degeneráltságának vádjával jött létre Auschwitz is.

Én pedig arra emlékszem, hogy az elhurcolt kamarási boltost és családját magyarok s románok egyként megkönnyeztük.

 

*

 

A különös után jöjjön a hihetetlen: Pusztakamaráson 1945 kora tavaszán sonderesek is voltunk. A többes elsőt apám és rokonaim nevében használom. Mert ha történetesen otthon vagyok s nem Kolozsvárott a Református Kollégiumban, a kamarási magyar lakossággal együtt az őrmester engem is kirendel a Sóskút völgyébe – hullahordó sonderesnek, kizárólagos magyar kommandóba a háromnegyedrészt román ajkú szülőfaluban.

Büntetésként.

Mivel a sóskút-völgyi zsidóirtás magyar csendőrök műve volt.

„Egyszóval a magyarok a begyemben vannak – fejezte be elbeszélését Vodicka, az öreg árkász, mire Svejk megjegyezte: – Nem minden magyar tehet arról, hogy magyar.”

Őrmesterünk, az idő tájt még az antoneszkánus rendszer csendőri maradékaként, mintha Svejknek kétes értékű megállapításával szállott volna vitába: igenis, mindenki felelős azért, hogy magyar! Ők fogják a föld alól kikaparni és egybehordani a sóskúti zsidó tömegsír hulláit.

Azt már nem tehette meg, hogy feladatának végeztével a kis sondereskommandót tarkón lője és elhamvassza.

Nem rajta múlott.

Bukarestben és országszerte már munkástüntetésekben morajlott a nép hangja, új, demokratikus kormányt követelve.

 

*

 

Megjártam Halál-Antarktisz hósivatagjait, és nem csupán a kegyeletes emlékezés emberi kötelességével.

Múlt, jelen és jövendő hármas dimenziójának szorításában: az élőkre, mai sorsukra vetett figyelemmel is.

Aggodalommal tehát.

Auschwitz tanulsága a földgolyó számos pontján ebek harmincadjára jutott, akár Hirosimáé. A fajiság és az erő megszállottjai oly feledékenyek, mint a természet. Auschwitz bestialitásáról szólva eresztik szabadon újból a nemzeti előítéletek vérebeit s a vér mítoszát, mely nem tűri trónján az Észt, közelében a Másságot, lételeme lévén: a türelmetlenség és a felsőbbrendűség tudata. Ennek küszöbéről már csak egy ugrásnyira lapul s vár meghirdetésre a másodrendű népek, polgárok fölöslegességének elve. Minden kezdetben ott szunnyad a vég is. Épp ezért: emlékbe vonult népirtásról szólni, s az emberiséget újból fenyegető ordas eszmékről hallgatni: önámítás.

Unokának mellénykét kötögető gyanútlanság – Auschwitz felé tartó halálvonaton.

 

*

 

Kész a dráma.

Kezdődik hát a komédiája. Míg színpadra jut, az ifjú szerző beleőszül, az öregből aggastyán lesz, párt- és állami szamarakkal vitázva reszketőssé háborodik.

Föltéve, hogy jó ez a dráma.

Mert ha fércmű, ha szocialista-realista, amilyent maga az államelnök követelt az íróktól legutóbb is, midőn a kukoricavetés sűrűségét ugyancsak megszabta; ha tehát úgy hazudik a valóságról, hogy neki lehet támaszkodni; ha emberi fájdalom helyett állatian boldog hősöket ábrázol, és ilyenformán az államvallássá tébolyult román nemzeti dicsőség korteseként butítja nézőit: nyert ügye van. A hivatal heurékával fogadja.

Mármost: hogy milyen ez az én drámám, szerzőként meg nem mondhatom. Csak abban vagyok bizonyos, hogy olvastán az illetékesek újból hümmegetni fognak, kiguvadt szemmel a nyakukat fogják tekergetni. „Meglátjuk, mit szólnak odafönt.” Az odafönt pedig azt jelenti, hogy az engedélyezés végett fölterjesztett színdarabokat nyakkendős kultúrböllérek teszik-veszik, nyálazzák hónapokon, sőt éveken át, berezelten figyelvén a kettesnek hívott kabinet irányába: vajon, reggelre kelve, Elena asszonynak mifajta újabb nézetei támadtak az irodalomról.

 

*

 

Néhány héttel később.

Egyetlen magyar irodalmi folyóiratunk, az Igaz Szó a közlést nem vállalja. A helyi színház illetékesei így vélekednek: ők műsorra tűznék, de Bukarest nem engedélyezi. Ezt sem. Korábban az Advent a Hargitán, Kalandozások Ihajcsuhajdiában című munkáimat sem engedélyezte. Hasonló választ kapok a kolozsvári és sepsiszentgyörgyi magyar színháztól is. Mondják, hogy közben valaki a drámát máris följelentette. Mert, ugye, nemcsak embereket lehet följelenteni. Mint hírlik, szolgálatos besúgóink egyike arra figyelmeztette a pártközpontot, hogy színdarabom személyében támadja a köztársaság elnökét.

Sorsa tehát meg van pecsételve. Mármint a drámáé.

Egyetlen útja marad: a járhatatlan. Azazhogy: a törvénytelen. Ugyanis cenzúrázatlan kézirat külföldre juttatása törvényileg tiltott. A belügyi tiszt, aki szellemi életünk – halálunk – politikai „tisztaságára” felügyel, már ki tudja, hányadszor figyelmeztet a szigorú paragrafusra. „Elvtársak, ne játsszunk a törvénnyel!”

Nem játszunk.

Megvetjük.

A Gyulai Várszínház kérésére a drámát kijuttatom Magyarországra. Hogy miként, hosszadalmas lenne elmesélni. Megyei fő-fő kultúrfelügyelőnk hívat, s kérdi: hogyan jutott ki külföldre ez az ön munkája? Mondom: engedje meg, hogy először magam is kérdezzek valamit. Tessék. Nos, nemzetközi kötelezettségeinek alapján a román posta garantálja-e a levéltitkot? Természetesen, füllenti gyakorlottan a felügyelő. Ha ez így van, mondom, akkor a kézirataimat természetesen postán szoktam kijuttatni külföldre.

Kultúránk baktere bátorságot veszen, s kérdi:

– És ha nincs így? Ha postánk a levéltitkot nem garantálja?

– Ha nincs így, és nem garantálja, akkor nyilván másként szoktam eljárni. Hogy miként? Elmesélem rögvest, ha ön kijelenti, hogy Romániában a levéltitokra nincs garancia.

Fejcsóválás, kurta kacagás.

– Ezt nem jelenthetem ki.

– Akkor tehát nincs miről mesélnem.

Hazugságainak egérfogójából a felügyelő üveges szemmel bámult utánam.

 

*

 

Akkor történt ez, mikor a posta levélcenzorai – a levélelcsípők, ahogy Kálvin idején Genfben mondották volt – már el is unták a nekem szóló vagy általam küldött borítékok felbontását s félretételét. Nevem láttán egyenest a papírhalomba irányították, ahonnan ismeretlen jóakaróm időnként meglepett engem egy-egy paksaméta irománnyal. Így értesülhettem arról, hogy ez-amaz ide-amoda meghívott valamely nyugati országból.

 

*

 

Havasi Istvánnak és Marton Lászlónak köszönhetem, hogy az itthon mindenütt elutasított Az álomkommandót végül a Gyulai Várszínház, majd a budapesti Vígszínház mutatta be Sík Ferenc rendezésében. A gyulai előadásra nem mehettem el. Útlevél híján a Vígszínház premierjén nem lehettem jelen. Munkámat felkaroló barátaimat csak közel egy év múltán ölelhettem át őszinte hálával és nagyrabecsüléssel. Miközben itthon az újabb gondolati kihágásért dúltak-fúltak az ordas indulatok. A Román Jogvédő Iroda egyre-másra küldözgette Budapestre a tiltakozó leveleket. Akár az Advent a Hargitán színrevitelekor, most is a dráma azonnali betiltását követelték. A román kultúrpolitika irányítói ezúttal sem tagadták meg ama felfogásukat, miszerint az író testestül-lelkestül, minden gondolatával az állam tulajdona. Miként a jobbágy volt a pallosjoggal rendelkező földesúré.

Hát ez is elmúlt.

 

*

 

Most, hogy e sorokat írom, 1990. február 16-án, Az álomkommandó már megszólalt német nyelven is Aachenben. Ugyancsak Sík Ferenc rendezte. Sajnálom, hogy nem lehetek ott mellette. Nem oszthatom meg vele és a színészekkel a kockázat nyugtalanságát, a reményt s a kétséget: vajon megnyílik-e közös mondandónk előtt a német közönség szíve s elméje?

 

A Látó 1990 márciusában – az Alföld 1987. 6., Sütő András 60. születésnapját köszöntő számában való első közlés után – újra megjelentette a darabot, a szerző további jegyzeteit is közreadva.

A dráma itt közölt szövege 1992 szeptemberében véglegesült a marosvásárhelyi bemutatóra. Főként az utolsó jelenete módosult sokat, de ennek előtte már az aacheni előadásra Manó darabzáró monológja is átformálódott az Alföld-beli közléshez képest.

 

Az 1991. október 19-i marosvásárhelyi bemutató alkalmából született az alábbi levél:

 

Jó estét, kedves közönség!

 

Régtől fogva tudjuk: rendelt ideje van a szólásnak, és ideje a hallgatásnak.

Szóltam is, amíg lehetett, hallgattam is, amikor cenzorok és a szellemnek vámtisztjei elnémítottak.

Tragikus, áldozati sorsra jutott városunk színházában is hallgatásra kényszerültem.

Hadd tegyem hozzá: ez nem a színház bűne, hanem azoké, akik odakint és odafönt valahol a színház, a drámaírás, általában a művészet felügyelőinek, sőt fegyőreinek vélték magukat.

Így tehát hosszadalmas távollét után köszöntöm újból a Nagyérdeműt, színpadi munkáim mindenkori pártolóinak sokaságát, tragikus sorsra jutott városunk hűséges magyar közönségét.

Boldog vagyok, hogy az itthoni kényszerhallgatás keserves évei után újból együtt lehetek azokkal, akiknek sorsa – sorsommal együtt – a mai estén színre kerülő drámámat ihlette.

Talán nem önáltatás, hogy drámáim időszerűsége nem múlt el létrejöttének történelmi idejével. Nem múlhatott el, mert a mindennapos jelenség – mint például az emberi szabadság lábbal tiprása – nem föltétlenül napi jelenség. Mi több: korszakok jönnek és mennek – a megaláztatás pedig marad, a sovén gyűlölet tartósan garázdálkodik. Meddig vajon? Az álomkommandó erre a kérdésre is választ keres kényszerű megalkuvások, véres lázadások, álmok és remények örök hullámzásában.

 

Marosvásárhely, 1991 szeptemberében

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]