Engedjétek hozzám jönni a szavakat

 

LÁSZLÓNAK SZERZETT CÍME, rangja nincs még; néhány öröklött méltósága csupán: családunk hanyatló birodalmának felgyarapítója, anyjának hercege, apjának főhercege, nagyszüleinek grófja, dédatyjának őrgrófja, s ami még reá vár: Szavaink Nagyfejedelemsége. Öröksége hatalmasnak nem mondható – csattogó tehervonatok között egy imbolygó kalitka –, de nyolcszázezer szó-alattvalójával mégis ki nevezné potomságnak? Lexikológusok szerint e kalitkabirodalomban a nap sohasem nyugszik le. Szó-lakóinak számát némelyek az említettnél is többre becsülik: kerek egymillióra s még hatvanötezerre. Álruhás királyfiak akadnak időnként, kik a népszámlálást végzik. Olyanformán is, hogy szó-pogromok vérmezőin feltámasztják a halott igéket, amiként Arany János tette, vagy éppenséggel az életüket vetik oda kiáltó hangsúlynak a megtalált szavakra. Petőfi és József Attila vérfoltos madárserege csiripel a kis kalitkában. Képes lesz-e valaha is László e roppant sereg számbavételére?

 

PEDIG A NEVELTETÉSE úgyszólván Nagy Sándor-i. Annál is gondosabb. Elméjében a gyermek jövőjét fényesítve, csupa Arisztotelész forgolódik körülötte. Egyik okosabb és bölcsebb a másiknál. S mindahány emberségesebb is a sztageiroszi Mesternél, aki köztudomásúlag, mint egy almát szelte ketté a világot: hódításra jogosult hellénekre, valamint férges barbárokra. A lángelmének e sajnálatos botlása – a falánk fél alma kerekké nyilvánítása – László nevelői szerint olyan tanulság, amelyet mint hajóknak a vízállásjelentést, naponta kell világgá kürtölni. Miként bánjon László saját cseperedő szavaival anélkül, hogy valaha is a másokéival elbánna – ez minden gondjuk; álmukban sem ugat föl a Nagy Sándor-i becsvágy. A szelíd megértés apostolaiként minden jel szerint ők tanították William Blake urat is arra, hogy az emberek épp emberi különbségeikben lehetnek egyenlők. És csakis az egyenlőségben jut szóhoz a természetes különbözőségük.

 

LÁSZLÓ TIZENHÉT HÓNAPOS.

Ha arcunk és gondunk tükrében látná magát, azt mondhatná: tizenhét éves. Az elaltatott sírásaival, jövő-menő betegségei fölött a váltott virrasztással: százhetven, ha egyáltalán létezik térbeli vagy időbeli mértékegység, mely a már említett oktatóinak s irtásoktól sebes rokonság-rengetegének rája fordított buzgalmát – hogy őt az anyanyelvébe beöltöztesse – megközelítőleg is számba vehetné. Az önkéntes nevelőket: tejesembert, postást, villanyszerelőt, az utcáról betévedt nyelvmestereket – a címkereső parasztasszonyt, ki a Calafat utcáért, illendő csereképpen, almára, körtére egy-egy igét, jelzőt csokroz föl Lászlónak – el is felejtjük helyben. Önkéntelen s nem épp igazságos gyanakvásunk, hogy otthoni hallgatásban megtakarított vagy ezért-amazért – s mi mindenért! – a bögyükbe szorult szófölöslegükből hagytak itt valamit. Holott ők is, a puszta megszólalással is, életüknek egy-egy letördelt ágacskáját vetik oda László tűzhelyére. Frissen szerzett Ionica barátja is meglátogatja néha; Creangă^* szavait hozza neki a kicsi szánkójával.

Az udvari alkalmazottak persze mi vagyunk: az ifjú szülepár, aki Kolozsvárról rándul-vonatol-autóstoppol haza szombatonként Lászlónak füstölőt lóbálni, továbbá: Nagyapa, az örökmécses Nagyanya és a dédszülők: két pár kormos gyertyatartó. Rajtunk az örökség felelőssége, a szavaké tehát, melyekkel a kettős születés jegyében Lászlót másodjára s véglegesen a világra segítjük.

 

FEGYVERBEN a figyelmünk reggel hattól este nyolc óráig. Közöttünk csörgedez örökösen tiltott – mert veszélyes – irányba, puszta kézzel neki a tűznek, forró víznek, késhalomnak, álmatag lábbal a meredek lépcsőnek a pici Nagy Sándor. Az épp szolgálatos Arisztotelésznek egyetlen félresikló pillantása is kész katasztrófa.

– Fogjátok meg! – kapdos mindennek utána a rémülettől színét veszítve Nagyanya, s miután a tűz megfagyott, a zubogó víz odébb lódult, a frissen köszörült kések hatan hétfelé menekültek, László már a harmadik szobában nyüslet, működteti pihenéstelen a lét iránti érdeklődését; könyv – Bethlen Gábor –, csésze és bokály, kanna és fakanál zuhog áldásként a pipevirág-kobakjára. Leltároz. Amihez hozzá nem nyúlhat, a csillár fehér gömbjét rebbenéstelen, komoly pillantással veszi számba; az ablakon túl, a fekete nyárfa ágai között, házak felett a hóhullást. Jobbra-balra pillogat, s alig észrevehetőleg fölráncolja a homlokát. Nem érti odakint a csillárzuhogást. Dédapa, a szombati, kit a vasárnapi fog majd felváltani, immáron századszor csöppenti László fejére a szót: hó! Az első hó. Nekem talán az utolsó, mondja, és nevet. Reád hagyom, László, a havazást. Egyelőre mégis megtartja magának a tekintetével. Mint aki bevallja, hogy utolsó hóhullás nincsen. Ha van is: nem vehető tudomásul.

De László már a televízió varrottas köpenyét rántja magára. Az újabb alkotmányos tiltásra: ne nyúlj hozzá! nem szabad! nem lehet! – Nagyapa Rousseau-val füstölög Arisztotelész nénire:

– Mindezek csak elvek! Haszontalanságok! A gyermeket nem az elvek, hanem a tárgyak nevelik.

– Miközben főbe is kólintják – lóbálja karját Vasárnapi Dédapa, az okosabbik gyertyatartó, aki nyugdíjas agrárpolitikusként László nevelését gyermekpolitikának nevezi. Azt mondja tehát mindnyájunkra nézve nagyhasznúlag: a lehetségest a lehetetlennel kell összebékíteni, vagyis: elvileg a gyereknek semmit sem tiltunk, gyakorlatilag mindent megakadályozunk, és punktum. Másként a szabadsággal járó veszedelmek elkerülhetetlenek.

Nagyapa elképed; a nyilvánvaló hazugság, e farsangi ruházatában, csakugyan hasonlít az igazsághoz. Akkor tehát annál veszedelmesebb. Kiváltképp, hogy látszólagosan a gyermek is ezt igazolja. Tűzhólyagos kicsi ujja – forró csőrével a vasaló kapott utána –, homlokán a zöldeskék dudor, orra hegyén az ajtó koppintása jelzi, hogy tudatát a szabadjára hagyott tárgyak munkába vették. A tintásüveg is megrekcumozta: lila barackot nyomott a fejére. A képek ilyenformán, a szabadság színes kísértései, puha ártatlanságukból kimozdulva, veszélyes tárgyakká kezdenek benne kristályosodni. Ahány sebe: annyi tapasztalata már. A tárgyak iskolakapui sarkig nyitottak előtte. Érdesen beszél a hátára esett lapító a maga deszkanyelvén, a villanyfőző saját szikranyelvén, olló, tű a maga vércsepp-anyanyelvén, következetesen, pedagógiai elvét föl nem adva. Nagyapa tehát így szól Vasárnapi Dédapához: hagyjuk, uram, a tintásüveget beszélni. A szabadság veszedelmeit nem a betiltás: maga a szabadság teszi ártalmatlanná.

 

DESZKANYELV, szikranyelv, vércsepp-anyanyelv; bábeli zsivajban nevelik Lászlót a szigorú tárgyak. De egyelőre csak félni tanítják, nem beszélni. Nagyapa azon tűnődik, hogy remete barátja, Jean-Jacques mintha kifelejtett volna valamit a tárgyelméletéből. Híres tanítása szerint ugyanis a tárgyak törvényszerűen megnevezik, sőt meg is határozzák önmagukat – azon a nyelven, amely a Természettől megadatott nekik. A bokály például – újabb leckeként – bokályul koppan László fején, s törik széjjel a padlón, a cserepeire hulló kiskancsó rövid sikolyával. De László tőle is, ilyenformán, csak őrizkedni tanul; visszaszólni még nem tud, holott a világot – legyen az törött cserép is – csak úgy veheti birtokába, ha először megnevezte. Következésképpen valamiféle műfordítót kell melléje alkalmazni. Ennek megállapításához különösebb elmeél nem szükségeltetik. Az már fogasabb kérdés, hogy Rousseau úr miért feledkezett meg pedagógiai intelmeiben a műfordítóról. László esetében arról a közösségről, amelynek statáriális kötelessége a tárgyak szavait – a sebeket, kék foltokat – a gyermek anyjának nyelvére lefordítani; a tudatába fecskendezni; tejébe aprítani; az orvosságjába keverni; gyöngykagylóként a nyelve alá elültetni. Olvasgat Nagyapa szorgalmatosan, mígnem kénytelen a homlokára ütni: hát igen! Emilke, a híres Émile gyermek – az emberiség táblájára mintegy szemléltető eszközként is fölrajzolva – úgy viselkedik, mintha a földgolyó egyetlen nemzetének egyetlen egykefiacskája lenne. Tárgyi környezete hasonlóképpen. Émile babarongyai francia akadémiát végeztek, játékai és csillagai csakis franciául szólnak hozzá, Corneille s Racine nyelvén dudorász a szél is. Talán épp ott alszik Émile nyelve alatt, műfordító tehát fölösleges. Szájtartást, gyöngykagylót Emilke nem választ. Emilke saját helyzetének választottja.

 

HISZEN ÉMILE-CENTRIKUS a kicsi szék is – asztalosmestereink olcsó remeke –, amelyre lesuppantjuk Lászlót zsemlekásázni. Ugyanis franciául beszél – asseyez-vous –, francia nemzeti színekben. Tervezői piros-fehér-kékbe öltöztették, részint talán Platón sugallatára, miszerint a színek jótékony hatást gyakorolnak a gyermek szépérzékére és lelki harmóniájára, de az okosabbik Gyertyatartó szerint leginkább avégett, hogy Emilke a kicsi székben is nagy helyt érezze magát: azok térdén, akik megmutatták a világnak, miként kell a királyné ágyából cseresznyét árulni. Az ülőalkalmatosság eredetileg Párizsba indult, de valamiért lemaradt a vonatról, így került László szolgálatába. A Halhatatlan Gloire, mondja rá Nagyapa kellő tisztelettel, Napóleon tetteit fölemlegetve. A képzettársítást egy bömbölő oroszlán s a piros, fehér meg kék betűk győztes vonulása sugallja. Asseyez-vous! – kiabálják a betűk mámorosan, kezüket-lábukat lóbálva, cigánykereket és bukfencet hányva, s ilyenformán nyilvánvaló ellentmondásba is keveredve, hiszen a vak is látja: egyet mondanak és mást táncolnak. Csakhogy László még nem tud olvasni. Az ellentmondások iránti érzéke is alszik; ez boldogságának egyik forrása. Néha kortyintásnyit kérne tőle kölcsönbe Nagyapa, bár jól tudja, hogy álmainak álmatlanságára nincsen altatószer. Őt már túlságosan föllármázták az altatódalok. Asseyez-vous! Az ölembe. Vagyis a torkomba! Mintha ezt ordítaná a sörényes állat. Nézi László egy Dániel próféta ártatlanságával. Tekintete aranyosbarnán tollászkodik a tátott szájú veszedelem foga közelében. Bizalmában az angyalok szárnya még nincs visszanyesve. Leszállanak hozzá Dárius próbavermeibe, fehér szalaggal kötik be az oroszlánok száját.

– Kész a kása! Ülj le, László!

– Asseyez-vous! – kiabál a szék is.

A vendég nyelvész, francia szakos Breton-rajongó, az oroszlános székhez csatlakozik játékosan, és Laci fülébe súgja: asseyez-vous.

– Ülj le!

– Asseyez-vous!

Kapkodja fejét a gyermek. A madaras tányérban párolog a kása.

– Ülj le!

– Asseyez-vous!

Szalontáig nyargal Nagyapa a Legnagyobb Tolmácsért. Oda-vissza négyszáz kilométer és százhuszonhét esztendő. Térben és időben megszokta már a nyargalást.

– Laci te, hallod-e?

– Asseyez-vous!

– Ülj meg itten az ölemben!

– Asseyez-vous!

– De ne moccanj, mert különben…

– Asseyez-vous!

– …meg talállak csípni.

– Asseyez-vous!

– Ávu – mondja László, és letelepszik puhán az oroszlánra.

Persze hogy „ávu” – nevet a nyelvész –, a gyermek tömörít. A szavakhoz vezető legrövidebb ösvényt választja. Majd bolond lesz Szalontáig, Érmindszentig, Farkaslakáig totyogni, és egész artikulációs bázisát, nyelvét, ínyvitorláját s mi mindenét működésbe hozni, hogy aszongya, hogy aszongya: ölemben, különben s nemkülönben, vagy isten őrizz! elkülönülten. Szíveskedjék megfigyelni, Nagyapa, hogy az európai nyelvek társaságában mások számára még a magányunk is kimondhatatlan. Egy ilyen öt lóugrásos állapothatározót valamirevaló gallivadék egész Afrikáért sem képes megtanulni. Arról nem szólok, hogy rettenetes magánhangzóid némi székely színezettel is meg vannak preckelve. Lám, azt mondod a gyereknek: ülj le, s ő visszaszól: ávu. Így könnyebb, könnyedébb és elegánsabb. Nagyapa ezzel szemben azt óhajtaná kifejteni, hogy Lászlót egyelőre nem eleganciára, hanem beszélni tanítja, de újabb vereség éri. Mégpedig a zsemlekása részéről. Két fényes kanalacska, mint valami fészekrakó szarkapár működik a tányér fölött. Üresen röpköd László kezében az egyik, zsemlekásával telten surran be tátogató szájába a másik; elégedett mosollyal Nagyanya eteti, miközben százegyedikszer mondja: zsem-le-kása. Ás – rikkantja László diadalmasan, a kanalat lecsapva. Nocsak! A fejében is elkészült a kása. Ugyan! És hol maradt a zsemle? Az őrgróf azt mondta: ás, vagyis achevé, tisztelt Nagyapa, azaz hogy kész. Hát nem lecsapta a kanalat? Igen, uram! Racine nyelvén dudorász a szél is. Breton-óvodába ezzel a gyerekkel! Hajlama van hozzá. És mi lesz akkor a zsemlekásával? Menet közben majd felkanalazza. Amennyire épp szüksége lesz. A fontos, hogy már most, zsenge korában kiszabaduljon a finnugor hálóból. Még egy nevelőt, dajkát a szék mellé! Ki vele az e betűs provinciából! A fejét nézd ennek a gyereknek! Nobel-díjas formája van. Csak nem akarsz tán üregi nyulat nevelni belőle?! A világnyelvek röpterei helyett efféle zsemlekásakuckóba kényszerítenéd. Fejét rázza makacsul Nagyapa. Ó, nem a röpterek! Nem a sugárhajtású gépek aggasztják. Lászlónak először az ösvényt kell kitaposnia, mely hozzájuk vezet. Mostani állapotában a legrövidebbre kényszerül persze; a hossza köldökzsinórnyi. Nem vetted észre? Köldöke van a gyereknek. Különben Ádámnak kereszteltük volna. Már nem üldözik az újrakeresztelőket? Nagyszerű! Kanál gipszet a hasára, s mehet Camus-hősnek a Közöny-be. Hány éves az anyád? A földön, avagy a föld alatt? Ó, már nem emlékszem. Valamikor tudtam, de annyira izgalmas közönyösnek lenni, hogy észre sem vettem, hol dobtam ki magamból az anyámat. Halálos ágyukon vonagló ádámok szemében láttad-e már a felszakadó köldöksebeket? Romantika. Erasmus? Igen, tudjuk: életében csak latinul, tehát világnyelven írt és beszélt, de utolsó szavaival lélegzet után kapkodva az anyanyelvéhez menekült; annak a köntösében lépett Isten színe elé. Lieve God, mondta hát a derék rotterdami. Példád, amennyire ócska, éppoly haszontalan. Tehát: egy ember életében nem az első és utolsó szavak a fontosak. Hanem amit közben mond el a világnak. De libero arbitrio. Köldökfilozófiád oda illik a balgaság dicséretébe. Lám, ha nem ügyelünk, még megértjük egymást. Minden hamupipőkének legyen váltóköntöse is. Lehetőleg minél több. Mezzofanti ugyebár ötvennyolc nyelven értett, és tizenkét nyelven beszélt. Bernard Shaw gunyoros megjegyzése, miszerint ő egyetlen nyelven okosabbat mondott, mint a bíboros úr a maga ötvennyolc nyelvén, mit sem csökkent a poliglottizmus nagyhasznúságából. Szeretném, ha László lenne majdan Kolozsvárott vagy Bögözön a második Mezzofanti. De nem olyanformán, ahogy te gondolod. Hanem jó melegen öltözve; anyanyelvének lerongyolódott köntösében rengeteg didergő vándorlelket láttam. Hol? Stockholmban, Münchenben, New Yorkban, Clevelandben és Chicagóban és bizony a Duna mentén. Hogy mondtad volt? Ki vele – Lászlóval – az e betűs provinciából, holott nem a provinciától félted, hanem mindattól, amire a szülőföld kötelez. Valóban: a véletlen műve, hogy milyen közösségbe születik bele az ember. Közösségi, anyanyelvi kötöttség és individualista nihilizmus vitájában ez manapság gyakorta elhangzik. Egyszerű igazság a kivetettség magányának védelmében is. De nem a kivetemedettségében, amitől Lászlót a sorsa megóvta. Mikes példának okáért kivetett volt, számkivetett – Rodostóban. Magad, minden jel szerint, a kivetemedettséget választod inkább – helyben, félórányira Fehéregyházától. Tudom, megírták már: Petőfi, a trónra emelt népiségével, valóságos nemzeti szerencsétlenség. Ugyanígy Mikes a prózában. Őt a hóhér kötele várta; téged, mint mondád, a finnugor háló madzagja szorongat. Ő Zágont sírta vissza, rabságában a szülőföld aranybilincsét. Annak a hangjaiból teremtett irodalmi nyelvet. Nyelvet csupán? Magatartásbeli modellt a reánk bízottak dolgában. Avultság? Te Zágont parentálod el, miután Herder doktor úr diagnózisáról értesültél: Mikes nyelve rövidesen kimúlik az árnyékvilágból. Kötött hangsúlyával, túlterhelt két magánhangzójával – e, a –, orrhang híján, rettenetes mondattanával nem bírja sokáig. Rokonai sincsenek, akik fölkarolnák. Annál több az elbitangolt fia, lánya, unokája. Némely helyen csak indulatszavait tartják meg – házi használatra; szülők családi perpatvarához, hogy a gyerekek ne értsék, melyik hová küldi a másikat. Hol hallottam ezt? Valahol az Atlanti-óceán partján. Ha túl távoli a példa: a Szajna közelebb van. Mikes egyébként képzeletbeli édes nénjét Párizsban is megválaszthatta volna. Persze ha véletlenségnek tekinti magát; ha világra jövetelének esetlegességét összetéveszti a választás tökéletes szabadságával. De úgy látszik, nemcsak a száműzetés magányának mert a szeme közé nézni, hanem egy vészterhes kötőszóénak is, mely így hangzik: következésképpen. A véletlen műve lehet, hogy a tengerbe zuhanok. De hullámai között már nem a véletlenben, hanem a vízben találom magam. A víz törvényeinek hatalmában. Akárhogy is vesszük: tetemes különbség. László, ez a csöppnyi véletlenség, ha már ide született közibénk, a puszta létével bömböli: következésképpen szavaitokat, szavaimat – világunk teljességét –, vagyis a jussomat kérem. Ha szavainak számát nézem: Arany János Nagyszalontán állítólag huszonháromezret kapott; szegényebb házból József Attila majdnem ugyanannyit. El is számolt vele mindkettő becsületesen. Az utolsó névelőig. Azzal is, ami egyiknek a torkában rekedt, másiknak a vérébe fulladt a vonatkerekek alatt. Engedjétek hozzám jönni a szavakat…

 

A SZAVAK odakint felgallyaztak a fekete nyárfára meg az apró termetű, bögyös almafákra. A nyár összegöngyölt lombsátrainak hűlt helyén verebek, csókák, galambok képében gubbasztanak az ágakon. Imádkozó célpontok a hó fehér hullámai fölött. Némelyik az ablakunk irányába mereng, karnyújtásnyira. Várja, hogy meglőjék, mondja Dédapa. Hogy megnevezzék, helyesbít Nagyapa, s Lászlót karjába emelve, sorra szedegeti le neki a szárnyas gyümölcsöket. Nézd! Galamb. Örvös galamb. Amott egy fekete kolibri. Nem, ilyen nincs. A parányi, röpködő homály Nagyapa szeméből vetült az égre: szemidegsorvadás. Nevet zavartan a figyelmeztetésre: persze hogy nem kolibri. Kálomista varjút akartam mondani. Nézd, Lacika! Fenyőrigó. A fenyőfa nincs alatta; egy aranyesőbokor ágai között matarászik. De mi közük most e fagyos gallyaknak az aranyesőhöz? Kapcsolatukat csak a tavasz fogja igazolni. Mondd: fenyőrigó, sármány, aranyeső. Dehogyis mondja. Elmélázik Nagyapa tekintetében. A százszor elismételt fogalmak az ablak üvegén túl vannak. Ide-oda röpködnek, helyet cserélnek. Mire valamelyik is bekerülne a megnevezés hálójába, már egészen más, mint azelőtt volt. Éppen ezért egyelőre László semmit sem szól, csak nézi Nagyapát; a szája mozgását figyeli, mintha az a rengeteg madár ott dideregne a nyelve tövében. Kés, mondja végül, mert azzal megvágta magát. A fenyőfák és a kálomista varjak nem laknak velünk egy fedél alatt; be sem igen tévednek hozzánk a Calafat utca felől érdeklődni. Itt vagyok, tanulj meg engem! – mondja a küszöb, és menten elhasaltatja Lászlót. Pedig az egyelőre nem is ellenkezett. Bűne, hogy nem akarta tudomásul venni. Ám viselje a következményeit. Ügyesen veti a kényszerbukfencet, mintha előző életében bohóc lett volna. De mint ki sorsát megelégelte, szeme sarkában a kibuggyant könnyével kérdi: hát ez mi volt ugyan bizony? A küszöb volt! – kiáltja utána valamelyik Arisztotelész a tanulságot. Összefutnak valamennyien a baleset színhelyére. Zsinagóga. Küszöb. Hol fáj a küszöb, te gyermek? Katonadolog. Szegény küszöb! Se bent, se kint, az fáj csak igazán. De addig is: mire kapaszkodjék föl, hogy az alacsony tárgyi világon túl röpködő fogalmakkal megismerkedjék? Vissza vele Nagyapa karjába. Mikor az elfárad: az Anyja ölébe, Apja nyakába. Ne sírj! Nézd, mekkora hó! Galamb. Fenyőrigó. Autó. Teherautó. Szemközt az állomás. Vonat. Mi minden! A vonat fekete zsákjából az indóház elé ömlik az ingázók roppant csutkahalma. Hő, mennyi csutka! Nagyapa lehetőleg tartózkodjék a szamárságoktól. Emberek azok, nem a szürrealizmus példázatai. Hát jól van. Mennyi néni, mi rengeteg bácsi! Szétrebbentették mind a verebeket. Hatalmas füstöt vet a mozdony, és elindul. Lobogó fekete hajával egy lány szalad a vonat után. Füst, mondja László, ujjával a lányra mutatva. Nem füst az. Lány. Füst, erősködik a gyermek. Nagyapa azonnal hagyja abba a nevelést. Imént a csutkázás, most meg azt a szegény leányt vonják ki a forgalomból. Nagyapa vitára készen csatlakozik László mellé; avagy nem füstsörényként lobogott annak a lánynak a haja? Mert: „Mindenek felett nagy dolog metaforázónak lenni; mert egyedül ez az, amit mástól átvenni nem lehet; a tehetség legbiztosabb jele; mivel találóan metaforázni annyi, mint a hasonlót meglátni.” És ugyanúgy a filozófiában: „Megismerni a hasonlót még az egymástól távol állókban is: az éles látású ember tulajdonsága.”

Így mondta ezt a tulajdonképpeni Arisztotelész. Igaza mellett szól, hogy mai napig is oly kevés a jó „metaforázó”. De László, az igen! – dicsekszik Nagyapa népes társaságnak. – Képzeljétek, az udvaron cillingél a gyerek a hóban, s enné marékszám a torokgyulladást, ha nem lenne hófelelős Arisztotelész is, cucco, mondogatja boldogan, hogy beszabadult a tél óriási cukortartójába, három kendermagos tyúkkal egyetemben, mikor is, tornyokat omlasztó dörejjel, egy sugárhajtású repülőgép veri széjjel az egész bukolikát és kivált a tyúkokat, amelyek ugyancsak motorizáltan iramodnak be a bokrok közé. Melyik volt az? Melyikőtök eresztette reám ezt az ágyúhangot? – néz utánuk László, majd vissza Nagyapára, aki immár – agyonpotyoltan a század hangoskodásától – csöndes mosollyal mutat föl az égre: ott volt, repülő volt. De már üres az ég. Parányi gépek fekete, néma kötelékét csak Nagyapa látja a repedező tekintetével. Kitárja hát a két karját, burrogni kezd, és körberepüli Lászlót: repülő, így ment a repülő. László figyel megértő mosollyal, a szomszédok kuncognak a tömbház erkélyén: nézzétek azt az öreg kerengő dervist. Aki valóban nem egyéb. Kolduló barátként egy szóért könyörög. Mondjad: repülő. De Lászlónak csak harmadnap, a ki tudja, hányadik szárnyas gép ezüstkeresztjének láttán esik meg a szíve: epüö, epüö! Csak ezért az egy szóért mit fagyoskodtunk! Ez sem teljes még, hiányzik két mássalhangzója, de hozzuk befelé diadalmasan, hogy teázás közben a mását is megteremtsük. Két fényes kanalat keresztbe rakva: – mi ez, László? – kérdi Nagyapa. Epüö! Halljátok? Így végleges a zsákmány. Ezt ügyesen leszedtük az égről, azzal a másik kereszttel együtt, melyet séta közben egy papnak a hátán találtunk. Három jel, három legyőzött távolság. Hasonlatokkal drótozzuk össze a széteső világot. Ujjonganak Arisztotelészék; csak most vigyázzunk rá, a képzettársítás reggeli óráiban. A nyelv nem csupán házi használatra tajkolt eszköz, nem csupán munkavezető jelrendszer és kereskedelmi rikkantás.

Nagyapa tehát – hegyibeszédes hangulatában – így rendelkezik: most, ahányan vagyunk, mindannyian elszegődünk Lászlóhoz nyelvterelő, szóvigyázó juhászoknak, éjjel-nappali szolgálatra; örökségét, miként a Vidróczki híres nyáját, mely szerteszéledt az ég alján, valamelyik Szent György-napig elébe vezetjük a lesántult, öreg kosokkal együtt s nyakunkban a furulyalábú, zsenge bárányokkal. A bárányokat, mivel a legerősebb vagy közöttünk, sámsoni hajad, szakállad is jelzi, te fogod a nyakadba kanyarintani, idősebb László, gazdánk édesapja. A tárgyaknak pedig köszönetet mondunk; teljesítették már a szolgálatukat. Akármily beszédesek is: csak némákat nevelnek.

 

NÉMI FOGALMA lehetett már erről a pármai Salimbene atyának is, midőn a tizenharmadik században krónikát írt Második Frederick Szent Római Imperátor bolondságairól. Ha ugyan bizonyos érdekek oldaláról nézve, bármifajta betiltás bolondériának számít. A császár ugyanis módfelett furának találván, hogy birodalmának gyermekei az anyjuk tején óhatatlanul anyanyelvükbe is cseperednek, betiltotta körülöttük a Szót és az altatódalokat. Egy kísérleti csoport mellől eltávolította a szülőket, a dajkákra és gondozókra szótalanságot parancsolt, csupán a tárgyaknak s a bőséges eledelnek engedélyezett akármifajta beszédet. „Tudni szerette volna – írta volt a Ferenc-rendi barát –, vajon melyik nyelven fognak megszólalni: a legrégebbin, zsidóul-e, vagy görögül, latinul, arabul? Avagy a szüleik nyelvén? De várakozása hiábavalónak bizonyult. A gyermekek valamennyien meghaltak. Nem élhettek babusgató gondoskodás, feléjük repeső vidámság nélkül, sem a szeretet szavai nélkül. Íme, így keletkeztek az altatódalok, melyeket az anyák énekelnek gyermekük bölcsőjét ringatva, álmuk nyugalmát őrizve.”

Hagyjuk elmenni Salimbene atyát a szeretet útján. De vegyük szemügyre jobban a császárt, aki minden jel szerint nem a Szeretet tejfogú hatalmára, hanem a Nyelv erejére volt kíváncsi, létének és működésének titkos formáira, hogy vajon ösztön-e – mely a macskakölykökkel egéróvoda nélkül is megfogatja az egeret –, vagy a léleknek valóban megvonható tápláléka? Velük született képesség-e, vagy meghatározott emberi közösség ajándéka? Rejtjeles, de elcsíphető pünkösdi üzenet? A kettős tüzes nyelveket oltsátok ki, s ne legyen gondotok csak a dúsan terített asztalra. Milyen arcúvá nevel a lét egyetlen értelmévé előléptetett gyomor? Ez a hatalmas és félelmetes Idomító, császárok mindenkori hadsegédje. Efféle kérdések foroghattak Frederick fejében. Hiszen azok a gyermekek – a kísérleti cellába tereltek – a lárvaarcú, bekötött szájú dajkák társaságában is felnőhettek volna. Az emésztés nem függvénye az igehirdetésnek. A tej akkor is táplálék, ha édesanyai szavak nincsenek beleaprítva. A gyermekek halála ilyenformán csak képletes lehetett; a szeretet figyelmeztetése: lám, milyenekké lettek a kis nyelvkárosultak azáltal, hogy nem lehettek semmilyenekké; sem zsidókká, sem görögökké, avagy satöbbikké a soknyelvű birodalomban. A semmilyenség állapotát – a még csökevényeiben is elsorvasztott nyelviség következményeként – könnyű elképzelnünk. Darwin Károly úr segítségünkre lehet az eligazodásban. Ugyanis a császár kísérleti gyermekei, a Betiltott Szavak zárt kapui előtt megfordulva, visszafelé indultak el az időben: a majomállapot irányába. Az apró sziszüphoszok levonultak a hegyről az ősködök völgyébe, ahol feladatuk: a szikla várta őket. Ha nem folytathatták ott, ahol apáik abbahagyták, kénytelenek voltak az emberré válást elölről kezdeni. Az eltiportak mindenkori legfélelmetesebb visszavágása: az Újrakezdés. Mikor a múlt, minden meghódított csúcsával, újra szem elé ugrik, másodszor is betölti a jövő szerepét. Nyelvük dolgában tehát Frederick gyermekei a csimpánz, az orangután, a berbermajom, a pávián makogásának, ugatóhangjának szintjéről vágtak neki a szavak őserdejének, hogy csodatevésüket Schopenhauerrel majdan így köszöntsük:

„Mily hatalmasak és bámulatra méltóak lehettek az emberi nem ősszellemei, akik – bárhol történt légyen – a műremekek legcsodálatosabbikát: a nyelv szabályait fölismerték és rendszerbe foglalták; megalkották a beszédrészeket, a főnév, melléknév, a névmás nemeit és eseteit, az ige időit és módjait, mikor is oly érzékenyen és gondosan elkülönítették a félmúltat, múltat és régmúltat… s mindezt azzal a szándékkal, hogy megfelelő eszközünk legyen az emberi gondolkozás teljes és méltó kifejezésére, hogy annak minden rezdületét és árnyalatát közvetíteni tudja.”

Nézhették egymást az ősszellemjelöltek a rendeletileg támadt visszhangtalanságban. Az emberi gondolkodás teljes és méltó kifejezésén innen, az üvöltő méltatlanságban. Ami rendelkezésükre állott az újrakezdéshez: a puszta biológiai örökség volt; kacagáshoz a kigyúló tekintet, a megvillanó fogsor s a ráncba futó bőr az alsó szemhéj alatt, a berbermajom hagyakozása szerint; csöndes örvendezéshez a Cynopithecus niger buzgó csácsogása; bosszúsághoz, bánathoz, féltékenységhez a Macacus maurus kiáltó hangja, sikolya, sírása; verekedéshez, bakalódáshoz a hosszú farkú majmok, a Guenonok mélyből jövő torokhangja és fogvicsorgatása. Ahol véget ér a szó: ott kezdődik a fogak vicsorgatása; az érvelés helyén – kié legyen a banán, a fél alma? – az ököl okfejtése, a legkönnyebben elsajátítható világnyelvek egyike mai napig is. Némelykor föltehetőleg énekeltek a gyermekek; a világról és önmagukról mondtak el valamit, de azt senki sem értette. Annál kifejezőbb lehetett a sírásuk, majomnak s embernek egyaránt oly sokféleképpen magyarázható megnyilatkozása. Egy úrhölgy, aki Borneóból származott majmát az angol Állattani Társaságnak eladta, árát azzal verte föl, hogy az bánatában valóságos, tehát emberi könnyeket hullat. Bizonyos Freycinet nevű utazó pedig arról tanúskodik, hogy a Sandwich-szigetek őslakói a könnyeket minden esetben a boldogság jelének tekintik. Csak ők talán? Bolyongásából megtérve, Pénelopé karjai közt nem zokogott Odüsszeusz is? („Lelkének kedves feleségét sírva karolta.”) Joggal mondhatta hát az Imperátor: gyermekeim, ha el vész is bennetek apáitok nyelve, elhoztam nektek a sírás boldogságát. Amire később ugyancsak Darwin adott választ: sírásukkal a gyerekek – akár Borneó makogó lényei – a szemüket védték; némaságra kárhozottan, véredényeiket a szétrobbanástól. Az önkifejezés lehetőségének híján a könnymirigyek reflexműködése kél az emberi lét védelmére. A boldoggá nyilvánított szótalanok életereje kétszeres, amiként feladatuk is az: a könnymirigyek reflexműködését szavakba foglalva megfogalmazni valóságos helyzetüket; vagyis hogy a teremtés koronái miként lettek koronás majmokká. Gyere, László, hagyjuk a makogó lényeket! Fényes emberi szavak nyomában induljunk!

 

LÁTHATTA TEHÁT a császár, hogy beszédes dajkák nélkül a gyermekek torkából nem bukkan elé sem a zsidók, sem a görögök, sem ismeretlen szüleik nyelve. Ugyanakkor azt is megállapíthatta, miszerint a kísérlet következményeit általánosítva, hatalmánál nagyobb hatalomhoz juthat; népeinek minden nemzedékkel megismétlődő feltámadásába szólhat bele. Egyiket-másikat, ha úgy tetszik, elnapolhatja. A feltámadás pedig így lészen: megszólalnak a gyermekek. Bár nem így mondotta volt Pál apostol. Mert amiképpen az utolsó szóval mindnyájan meghalunk, azonképpen az elsővel mindnyájan megeleveníttetünk.

 

DAJKASZÓT és gondot kíván László már az első mozdulatával, ahogyan reggel hat órakor munkába áll. Mikor is az egész Oktatásügynek talpon kell lennie. Fáradtan s álmatlanul is, ha éppen úgy adódik. Magára vessen, ki a nappal szebbik részének az éjszakát tekinti; ő ugyan el nem néz semmiféle abroncstalanságot. Este nyolc órakor – amikor Nagyanya vagy Édesanya álomra biztató, puha szavakkal a párnáját telehintette – a kis, kék takaró csücskét s hüvelykujját szopogatva először oldalt fordul, majd hanyatt fészkeli magát, és menten elalszik. Érdekes, nem változtat módszerén, vélekedik valamelyik szolgálatos segédkező. Kései megfigyelés, tudóskodik Nagyapa. Az élő világban egyedüli az ember, aki a hátán aluszik. Följegyezte nekünk Arisztotelész kétezer-háromszáz s néhány esztendeje. De hogy a jobb karját miért veti föl, csak Nagyanya tudja: visszainteget nekünk álomba menőleg. Isten veletek, jövök nemsokára. A reggeli kék derengésben már szöszmötöl a farácsok mögött; karját nyújtogatja Nagyanya felé, aki pótolni szeretné éppen az éjszakai vigyázkodást; lerúgta már megint a takarót, vajon mit motyorog álmában, hideget mutat a hőmérő, tüzet kell gyújtani. Akkor is: kelj föl, a reggeli szavaimat kérem! Sok van még a negyedszázezerig. Két mondat között, hogy az írógép nem csattog, Nagyapa a sorra kattanó kilincsek hangjáról ítéli meg, merre ténykedik László. Most Anyját, most Apját, Nagybátyját szólítja munkába. Ismételjük el a tegnapi leckét, húzzátok félre a függönyt, föl velem az ablak párkányára: autó, kisautó, teherautó, piros autó, kék autó. A századik autó után: foglalkozzék vele valamelyik, fáj a karom, elment a nyolcórai vonat, rajzoljatok másikat neki. Kezében papírlappal, piros ceruzával totyog László egyik Arisztotelésztől a másikig, esőt könyörgő ludak módján nyakát az égnek nyújtogatva, ahol is a felnőttek kegyes tekintete honol; rajzoljatok nekem autót, kakast, széket: szavakat. Szálljatok le hozzá, vagy emeljétek magatokhoz. Beleszédül a magasságotokba. Az alacsonyságába. Aki nem tudja, mi az: a kicsikre lenézni, oda kell állítani, hogy a lentiek szintjéről meredezzék föl saját nagyságára. Az alázatnak e fordított állapotában a nyakcsigolyák küldik a fájdalmat a meggondoláshoz. Apja ilyenformán végighasal a szőnyegen, összerajzol neki egy autókaravánt, hetven kakast meg egy vagon seprűt, egy egész állatkertet, föléje holdat, napot és csillagot, míg az ujjai el nem gémberednek. No, mi ez? Sír a napocska. Hát ez? Kacag a napocska. A rajzolt barikához, nyakában egy bégető bitangbáránnyal – messze még a tavasz – Nagyapa testvére is csatlakozik: beee, ismételgetik kánonban, míg László az ijedelemből kikecmeregve visszaszól maga is: beee. A betlehemi pásztor elébe térdel: simogasd meg a kis bitangbárányt. Tisztes távolból gyöngéd mozdulatokat vet László a semmibe. Közelebbről! Ne félj tőle! Negyedóráig azonban csak látomást simogat. Miközben az egész rokoni gyülekezet biztatja bégetve. Azt sem tudja László most már, hogy kit, mit kellene megsimogatnia. Az öreg juhok és berbécsek nyughassanak, rendelkezik Nagyapa, holott ő rezegtette leginkább a hangját. Gyermekkorának nyájai szólaltak meg benne. S végül a csöndben, hogy újra szóhoz jut a pásztor nyakában a bárány, László bátorságot veszen, és megsimogatja. Beee, mondja, majd: bááá – s néz ránk különös meghatódottsággal. Talán az eljövendő kés előtt reszket a bárány, és csupa remegés a gyermek az új szó birtokában: bá, bá, bá, ismételgeti, hogy végleg megtartsa magának. Verejtékes már a homloka, tarkója. Tiszta törülközőt! És másnap: hogy aludt a gyermek? Bégetett álmában. Az új szót gyakorolta. A kakassal is így volt; éjfélkor elkezdett kukorékolni. Más alkalommal számolni: e, ke – egy, kettő, aminek ütemére az Apja nyakában nyargalt le néhány kilométert. S a számtani lecke azonnali folytatásaképpen egy labdára vetették magukat, szekrény tetején, asztalok alatt üldözték, míg ki tudja, hányadik hasravetődés után ki nem bukott a száján a szó: gada, majd sajátos tömörítésben: pigada, piros labda, és utána valamennyi gömb alakú tárgy – úszóka, súlyzó, sótartó, csillár boldog megszólítása: gada. László fiam, az nem gada! Istenem, mindezeket még el kell különíteni a tudatában: a hasonlóság látszatából kiszabadítani a különbözőséget. Ezen tűnődik Nagyapa, miközben László Anyja vagy Nagyanyja kicsiujját fogva mindennapi sétaútjáról hazakerül. Arcát a főtéri ismerősökkel együtt február is megcsipkedte, kedvét az autók és egyéb csodák magasra hangolták. Boldogan kapaszkodik a kilincsre, s vágódik be a dolgozószobába. Megáll az íróasztal előtt, mesélné hirtelenében az élményeit, de Nagyapa, túljutván a hasonlóságok látszatának gondján, egy madarat keres az emlékezetében. Hallgat az írógép is, míg az elveszett madár megkerül. László nem érti a néma fogadtatást; tizenhét hónapot betöltött már, ilyesmi nem fordult elő még. Egy-egy feléje dobott virágcsokor volt eddig Nagyapának minden pillantása. Csácsog valamit. Nagyapa térdét ütögeti: hopá, vagyis: vegyél az öledbe. Mindennapi rövid foglalatossága, hogy Nagyapa térdén elfészkelődve, tíz ujjal csépeli végig az írógép billentyűsorát: a vállát ringatja hozzá, fejét a mennyezetre veti; majd összetöri azt a szerszámot; ugyan! Liszt Ferenc eregette ilyenformán ujjai begyéből a rapszódiaviharokat. Most, hogy a kéredzkedésre semmi választ nem kap, nyilván azt gondolja: Nagyapa sóbálvánnyá meredt. Amire különben épp elegendő oka lenne. Vagy aluszik tán. Gyere ki, László, ne zavard Nagyapát. Nézd, aluszik. Hunyd le már a szemed, különben nem tudom kivinni. Az alvástettetés Nagyapa bocsánatos cselvetése. Amire László rendszerint kitipeg lábujjhegyen a szobából, gyanakodólag vissza-visszanézve. Ha mégis megáll az ajtóban, borulj a karodra, horkantsál. Psszt! László szájához emeli maga is az ujját, és távozik teljes önkéntességgel. Így kell néha lecsalogatni a kapu kilincséről; most nem lehet kinyitni, aluszik szegény kiskapu, belefáradt a sok nyikorgásba. Vajon? – néz föl tűnődve a mesemondóra, majd csalódottan keres magának más foglalatosságot. Ne játsszatok a hiszékenységével! Abból készülnek az emberben a sóbálványok, vélekedik valamelyik Gyertyatartó. Eredj vissza szépen Nagyapához. Annak még mindig nem került elé a madara. Befelé hallgatózik tehát, ez a mentsége, hogy László újabb bejövetele és csácsogása nem esik füle ügyébe. Pedig ölnyi játékot cipel be neki. Mintha karácsonyfa lenne, körüldédelgeti babával, szekerecskével, színes kis autókkal. Az ablak alatti idegroncsoló szörnyeket utánozva burrog, és a gumidudáját működteti, majd kirohan, és Noé bárkájának rakományával cipekedik vissza. Azután a képeskönyveivel; öreg kapu, ne szomorkodj, be szép cicamica! Valahányszor megtér, a sziklevél szavaival – melyik a csalán, melyik a tölgyfa? – újabb történetet gügyög, jatata, szólítja, ki tudja, hányadszor, a könyörgést kacagással, apró rikkantásokkal, gerledúdolással elegyítve; ahány húr a torkában és a kedvében, mindet megpengeti, a tekintete mint két fácáncsibe, s a futrinkáló igyekezete Nagyapa körül a társalkodás végett hasonlóképpen. A könyökét bökdösi, asztal alá búvik, a lábát is megsimogatja, s imát mond: ima, hol az ima? Kint a konyhában, a fűtő alatt szárad. Nagyapának, aki télen is mezítlábas madarászként űzi a gondjait, megfázik a lába. Behozza tehát a fél pár gumicsizmát, a vastag talpút, a zsákhordók szuszogásával. Enenuni, fel kell húzni, hozom a társát is. A magáét keríti elő, a barna csizmabocsot; ezt próbáld föl. Nagyszerű volt mindig a játék, amikor Nagyapa a kicsi csizmát a nagylábujján billegtetve a behemóthoz mérte; fulladásig kacagták, be nevetséges a törpe az óriás szerepében. Ez is elmarad most. Nagyapának meszet lehet a fülében oltani. Talán a csipicsóka, vak varjúcska magához téríti. Hess! Havas ágon ring a csóka, keze fejét csipegeti László, s mondogatja hol innen, hol onnan, majd szemből, a szó visszhangját lesve Nagyapa szájáról: hess! Karját kitárja, én elrepülök, ha nem nézel reám. Madárűző szóval megértést hívogat a különös értetlenségben. Mi történt? Nincs már ember körülöttem? Mindig akadt kéz, mely a csipicsókajátékhoz társuljon: egy mosásban kicserepesedett, melynek a gyűrűsujján ezüstlakodalom fénylik, kaika – a Nagyanyjáé –, egy törékeny, tintás ujjú szorgalom – Anyjáé –, meg az a Langaléta Varázsló, aki színes ceruzával házakat és vonatokat terel: az Apjáé. Az a két ököl meg csak gubbaszt ott fenn a csontos áll alatt. Borostásodni kezd a játék hangulata. Ki az, aki ott ül az asztalnál? Az már nem jatata, hanem az árnyéka. Elment valahova, és ittfelejtette az árnyékát. Még egy utolsó próba a múlt idők visszahozatalára: László megborotválkozik. A minap készült el az utánzattal, miután a tükör előtt fintorgó Nagyapát tátott szájjal s hosszan megfigyelte. Miféle grimaszkodás ez tulajdonképpen? Borotválkozom. Akkor én is! Bojo, bojo, követelte magának a fényes szerszámokat. Fakést kapott és pamacsot meg csipetnyi habot az ujja hegyére. Összemaszatolta vele a fülét, az orrát: ilyen vagy, nézte Nagyapát nevetve. A habos maskarádé kiszállt a fali tükörből, hogy László mellé guggolva a zsebtükör előtt folytassa művét, közösben. Azóta is tartós a minden reggeli együttműködés. Nagyapa megtapogatja az állát, hasonlóképpen László is; akkor tehát megyünk borotválkozni. Az egyik ugyanúgy csípi föl az orrát, s veti képén a dudorokat, mint a másik. Beszélgetnek is: erős a szakállad? Azt a pamacsot meg kellene fordítani. A bajuszodat az orrod alatt keresd, ne a füled mögött. Parancsolj befáradni, kérlek, a tükörbe. Tisztességes alkotmány; akármilyen kicsi vagy is, egyformák lehetünk benne. Egy pillanatra most kivonulok belőle. Ne menjek? Akkor nézegessük magunk kettesben. Aztán, amikor kiesem belőle, mind a négy sarka rád marad. Az én helyemet is betöltöd. Nem érted persze. Csak elgondolkoztam. Mosdás következik. Nagy igyekezetében László fejest ugrott a kádba. Életmentő mozdulattal – és ilyenformán szabálytalanul – a lábánál fogva szedte ki Nagyapa, s tartotta fejjel lefelé, hogy apró nyaklevesek ütemére torkából a vizet kitikogja. Hát ez mi volt? – sírta rémületében is fölháborodottan a gyermek. Korsónak nézitek itt az embert? És tisztálkodás végett a pokolba kell alászállnom? Összeszaladt a ház népe sűrű fejcsóválást vetni a tovatűnt veszedelem után. És újra meg újra: tehát így történt! Cupp! – szűrte le magának László is az eset tanulságát, egy hangutánzó szóval gyarapodva. Drágán jutott hozzá: mintegy a szavak drágaságának csökkentése végett motyogott alkalmi fohászt valamelyik Gyertyatartó: add, uramisten, hogy a vizet a parton tanulja meg, és a tüzet mindig melegedve s kényszerítés nélkül a reá váró kényszerűségeket. Ezt az egyszavas történetét is újrameséli László: cupp. De Nagyapa nem csatlakozik a nevetéséhez. Mintha arcul ütné vele. Amire megint csak nevetés a válasz, immár a sírás görcsében vergődve. Nem igaz, hogy megütöttél. Jatata, bojo, kaika, autó, hess! – rakja ki minden szavát a Hallgatagság elé, de félárbocon már a tekintete, a mindig föltartott fejét leszegi, és úgy megy el, mint aki megesküdött: én ide többet nem teszem a lábam. A szavaimat szélbe nem hajítom. Ha ti megszoktátok, hogy kövekhez fohászkodjatok, és zsoltáraitokért az Úr mindegyre a horpaszotok közé vágjon, s engem kicsi híján megfullasszon: vesszetek a magatok dögibe; én megyek zokogni. S rohan utána később Nagyapa. A falnak dőlve sír László keservesen a konyhában. Megütötted magad? Erővel kell a faltól elválasztani. Csupa rémület az arca. Mint aki halottaskamrából menekült. Sejti már Nagyapa, mit mond a kétségbeesett tekintetével: Ó, te Frederick! Az vagy: Frederick, korholja magát a madaras ember. Visszatartani a szavát a gyermeknek, üvegszemű babára, felfújható gumikutyára bízni az egyetlen örökségét: heródesi kegyetlenség. Hol vagy, Salimbene? És hová lettek a te tanítványaid?

 

SOKÁIG NEM LEHET Lászlót megvigasztalni. Fél percig is eltart a bánata. Körülnéz: ki van itt, akiben még nem csalatkoztam? A Halhatatlan Gloire karján az altató rongya; a nyakába kanyarintja, kiválasztja magának a kedvesebbik sarkát, és rendes szokása szerint a szájába veszi; ráharap néhányszor, mintegy próbaként, hogy nem igen élesek-e a fogai, ugyanis a rongy után – tűnődő szopogatás végett – az ujja következik. Azt mondja ezzel Nagyapa lelkiismeretében: levettem rólatok a gondom. Arról volt szó, hogy megváltjátok az atyák nyelvét a fiakban. Ti megkezdett, öreg hordók, ecetté válik a borotok, ha le nem húzzátok azt idejében kisebb hordókba. Komoly és szerződésbontó a tekintete; Tamási öreg székelye szól belőle a rosszul sikerült feltámadás napján: Aztán nekünk többet ne trombitáljanak! Ama nevezetes napon tévedett az Úr, mikor így szólt csalódottan a – csalódottabbhoz: Bánom, hogy feltámasztottalak. Hisz végül is önmagát támasztotta föl a sírból kikelőkkel. Nagyapa nem akar tehát az Úr hibájába esni; a halál szeme rajta, ott kell meghúzódnia valahol a László szavaiban. Egyezkedésre kényszerül. Ne haragudj, László, folytassuk, ha lehet, ahol abbahagytuk. Még mielőtt az a madár végleg elveszne valahol. Ki tudja, hol. Rengeteg a veszedelem: fácánfogó sövényháló, csapóháló, fedeles háló, fürjnek, szalonkának, seregélynek csúcsos háló, pacsirtának madarásztükör, a fenyvesmadaraknak lépvessző, lépzsineg, lépes kalász, lószőr hurok, facsapda, cinegének sípocska és az itatóhelyeken a sanda leselkedés. Hogyne tűnődött volna el Nagyapa! Végül is ne légy igazságtalan; ki tartott ki téged reggel is a napra? Figyelj csak ide, mert neked beszélek. Csupán a zsemlekásával, amit félezredik napja elibéd szótagolunk, egész Indiát jól lehetne lakatni. Kínában nem találsz annyi verebet, ahánynak utánalőttünk megnevezés végett az ablakból; annyi galambot sem Velencében, ahányszor meginstáltalak az ügyükben; a szorgalmadat nem tagadom, azt mondod: ga, de az még csak félgalamb, amilyent a keresztrejvényekben találsz majd, ha megnősz. És a tej? Gondosan fölmelegítve a cucliból vékonyan eregélt, de kimondva: bizony, hajókat lehetne ringatni vele. Meg ahányszor neked csupán a színét elmondtuk, attól a Fekete-tenger fehérbe öltözhetett volna, s a Fekete-Körös is leánytestvérének színeibe. Hát az üveg, te László! Ma már nincs annyi vándor üveges, ahányszor elkiabáltuk füled alatt e fényes portékát, melynek a kiejtését még mindig kerülöd, talán mert nincs hozzá törött ablakod. Ne is legyen. Ablakainkat a háború szokta volt betörni, és szavainkat, azaz fejünket a kővel hajigáló Fanatizmus. Nagyapa más világban élte gyermekkorát, ő még emlékszik egy Mezőségi Kőzáporra, amelyből Ferenc bátyja a fél szemére megvakultan menekült ki, mivel rossz helyen és rossz időben szólott, nem sejtvén, hogy ezzel közmondást módosít: szemet szóért. Elhúztuk a fátyolfüggönyt, mutatjuk neked a hegyeket. Nézd, amelyik ott a felkelésben a napot késlelteti: az a Somostető. Azt mondod rá: he, pedig így még nem hegy, csak vulgáris mondatszó. Sokat kell még gyalogoltassuk a nyelvünk, hogy eljussunk veled legalább a Kelemen-havasokig, fel az Istenszékére. Nem láttad még. Havas. Ne azt az ágat nézd, a hó rajta melléknév. Én a főnevet említem, Isten kerek fejőszékét: kavicsonként hordjuk ide neked. Valamivel magasabb, mint ez az Asseyez-vous, a pápa szerint azonban úgy illik, hogy Isten nagyobb helyt érezze magát azoknál, akik kedvenceinek tudják magukat. Ha pápa lennék, én is azt mondanám. Elcsúszott egy ló a jégen, csodálkozott a kiscsikó mellette, hogy neki nincs patkója, mégsem vágódott el. Az emberek lábra állították, miközben maguk is elhasaltak. Láthattad: kockázatos dolog az elesettek pártjára állani, de éppoly lehetetlen eloldalogni szó nélkül mellettük. A pókos lábú ló elment pisztrángeledelnek, a csikója kulacsnak, aminőhöz Csokonai írt szép szerelemdalt, de én, teneked a nevét százszor ismételve, egy másik csikóra gondoltam: veszendő dolgaink, üres csigaházfogalmaink között egy halhatatlanra; József Attila bátyád szelíd látomásban hagyakozta rád, mindannyiunkra, akik látunk, de nemigen láttatjuk magunk, és minél többet beszélünk, annál kevésbé fejezzük ki önmagunkat, s nem a szavak hibájából, akik bűntelenek abban, ha olykor üresjáratúlag illeszkednek – illesztetnek – egymás mellé; ők, szegények, álmukban is gyakorlatoznak, hogy az igazság követelménye szerint sorakozzanak föl értünk, míg beszélőszerveink az ébrenlét parancsára minduntalan oszoljt nem rendelnek. Ki engedte meg nektek, hogy a kialakult rendet meghökkentsétek? Hátrább azzal a tagadószóval a sor elejéről, riogat a meggondoltság, és nem érti, mit keres az a csikó Flóra szemében. Bőrdísznek akarták egy kulacsra feldarabolni, de valaki megmentette, s nélküle már nincs mód az igazi szelídség bemutatására, mert így szólhatunk: szemében csikó legelészget. Jó lenne, László, ha ezt a képet megőriznéd; ott a mása Anyád tekintetében is. De te hiába nézed, csak annak legelészget, ki így tudja őt megnevezni, vagyis a béklyótól megszabadítani, amiként Boileau bácsi mondotta: „Helyére tedd a szót, értékét úgy emeld ki.” Végül is nem puszta galagyolás végett hordjuk ide neked az Istenszékét és a verebeket, hanem hogy legyen mit a helyére rakjál. Üres kamrának bolond a gazdasszonya. A válogatás ott kezdődik, ahol van is miből válogatni. Amire nem lesz saját szavad: elpártol tőled, hiába mondja bárki, hogy a tulajdonod. Ösvényed, házad, szerszámod elidegenedik tőled, miként a filozófusok mondják. Csodálkozol? Csak mondom a magamét, miközben visszakapom tőled a hallgatást. Béküljünk meg, László. Ha nem a kedvemért: a költőkért legalább. A szavaidért csak ők kezeskednek, álljunk ketten a pártjukra. Amennyi Frederick császár, amúgy is kezet emel rájuk inkább – nem poharat. Ha szomorú vagy, menjünk világgá. Én veszem a sapkám.

 

A SAPKA LÁTTÁN táncolni kezd László örömében. Mint valami felszabadulást, a kertre nyíló ajtót üdvözli vidám rikkantással. Hócsizmáért, nagykabátért szaladgálva, az örömtől mámorosan hányja-veti a lábait, akár a Gloire-székecske színes betűi. Eredjetek hógolyózni! De öltöztesse, aki tudja, kék hógolyónak a sziporka-gyermeket! Egyedül Nagyanya ért hozzá: nadrágszárral, ujjassal, tövig letűrt harisnyával – itt a kicsi madár benne! – olyan ügyesen veti a csapdát a ficánkoló mozdulatok elé, hogy mire észrevenné László, már belenyargalt a szükséges holmiba. Indulás! – veti föl a fejét, s két kézzel akaszkodik a kilincsre. Megállás! A könnyedet előbb leszedjük tiszta zsebkendőbe. Csak nem viszed magaddal, dudus van odakint. (Azóta, hogy gyermekkorának kandallótlan teleit – Arisztotelész említett megfigyelésének cáfolataként hasmánt kucorogva – végigreszkette Nagyapa, a vicsorgó hideget – engesztelőleg – dudusnak becézi, miként az ugandai bennszülött sem meri a veszélyes nagyvad nevét kimondani.) A fejét rázza László, tiltakozik a zsebkendő ellen. A könnyem nélkül nem megyek sehova. Majd szerzel másikat. Csak száraz orcával indulunk. A szolgálatos kisujját nyújtja Nagyapa. Annál fogva vezeti őt a gyermek a porka hóban átal az udvaron, neki egyenest a kiskapunak. Ébredj, kapu, eressz ki bennünket. Nagyapa vezekel a frederickségért, s ami útjába esik, mindent megszólít Lászlónak; a frissen sepert járdát, a villanypóznákat és a pamacskutyát a szomszéd ablakában; megpengeti a telefondrótokat, s félrezavarja a csatorna száját, ne alattomoskodjék láb alatt; az utca végén megállnak a sarkon, elészólíttatnak rendre a kerekes járművek: nézd, László: kerékpár, lószekér, autó, teherautó; gépkocsi ablakából ismerős arc mosolyog rá: Béla bácsi; ez itt Béla bácsi az autóval, a dudájával, négy kerekével; mindent összefoglalva tehát azt mondja László: Bélautó. Így tömörebb. Akár a piros ceruza az asztalosmester füle mögött: pice. Piros nyílként a ceruza elsuhan, Bélautó hasonlóképpen, hiába tartotta föl a két karját László, s mondogatta: köme, kötözzetek meg, és vigyetek engem is. A biztonsági öv szerepét utazáskor Nagyapa tölti be, de ha nincs kéznél, két nadrágszíj helyettesíti, hogy László le ne bukjék az ülésről. Hol van már megint a biztonsági nadrágszíj? Itt vagyok! – jelentkezik néha Nagyapa, hogy ő is utazni akar, aminek jobban örül László, mert a puha karok nem végződnek szöges csatban, s meleg ölből nézve a világ szebbnek látszik. Legalábbis Nagyapa szavaihoz közelebb állónak. Az ülés mélyére kötözötten lehetetlenség a magaslati beszámolók értelmét felfogni. A fehér gyerekkocsi fekete kéményben végződik; levágott fejeket cérnán lógat valaki az égből; hadvezérek és lovak mellszobrai; rácsaikkal együtt repülő kutyák a klinika táján; vau, vau, integet utánuk László; az utolsó ugatás jogán tiltakoznak, ki fogják cserélni a szívüket; hívek fölött, kik valahol a mélyben imádkoznak, a főtéri nagyharangok szólnak; galambrajok és akasztott lámpák, felhők, gyökértelen akáckoronák és megalapozatlan magasságok… Add a kezed, László. Gyalog megyünk a Maros partjára. A kisállomásra befutott a személyvonat, fekete tömeg hömpölygött szembe, kisgyerekkel a karján önérzetes, bélyeggyűjtő hivatalnokféle; baba, áll meg előtte László, mint egy ünnepi fogadóbizottság, a gyanútlan lélek virágcsokraival; baba, integet a magasan ülő korosztálybelinek. Mit akarsz? – kérdi az apja vagy mije, mintha rosszallva, hogy mások is járnak az úton. Nagyapa felvilágosítja, mondván: a gyerekek bizonyára együtt katonáskodtak. Lászlót és a szóba elegyedést megkerülve továbbmegy a hivatalnok. Ez ki fia-borja lehetett, Nagyapa? – néz utána a gyermek csalódottan. Ne búsulj miatta, döglött hal van a szájában. Bújjunk át a sorompó alatt. A síneken túl, hogy a házak lemaradoznak, belevetik maguk a fehér hullámzásba. Havat nem eszünk, László, ez itt a Tél, nem a cukortartó. Nyúlnyom, őznyom Dédapához vezet; ott lakik a hegyeken túl, most éppen lehunyta a szemét, hogy idáig lásson; ha elindulnánk ketten toronyiránt – kisteknőc, nagyteknőc –, jó zúzmarásan el is jutnánk hozzá; meglátná, hogy baktatunk a hóban, az örömtől képes lenne meghúzni a harangokat; azok persze csodálkoznának; gyerek tiszteletére ritkán szólalnak meg; Dédanya kiseprűzné a házból a halál fekete macskáját, vagy – ha szokása szerint a térdén óhajtana dorombolni – tarisznyába kötve az ágasfára akasztaná a száradó fazekak közé: gyerek szeme előtt ne mutatkozz! És indulna fürgén a kertbe piros paradicsomért, a nyári konyha előtt megtorpanva: istenem, már megint elfelejtettem, hogy tél van! Hol az a gyalázatos macska! Nevetne röstelkedve, és szavakkal pótolná a paradicsomot meg a szőlőgerezdeket; a telet mondaná neked, amiben ők most – Dédapával – a leggazdagabbak; hóban és hidegben. Olyasformán persze, hogy panaszuk fülébe ne jusson a Jegesmedvének. A vasfűtőben, amely énekelni szeret inkább, mint melegíteni, leszakadt a tűz, az ember, aki nem erre kötött szerződést vele, fázik, reszket, vacog, didereg-dödörög, gémbereg, fázódik, míg napjainak számbavétele közben, akár a költő – ott van, nézd, a falon, éppen szembenéz veled Gyula bácsi –, újévi ablakát a leheletével tisztogatja:

 

Hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó hány bukás hány elsikoltott néma oh oh

 

Érdekes vers, ugye, László? Ahány szava a befagyott ablakon, annyival többet látni a világból; melegít is, ha a markodba fúvod; próbáljuk meg: hó, hó, hó. A hidegűző játékot Nagyapa kezdi, László folytatja a még boldogtalan ujjaival; egy lehelet közéjük, egy – mintaként az égbe – Nagyapára, meg az ugyancsak deres fejű akácokra: hó – így jó-e? Nevet, fél szemmel hunyorogva. Valamelyik Arisztotelész a kacsintásra tanítgatja. Hagyd a fákat, ne játsszunk tavaszt, ahhoz kicsik vagyunk. A markunkat fújjuk; saját kis rácsos ablakunkat. Nem jó. Összébb az ujjakkal. Nagyapa rendre illeszti egyik ujját a másikhoz. Össze kell szedni ezt a társaságot; ahányan, annyifelé kívánkoznak. Most fújjad: hó, hó. A játék letéríti őket az ösvényről, térdig a hóba – a frissen tanult szóba. Jól érzik magukat benne. Ha semmijük se lenne: ez az övék. Tábla sem hirdeti: a hóra lépni tilos. Körös-körül a kötöttség ledöntött fehér falai. Ágacskájával ablakot rajzol Nagyapa. Lehelj rá. Hó, kacag a gyermek. Ez már nem hó. Ablak. Mondjad: ablak. Énekeljünk. Ablakomba besütött a holdvilág. Így mennek ketten; Nagyapa énekel, László nézi őt kerek szemmel, kerekedő szájmozdulatait próbálgatva, majd megáll, mély lélegzetet veszen, erőt is, úgy tetszik, mivel a karját kitárja – lám, hová repülsz –, és visszaszól: aba. Kész az ablak, ki lehet könyökölni rajta. Mintha valóban ezzel a szándékkal iramodna vissza az elhagyott hórácsos ablakhoz. Megbotlik közben, és elesik. Kalimpálva és prüszkölve próbál rémülten föltápászkodni. Már megint olyasmi, amiről nem volt szó. Mint két kicsi seprű dolgozik a szempillája, hogy a szerencsétlenségtől megszabadítsa. A verselemzésnek sírás lesz a vége – kapja föl Nagyapa, s míg zsebkendőjével az arcát törülgeti, bajcsitító beszédet rögtönöz. Ne szaporítsd a könnyedet, elég, ami otthon maradt. Nagyanyádnak is van belőle, még azóta, hogy világrajöveteli szándékoddal édesanyádat a szülészetre mozgósítottad. Szándékkal? Rúgással. A kicsi asszony letette Freudot: Édesapám, elkísérsz engem? Ha nem sietsz nagyon, ejtsük útba a klinikát. Lászlónak születésnapja lesz. Csak nem… De igen. Jézus indulhatott ilyen zokszótlan igennel a Golgotára. Akkor te most minek sírnál a hó miatt, a rajzolt ablak előtt? Mondd még egyszer: aba. Nem mondod. Akkor nézzük meg, hogy vannak a madarak ott a gyümölcsösben. Siessünk. A kertet ellepték a szárnyas menekültek. Fák hegyéről a földre kényszerültek; színes tollú mátyásmadarak társaságában suszterinas-verebek végzik gyalogos munkájukat a téli kenyérkeresetben. Szedd össze magad, László. Itt a rengeteg tanulnivaló. Az ott a cinege, amott a gerle, odébb a sármány, pipiske, küncsincsmadár, feketerigó – a rézorrú madár –, kiscinke, csóka, csaklicsóka, őt is bemutatom neked, gyanakvó természet, a diófáról figyel talárosan, neki kevés a kottája, ritkán szól bele a zenekarba a kis korbáccsal a torkában: csiá, ijesztgeti a fésűs galambokat, akik hálaadó istentiszteletet tartanak a télnek: van borunk, van borunk! – nincs, nincs, itt sincs! – mondja ünneprontóként a cinege, a kenyérmag is kicsit ér, kicsit ér! – szűk a hely a kontyos pipiskének: kicsi csűr, kicsi csűr! – a hátára melegítő posztó kéne, csíki szűr, csíki szűr! – Nagyapa füle tele van az elveszett madarak hangjával. Málinkó néni, a furulyahangú sárgarigó – míg a bokrétányi erdőcskét ki nem irtották alóla – azt kérdezgette: kell-e dió, fiú? – de csak hitegette, s mikor szavait a poroszlók üldözték, a bíbic adta hírül: búvik, búvik, búvik! – a fürj tagadja, hogy látta volna: nincs erre, nincs erre! – a sármány pedig csodálkozott: ce-ce-ciii. Nézd az égen a hollót, a repülő tanmesét; kiejtette bizony a csőréből a sajtot, midőn a róka megkísértette: lám, hogy énekelsz? Úgy énekeljünk, László, hogy hangunkat bizonyítva a sajtunkat is megőrizzük. Ezt majd Bethlen Gábortól fogod megtanulni. Ugye, nem sírsz? Fázol. Nagyapa egyik karjából a másikba veti, leheletével az arcát, kékre dermedt fülét melengeti: hó, hó, hó! Az úton rövidítve sietnek hazafelé. Nagyanya századszor vet várakozó pillantást a kiskapura. A százegyedikkel a menyegzői mosolyát küldi: mit hoztatok? A madarak szétrebbentek, de hoztunk egy ablakot. Mutasd magad benne, László! Fáradt a gyermek, nincs kedve hozzá. Az altató rongyát kéri, s egyik finom csücskével Nagyapát is megkínálja. No! Te is megérdemled. Egyetlen ásítással dől puhán a déli álomba.

 

VISSZAÜTÖTT fehér labdaként szokott az álomból megtérni. Ezúttal hiába várják. Délutáni ébredésének perceiben Nagyapa többször is benyit óvatosan a narancsillatú szobába: még mindig alszik? A lába kopogását hiányolja az írógép hangjai közül; vagy mintha betűje törött volna, a leggyakoribb, ami nélkül hézagosak a szavai. Ne zavard most! Nagyanya csöndet int. Imént a rácsos ágyát csak épp körbesétálta, visszabolyongott megint az álomba. Szolgálatos csücskével az altató rongyocska simul az arcához, amely tűzben ég, szinte sisteregve görög rá haja tövéből a verejtéke. Az új főnév: a hó, nézi Nagyapa. Csupa remegés a gyermek, gyors és szaggatott a lélegzete, s mint aki tudja, hogy kötelező munkája várja, félálomban is föl-föltápászkodik, de visszaroskad a párnára. Lázmérőt! A kapkodó művelet fölébreszti, ölbe kéredzkedik, riadtan öleli Nagyanyát, és nincs sehol a reggeli tekintete. Harminckilenc! Telefonáljatok orvosért! Mi történt veled, László? Amire figyel még: a testében tomboló veszély, az ismeretlen mester, aki nem beszélni, hanem szenvedni tanítja. Amiről nincs kinek beszélni. Hallgat s nézelődik. Új szóval a fecskendő tűje szúr belé: tüdőgyulladás. Rongyos kis mosolyt küld a sarokban veszteglő játékai felé; játssz velük, rajtad a sor, Nagyapa. Ő hallgat most. Nagyapa burrogtatja az autókat, billegteti a csizmabocsot az öreg lábbeli mellett. Komolyan figyeli László, s mint ki a betegágyban saját műveiből olvastat föl, új fejezeteket rendel magának: hess! – mondja suttogva, a csipicsókámat szeretném hallani. Nagyapa buzgón csipkedi a keze fejét, röppenti minden irányba – immár egyedül – a vakvarjúcskát. László helyett is ő nevet utána. Két fecskendőjárás között s a napok múlásával minden elkészült munka sorra kerül: a borotválkozás, a vízbeesés, a hóba vágott ablak. A láznak újabb hulláma László maradék érdeklődését is leforrázta. Mintha azt mondaná a közönyével: az örökségemet dobra verhetik. Nagyapa látta már, hogy a fásultságban miként száradnak ki lábon az emberek. Csak ettől őrizkedjünk! Ami nekünk méretett ki, nem hagyható másra. Hintsenek be sóval inkább valamennyiünket, miután a földdel elkevertek. Hát nem emlékszel, miként meneteltünk a Maros partján, és fújtuk a markunk, és te karikára estél? Hó, hó! Végül is mi végett hallgattuk a kontyos madarat a gyümölcsösben? Kicsi csűr, kicsi csűr! Nem kellene most a gyereket a beszéddel fárasztani. Nemcsak a kedve, a szeme is árnyékos. Álom s ébrenlét határán a takaró csücskét s az ujját szopogatja. A fölemlegetett szavak szép kalandsorozata mintha nem is vele esett volna meg. Lázát, szívhangjait eszerint ítéli meg Nagyapa. Milyen szépen indult pedig a keserves gyűjtögető munka! Februárban, kicsi csűrben, fáradatlan röpködésben. Oldalára dőlt a kis motolla. Mikor oly rengeteg a feltekernivaló. Emberi állapotunk örökösen mentegetett javaként – hisz valahányszor kimondjuk, a szavainkat annyiszor szerezzük vissza – mi mindennek derengett föl már az igazi színe és változatos formája; a fenyőfa székben – az asztal alattiban – az Istenszékének fenyveserdeje s azon túl Borszék, Háromszék, Udvarhelyszék és Nagyapa farkaslaki fúró-faragó barátja Ploieşti utcáin a vadonatúj kicsiszékeivel; mily hatalmas területe csupán e tenyérnyi ülőalkalmatosságnak! S hol vannak még tanulságaikkal a székesegyházak! Eljött a délebéd ideje, László becsácsogott a konyhába: hol a kicsi székem? Az ablak alá állította, majd hátraarcot vágva kettőt előrelépett, úgy célozta meg háttal s telepedett le rá, az irányzékba csúszott tévedést ügyesen kikorrigálva. Valamelyik Arisztotelész tolta máris az asztalkát elébe, hogy várakozás végett reá könyököljön; templomépítésre gyűjtöget, adjatok valamit neki; uraságod ugyebár a zsemlekását parancsolja? Ez is régen volt. Csendes napok után, mikor még ablakot rajzoltak a hóra, februári szelek szaggatják az ablakredőnyöket. Most kellene a vihart megtanulni; szemléltető eszközei, a fák hajladoznak. A holdleckét is folytatni lehetne. A telehold feltűnt az ablakban, László ekkora piros labdát még nem látott: gada, ó, gada! – mutogatta a váratlan földerengő látványt, s izgatottan futkorászott fel és alá a házban. Írástudók után érdeklődve. Azok – rögeszméjükön kívül, miszerint a hold jött fel, nem a piros labda – okosabbat nemigen tudtak mondani. Gyenge magyarázat – rázta fejét László –, a dolognak végére kell járni. Először az ablakot próbálta kinyittatni, majd – hogy szándéka fennakadt a bölcsek homlokráncolatán – Nagyanyát ragadta kézen, és kicipelte az udvarra: hol az a labda? Itt volt, itt ment ki valahol, bámulta csalódottan az ablakot. Né hol van! – s bevágódott a törpe tujafenyők közé, jobbjával az égre mutogatva s a nagy magasság láttán ölbe kéredzkedve – Jákob létrája vagyok én teneked? –, hogy igazát bebizonyítsa. Lemondtál mégis a nagy piros labdáról? Mire meggyógyulsz, újra felszáll az ablakba. A hajnalokig virrasztó Nagyanyát felváltva, közönyijesztőnek ezt is megjátssza Nagyapa: fehér krátereivel, cérnaszálon libegve kél fel a hold az ablak sarkában. Láttad? Hiábavalóság. A játékmester – úgy látszik – Frederick bűnét vezekli, arra ítélvén őt haló poraiban, hogy a pokol tornácának köveit tanítsa örökkön-örökké beszélni és énekelni. Még napokig tart a házban a szavak kényszerpihenése. Leckesorozatok vesztek oda a széllel, amely már Csíkban fütyörész valahol. Szomorúságos a megtanult dolgok látványa: felfordult járművek oszlopa, arcára bukott űrhajós, lőtt madár és elesett medve a beteg ágya körül. Újra havazik, a Maros partján folytatni lehetne az ablakos munkát, ha nem is a kezdeti lelkeset, a fehér főnevest:

 

oh oh oh mennyi végső késő oh oh oh oh oh oh oh oh oh oh oh oh mennyi hiábavaló oh oh oh oh oh oh oh oh oh oh mennyi halál-tiszta szó

 

S mennyi fölösleges fáradozás, mi több: gyermekkínzás az ódon örökségért! – önti nyakon újabb meggondoltsággal Nagyapát a Breton-rajongó. Ideje lenne tudomásul venned, hogy magad is rajongó vagy, Kemény Zsigmond-i tévelygő, az erény bűnébe esetten. Szép lehet az illuzórikus vágtatás egy Janus-arcú főnév nyomában – hó –, újabb rege a csodaszarvasról, de maga kínálja lám, hős fia Enéhnek, az új tanulságot: visszafordultában – oh! – gyászpántlikás indulatszó. Siratóasszonyok kenyérkeresete. Johann Gottfried Herder professzor úr – jövőt adakozó pillanatában – visszavonta ugyan a jóslatát a magyarok kipusztulásáról, de attól még nem perdülhetünk táncra. Egy hazug jóslat, ha forgalomba kerül, visszavontan is körözőlevél marad, a „versben bujdosók” személyi adataival. Á, ti vagytok a hírhedt e betűsök! Hányadszor kell már benneteket elparentálni? – mondaná Clemenceau. Ám lehetséges, hogy bizonyos értelemben mégis betelt a jóslat, csak nem tudunk róla. Értelmüket vesztett ítéletek és értékelések tovább élnek, anélkül hogy az eleven élettel immáron kapcsolatuk lenne. Mint ahogy az amerikai költők – az Új Világ dübörgésében – tovább énekeltek pacsirtáról és fülemiléről, noha tudósaik kimutatták, hogy ezek a madarak Amerikában sohasem léteztek. Így értesült erről Kuncz Aladár jó fél évszázada. Mítoszok ellen beszélve, monsieur! De a nyelv, amelyen értesülését közölte velünk: nem mítosz. Ha valaki hiedelemszámba venné: Lászlóval, ezzel a kis pöröllyel majd hitet kovácsolok belőle. Csak meg ne hallja most, mi vár még rá. Míg alszik, hátratörjük a nyakunkat, s a hóhullásból kinézzük neki azt a pacsirtát és azt a fülemilét. Ne mondd, hogy fekete hópelyheket látok; félek, igazad lenne. Le kellett mondanom a színes kolibrikról; ha nincsenek – ne legyenek. De szemem szállongó pernyéiből egy rozsdabarna fülemilét, egy szürke pacsirtát azért még életre gyúrhatok. Gazdája nélkül indul az alkonyati hóhullásban madárnézőbe Nagyapa.

 

ÁLMÁBAN pacsirta helyett fekete gólyákat lát. Gyermekfővel – a jövendő kántortanítónak előlegezett rokoni bizalomból s mintegy szerződésajánlatként is a csapások közös vállalása végett – kereszteletlen gyermek sírja elé állították egyszer imát mondani; szavakba önteni az elnémultságot. Nincs pap, mondj valamit. Első nyilvános rögtönzésének szabadságában vergődve, hisz fogódzkodónak még csak egy ferenckét, jánoskát sem dobhatott föl a névtelen kis halott, hirtelenében a szemközti akácfán pihenő gólyát öltöztette az alkalom színébe: Uram, eljött immár a fekete gólyák napja. Napjaink napja. Vissza-visszatérő álombeli tusakodások a gólyaemlékekkel a régi tanyai ház kertjében: miért vontál engem feketébe? Miért kellett épp neve-szava fosztott gyermekek dolgát reám parancsolni? Székfoglaló beszédem tárgyát nem én választottam. Kelj föl, gyere gyorsan! A festetlen koporsó mellől egyenest a szoba közepébe ugrik Nagyapa; kilincset szaggatva rohan Nagyanya után László ágyához. Mi történt? Remegő kéz tapad a szájára. Hallgasd csak! Az erélyes riasztástól sápadt készültségben áll a rácsok előtt, és figyeli Nagyapa az alvó gyermeket. Mondd már! Légy türelemmel. Mintha körözne valamit. Álomholdjának most épp a másik felén lehet. Nagyanya áhítattal várja a leszálló helyét kereső motyogást. És valóban: László feje megmozdul a párnán, mutatóujját mint apró partjelző zászlócskát kezdi libegtetni, szája sarkában apró mosolyráncokat vet – a leszállás fényei! –, azután mélyet lélegzik, és nyelve alól kiröppen az első különös szó: csiá, csiá! Mit mond? Amit a csóka. Majd azután: cece-ciii! Ez meg a sármány, ugrik be gyorsan tolmácsnak Nagyapa. Egyik madár a másikat rebbenti, öröm és ijedelem az összetartójuk, a sebesröptűeknek éppúgy, akár a gyalogosoknak, mert íme: sármányhangra indul a bíbic keserves kiáltozással: búvik, búvik, és újra: csiá, cece-ciii. Nagyapa lelki szemei előtt a fehér és fekete hópelyhek elvegyülnek a Maros-parti emlék didergő szavaival, amelyek áttörvén a téli mezők rácsait, hazáig kísérték Lászlót a létjogosultság vándorútjain. Búvik, ce-ce-ciii, forró szelet kavarnak itt a szárnyukkal. Mi történt? Mondd, ha jobban tudod, mint én! Megjátszott bölcsességgel s a váratlan megnyíló titkok előtti megrendüléssel mondja Nagyapa: Hát elindult! Álmában rázta le magáról a tárgyak uralmát, s ahonnan a madaras álom hangjait küldi, már veszélytelenebbek a törpe alattomosságok. Nem a láz hangjai vajon? Avagy nem mi ketten zavarodtunk meg a tizenhét hónapos virrasztástól, ember? Örökmécses Nagyanya, ne kételkedjék most Arisztotelészben ez éjféli ünnepen! Könnyét nyelve összenevet a két öreg. A gerle hangján csatlakozik hozzájuk László. Semmi kétség, madarak lakoznak benne. Talán nem is álom ez: februári madárvonulás.

 

FEBRUÁR, hol a nyár?

A vigasztaló képzelet madárseregei – miután éjfélkor zúzmarásan megérkeztek, s a két öreg nevelő elámult az anyanyelv téli rügyfakadásán – Lászlóval együtt tovaszálltak a messzi kincses város felé. Nézhettünk utánuk. Az állandóság vágyának becsapottjai. Miért is gondoltuk vajon, hogy a sármányok, bíbicek és egyéb szárnyas lények – látomásaink világából kilépve és természetük ellen cselekedve – gyökeret vernek majd a házban? Önáltatás vagy annál is veszedelmesebb kór jele: a gyanútlanságé. Miként a februárnak szegezett kérdés is. Az idő sárkányait ingerelve még kacagósan érdeklődtünk a nyár felől: merre van? Ugyan hol is lehetne! A kanyaron túl, amott a jégerdők után. Hát ott volt június a Lászlónak szóló behívó levéllel: „Édesanyám kedves, köszönjük a felnevelő jóságodat, és csütörtökön megyünk Lacikáért.”

A rögtönítélő bíróság szavai selyembe göngyölve.

A tudomásulvétel görcsével a torkában, Nagyapa szűrte le elsőnek a tanulságot. Aki metaforikus világot teremt magának, az üvegfúvók mesterségének kockázatait vállalja: szépen alakuló formáink, a becsvágy színes üvegbuborékai szétpattannak a túlbuzgóságban.

Ágnes üzenetére Örökmécses Nagyanyának elgyöngültek a lábai. Sokáig ült szótlanul a gyermek üres ágya mellett, amelynek rácsain a kék takarót eladdig – ezt kiszámította hatszázharminc alkalommal húzta félre: Jó reggelt, Nap Szeme! Virradatnak hangját hallom. Pattant máris László. Mondjuk, te vagy a virradat. Játsszunk virradatot! Nehéz játék. Piroskát és a farkast könnyebb alakítani, mint a virradatot. Alkonyos hangulatban különösképpen. Nagyanya mímelte csak a játékot. Arcának puha rajzolatú vonásai összetöredeztek; fürkészőleg nézett föl rá László: mifajta dér ütötte meg a mosolyát, és szeme alatt honnan ütközött ki a járomcsont hófoltja? Kicsi, pangó víz lett a fodros kedvéből, sóhajos motyogás a játék hangjaiból: miért ne élhetnénk mi közös fedél alatt?! Vagy akár az ég kebelén is, mint a seregélyek, surrogó csapatban, kapta föl Nagyapa az elejtett sóhajt. S mivel épp seregélyek – a gyermekkor nádasainak lakói – csiviteltek benne, utólagos hálaként is, hogy nyári alkonyatban annyiszor elnézhette a repülésüket, a kétségtelen boldogságukat tette szóvá ez alkalommal. Mivelhogy rájuk nézve nem létezik a gyülekezés fogalma. Ugyanis mindig együtt vannak. Külön-külön nincs is hangja a szárnyuknak. A seregen kívüli seregély neve értelmét veszíti. Szélzúgás jelzi a közeledtüket, s a tanulságot kereső gondolat is hozzájuk csatlakozik az időben: valamikor egymás szeme láttára haltunk meg.

– Hová viszel engem, Jamama?

– Apádhoz, anyádhoz.

Kerek szemű, hosszas tűnődés. Egymást kereső ujjak tétova rebegése a még homályos törvény hallatán. Miért viszel engem apámhoz, anyámhoz? Itt az ágyam, piros pöttyös labdám, Kari kutya barátom, tizen-huszonnégy hónapos történelmem, zsemlekásám, az udvaron a tujafenyők, az almafák, és közöttük a hold, amit cérnaszállal Nagyapa szokott az égre felhúzni. Ha elmegyek innen, kinek húzzátok föl cérnával a holdat? Menni, menni, kispárnát, sorsot cserélni.

– Miért?

Ellentűnődés Nagyanya részéről:

– Erre mit tudjak én neki válaszolni.

Nagyapa a dolgok összegezésének Hóreb-hegyén rostokolva, bölcs elmeéllel küldte menten a tartalékos gondolatot:

– Apjához, anyjához megy, mivel a gyermek az ő joguk, nekünk csak Kötelességünk.

– Csak? – vetette föl a fejét Örökmécses.

A rosszalló pillantás lesodorta valósággal Nagyapát a hegyről. Alacsonyabb szinten nemcsak szerényebb az ember, de kötelessége pontosabban is fogalmazni. Különben rámordulhat valaki a Hóreb-hegyről: magyarázza meg, uram, a szavait. A magyarázatra szorultak pedig vesztesek is egyben. Nagyapa tehát fejtegetni kezdte, miszerint az említett módosítószó csakis a gyermek maradásának vagy menetelének dolgában érvényes, ugyanis a jogok és kötelességek interferenciája természetesen…

– Ezt tessék neki megmagyarázni – nevetett Nagyanya.

Tudod-e, László, hogy Kolozsváros olyan város, a kapuja kilenczáros? Haza kell menned, seprik a napközi otthon udvarát, Óvó néni vár a gesztenyefák alatt: mivel is? Egy tarisznya mesével, szekérderéknyi nótával. Újabb számonkérés a Hóreb-hegy felől: szekérderéknyi? A gyermek sosem ült szekéren. Az ócskaságokból szerkesztett melléknév a kecsegtetésnek szánt nótát is gyanúba keverte.

– Óvó néni ne várjon engem!

Nagymama mondja tovább a meséit, négyet-ötöt reggel, délben, este, hosszú mesét, kurta farkút, csodásat, tréfásat, elmondott már ezeregyet, Nagyapa is ugyanannyit, némelykor éppenséggel lehetetlen – mesetipró – körülmények között: vacsora és borotválkozás közben, a bújócskajáték szekrényeiben és paplanai alatt, cipőboltban, míg az elárusító szunyókált, szerkesztőségi ricsajban, járdán és főtéri padon, tolató mozdonyok között a kisállomáson, klinikai folyosón és állatkertben a rácsait szaggató barnamedve előtt – arról mesélj, hogy nincsenek rácsai –, fürdőszobában, autóban, csónakban, a Görgényi-havasokban és piacon sorállás közben, temetésen – mi lesz velünk, ha meghalunk, Jatata? –, lakodalomban: miért énekelnek az emberek? Icipici mesét mondjál arról, hogy miért énekelnek. Ott sír valaki, meg dalol is közben. Omlás, nem egyéb. A világ számbavételének lankadó perceiben – vagy – épp a tapasztaltak összegezéseként? – az örökös szomjúságra ítéltek hangján hajtogatta László a csermelyimádságot: csöppnyi mesét akármiről – táltos paripáról, avagy görbe szegről –, csak úgy kezdődjék, minden elmúltak megelevenítésének hangján, a szabad mozgás sejtelmes nyitányával; az ébresztővel, álomba suhantatóval, a hátborzongatóval és megnyugtatóval, hogy íme, szavunkra, omlanak már a kötöttségek Jerikó-falai, mert: volt egyszer, hol nem volt… A meseindító mondat hallatára még utcai sokadalomban is felkapta László mindenkor a fejét. Volt egyszer… Hallod, Jatata? Az az ember mesét mond. Érjük utol azt az embert! Mit hozzak neked a vásárból? Mesét, csokoládét. S még mit? Mesét, csokoládét. Megütötte magát a gyermek, Nagyapa szárítsa fel a könnyeit. Ülj le szépen, bekötöm az ujjad. Mesét mondj inkább, Jatata. Az is elékerül, ha nem sírsz. De sietek, rövidet mondok, akkorácskát, hogy az ujjad beköthessem vele. Áll az alku: egy karika pólya, félkarika mese.

A szavak hatalmába vetett bizalmával ugrott fejest Nagyapa a kísérletbe. De jól figyelj ám! Volt egyszer, hol nem volt, a gyémánterdőn túl, az üveghegyen innen, volt egyszer egy legény, azt úgy hívták szegényt: egye-bugya-gagya-legény. Mert olyan volt: egye-bugya-gagya-legény, itt a vége, fuss el véle.

Fájdaloműzőnek jobb írt csodadoktor sem adhatott volna.

– Egyebugya, szép mese volt.

A kacagástól száradtak fel a könnyei.

– Még egyet!

– Rövidebbet. Elesett a gagya-legény, így morgott mérgében: szedte-vette-teremtette. Vége.

– Még egyet!

– Lehullott a szilva apróstul-cseprőstül.

– Ez is szép volt. Még egyet!

– Meglátta a lány a kérőt: ó, te aszú, sömörödött csizmadia!

– Még egyet!

– Most te mondd el valamelyiket.

Nekihuzakodott László:

– Sette-vette-telemtette! Itt a vége, fuss el véle.

Csöndes mosollyal nézte őt a betoppanó szentkirályi tejesember.

– Úgy kacag a gyermek, hogy azt meg lehet kapálni.

Elismerőleg nézett rá Nagyapa. A kapás mesét még ő sem hallotta.

Lászlónak korosztálybeli barátja, a Creangă-szavú Ionica is megérkezett, hogy folytatnák ketten a homokvárépítést, amihez tegnap ígérete szerint talicskát, lapátot hozott. Kőműves-kelemenkedés közben újra meg újra számba vették a sebkötést; László mint egy fehér sólymot mutogatta, himbálta keze fején a csokros szerzeményt. Neked van-e pólyád? Ionica megnézte mind a tíz ujját, de még a lábát is:

– Nincs – mondta leverten, majd azt kérdezte: honnan az új játék?

– Dá – bólintotta oda neki László az egyetlen román szavát.

– Ki kötötte be az ujjadat?

– Dá!

– Nem találtad el – szegődött hozzájuk Nagyapa tolmácsnak –, Ionica azt kérdezte: ki kötötte be az ujjadat?

– Mondd meg neki, hogy Jatata.

– Hát a kötés alatt mi van? – kérdezte Ionica.

– Dá! – lőtte ki László harmadszor is a patronját.

– Ütés – igazította helyre Nagyapa. – És ami rajta van, a Ionica nyelvén úgy hívják: pansament.

– Hová ment?

– Azt mondd neki: pan-sa-ment.

Tagadólag rázta fejét a pólyatulajdonos:

– Nem pánszáment.

– Hanem?

– Kurtamese. Jatata meséje.

Cinkosan nevetett hozzá, mint aki tudja, hogy az elgondolás vitatható.

– Mondjuk, hogy igaz. Jó?

Szokása szerint kettőt pislogott az egyezkedéshez. Mosolyráncok csődületében a tekintet pisztrángos fényei. Tartós ragyogásban még azután is, hogy arca elkomolyodott. Aszinkron, nézte Nagyapa tudós tökéletlenséggel, míg az ismételt kérelem föl nem riasztotta:

– Mondjuk, hogy igaz. Jó?

– Mondjuk, mondjuk! Mesepólya az ujjadon.

De Ionicát akkor, az ebédidővel együtt, az anyja hazaszólította. Maradj még, barátom! Az ebédidő üljön a fenekén. Holnap már nem találsz itt engem. Játszótársként Kari kutya maradt csak vele, kinek színe előtt a szokásos birkózás, kergetőzés, közös perecevés után, hogy a tujafenyők árnyékában egymással szembekönyököltek, újólag előhozakodott a pólyametamorfózissal:

– Tudod-e, Kai bácsi, mi van a kezemen?

A három hónapos Vizsla Kari nemcsak a nyelvét: a palacsinta-fülét is lihegtetve panaszolta, hogy a tiszteletére meghirdetett canicula éppenséggel a vesztét jelentheti, akkora már a forróság. Tizenötezer esztendő hűségével a szemében azt is hozzátehette, hogy a kérdést még nem éri föl ésszel, de ha érdekelné Lászlót az ő tudománya: megtanítja legyet fogni. Nézd csak, ilyenformán ugrasztod a fejed, mint a levelibékát, és keccegtette hozzá a csemetefogait, minek eredményeként a buzgó gyakorlásban a nyelve hegyét László kicsi híján leharapta. A sírásra felfigyelve, Arisztotelész néni favéggel vetett véget a légyfogó tanfolyamnak.

– Régóta figyelem, hogy az a haszontalan kutya a gyermeket csak rosszra tanítja.

A statáriális intézkedésre ketten háromfelé menekültek. Később a kert végében vigasztalták egymást. Hogy itt rájuk talált a bizalmas pusmogásban, László könyörgő hangjára lett figyelmes Nagyapa:

– Kai bácsi, szépen kérlek, mondj egy mesét nekem.

Műfaji mintának ujján a sebkötést mutatta:

– Ticsi mesét, ilyet mondjál.

A törékeny hiedelem láttán Nagyapának nem volt szíve közbeszólni. Pitypanghiedelem, a szél amúgy is elfújja. A kísérleti játékot ő kezdte különben. Ő vajon? Sebkötésként a szavainkat már eleink használták. Nem bizonyos, hogy a puszta ráolvasás végett. A némaságra motyogott átkos-imádságos igék is a Hallgatás ellen üvöltöttek a Szólás érdekében. Amikor semmink se volt, mindenünk lett a megemelt kalap alól kiröppentett „Jó reggelt!” is. A csodák trónfosztásának korában egy meseszóval bekötött seb jóvoltából, lám így láttunk újból tündérjeleket. A kötelező módon cselekményes – mert cselekvést: talpra ugrást és győzelmet pótló – elbeszélő műfaj mondataira, sőt szavaira szétesetten is termőképes maradt; Rész állapotában az Egésznek hordozója; igeforgácsaiban, jelzőágacskáiban is a lélek fenyveszúgása.

 

KÉSZÜLŐDNI, menni, menni kell. Mátyás lova kapálódzik a kőtalapzaton. A bronzlovast László még nem ismeri. Csalogatónak elegyedett ő is a szóba, mivel ott lakik, ahol Édesanya reggelenként elsiet az egyetemre. De ne siessünk, várjunk még! Körbe-körbe csapkod riadtan a gyermek tekintete. Búcsúzni kell itt mindentől. Hát isten veletek, régi játszótársak! Akár egy hatalmas omlásban: rendre semmisülnek meg az ismerős világ részei. Bizalmas, kandikáló réseivel kidőlt a deszkakerítés, földre zuhantak a fenyőfák, miután a növekedésben Lászlót megelőzték. Gyümölcsöskosaraikkal elestek a körtefák és az aranypármenek; összedőlt a szőlővenyigébe öltözött lugas, hasmánt vágódott az ásó, gereblye. László, hogy az időt húzza, beült madárfiókának az aranyeső alá, onnan adta hírül, hogy a leomló tűzfalak kőfészkeiből előbújtak és szerterepültek a verébtojások. Elköszönt a homokbuckától, a páncélos bogaraktól, a zöld horpaszú motorkerékpártól és az esőhozta csigabigától. Itthon vagy, biga? Mert én most elmegyek.

– Ne ütögesd kaviccsal a házát.

– De nem akar kijönni.

– Az ijedelemtől mélyebbre húzódott. Nagy telet jósol.

– A csigabigaházban tél van?

– Nagy tél. Zúzmara. Szánkózni lehet a csigajáratokban.

– Csigabiga fél, mert ott van a tél?

– A házát kővel kocogtatod, attól fél. Attól van a tél.

– Aki fél, abban van a tél?

– Igen. Abban mindig tél van.

A gyermek nyomában csellengett Nagyapa is. El-elbámult a szavai után. Jégcsapokon didergő nyár, dérszemű tavasz, boldog szánkózás a csigaházban.

– Hanem tudod, mit mondok én, László?

– Mit mondok, Jatata?

– Menjünk el még egyszer az állatkertbe.

– Ott szépebb lesz?

– Ott szebb lesz a világ.

Nem lett szebb. Fölkészültek pedig a rácsok mögé terelt élővilág csodás látványainak befogadására. Fényes pitykét, aprópénzt vittek a koldus hollónak, kenyérmorzsát a pocsolyatóban kéregető halaknak, füvet a csontig soványodott, botladozó lábú őzeknek, sósperecet a körbe-körbe vánszorgó, loncsos medvének. Nappali szolgálatra kényszerítve, álmatlanságtól véreres szemekkel bámulták közönyösen Lászlót az éjszaka lényei. Látod, amott az a hím oroszlán. Ha lemegy a nap, meghallgatjuk majd a hangját. Nagyon régen, amikor létezett még, az ő hangján szólt az Isten, a fügebokrok közé rejtőzött Ádámot keresve. Jatata, lát bennünket az oroszlán? Nem tudom. Zsiráfot és gazellát látok a szemében. Azokat nézi, Afrikát nézi, az őserdőt és a tisztásokon legelésző antilopcsordákat. Addig nézi, amíg belepusztul. Hát a róka nem ravasz már, Jatata? A farkas nem eszi meg a bárányt? Miért nem röpködnek a papagájok? Ők is azt nézik a beteg szemükkel, amit valaha láttak. A kicsi, véres fejű kolibri neki-nekiütődik az üvegfalnak. Nem tudja, hogy mekkorára mérték ki a szabadságát. Menjünk a hattyúhoz. A háta közepe még fehér; úszkáló hófolt a sárlében. Majd, ha megnősz, elmagyarázom neked, László. Ő volt Petőfi Sándor bácsi lassan szálló, hosszan éneklő, szép emlékezete. Hát a csodaszarvas, szügyig sárban, savanyú korpát nyalogatva vajon mire gondol? Elnéz a Kárpátok felé. Nehezen lélegzik, bizonyára kifáradott, amikor képzeletben a Görgényi-havasokból, a Marost átúszva, fölvágtatott az Istenszékére. Fényes agancsa volt valamikor, ágai muzsikáltak a szélben, ha megiramodott. Halott faágakat hord most a homlokán. László fölintett Nagyapának, hogy hajolna közelebb hozzá.

– Megmondod neki?

– Mit mondjak meg neki?

– Mesét… egy ticsi mesét mondjon.

– Majd én mondok helyette, László.

Mesét mondok a gímszarvas ugrása elé emelt karámról, az őzek mindennapi iramodásait körülszegő töviskerítésről. A hófoltmaradvány hattyúról, a madarak énekéről a rács mögött. Elmesélem neked a gólya történetét is. Fél lábon álldogál – ó, nem a kéményen – a földön. Visszavágott szárnyát néha meglebbenti, piros csőrével gilisztát szemelget. Mindene megvan, a repülése hiányzik csupán. Igazinak mutatkozik a szárnya is – amiből épp a szárnya hiányzik. Az ollóvágta különbség. A csodaszarvas kapuját ragadta meg László, arca piros lett az erőlködéstől; azután az őzek kerítését kezdte rugdalni.

– Mit csinálsz?

– Szabadítsuk ki minket, Jatata!

– Őket, te László! Mitől lett könnyes a szemed?

A szarvas kivonszolta magát a sárból, és leszegett fővel, görbedt háttal indult elibük. Szabadítsatok meg az agancsaimtól. Nagyon nehezek már, és nem muzsikálnak a szélben.

– Hanem ott van az a kőparipa, te László. Azt fogjuk szabadon engedni.

Vigasztaló játékba kezdtek az ismeretlen Fadrusz műve alatt.

Mit eszik ez a ló?

Add a sapkád: zab, zab, zab!

De hiszen ez táltos! A táltos lovak tüzet esznek. Parazsat.

Honnan vegyük a parazsat?

Nagyapa valamikori táltos lovai messze rúgtattak el a titkaiban lerongyolódott ég alatt.

 

Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni, hogy melegednének az emberek.

 

Tiltó táblák az öreg cserefákon: tüzet rakni tilos!

Sebaj, László, potomság minekünk a tiltás. Sárkánycsordákkal is megküzdöttünk, cérnavégre kötöttük a holdat, az ablak előtt táncoltattuk.

Te leszel a kicsi favágó, én az öreg fahordó.

Erős János fejszéje csattogott az ezüsterdőben. Nagyapa kinyújtotta két karját a horizont felé: rakjad, László! Juj be nehéz, jaj de sok!

Áll a máglya, nincsen taplónk, nincs kovakövünk.

Varázslók is voltunk, László.

A kicsi mágus ujja begyéből szikra pattant, felcsaptak a lángok.

Énekeljünk, László, ők is dudorásznak.

S kezén fogná mindenki földijét.

Aj, be falánk, jaj, de éhes ez a tűz!

Erős János ráhajítja mind a rabmadarak ócska ketreceit, a szarvaskarámot, őzek töviskerítését.

Mit énekelsz most, Jatata?

Azt énekelem: hogy fölengednének az emberek!

Azt énekeljük: elöl megy a ludi-ludi, a nyomában süni-süni.

Tegnapi, tegnapelőtti játékaik oda gyülekeztek a tűz köré, az újat megbámulni.

Kész a parázs, mi meg otthon felejtettük a serpenyőt!

Hát a sapkaserpenyő is jó lesz.

Sapakasepenyő, rikkantotta László, szertekacagván a könnyét a szeme sarkából.

A parázs lyukat égetett a sapkaserpenyőre. Markukban táncoltatták a táltoseledelt. Édes lovam, tűz, tűz, tűz!

Mind megette, pattanjunk föl a hátára!

Nagyapa átölelte Lászlót, a kőderes azt kérdezte: merre szálljunk, édes gazdám?

Azt mondta László: föl a fellegekbe.

Nagyapa számba vette a tisztára sepert magasságot.

Akkorácska felleg sincs az égen, te gyermek, hogy a kicsi fenekedet megtörülhetném vele. Ne kacagj, el sem indultunk még, s leszotyogunk máris a lóról.

Akkor egymásba fogóztak, és felszálltak az égbe.

Menet közben majd felhőt is találunk. A táltos ló kicsi gazdája nyakába húzta a fejét a nagy sebességben. A tarkójába fújva kérdezte Nagyapa: a szelet érzed-e? Itt van a nyakamon. Rázd meg a fejed, szél őkelme jöjjön csak a saját lábán, szárnyán, ha éppen kedve tartja. Könnyű neki, a tekergőnek, egyik hegyről a másikra nyargalni.

Ne csak repüljünk. Nézelődjünk is.

Te mit látsz? Én édesanyádat látom, azt énekli: bú ebédem, bú vacsorám, búval telik minden órám, míg haza nem jössz Kolozsvárra, te Lacika. Le kellene szállnunk, vegyük fel őt is, édesapádat is.

Kicsi a lónak a háta. Kétszemélyes.

Északkeletnek szállva László nagy hegyeket látott, egymás fennállását ügyelő fehér tornyokat és a Kárpátok gerincén szökellő gímszarvasokat. Harangpárok, az időnek fekete köntösében, hírül adták mindenfelé a maguk harangnyelvén: jóemberek, fölöttünk a Gyermek, aki minekünk adatott. Édesszájú medvék terelgették bocsaikat a málnás oldalakra. Málnavész. Havasi gyümölcs tövében a viperás szakadékokat Nagyapa megjárta már. Majd oda is ellátogatunk, László, hogy el ne szunyókáljunk a biztonság látszatában. Hát a farkasokat látod-e? Merev nyakú, leszegett farkú árnyak az irtásban. Vadmalacokat üldöznek, de most lenyilazzuk őket. Hányat lőttünk meg, Jatata? Egy egész győzelemre valót. De a jók ugye megmaradtak? A rosszból válogatjuk a jót, mert külön-külön egyik sem létezik. Hát azt a bácsit ott lenn, Farkaslaka táján ismered-e? Kicsi háza van Áron bátyádnak a földben két cserefa között, de csak esős időben és fagyban húzódik meg benne, mert ő leginkább a nyelvínségben senyvedők házait járja; melegítő szavakból szőtt kicsi köntösöket, ködmönt, karmantyút osztogat a gyermekeknek. Fenyőtobozt rágcsáló mókusokat is láttak, és nászruhás császármadarakat, ezüstsíppal a torkukban. Sípoljunk mi is, Jatata. Ördög vigye, a csirkecsontot otthon felejtettük. Ha nagyobbacska leszel, fölgyalogolunk majd a Dancurusra vagy a Sikaszóba, Nagyapának ott ismerős fenyőfái vannak; egy mohás, nagy csutak hónaljában arasznyi fenyő-keresztfia várja piros szalaggal a nyakában. Búvóhelye is van széltörésben, ahonnan a dürgő fajdkakasokat lesi, meg sok-sok ismerős, pisztrángos patakja, kiknek a száját a telek sem bírják befogni. Esőbarátai vannak ott, azok mindig elpaskolják, a havasi rigók, cinkék pedig az ághegyen kidüllesztik a begyüket, a szeme közé énekelik: eredj, takarodj innen! Nézd csak, László! Szarvastehénre leselkedik a pamacsos hiúz, nyilazzunk oda neki. Hát azt a szegény embert látod-e a Moldva felé vezető ösvényen? Egy ismerős malac nyomában. Meséltem neked róla. Mert az nem malac, ugyebár, hanem királyfiú. Emlékszel, mit művelt a márványpalotában? Nemcsak hogy megszólalt: aranyhidakat épített, és a gonosz király kénytelen-kelletlen a legkisebbik lányát hozzá adta feleségül. Szegény Creangă bácsi, vagyis Ág-bácsi, télen-nyáron termő gyümölcsfaág, édes almával megrakottan; az ő táltos lovai repültek igazán, de most már ő is a földbe költözött. Gábor Áron pedig tudod-e, hová? Éppenséggel az ágyú csövébe. Mikor a völgyeket elözönlötték, és azt üvöltötték: add meg magad, ő nem hajította el a fegyverét, hanem fölkiabált a templomtornyokba. Akkor onnan mind leszálltak a harangok, elbúcsúztak a hangjuktól, és fölsorakoztak Gábor Áron előtt, hogy megolvassza őket, ágyút öntsön belőlük. Ágyút önteni, vért ontani: ez volt akkor a mindennapi köszönés értelme. Az idősebbik Áron bátyáddal pedig az történt, László, hogy midőn a csatatéren a lövedék elfogyott, a szorult helyzetben maga jelentkezett önkéntes ágyúgolyónak. Erről mondjál mesét, Jatata. A táltos ló hátán is? Kapaszkodj a kősörényébe. Hát volt egyszer, hol nem volt, volt egyszer egy szorult helyzet. Máig is él, ha meg nem halt. Áron bácsi kilövette magát, egyenest az ellenség hasába. Sepsiszentgyörgyön majd megmutatom neked azt a gyermekágyút. Ha vasárnaponként, amikor a városban harangoznak, ráhajtod a fejed: hallani lehet, hogy álmában ő is kondul egy-egyet. Akik utólagosan, a győzelem részegségében is tartottak tőle, ólmot öntöttek a csövébe. Megvakították. Azért mi belenézünk, és újra meglátjuk – az ő vakságán keresztül is – azt az égdarabkát, talpalatnyi földet, amelynek védelme valamikor reá volt bízva.

Nézd csak, Zágon is föltűnt!

Ahol annak a tölgyfának egy levele hiányzik. Édesanyád szakította le s hozta emlékbe Nagyapának. A Mikes Kelemen bácsié volt. Neki már nincs szüksége rá, mert elment volt Hűségnek, a Száműzetésbe. Ha majd újra gyalogosok leszünk, énekelek neked valamit róla. Jatata, ha megnövök, én is Hűség leszek? Hűség és rakétás. Azt mondtad ugye, mikor kicsi voltál. Egyik nap a Holdra megyünk, azután Pusztakamarásra. De most figyelj, alattunk az Istenszéke. A madarasi Hargitán túl, a Délhegyen burrognak a favágó motorok. Hórukkoznak a rönkszállító székelyek. Hajítsd oda nekik a nevedet, ne találgassák, ki repült el itten.

Cselényi Lacika vagyok! Vajon hallották-e?

Azt mondták: nem baj, csak egészség legyen. Hát az baj is lehet? Aki netán annak minősíti: lecsavarjuk az orrát, vagy inkább a szarvát. Aztán nem lesz amivel döfölődjék. Lecsavarjuk, kürtöt faragunk belőle, és belefújjuk: Cselényi Lacika vagyok! De kapaszkodjunk meg jobban a képzeletünkben. Hű, de messzire kalandoztunk!

A délhegyi látványt Nagyapa sörényes tengerekkel és óceáni hajókkal meg egy óriás bálnával egészítette ki. Volt hely a hunyt pillája alatt. Lászlónak annál is több. Látod-e? Tátott szájjal úszik a bálna, sunyi békésen, fenyegető vicsorgás nélkül a rettentő fésűs fogsorával; apró halak sokasága sétál be gyanútlanul a gyomrába. Ne panaszkodjanak. Maguk rendezték el a sorsukat. Aki nem néz maga elé, ám lássa, mely gyomorba téved. Jatata, Jatata! – kiabáltad Várhegyen, mikor a horgot a vízbe vetetted, és a pisztráng fölrepült a fára. Ott repdesett az uszonyaival, de vizet nem talált a fa tetején, szárnya sem volt a Semmihez, fölmásztunk hát, és leszedtük onnan, mint a banánt.

Mondjál mesét a halakról.

Volt egyszer, hol nem volt egy piros pettyes, kék csíkos lazac, nem is egy: sok lazac. Itt születtek valahol a hegyi patakokban. Az ő szavukat tanulták meg gyermekkorukban. A patak is beszél, Jatata? Mondikál. Farkaslaki Áron bácsi mindig úgy emlékezett a Nyikóra: mondikál. Ezt is, azt is, amit sohasem lehet azután elfelejteni. A nagy vándorlásokban sem. Fölserdültek a lazacok, elindultak a pisztrángos patakokkal lefelé, jobbra-balra pillogtatva és hallgatózva: merre lehet az óceán? Hogy azt megtalálták, boldogan úszkáltak, nődögéltek benne, magukra öltötték az ékszerek színeit, és már olyanok voltak, mint a gyémánttal, zafírral kirakott kardhüvely. Eljött az ideje, hogy férjhez menjenek, megházasodjanak. Akkor bizonyult szűknek az óceán, amely morajlik, harsog, zúg és üvölt is a szélben, de sohasem mondikál. Arra csak az otthoni vízibölcső képes: az óceánnál is tágasabb szülőcsermely, annak, tudod, nem sós, hanem édes a vize. Sok millió kilométeres vándorlás után, nézd, hogy vonulnak most hazafelé, gyötrelmes nászútjukon a lazacok! Sebesült szivárványrajok. Vonulnak éjjel és nappal, szemben az árral, vízeséssel, a visszavető Niagarákkal, gördülő kövekkel, némelykor a levegőbe fölcikkanva, szárnyak nélkül is repülve, vérző uszonyokkal csapkodva, sziklákra zuhanva, porban vergelődve és megfogyatkozva. De ha keszkenőnyi marad is a szivárvány: egy késő őszi napon a kicsi patakok mentén hírül adják az emberek: hazajöttek az ikrás világvándorok! Fejüket törik a tudósok, és azt mondják: salmonidae. Hol tanulták a hazajövetelt? Titkaikat találgatják: hormonkiválasztás, anyagcsere, idegrendszer és pajzsmirigy, vérnyomás, testfolyadék, sókoncentráció. Úgysem érted e szavakat. Nagyapa sem igen érti. A velük való rokonságát sejti csupán, amikor egyedül bolyong a havasi vizek mentén, és madárlátta szavakat gyűjtöget neked a tarisznyájába…

Fordítsuk meg a lovunkat, Jatata, mert pisilni kell.

Izland fölött megbámulták a nagy tűzhányó hegyet, és közös megegyezéssel fölhúzták a lábukat, hogy meg ne perzselődjék. László sárkányokat is látott, hétfejűeket és kilencfejűeket. Kard ki! Sárkányaprításba kezdett, homlokán kigyöngyözött a verejték, míg Nagyapa tekintetének közeli és távoli terein fekete pernyetollak szállingóztak. Elhessentette volna őket, de azok minden pillantására tovasiklottak. A veszedelmek rendre lemaradoztak; az alvadtvér színű foltocskák mutatták az irányt hazafelé. Miért pillogatsz, Jatata? Ki szeretnék rázni valamit a szememből. Ne ráncold a homlokod: nem az sérti a szememet, amit közösen láttunk. Hanem amit egyedül én látok. Ezen nem osztozkodunk. A többi, minden, amit megcsodáltunk és amitől megijedtünk: közös szerzemény. Sokfelé megfordultunk mi ketten; ily messzire még nem kalandoztunk el. Köszönjük meg a táltos paripának. Simogasd meg a nyakát, a sörényét.

Éppen csak hogy földet értek, rájuk szólt valaki:

– Mit keresnek maguk ottan?

– Hol ottan? – ártatlankodott Nagyapa, fölismervén az emberben a hivatalos felvigyázót, aki feléjük bökött a botjával.

– Ott fenn. A lúnak a hátán.

Eddig repültünk, de most már fussunk, mondta László riadt tekintete. A sárkányokkal vívott harcokban csak kifáradott: a botos embertől megijedt. Szállj fel gyorsan, lovacskám, a levegőégbe. Nem tudhatta, hogy ahol a bot megjelenik, a szárnyak megbénulnak. Szembe kell nézni most már a négykézláb járó helyzettel. Nagyapa elsőnek ugrott le a betonalapzatra, onnan a földre; László valósággal fejest ugrott a nyakába.

Ott álltak ketten nagy bűntudattal a mordályarcú felvigyázó előtt.

– Az úgy volt, hogy enni adtunk a lónak.

– Ennek a lúnak? És mit adtak ennie?

– Néhány sapkányi parazsat.

– Parazsat – bólintott szánalommal a botos ember, szemrevételezve hosszan a lefülelteket. – És ha szabad kérdeznem: honnan szereztek parazsat?

– A tűzből. Tüzet raktunk.

– Tüzet!

Az ember körbevizslatott, nem találta sehol a kihágás jeleit.

Azt mondta magában Nagyapa: még szerencse, hogy a vakszén és a pernye bennünk maradt.

A felvigyázó a közeli fára szögezett táblára mutatott:

– Az elvtárs tud olvasni?

– Ha megerőltetem magam.

– Akkor erőltesse meg magát, mert azt írja: az erdőben tüzet rakni tilos, interzisz. Tudja, mi az?

– Hogy ne helytelenkedjünk.

A felügyelő elgondolkodva pislogott néhányat:

– Úgy is lehetne mondani.

– A tettenérés ténye viszont nem forog fenn – mondta Nagyapa.

Jobb lett volna hallgatnia, mert a felvigyázó dühbe gurult:

– De a lúra történt felhágás ténye igenis fennforog. Tulajdonképpen mit műveltek maguk ott fenn, a lúnak a hátán? Tiltott területen.

– Térültünk egyet. Fölszálltunk a levegőbe, megnéztük az óceánt, Izlandot, a Hargita csúcsát…

– Izlandot. A Hargita csúcsát – nézett körül az ember, hogy az esethez kit hívhatna segítségül, majd szelíden azt kérdezte: – cédulája van-e?

– Milyen cédula?

– Hát innen, abból a házból. A gyógyintézetből – tette hozzá tapintatosan.

Nagyapa bevallotta, hogy nincsen cédulája. Hanem csak unokája van.

– Szegény gyermek – mondta az ember.

– Maga csak ne szegényítsen itt senkit! – vette át Nagyapa a dirigálást az eszmecserében. – Elvittük a lovat? Elvittük. Visszahoztuk a lovat? Visszahoztuk. Itt van, vegye számba, kólikát nem kapott, a lába töretlen, és fújja fel, mert nélkülünk semmit sem ér, pókos lábú gebe és földhözragadtság. A táltos lovak bennünk vannak, megértette?

– Értem, uram, megértettem – hebegte a felvigyázó ember, majd keresztet vetett és elszaladt.

– Nyilat a hátába! – rikkantotta László, de Nagyapa lecsillapította.

– Fusson szegény. Valamikor ő is megfordult a fellegek között. Csak elfelejtette már. Alacsonyan mászkál. Egyetlen dolog, amire fölnéz: a tiltások táblája. Tiszteld a táblákat, és tiéd lesz a mennyeknek országa.

 

PANGÓVÍZ-ÁLLAPOTÁBÓL fölserkenten, a kényszerűség buzgalmával készíti Nagyanya Lászlót a kolozsvári hazamenetelre. Lássuk, uramisten, mire megyünk ketten az együvé tartozók széjjelszórásában. Ez van az arcára írva. Elindul egy-egy könnye, meggondolja magát, és leszivárog a torkán. Mátyás szülőháza pedig kétórányira van csak Marosvásárhelytől. Légvonalban egy kurtamesényi repülés. Ekkorácska égdarabot kellene közös fedélként a fejünk fölé kihasítani. Mindennapi elválásaink fölött a madarak szabadságával látogatnók egymást az akadálytalan térben. Élő és eleven maradna a reggeli köszönés: ébredj, Nap Szeme! Képzelgés. A hangtalanul motyogott szavak elfoszlanak az üres ég alatt. A gyermeki lábnyomok is a homokban, mit az első zápor kimos a gyümölcsösudvar emlékezetéből. Tudod, mivel jössz majd látogatóba, Jatata? Hát a táltos lovunkkal. A miénk most már. A mordályképűnek végül mégis nyilat lőttünk a hátába, újabb feliratot függesztve a cserefa törzsére: e kőparipa hátán a világ körberepülése kötelező. A szavaikban és képzeletükben négykézlábra esettek megbírságolása helyben kötelező. Csomagolás közben László elészólította megint aznapi friss szavainak seregét: Áron bácsit, a császármadarakat, a zágoni Kelement, a piros pettyes lazacokat, az árral szemben úszó Hűséget. A mindennapi hogy-és-mint-vagyunk és hogy-szolgál-az-egészségünk-féle köszönés-érdeklődés pedig – a székely-magyarok kivételével, akik nyelvi jobbágyságot sohasem szenvedtek – imígyen módosíttaték: hogy és mint szolgál, uram, az édes anyanyelve? Köszönöm, jól, hál’ istennek, mondja majd az egyik. Gyengélkedem, mondja majd a másik, az iránt érdeklődvén, merre találná a legjobb ortolingvisztikai klinikát. Tanácsot sokfélét lehet ilyenkor adni. Utaltassa be magát gyógykezelés végett bizonyos Csokonai nevezetű poétához; vagy Berzsenyi tekintetes úrhoz; az utcánk elején és végén vigyázkodó Vörösmartyhoz; Arany János világítótornyába Nagyszalontára; Petőfi tömegsírjába Fehéregyházára; József Attila jajkiáltásaiba; Kemény Zsigmond jégvermébe vagy Ady tüzes katlanába; a hargitai Ábel szikrafeleseléseibe; nyelvi szunyókálásaiból fölserkentik az embert, megtáncoltatják az elmét, mint a nagypénteki kakast a rostában. Akár az erdélyi krónikások, a mennyköveket hajigáló hitvitázók vagy nyelvünk huszadik századi aranyművesei. Ha pedig náluk férőhely nem lenne, meghúzódhatunk a lelkiismeretben is – lehetőleg a sajátunkban, ahol egy-egy síró szavunk éjjel-nappal szolgálatos.

A kezelési módozatok dolgában hasznos útmutatást nyújt az orvosi tudomány, amikor himlő, paralízis és más nyomorúságok megelőzése végett vakcinációt alkalmaz. Naponta kidoboltatva, kötelezővé kell tennünk az anyanyelv védőoltásait is: példának okáért két fiola Petőfi a szabadság szeretetének koronaerébe, tíz köbcenti Tóth Árpád jelzősorvadás ellen, az egyenes tartás védelméről nem is szólva. Mens sana… Ép testben ép nyelv. Junius Juvenalis prókátor urunk nem haragszik meg, ha tornatermekbe költözött mondását imigyen módosítjuk, helyét keresvén a lélek zugaiban is. Azért vagyunk a világon, hogy a szavainknak valahol helyet teremtsünk benne.

– A világ meggyógyítását holnapra kellene halasztani! – olvasta le Örökmécses biztos érzékkel Nagyapa arcáról a százéves tűnődést. – Készülni, menni kell.

Bőröndbe, zsákba költözött László játékvároskája, minden lakójával. A százszor meglőtt és föltámasztott medvékkel és ólomkatonákkal. A sivárrá szegényedett szobát nézve, a gyermek azt kérdezte: tinéktek játék semmi se marad? Magad vagy a játék lélekvándorlása. Te költöztél a fémszárnyú madarakba, drótlábú zergékbe, káprázataink letarolt erdeibe; a kóccal kitömött párduc ugrásába. A piros pettyes labdámat rád hagyom, Jamama. Játsszál vele, amíg visszajövök.

Tartós maradásra többé sohasem jött vissza. Röpke látogatásai, a betegségek kényszerjövetelei, néhanapi boldog kapu előtti rikkantásai a szülői felügyelet virágos napernyői alatt arra sem engedtek időt, hogy arcának változásait öreg Arisztotelészék számba vehessék. Emlékeinek forrásait föl-fölkeresve, Örökmécses indult el hozzá a lazacok sebzett uszonyaival, hajnalt, ködöt és fáradalmat nem ismerve. Nagyapa, ha nem indulhatott maga is útnak Kolozsvár felé, Örökmécses szavaiból rakta össze újra meg újra a napközi otthonba bevonult kiskatona képét. Mit mesél a gyermek? Igaz történetet mondott, aminek így szól a vége: sírtam, sírtam, sírtam. Máig is sírok, ha abba nem hagytam.

Indulni kell, László. Édesanyád ajtaja, karja kitárva, apád manószakálla egész mesevilággal vár téged.

Még egy utolsó fürdetés, visongás a fürdőkádban, dúdolós fésülés a hosszú út előtt:

 

Mikor fésültelek ugye nem téptelek?

 

A sóhaj-ének viszonzásaképpen László átölelte Örökmécsest, az ölébe kapaszkodott, fejét a vállára hajtva nézte az indulásra várakozó csomagokat. Szolgálaton kívüli állapotban a piros sapkás lámpa, a rácsos ágy, a földön a kék takaró.

 

Mikor mosdattalak, ugye nem szidtalak? Mindig csókoltalak, mindig…

 

Nagy vagyok már, ugye? Azért kell elmennem. Itt laktam, amikor még ticsi voltam. Körülkémlelve azt kérdezte: ajtó, ablak zárva van-e? Mondani akarok valamit, Jamama, de ne hallja senki. Hallgatózó bácsi nincs az ablak alatt? A falban sincs? Hát a telefonkagylóban? A szekrényben, a kilincsben, a villanykörtében. Senki, bizonyára senki. Ketten vagyunk csak – és az elmenetel. A füledbe súgom. Füled a fülednek a másiknak – nem fog elárulni? Ó, ketten kétfelé laknak, nem is járnak ők egyik a másikhoz.

– Akkor elmondhatom?

– Mondd!

– Tenyereddel fogd be a másik füledet.

– Befogtam.

Fejét Örökmécses hajába fúrta:

– Jamama… Én téged… én téged… nagyon sejetlek.

Később a kert végében bukkant rá Nagyapa. Kezét öregesen összekulcsolva az égi forgalmat figyelte. A kék galambok hová repülnek? Megnézik a városháza tornyát, annak is kék a cseréptollazata. Azután majd visszatérnek. Amikor soha lesz, én is visszatérek? Hát ezt az időhatározót tudtunk és beleegyezésünk nélkül mikor és kitől tanultad? Hazug szó, amikor a halál mondja: csak akkor tisztességes. Nézd, a galambok már visszatértek. Szervusz, Kai kutya bácsi! Nagymamát nem csókolod meg, László? Nem! Őt nem csókolom meg. A kapuban még fölnézett rá büntetőleg: miért hagytad jóvá a száműzetésemet? Méért? Miért?

 

SIVÁR IDŐ, sivatagi beszéd a szavak játékának elhagyott terein. A praktikus közlések hűvös-szegényes rációja. Jelzőivel, metaforáival a nyelv a gyermekekhez pártolt. Rápirít valósággal a poétikus bolondériára. Jó reggelt, Nap Szeme! Istenem, be divatjamúlt csacskaság a felnőttség „okos gyülekezetében”. Fölkelt a Nap, mondja Örökmécses, tegnapi jelzős összetételéből kiesetten, Ádám oldalbordájaként. Fölkelt? Pápista tévelygés, füstölög Nagyapa, önmagát büntetvén a cérnaszálon rángatott égitestek miatt. Ideje lenne tudomásul venni: a Nap sohasem kél, sohasem nyugszik le; sárgolyónk hátán mi fordulunk reggelenként az ő magas színe elé, csöppnyi fényt koldulva tőle. A Nap kidugta fejét az Istenszéke mögül. Árvaságában fölkapja fejét Nagyapa: ki merészelte mondani? Már megint az a Ptolemaiosz, a kéményseprő módjára föl s le mászkáló Hélioszával! Szegény Giordano Bruno! Biblikus-metaforikus fényhálójából nyelvünket az ő máglyatüze sem tudta kiszabadítani. Ugyanvalóst minek tette volna? Megtagadhatjuk a Naptól a feljövetelt és a lemenetelt, a csillagoktól, hogy sorsunkat megkönnyezzék; kétségbe vonhatjuk, sőt nevetségessé tehetjük a Holdnak ama jogát, hogy ezüstlantként pendüljön fel a költő egére; hogy sugárhúrjain a szellők szellemkezekkel játsszanak. Tárgyilagosságunknál csak veszteségünk lesz nagyobb. Kik voltunk, mik vagyunk? Az elmúltak omladékai alatt szavaink őrzik a vonásainkat. Verba volant… De hová repülhetnének a szavak? Terentius atyánkfia a bizalmát megvonta tőlük, nem gondolt az alexandriai könyvtárégetésre; a később ránk szakadt scripturahamvasztó napokra sem, amidőn a győztes hadfi szájában nem érezte jól magát a szivar, ha azt nem egy Corvina lapjából facsarta. Vagy Arany János verskéziratából… A papírok bizony elrepülnek. Figyelmünket a szavak lélekvándorlására vessük. Csitulgat Nagyapában a hiányérzetek keserűsége. László elment ugyan a reá bízott mondatokkal, de ha visszajön: az Istenszéke mögül újra kidughatja fejét a Nap. Lángsörényt is vetünk reá, hadd berzenkedjék az Ésszerűség a romantika gyümölcsfáinak botolása közben. A pólyából kinövünk, de meg nem tagadhatjuk. A világ szemléletének pólyás korszakából egyedül, önmagunkkal indulunk a másoktól megszabott világba.

 

MA REGGEL bejött egy lány a Mezőségről, mindenét magával hozván a városba költözködők batyujában. Nagyapa megkérdezte: nem felejtett-e otthon valamit. Ó, nem, semmit. A férjhezmenetel járt ugyan folyton az eszében, de a sátorfáját gonddal szedegette. Kicsi bűnök szégyenkeztek a szeme alján, és csupa tekintetkerülő lelkiismeret-rebbenés volt a rokoni látogatása. Négy-öt éves korában családias ragaszkodással húzódott meg Nagyapa ölében, ajándékcukorkát ropogtatva. Miért hozol nekem cukorkát? – kérdezte a jobbágykék tekintetével inkább, mint zsenge szavaival. Mert szeretlek, mondta Nagyapa – még csak jelölt az idő tájt –, visszakérdezvén a háromlevelű szót a tanítványtól. „Tudod, mi az, hogy sejetlek?” A selyp évek múltával, hogy épp László helyén bizonytalankodott a férjhezmenendő, a kelengye-szavak felől érdeklődve azt kérdezte Nagyapa: hát amire tanítottalak, magaddal hoztad-e? Azt az egyet, a háromlevelűt felejtette otthon. Nem is lesz szüksége rá, bizonygatta a kiábrándultak rajongásával. Más igével pótolja majd az otthonit: „Te inbesc!” (Románul = szeretlek.) Elment, nézi máig is Nagyapa. Otthon a tanyai házban valaki elaludt mellette. Épp amidőn a Választás perce megérett benne. Zrínyi Miklós már elkésett a figyelmeztetéssel: „Végy példát az darvakról, vadludakról, nem teszik szárnyok alá fejeket és nem alusznak, míg istrázsát ki nem állítanak.”

 

AZ ANYANYELV darvadozó világát is megjárta Nagyanya, Nagyapa, az óceánon túl a hatalmas diaszpórában: a birodalmakat pettyező Gólesz-ben, amiként – találóbb szóval – Sólem Áléchem mondotta volt.

Indulás előtt Pusztakamaráson a dolognak teljes értelmetlenségén sajnálkozott Dédnagymama. Roppantul tetemes út! Hány kilométer ide Amerika? Oda-vissza, Ludas felé menet, nagyjából tizenötezer kilométer. A családi, rokoni hallgatóság hatalmas cöccögésbe kezdett, tanácsot is adván közben, miszerint Bánffyhunyadnak indulva meg lehetne spórolni legalább harminc kilométert. Arra közelébb, erre hamarabb, ha egyáltalán érdemes az utazást megkockáztatni.

– Hisz nagyon messze van az az Amerika!

– De egymillió magyar él ottan – vágta ki a gólesz-tromfot Nagyapa.

Anyjának a riadalmas lélegzetben elakadt a szava. Kálvin tiltó szelleme tartotta csak vissza a kísértetűző keresztvetéstől, mert amiként pénzt: magyart sem gondolt össze ennyit – egy helyre; vagyis álmában legföljebb, mikor a szülőföld lomberdei a földből kifordulva, véres gyökereiket az égre vetették föl s a lábuktól fölakasztott nyíresek, gyertyánosok kábult lombozatából madártojás-jégeső zuhogott kéken a földre.

Némi gondolkodás után így szólt hát csendesen:

– Egymillió. Akkor az az Amerika nincs is olyan messze.

Kivált, hogy oda hányódott el Nagyapának egyik unokahúga is, örökre kiesvén a Székely család csoportképéből. Keresd föl majd, ha arra jársz. Hol lakik? Valami nyűjork nevezetű városban. Hol dolgozik? Üzletben. Hát a címe? Nincs kéznél, de érdeklődés útján rá lehetne tán akadni. De kitől érdeklődjem, anyám? Az ember elmegy az egyik üzletbe, megkérdi: Hol a másik üzlet? A boltosok mind ismerik egymást.

 

AMERIKA Bánffyhunyad felé menet is messzinek bizonyult.

Amivel a kozmikusnak tűnő távolságokat Örökmécses térben és időben megtoldotta: László hiánya volt. Vajon mit csinál ő mostan? Ezt már Bécs kapujában kérdezte; a Wienerwaldban, a csodás bolondériákkal csalogató Práterben; a Burg udvarán a díszkutyává nyírott fenyőfácskák között s a Mariahilferstrasse forgatagában; egy baráti ház önzetlen fehér asztalánál a Capistrangasséban, ahol Nagyapa fénykép formájában az otthoni kihűlt kemence mellett melegszik. Villamos csolnak repült és hányódott képzelt hullámok hátán a nyári ég peremén; az óriáskerék – mintegy az ifjúság tovatűnt kacagásának felhajtó erejével – meghordozta Örökmécsest a magasban, a történelmi kíváncsiság Nagyapát a mélyben.

Történelmet addig nézzünk, amíg van. Az Újvilágban a felhőkarcolók…

Hát nem indulunk már? Messze van Luxemburg.

Csöppnyi bolyongást még! Az emlékezés vesszőfutásait.

Képeslapot délután küldünk Lászlónak.

Hofburg, Neue Burg, Historisches Museum, Kunsthistorisches Museum, Stephansdom…

Nézd, itt halt meg Hunyadi Mátyás. A homályban veszteglő dicsőség. Nem, nem! Öt évvel azután, hogy Bécset meghódította. A tömeg ujjongott, virágeső, polgármester, díszküldöttség, kulcsátadás. Pest-Budán is? Viszontujjongás a Ferdinándoknak, Ferenceknek, Károlyoknak. A mindenkori virágvasárnapi tömeg. Abszurdum? Az emberiség Ábel-füstje. A Szent István-székesegyházban ravatalozták föl. Azután leszedték a Corvin-címereket. Mohácsot az a két aranytallér elfedte a tekintete elől. Hogy látta-e éltében? Harminchat esztendőnyire volt már. Bederengett az ablakon. A kard is övé. Aranymarkolatú. Ő volt a legnagyobb magyar király. Ha létezett egyáltalában. Ne nevess. Pusztakamarási történészek gyanakvása, hogy csak mesebeli figura volt. A Trianon utáni leckékből különben nem maradt volna ki. Azt mondtam nekik: lennie kellett, hiszen apja is volt: a nagy törökverő, János. Tessék megnézni Gyulafehérváron a kőkoporsóját. A szavait is örököltük. Zimonyban azt mondta két fiának a halálos ágyán: „Erre kérlek pedig főképpen, hogy tunyaságból ne rútítsátok meg a tü anyátoknak nevét. Néked hagyom ezt legelőször, szerelmes Mátyásom!” Lászlóhoz nem szólt?

 

NÉKED HAGYOM EZT LEGELŐSZÖR,

SZERELMES LÁSZLÓM!

 

Ebédre várnak. Küldjük a lapot a gyereknek.

Kék alapon arany motívumok, látod-e? Zrínyi sisakja. Nem a költőé, hanem a szigetvárié. Szalmakalapos időkben a súlya tán a legtanulságosabb: két és fél kiló.

Ahhoz is vékony már a nyakunk. Nézd, itt a kardja is. Fényképét megmutatom az atyafiaknak. Ha így sem hiszik el, nem tudom, mihez kezdünk velük. Nézzük, egy füst alatt Szent István erszényét és házisipkáját is. Osztrák sógor alaposan kizsebelt, ha már a házisipkát is… Ajándék. Nem, a Corvinákat hoztuk mi, magyarok. A nagyszentmiklósi kincsekkel együtt. A kötelet, azt vitték. Aradra, Marosvásárhelyre. Hát a Makk-féle összeesküvés a Székelyföldön negyvenkilenc után… Székely mártírok tere.

Istenem, a Gyermek! Szűzanya be szépen tartja az ölében.

 

EBÉDELT MÁR VAJON AZ A GYERMEK?

 

A máriapócsi Madonna, festette Papp István. „Ezt a képet bűneim bocsánatára állíttattam fel, 1676.” A festő írta? Mecénás íratta? A művészet bizonyos értelemben: vezeklés is. A lélek mentése. Nem, még nem vagyok éhes. A papok megállapították, hogy Máriapócson a Madonna valóban könnyezett. Akkor hozatták el Bécsbe. Nem tudom, az igazságot miként hámozták ki. Nagy Imre bácsi Zsögödön festett egyszer egy pisztrángos patakot, azután kiment a méheit megnézni, hogy rajzanak-e. Visszament a műterembe, vízben úszott az ecset, paletta. No nézzétek, kiöntött a pisztrángos patakom!

Nagy Lajos aranykeresztje.

Emlékszel, amikor Lászlóval leszedtük a keresztet a papnak a hátáról? Repülőgépet csináltunk belőle.

Báthori István vajda sisakja. Kenyérmező. Kinizsi két karddal vágta a törököt, kiáltó szavaival a fejedelmet keresve. Báthori István atyámfia! hol vagy? Ha élsz még, kérlek tégedet, felelj énnékem; felelj, kérlek tégedet, ides társom! Ennél hívebben – ahogy ezek a szavak őrzik – ki tudná a kenyérmezei csatát megeleveníteni? Hűvös ez a terem. A megörökítés különben Bonfini nyomán a Heltai Gáspáré. El ne felejtsem, Lászlónak félretettem belőle néhány mazsolát. Nyelvi kalácsba valót. Véremnek sokaságát ontottam nagy sok sebekből. A királyi mag Máriában elfogyott. A papok is elébe menének az egyházi szerszámokkal. Nem szűzmáriás lobogóval, kereszttel, füstölővel stb. – amit a reverendások magukkal cipeltek a hitnek jeleként. A szimbólumokat egybemarkoló jelzős főnév: szemléleti ugrás valósággal; a puszta megállapítástól a kritikai értékelés irányába, Heltai tisztelendő urunk akarata vagy szándéka ellenére. Hiszen ő maga is a vallás ügyeiben volt foglalatos ember. A céhes elkülönítéssel azt mondja mégis: az istenes jeleket nemcsak hordozzák, de belőlük is élnek, velük keresik a kenyerüket; miként a kőműves a vakolókanállal, szabó a tűvel, ők is a szerszámaikkal, munkaeszközeikkel. A Nyelv csodásan működik, de útja rejtve van. Itt nem szabad persze dúdolni. No és az urak: szokványos módon elsomfordáltak, oldalogtak, Heltainál: elpironkodtak, mert ingadoztak a hűségben, és hiába kalapolták a királyt és tisztogatták – mentegették – magukat előtte, aki jól tudta, hogy kanalukat sok gyanús dologba mártották. Aminek gyenge az eleje, érvénytelen a vége is.

Siessünk, valóban, ne nyelvészkedjünk.

Szarajevó, Ferenc Ferdinánd nyitott gépkocsija, 1914, a többit már tudjuk. Hát igen, a szerbek. Okuk milliónyi lehetett a lövöldözésre, már csak Bosznia és Hercegovina miatt is. Jól tudták ugyanis, hogy a megszállott földrajzi tartományok végleges birtokbavételének legfőbb feltétele: a lelki tartományok elözönlése. A népeket beolvasztó nagy kohóban az következett volna: nyelvirtás a csecsemőkön kezdve, a nemzeti tudat kiégetése tüzes vassal az agyakból, a kultúra élő testéből, a történelmi emlékezetből. Lám, ezt a bátor szabólegény is sejtette. Libényi János a Karintiai kapunál sétáló császárt úgy-ahogy nyakon szúrta 1853-ban. Vastag volt a katonai gallér, a merénylet tehát vékonyra sikerült. Bizonyos, hogy nem ezen múlott a sorsunk. Egy ájult testben az eszmélő sejt anarchista lázadása. Értelmetlenség? A derék szabósegéd nem olvasta Lenint. Ez tehát a Votivkirche. Mondják: a monarchia népei hálaimaként emelték a császár szerencsés megmenekülésének emlékére.

Ráfogás persze.

Akié a hatalom, azé a hála. Annak minden változata. Az esőért is, az elmaradt száj- és körömfájásért is.

Votivkirche!

Köszönjük néked a felettünk aratott győzelmeidet és elődeidtől örökölt szándékodat, miszerint először koldusbotra juttatsz, majd azután németté emésztesz bennünket. Külön-külön és együtt: zsolozsmáid leszünk. Köszönjük Nagymajtényt, Világost, Haynau kardját, az aradi vértanúkat, a siculicidiumokat, a Petőfi fejére kitűzött vérdíjat, a kereszttel megjelölteket a jakobinusok családfáján. Köszönjük Kufsteint, az ezüstkeresztet és a két gyertyatartót; hogy Nádasdy Ferenc, mielőtt fejét a tőkére hajtotta volna, alattok imát mormolhatott.

 

LÁSZLÓNAK VAJON MEGADATIK-E,

HOGY MINDEZEKET LÁSSA?

 

Elébe megyünk valamiként a lehetőségeknek. Amit lehet, innen hazaviszünk, a többit bepótoljuk: házi bor, házi történelem. Mihály bátyád pálinkafőző üstjét elkobozták. Ezzel szemben a währingi temetőbe is el kellene látogatni. A réginek persze már csak maradványa az emlékhantoló időben. Bizonyos Ormós Zsigmond nevezetű krónikás a múlt század közepén még eltűnődött a sírkőfeliratokon. A lengyelekén, hogy azok lengyelül őrzik az elhunyt nevét és bizodalmát a feltámadásban; a magyarokén, hogy azok németül szólnak a kegyes utókorhoz. „Nem jele ez annak, hogy idegenek közt a magyar könnyen elhagyja nemzetiségét?” No persze! Lám, valamelyik Bánffy anyanyelve helyett nem a németet, hanem a franciát választatta sírfeliratául. Egyre megy.

Hogyan képzelnéd el a feltámadásukat?

Kacsacsőrű emlősök a jobb oldali kijárathoz, kiabálnák a hangosbeszélők. Kik a nyelvüket kifordíttatták és újraszabatták, vasaltatták, lefekvés előtt ne felejtsék el azt kiporolni. Hölgyek előnyben. Az Úr, szokása szerint, ódon tanulságokat preckelne rájuk aranymeszelővel: ha nem ott haltok meg, ahol kellene, annak okát az életetekben keressétek.

De cáfolat is van itt Ormós uram sóhajos kérdésére. Megfordult itt Bethlen, aki Miklós maradt, Bornemisza, aki Péter maradt Szophoklész Élektrá-ját magyarra fordítva és egyebekben is bátran cselekedve, szívében a félelem esztétikájával: „De mint Szent Péter és Jeremiás mondja maga felől: egyfelől féltem, másfelől égett a szívem, és talán az oldalamon is kifakadt volna, ha a számat fel nem tátottam volna.” Feleim, tapogassátok meg az oldalatokat. Bordáitok közül gennyedő sebek szivárogtatják a lenyelt mondandót.

Faludi aki Ferenc maradt

Bessenyei aki György maradt

Kisfaludy aki Sándor maradt

Batsányi és Fadrusz akik Jánosok maradtak

Barabás aki Miklós maradt

Székely aki Bertalan maradt

Teleki aki Sámuel maradt

Széchenyi, aki István maradt a lelkiismeret legelső moccanásától a téboly néma viharáig. Döbling. Márványtábla. A helyi polgár a szemét mereszti. Wer kann er gewesen sein? Aha, öngyilkos. Szerelem? Annak egyik ősi változata: honszerelem. Érdekes népszokás. Egy svéd utazó jegyezte föl, hogy a Marquises-szigeteken még a múlt század végén is dívott a kannibalizmus. Megettek ott egy európai ácsmestert.

 

AZT A KISCSIZMÁT MEGVESSZÜK LÁSZLÓNAK

 

Kilencezer méter magasan repültek, alattuk pörgött az Atlanti-óceán. Útitársaikat – akik háromszázan is lehettek – a tankönyvekből kilépett élő, remegő látvány nem érdekelte. A légikisasszony se nagyon, pedig mint valami reggeli tornagyakorlatot: a halálukat mutatta be a zuhanás esetén semmire se használható mentőövek kezelési módozataival. Tudod, milyen fogazata van a kék cápának? Revolverfogsora. A fogalom keresztapjának volt nyelvi fantáziája. Ahol kékebb, ott mélyebb ugyebár a víz. Ismerős tájék. Somostetői táltos lovunkkal itt nyargalásztunk; Izland fölött, hogy meg ne perzseljen a vulkán, fölhúztuk a lábunk. Nyugati irányból tűntek fel azután a sárkányok. Tanú persze nincs rá. A tenyerem legföljebb, mondta Nagyapa. Ahogy átöleltem, tenyeremen éreztem a felgyorsult szíve dobogását. Az ijedelmében keresztet vető istállómestert is fölemlegették. Klattyogott, ahogy nyargalt, a leltári gumicsizmája. A képzelete is leltári lehetett, sehogyan sem fogta föl ésszel a kérdést: uram, visszahoztuk a lovát? Visszahoztuk.

Hallván, hogy magyarul beszélnek, kacagásuk okát egy öreg hölgy kezdte firtatni.

– Emigration?

– Nem emigréjsen – mondta Nagyapa. – Egy kis otthoni félreértésből támadt a jókedvünk.

– I’m sorry!

Hol láthatott vidám kivándorlót?

Korabeli följegyzések szerint a székelyek – a nagy kiszakadás előtt – búcsú-istentiszteleteket tartottak, és elsiratták, ó, nem az Istent, aki megígérte, hogy velük marad az Óceánon túl is, hanem egyenként: a maradékaikat. Vidámnak még a mókás természetű Ábelt sem igen láthatták a hányódásban. Arcán a sebhely látható maradt; a nyesett ágé, mely soha be nem hegedt a hazavágyódásban. Elevenségét és érzékenységét a szülőföld oltóviasza védte.

 

ISTENEM, MIT CSINÁL MOST AZ A GYERMEK?

 

New York fölött esős, felleges, villámlásos magasban már-már leszállhatatlanul sokáig kerengett velük a gép. Kétszáznyolcvan ember kereste leszállóhelyét a földön. Számra nézve: a teljes pusztakamarási gyülekezet, a repülő Szórvány. Egy rossz mozdulattal, akár egy kosár tojást, oda lehetett volna vágni valamely felhőkarcoló falához. Nagyapát is megkörnyékezte a halál gondolata; különösebb ijedelem nélkül, a mulasztás szomorúságával hüvelykujjnyi mesét gondolt végig hirtelenében: ezt még el kellett volna Lászlónak mondani a tujafenyők alatt. Későbben, a Cyrano-orrú gépkocsiban, a szédítő forgalmú autópályán a mesét részleteiben is kidolgozta, kacagtató csattanót kerekítve hozzá. Az otthoni mulasztások különös nosztalgiájával vizsgálta vendéglátóinak arcát is, az ábeli sebhelyet keresve rajtuk. Szíves mosolyuk fényhálója mögött azt is megtalálta, ám lehetséges, hogy csupán a képzeletével. A kutató tekintet azt is észrevehette, hogy az új létküzdelemben, amely osztrigafriss elmét és versenyképes reggeleket fogyaszt, az elhagyott otthon emlékezete: magánteher, magánkín, míg csak lemondó legyintéssé nem keseredik; utánunk az özönvíz – a gyermekeink formájában. A legyintés egy-egy nemzedék – némely családban emberöltőnyi fáradozás – kifulladásának végjele: megadjuk magunk! Besétálunk a nagy olvasztókemence csapóajtaján. De addig? Az anyanyelvi ragaszkodás ezernyi akváriumában buzog a szorgalom: vasárnapi iskola, hétvégi iskola, művelődési köröcskék margarétalánca, nyelv- és istentiszteletek az önfeledés kísértéseinek csapdarendszerében. Nappalok és éjszakák mosódtak egybe az anyanyelv betegágya fölött. Hallgassátok a tisztelendő atya prédikációit! Az öreg székelyeknek magyarul – a gyermekeiknek angolul hirdeti az igét. Már az Isten is kétnyelvű? Ó, nem, nem hagyom lekopni nevemről az ékezetet. Kereskedelmi szerződést sem írok alá, ha nevemről az ékezetet el meri hagyni valaki! Egy rossz hangsúlyért perselypénzbüntetést fizet a gyermek. Igen, büntetni kell, bírságolni kegyetlenül, aki a nyelvét megcsúfolja! Fogadkozott szenvedélyesen a költő: Jöhetsz reám méreggel, tőrrel, ékkel. De én itt állok az ikes igékkel. Vizek hátán a sikongó falevél. No-no, rázta fejét Ligonier magyar aggmenházában a bibarcfalvi öregasszony, nem érti már az otthoni szót, régen volt, amikor a dollár káprázata a férjével együtt Pennsylvania bányái felé sodorta. Új kocsit, villát vásároltunk, csodás fűnyírógép nyomán ondolált a kertünk, már csak a magányunktól kell megszabadulnunk. Nem tudsz valakit Erdélyben, aki örökbe adná nekünk a gyermekét? Nem kívánnám ingyen. Ó, bizonyára! A fél tüdejét, veséjét, a fél szemét sem. Egy öreg tanítónőt hozatnék Csíkszereda környékéről az unokám mellé. A nyelvére vigyázna csupán, a rövid és hosszú magánhangzóira. Ikes igék mellé dajkát keresek koszt és lakás ellenében. Nézzétek meg a hétvégi iskolánkat. Fészekaljnyi magyar gyermek, színes pántlika, népi viselet. A zongorához ült Nagyapa: hallgassátok csak, mit hoztam nektek a gyergyói havasokból. Elment, elment az én párom, le az úton egy fűszálon. Itt megállhatnánk csodálkozni. Ilyen szép-sejtelmesen, a bánatnak és a csöndnek ily leheletfinom rezzenetével ki tud még elmenni? Időtlen időkön át a nyelvnek micsoda fáradalma rejlik abban, hogy az elválás szenvedésterhét végül is nem a földre, nem az égre, hanem egyetlen fűszálra bízza? Ámuló szemmel e kicsi fűszál előtt rajtunk kívül ki tudna megállni? ámulni? A sajátunkat? Szegény Narkisszosz a patak tükrében megpillantott arcmása fölött senyvedt el az önimádat kínjai között. Eltemetnének majd bennünket a nimfák, és csodálkozni fognak a helyünkön talált sárga virágszálon. Igaza lett volna tehát a jóslásban Teiresziásznak? Boldog lehet, ki sohasem ismeri meg magát. Kerüljük el valamiképpen az önismeret félelmeinek kaptányát. Leiriopé szépséges fia önnön vonásaiban gyönyörködve titkot bámult, egy váratlan felbukkanó visszfényét az ismeretlenségnek. A mi fűszálunk – egy nyelvi közösség képzeletének tollvonása, a jellemző erőnek e zöld villámrándulása: megnyilatkozás. A magunk legbensőbb titkainak jele. Homlokunkat a tenyerünkre ejtve érdemes fölébe hajolnunk. Percekre legalább. Amennyi idő alatt a székely ruhás Jefferson Emesék és Kovács Geraldok a gyermeki elme viaszérzékenységével a miniatűr remekművet megtanulták. Elment, elment az én párom… Halljátok csak a dallamát, gyerekek! Amily bonyolult törvények szülték, éppoly egyszerű. Egyetlen kiszivárgó könnycsepp az emlékezet szeme sarkában. Le az úton egy fűszálon… Tisztán, szépen énekelték. A pedagógia csodája. Tanár és tanítvány énekes tekintete egymásba fonódott. No, még, még egyszer! Hogyha elment, sej-haj, visszavárom, ölelő karomba zárom. Ki tudná megmondani most már, miért szép ez az erdélyi népdal. Csaba, mit szólsz hozzá? Csaba lesütötte a szemét: I don’t know. Enikő! I don’t understand a word of it. No, semmi baj. Amott az a kislány megmagyarázza. Akad még itt gyermek, aki a kezét felnyújtsa.

Szegény dallam, szegény fűszál!

Száz emeletével hatalmas volt az Empire State Building, tengerre néző arcával a Szabadság-szobor. A pokol malmainak hangján, a környéket s az ámuló szemet vízpermetben fürösztve zuhogott a Niagara; lélegzetakasztó volt New Yorkban a kristályragyogású belváros és a Harlem néger apokalipszisének kontrasztja, Miamiban az Óceán hullámjátéka, Torontóban a Világkiállítás csodaországa, a háztetőkről fölszálló helikopterek látványa, és minden, ami annak előtte hihetetlennek tűnt a mezőségi dombok nádvilágában.

 

ISTENEM, MIT CSINÁL MOST AZ A GYERMEK?

 

Örökmécses lobogjon egy hunyorításnyival vidámabban!

A puszta csodálkozáson felül tűnődésre késztető volt Kolumbusz roppant világának Rációja és még mindig oly nagyon templomos természete; villanygombos rendje és hangyaboly-káosza; a bioszférát elborító technoszféra tökéletes működése; a hatalommal tegeződő polgár önérzete – hé, te Jimmy! – és alázata a Bankszámla szent színe előtt; a rablás ellen bebiztosított ékszerüzlet, valamint a bénulás ellen ugyancsak bebiztosított futballistaláb és színésznői mosolyizom; a rezervátumba szoruló gyalogos ember látványa; a nagy felemelkedések és bukások balzaci sorsörvénylése; Kossuth szobra a detroiti autócsordák üvöltésében: egy szétrobbant csillagnak idehullott darabkája; Cleveland elhagyott magyar templomai a négernegyedek dzsungelburjánzásában; milliónyi Jónás riadalma a nyelveket emésztő cethal gyomrában; az anyanyelvileg együvé tartozók titkos hívóhangjainak sirálytánca az éterben; a Kínálat szirénhangjai: gyermektápszer és kibérelhető rádió-adóállomás az egyéni vélekedés szolgálatában; horgászhorog, műlégy és hatlövetű pisztoly egy önkiszolgáló üzletben; Nagyapa haldokló barátja egy csodagépekkel fölszerelt kórházban; az anyanyelvük ellen lázongó gyerekek és a szavaikhoz ragaszkodó szülők fájdalmas patvarkodása; a háromszáz oldalas napilap eszme- és reklámhadjárata a reggeli tejeskávé mellett; a tizenhat csatornás színes televízió éjjel-nappali ostroma a gyanútlan elme bevétele végett; az étkek és italok eldorádója; a népdalért rajongó cserkészek szépségeszménye és kábítószer-fogyasztó fiatalok eufóriája; az idő gyémántértéke, a munka és munkanélküliség, a trónra emelt szeretet és az elesettek Szahara-magánya; egy asszony a floridai tengerparton…

A hullámok közül bukkant föl, majd lassú, bizonytalan léptekkel indult Nagyapa felé a forró homokon. Játékbaba, kiáltotta Nagyapa Örökmécsesnek, egy kicsi néger leánykát találtam a kagylótörmelékben! Szerencsebaba! Megőrizzük, és Lászlónak hazavisszük. A magyar szavak hallatán megrándult az asszony. Vad jelzi csak ily fölismerhetőleg a golyótalálatot. Lángoló arccal állt meg Nagyapa előtt: istenem, önök magyarul beszélnek! A világ végén is… Igen, az ember a bőrét kénytelen magával cipelni. Az én gyermekem pedig otthon maradt. A marosvásárhelyi asszony elsiratta a gyermekét, és elmesélte kalandos útját az Óceánon átal – Nagyapa unokahúgával, kinek a címét a New York-i boltosoktól kellett volna megtudnia. Kéthangúvá lett a sóhaj az izzó homokparton:

 

ISTENEM, MIT CSINÁL MOST AZ A GYERMEK?

 

Félelmetesek voltak Miamiban a revolverfogsorú kék cápák, elképesztően értelmesek az akrobata delfinek. Áhítatkeltő volt Chicagóban Brâncuşi szobrainak márványszava és Picasso színes fémalkotmánya; a szíves házigazda tízezer kötetes könyvtára s az anyanyelv oltalmára emelt Tulipános Háza; elismerő cöccögéssel vétetett tudomásul a milliomos magyar festő káprázatos pályafutása, ékszeres örömeiben a honvágy szünetlen fájdalomnyilallásaival. Otthon, Szovátán szeretnék magamnak házat építeni. Nagyapát egy könyvbe préselt muskátli kapta szíven mégis; egy féltve őrzött virágszál-múmia New Jerseyben. A vendéglátó ház puha szavú, kedves asszonya félrevonta Nagyapát a három szakácsnővel is fölérő elektronikus konyhagép mellől. Ez a néhány szirom onnan való, a régi kertünkből. Ez a lyukas mogyoró is. Az álombeli kerek erdőből, ahol tavaszi napokon madarak szöszmötölnek a gyertyánágakon. A zacskóban maréknyi föld volt, apám sírjáról való. Elkobozták a vámosok. A vámosok mindig éberek, menten észreveszik, ha valaki sírhantot rejteget a kézitáskájában.

 

ISTENEM, MIT CSINÁL MOST AZ A GYERMEK!

 

Néhány búcsúszóval a torkában New Yorkból Clevelandbe repült Nagyapa. Váratlan elhunyt, fiatal barátját temették ottan, a verset írogató rakétamérnököt, aki Cape-nek^* fémrácsos obeliszkje alatt űrhajók kobakját csiszolgatta, miközben a személyiségéből kiesett ember lelki nyomorúságán tűnődött; az atomkor bugyrába kerültek különös változásain: a kénszemű, fémcsigolyás, plasztikzsigerű emberen, az uránérc rigókon, a plutóniumpikkelyű halakon, a szabadnapos eunuchokon, Berzsenyi zefírjén, amely gázoknak szagává lett, a kohóarcú, szivararcú, reklámarcú, autóféklámpa-arcú emberen, akinek nyelvi templomát naponta fosztogatják az anyagi jólét kufárseregei. Szép halott leszel, mondták a temetkezési vállalat kozmetikusai; miért kell őt vajon Csokonaitól is elbúcsúztatni, kérdezték a nemzetfölötti lét kacsacsőrű emlősei; hát a kék lábú madarat mi végett emlegeti vajon az a messziről jött ember? Műgyepszőnyeg a sír körül. Asztalsima temetőkert, vízszintesen elhelyezett márvány sírkőlapokkal. A fűnyírógépek akadálytalanul szépítik a halottak zöld sivatagvilágát. Itt nyugszik az elhagyott otthonról verset írogató rakétás ember. A bibliai legenda szerint Isten kétféle porból alkotta meg Ádámot. Egyiket a Morija hegyéről hozták az angyalok, másik a világ négy sarkából gyűjtött porok keveréke volt, hogy akárhova veti majd a sorsa Ádámot, a föld befogadja testét, ne vesse ki mint idegent.

Az anyaföld bárhol befogad bennünket.

De felejtéssel válaszol a felejtésre. Akik reánk temetkeznek majd, szenvtelenül taszítják odébb a csontjainkat: vajon ki lehetett?

 

ISTENEM, MIT CSINÁL MOST AZ A GYERMEK?

 

Örökmécsesnek ki-kibuggyanó könnye sürgette már a hazajövetelt. Amit láttak, eltették szépen az emlékeik és a tanulságaik közé; az ámulatot kéregető Mutatványos Jelenségeket félreseperve repültek vissza Luxemburgba, s rohantak onnan is éjjel-nappal lazacnyugtalanságban, Kolozsvár tornyaival a hunyt pillájuk alatt. A kezdeti kíváncsiságokból kiesett Párizs, Róma és Velence: véres emlékeivel a Colosseum, szelíd galambjaival a Szent Márk tér és Colleoni lovas szobra. Jó lett volna még egyszer eltűnődni Michelangelo Világmindensége előtt, a Sixtus freskó-ege alatt. Nagyapa tudós vigasztaló magyarázatot is talált a nagy sietségre, amelynek a végén piros bojtként lebbent meg szeme előtt az otthon legelső szava: Jamama! A Szent Péter-bazilika építői nem csupán istenes áhítatra: szemléletre is oktatnak; a tekintet elé tárulkozó látvány egybefogására. A székesegyház előterében fehér márványlapocskával jelölték meg a helyet, ahonnan a részletek tülekedése fölött az építészeti remekmű Egésze látható. A látószögnek e meghatározott pontján, mint lencsében a fénysugarak, futnak össze – igazi szépségüket is elnyerve – Bernini kőbe örökített formacsodái. Tudom, bólintott rá Örökmécses, a te márványlapocskád, ahonnan nézve a világ egésze értelmet nyer: a mesemondó hely a tujafenyők alatt.

Lászlót az ablakban találták. Anyjának visszarántó mozdulata nélkül az üvegen át röppent volna Örökmécses karjaiba. A növekedésben egy kicsit megsoványodott, pipevirág-haja sötétebb árnyalatba hajlott, akárcsak szemében a bronzos fácáncsibe. Telve most már szemrehányással is: mennyit, be sokat vártam én tirátok! Nézd, mit hoztunk, sipkás törpét és óriásmackót, százféle cukorkát, rugóra lépkedő űrhajóst és színes ruhácskákat! De nem győzte kivárni végét a kirakóvásárnak. Mutatóujját begörbítve csalta félre Nagyapát az előszoba sarkába: hol voltál, Jatata? Ó, nagyon messze voltam. Mit csináltál ott? Ha én azt el tudnám mondani. Egy törött vázának a cserepeit számolgattam. De hiszen magad is ott voltál. Emlékezhetnél rá. Itt aludtam és ott voltam? Torontóban megríkattad Nagymamádat. Rossz voltam? A szeme sarkán kiszöktél az elmebajos autók közé. Elindult utánad, egy kicsi fényhálóval próbált onnan kihalászni. És megkerültem? Visszahozott, elvarázsolt, a nyakába akasztott. Gyöngye voltam? Igazgyöngye. Más alkalommal mint a majoránnát berakott a tiszta zsebkendők közé. Te is megtanultál varázsolni, Jatata? Bécsben felültettelek az óriáskerékre, Bethlen Miklós bácsi térdére, és megforgattuk Mátyás kardját, az aranymarkolatút. Akkor mondj egy mesét nekem. Úgy kezdődjék: volt egyszer, hol nem voltunk, mi ketten meg a kőparipa. Először te meséld el, mit csináltál ott a Napsütésben: a napközi otthonban. Elmentem, sírtam, sírtam, sírtam. Itt a vége, sírj el véle. Mert senki nem tudott velem magyarul beszélni.

A kávéfőző kotyogása miatt a történet veleje máskorra maradt.

 

ÜZENTE PEDIG Dédnagymama, hogy maholnap elfelejti, milyen az eleven gyermek, olyannyira magára maradt a fényképekbe költözött fiaival; unokát, dédunokát vigyenek el hozzá annyi időre bár, míg egy kosár almát leszed a fáról. Jó lenne csakugyan elmenni Lászlóval Pusztakamarásra. Az ő szemével nézve talán újra megnőnének a bokornyira zsugorodott valamikori erdők, a libaúsztató patakok, a kezdet Amazonasai. Bejárnák együtt az elhagyott játékok színhelyét, valamikori sokadalmak házait a nagy fogyatkozásban. Gyermeki segítséggel nemegyszer látogatta meg Nagyapa az idegenségbe öltözködő szülőfalut, valamikori önmagát fogva kézen a Magyar utcán véges-végig. De ha Lászlót is maga mellé venné: a két gyermekkel újra lehetne teremteni a világot.

Micsoda varázslat lenne, tűnődött Nagyapa, miközben az éber elme minduntalan közébe vert a káprázatainak. Voltra nem ad a boltos.

A reánk záporozó figyelmeztetésben csöppet sem áltatjuk magunk: Hérakleitosz szépséges folyóvizében másodszor nem márthatjuk meg a lábunkat; ilyenformán a homokóráinkat sem fogja senki megfordítani. S bár önáltatás és reménység határát némelykor nehéz megvonni, azért csak tanulgatjuk – micsoda szorgalommal! – a sorsunkat. Egyebek között tudomásul vettük, hogy a gyermekkorból kimentett, leheletünkkel tisztogatott kicsi zsebtükör régen összetörött a markunkban. Szilánkjait rakosgatja össze szüntelen, vérző ujjakkal immár, az emlékezet. Diribdarabjai szerint arcunk mintha megsokasodott volna. Holott csak valamikori egysége szűnt meg létezni. Ki tudná jobban ezt Dédnagymamánál, aki élete társával együtt a régi házat minden tavaszon újrameszeli, és gyermeket szeretne látni maga mellett.

 

GYERE, LÁSZLÓ, látogassuk meg Dédiéket.

Mesét is mondasz az úton?

Azon a hegyen túl, ahol azt a kicsi felhőt látod, derékig lábalunk majd a mesében. Ha odáig eljutunk, minden, amire ránéz Nagyapa, megszólal, mesét mond.

– Miért sírtál a napközi otthonban?

– A Napsütésben?

– Ott, a Napsütésben.

Megáll a gyermek, nekihuzakodik a mondatnak. Felbukik, majd újrakezdi. Nagyapa tudja már, mi történt. Arra kíváncsi, miként rakja ki szóval az ösvényt a sírásig. Óvó néni, óvó néni, kiáltotta. És nem kapott választ rá.

– Valamikor magam is így jártam, te László.

– Elmeséled nekem?

– Menegessünk csak szép csendben, figyeljük a madarakat, az őzeket, hadd gondoljam először végig az én Napsütésem történetét.

 

NÉHA ÜZENET jött nagyapámtól a tanyáról: küldjön anyám két tasak édes paprikát meg egy fölös gyermeket kölcsönbe, őszig, hóharmathullásig; akkor ez utóbbit épségben, sőt, ha lehetséges, fölhizlaltan visszajuttatja. A választás két ízben is reám esett. Ez volt az én külföldi tanulmányi utam. Három hónapot töltöttem el ilyenformán egyedül élő nagyapám s egy tarka tehén társaságában. Az indulás, az utazás – bugyrommal a nagy hegyen keresztül –, majd a megérkezés jóleső izgalma ma is bizsergetőleg moccan az emlékeim között. Elutazom, híreszteltem fűnek-fának, elmegyek a Kiskút-völgyébe. Hogy mi van ott? Semmi sincs. Azazhogy minden, ami ott látható, az maga a Semmi: ég, föld, szél, száműzött madarak, bokáig érő víz a zsombékosban, ájult legelő, nagyapám elhagyott bánya-szótalansága meg egy zöld szakállú hadifogoly a kicsi ház sarkában: a Kiskút-völgyének egyetlen fenyőfája, a kényszerrel idetelepített, özvegységre ítélt suhogó magasság. Kit vegyen el? Tobozos fejét – kökénybokrokra, kecskerágóra lenézve – örökkön a távoli fenyveserdő felé tartja. Az elhagyott Nagy Zúgás irányába. Még ha szembefúj is a szél. Ha éppenséggel az övéinek támadó szele fújja is szembe. Sokat nézegettem azt a fenyőt, még el is kereszteltem, úgy hívtam: Kelemen. De nem amikor engem kölcsönbe adtak, az idő tájt Mikest nem ismertem, hanem sok esztendővel későbben. Miután Rodostó fölépült bennem. Bennem is fölépül, Jatata? Míg élek, nem hagyom. Míg apád, anyád a szavaidat gyarapítja. Csak így menjünk mindig; én egyet lépek, te hármat aprítasz mellettem.

 

– JATATA, hová megyünk, hogy olyan nagyon megyünk?

– Mondtam, Dédiékhez Pusztakamarásra.

– És azért Lacikának szaladni kell?

– Mehetünk lassabban is. A kiskút-völgyi mese valahogy le ne maradjon tőlünk.

– Dédi mit mond, amikor meglát engem?

– Azt kérdezi legelőször: hány éves vagy?

– Félkettő.

– A félkettőt betöltötted. Már két és fél éves múltál.

– Nem vagyok már.

– Úgy is mondhatnád dicsekvésképpen: maholnap három.

– Úgy mondom. Ma és holnap három.

– Nem úgy kell mondani, hanem a kettőt egybeillesztve: maholnap.

– Ma is, holnap is?

– Egyik sem. Hanem az utánuk következő.

Hogy két bizonyosból miként támad a harmadik, a bizonytalan: menet közben nem tudták tisztázni. Nagyapa visszatérne a Kiskút-völgyébe, de megsajnálván az özvegy fenyőfát, hirtelenében László gondjaiba ajánlja:

– Mondjad: Kelemen.

László megáll, majd leül a tavaszi fűre, a leckefeladó arcát fürkészi, majd szembeönti egy gyűszűnyi kacagással.

– Te most ugye meg vagy gajdulva, Jatata?

 

ENNEK is története van: a gajdulásnak. Küzdelmes története. Halomba hordta otthon a varrottas párnákat. Ezen alszik majd Lacika, feje alatt a kék madarakkal. És kijelölte mindahánynak a gazdáját: Mamáé, Tatáé, Jatatáé, Dédié, Öcsié, Apjuké, Anyjuké, Bélukáé, Ionicáé, Samukáé, Kari kutyáé, a kerékpáré, a hintáé… Válogatta gonddal, melyiket mifajta kászoni párnafő illeti: sűrűcsillagos, kiscsillagos, nagycsillagos, sűrűrózsás, kakastarés, füzérmintás… Mind ide gyertek! – szólt a párnahegyi beszéd. – Vége legyen a szétesettségnek! Elég volt az abroncstalanságból! Mintha megsejtett volna valamit az állapotunkról. Nem ti szóródtatok széjjel, atyámfiai, hanem a fekhely. Ki-ki oda kényszerül, ahová feje alól a párna kirepült. Szálljatok vissza, madaras párnáim! A népét egyesítő macedónra Arisztotelész néni sújtott le az épp nyelve ügyébe eső állapothatározóval. Lacika, te meg vagy gajdulva! Röptében kapta el a szót: gajdulva, gajdulva! A friss szerzeményét énekelte naphosszat, s mint valami szilveszteri maszkot aggatta minden keze ügyébe eső tárgynak a nyakába. Seper a seprű, meg van gajdulva. A vigyori fogalom mindannyiszor megkacagtatta, akárcsak mostan, hogy Nagyapa Kelement szóba hozta. Jatata, te is meg vagy ám gajdulva.

 

– MONDJAD: Kelemen.

– Nem ismerem.

Korai még a Kelemennel való ismerkedés. Nagyapa távoli emlékeit elborítja most a változatos színekben kiabáló jelen. Köröttük a hullámzó Mezőség. Május lábra kapott, arcukon a Holt-tenger lélegzete babrál. Billegetős kedvében menyecskemadár környékezi őket, le-leszáll, sűrű főhajtással bizalmaskodik. Nézi László: nem a párnafőről került ez ide?

Oldalba böki Nagyapát:

– Ez a madár mondani akar valamit.

– Azért jött, hogy téged táncra kérjen.

– Lacikát?

– Személyesen.

– Hogy hívják?

– Neked leánykamadár, Nagyapának menyecske…

– Leánykamenyecske – öleli át László mind a kettőt, hogy széthúzás egy madár miatt ne támadjon most. – És Lacikát hívja?

– Hölgyválasz.

Hölgyválasz. Figyelmének sűrű hálójában a fogalom fennakad; pislog rá, ismeretlen színe, csengése túlságosan messziről jött, haszontalanul is a jövőnek valamely bálos házából, egyelőre nincs mit kezdeni vele. A menyecskemadár fölszáll a telefondrótra, és hosszú farkával egyensúlyozva, mint valami kötéltáncos közeledik újra feléjük. László felugrik fürgén, a mutatványos madár pedig bucskát vetve tovaröppen, még vissza is kacag rájuk. Ti-ti-tü!

Kikosarazott orcával néz utána László. Nagyapa ígérete: a hölgyválasz hamvasszürke látomás volt. Maga a bizonytalanság.

– Hát ez bizony elment.

Madárnyi járóföldön újabb reménység nem mutatkozik.

Ott áll Nagyapa a számonkérés ütésközelében.

– Menj el te is! – támad neki László. – Eredj utána!

A nézése puskapor és madársörét. Melyikőtök hazudott itt? Meg kellene gondolni, Jatata, hogy mit beszél az ember. Ha kifogytál a bizalomból, vond felelősségre az örökös hiszékenységedet; az enyémet lehetőleg ne pazaroljuk repülő kötéltáncosokra.

– Ne búsulj, megtaláljuk. A Kiskút-völgyében van egy fenyőfa, úgy hívják: Kelemen. Ne ráncold a homlokod, az nem kötéltáncos. A hölgyválasz oda repült, ha sietünk, még ott találjuk, Kelemennek a süvegén.

– Kelemen – röppenti föl László, mint újabb menyecskemadarat, a rodostói magányt.

– Kelemen! – rikkantja Nagyapa. – Mehetünk!

Toronyiránt, Kelemen-iránt a csikódombokon átal. Az idők farsangos természetéhez igazodva, maguk is ünnepséget csapnak. Fölszentelik a frissen begyűjtött szavakat. Kelemennel gyarapodva énekelnek hát, még táncolnak is – pontoznak –, módjával és menet közben, kaszálatlan kaszálókon.

 

Hej, Kelemen, hazaszállj, fél lábon ne álldogálj!

 

Hirtelenében egy gólyát hessentettek félre a gyermekdalból, hogy helyet szorítsanak benne Kelemennek. S nem csupán a hadifogoly fenyőfa kedvéért. A kilakoltatott gólyamadár hívatlan is hazakelepel minden esztendőben. Kelement Rodostó-látta szavaival – az időnek véres inges homályából – szüntelen hívni kell, csalogatni, szóínség sújtotta házakba; sajogó gyanakvással is néha, mert nem rak fészket madár oly házra, mely meg akar égni. Kutat ásunk, kettőt is; egyet a ház közepébe. Hej, Kelemen, hazaszállj! Szárnyán a szavaink, a rég nem látottak, megannyi kígyómarta Eurüdiké. Csak szépen énekeljünk, László! Halálmély álmukból kedveseink fölvetik a fejük: halljátok? László elindult érettünk. Keljetek, öltözködjetek, fésülködjetek! micsoda nyüsletés! Arcotokon sárnyom ne maradjon! Sebeiteket bekötözzétek!

A régi ösvényeket kutatja Nagyapa. A tagosított szántóföldek elnyelték őket. A kanyar után a katlanban egy öreg akácfa volt, a hónaljában szarkafészek. Eltűnt az akácfa, eltüzelték bizonyára. Egy tojásrántottára való tűz csupán a fészekből kitellett. Új erdőt telepítettek a dombon. Körülvonták drótkerítéssel, hogy ha tavaszonként elindulnának a kecskék gyertyánerdőt reggelizni.

– Látod azokat a nagy keserűlapikat? No, azok alatt egy erdő rejtezkedik.

Gyermekerdő a vén gizgazok között.

– Sehol sem látom Kelemen bácsit – forgolódik László.

– Messziről jön.

– A meséből?

– A Márvány-tenger partjáról.

– Miért ment oda?

– Kergették.

– Vesszővel?

– Akasztófával.

– Fát akartak reá akasztani?

– Valahogy úgy – tekergeti a nyakát Nagyapa.

Ember s akasztófa viszonyát kellene megmagyaráznia; hogy melyik indul elsőnek a másik felé, de mindegy végeredményben; akár a baglyot a kőhöz, akár a követ a bagolyhoz. A dolognak ezt a részét – kellő tisztázás végett – későbbre halasztják. Énekelni kell most. Fölegyenesednek a répaföldeken a negyedmosolyos szombatosok; ők éppenséggel vasárnap dolgoznak. Hétfőn, szerdán, pénteken nem mindig, de a vasárnappal igazolni kell, hogy a szombatot megülték. Nézik Nagyapát a gyermekkel: hát azok ott ketten mi járatban vigadoznak? Az öreg bizonyára felhajtott valamit, különben nem helytelenkedne itt, a kaszálókon. Egy görcsös vénember, hogy szembetalálkoznak, mint feneketlen zsákban kutatja Nagyapát az emlékezetében. Jó tíz-húsz esztendeje még megvoltál, de már nem tudom, mi voltál. Ezé meg amazé vagyok, bátyám, ő pedig a Gyermek. Lászlónak hívják. Véle nincs baj, látom, de teveled mi történt? Valamire rábukkant a zsákban – lábszárcsontra, üres csigaházra, egy közös szalonnázás hangulatára? –, fejét csóválja: mintha amolyanabb lettél volna. Egy kicsi tükör volt a kezemben, és összetörött. Össze kellene rakni valahogyan; elindultam ezzel a gyerekkel, de rövid ideig lehetek csak őrzője, ezért szólítottuk magunk mellé Kelement; a tükrömnek ugyancsak szilánkja. Neki énekelünk. Talán nem is jókedvünkből, hanem engesztelésképpen; Perszephoné s Hádész szívét lágyítjuk Orpheusz módjára, de fordított paranccsal, mit az istenektől kaptunk. Kedvesét csalogatván, az öreg flótásnak nem volt szabad hátratekintenie, de minekünk – ahhoz, hogy előre lássunk – vissza-vissza kell néznünk, különben holtan esik össze minden a nyomunkban. Minden tartalék erőnk, ami onnan jön, és rá vagyunk szorulva. Azt is mondhatnám: Szilveszter napjának Janus-arcával vigyázzuk az elmúltakat és az ingerlékeny jövőnket egyaránt. De megtanulhattuk ezt a galamboktól is, amelyek egymásnak háttal térnek nyugovóra, hogy a kétirányú őrködéssel épségben megmaradjanak az éjszakában. Egyik előrenéz, a másik visszafelé. A múltba talán? Szegény Kelemen, szegény múlt: nyugodjék békében, mondhatnád másokkal, akik viszont nem tudják, hogy mentünk át a vizeken gyakorta: hátunk mögül lábunk elé fektettük – a következő lépéshez múltunk nádkötegeit.

Láthatatlan csizmaszárát veri László: Hej, Kelemen, hazaszállj! Nem győzöd már, Jatata? Fél lábon ne álldogálj! Pattogtatna is a tánchoz, de még nem tudja, melyik ujját melyikkel pászítsa. Hogy sértődés ne legyen tehát: mindahányat billegteti.

– Nem szól – nézi elkeseredetten a kezét –, az én ujjam, és nem akar szólani.

– Nem szólás az. Pattintás.

– Mutasd meg nekem, melyik ujjadból pattan a pattintás?

– Üljünk le, megmutatom.

Térdükön állítják föl egymással szemközt az ütegeiket: a két öreg tarackot, valamint László zsenge bodzafapuskáit.

– A kezemre nézz most, ne a szemembe. Ott nincs pattintás.

A tekintete: egész lakodalmas menet. Nagyapa szemében véget értek már a lakodalmak. De téged megtanítalak, miként fogadd – ha sor kerül rá – a menyegzős napokat.

– Lehunyom inkább a szemem, de most ne kacagj. Ide nézz tehát.

Nagyapa csontig vágott két begörbedt ujjának, jobb kezén a gyűrűsnek és a kicsinek László a keresztapja. Állapotuk és foglalkozásuk – a nyomorgás – szerint jobbágyi névvel személyesítette meg őket. Görbe János, Görbe Jancsi, szegénykéim! Dércsípte hangon sajnálkozik rajtuk, simogatja, melengeti őket, hogy karmos állapotukból kiegyenesedjenek. Jó reggelt, Jánosék! Nyújtózkodjatok! A roncsolt inak, idegszálak szünetlen fájdalomjelzéseit nem hallja, nyári didergésüket, téli gémberedettségüket nem érezheti, de rokkantságuk láttán föl-föllobban javító szándéka. Ó, ti meghunyászkodottak, húzzátok ki magatokat!

Görbe szeget egyengetett Nagyapa. László ámulva – és tán a világ javíthatóságának sejtelmével – nézte végig a kalapácsütések alatt végbemenő csodás metamorfózist, majd így szólt, a szerszám után nyúlva: na most az ujjaidat is, görbejánosékat. Kalapácsot a görbéknek! A jó szó nem fog rajtuk. Ami csak ütés útján egyenesedik, nem kell simogatni.

– Ne kacagj, László. Pattintás végett ültünk le.

– Végett, végett, végett! – ugrálta körül a pattintás mellé tévedt névutót.

– Ülj vissza, csináld utánam. Hüvelyk Matyi ezzel a középső langalétával…

– A középső miért langaléta?

– Mert ő a leghosszabb.

– Miért a leghosszabb?

– Mert a többi mind rövidebb.

– A rövidek miért rövidebbek?

– A hosszabbak miatt.

– Szegény rövidebbek.

Újabb tisztázatlan kérdés, de most a pattintást kell gyakorolni.

László kudarcai arra mutatnak, hogy legalább jövő esztendeig fölösleges a kínlódás. Sajognak már az ujjai, de hang még sehol. Mérgében földhöz veri a sapkáját. Menjetek el, kergeti magától az engedetlen ujjait. Azok maradnak persze. Összebújnak, mint a kecskegidák a melegben. Ilyenformán meg sem tudjuk pattintással ünnepelni – ha jönne Kelemen. Ha jönne… Száműzetésükben a szavaink; megannyi kígyómarta Eurüdiké, megváltást várnak. Mi pedig csak gunnyasztunk itt, görbejánoskodunk. Tanácstalanul nézünk egyik a másikra. Egy napon újra megméretünk, és ugyancsak híjával találtatunk: örvendezésre képteleneknek. Vigyázzunk, László – el ne sorvadjanak a mosolyizmaink. Két földhöz vert sapka között csak azért is gyakorolni fogjuk tehát a pattintást, amitől az összevont szemöldök elsimul, s nem csupán a latin közmondás kedvéért – exporrigere frontem! –, hanem védekezésként is a kudarcainkban. Dugd zsebre most a kezed, és ne búsulj. Ami pattintás az ujjamban megrekedt, mind a tiéd lesz, rád hagyakozom. Még az eszterág is tudja a maga idejét az égben, és a gerlice, a fecske és daru is megtartják, hogy mikor kell elmenniök, de mi nem tudhatjuk a te Vigasságos Napodnak eljövetelét. Legyünk készek mindig a fogadására, miként a rajongók le nem veszik tekintetüket az utolsó ítélet titkos jeleiről a hiábavalóság káprázatai között. Nagy csoda lenne bizony, ha minden elvesztegetett rajongás a mi Kelemen-dalunkba csobogna, te László.

– Hadd fésülöm meg a hajad.

A májusi szél amúgy is összeborzolja, de jólesik a fejeden babrálni.

– Tudod, milyen színe van a hajadnak?

– Piros.

– Nem piros. A labda piros.

– Akkor milyen piros?

– Aranymálinkószín.

– Az micsoda?

– Egy madár.

– A hajam nem madár.

– Színe a madáré.

– Melyik madáré?

– Az aranymálinkó-madáré.

– Nem az enyém?

– Kettőtöké.

– Odaadtad hajam színét a madárnak?

– Nem adjuk senkinek semmiért.

– Nem adjuk.

– Aranymálinkó-madarat láttál-e?

– Málinkóhajamat láttam a tükörben.

– Gazdag madár, sok neve van: sárgarigó, sármáringó, aranybegy, aranymálú, szolgabíró, lórió, aranymál, aranymáj…

– Miért a sok neve?

– Tartaléknak. Ha egyik elvész, ugrik a másik. Boldog madár, amelyet így felöltöztetnek.

– Boldog málinkó. Ne tépd a hajamat.

– Most már indulhatunk. Hosszú még az út, fel a nyakamba!

– Minek a nyakadba?

– Zsebkendőnek, integetőnek, amikor jövetelünk láttán Dédiék kiszaladnak a kapuba. Seprűt, lapátot, derékfájást elhajítva igyekeznek a fogadásunkra. Valamelyiknek a könnye is kihull bizonyára.

– És akkor én zsebkendő leszek?

Hogy megtorpan Nagyapában a játék, László rábólint a saját kérdésére. Zsebkendő lesz. Bár oroszlánvadász szeretne lenni.

– Jatata, meg vagy gajdulva.

Hej, Kelemen, hazaszállj! Nagyapa Lászlóval meghosszabbítva indul neki a következő dombnak. Eljött otthonról Dávidként, megérkezik a szülői ház elé Góliátként. Sok mindennel megtoldotta már hazamenetelkor a személyét: ünnepi ruhával az otthoniaknak, új csizmával, déligyümölccsel, némelykor egy-egy könyvvel is. Aranymálinkó-hajú gyermekkel a nyakában még nemigen…

Szemközt föltűnik a Kiskút-völgye. Akkor a kölcsöngyermek is megszólal, látván, hogy odafönt László leánykamadarak után kutat a tekintetével.

 

TÍZÉVES LEHETTEM, kicsi növésű és nagyképzeletű a világ titkainak feszegetésében. Minek örvendezel, gyermek? Ha a Semmibe megyek is, az valami más lesz, tágasabb, szabadabb, megyek a Másba, nem dunsztolódom tovább az itthoni közös pokróc alatt. A téli hidegek négyünket szorítottak a közös ágy deszkái közé, a szalmazsák hepehupáira. Egymás arcába, nyakába, hátába fújtuk a meleget és a kását, úgy aludtunk egymás ellen és egyik a másikra utaltan, hogy nemcsak kezünk-lábunk: az álmunk is összegubancolódott, reggelenként osztozkodni kellett, hogy melyikünk látta az ablakon beszálló csillagot. Nem te láttad, mert én láttam, hazudsz, álomtolvaj, engem rúgtatok vakszemen, a csillagot csakis én láthattam! Anyám szegény – arany kévekötőnk az oldódás ősi hajlamában – azt sem tudta, melyiknek miként tegyen igazságot, akármilyen soványat is. Osszátok már el azt a vacsoracsillagot, vagy mit láttatok, ügyesen, testvériesen, és ne bakalódjatok. Lyukas a talpatok, vizes a kapcátok, és csillagokon akadtok fenn. Míg együtt vagytok, viseljétek el a közösködést, ne supákold az öcsédet, istenátka! Áldjátok a sorsotokat, hogy amit álmodtok, a tietek marad. Készül a háború, majd eljön az idő, s reggelenként az álomhivatalban fogtok jelentkezni, hogy akár a tiltott fegyvert, adjátok le, amit hunyt szemmel látni mertetek. Akkor visszasírhatjátok a mai osztozkodást.

Jómagam, ha nem tülekedtem – mert ébren is ábrándok sújtottak, amitől a járásom is néha öreges volt –, kárvallott maradtam, anyám vigasztaló kacsintására szorultan. Magához intett, elsimította a homlokomat. Törött mécses, én szebbet álmodtam, legalábbis hasznosabbat: édenkerti szentjánoskenyeret. Ha szabadjára ereszted a szemöldöködet, elmesélem neked fele-felibe. Vagy kétharmadába. Nekem csak annyi maradjon, hogy holnapra is jusson – magnak valónak. Enyhültem máris a fellegűző kacagásától. Adventi hangulatban – midőn arra készülődtünk, hogy kántálótarisznyával házról házra járva gyönyörködjünk saját szavainkban – boldogan hallgattam őt, s mondtam le rúgásból eredt álomporciómról. Hiszen az Éden gyümölcsfáit zúgatta meg anyám. Míg odakint szinte zenélve hullt a hó, s milliónyi fehér körhinta csábított, mehetnékemet felejtve, aranyalmát, szentjánoskenyeret, fügét szedegettem az arcomba hajló ágakról, a Tudás Fáját, a tiltottat szorongással kerülgetve. Ahhoz ne nyúlj! Anyám volt annak a háromszázadik őrzőangyala. Mi van azon a fán? Isten szokott az árnyékában megpihenni. Mennyivel izgalmasabb látomás volt ez a bajt keltő csillagnál! Színjátékszerű és szófüzérekkel díszített. Mintha csak aznap reggel történt volna, oly bizalmasan súgta meg anyám: miután Ádám Évát eltemette, majd ő is elkeveredett a földdel, visszaadván neki a kölcsönbe kapott maréknyi agyagot, egyedül Énoch nyert a kertbe bebocsátást. Későbben Izsák és kedvesebbik fia, Jákob is megfordult benne, de egyikük sem merte elmondani, mit látott az Elveszített Paradicsomban. Edelstein úr, a szomszédunk mégis megtudta valamiképpen. Épp múlt szombaton mesélte el, amikor a tüzet raktam, sábesz lévén, hát most elárulom neked:

 

gyémántot, rubint, smaragdot és

zafírt,

opált, igazgyöngyöt, topázt

és aranyat.

– Milyen színűt?

Sárgát, pirosat és rezedazöldet,

gyöngyházszínűt, azúrkéket,

barackos-hamvasat,

hamuszürkét és hószínűt,

ezüstöset, bronzvöröset

 

s még mi milyent! – annak egyedül Edelstein úr a megmondhatója. Káprázatos színzuhatagban mártott meg anyám az édenszakértő szomszédunktól elorozott látomásával, a szombatival és a gyermekkorival egyaránt. Sokat rajzolgattam akkoriban, keresztelővíz alatt prüszkölt és hegyezgette szándékát bennem a festő sziklevélke, mit azután elsenyvesztett a más irányú érdeklődés:

 

színvakító, fénycsúcsos esztendők,

lazúrosak és feketék

– a fekete a színek királynője –,

cinóber- és buzérvörös napok,

fehér alkalmak, kobaltszürkék és

tearózsásak, kárminragyogásúak

és okkersárgák,

foszforeszkáló világlásban

vissza-visszatérők: kísértetek.

 

ECSETTEL késő már Nagyapának utánok nyúlnia. Seprű lett abból az ecsetből, szorgalmatosan működik Dédi kezében a tyúkketrec előtt. Akár a pattintást: e színeket is reád hagyom, László, s ugyanúgy az Éden Fájának tiltott ékszereit, a figyelmeztetéssel: csak kimondani szabad őket. Kötelező szabadság ez. Kimondhatóak? A tulajdonunkba kerülnek máris! Ettől az érzéstől vélte boldognak magát nemegyszer a kiskút-völgyi kölcsöngyermek. Ahogyan a mítosz főnevekké, jelzőkké esett szét: építőanyagának, a nyelvnek csodás törmelékeiben turkálva eladdig ismeretlen, képzeletajzó fogalmakat seperhetett-gyúrhatott be mohón, akár egy kolduló bakbarát, a kápsálózsákba.

– Jatata, hol van a leánykamadár?

– Nem tudom, László. Különben is most egy másik gyermekkel vagyok elfoglalva.

 

NEM BÁNTAM már a csillagrészemet.

Annál kecsegtetőbbnek látszott a szabad rablás az Édenben. Amihez ilyenformán hozzányúlnom szabad nem volt – még ha el is szunyókált volna Isten a fa alatt –, kimondva és hirtelenében magam elé dúdolva, apró dallamokba göngyölten, kárminragyogású szerzeményem lett: ínyemen a szabadság szentjánoskenyér-ízévé. Mi tagadás, a létjogában sokszor kétségbe vont belső szabadságé csupán, a szívbe és az éjszakába költözötté, de nélküle – hisz megtanulhattuk – hajítófát sem ér a látványos rikkantás.

Amily könnyen jött a vigasz, oly gyorsan született meg az egyezség is: ám botolja le más az éden gyümölcsfáit, igya ki fenékig olaj- és mézfolyamait; minden vedelésnek és zabálásnak eljön egyszer a böjtje. Mi a magunk részéről elégedjünk meg azzal, hogy metaforikus ékszereit nyelvünk kincseskamráiba menekítjük. Tudatlanságomban a mítosznak sem értelmét, sem értelmetlenségét föl nem foghattam; teljes épségében és ragyogásában, a genezis ködpáráiból kiemelkedve, haszontalanul keringett előttem. Ádámék kiűzetésének fájdalmát nem éreztem, az eredendő bűn beteges terhe sem kínzott. Saját egyszemélyes édenem, puszta és boldog létem a halál tudata nélkül, megkímélt attól, hogy tiltott fájával a másikat, a kétszemélyeset, a kegyetlen Felmondás színhelyét csöppet is fájlaljam. Romjaiban – új szavaim gyöngyhalmazaként – úgyis az enyém volt.

Elosztogathattam. Mire való egy Paradicsomkert, ha nem arra, hogy az ember a testvéreivel osztozkodjék rajta. A világtestvériség értelme szerint. Dúsgazdag melléknév-tulajdonosként el is fogott menten a jótékonykodás. Röstelltem valósággal aznapi váratlan nyereségemet. Talán szombat lehetett, anyámat Edelstein úr valamelyik lánya újra átszólította tüzet rakni, a kútból vizet meríteni, vagyis az üdvösségüket folytatólagosan megóvni a cselekvés bűnétől; mi, bakalódó gyermekek magunkra maradtunk. No, mit kaptál az Édenben? Fölényes mosollyal csörgettem meg az ékszereimet: gyémánt, zafír, opál, smaragd – és legyen ki-ki boldog az egy szál csillagával! Gyalogpaszuly az én Hebron-völgyi ékszereim között.

S ha már volt miből: serényen költekezni kezdtem, új színekbe öltöztetve magam körül a világot. A szennyes égboltot, előlegnyárral is megajándékozva, azúrkékbe vontam, a vedlett konyhaszekrényt rezedazöldbe, anyám borongós arcát eljövendő napjaival együtt hamvasbarackosba, haját, a gesztenyeragyogásút, telehintettem líbiai ametiszttel, arany nyakláncát igazgyöngyökkel díszítettem föl, kedvem szerint csillámló fülbevalót is keresve hozzá: zafírt hétköznapra – kukoricakapáláshoz –, shirázi türkizt ünnepi viselés végett. Apámnak drágaköves zsebórát ajándékoztam, ezüstláncosat, amihez már csak mellényt kellett volna csináltatnia, és volt egy szomszéd falusi, egyszer látott szerelmem is, Rebekának hívták, én kedveskedve Rubinak szólítottam, időlegesen persze, míg rendes nevébe – ingecskegyöngyszem a gombházba – belenő, de ebből sem lett semmi, hogy belenőtt volna; valaki, akinek ölelése erősebb volt az én szavaimnál, letarolta őt időnap előtt. Anyám után pedig a legbőségesebben Rubit ajándékoztam meg, olyannyira, hogy a zsenge nevéhez illesztett n-betűvel galagonya-ékszert viselő lánykából ölbevalónyi ékszeremmé varázsoltam őt. Rubin, Rubinom, fűzögettem neki kedveskedéseim gyöngysorát azután is, hogy hiába kerestem őt tavaszi büröksíppal és a rongylabdáimmal.

 

– JATATA, hová megyünk, hogy már nem megyünk olyan nagyon?

Elfáradt a mezei Góliát. Igaz, hogy tetemes utat járt meg az időben. László jelek szerint lemondott már a leánykamadárról, mert azt kérdi: mit mondanak azok az emberek, akik elmennek Nagyapa mellett, és mondanak valamit, ő pedig szót sem ért abból, amit mondanak. Miért mondják a sapkájukkal, kalapjukkal is: bunázi. Nem azt mondják, te László: bunázi, hanem visszaköszönnek: bună ziua. László megpróbálja visszamondani: az első fele sikerül, a másodikban három kanyar is van, azt nem tudja bevenni; az elsőből egyenest a harmadiknak vágódik neki a kiejtés. Szállj le a nyakamból, pihenjünk, és mondjad: ziuá. Ziá. Nem ziá. Az eleje, vége jó, a közepét elpuskáztad. Nem igaz tehát, hogy minden jó, ha a vége jó. Vegyük szakaszonként:

– Zi.

– Zi! – rikkantja László.

– U

– U – ismétli messzehangzóan.

– Á

– Á, áááá!

– Na most együtt: ziuá.

– Ziá!

Azt már nehezebb elmagyarázni, hogy az ajakmozgással egy levegőbe vetett kereszt két oldalsó karjára kell merőlegest húzni. Semmi baj. A köszönés hiányzó részét, a kiesett szótag helyét ezek az emberek betömik majd a jóindulatukkal. És kacagással persze. De aki ott jön, látod, bizonyosan megértéssel. Nagyapa Sandu barátja őzeket, madarakat és virágokat farag szabad idejében. Egy poharas fatálcát is kifaragott András napjára; azt maguk elé tették, muskotállyal koccintottak, s míg a poharak pihentek – egyik egy őznek az agancsán, a másik egy napraforgón –, énekeltek is valamit. Kölcsönösen tanítgatták egymást román és magyar énekre. Ez az ember, aki elment és akivel szót váltottunk, azt kérdezte: megkerült-e már az elveszett sánta bárány? Negyven esztendeje, hogy elkószált valamerre. Napokig keresték és hívogatták együtt: ő románul, Nagyapa magyarul, míg aztán egy farkas a bárányt megette ordasul. Azt is elmondom, a fekete keszkenős néninek miért hullott ki a könnye. Nézd, ahogy tovabotorkál, még mindig törülgeti. Mert oda képzelte Nagyapa mellé a háborúban elesett bátyját is, akit úgy hívtak: Augustin. Jó barátok voltunk és szomszédok. Mielőtt elment volna meghalni, gyönyörű hatos ostort font nekem kenderből.

– Mondasz mesét, Jatata?

– Miről mondanék?

– A köszönésről. Ziá!

– Hát, volt egyszer, hol nem volt, egy szegény ember és annak két fiúgyermeke. Egyiket úgy hívták, Jónapot, a másikat… Hogy hívták a másikat?

Rávágja László:

– Bunázi!

– Eltaláltad. Hogy mi történt azután velük, majd máskor elmondom. Most a nyakamba veszlek, de úgy figyelj odafönt, ahogyan a matrózok figyelik a partot, és kiáltják: föld, föld!

– Föld, föld!

– Te akkor kiálts, ha közelgő köszönést látsz. Ember, ember! Így add majd hírül, hogy én is tudjam idelent a földön.

Lászlónak kedvére való a feladat.

– Ez így nagyon jó lesz.

 

AZ ÉDENBELI bódorgás gyümölcseivel gazdagon indulhattam tehát a kiskút-völgyi Semmibe, ahol nagyapám fogadott engem az alkalomhoz illő ünnepi beszéddel. Tömören szólt, legfontosabb mondandóit összegezve, mert azt mondta: No! – és megsimogatta a fejemet. A fogadóbeszéd után a tárgyszerű fejtegetés hangján közölte, hogy először le kell ülnöm a tejbelaska mellé, majd azután fölkelünk és elkezdünk dolgozni. Közben számba vett alaposan a tekintetével. Eszmecserénk befejezéseként megállapította:

– Látom, növögetsz. Jól teszed.

Én azt mondtam:

– Mást amúgy sem tehetek.

Szavakból, amelyek úgy ültek benne, akár a kövek – kápolnaromok –, ennyi volt az aznapi kiutalása. Frontszigorában enyhülve egy cibak-mosolyt is mellékelt hozzá, ami ritka ajándék volt, egész nyárára szóló, mit jó helyre tettem el magamban – azóta is őrzöm –, ugyanis repetára, miként az édes tejbelaskából, túrós puliszkából, nem számíthattam. Ahogy fölém hajolt, és egyiptomi csapásokból kimentett arcán a ráncok szertefutottak s bajusza megrebbent, lakatlannak vélt szemében mintha gyertyát gyújtottak volna. Létének megtalált értelme: a magány küldte vele apró jelzéseit; menedéke az özvegyi sorban, az ő kiskút-völgyi Rodostója. De ha mosolya csak gyufalobbanásnyi volt is, annál bővebben juttatott nekem fekhelyet a tornácon, a gyümölcsöskertben, a tágas udvaron, de még a háztetőn is. Választhatok, mondta. Ott jó lesz-e? – mutatott a magasba. Egy Chagall könnyedségével költöztetett föl engem a kémény tetejére. Igen messzire kerültem volna tőle, azért azt mondtam: jó lenne, ha ő is mellém telepedne a kupáscserepekre laskát kanalazni, esetleg Bibliát olvasni. Meghökkenten vetette föl a fejét, s egy ostoros pillantással tiszteletre intett, a Biblia miatt főképpen, aminek olvasásához nemcsak inget váltott, széket is cserélt.

A földön maradtunk hát.

Így is tágas volt a szabadságom. Az otthoni kényszerkucorgások után egymagamban aludhattam az áhítatosan kérődző tehén, az örökkön ásítozó kutya és az eperfán tollászkodó gyöngytyúkok társaságában, Kelemen tűsátra alatt. Takarón, álmokon osztozkodnom senkivel sem kellett, sarjúágyamon kedvemre nyújtózkodtam, akár egy birodalomban, az égtáj minden irányába. Hajnalonta csupa harmat volt a hajam, s midőn a kutyával együtt – aki a szalmakazalból ugyancsak özvegyi szomorúságban szokott eléjönni – a maradék álmot rázogattam ki magamból, fénykarikákat vetett a fejem. Ilyenkor elsőnek vele, Bundással óhajtottam szót váltani, de nagyapám mellett s a visszhangtalanságban nemhogy beszélni megtanult volna: ugatni is elfelejtett. Kiheppent a hivatásából.

Reggelinél, nagy boldogságomban, hogy tejporciómat a tányérban – középen határvonalat húzva – nem kellett öcsémmel kétfelé osztani: eddig az enyém, addig a tiéd, vidáman szaporítottam a szót. Az éjszaka látványait és neszeit meséltem, miszerint három csillag futott le az égről, kilenc alma koppant a földön, a kéményen kuvik szólt – a halál settenkedik tehát körülöttünk –, Kelemen pedig álmában is zúgott, ágaival a távoli fenyves irányába csapkodva. Megszólalt azonban a mezei bölcselet: magyar ember, mikor eszik, nem beszél. Hanem csak előtte s utána, az asztali imának eleget téve. Harmadik magyar ember nem lévén a házban, az axióma az én számra került föl lakatnak, s ilyenformán letácsolva, egy nagy bottal a kezemben, szavaimmal a bögyömben, indulhattam az ugyancsak hallgatag, Csendes nevű tehén után, egész napi legeltetés végett.

A feladat eleinte önérzetemet növelte.

Keserűlapiból készített tiarám, pásztori botom, vagyis csordaterelő hatalmam – ha egyszemélyes volt is az a csorda – elfeledtette velem a beszélhetnéket.

Kerek hétig hallgattam és kormányoztam.

Főpásztori jelvényemmel tetemes távolságról is eltaláltam a tilosba nyúlkáló tehenet, jól tudhattam pedig, hogy alattvalót horpaszon vágni helytelen dolog.

Azután énekelni kezdtem.

Csak hallaná valaki!

Csendes vissza-visszanézett rám. Villás fejének unott mozdulata a legyeknek szólt, nem az énekemnek. Da capo al fine harsogtam el az egész otthoni dallamkészletünket. Kicsi volt, de helyet szorítottam benne mindennek, ami legfontosabb: az édes tejnek, mivel engem édesanyám fölnevelt; a halálnak, kitől azt kértem, hogy ha eljön értem, szellő lehessek, járókelő holdvilágos mezőben, emberektől elbujdosott fájdalom; és az átkozott gyötrelemmé nyilvánított szerelemnek, a százszor elismételt kérdéssel: mért nem virágoztál minden falevelen?

Dalaimból kifogyva, a pacsirta hangját is elunva – mert ugyanazt a néhány trillát fújta naphosszat –, a hallgatást kezdtem újra gyakorolni. Hallgattam ülve, álldogálva és hasmánt feküdve. Hallgattam tűző napsütésben és futó záporban, jégverésben is némelykor. Hallgattam, miközben otthoni beszélgetések emlékétől bizsergett a fejem. Szemem lehunyva, befelé figyelve próbáltam kihalászni onnan anyám hangját az öcséim cigányvásár-zsivajából. Az egyedüllét dáridója után visszakívánkoztam hozzájuk. Tudtam pedig, hogy otthon kisebb csuporból ihatom a tejet, de ott találok valamit, ami nélkül csak kín az emberi lét: Szavaink kaptárzúgását. Kettesével jöttek a reggelek s az esték: a kiskút-völgyi szótalanok kézenfogva hozták valósággal az otthoniakat is, a beszédeseket. Te hová mész már megint? Beszélgetni. Hol tekeregtél, gyermek? Beszélgettem. Vacsora utáni kopogtatásra boldog megilletődöttséggel röppent apám szájáról a fogadtatás: tessék, tessék! Jön valaki – beszélgetni. Valamely rokon vagy jó barát a hétközben felgyülemlett mondandóival állított be hozzánk; csak amúgy ugrott alája a köténytörülte szék, fülének a kérés: mesélne valamit a világ dolgairól. A csorgóra ballagó veder úgyszólván minden kapu előtt lehuppant a földre menet is, jövet is, hogy gazdája az utcabeliek rögtönzött rendi tanácskozásán kifejtse reformeszméit a jegyzőség működése és a nyelvhasználat dolgában.

Nyelvhasználat! Mikor szivároghatott be emberi fogalmaink közé ez a teljességgel abszurdnak tetsző – s mégis elevenbe vágó – kifejezés? Kinek jutna eszébe például akármifajta szabályozási joggal azt mondani: kézhasználat, lábhasználat, fülhasználat, tüdőhasználat? Tisztázása máskorra marad. Más korra talán?

A minden esztendei kamarási cseresznyevásáron éppenséggel cseresznyét nem árult senki sem. Csengős lovakkal, virágos szekereken összesereglett falvak napestig zajló, táncos ismerkedésében – szavaink vására volt az, a nyelvi ruházkodás parolás alkalma. Hóna alá vágott új pár bocskorával, jobbik esetben bakancsával a boldog atyafi a nagyszájú kereskedő szellemes mondásait, az egyezkedés kacajt fakasztó fordulatait is hazavitte, családja körében mindjárt elosztogatta. Jómagam a körhintás embertől – csekély összegért – piros sörényes főnévre tettem szert: egy falovacskára. Táltos volt persze, akár a somostetői kőparipa. Körberepültünk a sátrak fölött, majd azután, hogy a lebontott, falubolondító csodát nagy társzekereken elhurcolták, napraforgószáron lovagolva simogattam szerzeményem emléksörényét: falovacska, falovacskám. Szavaim ménesében ő volt akkor a legszebb viháncolás.

De még a szerelem is a szavaktól kapta fényét s létjogosultságát, egy későbbi korral szemben, amikor a végtagok ingerjátéka oly gyakran kivonta őket az ősi forgalomból. A széptevés változatait a mindent számon tartó közvélemény jóváhagyólag így összegezte: a bódult pár beszélget. Vasárnapi táncban, újévi bálokon a fölkérést is az egymásra talált szavak szabályozták: ki kivel beszélget. Férfibakalódások villámló kérdése: nem én beszélgetek véle? Aggódó szülők veszélyt jelző figyelmeztetése az ablak alatt vagy a kapuban enyelgő fiatalok gyanús szótalanságát észlelve: édes lányom, beszélgessetek is! Némely családban életre szóló csapás volt, midőn a megszöktetett lány a pártájával együtt otthoni szavait is levetette. „Véle többet nem beszélgetünk.”

 

– EMBER! Ember! – kiáltja László az árbockosárból, pedig aki felénk nyargal és örömében a kicsi karjait lóbálja: még nem ember, csak gyermek.

A hatéves Gyorgyica, Nagyapa horgászbarátja. Akkor tudnivaló, hogy tó is van a közelben, pontosabban: holmi játéktavacska, libaúsztató egy ölnyi nádassal, amely ugyanúgy hullámzik a szélben, mint az igazi nádasok, csak a zúgást kell hozzáképzelni. Azok számára, akik a hozzáképzelés tudományát megtanulták, ez nem valami fáradságos dolog. A pontyot ellenben nem kell hozzágondolni. Gyorgyica édesapjának számítása szerint a hétezer béka mellett legalább tizenhét darab van benne. Tavaly még huszonegy lehetett, de négyet kifogott belőlük a főkönyvelő. A ritka esemény alkalmából nagy lakomát csaptak a tóparton, fölemlegetve százszor is az anyahal megakasztásának és partra vonszolásának izgalmas pillanatait.

– Domnu pescar! – vagyis: Halász úr, híreli Gyorgyica a futástól kifáradtan. – Óriási halat láttam a reggel, akkora, mint egy feresztőtekenő.

Álmában is látta már. Lehetséges, hogy a feresztőtekenő is az álmából bucskázott a vízbe. Menjünk, fogjuk ki, míg nem jön a főkönyvelő! Igyekezzünk tehát. Régi őszi napok emléke ragyog föl Gyorgyica széncinkeszemében. Egymás mellett ülve lesték az álombeli tükörpontyot; a horgászbot hegyének alig észrevehető megrezzenését. Nagyapa megosztotta vele a horogjait, zsinórját, némelykor az uzsonnáját is. Gyorgyica pedig – hogy adós ne maradjon a vendéglátásban – friss sajttal, besztercei szilvával szokta visszakínálni, miközben fel-felugrott nekipirultan: Halász úr, mozog a bot vége! Ha fogtak valamit, a zsákmány számbavételében, közhírré tételében ő volt mindig a hoppmester, valamint Nagyapa rendkívüli képességeinek népszerűsítője a tanyai gyerekhad körében: így kell ezt csinálni! Ahogy a domnu, a barátom csinálja. Gyorgyica nagy tekintélyre tett szert ilyenformán: csak amúgy szalasztotta társait a völgykatlan minden irányába gilisztáért, tejeskukoricáért – a közös vállalkozás érdekében. Annál indokoltabb tehát a nagyos kézfogás, majd az ölelés:

– Nagyot nőttél, te Gyorgyica.

– Igyekeztem. Sofőr akarok lenni.

– Ismerkedj meg Lászlóval is.

Kezet fognak. A széncinkeszemű és a fácáncsibe-ragyogású. De nem értik még egymás szavát. A pansament-re, amit László tudna már, semmi szükség nincsen. A társalgásnak egyetemesebb módozatait keresve összenevetnek hát, és indulhatnak a tópartra. Szerszám híján most csak nézelődni. Hátha felbukkan a Gyorgyica-látta feresztőtekenő. Nagyapa horgászbarátja meghökken a Lászlót átkaroló mozdulatán; valaki átvette a helyét. Vége lenne talán a bizalmas együttműködésnek?

– Ő kicsoda? Fia magának? – kérdi szomorkásan.

– Az unokám.

– Csak unokája?

– A legelső – mondja Nagyapa, Gyorgyicát is kézen fogva. – No gyerünk.

Gyorgyicának azon jár az esze, miként vonhatná ki Lászlót Nagyapa elfoglaltságából. Ketten maradnának újra, ha csak egy elképzelt horgászbot mellett is. Felhúzná a két lábát, s állát a térdén nyugtatva vigyázná éberen a zsákmány moccanását. Egy cinkerebbenés a vízre, egy a bot hegyére és onnan Nagyapa homlokránca közé: Domnu András, látta-e? Az ördög vigyen el engem, ha ki nem fogjuk mindjárt azt a matahalát. A szörnyet, más szóval. De Lászlónak, hogy ne lábatlankodjék a kényes ügyeletben, a korához és nyelvéhez illő elfoglaltságot kell teremteni.

– Sándor! – kiáltja Gyorgyica a gáton zsivajgó gyerekcsapat felé. – Jöjjön ide Petőfi Sándor!

Jelek szerint a vezér szava csattant, rohan máris a mezítlábasok apró serege harsány üvöltéssel, miközben Gyorgyica bizalmasan közli Nagyapával:

– Sándor magyar. Igaz, csak fele-felébe, az anyja után, akinek az ura román: Tudoran bácsi, a mezei brigádos.

– Ha Tudoran, akkor miért Petőfi?

Hogy a fele-felében legyen ez is, amaz is. Katonásdit játszottak, török csapat, román csapat, Sándor volt a magyar katonaság. Egy szót halljunk bár tőled a csapatod nyelvén, Sándor. Az egyszemélyes csapat akkor elkiáltotta magát: Petőfi!

Reá ragadt a kiáltás.

Elsőnek aprítja most fürge lábával a lóherevirágot a Gyorgyica felé rohanó gyerekhad élén.

– Hát itt van Petőfi Sándor! – mutat rá diadalmasan Gyorgyica.

Az ötévesforma, vézna legényke gyanútlan kék lobogással a tekintetében kihúzza magát, föltekint Nagyapára: mi a teendő? Ha csak az a baj, hogy a nagy halakat víz borítja, tenyerével meri ki a vizet a tóból; ha kigyúl a tó, bögyébe szippantja mind a lángokat vagy akármifajta veszedelmet, a mesebeli kiskakas módjára. Fölvetett fejével, tarajosra nyírott szőke hajával nem is egyéb most: vadonatúj kis kukorékolás a nyár kapujában.

Nem sejti, hogy Gyorgyica a lehetségesnél nagyobb feladattal sújt le rá:

– Itt van ez a gyermek, domnu Halász unokája, most mutasd meg, mit tudsz. Beszélgess vele.

– Mit beszélgessek? – pillogat rá csapdát sejtve Sándor.

– Magyarul beszélgess vele, míg a nagy halat kifogjuk.

Erre nem számított Sándor.

Térden aluli, trottyos nadrágját babrálva kisebbre húzódik, szeme a földön; lába előtt az összetörött kukorékolás.

– Hagyjatok békén – mondja románul Gyorgyicának, aki barátját hazugságon kapván, az igazság bajnokának szigorával fordul Nagyapához: – Domnu Halász, ez a Petőfi Sándor hazudott nekünk! Csak mutogatja itt a festett varjút. Mindig azt mondta: ő nemcsak úgy beszél, ahogy mi beszélünk, ő magyarul is beszél. Csak jöjjön egyszer valaki, majd bebizonyítja. Most itt a valaki – mutat Lászlóra –, és meg se tud mukkanni. Azt se mondja: mrrr! Hát akkor mi az igazság? Elkaptuk őt a macskával a zsákban.

– Sándor, hazudtál, hazudtál, festett varjúval mászkáltál! – zendít rá kórusban a tanyai sereg.

Sándor gyertyafehéren bámul körbe rájuk. Szeplői kigyúltak az orra tövében.

– Mert az nem baj, domnu Halász – folytatja Gyorgyica az ítélethirdetést –, ha valaki nem tud valamit. Hanem a hazugság, ugyebár… No tessék! Ez futásnak eredt.

Sándor eltűnt a kökénybokrok között.

Gyorgyica korát meghazudtoló bölcsességgel méri föl menten a helyzetet:

– Keressük meg, nehogy felakassza magát valami szederindára.

Intézkedik máris, melyik gyerek milyen irányból fésülje át a bozótost. Nyúlvadászatokon az apja hajtómester, tőle tanulhatta a félköríves bekerítés, valamint a zsivajszervezés tudományát. Ti jobbról, ők balról, mi középen indulunk domnu Halászékkal, zörgessétek a bokrokat és kiáltsátok: hep-hep!

Tetszik Lászlónak az új szó. Maga is nagy buzgalommal csatlakozik a hajtópalántákhoz:

– Hep-hep! Hep-hep!

Sándor megugrik, majd újra eltűnik a törpeakácosban. Gyorgyica vadászmester módra káromkodik, a hajtósereg balszárnyát kutyateremtettézi. Kifejti közben Nagyapának, hogy Sándor konok gyermek, bujdokolásra hajlamos. Múltkoriban a főkönyvelő, aki négy pontyot kifogott már a huszonegyből, bősz hajigálózás közben Sándornak a fülét akasztotta meg a szakállas horoggal. A nem együvé tartozó dolgokat sehogyan sem tudták széjjelválasztani, már azon tanakodtak: a főkönyvelő menjen-é haza Sándorostul – az orvoshoz –, vagy Sándort eresszék szélnek a teljes horgászfelszereléssel. Szerencsétlensége miatt a gyermeket az anyja megsapkázta, szomorúságos tény, amit Gyorgyica azóta is helytelenít, mert véleménye szerint nem azt kell büntetni, aki a fülét a helyén tartja, hanem aki oly veszedelmes szerszámokkal rossz irányba hajigálózik. Ezt szegény Sándor is így gondolhatta, mert aznap elbujdosott a szakadékos nagy legelőn, csak sötétedés után találták meg egy gödörben sírdogálva.

Sír mostan is, hogy rátalálnak végül, tarajos szőke fejét a térdére buktatva.

– Sándorka, hiszen te nagy fiú vagy már… – öntögeti belé Nagyapa lágyított, mezőségi román nyelvjárás szerint a lelket.

Szőlőszemnyi könnyek alatt a piros szeplői.

Felszednék a földről, nem hagyja magát, imára kulcsolt lábakkal kapaszkodik az akácgyökerekbe. Az újabb lelki sapkázásnak Gyorgyica vet véget, reáripakodván a csapatára. Szót se többet, hanem Sándornak vigasztalásképpen egy kalap cseresznyét hozzanak Costan bácsi udvaráról, az ő felelősségére. A kalap cseresznyét Nagyapa azzal tetézi meg, hogy Sándort máris kinevezi Gyorgyica mellé horgászhoppmesternek.

– Te vigyázol majd a csengős botra, s elmeséled közben, hol találkoztál a druszáddal, Petőfivel.

Sándorka bólint.

Ki tudja, merre ragadt meg emlékezetében szélsodorta nyárfalevélként a különös fogalom. A kicsi tó fölött néhanapján szürke gémek, piros lábú cankók húznak el, a szűkebb tájnak ismeretlen szárnyasai. Az ölnyi nádas láttán mintha leszálló kedvük támadna, de néhány tiszteletkör után továbbrepülnek. Merre szállnak vajon? – kérdi ilyenkor az öreg Costan bácsi, akinek cseresznyefája van. Feje fölött vércseppes fényköröket sikongva lőtt lábú madarat is látott itt Nagyapa. Máig sem tudja: az égnek mely sarkában keresi azóta is a leszállóhelyet.

– Ne sírj, Sándorka – bátorkodik neki László is az általános vigasztalásban.

Jön a küldönc a kalap cseresznyével.

– Fele a Sándoré, fele a Lászlóé – adja parancsba Gyorgyica, majd letelepszik maga is a barátja mellé. – Tessék csak nyugodtan elmenni, domnu Halász. Én majd megnyúzom, amelyik bántani meri.

Továbbmegy Nagyapa Lászlóval, aki hosszú tűnődés után azt kérdi:

– Sándorka hazudott, Jatata?

– Sándorka nem hazudott. Hanem csak álmodott valamit.

 

KELEMENT messziről is el-elnézegettem.

Egy alkalommal elindult a hegyen fölfelé, de azután – ijedelmes pillantásaim közben – meggondolta magát, és visszatért. Álmomban karácsonyfának láttam őt: Edelstein úr édenkerti ékszergyümölcseit ringatta, de reggelre kelve csak földi verebek potyogtatták rám vélekedésüket.

Kővel hajigáltam őket. Hálátlanság volt részemről, hiszen az ébredés tudományára oktatják ők is az emberiséget. Akire a magasság is potyogtatni kezdi megvető vélekedését, jó, ha kitöröli az álmot a szeméből, és tennivalók után nézelődik. A felügyeletemre bízott Csendes ugyancsak megvető közönnyel – tükörtojás-szemében kék akácfákkal, tarlóval és fellegekkel –, nyálát csurgatva kérődzött a közelemben. Bendőlakó párkái tán azóta is eregetik szája sarkán a hosszú élet sorsfonalát. Matuzsálem kilencszázhatvankilenc esztendejének titka minden bizonnyal a közöny lehetett.

Egy-két gerezd muskotály reményében a szőlősbe kívánkoztam. A Tilos izgalmaiba. A kerítésen belül lopakodni, lefüleltetni, a karbiddal lövöldöző gazdától ízes káromkodást tanulni, menekülni, szarvasfiú-lábaim szökelléseiben gyönyörködni, az üldözőnek fügét mutatni; élni.

Elég legyen már a kérődzésből, Csendes!

Nyála után kaptam a botommal. Tovább csurgatta, nyugtalanságomat és homályos cselekvési kedvemet – tán a hozzá intézett szavaimat is – megemésztve. Ürülékké magyarázva. Horpaszon vágtam tehát. Önzésem kegyetlensége – amivel, mint a mesében, emberi szavakat vártam el tőle – csak növelte közönyét. Szelíd állat lévén, lélegzetközelből szólhattam hozzá. Akkori kedvenc versemet szavaltam el neki: „Hadnagy uram, hadnagy uram! Mi bajod van, édes fiam?” A versemet visszaböfögte. Pusztai prófétaként a szöcskéknek és a madaraknak is elmondtam. A visszhangtalanságban – befogadó közeg nélkül – értelmüket vesztették a költő gondolatai. Mi bajod van, édes fiam? Mikor a melegszívű kérdést egy iskolai ünnepségen a zsúfolt teremben a mennyezetig fölhajítottam, százötven szempár röppent utána; az érdeklődés szárnyat növesztő melegében – véreim kölcsönkért idejét fogyasztva – a szabadságért elesett hadnagy mély sebével hallgatóságom szívén is sebet ütöttem. Jólesett megmártóznom a közös fájdalomban; fejemet lehajtanom a visszhang záporában.

Könnyek nyomát fedeztem föl Csendes szeme alatt. Istenem, tán ő is a magányát siratja! S az akácfákkal, tarlóval és fellegekkel együtt magam is helyet kapok a szemében. A könnyező tükör a nagyhatású előadóművészt elmebéli állapotának teljes elesettségében mutatta. De már ez is több volt puszta kérődzésnél. Enyhülni kezdtem iránta.

A kutya hűségesnek mutatkozott.

Ha szalonna volt a tarisznyámban, a nyomomban ólálkodott; ugató szándékát azonban, mint később megtudtam, szőlőtolvajok marószódával forrasztották véglegesen a torkára. A társalgásban rá sem számíthattam.

Szavainak számomra kiutalt napi fejadagját Nagyapám is tovább csökkentette. Magyar ember, ha dolgozik, nem beszél. Eljön a vasárnap, mondogatta, lesz időnk szavakat – és bolhákat szöktetni. Mert akkor ágyneműt cserélünk. Fehéren libbenő kalendáriumlapként fehér ing és nagyapámnak a törülközőbe suttogott hosszabb imádsága jelezte a vasárnapot. Magánlegendáim tárgya: kiskút-völgyi csíkos törülköző! Mivé lett vajon az idő kései közt? Ha Jézus arcának vonásait Abgár törülközője őrzi, a kiskút-völgyi háziszőttesből nagyapám szavait göngyölhetném ki naponta, az emlékezés megváltásaként is. Vasárnaponként elvárta nagyapám, hogy az én imádságom is hosszabb legyen a rendesnél. Hétköznapokon ugyanis a fohászt rendszerint elfuseráltam. Ünnepen azonban, ha nálánál hamarább szedtem ki fejem a törülközőből, és nem jártattam tovább a számat, hüvelykujjának egyetlen parancsmozdulatával utasított vissza a könyörgő tevékenységbe. Istenes eszmékben szegényebb lévén, rendszerint ismétlésekbe papagájkodtam, akaratlanul is hozzájárulva ilyenformán a komikum elméletének tárgyi megalapozásához. Nagy vagy, Uram, hatalmas vagy, Uram; a dicsőítésnek e véget nem érő szajkózása nyilvánvalóan a madárvilág ketreczsivajához áll közelebb, semmint az emberi értelemhez. Ezért inkább kívánságokat eregettem a törülköző ráncaiba; szavaim nagy részét fölékszerezett szerelmemre, Rubinra pazaroltam. Add, Uram, hogy ő legyen a feleségem, ez most már egyedül csak rajtad múlik, én a magam részéről kész vagyok e dolgot bármely pillanatban véghezvinni. Add, Uram, hogy így legyen, és beöltöztetlek mindkettőtöket a legszebb szavaimba. Fölruházlak benneteket, ha segítenél abban is, hogy nyelvi gyarapodásomhoz néhány vég gyolcsot küldenél még a tartalékodból. Be sok madara van például az égnek s a mezőnek, és alig néhánynak ismerem a nevét; vagy gondold meg, Uram, be szégyenteljes szegénység, hogy a füvek, fák, virágok ezreit képtelen vagyok a nevükön elészólítani. Miként lehetséges az, hogy a velük való ismerkedésünket a kereszteléssel kezdtük, és elválunk majd tőlük a felejtés nyomorúságában, egyebekről nem is szólva mostan: csodás nevezetű falvakról. Hol van például Szépkenyerűszentmárton?

Elidőzvén Rubin személye körül, nagyapámat végül túlhaladtam az imában. Másodszori ámenem után kezdődött volna az ünnepi társalgás. Ágyneműcserélés közben – múlt heti bolháinkat is összefogdosva, egyúttal bőbeszédűen magyaráztam a harci helyzet fordulatait, föl-fölrikkantva, hogy: Megvan! Ez is megvan! Nagyapám csak a végeredményt összegezte: Megvannak! Magyar ember, ha bolhát fog, nem beszél. A kérdéseit is meg kell rostálnia. Azt kérdi legföljebb: szép időnk lesz vajon? Szép, spórolta meg a hangját nagyapám egy főbólintással.

Indulhattam újra Csendest vasárnapi fűvel jóllakatni.

A bölcs hallgatás szabályait nagyapám szigorának lőtávolán kívül mertem csak megszegni. A magyarságtudomány gyarapításaként káromkodni kezdtem. Alattomos szederindára, tövisre, vöröshangyára dühöngve, az obszcenitás mámorában gyakoroltam ősi műfajunkat; kihívóan és rettegve dobáltam trágár szavaimat az ég felé, miközben behúzott nyakkal szárazvillámot, mennykövet lestem. A szó szerinti istenkísértés bűnében tobzódva – akármifajta válaszért – az Űrbeli Hallgatást ingereltem hasztalan, pogánykodásom következményeitől rettegve közben, ami nem lehetett egyéb, mint a félelem gyönyöre. A reszketés ősi követelményei szerint – káromkodásaim szünetében – imádkoztam is egyet-egyet, azonnali kegyelemért esedezve. A Mindenség Urát zsoltárokkal borítottam el, és bearanyoztam Őt a dicséretek változatos énekeivel. Nem tudhattam, hogy ezzel atyámfiainak egy későbbi „felkeléséhez” csatlakozom, amidőn is a jogfosztottak hálaima- és dicséretfegyvert ragadva követeltek vissza diktátortól bezárt iskolát vagy munkaalkalmat az államvasutaknál. A veszélyérzetem csitított a káromkodásban: híres szemöldökét – amivel temetéseken véges életünket mérni szoktuk – ha netán ellened rándítja a Fölháborított, hatalmas szájbaverés, porbasújtás lesz ennek a vége! Botja is vagyon az Úrnak; nézheted magad, ha csak egyet is utánad hajít, amiként te célozgatod most a tehén horpaszát. A szótlanságban, amely körülvett és üvöltött valósággal bennem, két isten keze után kapkodtam. Pedig – ha jól meggondolom – egyiket sem én választottam. A szigorú szemöldökűt szüleim és kálomista környezetem rettegéseiben örököltem, a másikat – játszótársként – az öregektől hallott tréfás, tanító célzatú Jézus-mesék hozták.

 

– HOGY ÉRZED magad odafönt?

Azt mondja László: kitűnően érzi magát, de ha menet közben mesét is mondana neki Nagyapa, az utazás jobb lenne. Talán még attól is, ha szaladnának egyet, pontosabban: ha Nagyapa a táltos szerepében vágtatni kezdene. Ahhoz persze csikókedvű sörényes ifjúság kellene. Maradnak hát – egyezség szerint – a gyakori pihenéssel fölfrissített ballagásban. Elmarad lassan mögöttük a hegyesi erdő a német gépfegyverek véres emlékével; a völgykatlanban legyilkolt zsidók – férfiak, asszonyok, gyermekek – temetője messzire fehérlik a tájban. László hiába faggatja Nagyapát, mit jelent a síremlékerdő, kielégítő magyarázatra még nem kerülhet sor.

– Ha nagyobb leszel, elmesélem.

– Már nagyobb vagyok. Tenél is nagyobb – erősködik Nagyapa verejtékes nyaka fölött.

– Úgysem értenéd meg.

– Miért?

– Mondottam volt: mert kicsi vagy.

– Kérdeztem volt: miért vagyok kicsi?

– Mert ez a rendje mindennek: először kicsi, azután felnőtt…

– És azután?

– Azután öreg.

– És azután?

– Azután meghal – lépik bele Nagyapa az újabb csapdába.

László mintha pontosan a halál tényéhez akart volna kilyukadni. Megállást kér, leül, a temető felé mutat:

– Ők meghaltak?

– Meg.

– Ott laknak a kövekkel?

– A kövek alatt.

– Sohasem jönnek ki?

– Már sohasem.

– Mit csinálnak ott?

– Alusznak.

– Mindig alusznak?

– Éjjel is, nappal is.

– Menjünk, ébresszük fel őket.

– Nem lehetséges.

– Miért?

Nagyapa hiába próbálja másfelé terelni a beszélgetést.

– Jatata, ahol ők laknak, sötétség van?

– Koromsötét.

– Korom is van?

– Korom nincsen, csak sötétség.

– Akkor miért mondod…?

– Mert a föld alatti sötétség a legnagyobb sötétség. – Ezen eltűnődik egy darabig, majd azt kérdi:

– Te öreg vagy már, Jatata?

– Olyanforma.

– Te is meghalsz?

– Bizonyára.

– Én is meghalok?

– Egyszer majd, valamikor.

– Mikor lesz a valamikor?

Nincs kegyelem a faggatásban, szembe kell nézni a bizonytalanságba kivetett határozószóval.

– Hát az olyan messze van, mint a csillag az égen, de még annál is messzibb.

De vajon a roppant távolságot gyalogosan mérik-e, vagy kőparipa-vágtatásban? Időnek és térnek e váratlan kutyaszorítójából szemléltető példák után kapkod Nagyapa, fölemlegetvén a füvek és fák láthatatlan növekedését, az óramutató börtönőr-sétáját, a nappal is létező, de csak estére kigyulladó csillagokat.

– És te ott leszel egyedül a sötétkoromban?

– A koromsötétben.

– És nem lesz világosság?

– A tű hegyére való sem.

– Meleg se, mikor lehull a hó?

Efelől többször is kifaggatta már Örökmécsest. A bölcseleti eszmecsere után átölelte, megvigasztalta, ne búsuljon, nem marad magára ott lenn a föld alatt a sötétben és a hidegben, ha lehull a hó.

– Hogy is jut eszedbe a tél, te László?

Nagyapa szeme előtt egy pillantásnyira elzúzmarásodik a nyár. Nagy hó lesz a kamarási temetőben, befödi mind az ijedelmesen futkorászó ösvényeket és az egyetlen kicsi fenyőfámat, Kelemen bojtos unokáját. Madárnyomokból szőtt fehér hálót borít reám a tél. Cinkelépésnyi ablakszemein át nézelődve figyelem majd, merre jársz, és szavaidra milyen időjárást hoznak az évek. Tavaszra várva eszembe jut majd, hogy téli hajnalokon – a rá leselkedő orvvadászok elől – szárnyabénultan menekül a túzokmadár a tollazatára fagyott ólmos esővel. Örökmécses a nap különös eseményeként újságolta Nagyapának: tudod, mit mondott a gyermek? Én lemegyek majd hozzád a sötétbe és a hidegbe a kék takaróval, összebúvunk, úgy aluszunk és melegítjük egymást. Így mondta? Hiszen akkor Petőfit olvassa titokban! Vagy anyja olvasmányaiba hallgatózott még reménység korában. A magzatvíz csodái! – dobta el Nagyapa megint a sulykot, amiben a vízimadarak is ludasok voltak. Nyár végi alkonyatokon szokta elnézni őket a mezőzáhi és gyekei nádasok védelme alatt, amikor egymást kereső hangjukat nem a levegőre, hanem alacsony repüléssel a tó vizére szokták bízni. Így hallott sirálysuttogást a mozdulatlan víz fölött, szalonkacsipogást a távoli partokról. Tóvidék, magzatvíz? Nagyapa lehetőleg fogja kurtábbra a képzeletét. Akkor hát lét és nemlét senki földjén a kék takarós vándorút értelmét ki fogja megfejteni? Hisz mustármag-állapotában a gyermeki vallomás édestestvére ama híres koltóinak: Petőfi mandula-szavait a mézes hetek kastélyában. „Én feljövök érte a síri világból…” Az óriás-gyermek s a sziklevél-emberke találkozása a halál ledöntött kerítése fölött. Hová viszed azt a kék takarót, László? Valaki fázik odalent a földben. Hát te, Sándor bácsi? Én egy darabka fekete fátyolért jöttem Odaátról, mert minden úgy történt, ahogyan megsejtettem, s kérdem tőled is: látod amottan a téli világot?

– Fejedet a hó belepte, Jatata.

– Olyanformán.

– Mondj mesét a hóhullásról.

– Ilyen mese nincs most a nyelvem ügyében.

 

HA LENNE IS: László dédunokája se bírná kivárni a végét, miszerint máig is őszülnek, ha meg nem haltak az ordas bajokban. Máig is tiltakoznak az elmúlás ellen. Halántékukon a korai dér ellen.

 

EGY NAPON furulyaszóval ismeretlen pásztorgyerek vonult el nyája mögött a hegyélen. Utánakiáltottam, majd Csendest magára hagyva, a nyomába eredtem, szalmakalapomat lengettem feléje. Akár a felhőknek integettem volna. Furulyás dallamának hurkában, rám se hederítve, úgy ment el, mint akit vesztőhelyre visznek.

Halántékrepesztő déli forróságban, zsibongó fejemet egy kökénybokor árnyékába menekítve, szerterajzó gondolataimat – szapora pillogatással az anyátlan méhrajt – próbáltam befogni hasztalan. Elszálltak a gondolataim is a furulyás pásztorgyerek után. Kiürült világban üres kancsónak éreztem magam.

Csak hazamehetnék már!

Az Egyetemes Kérődzés nyálcsomóit szaporítva, Csendes hátra sem nézett a kiáltásaimra.

Szalmavackában a süketnéma kutya ásítozott, és keccentett időnként a fogaival. Akár Kari barátod, László. Mióta légyfogóvá képezte át magát, a kötelező ugatás meg sem fordult a fejében. Odavakkantottam neki, az ember igazodjék a környezetéhez. Válaszként újabb legyet fogott; bőrét – a megmérgezett kutyaszavaival együtt – felajánlotta a vadászoknak.

Csak hazamehetnék már!

A zsombékos réten béka púgatott, imádkozósáskák zenekara szólt a kaszálókon. Boldog sáskák! Mikor úgy gondolják, egybegyűlnek, hangolnak, közös pengetésbe fognak. Közéjük hasaltam, velük cirpeltem: felcsaptam azután levelibékának, s voltam kuvik, tücsök és hápogó vadruca; környezetem satnya utánzata.

Nagyapám a dinnyeföldön leste az érést. Magyar ember dinnyét őriz, nem beszél. Az indáit növeszti. Nem a szótalansága bosszantott már, hanem a közöny s a magányossága, amelyben egyetlen beszélő társául az Istent választotta. Hát egyedül az ő fülére bízzuk ezután a szavainkat? Értelmetlen káromkodásaimra nem dördült meg az ég, csipkebokor sem gyulladt ki, hogy a jövőre nézve valamilyen parancsot kapjak. Ezt mondd, azt ne mondd, amazt elhallgasd a világ előtt. Majd, ha fagy, Uram, semmit se hallgatok el! Iszonyatos látványként bukkant lelki szemeim elé a kényszerhallgatás képe: halott ágak és korhadt gyökerek a vízbefúltak szederjes arcán. Hát ilyenek leszünk, ha már nincsen, akihez szólhatnánk? Akkor talán a törülközőbe motyogott fohász is több a semminél. Ha némelyek szerint meg is halt az Isten, a hozzá fűződő kalandunk parányi sugara aranyszálakkal szövi át nyelvünket.

Mint a szép híves patakra… a szarvas kívánkozik…

Mester, a bősz vihar dühöng, hullám fölé hullám kél! – vettük föl ünnepi ruhánkkal együtt ládafiában tartott szavaink köntösét is.

Mester! A rikkantó megszólítás – inastartó kisiparosok titulusa is – kiváltképpen tetszett nekem. Az égbe vagyunk bejáratosak.

Ha már mindenünnen kirekesztettek bennünket.

Az Úr dicséretének idején gímszarvasokkal népesítettük be kertjeinket, az egész apróvadas Mezőséget. Valamikor bölényeink is voltak. Vizünk tenyérnyi maradt a pocsolyapatakokban, de Véle társalkodva tengerre szállhattunk; Isten csigaházában húztuk föl színes vitorláinkat.

A harangjait is szerettem. De most hiába tapasztottam fülemet a földre, hogy hangjuk páros vágtatását halljam. A harangok nem gyalogolnak.

A kökénybokor kicsi árnyéka lefogyott a fejemről. Sós verejtékemben füstölögtem a naplencse gyújtópontjába fogottan. Már úgy éreztem: időtlen idők óta fekszem a földön, vöröshangyák között, meddő csodavárásban, és rettegve, hogy elhagyott játékaimért s az otthoni feldarabolt álomért semmit sem kapok cserébe; magam is kérődzésre ítéltetem a letarolt szavak mezején; hallgatásra és nyálkás bólintásra.

Kölcsönbe adott fiadat, anyám, visszakérhetnéd már!

Véletek, otthoniakkal, faodúban is ellaknék.

E gondolatra illendőképpen sírásba fordultam. Hogy mondtad, László? Óvó néni hallgatott a Napsütésben, én csak sírtam, sírtam, sírtam.

Sántán, bénán, sőt elméje nélkül is megél az ember. Az agyavesztettek – a gondolat terhétől szabadultan – matuzsálemi korban hunynak el. Boldogan is talán, mert bolondnak nincs törvénye, amely megkínozhatná. Mezei Robinsonként, szavainak befelé csurgó vérében naponta fullad meg a törvényen belüli.

– Meghalok itt unalmamban!

Öklömet harapdáltam.

Hűvös kéz tapadt a homlokomra.

– Mi bajod, kisfiam?

Nagyapám szavára – szégyellvén az elesettségemet – összecsombolyodtam, ne lássa a sírástól megcsúfolt arcomat.

– Csak nem akarsz itt sündisznóvá lenni?

Fordított egyik oldalamról a másikra.

Az önérzetemnél fogva állíthatott csak talpra, mert azt mondta:

– Gyermeket kértem kölcsönbe, nem gyávaságot.

– Nem vagyok gyáva! – bömböltem egyúttal föl is háborodva.

– Akkor ide sírj! A szemembe sírjál!

A szeme közé sírtam bátran.

Dinnyeillata volt az arcának.

Többé nem faggatott. Fejemet simogatta. Részéről ez ritka vereséges pillanata volt az ellágyulásnak, amit csak a tejbe aprított kenyérnek szokott megengedni. Talán épp a sok csapás miatt, ami rázúdult az első világháborúval. Mert akkortájt a két keze már nem volt elegendő ahhoz, hogy fiait, lányait a nagy diaszpórában összeszámolhassa.

Már halottastul számolt.

Mari lányának sírját Bukarestben, Sára lányáét Budapesten kereste föl világításkor a képzelet gyorsvonatain. Idegen utasoktól, falubeliektől érdeklődött: abban a messzi temetőben milyen helyt van a lányom sírja? Mari talán üzent is neki valamit, egyedül neki szólót, a halálos ágyán. Jóemberek, kik arra jártatok, semmit sem tudtok arról, mit üzent a lányom? Nehéz halála volt a lányomnak? Az idegen épp nem volt ott, vagy épp nem figyelt oda. Hogy ideiglenes ágyában a tüdejének vérét köhögő cselédlány az otthoniakat emlegeti. Ezt mondja tehát nagyapám a sárga hegyeket nézve: egymás szeme láttára kellene élnünk, magunk dolga lenne az odafigyelés, egymás szavainak megőrzése, az utolsónak bár, amelynek griffszárnyán – csatáját vesztetten – kimenekül belőlünk a lélek. Mert ha egyedül halunk is meg: szükséges vigaszunk a megsemmisülésben a hozzánk tartozók látható megmaradása; szavaik fehér törülközője a forró homlokon. Számukra pedig: erősítő hagyaték a menekülő lélek utolsó kiáltása: tudjátok-e, mire vigyázzatok?

Eleven húsba lőtt szakállas nyilai vagyunk egymásnak.

Mari végakarata sohasem jutott el nagyapámhoz. Férje bolgár volt, a haldoklónak utolsó pillanatban magyarra váltó szavait nem értette meg. Valamelyik fiútestvér föltételezett szavakat ismételt a sógor előtt, élesen megrajzolt ajakmozgással: így mondta vajon? Nem, nem így mondta, rázogatta fejét a szomorú ember. Odaveszett az üzenet. Nagyapám fölnézett az égre. Küldd, Uram, a veszteségeinket, számolatlan. Küldd csak! Büntesd, akit szeretsz!

– Eső lesz – mondta. – Nem kellene sírással fölszaporítani.

Lenyeltem a könnyem.

Hazatereltük Csendest, akitől még aznap – egy tovanyargaló zápor után – elbúcsúztam, hasonlóképpen Kelementől és a kutyától is. A zöld szakállú hadifogolynak pántlikát kötöttem – piros kiáltásként – a tobozos fejére. Ennyit elvárhatott ő is későbbi keresztapjától. A fáramászás ünnepélyes alkalmával onnan a magasból még egyszer számba vehettem az ösvényeimet. Életem reggeli óráinak fehér füstcsíkjai. Tiltótáblák alá kövesedtek. „A forgalomból kivont ösvények használata helyben bírságoltatik.” Álmaimban gyakorta nyargalok rajtuk, nyugalmasabb éjszakákon fölöttük is, szárnyas csikóként, a föld kötelékeitől szabadultan.

Zúgó fejjel ereszkedtem alá Kelemenről. Arcomat hiába fordítottam el a naptól: a szemem változatlanul káprázott. Könnyen elhittem volna, hogy tiszteletemre táncol és billegeti hegyeit a világ. A boldog gyermeknek, aki a hallgatás szájkosaras állapotából a beszéd szabadságába indul.

Szomorúan nézett rám nagyapó.

Mint aki velem jönne a hegyen túli zsúpházmetropolisba.

Egy fazék tejet, tarisznya szilvát s két sárgadinnyét kaptam szolgálati bérként. De nagyapámat vittem volna szívesebben. A hátamon is, csak közöttünk lehessen.

– Jöjjön velem, nagyapó. Ketten hazaballaghatnánk a faluba.

Hosszan és tűnődve nézett engem. Válasza már évtizedek óta a torkában ülhetett:

– A költözködés nem ingváltás. Hanem sorsváltás inkább.

Égő arcom láttán mosdani szalasztott a kútra.

Azután megölelt, s mutatta némán az ösvényt, amelyen indulnom kell.

Magyar ember, ha búcsúzik, nem beszél.

Málhás állapotomban a hegyen megpihentem.

Legelső teendőm a vezeklés volt. Férfiúhoz méltatlan sírásom miatt szégyenkezve követtem meg az önérzetemet. Más láb nem akadt, hogy előtte leborulhattam volna. Hallgatásaim kudarcának színhelyét: a zsombékos rétet, ösvényeimet, szederinda-kígyóival a tarlót, Csendes szemében az akácokat nyár végi ködpára kezdte belepni.

Nagyapám háza lassan alámerült a kék hullámzásban. Csak Kelemen pántlikája libegett a gyenge szélben, a süllyedés helyét jelezvén.

Évekkel később az öreg, szalmafödeles házat lebontották. Képzeletem néha fölkeresi. Ahol meggyűrődik a föld, ott van valahol a némaság búvárharangja. Ha megállok fölötte: borzongató sejtelem küldi felém a kölcsönállapot élményét; azzal, hogy a közös pokróc alól a Másba kívánkoztam, otthoni szavaim nélkül valóban a Semmibe kerültem. Annak előtte nem tudhattam, hogy e sokat vitatott fogalom mily közeli rokona a visszhangtalan állapotnak.

Hazamegyek tehát – az ég alól, a szabad nyújtózkodásból a közös kucorgásba. Visszanyert rabságom örömében az egyik dinnyét a fanyelű bicskámmal helyben meglékeltem.

Cukordinnye volt.

A tejbe is belehörpöltem, de két kortyolás után az elosztás jogát anyámra hagytam. A közös tányérban kanállal megvont határvonal szerint félzsebkendőnyi terület fölött enyém a felségjog. E felségjogot gyakorolva mesélek majd öcséimnek arról, hová érdemes és hová nem érdemes kívánkozni.

 

– EMBER, ember! – kiabálja László.

Nagyapa sehol sem lát embert.

A falu végén, ahol a tábla hirdeti: Cămăraşu, kétfelé ágazik az út, a jobb szára Gherla felé vezet, vagyis Szamosújvárra, ahol Rózsa Sándort kellene már meglátogatni. Ott rándítja mai napig is a szemöldökét.

– Hol az az ember, te László?

– Ott!

– Nem látom.

– Véres a keze.

– Nem látom.

– Véres a lába.

– Nem látom.

Nagyapa látja már, gyermekkori ismerőse az az ember. Mondja csak László, honnan bugyog a vére.

– Nagy seb az oldalán.

– És mit csinál?

– Reám néz.

– Menjünk közelebb hozzá.

A kereszt alatt két bárányával juh legelészik. Pásztorfiú korában Nagyapa őszirózsát is látott azon a helyen; hacsak nem a mostani fehér bárány volt az a rózsa, amit valaki elfelejtett újraültetni. Az ölbevaló bádogjézust eszi a rozsda, a fél arcát leharapdálta már.

Nézi László és azt kérdi:

– Ki az?

– Ő a Názáreti.

– Nem kamarási?

Nagyapa csak a fejét rázza tagadólag. A dolog részletesebb megtárgyalását, miszerint nem lehet mindenki pusztakamarási, későbbre halasztja. László figyelmét – szerencsére – újra leköti a váratlan elékerülő leánykamadár.

– Né, Jatata, né! – kiáltja magából kikelten. – Itt a hazug!

Kavics után nézelődik, hogy agyonüsse a leánykamadarat. Aki Nagyapa játékos kedve folytán keveredett a hazugság gyanújába, s ráadásul nem is azonos a tulajdonképpenivel.

– Hagyjuk szegénykét.

– Nem szegényke. Hazug madár!

Balkezes lévén, a kavicsot jobbra hajítja, a vádlott pedig fölszáll a keresztre. Öklét rázza feléje a gyermek. Majd adok én neked! Nem kellett volna, persze, kitalálni azt a hölgyválaszt. Meg annyi más változatát a Mondjuk-Játék káprázatainak. Mondjuk, hogy az a madár bennünket vár, pedig senkit sem vár. Mondjuk, hogy a kőparipa megeszi a képzeletünkben felizzó parazsat, miközben a botos ember joggal kifogásolja a törvénytelen tűzrakást. Mondjuk, hogy levetettük a béklyót a kezünkről, mert mondjuk: a két karunk szárnyunk is lehetne. Mondjuk, hogy mi ketten oroszlánvadászok vagyunk, mondjuk: sárkányűzők, mondjuk: boldogok vagyunk. Lám, ki se mondtuk jóformán, még bele sem melegedtünk a szerepjátszásba, máris nyakon ver mindkettőnket a Tények Törvénye. Ne haragudj rám, László, a hazugnak minősült leánykamadárért. A Mondjuk-Játékot te kezdted el, amiként a költők is az égre dobják föl az álmaikat. Mondjuk, hogy Szabadság és Egyenlőség, lobbant meg a szeme Sándor bátyádnak, és hunyt ki ugyanaz a gyermeki rajongás a fehéregyházi meszesgödörben. Nézd, az a rozsdavágta száj is szembedobta Mondjuk-Játékát a lehetetlenséggel, föllelkesítvén a tanítványait: mert aki kér, mind kap; aki keres, talál; és a zörgetőnek megnyittatik. Jól tudta pedig, hogy csodálatos játékának végén ott az ellenzörgetés: a fegyveres poroszlóké. Ajtót nyitott nekik, s hajtogatta konokul: a szeretet mindent legyőz. Ami nincs még: a szavakban lakozik. A madarak pedig nem hazudnak; mi gondoljuk magunkról, hogy a szárnyukat megosztják velünk.

– Hej Kelemen, hazaszállj!

Nagyapa újra a nyakába kapja Lászlót, nekivág az enyhe kaptatónak, elhessentvén a nyomában tébláboló régi emlékeket. A már-már történelem előttieknek tűnőket, hiszen a tegnapiak is ódonak már. Be régen volt, hogy László legelső a-hangja kiröppent a rácsos ágyból; hogy befejezték a közönyös tárgyak nyelvleckéit. Emlék már a Halhatatlan Gloire kiabáló kicsi széke is a nemzeti színekben táncoló betűivel: Asseyez-vous! Ki tudja, merre boldogtalankodik, s rúgkapál, finnugor hálóját szaggatván, a francia szakos Breton-rajongó. Talán még mindig nem tudja, hány éves korában halt meg az anyja, amiért a tiszteletre méltó Breton úr valószínűleg nem hibás.

– Most ide figyelj, László. Ha erre a kicsi útra kanyarodunk, kézen fog bennünket és egyenesen Dédiék háza elé vezet.

– Kézen fogja a lábunkat? – csombolyítja tovább László kacagva az úti metaforát, amihez Nagyapa nem szól már többet, hanem úgy határoz megszeppenten: ez most maradjon úgy, ahogy van.

Az úton véges-végig nyílnak az orgonák.

Kék, fehér és lila tülekedés a kerítések mentén.

Vendégváró lelkesedésében némely fürtös ág éppenséggel a lábuk elé veti magát. Muskátlivérnyom a porban, gyöngyvirág és pünkösdi rózsa. Nézzük, László, mit hírel a rengeteg virág. Lakodalom nyomában járhatunk, vagy másfajta boldogság váltóösvényén.

Távoli zene szól, Nagyapa megáll, a gyermek is fülelni kezd.

– Hallasz-e valamit, László?

– Hallok valamit.

– Mit hallasz?

– A hangodat hallom.

– Egyebet semmit?

– Egyebet semmi.

– Miféle beszéd? Egyebet semmi! Lehetőleg ne szotyogtassuk el a tárgyragjainkat, mert mástól azután hiába kérünk, még kölcsönbe sem adnak.

László azt kérdi a magasból, Nagyapa nyakából: mit kifogásol odalent?

Azt füstölgi, hogy az egyszer elveszett ragok, jelzők, ékezetek meg nem kerülnek. Az elhagyott esernyő előkerülhet – ha szerencséje van – a Talált Tárgyak irodájában. Ilyen iroda a szavaink számára nincsen. Az ékezetüktől megfosztott nevek, mint Gyorffy, Gyongyosi, Rakoczy, saját gazdájukon kívül – akinek orrba vert és szánalmasra facsarodott képüket elpanaszolhatnák – nincs akihez forduljanak. Tehát:

– Egyebet semmit.

– Egyebet semmit! – rikkantja László.

– Akkor az nem sok.

A zeneszó más irányt vehetett a gyenge széljárásban. Már csak a gerlebúgás hallik az égtáj minden irányából: a háztetőkről, a világoszöld lombok felhőkék ablakaiból: ku-ku-ruuz!

– A galambokat hallod-e?

– Mit csinálnak?

– Kukoricát vetnek. Most éppen románul énekelnek hozzá, azt mondják: Ku-ku-ruuuz. Ami kukoricát jelent.

Tetszik Lászlónak az ének. A gerlékhez csatlakozva kezdi maga is bevetni a kicsi kukoricaföldjét, miközben arra biztatja Nagyapát, hogy ki ne maradjon valamiként az együttesből. Már hogy maradna! Belebrummog hát füstös nagybőgőként, de lelki füleivel az iménti zeneszót is kiszűri a szélből. Ha már idill, ne hiányozzék a lakodalom sem, a múlt emlékszálain fennakadt káprázat-menyegző, régen meghalt cigányokkal, akik – az Orpheusz-legenda helyi változataként – a föld alatt is muzsikálnak fáradatlanul. Agyag Berci a prímás, akinek hírénél csak a szegénysége és gyerekeinek száma volt nagyobb, riadt, csendes éjféli órákban, amikor szél nem fúj, apróvad nem settenkedik, a bokrok, száraz falevelek mégis megzörrennek, fölegyenesedik a koporsóban, és az odvas cserefán újabb halálesetnek csujogató kuvik szavára elkezd muzsikálni. Fültanúk vannak rá. Ha magát a zenét nem is: a riadalmukat és futásukat egy kimarjult boka tárgyi bizonyítékával igazolják mai napig is. Ami hamisság lehetett Agyag Berci szívében, az a hamis dallamaiba költözött, de igazak voltak s maradtak mindig a szavai, amelyek ott hevernek csontfehéren a koporsójában: Édesanyám, hol van az az édes téj, mivel éngem katonának neveltél? Ha fogytán a szó: Nagyapa Agyag Bercitől is kölcsönözhet. A múlt őszből ittmaradt szállongó ökörnyálként tán épp az ő hegedűjének hangja tapadt puhán a füle ügyébe. Így teljes a kép, hiánytalan a hangulat. Agyag Berci vonójához, a kukoricavető galambokhoz, László fecskecsiviteléséhez a szülőház hirtelen fölbukkanó látványa is csatlakozik; elhagyott fészkét megpillantva a madár télen is énekelni kezd.

Ünnepi lépésben járulnak Dédiék pillantása elé.

A fogadtatást elsőnek az ablakfüggöny fehér libbenése jelzi.

Mögötte Nagyapa Dédi kezerebbenését sejti, bár az is lehet, hogy pillangó libbent föl a tiszteletükre, mintegy jeladásként az általános mozgósítás végett.

Nagyapa kinyitja hát az álmosan nyöszörgő kiskaput.

Félkupányi búzagaz mellől egy véka veréb száll föl gyermekijesztő nagy surrogással.

– Ne félj semmit, László. Csak verebek voltak.

László elereszti Nagyapa gallérját, hogy bátran kiegyenesedjék:

– Nem félünk a verébtől!

Csakhogy a kerekes kút mellől, a csibéit féltve, boszorkányos indulattal szökken föl, és berzenkedik rájuk egy kendermagos kotló, megriasztván a gyöngytyúkokat is, amelyek a szárnyuk ügyébe eső fára felgallyazva rikácsolják a végüket: to-kány, tokány, tokány!

– Ne félj semmit, László! Csak tokánynak valók.

– Nem félünk a tokánytól.

Nem félne valóban, ha csudálatos módon – és láncos szabadságában mégis törvényszerűleg – a levegőbe nem szállna a rongyos fülű kutya is. Boldog vakkantását abban a pillanatban küldené a vendégek elé, mikor a lánca megrándul, sovány teste pedig a túlzásba vitt lelkesedés következményeként pördül meg vállmagasságban, és vágódik hanyatt a földön.

– Ne félj semmit, László!

– Nem félünk a farkastól! – kiáltja László Edward Albee drámaíró úrral, miközben ijedten fogja csomóra Nagyapa haját.

A kutya köhög, tikácsol, és összeszedi magát, másodszor is nekilendül az üdvözlő beszédnek, amitől csak még nagyobbat suppan a kemény talajon. Akkor úgy marad, fejét csóválja, mintegy rosszallván az ostobaságát: már megint megfeledkeztem a láncomról. Pedig régóta viseli, Nagyapának nemegyszer nyújtott vele tűnődési alkalmat. Nem tudván, hogy mily keserves kutyatanulság fekszik a földön, az ijedelmét lenyelve László kacagni kezd.

– Még! – követeli Bundástól. – Még egyszer!

Most már egy darabig nem leszek bolond, rázza maradék tacskófülét, húzza maga alá vizslafarkát, pulilábát a tákolmánykutya. Véle nem is foglalkoznak többet. László ajtónyitó kacagására – mintha félrevernék a harangot – Dédi szalad ki a házból.

Először az egyik, azután a másik pampó repül a lábáról, törlőrongyot, seprűt hajít el Isten számába, és karját kitárva, mintha egyedül a napot látná, Nagyapa feje fölé küldi az örömujjongást:

– Lacika! Ó, te Lacika!

– Ez Dédnagymama – súgja Nagyapa, hogy meg ne lepődjék a tárt karú fogadtatáson, ha netán ticsi korából nem emlékezne rá.

De már fölismeri, a szemében meggyűlő könnytől bizonyára.

– Mondtam ugye, vigasztaló zsebkendőnek is jó helyt leszel a nyakamon. Né, már itt van Dédnagyapa is!

Valamivel öregesebb, de annál látványosabb igyekezet a kert irányából, a méhkasok közül. Dédnagyapa ugyanis a gyönge szeme világával megbotlik a favágócsutakban, a sapkája messze repül, fél lábon egyensúlyozva próbálná elkapni, miközben a vállára vetett báránybőr mellény ugyancsak lemarad mögötte.

– Lacika! Ó, te Lacika!

Két oldalról ketten nyúlnak érte, hogy leszedjék Nagyapa nyakáról.

Az elsőbbség a Dédnagymamáé persze, és nemcsak az igyekezet fácánfürgesége jogán; hogy mi a gyermek: a lábához kötött bölcsőringató huzalon neki üzenték meg az istenek.

A karjába veszi Lászlót, hosszan magához szorítja. Arcát az égre emeli, a két szemét lehunyja, s néma kiáltásra nyílik a szája.

Mint aki újabb üzenetet küld föl a magosságnak a bölcsőringató aranyhuzalon. Azután visszafordítja a tekintetét a gyermekre; szőlőgyökér nézheti így a legutolsó fürtös hajtását, az égben rezdülőt. Szótlanságával azt is elárulja most: hosszú életének horizontján talán e kicsi fürt a legtávolabbi érzékelhető rezdülés. Túl azon már mozdulatlan sötétségbe vész a gyermekarcot kutató pillantás.

– Ó, te Lacika! Engem ismersz-e még?

– Megmondom, ha nem szorítol.

– Nem szorítlak, csak az ölembe vettelek.

Mint a reá szabott mellényke, igazodik testének hajlataihoz a gyermek.

Dédnagyapának most csak annyi jut belőle, hogy puhára fogott mozdulatokkal végigsimogatja, lábát szorongatja. S mert érdes, árkaiban sokszor földdel tömött a tenyere: a gyermek arcát, homlokát a simább keze fejével babrálja.

– Hát én ki vagyok? Megmondod nekem?

– Láttalak – csillan föl László. – Amikor még ticsi voltam.

– Úgy van! Amikor még kicsi voltál.

Azóta be nagyra nőttél!

Hogy bújsz át az aranykapun?

Sűrű és sötétebb a hajad.

Feketébe hajlik vajon?

Gesztenyébe.

Majd csak aztán az ébenfa színébe.

Szépen érik a szemed is.

Múlt évben a szó még lepergett rólad.

Jó fürtös már a beszédje Lászlónak.

Szavakkal telik, teldegél a puttony.

Nézzétek! Annyi már a foga, mint a bárány a réten.

– Ó, te Lacika!

Mint aki röstelli, hogy egyedül csak őt ünneplik, vele foglalkoznak, Dédi karjából Nagyapára mutat László, és azt mondja:

– Elhoztam őt is.

– Őt is! Be jól tetted, hogy elhoztad. Majd elhozod, ugye, apádat is, édesanyádat is?

– Hozom – bólint László. – Kai bácsit is elhozom.

– Te pedig, ugye, itt maradsz? Velünk maradsz.

– Nem lehet. Iskolába megyek.

– Napközibe, te László. Az ilyen kicsik napközibe mennek.

Mintha máris vinni akarná valaki, a szökevények ijedelmével néz körül.

– Nem! Oda nem!

– Csak nem félsz, te László?

Már említett napközi otthonbeli kalandját a nyári konyhában meséli, miközben a rokkant lábú fűtőn szalonnás tojásrántottához fő a puliszka. A kicsi széken ül, amely Jatata alatt is szolgálatos volt az emlékezésben. Körülnéz, efféle házikóban még nem fordult meg. Fenyőfa deszkából ácsolt hangszerláda. Meleg szél dudorászik a repedésein.

– Szép hangja van – mondja Nagyapa.

– Mit énekel? – kérdi László.

– Azt énekli, hogy mesélj valamit a napközi otthonról. Mi történt, amikor oda bevittek téged. A napközi otthonba.

– Napsütésbe – kereszteli át újból a keszeg főnevet. – Napsütés-otthon volt.

Az ő képzeletében hogy is lett volna közönséges, rideg napközi!

A gyermeki gyülekezet fogalmát apja, anyja már hetekkel előbb feldíszítette, ünneplőbe öltöztette.

– Meglásd, milyen jó lesz ott, Lacika. Kézen fogják egymást a gyerekek, annyi gyerek, mint fűszál a réten, és játszanak és énekelnek.

– Mit játszanak?

– Esőhívogatót.

– Hogy hívjuk?

– Ess, eső, ess, holnap délig ess!

– Ha nem esik?

– Akkor azt mondjátok: az én hajam olyan legyen, mint a csikó farka.

Lehull a jó eső, fehér cseresznyehullás, jókedve támad a békának, madárnak. A tóparton leültök, kezdődik a felelgetős kuruttyolás.

– Békák leszünk?

– Ugrabugra kéregetők.

A frissen mosott galagonyabokrokon megtelepszik egy gyenge kismadár, ti nézitek, és elénekelitek: hozzám kezde járni, virágos kertemben fészket kezde rakni. Fűszálat fűszálra, ahogyan te rakod most magad köré a szavakat. A madarat kővel megdobálták, messzire bujdosott, de mind azt fújdogálja, visszajő tavaszra. Ha tavaszra nem jő: búzapirulásra, és ha akkor sem jő: tudom, sohasem jő.

– Sohasem?

– Egyszer mégis eljön.

Várakozó kövek leszünk. Körülbujdossa majd a földet, és itt talál bennünket.

– Mit játszunk még?

– Hadd törjem a fejem.

Csepü-lapu gongyolát^*, rabszíjra fűzött mosolygást.

Kinek mosolygását látják, bíró szedi a zálogát.

A végén jót nevetünk, sorba állunk, te leszel a körbejáró, panaszolod: túrót ettem, elejtettem, azt sem tudom, hová tettem, szél fújja a pántlikámat, kapd meg, kutya, a szoknyámat, hamm!

– Éhes vagyok.

– Maréknyi túrót hamar az előlegjátékhoz. Mind megeszed? A játéknak még csak az elején vagyunk, s már megetted a végét.

Nyelte boldogan a játékból vételezett leltári túrót.

– Elejtettem, mind megettem… hogy van tovább?

– Azt sem tudom, hová tettem. Fogd a szoknyát, kutya leszek, hamm!

Egyik kacagásból a másikba hempergett a boldog előkészület.

– Mit játszunk még ott, a Napsütésben?

– Elvesztettem zsebkendőmet.

– Itt van a zsebemben!

– Ó, nem igaziból veszett el, hanem a csók végett. Mert azt mondjátok majd: aki nékem visszaadja, megcsókolom érte.

A nagy előkészületek idején zimankós időben is elkísérte őket a játék. A Mátyás-szobor előtt és Marosvásárhely főterén értesülhettek az ismerősök: tudod, Pali bácsi, Béla bácsi? Tudod, Margit néni? Hát te, Elemér bácsi? Napsütésbe megyek, elveszítem zsebkendőmet. A gyönyörű kiskendőt? De nem igaziból.

Boldog látszatveszteségek!

Ősz végi kergetőzések a tujafenyők alatt.

– Tudod, hová megyek, Kai bácsi?

A vizslának akkor már komolyabb dolgokon kezdett járni az esze. A környéken megkezdődtek a vaddisznóhajtások, s egy napon eljött érte a Nagy Vadász, pórázra kötötte, elvitte örökre. László a kapuig kísérte, kezet fogott vele, egész délután siratta, hívta: Kai bácsi, gyere vissza. Nézd, a zsebkendőmet elveszítem, megver anyám érte. Mondjuk, hogy itt vagy még, Kai. A búcsújátékot ismételgette. Többé sosem látott Kari elnyargalt a zsebkendővel, nélküle tért vissza jó sokára. Ó, te Kai, hogy megyek a Napsütésbe? Ne sírj, ne keseregj, újat vasal édesanyád! Új nap, új zsebkendő.

– Mit játszunk még ott, a Napsütésben?

– Lánc, lánc, eszterlánc…

– Esztilánc?

– Eszterlánci cérna.

– Adjatok hamar egy karika cérnát!

– Cérna volna, karika, forduljon ki Lacika, Lacikának lánca.

– Az én láncom?

– De jól figyelj: mikor a nevedet hallod, kifelé fordulsz a körben.

– De hol a lánc? Vigyük a láncot is!

– Nem igazi, nem óralánc, nem kutyalánc, sem keréklánc, sem nyaklánc.

Persze hogy nem látszik, nem sír, nem csörög. Ott van, ott, a nyelved alatt, de nem látszik, a tükör sem mutatja, hiába nyújtogatod a nyelvedet.

– Mit játszunk még?

– Elszaladt a kemence, tele pogácsával.

– Ne szaladjon pogácsával, hanem sóspereccel.

– De ha már elszaladt! Jól tudta az a kemence, mivel nyargaljon el: pogácsával. Hogy miért? Mert nyomában a gazdasszony hosszú piszkafával.

Rímtelenül a szavak összeütköznek, a sósperec darabokra törik.

– Törjék!

– Márpedig pogácsa nélkül nincs szaladás, a játék is elmarad.

Nagyapa kénytelen volt a dolognak ellentmondani:

– Hagyd már az ócska rímeket, Nagymama! Fusson az a kemence sóspereccel.

– Nem futhat. Pogácsával-piszkafával; a versike csak így marad meg a síneken.

Olvasmányainak Hóreb-hegyén ülve, bölcsen és diadalmasan idézte Nagyapa Gyula bácsinak Kosztolányihoz hajított szavait: engedelmével tudatom, hogy mostanában ott így rímelnek:

 

Le marchand de julep Chassé de l’archipel.

 

– Hol az az ott?

– Párizsban.

– Mi nem vagyunk Párizsban.

– Akkor annál jobban igyekezzünk.

– Hová igyekezzünk?

– A klapanciák elkerülésére. Örökmécses szíveskedjék az újabb példát meghallgatni. A disznóvágáskor sivító malacról van szó:

 

És a vékony deszkák mögött Rád rohantak az emberek.

 

Gyula bácsi hozzáfűzött magyarázata szerint a rímben itt valóban humor, tartózkodás és vidéki íz bujkál. Amögött – folytatja – arra utal, hogy a költő talán hazai tájszólással embörök-et akart írni. De mégis meggondolta. Írhatott volna megett-et is, de ízlése épp abban nyilvánul, hogy mégse írt.

A kemence tehát nyugodtan szaladhat a sóspereccel.

– A sósperecet Lacika megette.

– Akkor a kemence befekszik szépen az ágyba, késő este van, Nagyapa mondjon mesét neki.

– Mondj mesét a Napsütésről.

Lesz egyszer, hol nem lesz, a Sáros utcán túl, a bronzlovason innen, lesz valamikor, holnap-holnapután egy gyönyörű Napsütés. De az olyan lesz, hogy amikor a kapuját kinyitják, az irigységtől hályog nő menten a csillagok szemére. Mert nappal is lenéznek rá a csillagok. Hamuban sült pogácsával és minden jóval feltarisznyáltan elindul majd László. Megáll a kapuban, az aranykapuban, elkiáltja magát: jertek elé, kik engem vártatok! Akkor elejébe tódul, színe elé sereglik az énekek, szavak és játékok tengersokasága. Körülveszik őt, elborítják lelkesedéssel és ragaszkodással. A dalok a fülébe, a játékok a lábára csimpaszkodnak, és legszebb jelzőikből a főnevek ezerszínű csokrot kötnek. Édesanya-nyelv az ölébe veszi Lászlót, a térdére ülteti, úgy fogja ringatni.

Hogy elaltasson engem?

Énekel majd nekem?

Dúdolni fog az Édesanya-nyelv. Az éjjel-nappal szolgálatos Nagymama, Dédnagymama, Ükanya, Ősanya, az időben elveszett derengés.

Meleget ontó kicsi vaskályha a télben.

Emlékszel, be sok didergő madarat láttunk a Maros-part fűzfáin? Akkor azt álmodtad, hogy cinkék szálltak az ágyad fejére. Attila bácsinak segítettek a költögetésben, a verset a napkeltéhez igazítva:

 

Kinyitja kék szemét az ég, kinyitja sok szemét a ház, dunna alatt alszik a rét, ébredj föl szépen, kis Balázs.

 

– Te is fölébredsz, Jatata?

Én is, más is. Piros pöttyös labdái leszünk Édesnek. Játszótársai. Felhajít a fák hegyére, a templomok tornyára, onnan már csak egy rugaszkodás az ég. Mi lesz ott, László, mikor az ég csendjét fölverjük Édes hangjaival! Utánunk tekergeti majd nyakát a hargitai pásztor, az időt a mi járásunk szerint fogja számon tartani: feljöttek a pöttyös labdák, lementek a pöttyös labdák.

Csak nyitná már kapuját az a Napsütés!

 

FRISSEN VASALT ruha illatával, kora reggeli nagy nyüsletéssel eljött annak is a napja. László úgy gondolta, hogy az ágyból egyenest a napközi otthon közepébe ugrik. Altató rongyát, annak a legízesebb sarkát szopogatva, mezítláb rontott neki az ajtónak.

– Megyünk, indulunk!

– Nem oda Buda!

Mosdás, fésülködés, tisztességes öltözködés, zsebkendővasalás és reggelizés. Ez utóbbi csak fölszólítás, anyai könyörgés maradt. Nem kell az étel? A fogmosás így is kötelező. A borotválkozás elmarad, Jatata messze van, Amerikában. Nézzétek, a fogkrémadagját már megint megette! Megmondtam, vélekedik valamelyik Arisztotelész, össze kell keverni csípős paprikával. László csak nevet a tatáros szándékon, mert apja immár kész az indulásra. Ott áll az ajtóban, a kicsiujját meg lehet ragadni.

A Napsütés felé menet, a nagyváros üvöltő forgalmában, az ódon, keskeny utcákon összetorlódott, ingázó népek bokamarjító hullámzásában a százfelé omló mindenségnek ez a kicsiujj maradt egyetlen biztos fogódzója. Griffmadárként vitte Lászlót a mesés színhely felé. Miközben az egész világnak kívánta volna újólag is tudtul adni: megyek, megyek a Másba. Eluntam itthon az alvást – egymagamban a fehér rácsok mögött. Akárhány madarat álmodom is: nincs akivel osztozkodjam rajtuk. Azt mondják ugyan: későbben testvérkém is lesz, Sárinak hívjuk majd, az egyik cinege az ő ágyára száll. De hol van még Sári? Gólyát is emlegetnek, pedig édesanyámnak nincs szárnya.

Ismerős arcok – színes bóják és borostás dinnyehéjak – úsztak el a nagy tülekedés hullámhegyein anélkül, hogy meghallották volna László kiáltását:

– Tudjátok ti, hová megyek?

Nem tudták szegények. Azt sem tudták: ők hová mennek.

A Napsütés kapuja!

Egyenruhás örömök liliputi csapatai égszínkék egyenruhácskában, Gulliver néni tekintetének sűrű hálója alatt. Mutatkozz be ügyesen Óvó néninek. Az ünnepélyes pillanat úgy kívánta volna, hogy László neve visszhangra találjon a Néni ajakán; ehelyett csak intéssel jelezte, hová igyekezzék a megszabott program alapján. Csend legyen, rend legyen, aki rossz lesz, megverem. László nem értette a román nyelven kiadott parancsot, felpislogott az apjára.

– Mit mond?

– Hogy beléphetünk a birodalomba.

Kihúzták magukat.

Üzent pedig a sárkány, hogy elindult a gyémántkastély felé, készüljenek a fogadtatására. Hajítsuk oda, László, a buzogányunkat. Hé, Napsütés, főzd a kását!

Elment az apja, jött azután a déli lefekvés ideje. Pokróc került a fejére. Óvó néni, sötét van a pokróc alatt. Miért forduljak a másik oldalamra? – kérdezte az erélyes kéztől. – Nem szólhatok a barátomhoz? Idenéz a másik ágyból, nyuszit mutogat az ujjaival. Ott vannak a nyulak a párnája alatt. Ő is forduljon el?

Közös álom, egyirányú nézelődés.

– Óvó néni, hol az ég?

Hol vannak az énekeim és a játékaim?

– Hol a kőparipám? Ki lopta el a Somostető cserefáit és a hosszú farkú pávát? Hol vannak a pöttyös labdák? Nagyapa a térdére vett, úgy mesélt nekem. Ha valamely szavát nem értettem, azt visszaszólította: ülj csak meg itten, ismerkedj Lászlóval. Óvó néni szavai hová szaladnak úgy? Nem bírom őket utolérni. A fülét bekötötte a sapkája alá, hiába kerülgetem a kérdéseimmel.

– Haza akarok menni!

De csak harmadnapon nyilvánították obsitosnak.

Akkor hazavitték, sírógörcsök kötélcsomóival a torkában. Az ebédlőasztalkán maradt a finom tejberizs meg a csokoládé, mesébe csomagoltan. Kis kosárral a karján Piroska indult éppen, bizonyára Nagymamához, a farkas pedig ott leselkedett rá a sztaniolpapír sarkában, de senki sem akarta onnan elkergetni. El, el innen! Lótnak még szólni kellett, hogy vissza ne merjen pillantani az elhagyott városra, amely kénesőre ítéltetett. Lászlót ágyúval sem lehetett volna megtéríteni.

Belökte otthon az ajtót, és felrúgta az útjába eső vitorlás hajót.

Összefutottak Arisztotelészék. Mi történt, László? A Napsütésben a pokróc alatt sötétség volt. Összekaszabolt reményeit a sírástól rekedten vagdosta hozzájuk. Napsütés? Oda vittetek engem falrahányt borsónak.

– Mit csináltál ott, László?

– Sírtam, sírtam, sírtam.

Máig is sírok, ha el nem hallgattam.

Vigasztalódj.

A gesztenyefákon túl csillámlik egy másik Napsütés. Ott vár Ella néni téged a játékaid s énekeid tengersokaságával. Kipihenjük az első kudarcot, majd oda is elmegyünk szerencsét próbálni. Mi mindenen kellett átesnie a legkisebbik királyfiúnak is, míg elátkozott kedvesét a rontás hatalmából kimenekítette. Oda megyünk, piros pöttyös labdája leszel Édesnek. Felröppent majd téged a fák hegyére, a templomok tornyára, onnan már csak egy rugaszkodás az ég. Utánad bámul a hargitai pásztor…

 

DÉDIÉK csöndben hallgatják az árnyékba borult Napsütés történetét. Meghallgatják, még csak nem is cöccögnek hozzá. Elteszik a mindennapos galibák gyűjteményébe. Az aprajához inkább, mert a nagyját ők élték át olyanformán is, hogy magát a halált látták elcsörtetni a kerítések alatt. Kés volt a kezében, emberi szavakra vadászott. A kést azután pálinkásüvegbe rejtette, hogy vidámságnak mutatkozzék. Nagyapának egy távolabbi rokona épp a minapában vette elé az üveget, s ment át vele a szomszédjához. Ének van benne, mondotta. Félnapig daloltak együtt, majd azután, hogy részeg szavaik összeütköztek, az üvegből kiszökött a kés is: markolatig merült a rokon tüdejébe és szívébe. A gyilkost tizenhét esztendei börtönre ítélték, s a halottról pedig azt mondja Dédi: rossz helyen szólt, hallgatnia kellett volna.

– Nem gyermeknek való történet – legyint Dédnagyapa, és előszólítja Jóska fiát, hozná ki az akolból a fekete csillagos bárányt, hadd nézze meg László.

Vidám rikkantással ugrik meg Jóska, majd néhány perc múlva, nyakában a homlokcsillagos báránnyal, László elé borul, és mondja játékosan a betlehemi szavakat: én vagyok a pásztorok között a legfiatalabb pásztor…

– A legöregebb most már, te Jóska – igazítja helyre Dédnagyapa a félrecsúszott időt, mert Jóska is elmúlt már negyvenesztendős.

A betlehemi pásztor meghökken egy pillanatra, mint aki tévedésből került László korának játékvilágába. Kinéz az ablakon, a régi tél, amikor még ő is kicsi pásztor volt, már sehol sem látható. Megrázza a fejét, kacag röstelkedve:

– Igaz bizony. El is felejtettem.

A bárány keservesen béget, mindenki Lászlót bátorítja, hogy simogassa meg a fejét, homlokán a fekete csillagot. Végül összebarátkoznak, ebédig játszanak. Az idő valamiképpen Dédnagyapában is megcsúszik; a betlehemi kicsi pásztor szerepét ő is eljátszotta valamikor. Áhítatos orcával nyújtja László felé a gyapjas ajándékot: ezt hoztam neked, egyebem nincsen. Ó, van egy szekerecském is! Hivatása szerint kásakorpa-szállító tákolmány, de most ő is megfeledkezik magáról; görög hadi szekérként rohan Persepolis felé a pöttöm Nagy Sándorral. Másodszori nagy ijedelmükben a csirkék, gyöngytyúkok szerteszóródnak a kertben, valóságos gólesz a majorságudvar is. Dédnagyapa nekitáltosodott paripaként röpíti – lefelé főleg – a hadi szekeret, László kigyúlt orcával kapaszkodik a deszkába, s rikkantja sűrűn: még, még egyszer! Váltásként Nagyapa fogja magát a rúd elé, majd Jóska kezd el nyeríteni, nagyokat szökkenve.

Egyedül Dédnagymama őrzi a jelen időt, miközben a cöveklábú asztalt László tiszteletére szépen megteríti.

– Most már győztetek. Elég az ostromból, a gyermeknek enni kell.

A venyigesátor alatt újra meg újra számba vétetik a család apraja-nagyja, kinek-kinek sorsa fordulata. De most főleg arra való tekintettel, hogy Lászlónak mit kellene frissiben megismernie.

– Ebéd után járjátok meg magatokat – mondja Dédnagymama.

László is kiszól a húsleves gőzfelhőjéből: olyan helyre kellene menni, ahol mese is van.

– Hát az mindenütt van – mondja Dédnagyapa, a legyintése pedig azt jelzi, hogy ebből a műfajból több van, mint kellene.

Míg László a sarjúágyon alszik, Nagyapa a cöveklábú asztalt könyökölve belehallgatózik a vasárnap délután csendjébe. A szemközti dombon, ahonnan az új rendeleteket szokták kihirdetni, ünnepi várakozás hangulatában téblábolnak a fiatalok. Tánc is lesz majd bizonyára. A román pap udvarán pulykakongregáció zajlik, egymás után szólalnak föl a taláros küldöttek. Egy kutya szétzavarja őket, s újra csend támad. Az ég felhőtlen, kék és zöld borongásban hullámzik a kiskút-völgyi dombsor; azon túl Gergely sógor csattogtatja bizonyára most is a metszőollóját.

– Az úton felfelé jövet zeneszót hallottam – mondja hosszú hallgatás után Nagyapa.

– Még múlt heti muzsika – világosítja föl Dédnagymama a nyári konyha ajtajából. – Gergely legkisebbik fia nősült. Szép lakodalom volt.

Elmereng egy pillanatra. Arcának árnyékos gödrei fölött – csujogatásba és fénybe öltözötten – újra elvonul az emlékezetes menyegző. Ha volt benne szomorúság, csak attól támadt, hogy a valamikori nagy családban ez volt az utolsó esküvő. Kiröppenteni való fiú és lány nincs több a Kiskút-völgyében. Az ifjú pár beköltözött Marosvásárhelyre, a násznép dalait elmosták a nyár eleji esők.

A muzsika mégis itt maradt, mert csattan a kiskapu, s három cigány úgy vágódik be rajta, mint három kugligolyó. A tornác lépcsője előtt – mivelhogy ittak is valahol – összeütköznek, majd rettentő igyekezettel sorba állnak, rázendítenek Jani kedvenc dallamára: giling-galang, szól a harang…

Vagyis elkezdenék, ha Jani úr a brácsást és az italtól ugyancsak megroggyant kontrást dühös pillantással és jobbjának fenyegető mozdulatával kétszer is le nem állítaná. Vissza! Elölről, a szilvaízes jézusát a részeg fületeknek! Görcsös karlendítésekkel hárman hétfelé ráncigálják a dallamot, míg végtére – úgy-ahogy – összefonódik, és elindul a maga mentén a háziak hálás figyelmének irányába. Jani úr kiváltképpen Nagyapának a szívét szeretné ellágyítani. Magyarul csak a gilinges galangot tudja énekelni, azt ismételi tehát kimerült szemmel, borostás arcát az égre emelve: gili-gala szól a horong baldagságo határtolo! A nagy nekiszánás, miszerint boldogságunk határtalan, kiváltképpen tetszik neki; ezt nem is énekeli a harmonikaszó elé, hanem beleüvölti az udvarnak, majd később a háznak mind a négy sarkába: baldagságo határtolo!

– Azt a szilvaízes határtalanságát! – lelkesedik Nagyapa is. – Mióta énekelünk mi együtt, te Jani?

Dédapa megelőzi a szóval, mert azt mondja:

– Legalább nyolcszáz esztendeje.

Akkor még van idő annak a néhány magánhangzónak és birtokosragnak a kiigazítására, egyetlen érthető magyar mondat kimondására.

A falhoz vert harangtól megrémülten László kiugrik az ágyból, s a tornácon nem elé, hanem hátrafelé szalad, ki a világból. Nagyapa ölbe kapja, megnyugtatja, hogy nem dőlt össze a ház, hanem csak a kugligolyók muzsikálnak. Hallgassuk őket. Pohár bor, huszonöt lej Jani úrnak, s ráadásul tészta, cigaretta, mivel a hirtelen vigalom úri bálba csapott át, ugyanis Jóska táncra kapja föl Dédanyát, majd azután – ülj a fenekedre, Jóska! – a váratlan betoppanó Ágnest, aki, mintegy a hangulat erősítéseképpen, menyegzői meghívót hozott a családnak. Mielőtt ünnepélyesen átnyújtaná a férje nevében is, aki Dédapának édes unokaöccse, kényszerűleg fordul néhányat a megbokrosodott Jóskával. „Táncolok. Ne mondzsa me’ nem mentem, ha hivutt.” A századok mélyéről felbukkanó szavak hallatán Nagyapa Ágnes vonásaiban is fölfedez valamit, egy távoli hasonlóság szemöldökívét, az enyhén kiugró arccsont kálvinista konokságát, ami tűnődésre készteti. Mifajta emlékeztető, honnan e rézkarc-sugallat? Álljon meg a tánc: Lorántffy Zsuzsánna! Csak nem Rákócziné, hanem Tamás Feriné. Hogy a zenészek – a kapuig ráncigálván a nótát maguk után – elégedetten távoznak, a két asszony hasonlóságának dolgát szóba is hozza Nagyapa, meg futólagosan Comeniust és az iskolák fölpártolását. Ágnes sötét szemöldökét a kacagás kétfelé röppenti: ő bizony sohasem hallott a szóban forgó Zsuzsánnáról. De mikor is lett volna rá ideje a lakodalommal járó nagy előkészületben! A Marosvásárhelyt nyomtatott rózsacsokros meghívót, amelynek verses mottója szerint az új frigyet már a csillagok megjövendölték, zavartan teszi az asztalra. Nagyapa ezúttal műfordítóként a tartalmát ismerteti Dédiékkel. Eszerint Roşca Ioan és családja szeretettel közli, hogy fiuk: Ioan, Agneta kisasszonnyal ekkor meg ekkor esküvőjét tartja, melynek vigalmi része a vőlegény házában lészen. Tamás Ferenc és neje, Ágnes ugyancsak megerősíti a kártya jobb felső sarkában a dolgot. Násznagyok: Mariana úrasszony és Mitică Stîngă úr. Ágnes tudomása szerint az örömszülők ugyancsak szorgalmas földművesek, a vőlegény pedig ipari szakiskolát végzett.

– Akkor itt se marad már férjhez adó lány a családban – sóhajt Dédanya, majd beleborong hosszan a kicsi ablak függönyös tükrébe. A szőke hajú Ágnest keresi benne, de csak saját fekete kendője libben meg, mintegy búcsújelképpen.

– Ő is elmegy tehát.

– El.

– Látjuk-e még?

– Ha Isten is úgy akarja.

A fiatalok manapság messzire szállnak a szülőfaluból. Nagy ünnepek alkalmával szoktak csak hazalátogatni.

– A szerelem célja világos – tesz pontot a dologra Dédapa. – Amit ma megszeretsz, ne halaszd holnapra. Ami pedig az Istent illeti: csak ő tudja, mit akar.

 

A SZÜLŐFÖLD nem múlik el; mi szoktunk kimúlni belőle.

Mindazzal, ami valaha is örökkévalónak mutatkozott benne. Kezdetben – ifjúságunk légelhárító ütegeinek védett ege alól nézelődve – úgy látszott: halál és romlás be nem törhet a mi szuverén területeinkre. Lám, a kiskút-völgyi ház is örökkévalónak tetszett. Nagyapám is benne.

A harmadik faluig karikáztunk el koporsót látni.

Míg a Nagy Vadászaton be nem szorultunk magunk is a körhajtásba.

Udvarunkon a koporsót nem bámultuk már, hanem megsirattuk.

Már nem emlékszem, mikor békéltem meg a tudattal, hogy reggelenként vagy esti szürkületkor ide vagy amoda szalasztva nemcsak a bakterrel, adószedővel vagy – mit ad Isten! – rubinragyogású szerelmemmel találkozhatom, hanem a közöttünk megtelepedett halállal is.

Aki azután oly vegyes vitézekké avatott bennünket. Vegyesekké, mondom, mert örökös igyekezetünkben, hogy összeszedjük magunk, nyelvgyarapító kalandjainkban az elhunytak is velünk tartottak mindenkor. A halott házak is. A kihűlt udvarok. Dermedt tűzhelyek. Velünk tartottak némely pudvás lelkű élő személynél is nagyobb ragaszkodással.

A leheletünkkel tisztogatott kicsi zsebtükörnek valamikori részei voltak; szilánkjai az összetöröttnek is. Egyik darabján a Tamás család utolsó lakodalma villódzik, oda gyűjtvén az eljövendőket is a már megtörténtek közé.

– Gyere, László, sétáljunk egyet a faluban.

Nézd meg idejében, amit az unokádnak emlékképpen rajzolsz majd az égre.

Pattan a gyermek, oly eleven az indulása, mint a leánykamadárnak; a tekintete körbeszalad, izgalmas kalandlehetőség az égtájnak minden iránya. Futunk, futunk! Csak ne lenne itt az a Másik Gyermek, aki maga is követelőzik. Emlékszel, mi volt itt? És amott? Vágjunk keresztül a kerten. Kicsi patak az aljában, de valószínűleg csak éjszaka csörgedez, titokban. Így, ahogy most látjuk; szunnyatag tócsák réti sorozata. Add a kezed, ugorjuk átal. Óceánon túli világ volt ez Nagyapa gyermekkorában. Ha idáig eljutott, a deszkafedeles házból boldog üvöltéssel szaladtak elé az unokatestvérei. Játékos hevületükben a csűrt is felgyújtották. Leégett az istálló, a szalmakazal, a fészer hombárostul-gabonástul. Aznap sült almát ettünk a fáról, de még a verés is elmaradt; a cselédmunkára Bukarestbe vándorolt szülők csak levél útján értesültek arról, hogy ők immár tűzkárosultak. Itt most nézelődjünk. Üres a ház, régi gazdái: Erzsi néném, Ferenc bátyám kint a temetőben. Ott folytatja most már a karácsonyesti köszöntőt: örömre való hálákat adjunk az Istennek… Négy gyermeke az ország négy sarkában. Kutas Feri a Zsil-völgyébe vándorolt el szenet fejteni. Feleségét, gyermekeit is elvitte, valamint az András-napi dalokat. Némelykor hazalátogat, de nincs kedve énekelni. Míg véglegesen vissza nem költözik – azt reméli, sok pénze lesz akkor –, ilyen szomorúságos látvány marad a ház. Bedeszkázott, hályogos ablakszem, a falon lecsurgó esővíz mintha könnye lenne. Deszkalépcső tövében a dudva s a gyümölcsöskertben pondrók, nyüvek enyészete. Ne félj, kígyó nincsen. Amíg vissza-visszajárunk ide, nem telepszik meg a kígyó. Igen, az ott egy új ház, Egri Pista lakik benne. A közelgő zúgást nem hallod persze. Fenyveserdeje is volt a szülőföldnek. A nép fejszecsapásai alatt múlt ki. Elmentek vele a rigók és a piros kontyú harkályok is. Nagyapa színes madártollat és fenyőtobozokat látott évekig azután is az ég peremén. A tűzre került fagyalbokrokkal, a sárga virágú somfával tűntek el innen a játszótársak is. A szerteszóródottak mint kitolt szemgolyók merednek vissza az emlékezőre. Igen, harangoznak. A harangok a toronyban laknak.

Ezen a helyen tartották a cseresznyevásárt. Amott repültek körben a falovacskák, ez az ösvény pedig az iskolához vezet. Gyerekek nincsenek már benne, más helyre költöztették őket, új iskolába. Itt álljunk meg a lombsátor alatt. Nézzünk bele a zuhogásába. Valóságos Niagara. Nagyapa műve. Elemista korában diófát ültetett ide, s mire megnőtt: szomorúfűzfa lett a furulyányi ágacskából. Szép mese. Volt egyszer egy gyermek, diófát ültetett, mire észrevette, szomorúfűzfa lett belőle.

– Itt is megállunk.

– Miért?

– Nézelődni.

– Miért?

– Innen eltűnt egy régi ház.

– Miért?

– A lakói szerteröpültek.

– Miért?

– Pitypang.

– Miért?

– Olyan volt az időjárás.

– Miért?

Miért, miért, miért?

A réginek a helyén új házat épített valaki. Miért? Mert az ember olyan madár, ki a madárral ellentétben szívesen költözik elhagyott fészekbe. Dédanyáék tizenegyen voltak testvérek. Annyi felé szóródtak innen. Az új otthon: ismeretlen, diadalmas család előnyomulásának főhadiszállása. A piros vaskerítés mögött gyerekzsivaj, trombitaszó. Várandós asszony – kis tarackos ágyú – fordul a kapunak. Megcélozott szándékában azt kérdi Nagyapa szinte röstelkedve: szabad-e belépnie? Kit keres? Nehéz lenne megmondania. A tarackos asszonynak puska is van a tekintetében. Ó, nem, nem akarom az életüket leltárba venni. Magam is leltári alanya vagyok a Számontartásnak. De még a Szemmeltartásnak is, ezzel a gyerekkel együtt, akivel, tetszik látni, meghosszabbítottam itt magam, hogy átlássak a vaskerítésen. Hogy mi végett leskelődöm? A mi portánk volt ez valamikor. Házunk, mármint a Székely családé, csak vályogból épült, nem úgy, mint ez a mostani: kőből és betonból. A kerítés deszka volt, meg sövény is volt, ki- s bebujkálhattunk a kutyarágta likon. László Nagyapa kezét ráncigálja; másfelé irányítaná. Elég legyen a gyöngyhalászatból! Egy régi emlék van itt. Alá kell merülni a múltba. Nem időzünk sokat. Csak egy pillantást vessünk az udvarra. Meg a régi kertre. Nézd az öreg körtefa tőből kiszáradt karjait.

– A gyümölcsöt le kellene szedni róla.

– Édes körte?

– Nem gyümölcs az még. Csak sümölcs.

– Hol a sümölcs?

– Dédapának az orra tövében.

– Miért mondod, hogy körte?

– Mert itt jártam húsz esztendeje: akkor a fa tele volt érett gyümölccsel.

– Jatata, meg vagy gajdulva.

Jól mondod, László. Az ember pusztul, mert nem felejt. A feledékenyek megmaradnak, de füstre tehetik az életüket. A körtefa közelében állott a csűr, benne sarjú; menyegzői. Egy szippantás belőle: félholdnyi kaszálónak az illata. Menyasszonyi fátylát itt vetette volt le Dédanya. A csordultig telt lakodalmas házat is látja Nagyapa. A déli órákban mintha csak innen jöttek volna a kábult muzsikusok. A hangjukat most is hallani még valahonnan. Az imént keletről, most meg északról szivárog a dallam. Ez már nem a giling-galangos ének; mintha térdére borulva sírdogálna valaki. A frissen szerzett várát védő asszony újra megkérdezi: tulajdonképpen mi végett nézelődik itt az elvtárs? Minden a mienk, senkinek semmi köze hozzá. Ezt mondaná egy másik háznak is a tulajdonosa; abban Rebekáék laktak a hatvanas évekig. Tatarozgatták, díszítgették, Gyurka sógor azután odavágta a vakolókanalat: elmegyünk innen! Muresán bácsival köménymagos mellett egyezkedett: mennyit adna a kis belsőségért? Elveszített ön valamit? Volt itt egy koporsó. Istenem, azt már elvitték. Ott kellene lennie a kis udvar közepén. Minden ott van, ahol először megláttuk.

 

ANYÁM SÍRÁSÁBA fogózkodva rohantam idáig a réteken átal. Székeken állott a különös alkotmány; fényes ormán végigsiklattam a tekintetem. Koporsó, mondogattam az első találkozás kábulatában; ilyen tehát a koporsó. Lábtól fejig három hangsúlyrebbenés a kiejtésben; a kezdet és a vég három fekete szótaglépcsője; az utolsónak csúcsán nagyanyám, Dezméri Máriskó riadtfehér homloka, két csukott szeme akár egy ledöntött gótikus torony két bezárt ablaka. Elmegy mindörökre, mondta a pap. Holott megérkezett. Két sor székre telepedett. Élőmeleg babusgatásaiból kiesve, más csillagzatról jött idegennek néztem őt a gyantaillatú Szóban. Különös változás a gyermeki tudatlanság évei után: valaki orvosért szalad, és megérkeznek a halottaink. Öt esztendőm szintjéről néztem föl rá, s a váratlan találkozás ijedelmével mondogattam: koporsó. Ilyen vagy tehát. Új főnevem szemléltető eszköze. Előkerült végül – honnan? A kezünk alól, mondta Jóska bátyám, az asztalosműhelyből. Pislákoló rőzsetudatomban csak pernye volt annak előtte; felnőttek gondjából kiszakadó jelentéktelenség, nyomtalan tovalibbenése valaminek, amihez – a belső dimenziótlanság boldog állapotában – nem volt, nem lehetett semmilyen tapasztalatom. Balladában, mesében is föl-fölbukkant a koporsó, melyet én – eladdig birtokolt világom leltára szerint – konokul csak ladiknak neveztem. Vagy csolnaknak, amiben magam is ringatóztam néha. Lovai közé csapott az ember, markában remegett a korbács, gyűrött kalap alól villant a gyászban bevérzett tekintet: hozom a koporsót! Valamit, aminek hirtelen végzetes fontossága támadt. Törhettem a fejem: ugyan mit hoz vajon? A titokzatos, nagypéntek-színű szót csak fülem fogadta be; mint korai vendéget, a tudatom elutasította. Koporsó, mondogattam, és körülhallgatóztam; kalapácsot és göröngyhullást észleltem benne, hosszú útnak porát – fújd el, jó szél, fújd el! – anyám orsójának aritmikus pergését meg csipetnyi sót is – az ínyem jelezte –, de lényegében fölfogott látványként ismeretlen maradt előttem.

Míg ez az udvar ide nem szólított a veszteségekben edzett rokonsággal együtt.

Fázósan topogtam a kora tavaszi hóban. A hideg reszketett-é bennem vagy a félelem? Sorsunk nagylelkűségéből ítélve: mind a kettő bizonyára. Miért is vonna meg tőlünk valamely reszketést, ha csak egy módja van is az ő különös – éppenséggel ránk szabott – dédelgetésére? A koporsós cirógatásaira. S mindenkori széjjelszóratással a jóságos keze ügyében.

Testi-lelki didergésem alatt mocorgott bennem a várható – még csak ezután várható! – fordulatok fenyegetése. Ami elképzelhetetlen volt: tapintható, tárgyi valóságában állt előttem. Titokban megérintettem, majd fölnéztem anyámra: látja-e vajon a könnyein át, hogy mi került elibénk? Koporsó, mondtam neki magyarázólag. Bólintott. Az, fiam. A nagymamáé. Nagymama pedig ezután a koporsóé. Értem már! Elmémben az új összefüggés – villámrándulásnyi idő töredéke alatt – szinte csattanva lépett működésbe. Ők tehát elválaszthatatlanok. Váratlan metamorfózisában a pernyeszín szó egyenrangúvá tett engem a felnőttek gyülekezetével; értelmének teljes súlyával zuhant eladdig összekuporgatott fogalmaim palatáblájára.

Most már nemcsak hogy reszkettem előtte: meg is csodálhattam. A Legelső Látvány keltette borzongással, különös kéjével is az ismerkedésnek.

Ilyen lesz tehát az enyém is.

Formája és jelentése: a szónak tökéletes hangalakja. Nyelvünk remekműve. Tárgyi modelljét az asztalos honnan is vehette volna, ha nem épp az elmotyogott kívánságból: mester úr, ha lenne szíves egy koporsót… – az ajkunkról leröppenő háromütemű antifónát, a rendelés miniatűr lenyomatát figyelve közben.

Colstok és szögmérő: mellékes eszközei a mintavételnek, amit nyelvünk már eleve véghezvitt a halál ténye előtt, mintegy arról is gondoskodva, hogy koporsókészítő mester híján a szavainkban ravataloztassunk föl.

Sokat időztünk itt, azt mondja László.

– Ki lak itt, Jatata?

– Itt lakott valaki.

– Te láttad?

– Én még láttam.

– Mit láttál, Jatata?

– Magamat láttam.

– Udvaron láttad magamat?

– Magamat, amikor még kicsi voltam.

– Te mikor voltál kicsi?

– Nagyon régen.

– Mikor nagyon?

– Tegnap.

– A tegnap ott van az udvaron?

– Ott van valahol.

– Nem látjuk, mert elbújt?

– Bújócskázik.

– Menjünk be, és hozzuk ki onnan.

– Azt nem lehet.

– Miért nem lehet, Jatata?

– Nagyon nehéz.

– Ketten sem bírjuk el?

– A tegnapot százan sem.

Hát ez baj. László belebonyolódott a tegnapnak az udvarról való kihozatalába. A hüvelykujját kezdi szopogatni; zavarából az mindig kisegíti. A szomorúságát is enyhíteni szokta. Azt mondja tehát a kedélynek újabb talpraugrásával:

– Ha nem lehet a tegnapot, hozzuk el a másikat, Jatata!

– Melyik másikat?

Hunyorogva néz föl Nagyapára: most te szopd az ujjad, barátom.

– Ki lehet vajon az a Másik? Kit kellene onnan kihozni?

– A holnapot – mondja László.

– Azt nem kell hozni.

– Félünk tőle?

– Akár félünk, akár nem: jön az magától. Ó, nem is jön, hanem vágtat.

– Mint a mozdony?

– Mint egy mozdonycsorda.

– Ajaj! – rikkantja László.

– Bizony, bizony – rikkantaná Nagyapa is, ha szemébe nem szökne hirtelen az időhatározók közös birtoklásának aránytalansága.

Csupa holnap vagy, te László. Én meg csupa tegnap. Ez így igazságos, a dolog veleje tehát le van tárgyalva.

– Hej, Kelemen, hazaszállj!

Igyekezzünk minél távolabb a régi udvartól, a közepében megismert kiskorú szótól, amely velünk együtt nőtt fel az időben s éppenséggel a mesék táltos fiaihoz hasonlóan: szemlátomást, amidőn a hat komor férfiú a vállára emelte; a pernyeszínű szót gyászkoszorútól megfosztottan a szekérre föltette.

Hogy valamiképpen a segítségükre legyek: a gyászolókkal együtt a terhét sirattam; a háromütemű antifóna értelmét, amely – sejteni kezdtem akkor – nem az erdők fenyőfáiból, hanem belőlünk vétetett.

Mint valamennyi szavunké különben.

Egymillió szavunké.

Mert ha egy is akadna köztük – legyen bár a legrongyosabb pesztraszótagocska –, mely nem a húsunkból szakadt ki, azt nyugodtan a szélbe hajíthatjuk.

 

HOL MUZSIKÁLNAK azok a cigányok? Mintha láthatatlanul is a fülünket kerülgetnék, pedig bizonyára más célja van a bódorgásuknak. Egyszer innen, majd onnan szivárog föl a siratódallam. Szélben lengedező bánat a szétszórtan épült házak között. Lászlónak az az elgondolása támad, hogy vessék magukat a nyomába, kerüljenek elébe, közelítsék meg oldalról, vagy éppenséggel a levegőből, valamely háznak a tetejéről ugorjanak a cigányok nyakába. Sietve indulnak a református templom irányába; annak a tövében eszi a penész Nagyapa játékait, a föld alá rejtőzött rézgombokat és a gyermekesküvőket. Szinte lábujjhegyen kerülnek az Úr házának háta mögé, mert odabent Szenczi Molnár Albert énekelteti a megfogyatkozottakat. Hallod, Jatata? Ott vannak benne. Azok mások. A zenészek már a dombon túl lehetnek. Szaladjunk, László. Ott sincsenek. Velük együtt eltűnt az égmagas vörösfenyő is, amelynek cinkos lombja alatt a szivarozás tudományát tanulta Nagyapa. Körbehallgatóznak, László arca sugárzik a dallamhajtás izgalmától. Üldöztek ők már ketten farkast, oroszlánt és fekete párducot; muzsikavadászaton még nem voltak. A valamikori fenyvesen túl a szomszéd faluig nyúló szakadékos legelő kezdődik. Abból az irányból hallatszik a ritmusában botladozó brummogás.

– Közelítsük meg, László.

Szelíd gyanakvás az arcán: vajon érdemes-e? Nemrégiben egy látomást – hamis madarat – szalasztottunk el. Most, ha minden jól megy, a fülünk fog elkápráztatni. De menjünk csak! A néptanács székházán túl, Kemény Zsigmond sírjának közelében a táj néptelen; egy-egy vadrózsabokor, magányos akácfa bukkan az útjukba. Cigányt sehol sem látni. Szivárog mégis, mintegy a föld alól, a keserves dallam. Varázslat, mondja László. Jani úr a társaival vadrózsabokorrá változott.

– Nézelődjünk!

Két holló húz el a fejük fölött.

– Megkerültek! – kiáltja László.

– Nem idevalósiak – mondja Nagyapa. – Meg azt is tudnod kell, hogy ezek a mi cigányaink nem tudnak repülni.

Elegendő mégis, hogy a repülés szóba került. Bár szakadékos a talaj és telve mindenütt botlasztó vakondtúrásokkal, tekintetüket folyton a magasba vetik. Elbolyonganak egészen a legelő aljáig. Ott egy bozótos martnak a folytatásaképpen lábuk alatt elindul az agyagos talaj; a dallamhajtók lecsúsznak egy szakadékba. Rémületüknél csak a cigányok ijedelme nagyobb, László ugyanis a brácsásnak a háta közepére huppan, Nagyapa kicsi híján a bőgőt veri széjjel, míg Jani úr a nagyot nyekkenő harmonikát emeli a feje fölé.

– Atyaságos Dumnyezó-Istenünk!

– Baldagságo határtolo! – hajítja közéjük Nagyapa a jelszót, amitől a zenészek boldog igyekezettel próbálják újra összeszedni a szétesett éneket.

A galiba örömére körbejár a félliteres üveg. Köménymagos párában úszó tekintetét Jani úr baráti ragaszkodással veti Nagyapára és Lászlóra.

– Nem gondoltam volna – mondja –, hogy itt is találkozunk. Itt, a szakadékban.

– Akik keresik, megtalálják egymást.

Kicsi időre, míg Lászlóban elcsitul az ijedelem, az eszmecserét fel kell függeszteni. A gödörbe eséshez nem szokott hozzá, ahhoz sem tehát, hogy a bolyongás gyanútlanságában egyszerre három cigánynak a nyakába potyogjon. A somostetői kőparipával biztonságosabbnak mutatkozott az utazás. Mert az Mondjuk-Játék volt, a szabadon választott lehetőségek szivárványfonása; ez a mostani Helyzet, ami játéknak immár nem nevezhető, s a választás lehetősége csak egyetlenegy benne: a Tudomásulvétel, a kerítéstelen magasság után a várható vermek valamelyike. Az ember legelső dolga tehát, hogy körülnéz benne. Kortyintásnyi víz kellene most, László, de fontosabb ennél, hogy a nyakunk nem szakadt meg. Ülj az ölembe, nézd, Jani úrnak be jó kedve van. Pedig őt sem a vidámság hozta ide a gödörbe. Gyászol valakit; flótája volt az embernek, majd azután meghalt. Semmi se maradt utána, csak néhány emlékezetes hely, ahol – Jani úr szerint – valami fontosat mondott. A faluvégi keresztútnál fölsóhajtott: két út áll előttem, melyiken induljak? A kocsma előtt azt kívánta a cimboráinak: éljetek sokáig, s haljatok meg hamar. Ezt sem illik elfelejteni, valamint ehhez hasonló mondásait sem, amelyeknek színterét ősi szokás szerint a temetése napján kellett volna muzsikával megszentelni, de a szakadó eső miatt nem tehették meg. Itt, a gödörben, amidőn egy csütörtöki napon beléesett, kijelentette: olyan jó dolga van, mint a kutyának a kútban. Jani úr szerint hasonlóképpen emlékezetes marad Nagyapának az a megállapítása is, hogy baldagságo határtolo; halála után az ő emlékére is el fognak ide zarándokolni. Nagyapa köszönettel veszi tudomásul a megtiszteltetést, majd számba veszi szavainak nem közönséges színterét is. A szemfedőnyi égen nem látszik már a nap, de sugarainak oldalfénye melegíti a sárga agyagot. A földnek fehér csontjaként terméskő villan a nyirkos hajlatokban. Árnyéklevelek apró foltjai remegnek az egybegyűlt arcokon s a néma hangszereken. Fölöttünk egy vadkörtefa, mondja a kontrás, akinek most olyan a szeme, mint a csipkebogyó. A képzelete azonban nem lehet dérütött, mert hozzáteszi, hogy a szellőben meg-megsurranó fácska ide-oda hajladozik, ahányat lát, annyit szeret, minden bolond szél után elindul. Valami baja lehet neki is az asszonyi természettel. De mivel nem asszonyok miatt keveredtek a gödörbe, Nagyapa a csapodárnak nevezett vadkörte felszín alatti kínlódásait, lombhangjának megtartó igyekezetét veheti számba, míg néhány percet szunyókálnak a cigányok. Ugye, nem ijedezel már, László? Nem, a kicsi fa nem dől ránk. Kapaszkodó és szívó gyökerei egy görcsbe rándult sárga kéz sebes ujjaiként markolják a málló földet, napi táplálék után kutatva. Két-három szem gyümölcsöt ha fölnevel, már azzal is tisztázta magát az őszi számbavétel előtt. Vackorbeszéd, vackorszó, de több a hallgatásnál. Nézd a gyökereit! Az omlásban szétszakadottak: feketén száradó zsigerek és szívós izomrostok; a kuszaság halott ábrái a látszólagos értelmetlenségben. A megmenekültek szinte látható, ujjbeggyel kitapintható remegéssel fúrják magukat a mélybe; néhány molekulányi nedvesség, a repedésekben elfolyó esővíznek parányi, elcsent áldása odafönt: a körte szavainak sovány dajkája. Némelyik ostoros gyökérszál az üres tér fölött kúszva igyekszik göröngytől göröngyig, a patkányjáratok rágcsálóinak kiszolgáltatva, kérészéletű gyökérszőröket újraszaporítva és védősüveggel ellátva a percenkénti sebesülésben. Kidugjuk süveges fejünket a föld repedéseiből, várakozunk, körülkémlelünk: lesz-e eső, kortyintásnyi bár a szárazság portölcséreiben? Volt egyszer egy újévi ablakunk, a hórácsai mind leolvadtak, szerteszivárogtak a földben. Ide nem jutott belőlük. Valahonnan kicsapott mégis a nyirok, sárga izzadmány idelent az agyagkoponyák homlokán. Ha te fölmész oda, László, körtegyermeknek a fára, jöhetnek száraz szelek is; idelent az agyagkoponyákon kicsapott a gyümölcstáplálék: nitrogén, foszfor, kén, magnézium, kálium, kalcium, de még vas is, mit a mesebeli Vasgyúró az izmaiban hordott, nem ütés végett, hanem csak az Ütések ellen. Te is feljössz velem körtének, Jatata? Én itt maradok süveges gyökércsúcsnak, táplálékszerző gyököcskének, láthatatlan háncsedénynek, protoplazmával telített gyökérszívkamrának: ozmózisnak a földcsuszamlásokban, és ha lekiabálsz hozzám az ághegyről, azt is elmondod, milyen a világ odafönt.

– Alszol, Jatata?

– Nem alszom. Egy mesét gondoltam el.

– Elmondod nekem is?

– Csak másszunk ki a szakadékból.

– Addig hányat kell aludni? – kérdi az ő szokásos időmértéke szerint.

A zenészek először a féltett hangszereket adják föl rendre a szunyókálástól fölfrissült, mélyből kikecmergett Jani úrnak. Azután elmennek másfelé, ahol az elhunyt barát ugyancsak mondott valamit.

 

PEDIG A REFORMÁTUS templom mögötti dombon kellett volna megtelepedniök. Nagyapa folytatja helyettük az emlékezetes szavak helyének megtisztelését. Sok a zarándokhely, mindet bejárni most nem lehetne. A nyakamba vennélek most, László, de ha erre járok, nagy kövek nyomják a vállamat. A gödrös példa szerint hét nap, hét esztendőt kellene járnunk a valamikor elhangzott Szavak nyomában. A diónak ültetett szomorúfűzfám alatt látom Tóth Károly tanító urat, kezében a mogyoróvesszővel. A mogyoróvessző vége suhogva írta vércsíkos szavait a tenyerünkre, s mi elátkoztuk magunkban a kántortanító urat, pedig a büntetéssel is javunkat szolgálta. Hogy hívják azt a madarat? Azt a madarat madárnak hívják. Ó, te zsiványfajzat! Azt a madarat nem madárnak hívják, hanem őszapónak! Gyatra nyelvünket a tenyerünk sínylette meg. Térdünk is némelykor a kukoricán térdeplésben. Messziről jött ember volt, nyelvünk bőtermő vidékeiről való; dadogó beszédünk hallatán s a hol ezért, hol amazért bezárt iskola miatt káromkodva, kékre gerjedt valósággal a szörnyülködéstől: atyaságos istene a nyelvi abroncstalanságnak! A küllőitekre fogtok szétesni! Ó, ti rothadó kerékagyak, haszontalanul hányódó dongák gyülekezete! Míg nem lesz iskolánk, a templomba veletek! E helyen, ahol üldögélünk, László, Tóth Károly tanító úr az ég alatt rendezte be nekünk az elemi iskolát, tintás padok helyett a fűre ültetve bennünket. Füvek, fák és madarak nevére tanított; képzeletünket visszavezette régi, felleges időkbe; tatár és török hadakat vonultatott föl a környező hegyekbe, majd énekeltetett is; Szenczi Molnár Albert volt a mindenkori sugallata. Ketten jönnek elé most a szomorúfűz alól. A szakállas, látod, Molnár Albert bátyánk; a tanító úr szokása szerint a huszáros bajuszát fényesíti a fehér zsebkendővel, miközben reánk mutogat; nyisd meg, Uram, a szájukat, ha lehetséges, mert én nem bírok már velük, nem győzöm a küzdelmet a hallgatásukkal.

– Megint aluszol, Jatata?

– Most hallgassunk egy cseppet. Két ember jön az úton fölfelé.

– Nem látom őket.

– Kicsi voltam én is, mikor elindultak.

– Azóta jönnek?

– Bandukolnak, láthatatlanul.

– Varázslat! – csillan föl a gyermek tekintete. – Játsszunk varázslatot. Mondjuk, hogy nem látsz engemet. Én se téged. És keressük egymást.

– Akkor hunyjuk le a szemünket.

Lehunyják a szemüket, csak a nevetésüket nem bírják kilobbantani.

– Jatata, félek, ha nem látlak. Fogd meg a kezem.

Így várják az elvarázsoltak közeledését. Mintha minden rájuk figyelne most; nagy csend támad körülöttük.

Azt várja talán ez a csend, hogy hajdani hívők serege szólaljon meg a sírkővel beültetett hegyoldalon.

 

SOKAN ELHALLGATTAK MÁR.

Szenczi Molnár Albert tatárjárást, törökdúlást átkozva még mindig énekelteti a magyar századokat.

Mellette, fölötte számtalanszor fellobbantak, és ódonságokat emésztve, régi kínokat újakkal tetézve hamvukba hulltak az Eszmélet erdőtüzei. Az emlékezés nem látja már a reformátorok zord Istenét, az engesztelhetetlent, arcán a predesztináció vérfagyasztó szigorával. (Cselekedjetek, amit akartok: jó vagy rossz sorsotok meg van pecsételve.) Az ószövetségi kép, a négyszáz éve még oly eleven Legfelsőbb Lény, vizeket terelő mozdulataival, kénesőlélegzetével, hegyeket robbantó pillantásával és homlokráncában a végtelen idővel, mítoszba költözött már. Azt gondolhatnók: Molnár Albert is.

De Molnár Albert még mindig énekelteti a magyar századokat.

Mint a lőtt lábú madár, amely nem képes leszállni, örök időkre csapkodó szállongásra ítélten hallatja sebesült hangját a magasban, Istenét kiáltva, hol szelíden, hol panaszharagosan szólongatva s némelykor épp álmából ébresztve a hatalmas szellemet. Hová tűnt el vajon az a lőtt lábú madár a kicsi tó fölött?

 

NAGYAPA fülében újra megszólalnak az orgona hangjai. Tóth Károly uram ujjai szabadították el a hangokat, miközben a lyukas fújtató meg-megnyekkentette a dallamot. Árkos nyakú, kopaszra nyírt fejek a tölgyfa padokban. Gyöngyösen villanó és üres feketén megnyíló szájak a kőcímeres Szó-Szék előtt. Sejtik talán, de nem tudják, mit énekelnek. Azt legföljebb: hogy Mi énekelteti őket. A hétköznapokon felgyülemlett kérdések; az égről visszahullottak. Valamikori önmagunk hangjai a Psalterium Hungaricum-ból, Nagy Nyomorúságok esztendeiből: törd meg, Uram, azoknak fogait, kik ellenünk tusakodnak; kiknek szájából, mint rókalyukból, büdösen jönnek elé a tisztának és illatosnak mondott szavak; torkukból, mint koporsóból hengerednek elé; nézd, Uram, e nyitott szájakat! Öklendeznek, agyarkodnak, iszonyatos, sívó oroszlánok; láttukon csontjaink helyükből mozdulnak, szívünk viaszként megolvad, beleink üszkösödő sebek; felzabálnak bennünket, Uram, tömik velünk a bendőjüket, velünk és gyermekeink gyermekeivel; rendezd úgy valamiképpen, akadjunk torkukon; és ha kiköptek, vegyél a te szárnyadnak árnyékába; haragos orcádnak puszta színe őket megemészti; ha nem óhajtanád orcádnak színét rájuk pazarolni: íjadat vedd elé, azt is megmondanók, hová célozz, Uram: egyenest az álnok szemük közé; de jól nézd meg őket, formájuk és nemük változatos; dühös bikák vettek minket körül, lányaink sírnak alattok; orrszarvúak is vannak közöttük, veszettül fújtatnak ellenünk, és bármerre nézünk: erőnk, mint a cserép; nyelvünk az ínyünkhöz száradott, kezeink, lábaink átszúrva, ruháinkat a latrok széjjelosztogatták magok között. Hol késik, Uram, a bosszúállásod? Egyetlen szavadba kerül, s ember és szarvas idétlent szül e világra. Perelj, Uram, perlőimmel; szeleiddel őket megfutamítsad, ellenünk font hálóikba gabalyítsad; rontsd meg karjukat, ha már levágni nem akarod; az igazságot te igen szeretöd, a hamisságot viszontag gyűlölöd. Valóban gyűlölöd? Akkor tegyél is valamit érettünk! Kelj fel tehát, ne aludjál; öröködbe, ím, pogányok jöttek és elszaporodtak, mert őhozzájuk volt jókedved, miközben hasunk és reményünk a földhöz ragadott; Dávid fiad, szorgos gyülekezeted, szitkos szájú pogányok kényére jutott; selyembe göngyölt nyelvük, akár a tőr, s minden beszédjük mordályság; egyedül a te kezed szabadít meg minket; mint a kiöntött víz fognak szétloccsanni a gonoszok, s vérükben, Uram, a lábadat megmoshatod; kiáltásunk halld meg, Isten, vedd füledbe a mi könyörgésünket; lelkünk színéig érnek már a fullasztó vizek; apaszd, Uram, a mi nyomorúságunkat, engedd szóhoz jutni szánkban az éneklést; kétfelé választhatnád még egyszer a tengert, de jobb kezed a kebeledbe dugva, nem látjuk már jeleit erődnek, s közöttünk immáron nincs próféta. Átkaink özönvize után ki fogja hát szárnyára bocsátani a reménység és megnyugvás olajágas galambseregét? Mindhiába, hogy szavunk, mint a kohókban tisztított, hétszer csapolt ezüst, nyelvünk, a galambszárnyszépségű, árvaságra ítéltetik, mert közöttünk immáron nincsen próféta.

 

– MEGHALTÁL, Jatata?

– Nem haltam meg.

– Nem tudtad kinyitni szemedet?

– Varázslat volt. Abban egyeztünk meg.

– Ők hol vannak most?

– Kicsodák?

– Akik elindultak, mikor kicsi voltál.

– Jönnek valahol. Vagy mennek valamerre.

– Mit láttál, mikor lehunytad szemedet?

– Szállongó fekete pernyéket.

– Honnan szállnak?

– A szememből.

– A pernye micsoda?

– Madár. Icipici fekete madárka.

– Nem akar kirepülni a szemedből?

– Ott van a fészke.

– Fészket rakott icipici fekete madár a szemedben?

– Ott szereti. Amerre nézek, a madár is arra repül.

– Énekel is?

– Nem énekel.

– Nem tud énekelni?

– Nincs hangja. Csak röpködése.

– Nézem a szemedet. Nem látok madarat.

– Mit látsz?

– Esőt látok.

– Esik bennem az eső.

– Bennem nem esik, Jatata.

– Szép idő van a szemedben.

A szülőfalunak ez a kicsi szegelete tükröződik benne. Fehér és lila csokros orgonabokrok; egy ferde kiskapu, sövénykerítés; a frissen kövezett út kanyarulata; visongó gyermekekkel az óvoda udvara; Edelstein úr valamikori udvarán az új ház, mellette papi lak, labdarózsás virágoskert, tanácsház és templomtorony, lovas szekér – a bakon öreg kocsissal, mellette fiatal tanácselnökkel –, tűzoltó gép, arasznyi csermely, füstölgő kémények; műtrágyával megrakott, piros-sárga orrú teherautó, mely nagy sietségében hatalmas porfelhőt kavar; a porból öregember bukkan elő, két kenyérrel a hóna alatt. A tovarobogó gépkocsi után bámul elképedten, majd a sapkájával kezdi leporolni a kenyeret. László azt kérdi: vajon mit művelt az a kenyér, hogy meg kellett sapkázni? A dolog tisztázása közben Dédapa megroskadt alakja tűnik föl a szomorúfűz alatt. Lassú igyekezettel, fejét kissé előreejtve bandukol a porban, meg-megbotolva; a szemére telepedő zöld hályog akadálykáprázatokat vet némelykor a lába elé.

– Siessünk, László, Dédapa elébe!

A zöld hályog a színét nem mutatja. Galambkék mosolyával és szelíden szemrehányó szavaival azt kérdi Dédapa:

– Ugyan bizony hol tekeregtetek?

– Nézelődtünk, varázslatokat műveltünk.

– Aki teheti, nézelődjék – mondja Dédapa, a varázslatokról pedig nem vélekedik.

– Úgy láttam, megbotlott az imént – mondja Nagyapa.

– Igen, megbotlottam.

Szemérmesen és kínos mosollyal ismeri el a botlást, a százforintos lovat is fölemlegetvén az ugyancsak bocsánatos botlásával. Nagyapa nem ért egyet az önvigasztalással, hanem orvost, kést, operációt sürget, amire Dédapa legyint, és azt mondja:

– Nem én látok rosszul, fiam. A világ mohásodik körülöttem.

Talán épp ezen tűnődött, és tekintete messze kalandozott a kezdet kristályfényű ígéreteinek kirakóvásárai felé, mikor a kő a lábának ütődött. Az ő lelkesedésének sátrait az idő széjjelverte. De csak a minapában is be tiszta és ünnepi volt a pillanat egy száműzött sírhant mellett, a cigánysor végén, a kökénybokrok között. A Maros mentének üzenete és nagy útra kelt kegyeleteképpen hetven iskolás gyermek Bartók-dallamot és egy virágmintás amforavázát hozott a regényíró sírjára. Kemény Zsigmond önkéntes titkáraként a vázát Dédapa ültette el, simította porhanyóra tövében a földet. Valóságos kis emlékünnepség szónoklataiként a vázaültetést a virágok követték. Okkal bizonyára, hisz maga Jani úr is elismerné, miszerint a regényírók is mondhatnak emlékezetes szavakat, megszentelvén ilyenformán a földet, amelyen megfordultak, s amely rájuk fordul végül.

– Kimentem, fiam, megnézni: élnek-e még azok a virágok.

– S élnek-e?

– Ellopták a vázát.

Akár egy Kemény Zsigmond-i látomás: oly zúzmarás-jégcsapos Dédapa megrendültsége. Abban reménykedett, hogy virágos cserépedényt csak összetörnek, megtapodnak, a hagyománytiprás szelídebb változataként. De kiásni, elvinni!

– Ellopni egy ember arcáról az amforavázát! Ezt az egyet nem gondoltam volna.

Vázalopás! Az új szó megragad László fülében. A dolog lényegét megmagyarázni hosszadalmas és tán fölösleges lenne. Tudatába a leánykamadár, a kukoricát vető vadgalambok, a muzsikás kút, integető Kelemen és Dédnagymama keze rebbenése mellé nem kellene ellopott vázákat helyezni. Hanem inkább az újrakezdés szándékában osztozkodjék Nagyapával. Gyönyörű vázát veszünk majd Korondon, újra elültetjük, leásunk, ha kell, a koporsóig. Ebben megegyezve indulnak hárman hazafelé. Dédapa kézen fogva vezeti Lászlót, immár botlástalanul, tán nem is a megromlott szemével, hanem inkább az emlékezet eleven sugarának ösvénye szerint. Itt vigyázz, Lacika, sánc van, kő van, palló és lejtő, hasra buktató akadály, kidőlt kapufélfa, cövek – rabmalacfegyőr az út mentén – és tiltó csóva a bevetett földeken. A belé költözött világ, amelyben – külső bolyongásainak vége felé – a helyét megtalálta.

 

DÉDANYA megterítette már a cöveklábú asztalt. Sietve és keveset falnak valamit a friss sajtból, ordából. A kert végében a kicsi réten margarétavásár.

– Oda menjünk le, Jatata!

– Mutasd meg a gyermeknek, hol voltál te gyermek – mondja Dédanya az újra tűnődésbe merült Nagyapának.

Egy valamikori mese is ottmaradt azon a réten. A már említett fizetségmese, kukoricakapálásért vagy tán búzagyomlálásért, Orbán János bácsi jóvoltából. Az ösvényen lefelé menet, valahonnan a háborús munkaszolgálatosok alagútjából, az ő szellemalakja csatlakozik Nagyapa mellé. Hogy vagytok, fiam? Nagyapa húst rak a húsából János bátyjának arcára, rokoni pillantást ültet a szemüregébe; ne ijesszük meg, ha lehetséges, a gyermeket. Az unokád, bizonyára. Alig valamivel voltál nagyobb, amikor déli pihenőben mesét mondtam neked. A társaid erre-arra tekergették a nyakukat, te minden szónak utánanéztél nagy, táguló szemmel, izgalmadban a kicsiujjadat is harapdálva. Széptollú madarak voltak. Verebek között lebzseltünk, azért ámultam el János bátyám szép tollú szómadarain. Cukorkára való pénzt is felajánlottam. Miért választottad inkább a mesét? Nem a mesét választottam. A szavait inkább. A mese gyöngysorából külön-külön raktam nyelvem alá az ékszeres szavakat. Egy leánykát is feldíszítettem akkor velük. Disznók elé vetette a rubingyöngyeimet. Szép szóval nem lehet madarat fogni, sem tornyot építeni. De reméltem, hogy ragaszkodást igen. Azóta is hiszem – a gyöngyöt ropogtató disznók ellenére –, hogy ahol két lélekben a szavak nem csendülnek össze, miként a kristálypoharak: babiloni bagzás az emberi lét. Megőszültél. A gondoktól bizonyára. A gondok nem őszítenek. Hanem a Gond. A vércsekarmaival. Szólni kell. Ha emlékszel még, a vércséket kiáltással űztük a házunk tájáról. Bár azt a behívó levelet is elűzhettük volna. Háború volt, szurony az emberek hátában. Ki mert volna érettem szólani? Akkor az a mese biztatás volt. Vagy könyörgés inkább: jóemberek, ne hagyjatok engem azzal a szikladarabbal agyonüttetni! Nézd, itt szakította be a koponyámat. A gyerekre való tekintettel úgy nézz most rám, mintha új mesét mondanék.

– Keresel valamit, Jatata?

– Kócbabát hozott egyszer a megáradt patak. Amikor még kicsi voltam.

– Honnan hozta?

– Egy meséből.

– Elmondod nekem?

– Egyszer majd elmondom.

– Sokat kell addig aludni?

– Ahány margaréta van itt a kicsi réten.

– Szedjük le most mind a margarétát.

– Kezdd el, míg én pihenek itt a fűzfacsutakon.

– Pihenjél, Jatata. Addig én megnövök.

 

AMIKOR A SZIKLA meglódult a feje fölött, mi volt az utolsó gondolata, János bátyám? Megbocsát, hogy gyermekként szólítom, hisz azóta elébe kerültem az agyamból táplálkozó vércsével együtt. Úgy látszik, Prométheusz óta efféle madár nélkül nem lehet meg az ember. Bár írtak már példát az ellenkezőjéről is. Májával táplált sasmadarát a frakkos Prométheusz egy napon leölte, megsütötte, megvacsorázta, mitől azután szépen meghízott, elhájasodott. Büntetését, a Gondot fölzabálva, számtalan atyánkfiának nyújtott példát a hosszú és pudvás életre. Hogy is felejthette ki Mózes az ő betartott parancsolatukat ama kőtábláról: hajítsd el a te lelkiismeretedet, és hosszú életű leszel e földön. A kérdésedre válaszolhatok tehát? Ama régi mesének a vége villant az agyamba: nagy haragjában az Isten azt mondotta: falhoz vágom a régi agyagot, s újjágyúrlak, ember! Pedig földi útjára nem ily szándékkal indult Szent Péter kíséretében.

 

A FÖLDÖN barangoltak jószógyűjtögetni, mert híre kelt odafönt az emberi szavak teljes romlásának. Hátukon a lapos tarisznyával, fejüket csóválták oly rengeteg nyelvkárosult láttán. Mi az igaz hit, te fiam? Há’! – vonta vállát a kérdezett, és mint a disznó, ment az orra után. Nem tudja kend, merre van itt a csárda? De tudom, mondta a másik kérdezett, és ugyancsak elsietett az ormánya után a közeli vásárba. Hiszen ezt akartam neked megmutatni, Uram, sopánkodott Péter, aki annyira otthonos volt már a földön, hogy jó néhányszor el is nadrágolták a részegek. Már amikor kinyitom a számat, Uram, és kezdenek elagyabugyálni, jól tudom: itthon vagyok. Ezek az emberek nem arra vannak rászorulva, hogy azt mondd nekik: kelj fel és járj, amiként egyetlen Fiad mondotta volt a gutaütöttnek, hisz egyebet sem tesznek, mint a bajaik után nyargalnak. Mezítlábuk álmukban is csattog az ágydeckán. Hanem inkább azt kellene parancsolnod mindahánynak: kelj fel és beszélj! Mert szavaik minden jel szerint összenőttek a beleikkel. Aminek ugyancsak különlegesek, Uram, az okai. A kezelésükről van szó. A mindenkori kézhezvétel módozatairól. Ispánjaik és őrmestereik ugyanis, ha némely gondolatot óhajtanának velük közölni, először a csizmájuk orrát mozdítják az ülepük irányába, a szamarak ellenben szájba rúgják őket inkább, csak nagy ritkán farba. Vehetted észre, Uram, tele van a környék ilyen szájbarúgásra idomított szamarakkal. Az emberekben lakozó szavak ilyenformán a kétirányú ütéstől való védekezésképpen ott helyezkednek el, ahol éppen lehetséges. Például a ne szólj szám, nem fáj fejem disznóhólyagjában. Ne csodálkozz tehát a gyermeken, aki elmenekült színed, vagyis lábad elől a há’-szótagjával.

Szokása ellenére, az Isten elcsodálkozott. Nem gondolta, hogy rajta kívül mástól is: saját szavaiktól is rettegjenek az emberek.

Péter azt mondotta:

– Álljunk ki próbaként a híd végébe kéregetni.

– Mi végett? – kérdezte az Úr.

– Szavakat koldulni. Vélekedést. Ha egynek is megesik a szíve rajtunk, övé legyen – engedelmeddel – a mennyeknek országa.

Az Úr módosított az elgondoláson. Országomat, úgymond, ne tegyük föl tétnek, hanem fogadjunk inkább egy deci pálinkában, amit oly nagyon szeretsz, te Péter. Kezet rá!

Leparolázott Péter az Istennel, gajdolni kezdtek a híd két végében: egy jó szót, emberek, a szegény károsultnak! Szánjátok meg a vélekedésükből kifogyottakat. Valóságos vásári sokadalom hullámzott el nagy tarkaságban a kéregetők előtt. Nagy része mintha süket lett volna, de akadt szép számmal jóindulatú is.

Miből adhatnék?

Magam is rá vagyok szorulva.

Éppen te ne tudnád? Szavaink hét szűk esztendejét éljük. A pusztában vándorlók a fejüket rázták.

Rossz vadkanagyarként a szó befelé nőtt a húsukba. A valamikori virágszálhajtás az ember ajakán.

Vigyorgó szamaritánus ment el előttük, minden sajnálatából kifogyva. Értetlenséget mímelt: ugyan mire valók a szavaink a jócselekedet híján? Szavaid sütkérező kígyók, mondta az Isten. Százévi hallgatásra ítélt poéta is elment előttük.

Jó szavaim gyöngysorok voltak, a viselésben fényesedtek. Használatlanul megvakultak, megpenészedtek. Pedig az volt az álmom, hogy kinek-kinek a nyakában ilyen gyöngysort lássak. Az ember másodszori megteremtésének jelét. Az első még csak a majommakogásé volt, a gyomor hangja s a koponyaszakító dorongé. Gyöngysoraim nélkül, nézd, miként görbül a gerinc, nyúlik meg az ember karja s alacsonyodik a homloka.

Egy jó szót, jóemberek, a szegény károsultnak!

Még rosszat sem vetett oda senki sem az Isten rongyos kalapjába.

Ez is némaságos nap volt.

A céltalanság diadala. Nyelvéből kiesve: létének céljából is kiesik az ember. Utánunk az özönvíz, egy-egy megmenekült krónikással; mi többet nem beszélünk.

Pályafutásuk végét bogra kötött nyelvükkel jelezve vonultak át a hídon a sumérok, makkabeusok, filiszteusok és más nemzetségek.

Péter galléron ragadott egy golyvás embert, és szolgálati helyét elhagyva, az Isten színe elé taszigálta:

– Uram, ha jól értettem, ez a filiszteus olyasmit galagyol, miszerint képtelen már a jó és rossz szavai között válogatni. Mindeneket kiforgató hatalmaddal fordítsd ki, kérlek, a golyváját, ellenőrizzük, mit rejteget benne.

Akkor az Úr megökrendeztette a golyvást; szóhulladék csörrent ki belőle, aprópénzre váltott nyelvek maradványa: krajcárok, poltúrák, piculák, vegyes fityingek.

– Hol gyűjtögeted?

– Bábel tornya – nyögte ki a filiszteus.

– Vedd a te nyelvedet, és eredj haza békességben – mondta neki az Úr.

– Bedeszkáztam, Uram, az ablakaimat.

– Hogy be ne lássak a házadba?

– Malteres vagyok a Bábel tornyánál.

– Össze fog omlani.

Péter elszörnyedt, a filiszteus futásnak eredt a golyvájával.

– Omlasztó szándékodat nem is említetted, Uram.

– Mert nem omlasztó az, hanem ellenkezőleg: építő.

– Építő szándék – toronyomlasztással? – hüledezett Péter.

– A változatosság köveinek megteremtésével – mosolygott az Isten.

Egy jó szót, jóemberek, a szegény károsultnak!

Gyík van a torkodban?

A tiedben madárfészek. Majd egy gólyát is küldök a fejedre. Szóljatok, ó, szóljatok, ti bevarrtszájúak!

Továbbment a szótulajdonos, nem adta ki a vélekedését, mert hallgatni arany, beszélni kockázatos dolog. Nem az a veszélyes ránk nézve, ami bemegy a szánkon, hanem ami kijön azon.

Félszájúak is jöttek, dagadtnyelvűek és görbeszájúak, kunkorodó gilisztaszavakkal.

Undorodott tőlük az Isten.

Láthatta tehát, hogy a félelem – mindenkori legelső ténykedéseként – megrothasztotta az emberi beszédet.

Akadt mentegetőző is bőven.

– A nyelvemre léptek.

– Véletlenségből, ugyebár! – kiabálta Péter. – Mert annyira megnyúlt a hízelgésben, hogy nem bírtad már a pofádba visszagyömöszölni.

Gégesorvadás!

– Ne higgy neki, Uram! Bérbe adta a gégéjét vásári kikiáltóknak.

Hangszálhiány!

– Hát akkor mi az, ami kilóg a zsebedből?

Kézzel-lábbal turpisságát a makkabeus azzal magyarázta, hogy prédikátor lévén, a hangszálait dugdosni kénytelen. Zsákot akarnak varrni velük a király katonái.

Egy jó szót, jóemberek, a szegény szókárosultnak!

Mandulagyulladás!

– Itt ez a fakanál, Uram, nézzünk bele a torkába.

Péter újra galléron ragadott egy nagyfülű embert, az Isten elé ráncigálta, hogy szótalanságának okát kiderítse a fakanál nyelével.

– Tátsd ki szádat, s mondjad: ááá!

– Iiii!

– Á-t kértem – verte nyakon az Úr.

– Iiii! – nyöszörgött az ember.

– A kettőt együtt legalább – szólt az Úr engedékenyen.

Csak fele süvöltött ki megint a torkán.

– Á-ra még nem képes, nincs értelme a kínzásnak – mondta Péter, a diagnózist helyben kiállítva: – Átmenetiségben szenved a nagyfülű. Most még nem tudni, micsoda, de bizonyos, hogy jön valahonnan és megy valahová.

– Öszvérállapot – világította meg az Úr tömörebben a helyzetet.

– Most már csak az a kérdés – fürkészte Péter a két lábon járó metamorfózist –, hogy szamárrá tökéletesedik-é, vagy pedig a lóhang irányába fejlődik tovább. Meg aztán: őt rúgták-e szájba a szolgálatos idomítottak, vagy ő készül az embertársait szájba rugdosni? Te tudod, Uram, mit határoztál sorsa és bűne felől.

Gondolkodott az Úr:

– Nem tudnám most fejből megmondani.

– Sokan vannak, tény és való – mondta Péter, hogy indokolja valamiképpen az Isten feledékenységét.

A nagyfülűt szabadon eresztették. Tarkóján az Úr tenyerének sajogásával, szelíden és emberi léptekkel haladt a legközelebbi pálmafáig; ott megállt, karját az égnek vetette többször is, mintegy búcsút véve a magasságtól, amely leereszkedett volt az ember fejének szintjéig, midőn az fölegyenesedve kivált az erdők és mezők négylábú lényei közül.

– Nézd, Uram, mi történik vele! – bámult oda Péter minden ízében fölborzolódva. – Négykézlábra ereszkedett.

Kettejük szeme láttára ment végbe az átmenetiség jeleit mutató metamorfózis. Ruháját, lábbelijét levetve, látni lehetett, amint a szürke szőrzet egész testét elborítja, és kezén-lábán fényes, fekete paták nőnek ki. Fülei megnyúltak, a pofája hasonlóképpen. Célbatalált állapotában néhányszor megugrotta magát, farkával suhintani kezdett, majd fejét a Teremtő székhelyének irányába emelve, zengzetes szamárordításba felejtkezett.

– Kész! – mondta Péter. – Sejtettem, hogy nem a lóhang irányába fejlődik tovább.

Látván azután, hogy az új Képződmény egy gyermekarcnyi napraforgóvirágot rugdos szerte, könyörögve kérte az Urat: fékezné meg a patás tobzódásban.

– Ez még csak előgyakorlat – mondta bölcsen az Isten.

A fényes patájú szamár ugyanis a következő pillanatban az emberi sokadalomba, valamint a közeli vásárosok közé vetette magát, és pontos találattal rugdosta szájba mindazokat, akik megítélése szerint rosszul szólottak, vagy éppenséggel panaszkodni mertek volna, miközben selyemtopánkára, viganóra alkudoztak. Akkor nagy csend támadt az úton, a mezőn, az erdőben és a levegőégben. Elhallgattak az éneklő madarak, a változatos hangon egymást hívogató apróvadak és a szélben megzörrenő bokrok is. Egyedül az Isten lélegzetét lehetett észlelni az általános némaságban.

– Erről bátorkodtalak csak tájékoztatni – mondta Péter, megnyervén a fogadást a deci pálinkával. – Mondd neki tehát: kelj fel és beszélj.

A csárdában üldögélve szomorúan értékelte művét az Isten:

– A hatodik napon Hebron mellett, a damaszkuszi mezőn bukkantam a jó vörösagyagra, amiből az embert teremtettem. Az egyetlen lény, akit felruháztam a szavak erejével, saját hatalmammal tulajdonképpen, az esetre, ha meghalnék. Hogy mindétig újrateremthesse önmagát, valahányszor a megsemmisülés veszélye fenyegeti. Létének forrásául a Napot teremtettem, a külső fényt, értelmének azonban a belső világosságot: a nyelvet, amely a gondolatainak, szellemének egyetlen magháza. Értelme másként éppúgy elcsökevényesedik, mint víz nélkül a tavirózsa, mint a szükséges tápláléktól megfosztott szarvasok agancsa. Életének célját fogja keresni majd ezen a földön, és nem találja meg semmiben, sem ételben, sem italban, sem a szerelemben, ha belső világosságát, e Második Világmindenségét, Magánkozmoszát föladja és elkótyavetyéli a hiábavalóságok vásárterein. Azt gondoltam, Péter, lesz kivel elbeszélgetnem unalmamban a Földgolyón. Ezekkel? Mint a birkák rohannak a legelőre, és nyelik le a fűvel együtt nyelvüket is a legelső rugdosódó szamár láttán. Apró érdekeik takarmánya fontosabb nekik az én adományomnál, amelynek szívtől szívig kellene sugároznia. Jó szavaik nélkül pedig maholnap az emésztőcsatorna szintjén fognak megnyilatkozni. Böfögés, korgás és szellentés útján, barátom.

– Mit érdemelnek hát? – kérdezte Péter aggodalommal, s újabb féldecit rendelve.

– Részemről csak sajnálatot – sóhajtott az Isten. – Elegendő büntetés rajtuk, hogy keresni fogják egymást, és örömük csak annyi lesz benne, amennyit a bujaság érzékszervei fölfognak. Meghalnak egymásban anélkül, hogy kölcsönös szavaikban újjászületnének, ahogyan terveztem, mikor a nyelvüket formáltam. Világ bolondja, még verset is írtam nekik, Énekek Éneké-t, hogy annak gyertyafényénél nemzzék a gyermekeiket. Kioltották. Metaforákba öltöztettem a mirigyeiket, az ingereiket, hogy ha öröm és bánat esetén megkérdik egymástól: miért esik az eső a szemedben? – a gazellánál, mely párjának hátrahagyott üzeneteként ugyancsak könnyével jelzi az utat, ahol elmegy, többet tudjanak magukról mondani. Használtam valamit vele? Láthattad, miként cserélik be a metaforáikat viganóra, selyemtopánkára, mutatós phalloszra. Nyüszíteni fognak, és makogni tehát. Önkifejezés dolgában arra ítéltetnek, hogy malomköveket varrjanak össze, és homokból kötelet fonjanak.

– De hiszen ez borzalmas büntetés! – hüledezett Péter, attól is tartva, hogy maga is csak ember lévén, netán kipotyog a mennyei állásból, és a malomkő-varrásban, homokkötélfonásban semmi gyakorlata nincsen. – A hatodik napon, mikor az embert megteremtetted, a jövőjéről nem így vélekedtél.

– Talán hiba csúszott a munkámba. Aznap reggel csúszómászókkal is bíbelődtem. Nem mostam kezet utána.

– Módodban áll a javítás, Uram! – berzenkedett Péter, mivel pálinkából több volt már benne, mint amennyi járt volna belé.

Az Úr megkérdezte, miként gondolná el a javítást.

– Általános feresztés útján például – hadonászott Péter.

– Hát özönvizet nem küldtem rájuk?

– Engedelmeddel, Uram, az nem feresztés volt, hanem nyivasztás.

Felmérgelődött az Úr, odaszólt a csaplárosnak:

– Hozzon nekem egy lapítót, de gyorsan!

Szemében a nagyidő villámaival a csaplárost futásra késztette a konyha irányába.

– Laskanyújtót is! – kiáltotta utána, amitől Péter menten kijózanodott, és eltelt félelemmel.

– Csak nem vered szét, Atyám, a világmindenséget!

– Azt nem! Az tökéletes! Csillagot még nem láttál szamárrá változni; embert annál többet. Madarat sem láttál, amely a hangját, nevét, csőrének formáját vásárra vitte volna valamely kövérebb kendermagért. De ezt a marék agyagot, amit embernek neveztem el, összecsapom, fiam, összecsapom és újragyúrom. Meglátjuk, mi jön ki belőle. Énnekem van időm a kísérletezésre. – Aminek végcélját sejteni kezdte Péter, látván az Isten szomorúságát. Magányában, melyet Ábel füstje és utódainak egyhangú dicsőítése nem bírt föloldani, a végtelen időt tartalmas és változatos emberi szavakkal szerette volna lakhatóvá tenni.

A dolog azon bukott meg aznap, hogy a csaplárosnak ellopták a gyúródeszkáját laskanyújtóstul.

De Isten haragos szándékát el nem lophatta senki sem.

 

REÁNK NÉZVE a lopás ténye vigasztaló, fejezte be meséjét a kő alá került ember. De vigyázzunk, mosolygott ránk hamiskásan, nehogy az a lapító mégis előkerüljön valamiképpen. Elment azután, mert vitték, a már említett háborús munkaszolgálatra. Földdel betömött szájával azt mondja, hogy a fejére zúduló sziklának szamárpata formája volt. A hajcsár, aki mögötte állt, ugyancsak szamárhangon ordibált reggeltől estig az alagútépítő rabszolgákra. Puskája is volt, annak az agyával verte szájon a lázongó szavakat. Arcodra most visszaadom a kölcsönbe kapott mosolyt és szemed világának is azt a részét, amivel kisegítettél, mondta Orbán János. Megköszönöm, bátyám, de tudnia kell, hogy a tekintetünkben ott vannak a halottaink lakatlan szemüregei is. Közös a nézelődésünk. Ha pedig újra együtt lehetnénk a régi búzaföldeken, mifajta mesével fizetné meg a segítségemet? A régi mesét nem mondanám újra. Hanem inkább megesketnélek. Átokesküvel, e margarétaszedegető gyermek szavainak érdekében. Mert nézem őt, míg a szemeddel nézhetem, és látom: fogantatásakor az Énekek Éneké-t dúdolta az Isten. A szavaira vigyázz, azokra is tehát, amelyeket éntőlem hallottál, és ha kihull belőled a féltés: legyen mindennapi munkád a bánatfelvásárlás. Bánatot is csak vehessél…

E szavakkal eltűnt a mesemondó ember.

Megszakadt mondanivalóját Nagyapa folytatta:

 

bánatot is csak vehessek

el belőle ne adhassak

hídon tartsam a tenyerem

úgy keressem a kenyerem

búzám is csak egy szem legyen

annak fele üszög legyen

Te pedig Embernémító Szándék

változtasd kővé a párnámat

takarómat hóharmattá

mosdóvizem legyen vérré

törülközőm tűzlángjává

virágom kígyófejcsokorrá

ha Neki szánt szavaimban

megdézsmálnál engem

ha szándékaimban másfelé térítenél engem

mert nem én választottam e szándékot

ő választott engem.

 

– NÉZD, JATATA, mennyi virágot szedtem!

Nézi Nagyapa: melyik lehet a csokor, melyik a gyermek. Az is igaz, hogy a koldus-mese körül sok ideig eltöprengett. László kacagva dugja elé arcát a sárga-fehér margaréták közül. Orra, homloka tele virágporral, de még a szempillája is aranyszemcséket szitál a boldog pillogatásban. Nagyapa egy margarétaszálat az emlékezésnek szállást nyújtó fűzfacsutakra helyez. Otthagyjuk, Jatata? Itthagyjuk valakinek. Muzsikaszó helyett, mivel Jani úrék bizonyára lefeküdtek már a hangszereikkel. Virágaidnak fele a Dédié, másik fele a Nagymamáé. Azt gondolja tehát Nagyapa, hogy naphaladás után hazamennek Marosvásárhelyre. Elindulnak a kerti ösvényen a cöveklábú asztal felé. László megy elöl, Nagyapa mögötte. Az ösvényt már kezdetben úgy gondolták el, hogy akik végigmennek azon, csak egymás nyomába léphessenek. Fáradtan, sovány lábát frissen és biztos tájékozódással szedegeti László. Ezen az ösvényen már sötétben is hazatalálna. Az otthonnak három irányába: Dédihez, Örökmécseshez, Édesanyjához, Apjához. Csongorral vitatkozik Nagyapa: tévedések hármas útja lenne? Mint varázskör áll valóban előtte; a tükörcserepeire hullott szülőföld egysége a virrasztás három irányából. Közepében Szavaink magányosan álló tündérfája. Jelek szerint Csongor és Tünde bolyongásaiban ragadt meg újra Nagyapa; már-már a pogány kunok idejéből kiszólított ifjú hős áhítatával követi László nyomát a porban. Ez a lábnyom szív lehetne. Kissé romantikus e megmerítkezés Vörösmarty tündérjátékában; védekezésképpen bizonyára. A valamikori fenyves mögött lebukott már a nap; emlékbe húzódik ez a mai napi emlékezés is. De mily gyorsan s váratlanul!

– Lacika, Lacika! – kiáltja valaki fentről, az ösvény végéből.

– Édesanyám! – lódul neki László az enyhe kaptatónak.

Megbotlik, elesik, a virágait egyenként összeszedegetné, de az újabb kiáltásra margaréta nélkül szalad anyja elejébe, hátrahagyván Nagyapának, hogy porban ne maradjon a keze munkája.

A többi már búcsúzkodás. Jármű áll a kapu előtt: Trabantnak hívják. Ezerszer lerajzolt Mózes-jelkép bozontjában forgolódik László feje, turkál a két keze: apja szakállának hívják a jelképet. Indulás előtt férfias mozdulattal nyújtja kezét László Nagyapának:

– Hát elmegyek. Szejusz, Jatata!

Egy másik, remélhetőleg visszhangos Napsütés várja Kolozsvárott.

Arcán a különös aszinkron, de most már, a kényszerű búcsúzkodásban, a réginek a fordítottja; szomorkás tekintete körül a vigasztaló mosolyráncok és gödröcskék fodros hullámzása.

– Ne búsulj. Még találkozunk.

Szemedben, ugye, nem esik az eső? Kolozsvár felé menet az úton az autó fényében rókát, nyulat, őzet látsz majd. Még tán fekete párducot is, ha kilopakodik a mesékből. Még egy ticsi mesét, egy utolsót, elmondasz nekem, Jatata? Elhúzódunk ketten a szénapadlásra, ahol a sarjúban bújócskát játszottunk. Sürget a sötétség. Te menjél csak, én majd leülök a cöveklábú asztal mellé, elkísérlek a mesével. Azt fogom elmondani, amit a Hargitán, mikor a futózápor miatt a nagy fenyőfa alá behúzódtunk, néztük, hallgattuk a fehércseresznye-pattogzást az úton, te pedig azt mondtad: szedjünk föl belőle bár egy sapkára valót. Ha messziről mondod, nem hallom a mesét. Ha lehunyod a szemed, hallani fogod. Ha netán másfelé vinné hangomat a szél, ott a nagy játéktér: apád bábjátékainak országa. Ő maga is körhinta lesz, ha belekapaszkodol. Hát szervusz, barátom!

A faluban félkörív alakú az út, mely Kolozsvárra vezet.

A tornác fájára támaszkodva nézi Nagyapa az autó fényszóróinak kanyartapogató sugarait. A reggel óta bejárt helyeket is megvilágítják. A mócsi hegyről még visszaderengenek a gyorsan távolodó vörös jelzőlámpák. De csak annyi ideig, hogy Dédanya fölbotorkál a nyári konyhából a kőlépcsőkön a tornácra:

– Búsulsz-e, fiam?

– Valahogy csak összeszedjük magunk, közös fedél alá.

– Úgy kellene.

Szervusz, barátom. Most jut eszébe Nagyapának: a köszönés csak a szándékában hangzott el, míg Lászlót az ölébe emelte. Két és fél esztendő történetét nem lehet két szóval lezárni. Nézi hát a mócsi hegyet, ahol újra összecsapott a fényben kettévált sötétség. A nézelődésben, amelynek semmi határozott iránya nincsen, rendre szállanak szerte a kurta mesék s a hosszú játékok. A gyermekkornak egy gyermekkel csodamód visszatért szakasza. Ki dönti el, te László: kettőnk közül melyik szorult a másikra? Búsulsz-e, kérdi tőlem Dédi, és azt mondom, hogy valamiképpen őt is vigasztaljam: összeszedjük magunk. Pedig az volt az igazi hajnal, mikor az álombéli madár az ágyad fejére szállott; míg mesélted, Nagyapa vércséje a karmait behúzta. Nem búsulok, csak kimert kútnak érzem magam. Újabb fehércseresznye-esőre várok, hogy utazásaink öröme visszaszivárogjon a hétköznapokba. Tartós szárazságra nem számítok; a néma tűnődésre sem e korhadó tornácfán, hisz amilyen közel vagy már Kolozsvárhoz, oly messze még Szavaink – szavaid – Nagyfejedelemségétől. Szándékom és vágyam szerint, mint színes kavicsot, a nyelved alá raktam volna. Nem tehetem, egyelőre magam is csak kavicshordó napszámosa vagyok a fejedelemségnek. Ura sem a töredékesen bebarangolt szülőföldnek: csak szemölcs az arcán: sírhantjelöltje.

– Mégis búsulsz, te fiam.

– Azon gondolkozom, hogy azóta már a ménesi hágón is túlvannak.

– Megnőtt a gyermek, óvodába kell mennie. Csikómód nem járhat örökkön a Nagyapja mellett.

– Ezután már sorakoznak a feladatai.

Még az eszterág is tudja a maga idejét az égben, és a gerlice, a fecske és daru is megtartják, hogy mikor kell elmenniök. Jó lenne persze, ha életünk forgalmából kivonhatnók az elmenetelt. S maradna minden percre az együvé tartozók visszajövetele.

Hull a hó.

Egy régi tél fehér méhrajzása. Belepi lassan a cöveklábú asztalt. Innen a tornác fájáról nézve Gyula bácsi újévi ablakához hasonlatos, ama februári naphoz, mikor az ablak még aba volt, és a frissen tanult szót a didergő markukba fújták, a gémberedett ujjak rácsai közé: hó, hó! Majd a főnév másik arcába lehelték: oh, oh, hány bukás, hány elsikoltott néma oh, oh! Régen volt. A februári madárvonulás után Nagyapa pillái alatt, lám, itt a nyár eleji hó. Nemcsak az érzéseiben: valóságosan is didereg Nagyapa. Annak tudata sem melegíti föl, hogy az elmúlt két és fél esztendő alatt László nemcsak a tárgyak uralmát rázta le magáról; az értelmetlen, mert csak madárnak szóló madárhangokból is kinőtt. Mivé vajon? A lehetségesből Valaminek valóságos részévé. Felejtés volt a közös játékban: Léthe vizéből felbukkant ágacska.

Figyelmeztetés lett az ő jogos örökségében: szavaink kicsi kápolnája.

Nagyapa szíve táján a kápolnás gondolat vigasztaló meleget áraszt.

Nem havazik már. Az imént még fehérnek látott cöveklábú asztalon – mintegy gazdáját várva – haptákol László aranyhorgonyos matrózsapkája.

– Holnap utánaviszem Kolozsvárra – mondja Nagyapa, és valóságos ámulatot keltve azt kérdezi Dédnagymamától: holnap reggelig vajon hányat kell még aludnia?

 

HA UGYAN elkapja most Nagyapát az álom.

Mert bizonyos, hogy százszor visszatér majd a Lászlóval bejárt ösvényekre, vissza a Gondba, amely fogva tartja. Dédanya eloltja majd a villanyt, s a kicsi ablakon bedereng a nyárfa, behallatszik az éjszakai madarak hangja. Hozzájuk csatlakoznak László pelyhes szavai, és betöltik a házat, a mezőségi ég alját az álmatlanság vizei fölött. Szemüket bekötheti az ember, akár ki is égetheti; vakon is megtalálják őt. Elfordulhat tőlük, mondván: reggelig semmi közöm hozzátok! Rátelepednek az idegsejtek dúcaira. Elfüggönyözheti az ablakot, beszögezheti előttük az ajtót: a kulcslyukon fognak besurranni hozzá. Lúggal, savval moshatja ki agyát; újra betöltik azt az emlékek fényével és árnyékával. Hajóra szállhat, és meghúzódhat a földgolyónak bármely pontján; az elhagyott napok utána kiáltanak, és kőparipákat indítanak érte, hogy visszahozzák őt László örökségének gondjába. Mert ugyan bizony mi lehet ott az ember, ahol leveti a rá mért köteléket? Semmi egyéb, csak őrület, visszhangzik Nagyapa fülében egy régi vers foszlánya: „Holt faágaktól körülvett szív, mit teljesen betöltött a szánalom.”