Anyám könnyű álmot ígér – Engedjétek hozzám jönni a szavakat

 

 

 

 

Anyám könnyű álmot ígér

 

Biztató

Egy napon így szólt anyám:

– Írhatnál rólunk is valami könyvet.

– Nocsak! – néztem a szavai után, majd tréfára fogván a dolgot, azt kérdeztem boltos módra: milyen könyv legyen az, vidám-e vagy szomorúságos?

– Igaz legyen – mondta.

Láthattam tehát, hogy kérdésemmel az irányt elhibáztam. Anyám nem egyezkedésre gondolt, hanem – a kézmozdulatáról is ítélve – a fájdalomra a halántéka táján. Egy láthatatlan, szorító abroncsra, amely álmából is gyakorta felriasztja. Ilyenkor arra gondol, hogy mindannyiunk háta mögött felgyűlt az idő; szép csendesen ereszkedünk alá, mint a harangóra súlya. Mind közelebb a földhöz, azután kopp! – megérkeztünk, s nincs kéz, amely az órát még egyszer fölhúzná. De lenne bár egy könyvecske, ó, nem vigasztalónak, hanem tanúskodásképpen egyről és másról, ami megesett velünk.

– Ez nekem is gondom – adtam meg magam.

– Hallgass arra a gondra, s az álmod könnyebb lesz!

A könnyű álmot anyám naphaladáskor az udvaron ígérte meg a cöveklábú asztalnál, amely nyári napokon piros paradicsommal, frissen hámozott uborkával, mezőségi sajttal vár haza engem; ősszel is vár, s olyankor, ha sírós az idő, a tornác fájáról nézem, és igyekszem tanulni valamit tőle. Fűzfalábaival makacsul a földbe kapaszkodik, esőben, jégverésben tisztul, s télen is vár, hóval borítottan, akár egy fehér koporsó.

Az ígéretre felkaptam a fejem, mintha tündéri szót hallanék. De a szó, mit a mesékben az égi magasság szokott küldeni, alantról hangzott, majdnem a föld porából, a mályva, porcsfű és törpebürök szintjéről, ahol anyám rongypokrócon ülve Jóska öcsém ingét foltozgatta. Ölbe emelhető kicsinységében most még soványabbnak láttam őt, kis, pihenő szaladgálásnak a felmelegedett földön. A keszkenő alól kibuggyanó hajtincsében megszámlálhatatlanok már a fehér szálak; mint a sokat mosott vászon, a szeme is világosodik. Barna volt, úgy emlékszem, a gesztenye korai változatából.

– Nézz körül az udvaron, azután a faluban, s szólj rólunk.

Messzire nem kellett néznem: az udvar zsebkendőnyi. Hajdani jobbágyporta. A ház rajta: kis meleg kemence. Nem a népies hangulat kedvéért, hanem annak okából, amit apám lehetőségnek szokott nevezni. A harmincas években ennyire futotta. Öt ablaka van, négy cserép virággal. Ha valamelyiken kikönyökölnék, a muskátlit – a népdalbelit – félre kell állítanom.

– A földre le vele! – szokta mondani anyám. – Ő már eleget látott.

A ház mellett van a deszkákból tákolt nyári konyha, odébb az istálló, egyetlen tehén szálláshelye. Míg tehenünk volt, mindig megcsodáltam, hogy villás fejét ügyesen félrefordítva minő találékonysággal igazodik az ajtó méreteihez. Odébb egy koffernyi tyúkketrec s parányi akol a juhok számára.

A ház és az istálló között kifeszített dróton nyargal a kutya. Tízméteres szabadságának határait ki tudja hányadszor veszi már számba. Ahogy a messzeségnek neki-nekilódul, a lánc a levegőbe kapja, torkát fojtogatja. Ettől köhög, és furcsamód prüszköl, mintha szőrt nyelt volna. Anyám neveti, s rászól:

– Bolond, repülő kutya.

A kert végében szunnyad a kút. Egyetlen embernek az arca fér meg a tükrében. A vizet csak lopni lehet tőle. Szinte lábujjhegyen közeledünk hozzá a vederrel, mivelhogy minden erélyesebb mozdulatra felkavarodik, elsötétül, békanyálat bugyborékol. Kegyelmünkből került a kutak sorába.

Itt látható továbbá egész sornyi félberekedt próbálkozás.

A padlás szájában egy hajdani tajkoló-műhely szerszámmaradványai: apám iparos korszaka. A kert fejében három rozoga kaptár meg egy kucsma formájú, agyaggal tapasztott méhkas: a méhész korszak. Ezt a foglalatosságot 1927-ben kezdte apám három családdal. Azóta – negyven év alatt – négyre szaporodott az állomány. Az istállóban egy emlékbe költözött tehén tejszaga a harmincas évekből; ez a földművelő korszak. A nyári konyha padlásán cséplőgépalkatrészek: a nagy vállalkozások korszaka. A tornác végében egy széjjelesett kicsi szőlőprés: a szőlősgazda korszak. Megannyi kudarcos életforma jelei. Rímpróbálkozások egy vershez, amelynek boldogság kívánkozik a végére.

Miközben így nézelődtem, fokozatosan erősödő, dallamos zúgás keletkezett a fejem fölött. Apám futólépésben közeledett a kert aljából. Diadalmasan jelentette, hogy rajzanak a méhek. Akkor a harangok is megszólaltak egy ifjú traktorista emlékére; ezzel a halál is megjelent, és anyám gondjai között Gergely öcsém esküvője. A dombon, az állami gazdaság udvarán, felbőgött a generátor. Asztmásan pöfögött a malom, s a falu kikiáltója új rendeletekkel gyarapított bennünket. Egy román asszony – a traktoristának valamely hozzátartozója – sírva botorkált átal a réten. Anyám fölegyenesedett, hosszan és együttérzéssel nézett utána. Az úton három cigány muzsikált, két legény – a hangot háromfelé tekerve – keservesen énekelt. A cigányok, fejüket a hegedűre hajtva, fél szemmel az eget kémlelték, mintha éppen annak a méhrajnak muzsikáltak volna, amelyet apám elszalasztott a kaptárból. Nézelődtem minden irányba. A könnyű álom reményében ott kellett kezdenem az osztozkodást az otthoni gondban, hogy magam is futásnak eredtem a szálló méhraj után.

 

Csalogató

Széljárás, napsütés, megtelepedésre alkalmas akáclomb, egy üres kasunk, reménykedő számításaink, a víz a kútban, a nyelvünk a szánkban, a méhek fenn a levegőben; minden a helyén van. Az eszünk is persze. De csak úgy, ahogy megszoktuk. A rajbefogásnak más módjáról nincs tudomásunk. A rendelkezésünkre álló eszközöket magunk teremtettük. Kitartó fütyülés, meg-megállás és preckelés a mérges bogarak irányába.

Az anyakirálynő magasan repült a ház fölött, a nyírfa fölött, egy fehér fellegecske alatt. Erre nem számítottunk.

– Na most szólj hozzá! – óbégatott anyám.

Nem volt mit szólanom; a királynő kedve szerint repült, nyomában a kövér herékkel. Keserves képpel bámultunk utána. S látván, hogy mint a forgószél távozik udvarunk és mézesbödönünk tájáról, gyors elhatározással vetettük magunk a hagyományos ceremóniába.

– Asszony, a vedret! – kiáltott apám.

– A méhfüvet! – szóltam én is, hogy hasznossá tegyem magam.

Az illatos fűcsokor már hajnal óta elő volt készítve a tejjel megpreckelt méhkasban. A kast apám, mint egyelőre szükségtelen holmit, a földön hagyta heverni, s egyik kezében a vederrel, másikban a kis kötet méhfűvel, topogva, kerengve, széles, ég felé csapkodó mozdulatokkal celebrált a szomszédok mulatságára.

– Né csak, hogy járja a landarist! – mondta valamelyik.

– Már hogyne járnám! – kacagott apám is fél szájjal.

Ő preckelt, én fütyültem. Odatartottam az arcom a visszahulló vízcseppeknek. Anyám fazéknyi tartalékvízzel követett bennünket, izgalmában apró tánclépéseket lejtett, s jajgatott is, amikor egy-egy fullánkos násznagy az arcába csapódott. Nemcsak lakodalom volt ez, hanem háború is; mint a puskagolyók, surrogtak az utóvédek. Némelyik a porba vágódott, vagy a kutyának a nyaka közé. Az utána kapott, majd vinnyogva táncra kelt, elszakította a láncot, és világgá rohant a kerten lefelé.

– Kutya egyszer nincs! – állapította meg anyám, és hosszan szólongatta. – Ez a tengerig nem áll meg.

Apám rászólt, hogy ne törődjék vele, méheket akarunk befogni, nem kutyát. Különben sem ugatott már a nyomorult, teljes apátiában szenvedett. A méhekre összpontosítsunk! Az úttal szemközt a csalános marton kapaszkodtunk felfelé. A mérges levelek a nadrágon át is körülnyaldosták a lábam; a sajogás átmenetileg megzavart a fütyülésben. Annál fürgébben vágtam ki oldalt a tisztásra, miközben anyám lemaradozott a fazékkal. Ketten folytattuk a küzdelmet. A raj mind magasabban keringett, mintha egyenest az égbe kívánkozott volna. Semmi hatása nem volt a preckelésnek.

– Vízipuska kellene! – mondta apám.

Fokozatosan távolodtunk a háztól, a falutól is, ki a határba. Utolsó reménységnek az állami gazdaság gesztenyesora mutatkozott; azon túl a pusztaság, egy távoli akácos a szomszéd falu határában. Friss ágyásokon, pityókatáblán vágtunk keresztül. Egy nagy odvas almafa felé tartottunk, ahol a raj is megállapodott. De csak a levegőben. Apám a nadrágszíját egy likkal bennebb húzta, s újult erővel kezdte a preckelést. Én is a fütyülést, a kis pentaton dallamot. Gyermekkorom óta fújom, néha télen is, amikor alusznak a méhek. Hátha kirepülnek egyszer! Az almafa nem tetszett nekik. Rövid gomolygás és alig csendesedő zúgás után az otthonkereső társaság lemondott az almafáról. Pedig könnyű hely lett volna! Rövid létra, egy kis trágyafüst, jelentéktelen fáradozás, és kezünkben a tele kassal, könnyű kisasszonyléptekkel hazapillangózunk. Apám verejtékes homlokára már kiült az elégedettség: egy lehetséges veszteséget újra elkerültünk. A méznek kilója negyven lej, őszi estéken a pergetés a legszebb foglalatoskodás. A kamrában a polcon aranyszínű, telt üvegek sorakoznak, s ki tudja, még tán az álombeli méhes is fölépül egyszer. Istók Sándor tiszteletes úr kertjében láttuk hajdan; fekvőhely is volt benne, és újságok a polcon. A kerítés hasadékán lestük a mennyei otthont; micsoda pihenés eshet odabent!

Folytathattuk a nyargalást vedrestül a hegyen fölfelé.

A méhrajból árnyék lett, kis füstgomoly a messzeségben. A tetőn, ahol a grófok temetkeztek, és örökké fúj a szél, fenyők, diófák között még egyszer utolértük. De csak annyira, hogy egy eltévedt harcos a kutya után engem is fültövön szúrjon. Dagadni kezdett a képem, féloldalasan fütyültem.

– Cseréljünk! – mondta apám újabb hadicsellel. – Folytasd a preckelést, én majd fütyülök.

A tevékenységünk búcsúintegetésbe hanyatlott. Kiöntöttük a maradék vizet a vederből, elhajítottuk a szagos csokrot, és hazaballagtunk.

 

Tanulság és újabb elgondolás

Itt ülünk most a nyári deszkakamarában, mint a csatából menekültek, a lámpa kalapja alatt. Anyám petrezselyem levelével dörzsöli a fülem tövét, apám a kissé megdagadt orrát borogatja. A kutya is elmenekült, várhatjuk, amíg hazamerészkedik. Szép csendesen kezdjük értékelni a nap eseményét.

– Ahhoz képest, hogy öreg trotty vagy már, elég fürgén nyargalsz még mindig reménytelen dolgok után – évődik anyám, bizonyára vigasztaló szándékkal.

Apámnak a tanulság nem fér a fejébe:

– Miféle reménytelenségről beszélsz, te asszony?

– Hát megfogtál egyet is belőlük?

– Harminchétben nem befogtam kettőt is egyszerre?

– Mikor volt az!

Apám, hogy a kudarcot valamiképpen tágabb összefüggésben magyarázza, az időjárást kezdi kritizálni. A telek sietnek, a tavaszok késnek, az esők kimaradoznak. Változik a természete magának a természetnek is. Egyesek szerint Isten csöndes bosszúja lehet az ateista nevelés bevezetése miatt. Ő természetesen nem hiszi, hogy így lenne, bár a dolgoknak a színét is, fonákját is nehéz igazolni. Tény, hogy régebben a méhek nem voltak ilyen mérgesek. Az meg elő sem fordult, hogy kutyát megszúrjanak.

– A kaptár szaga nem tetszik nekik – próbálkozom én is valamivel.

– Lehetséges – mondja apám. – De nincs kizárva az atombomba sem. A sok robbantás az időjárást megbolondítja.

Ezt olvasta valahol. A magam részéről a feltevést sem igazolni, sem cáfolni nem tudom. Dörzsölöm a fülem tövét petrezselyemmel. S megkockáztatom a vélekedést, miszerint a méhészkedést nem nekünk találták ki. Negyven év alatt négyre szaporodott a családok száma. Nem hasonlít ez a helyben topogáshoz?

– Honnan futja még türelemre? – kérdem.

– Ahonnan minden egyébre! – mondja apám meggyőződéssel, s a vitát lezártnak tekintve, előszedi a kopácsoló szerszámait.

Az állami gazdasági műhelymunka után egy-egy szomszédnak, rokonnak, de leginkább házi szükségletként fazekat forraszt, mákdarálót, nyírógépet javít. Hatalmas rézüst hever a sarokban. Vacsora után azt is megfoldozza. Ahogy föléje hajlik, és kitartó szegecseléssel apró ezüst holdakat ragaszt rá, a beszélgetést kiiktatjuk, a kalapács veszi át a szót, s a reménység, hogy abban az üstben ősszel szilvaízet főzünk. Ilyenkor, lámpavilágnál dolgozott a találmánynak nevezett búzaforgató gépen is, amelyet megdicsértek, megcsodáltak, de még mindig ott áll az állami gazdaság műhelyének sarkában haszontalanul. Értékelésre vár.

Elbóbiskolok a pislákoló tűz mellett.

Az ismerős kalapácshangra emlékek bolydulnak föl bennem. Szakadt szál után kutatok, melynek gombolyagja elgurult valahol a gyermekkor bokrai között. A fonál apám hányatott életének útjait jelzi a századfordulótól máig, amikor is egyre nehezebb eligazodnom szorgalmának kényszerű sokféleségében. Nemcsak tudom: enyhe sajogással érzem is, hogy eltávolodtam tőle. Míg mellette voltam, és egy helyett kettőt lépve, a fejtartásomat is hozzá igazítva, csikóként mindig a nyomában loholtam, s nyári cséplések idején a hátához bújva magam is szalmában aludtam, és hajnalonként friss kútvízzel mostuk le arcunkról az éjszaka harmatját, otthonosabb voltam a gondolatai között. Fél szavából is értettem, mi a teendőm, merre kell indulnom. Talán éppen ez sajog bennem: a félszavas megértés hiánya. Falat emelt közénk az idő. Törnöm kell a fejem: hogyan állanak össze a napjai? A termelőszövetkezeti tagsága: képletes. Sem kaszára, sem kapálásra nem futja már a hajdani erőből. Az iparnak csak a küszöbéig juthatott el: ezermesterkedésig, amely munkának sok, szakmának kevés. Nyúlánkozás inkább a megállapodás felé, amely egy heggyel mindig odább költözik, mint Arany János szivárványkapuja.

Pedig nem is gyalog, hanem biciklin nyargalt utána.

Az uradalmi napszámosmunkából menekülve a húszas években Kolozsvárig hányódott kocsimosónak, sofőrkisegítőnek; onnan haza uradalmi gépésznek; az uradalomból Bukarestbe alkalmi munkásnak; onnan vissza földművelőnek két hold szántón, fél hold kaszálón, részesművelőnek egyházi bérleten; majd újra gépésznek a szomszéd faluban; tíz esztendő múltán egy cséplőgép feles tulajdonosaként tért meg.

Bukás lett a vége. Adósságok vitték el a kaszálót, a tehenet, disznót, majorságot.

Újabb szivárványkapu tűnt föl.

A háború után Ludas környékén egy leégett cséplőgép acélvázára bukkant. Megvásárolta, itthon fölépítette, hiányzó alkatrészeit ócskapiacról, gépésztársaktól összeszedegette; dobtengelyeket, szíjtárcsákat hordott haza a hátán a harmadik-negyedik-hetedik faluból. Botot dugott a vaskerekekbe, úgy szuszogott a hegyeken átal meggörbedve, de nagy bizakodással. Mikor elkészült vele, és a festék megszáradt volna rajta, a korszak kívánalma szerint felkerült a kuláklistára. Ez már veszedelmesebb bukás volt. Nagy, robajos családi katasztrófa, látványos rongyoskodással, szünetlen rettegéssel. „Ne féljen, apám!” – írták haza a fiai Kolozsvárról, Enyedről, Bukarestből. „Ó, nem félek – írta vissza. – Csak éppen ijedezek.” Az állami gazdaság káderesének kívánságára kiköltöztették a házból, a káderes elfoglalta a két szobát, gondosan megvizsgált minden sarkot, még a kéményt is, hogy nem rejtőzik-e benne valami veszedelem. Lefeküdt, az ablak alatt szólt a tücsök, apám, anyám az istálló padlásán, és akkor a szekrény tetején eldurrant egy paradicsomosüveg. Az új lakó felesége sikoltozva rohant ki, azt gondolván, hogy apám lövöldöz rájuk revolverrel. „Hogy is gondolhatott ilyesmire, úrinő létére! – írta később anyám egyik levelében. – Hiszen apád akkor éppen sírt álmában. Már nem is az a baj, amiben benne vagyunk, hanem amit föltételeznek rólunk.” Elmúlt aztán a baj is, elmaradoztak a föltételezések. Bizottság szállt ki Bukarestből. Hosszas fejcsóválós vizsgálódás után apám visszakerült a házába. Az állami gazdaság műhelyében kapott munkát. Ez már a boldogsághoz hasonlított. A házra hatalmas vitorlát tervezett; elgondolása szerint szélfúvás esetén forognia kellett volna; áramot termelni, világítani. De ez csak álom volt; nem fújt a szél. A fűtőt átalakította, hogy tűzifa híján petróleummal melegítsen. Újabb jó érzés: az otthon téli elviselhetősége. Az eredmény büdös volt és füstös, a találmány, mint rossz irányú tapogatózás, a padlásra került. A kudarc azonban nem törte le. Lehetséges, hogy mivel szüntelen benne élt, ezt az érzést nem veszi tudomásul. Különben is ezernyi más lehetőség mutatkozik a változatos tevékenységre. Ma már félszáznyi antenna feszül a házak tetején. Azoknak jó részét ő szerelte föl. Az állami gazdaságban traktorok, kombájnok, szecskavágók zakatolnak reggeltől estélig; azoknak is apám az orvosa. Ilyenkor, sűrű nyári munkálatok idején, rossz táskájában az elsősegélynyújtáshoz szükséges szerszámokkal, pótalkatrészekkel, annyit szaladgál a mezőn, mint egy futballbíró. Nem tudom, hogy közben mire gondol. Hazafelé jövet, esténkint a derekát fájlalja.

Most is, hogy annyit nyargalt a méhek után.

Lefekvéskor anyám melegített törülközőt bugyolál a derekára. E művelet közben kedves-öregesen évődnek egymással, fölemlegetve ifjúságuk esztendeit.

– Mik az újabb elgondolásaid?

Apám, fél kézzel a hosszú szárú gatyáját, másikkal a melegítő törülközőt fogva, az ágyra telepszik, összesúrolja a két talpát, és ravaszkásan mondja:

– Egy kicsi szekeret kell összetákolnom. Az unokáknak, ha valamelyik eljönne nyaralni.

– Ez eddig jó. S hát még?

– Kutat ásunk a ház háta mögé. Szivattyúsra gondoltam. Mit szólsz hozzá?

– Nincs pénz.

Apám legyint a pénzre. Ha már úgy sincs: potomság.

– Hideg, édes vizünk lesz.

Anyám egy sóhajtásnyi ideig kételkedik a lehetőségben, de azután látom a szemén: már elindult ő is képzeletben a szivattyús kút felé, amelynek édes vize lesz. Apám e nagy dolgok véghezvitele előtt még felrángatja vagy kétszer a hosszú szárú gatyát, s patáliát mímelve követeli a leszakadott gombok szigorú nyilvántartását. Anyám cinkos pillantást vet felém, és neveti, hogy apám haragjának még az utánzata sem sikerül ilyenkor.

– Be jó kedved van! Tán félsz a haláltól?

– Aki nem fél, hazudik.

Lábujjhegyre emelkedve a lámpa után nyúlánkozik anyám, hogy elfújja. A haját lebontotta éjszakára; sovány a válla, csontos a háta, tán a levegő sem rezdül a súlytalan mozdulatától. De még mindig nevet; a halál félelmében észleljük mindegyre, hogy élünk, és elborítanak a gondok. Újra fiatalnak látom most az arcát; mintha az az asszony lenne, aki valaha volt a gondok kezdetén.

 

Holt-tenger

Hol vagyunk hát?

A Mezőségnek hívott erdélyi dombvidék kellős közepében, Kolozsvártól negyven, Marosvásárhelytől hatvan kilométernyire, távol a vasúti és szellemi közlekedés ütőereitől, hajdani lápok, tavak, nádasok kiszikkadt völgyében. Makkai Sándor püspök úr néhány évtizede regényt írt rólunk vagy inkább segélykiáltást, az volt a címe: Holt-tenger. Hasonlatos hozzá valóban a vidék domborzata. Valamikor tenger volt itt, azután elment valamerre, mi itt maradtunk, hasonlóképpen a vízi világból a természet sanyarú változásaiban az élelmes kétéltű békák is. Itt koncerteznek a házunk alatt a tocsogós réteken. Azóta, hogy Herman Ottó erre járt, elmentek még a kócsagok, a piros lábú cankók és a bölömbikák. A kivágott nádasok helyén a közelünkben, Mezőzáhon és Gyekében, halastavak létesültek. Őr vigyáz a halastóra. Valaki elterjesztette rólunk, hogy nem szeretjük a halat; azért nem kapunk belőle. Másvalakik erősítik: de igenis szeretjük. Ezért az őr.

A hegyéleken fúrótornyok, a határban éjjel is dörgő traktorok jelzik, hogy iparosodunk. Három irányból aszfaltút közeledik felénk; a falu végén, a keresztútnál várjuk a találkozásukat. Öcsém időnként elébük gyalogol, s jön vissza a hírrel: a marosvásárhelyi elakadt, a kolozsvári közeledik rendületlenül.

 

Visszapillantás

A falu települési formája a jobbágyi esetlenségben alakult. A mértanian pontos, rideg szászok szétszórtságunk és rendetlenségünk láttán a világ kezdetére vagy végére gondolnak. Semmiképpen sem a megállapodottságra. Pedig ősiség dolgában nincs panasz. A pusztakamarási birtokok körüli marakodás a XIII. században kezdődött. A székelyek, kiknek rokonszenves természete, sőt életformája volt a sérelmezés, már 1571-ben panaszt emeltek az erdélyi rendeknél a kamarási udvarház költséges építkezése miatt. A ma is palotának nevezett állami gazdasági székház nem tartozik építészetünk remekei közé. Jobb módú gyapjúkereskedő is lakott már ilyenben. A székely panaszt ezúttal sem vették figyelembe. Mátyás keze nyúlt hajdan idáig. Bizonyos Ungár János tőle kapott itt birtokot 1467-ben. Kézről-kézre kerülve voltunk a Lackfiaké, a nagyváradi püspökségé, a Kemény Boldizsáré, az Annáé meg a Kemény Zsigmondé is.

 

(Ő az egyetlen, akitől nem elvenni, hanem átvenni kellett valamit. A terhes mivoltában is kovász-természetű örökségét. A könyveit ugyan itt senki sem olvasta, de tébolyba hulló szenvedéseinek, nemzetféltő gondjának legendája máig is föl-föllobban a sírja környékén. Konok sírköve fektében is mondja a tanulságot a másnak világító s önmagát elemésztő fáklyáról. Vele, mint minden költővel, egy csipetnyi eszményi emberség költözött a világba. A helyi megítélés szemszöge persze sajátosan jobbágyi; aranyat szórt kocsijából a nép közé, mondják, amit nehéz elhinnünk róla, hiszen garasos gondokkal küzdött. A neki tulajdonított gesztust mégsem szabad elvitatnunk. A képzelt aranyakat egyszer talán átválthatjuk – szellemiekre. Ha nem is saját könyvtárából, mit a háború Kamaráson máglyára küldött; ha nem is az értetlenségből, mely itthoni kiadását még mindig akadályozza, újabb igazolásaként a túlzók – rajongók? – ama természetének, amellyel rendszerint saját ügyüket sodorják válságba. A könyvtárak azért itt-ott még őrzik búskomor aggodalmait. Ebben a faluban azt a néptanítót kell csak kivárnunk, aki kinevezése után legalább egy délutánra beveszi magát Kemény írásai közé.)

 

Nyugtalan vizek

A falut háromnegyedrészben románok, negyedrészt magyarok lakják. Az EGÉSZTŐL kaptam útravalóul a gyermekkor élményvilágát, a negyedrésztől a küszködő nyelvet, e színes bóját a vizek hullámzásában. Küszködőt mondtam, a cseppre gondolva, melynek bizonyára nincs könnyű dolga, mikor a közhely szerint a tengert kell visszatükröznie. Akármilyen bőven is számolom, alig százötven főnyi közösségtől tanultam magyarul. Olyantól, melynek Balassija, Csokonaija, Arany Jánosa, nyelvújítója és nyelvcsősze a mindenkori tiszteletes úr volt, régi fegyvertársaival: Károli Gáspárral és Luther Mártonnal, kinek zsoltárklapanciáit fújtuk minden vasárnapon a templomban. Így énekelgetve, ha nem is nyertük el a feltámadást, a hozzá vezető legrövidebb utat: a kihalást elkerültük. A fogyogatásnak zegzugosabb ösvényeit választottuk. Kaptuk inkább, a feudális birtokok szorításában. 1762-ből származó kimutatások szerint Kálvin gyülekezete a mainak háromszorosa lehetett. A század vége felé indul erős fogyatkozásnak. 1764 a mádéfalvi siculicidium, a székelygyilkolás éve; a katonafogdosásé, a szökevényeké. Szoknyás ispánunk, Mária Terézia, a kötelet nyilván itt is kivetette ránk. Meg II. József is, kíméletlenül. Alig néhány emberöltő alatt egész családfolyamok – Csániak, Bóniak, Hodorok, Bálintok, Tolnaiak – tűnnek el, mintha föld nyelte volna őket. A föld valóban tetten érhető, fejfák tanúskodnak róla. De az anyakönyvileg bejegyzett huszonhét Máténak jó része más irányba szivárgott el. Egyiknek-másiknak a neve után ez áll: fugitivus. Kik voltak a Kósák, Kacsók, Ujlakiak, Toldik? Hírük-hamvuk sincs. Du Prix Adéla nevű asszonyságról gondolom, hogy lelkész férjét kellett követnie; a pap vándorfajta. De mi késztette a zsellér Székely Ferencet, hogy hét gyerekével fölkerekedve, kutyáját a szekér után kötve, meg se álljon Marosludasig? A taszítás és vonzás erői változatosak voltak és maradtak. Ezt most nem kutathatom. Ízelítőt nyújtok csupán Istók Sándor uram töredékes népmozgalmi dolgozatából. Eszerint a lemorzsolódás évszázados folyamata az első világháború befejeztével megcsendesült. 1918–1938 között a lélekszám 329-ről 300-ra fogyott. Csupán! Ez idő alatt születtek 238-an, elhaláloztak 130-an, más vallásra való áttérés útján a gyülekezetből és egy füst alatt a nyelvi közösségből kiváltak 25-en. Utóbbiak nagyobbrészt nők. Ezen nem kell csodálkoznunk. Az úrvacsora képletes táplálék, míg az áhított férfi kézzelfogható valóság. E régi egyházi följegyzést lapozva mégis úgy látom, az apadás főoka a nagymérvű gyermekhalandóság. 1921-ben például a születések száma tíz, elhunyt ugyanannyi. 1927-ben, mikor magam is a világra jöttem, születtünk összesen tízen, életben maradtunk négyen. Korosztályom hatvan százaléka az élet szokásos kerülői nélkül az anyamellről fordult egyenest a sírba.

 

Anyám úgy látta, hogy én is utánuk megyek, ha nem egyébért: puszta szolidaritásból. Éjszakákon át sírt a bölcsőm felett. A rongyba kötött cukros kenyérbél – a dajkáló kebel gyatra utánzata – egyáltalán nem lehetett ínyemre. Sokáig bizonytalankodtam, hogy anyám ajándékát – a szamárköhögéses, himlős, lázas valamit, az életemet – elfogadjam-e. A jelek szerint, mindig is befolyásolható lévén, megmaradtam. Igaz, a csábítás szép volt és változatos. Erre most jövök rá, midőn az asszonyoknak egész kis csapata közli velem, hogy bőgéscsitító szándékkal mily sokfelé hordozott el engem karban, kötényben, csókolva, rázogatva, égnek emelve, kebelre vonva és csiklandozva, csak kedvet kapjak az élethez.

 

1940-ben a bécsi döntéssel az amúgy is laza közösség közel kétharmadára csökkent. A katonai kötelezettség – főleg a kaukázusi hideg – elől menekülve, a magyarok északi irányban, a románok délnek szökdöstek át az ideiglenes határon. Családok, egész nemzetségek maradtak a házban férfikéz nélkül. A határátlépőket, ha elcsípték, börtönbe zárták. Kutas Ferenc – anyám húgának férje – közel egy esztendőt ült Nagyszebenben. Elvándorolt a cipész, a kerekes, a kovács, a szűcsmester – az egész iparunk! –, továbbá hét nagybátyám, kilenc unokatestvérem, öt nagynéném, el a tanító is családostul.

 

(Egy szalmazsák tetején magam is Enyedre kerültem a híres Bethlen kollégiumba tanítójelöltnek. Ott a boltíves kapu alatt egy sánta pedellus fogadott engem, majd Vita Zsigmond, kultúrhistóriánk tudós doktora, a könyvtárban pedig Móricz Zsigmond, Illyés Gyula, Veres Péter és Tamási Áron. Előttük levettem a sapkám, és jó hangosan bemutatkoztam.

– Te miért ordibálsz úgy, amikor kérdezlek? – förmedt rám egy hétszálbajszú felügyelő tanár. – Otthon mind süketek vagytok?

– Reformátusok – vágtam hozzá a hangom, amitől, úgy láttam, meg is tántorodott.

– Hányan vagytok?

– Egy vékonyabb templomozásra való.

– Hát a többi? Amitől az istentisztelet vastagabb lehetne.

– A többi szerteszéledt.

– Ezzel a hittérítő hangoddal akarod összeszedni őket?

– Ha lehetne – enyhültem a vigyázzállásból.

– Ha netán püspök óhajtanál lenni, tudd, hogy a reformátusok nyolcszázezren vannak és egymillió katolikus, unitárius meg miegyéb.

Pislogtam zavartan. Ekkora gyülekezetről annak előtte nem volt tudomásom.)

 

A faluból eltávozottak a felszabadulás utáni hónapokban töredékesen kezdtek hazaszállingózni. Volt, aki csak éppen elsírta magát a viszontlátás örömében, azzal ment tovább Kolozsvárra, Marosvásárhelyre munkásnak, szolgálónak, üzemi kapusnak. A többit a közelgő földreform tartotta itthon. Néhány számadat létalapunk változásairól: Az első világháború utáni részleges földreform során a Kemény bárók 4135 holdas birtokából kisajátítottak 2114 holdat. (Azelőtt mindössze 106 holdnyi művelhető terület volt a parasztok tulajdonában.) Két évtized alatt a megmaradt uradalmi birtok a felére fogyott. Az osztásnál egy-két holdnyi szántó így is jutott valamennyiünknek. Került valami a lábunk alá, ahol a sarkunkat megvessük. Ilyenformán 1962-ig a lélekszám 420-ra szaporodott. Ebből néhány esztendő leforgása alatt újra eltávozott 120 személy. Egy részét a nagyütemű iparosodás szívta fel – városi élet, alacsony házbérű állami összkomfort. Az itthonmaradottak 32 gyermeket járatnak a négyosztályos magyar iskolába, 20-25-öt – helybéli továbbtanulás végett – a nyolcosztályos román iskola felső tagozatába. A középiskolát végzettek közül egyetlen fiatal maradt itthon. A többi – féltucatnyi – városon telepedett meg. Szerény igyekezettel pótoljuk őket. Hét-nyolc gyermek születik évente. Mióta orvosunk van, szülőotthon és orvosság „zsákszámra”, a halál is ritkábban látogat. Évente kétszer-háromszor.

 

Jön az erdő

Az elemi iskolában osztálytársaimnál hamarább tanultam meg a betűvetést. A sikongó palatábla fölé hajolva, ebéd közben is mámorosan róttam a szavakat. Úgy éreztem: mindahánnyal egy-egy titkot csípek fülön. Még nem tudtam, mit kezdek majd velük, merre s mi végett indítok rohamot. De hogy leírtam a félelmetes szót: báró, máris többnek éreztem magam, majdnem egyenrangúnak a betűk rácsai mögé vetett fogalommal. A világ birtokbavételének illúzióját éltem át: szavaim egyes csapatának eszméltető, titkos erejét. Más örökségre – semmilyen ingó és ingatlan vagyonra – nem számíthattam. Az ősök tankönyvbe foglalt testamentumaira sem. Mivel sáfárkodtam volna? A magaméihoz tehát, közeli és távoli rokonoknál, új szavakat eprésztem. Degenyeges, fazekas vándorszékelyek szekere körül ólálkodva egy-egy friss jelzőt, igét, ikerszót dugdostam a nyelvem alá, s rohantam szívdobogva, mintha kancsót loptam volna: iafia, iafia! Anyám nevetett: pap lesz belőlem. Kérkedtem valósággal, mi mindennek tudom az elfelejtett – vagy soha meg sem tanult? – nevét.

Vitorláim csakhamar összehuttyantak. A magyar irodalomba tévedve föl kellett figyelnem valóságos helyzetemre, miszerint nem erdőbe, hanem bokorba születtem, az anyanyelv diribdarabjai közé, ahol minden, amiből a legkisebb költőnek is föl kellene ruházkodnia: csupa maradvány, foltnak való, szalagvég, elhullajtott kacat. Téli estéken Arany Toldija tartott ébren, azzal a döbbenettel, mint mikor a szilvafáról a hátamra esve, szavamat vesztettem. Nem ismerjük a nyelvünket! – kezdett sajogni bennem a felismerés, végét vetvén az iskolai dolgozatírás boldogságának. A világ teremtésének bibliai homálya vett körül és a bizonytalanság: a vásár végére születtem-e vagy az elejére? A fölszedett sátrak, indulásra kész társzekerek, a lacikonyha körül lerágott és elhajított csontok, a lebontott körhinta látványa – hunyt pilláim alatt a színes hintók, sörényes, kék faparipák káprázatával – minden cseresznyevásárkor elszomorított. Ez a korai emlékem nyirkos érzésként szivárgott az erőfeszítéseim közé, hogy valamiképpen fölfogjam helyzetünk való értelmét; hogy miért gyakoribb a puszta dúdolás, a sejej, sajaj, mint a szöveges ének; miért kellene mezei rokonaimat utánozva a kutyát kucsának, a macskát matykának ejtenem… Mert némaság, az nem volt. Mint valamely nagy csata után, veszteségek és hőstettek számbavételeként szólt a mese. Ha ugyan mesélés volt az: a kényszerű sietség a történet csattanója felé, csupaszon sántáló mondatok buktatói között; a helyzetek, fordulatok, lélekállapotok szószegény elnagyolása; a képzelet mögött kullogó kifejezőkészség elesettsége; a feltáratlan maradt természet, névtelen virágaival és egyetlen esőjével, amely – későbbi megfigyeléseim szerint – sohasem szemerkélt, nem zengett, zuhogott, nem dobolt, nem paskolt, semmilyen más változatában meg nem jelent, mindig csak esett.

Mikor elkezdtünk beszélni: mintha gereblyével fésülködtünk volna.

Újra meg újra visszatértem a Toldihoz. Nyelvünk erdőzúgását hallgattam benne. Miután végigborzongtam a réti farkasokat, és Bence hűségében apámra ismertem, miután karizmaimat a Miklóséival összemértem, azzal kötött le tizedszer is, ami a kielégített kalandvágy helyén egyre növekvő hiányérzetemet enyhítette: beszélni tanított. A lehetetlen sajogó kísértéseit éreztem: fölszippantani szavanként az egészet, utolsó jelzőjét is eltárolni az üres kamarákban. Az uradalmi gyümölcsösbe szabadulva kapott így el a vad mohóság, a tatárkodás fosztogató ösztöne: leszaggatni, ing alá rejteni, kabátujjba, nadrágszárba dugdosni, ágastól tördelni mindent, amit lehet, hazarohanni vele, föl a padlás sötét zugába, zabálni gyomorrontásig, fogvásásig, állkapocs-zsibbadásig.

Kedvemre bódoroghattam a kertben, amelyről eladdig nem volt tudomásom. A friss szerzemény: szavaim birtokában, többletem miatt a magánynak is enyhe szorongásával, reggelenként úgy ébredtem, mint egy álruhás királyfi, akinek titkos küldetése van: megváltani a senyvedő nyelvet újabb vásári pofonok árán is; kimenekíteni a „csuk”-ot a romlás boszorkányvarázslatából, nagy népünnepségen visszaadni „u” hangzójára a vesszőt és az elorozott „ty” betűt, amely szinte csúfolkodásképpen került a macska hátára. „Felesleg” – mondja nagybátyám fölösleges helyett; szavai összevissza röpködnek, mint a vak madarak. Hogy látásukat visszahozzam, lapot indítottam. Arany János modorában írott verseimet irkalapokra sokszorosítva, a cinterem környékén ághegyre tűzve, bokor alá rejtve kezdtem terjeszteni. Másnapra mindig eltűnt a csalétek. Valószínűleg a papírhiány miatt. „Valaki röpcédula szórja” – mondta egy idő után a sánta segédjegyző. S mivel a szomszédunkban lakott, velem fordíttatta le az ugyancsak féllábú hexametereket.

A versek nagyon szépek, mondta. Nincs bennük politika, nem veszélyesek. Arról tudósítanak, hogy valaki megbolondult.

 

A csitári hegyek alatt

Azon a nyáron egy királylány is segítségemre jött. Éva kisasszonynak szólítottuk. A vasárnapi iskolai mozgalom keretében népdalokra tanított bennünket. Egy hétre rá, hogy megjelent, már zengett a falu, mint egy óriási hangszer. Vadonatúj hangon, összeölelkezve, valamennyi utcán végigkérkedve fújtuk, hogy a csitári hegyek alatt régen leesett a hó. Hol vannak a csitári hegyek? Senki sem tudta. Nem is volt fontos. Napközben csapatostól leptük el a fenyvest; a pázsitra hasalva, állunkat és figyelmünket felpockolva hallgattuk Éva kisasszony tanításait: találós kérdést, balladát, Bartók és Kodály gyermekdalait. Azután fenyőfák tetején gyakoroltuk magunk. Röpködtünk valósággal, mint egy megrészegült rigósereg. Gyönyörködtünk a lelkünkre szabott új ruházatban, ízleltük az átváltozások váratlan lehetőségét, miszerint „ha meghalok, szellő légyen belőlem”. Mikor nyár végén elment, a királylány, felfedte magát: László Dezsőnének hívták. Más esztendőben nem jött vissza és azután sem. Bartóknak, valamint Kodálynak is az volt egyetlen látogatása Pusztakamaráson. Máig sem ismerik őket. Hét gyereket kérdeztem meg, s nyolcan rázták a fejüket: nem tudják, kik lehettek ezek az emberek. Bartalis urat ismerik; volt egy favágó gépe. Éva kisasszony dalai azért – ha csak részben is – megmaradtak, mint az évelő növények.

 

A vidámság bilincsei

Hogy ezt a kis kerülőt, a múltba megtettem, elment a nyár, itt a szeptember. Vasárnap lévén, szólnak a harangok, az úton, ünnepi ruhában, föltünedeznek a serényebb templomjárók. A tornácon mosakszom, éppen szemük és szavuk ügyébe esem. Többen is megkérdik:

– Nem jössz istentiszteletre?

Inkább köszönés ez, mint kérdés. Választ nem várva mennek az úton lefelé. Anyám utánuk néz, majd hozzám fordul:

– Egyszer te is elmehetnél.

Bedugom a fejem a vízbe, s prüszkölök, paskolom magam. Az eszmecserét azért nem kerülhetem el: reggelihez ülve már a világ teremtéséről vitatkozunk. Földtörténeti magyarázataimat tisztelettel hallgatja, de felfogásomban államilag szabadalmazott gondolkodási módszert szimatolva, így szól:

– Megértelek fiam, ha így vélekedel. Azért mégis kezdetben vala az Ige.

A teremtésről a teremtőre, a beosztottjaira, égi seregekre kanyarodunk. Pogány érveimre anyám, félelmetes erejű gyöngédségével és mosolyos támadásával, az elvek magasából a mindennapi élet példái közé ráncigál vissza.

Méltóztassam elfáradni a templomba. Mindenki ott található, aki húsz, negyven, ötven évvel ezelőtt is ott ült minden vasárnapon. Kivételt képeznek azok, akik leginkább tartanak a rajoni szervek bírálatától. Közülük ha valamelyik nagyon megkívánja az igét, fölutazik Kolozsvárra; ott a Szent Mihály templomban senki sem ismeri.

Érveinek legmakacsabbika, miszerint vallás nélkül gyávák az emberek. Lám, a vértanúk, akiket felfalattak az oroszlánokkal. Erejük forrását, mondom, nevezzük eszmének, mit a kor kívánalmai szerint új és eredményesebb eszmével lehet betölteni. Itt ugrik F. bátyám a példatár kellős közepébe. Hányféle eszmével próbálkozott, míg végül csak az istenfélelem segített rajta. Megesküdött a papnál, hogy többet nem iszik, és helyrejött az egészsége. Ezt a pártalapszervezet nem tudta vele elérni, pedig hírek szerint elég szigorúan ítélik ott meg egymást.

 

F. bátyám apámnak unokatestvére. A hetven felé jár, még mindig fiatalos igyekezettel. A harmincas években taxisofőrként dolgozott Bukarestben. Két hold földnek az árával tért meg a szülőfaluba. Az ő hátán vonult be körünkbe az első nadrágtartó, vagyis hózentráger. Szomszédfalusi román asszonyt vett el feleségül, aki olyan puhán ejti a szavakat, ahogyan a hópelyhek hullanak. Végtelen türelmében, amellyel férje esendőségeit elviseli, példás bölcsességet fedeztem föl már gyermekkoromban. F. bátyám szereti a bort, a táncot, az ünnepi téblábolást. Minden politikai eseményre kíváncsi, bolyongó emberke, s örök szolgálatos a derékfájásban és vesenyilallásban. Vasárnaponként – anyám megfigyelései szerint –, mint egy mérges kis ölebet, sétáltatja a fájdalmát a szövetkezet előtt. Ahová – esküje előtt – betért rendszeresen egy-egy deci monopolra. Fű-fa kínálgatta; úgy kezelik, mint nyugdíjas politikust. A földosztás napjaiban ugyanis a pártszervezet szűkebb vezetőségének tagjaként becsülettel küzdött a földbirtokosok ellen. Legelső prózai írásom egyik hősét róla mintáztam meg. Még tán a címét is ő sugallta: Hajnali győzelem. Látván, hogy írásra adom a fejem, úgy gondolhatta, miszerint a siker feltétele az időnek pontos érzékelése; egy sóvár pillantásomra lecsatolta a karóráját: „Kölcsönadom neked, fiam, három esztendőre.”

Három esztendő múltán az órát visszaszolgáltattam. Éjjeliőrként – néha nappali bakterként – azzal méri a szolgálati időt a közös gazdaságban.

 

Éppen őrködni megy, midőn az úton találkozunk. Észrevesz, megrezzen, gyors, botladozó léptekkel közeledik felém. Szokás szerint megölel, arcon csókol, a hátam lapogatja.

– Itt vagy hát! Eljöttél! – mondja és fakó-kék szeme megtelik könnyel.

Kölcsönösen számba vesszük egymást. Ő megállapítja, hogy bizonyára malom közelében lakom – azért fehérlik a hajam –, én a sapkáit számolom össze, mert a kelleténél eggyel több van.

– A pótsapka mire való? – kérdem.

– Ez a szolgálatos sapkám! – mutatja a kopottabbikat. – Ez meg ugyebár, amit a fejemen látsz, új sapka. A vasárnapi.

Miután ezt tisztáztuk, az esküjét kezdtem kerülgetni.

– Ha lesz annyi ideje, nézzen át hozzánk estefele. Megiszunk egy-két pohárka pálinkát.

– Nem ihatom – mondja.

– Miért ugyanbizony?

Válasz helyett a vesetájékát nyomogatja.

– Az orvos eltiltotta?

– Ő sem tartja helyesnek, ha iszom.

– S még ki?

– Ó, a feleségem!

Elérzékenyülten meséli: olyan az az asszony, mint egy angyali sereg. Maga a jóság és a megváltás. Térdig esőben, sárban hordja utána mindig a vacsorát. Feddi és óvja a rossztól.

– Egy kis monopolt ittam a múltkoriban. Mire hazakeveredtem, rosszul lettem, mindent kiokádtam. Ő már tudta, hogy esmént beteg leszek, s a csirkének a vérét a vederbe eresztette. Azután mutatta nekem, hogy végem van, ha még iszom, belső vérzés áldozata leszek. Annyira megrettentem, másnap fölesküdtem a papnál, hogy kocsmában többet nem iszom, s ha igen: úgy szankcionáljon az Isten, ahogy jónak látja. Ezután nyugtatott meg nénéd. A csirke vérével reám akart ijeszteni.

Az esküjét már vissza nem vonhatta. Ahhoz kell tartania magát szilveszterig.

– Akkor nem iszunk, csak beszélgetünk – mondom, az eseten elszontyolodva.

Bátyám ezt úgy fogja föl, mintha valamiben a segítségét kértem volna, és legnagyobb sajnálatára, nem számíthatok rá. A fejét vakarja, s vigasztalólag így szól:

– Né! Ha lehet, csinálunk valamit – s elköszön lendületesen mind a két sapkájával.

Míg anyám – a várható vendégekre való tekintettel – vecsernye után a köményest készíti, átlépek a harmadik szomszédba a református lelkészhez. A nagyobbacska kőépület falán kőtábla hirdeti, hogy e hajlék: uradalmi alapítvány. Két szoba, konyha és lelkészi hivatal. Jókora udvar és kert tartozik hozzá. Vele szemben a volt református iskola, a tanítói lakkal egybeépítve. Az iskolák egyesítése alkalmával a gyerekeket átköltöztették az Ugron-kúria hálószobájába; a tanteremben orvosi rendelő lépett működésbe. A tanítói lak egyik szobájában az óvoda kapott helyet, másikban a néptanács titkára telepedett meg. A tanító – aki Kolozsvárról utazgat ide az órákat megtartani, s most épp elmenőfélben van – pihenőhelyként a papilak konyháját kapta. Hajdan gyermeknek tilos volt a főbejáraton a paphoz bekopogni; ösztönösen a konyhalépcső felé tartok, majd hirtelen eszembe jut, hogy hiszen a gyermekkort már régen elcseréltem a főbejáraton való bemenetel jogával. Rossz vásárt kötöttem, de ezen most hiába tűnődnék. Sajnálkozásom éppoly leverő, amily haszontalan. A tiszteletes – jó húsban lévő, középkorú, barátságos ember – az iskolai leckét vitatja éppen a két fiúgyermekkel. Azok váltig erősítik, hogy ötvennégy hét van egy esztendőben, míg az apa szörnyülködve tiltakozik a tévedés ellen. „A tanító néni így írta föl a táblára!” „Ötvenkettő!” – sújt le hangjával a tiszteletes. A gyerekek el is hinnék – különösen, hogy személyemben újabb tudós ellenfelet tisztelhetnek –, de a módosítást kockázatosnak tartják. „Így volt felírva.” Akkor szaladjon át egyikük a szomszédba az osztálytársához: az mit látott a táblán? „Ötvennégy!” – rohan vissza diadalmasan a gyermek. De végül enged az eretnek nyomásnak; megígéri, hogy felelés esetén az ötvenkettes álláspontot fogja képviselni. A dolog eredetét kutatva, megállapítjuk közösen, hogy a tanítónő – aki textiliskolát végzett varrónő, és ideiglenesen kapta kézhez a gyerekeket, míg diplomás emberre szert tesznek – valószínűleg szórakozottságból írhatott téves számot a táblára. F. bátyám ügyével hozakodom elő. Nem ellenőrzésképpen, hanem inkább a jelenség oka felől érdeklődve. Nem az egyedüli, aki Isten haragját és segedelmét kérve küzd az italozás ellen. A falu sohasem szerzett magának rossz hírnevet azzal, hogy iszákos nép lakná. Az alkohol, melynek nyelvoldó erejében az igazságot is szokták keresni, legnagyobbrészt e nép rejtett szelídségét szokta felszínre zavarni. A becsípett ember észrevétlen kivonul a társaságból – józanságot erőltetve magára, rendszerint sürgős tennivalókra hivatkozik –, elcselleng valamerre, mint a beteg állat, s valamely boglya tövében, csűrben, istálló padlásán kialussza magát. A titkolt részegséget egyedül a technika nem bocsátja meg. Hamarjában egy kis baleseti statisztikát kell végighüledeznem. N. G. traktorral hozta haza felgyógyult feleségét a kórházból. Örömében felhajtott néhány pohárral, felborult, szörnyethalt. M. I. ugyancsak traktorral nekiszaladt az autóbusznak; gépe valósággal kettétörött, míg a pálinkásüveg az ember zsebében ép maradt. T. L. rákapott a kékszeszre. Borotválkozáshoz kéri, a sáncmarton megissza. Az orvos megneszelte, s úgy intézkedett, hogy kékszeszt a helyi szövetkezetben csak receptre adjanak. B. M. lószekérrel méheket szállított, felborult, semmi baja sem lett volna, a méhek azonban halálra szúrták.

– Miért isznak az emberek? – kérdem a tiszteletest.

– Jókedvükben, bánatukban, mikor mi az indok.

– Az eskütétel a reformátusoknál újabb keletű jelenség.

Ennek okát feszegetve, részint a kor szorongásaihoz, részint a megszaporodott vigadozási alkalmakhoz jutunk a következtetésben. Rengeteg a másfelé szakadott rokon, rengeteg az ünnepszámba menő látogatás is. A rajoni kiküldöttnek még csak a híre érkezett meg, az elnök már szalasztja F. bátyámat a pincébe egy demizson borért. Felavatnak egy új bikaistállót, tűzoltófészert, hidat, futballpályát, orvosi rendelőt, díszkaput: meg kell ünnepelni. Új házak épülnek, sokkal nagyobb számban, mint bármikor, azokat föl kell szentelni; tegyük hozzá a keresztelőket, torokat, a hivatalos és vallásos ünnepeket, évfordulókat, névnapokat, esküvőket; ez utóbbiakban rendszerint a fél falu érdekelt. Jóska öcsém különösen. Húsz esztendeje nem volt lakodalom, amelyről hiányzott volna. Pedig ő az italt nem szereti.

A vigalmi alkalmakhoz soroljuk nevetve azt is, hogy most éppen itthon tartózkodom. A tiszteletes óvni akar engem a felületes általánosítástól. Híveinek csöndes komolyságát, szorgalmát ecseteli. Az eskütételek olyan kivételek, amelyek ezúttal a szabályt nem erősítik.

 

Otthon, hosszadalmas tűnődés után, azt kérdem anyámtól:

– Bírálnak-e a közgyűléseken?

– Miféle közgyűlésen?

– A kollektív gazdaságéban, mondjuk.

Oda csak apám szokott nagy ritkán elmenni.

– Különben is kit bíráljanak?

– Az elnököt például.

– Azt igen. Néha megmossák a fejét, de csak hivatali ügyben. Ami azon kívül esik, a jóisten tartja számon.

Kérdem: mire gondol?

– Arra, hogy ez a jelenlegi elnök, aki az ötödik vagy hatodik a sorban, egy részeges fráter. A minap újra megverte a feleségét. Nem volt hivatalos verés, azok sírtak, akik érdekeltek voltak. Az a szegény asszony és a gyerekek.

– Azért kellene a közgyűlésen a hibáit nyesegetni – mondom. – Ezt nem gyakorolják?

– Ó, de még mennyire! – kapja föl anyám a hangját. – Múltkoriban a barátodnak félig lenyesték a fülét. Gyomai Miklósnak minapában az orrát akarták levágni, de esze volt, s a túlerő láttán megfutamodott.

– Verekedés volt?

– Olyanszerű.

– Miből támadt?

– Pálinkából. Az a legnagyobb uszító.

Nem nálunk: a szomszéd faluban történt.

A szoba megtelik a pergelt cukor és köménymag illatával. Hogy apám és F. bátyám is megérkezik, ünnepi hangulatban üljük körül az asztalt. Eleinte csak beszélgetünk, nézegetjük a poharakat. F. bátyám különösen. Izeg-mozog a széken; a pálinkának szép rubinpiros színe van.

– Fogjátok! – biztat apám.

– Egészségünkre – mondom.

F. bátyám azt mondja: köszöni, de az esküje úgy szól, hogy sehol másutt, csakis otthon ihat. Ezen mindahányan elgondolkozunk. A jelek szerint bátyám a legjobban. A kérdés megoldhatatlannak látszik. Isten benéz az ablakon, azt mondhatja magában: igyál csak, elvtárs, itt vagy a kezemben. Az ember a fejebúbját vakargatva körülpillant, közelebb húzódik az asztalhoz, majd hátrább tolja megint a székét. Szinte hallom fejében a kísértés hangjait. Segíteni szeretnék rajta. Mikor a második poharat utasítja vissza, észre kell vennem, miszerint az ellenállása épp annyira van szabva, amivel az engedékenységét jelzi. Azzal a javaslattal hozakodom hát elő, hogy fogjuk kézbe az üveget, vonuljunk át az ő házába, az engedélyezett területre, ahol az esküszegés veszélye nem áll fenn. Anyám egyszerűbb megoldást terjeszt elő. Kirakja a vizespoharat az asztal közepére; F. bátyám részét minden koccintás után abba kell tölteni. Mikor felgyűlt, hazaszalad vele, kipattintja a kiskaput, csak épp hogy lábával az udvarát érintse, és azzal a kérdés meg van oldva. A körülményes csupán az benne, hogy réten, sáncokon átal fél kilométert kell gyalogolnia.

Így is teszünk. F. bátyám boldog, hogy saját régebbi elgondolását anyám találta ki. Még csak azzal sem vádolhatja magát, miszerint szántszándékkal keresi az esküszegés agyafúrt formáit. Érdekes módon, a vizespohárban szaporodó apró adagokkal nő a kedve is. Arca kiszínesedik, csillog a szeme. Ő is nyel üresen, valahányszor egy-egy kortyot a torkunkra vetünk. Abban reménykedem, hogy valaki csak bekopog még, akivel megosszuk a köménymagost. S mint színpadainkon a kötelező véletlen, a megoldandó bonyodalomba egyik unokaöcsém robban be jókedvűen, aminek több oka is lehet: régóta nem láttuk egymást, és íme találkozhatunk. Továbbá: az istentisztelet is „elég jól sikerült”.

– Erre iszunk egyet – mondom.

Ritkán látok oly igazi kárörömöt, aminővel F. bátyám a biztatást fogadja. Unokaöcsém is fölesküdött a papnál, hogy újévig nem iszik.

– Pálinkát különösen nem – mondja zavartan.

– Van egy üveg borom is – buzgólkodom.

– Azt is csak a feleségem jelenlétében.

A penitenciának egy másik változata. A szigorítás nem helyhez vagy időhöz, hanem az asszonyhoz kötött. Így szól: csakis az ő szeme láttára. Ennek megvan a maga értelme.

– Az elég-e, ha te látod őt? – kérdem.

– Természetesen. De ez most nem lehetséges.

Ott a pohár pálinka a keze ügyében; csak néznie lehet, mint a papagájt a ketrecben. Közös erőfeszítéssel keresünk kibúvót a szabály alól. Mi lenne, ha zsebében hordaná az asszony fényképét? Úgy nem elég őt látni? Ez nyilvánvaló csalás lenne, amit az Isten leleplez egy pillantásával. Példaként az öreg zsidó boltost említik, aki rajtacsípte a fiát, hogy szalonnát eszik. Ha még hozzányúl – így szólt az átka –, fulladjon meg az első falástól. A szalonnás bűnöző attól kezdve az első falatot megrágta csak, de nem nyelte le, hanem kiköpte; a második már nem esett átok alá. A módszert, sajnos, nem lehet alkalmazni. Tréfás elgondolásomra az első házból kihozzuk a nagy vadászlátcsövet; unokaöcsém azzal keresi és meg is találja az asszonyt a szemközti dombon, a nyári konyha előtt.

– Anyjuk, látsz-e, mert én látlak téged!

Anyjuk menten gyanút fog, és eltűnik. Nincs az a messzelátó, amivel meg lehetne most találni. Átkiáltunk hozzá: jönne át csak annyi időre, hogy egy pillantást vessen az urára. Vagy a kert végéig csupán, egy tekintetváltásra. Nem hajlandó. A palack érintetlen marad. Sajnáljuk a dolgot mindannyian, különösen az unokaöcsém. Annyi vigasztalás adódik, hogy F. bátyámnak sem sikerül megszegnie az esküjét. Ahogy a pálinkával félig telt poharat, mint a gyertyát, maga előtt tartva, elindul a kerten lefelé, a kút iránt megbotlik, és hasra vágódik.

Kezdhetjük elölről. De közben este lett, nem időzünk sokáig az üveg mellett. A fölesküdtek – arcukon a kudarc árnyékával – elbúcsúznak. Csak jönne már az a szilveszter! Anyám az első házban veti nekem az ágyat, apám a macska után nézelődik, hogy éjszakára kikergesse. Macska nélkül ott maradunk hárman a lámpa fénykörében.

 

Beszélgetés lámpaoltás előtt

– Ez a te öcséd megint tekereg valahol.

– Lányok után mászkál.

– Nem mászkál az. Mozgósít. Akármifajta gyűlés van, ő vállalkozik a mozgósításra. A kultúrotthonban is felcsapott teremfelelősnek. Nagy a zajongás, őt bízták meg az ordibálással: csend legyen, emberek!

– Nem árt neki egy kis szórakozás.

– Vajon a találmányomat sosem fogják már elismerni?

– Jó lenne bizony, ha fizetnének is valamit.

– Már megint nincsen amivel fűteni.

– Azt mondják, a kissármási begyűjtő központban jó száraz kukoricacsutkát osztanak. Protekcióval persze. Vajon ki ott a felelős?

– Itt járt a télen az a vadász Marosvásárhelyről.

– Jáni András.

– Druszák vagyunk tehát. Néhány zsák csuszát kiutalhatna.

– Holnap sütni kellene. Hozz egy hát szalmát a szérűről.

– Míg az elnököt megtalálom, szalma nélkül is meggebed a hátam.

– Szemüveget is kell venni. Nézd, legalább hat helyen van megdrótozva.

– Összetörött, mint egy motorbiciklista. Hallottad azt az esetet?

– Nem hallottam.

– Szombattelkén lakodalom volt. A legények, szokás szerint, hogy föltartóztassák a menyasszonyt, drótot húztak keresztül az úton. Aszfaltút, nagy a forgalom. Egy motorbiciklista nekirohant a drótnak, elvágta a nyakát. Ez már igazán disznóság. Ilyen felelőtlen embereket tűrni a föld hátán.

– A dolognak persze nem akad gazdája.

– A lámpa megint füstölög.

– Decemberig villanyunk lesz.

– Kijött a vállalat embere, összeíratta velünk, mit kell vásárolni. Sármáson van drót, nincs kapcsoló. Kolozsváron van kapcsoló, nincs biztosíték. Marosvásárhelyt a szükséges holmikból nem lehet semmit sem kapni, ezzel szemben kifogyott a fehér gömb is. Így mondta egy szellemes kereskedő. Nagy nyüsletésbe vagyunk, hogy százkilométeres körzetben összeszedegessük, amit a szerelők a pénzünkért maguk kellene hozzanak.

– Örülj, hogy így is lesz valami.

– Tegye ki az újságba.

– Nesze semmi, fogd meg jól.

– Inkább azt a másik ügyet. Mi az, hogy profil?

– Oldalnézet.

– Ezt keressük tehát.

– Ki keresi?

– A gazdaságban eddig juhokat tartottunk. Ezeréves tapasztalatunk van ebben, ha nem több. Kijött Kolozsvárról egy felelős, utasításba adta az elnöknek, hogy az egész állományt cserélje ki disznókra. Miért? Merthogy ezután ez lesz a profilunk. Nyolcszáz disznó a nyakunkon, se tisztességes ól, se kukorica hozzá, megeszik az életünket.

– Majd kialakul.

– Az oldalnézetünk?

– Hát az is.

– Mióta megalakultunk, egyfolytában keressük. Volt már gabonatermelő meg tehenészeti és tyúkászati profilunk. Belékezdtünk a szőlészetibe is. Akkor azt mondták: nem nekünk való. A szőlőt kiadták részes megművelésre. Hogy T. Ferinek hatvan veder bora maradt: visszavették. Míg nem kerestük annyit az oldalnézetünket, határozottan állítom, hogy megvolt.

– Lehetséges, hogy ezzel célba jutnak.

– A célba találat az lesz, amikor új vezetőséget választunk. Úgy hírlik, a mostani elnöknek a helyébe Pop Goricát tesszük. Vitán felüli, hogy becsületes ember. Tisztességes demokráciát csak tisztességes emberekkel lehet fenntartani.

– Ez már tény és való.

– Olvastad-e, mit hirdetnek az újságban?

– Mindenfélét.

– A kolozsvári színház régi bútorokat vásárol jó pénzért. Biedermeiert. Minek kell az nekik?

– Valamelyik színdarabhoz.

– Ott van az ócska kaszten a padláson. Vajon megvennék-e?

– Az nagyon ócska, de nem biedermeier.

– Az milyen szokott lenni?

– Cirkalmas.

– A mienk szögletes. Erről jut eszembe: emlékszel te Májer úrra?

– Májer?

– Akinek az a sok maszatos gyereke volt.

– Maszatos?

– Mindig olyan sovány volt, mint az ecet.

– Emlékszem.

– Nohát, ez az ember meghalt.

– A baj embereken jár.

– Tordáról hozták a hírt. Szomorú bizony. Le kéne fényképeztessük magunk.

A gondolatnak elég hatalmas szökkenése Májer úr haláláról a családi fényképre; a fekete keretig, amely – ha csak egy kattanásnyira is – egybefogja széjjelestében a társaságot. Gyermeket, vőt, menyet, unokákat, sógort, sógorasszonyt. Középen a frissen borotvált, kiagyusztált nagyapa, oldalán a fekete fejkendős nagymamával, kissé elfogultan – hisz a jövőnek rendezgették el arcuk vonásait –, mégis konokan állva a lencse farkaspillantását: a bizonyosságot, hogy nagyított fénykép formájában végül a falra felakasztva folytatjuk párbeszédünket, a Májer úr sorsában osztozva.

Anyám elfújja a lámpát.

A sötétben még sokáig hallgatom a tücskök keserves énekét.

 

Eső és csizmagond

Októberi reggelen arra ébredek, hogy megérkezett az eső. Nem az égzengéses, váratlan lezuhanó, majd seregélycsapatként tovasurrogó gyermekkori zivatar, melynek változatairól Illyés Gyulának oly lélekmelegítő emlékképeit olvashattuk, a szerzővel együtt jólesőn csuromra áztatva magunk, visszakívánkozva – hányadszor? – a lehetetlenbe: odatartani fejünk egy réges-rég tovatűnt zápor zuhanya alá.

Ez más, ez a hordó aljáról csurranó, savanyú áporodottságot keltő, már-már békanyálas, nyúlós mezőségi levedzés, amitől a kutya is megbüdösödik, nyirokszagúvá lesz az emberen az alsónemű, lucskossá a kapca a hullahideg lábfejen. Ellentétben ama cseresznyehólyagos kánikulamosdatással, mitől gatyás kölyök és libacsapat boldogan visongott, s a varázslatos hirtelenséggel megduzzadt patak fuldokolva rohant világgá, ez a mai, az égnek e hólyaghurutos betegsége mindent elposványosít körülöttünk. Bennünk is, ha tűnődésre adjuk a fejünk. De ha nem is adjuk: bőrünk a ránk húzott vizes lepedőt érzi. Lábunkat a hasra-vágtató talajon vissza kell szoktatnunk az egyensúlyozás Bethlen Gábor-i művészetéhez. A sárga por, mit sarkunknak egy könnyed, bokázó mozdulatával tegnap még lerúgtunk magunkról, bocskornyi masszákban ragad a talphoz. Szó szerinti értelemben is a föld rabjai lettünk; beszotyog velünk a házba, magunk után kell vonszolnunk az illemhelyre is.

Vizenyősek lesznek a napjaink. Mintha bendőbe költöztünk volna.

 

Élni kell a bendőben is. Anyám, feje fölött az égve felejtett lámpával, serényen zakatol, tesz-vesz a másik szobában. Miután kifaggat az éjszakai nyugodalom felől, játékos illedelemmel kérdi: az ágyban szándékszom-e a tojásrántottát elfogyasztani? Ez inkább azt jelenti, hogy a harmincesztendős, nyiszorgó deszkák közül illendő kikászálódni. Mint a nyáron is, amidőn napfelkelte után a legyekre panaszkodtam. Nem elég, hogy zajonganak, csípnek is, mondtam. „Őket is meg kell érteni, fiam. Nem szokták meg, hogy ilyenkor még embert lássanak az ágyban.” A diplomatikus beszédre igyekszem a mosdótál felé. Első pillantásommal apámat keresem; tudhatnám pedig, hogy már a hajnallal lejelentkezett az állami gazdaság műhelyében. Némi röstelkedéssel állapítom meg, miszerint a felkeléseiről nemigen tudnék számot adni. Hasonlóképpen az esti lefekvéséről sem. Sohasem láttam ebéd után elszundítani, párna után nézelődni. Példája szerint az ágy előtti kéjes, ásítozó nyújtózkodás – a jog szerinti pihenés –, akár a sírás vagy szerelem: a szemérem védett területe. A talpon állásban anyám csak betegség idején marad le mögötte.

Ezen a reggelen a lábán akadt meg a szemem; a kék visszerein, ormótlan bakancsán. Pirkadat óta tetemes utat járt meg velük, azzal egy határpásztor is eldicsekedhetne.

– A lábára most már csizma illenék – mondom.

Válasz helyett a sáros bakancsokat nézi; papírral van az orruk kitömve, lötyögés ellen. Ugyanis öcsém negyvenhármas lábára készültek.

– Látod, micsoda egy maszkura vagyok? – nevet kényszeredetten. – De mondd, ebben a sárban mi mást vehetnék fel?

Más tanácsot nem adhatok, mint hogy a helyzeten változtatni kell. Hozzon elé, mondom, valami tiszta papirost. A konyhaszéket a ház közepébe állítom csizmadiaműhelynek.

– Vegyünk mértéket!

– Vegyünk! – ragyog fel a váratlan ötleten, s nagy lendülettel kászálódik ki bakancsból, kapcából, lyukas harisnyahalomból.

Ceruzával körülrajzolom a lába formáját. A sarkánál kezdem, az ujjaknál végzem, susztermódra fontoskodom és billegetem magam előtte:

– Speciális kívánsága van-e a tekintetes asszonynak?

– He! – kacag rám hitetlenül. – Ezt meg is lehetne rendelni?

– Olyan csizmája lesz: rendelésre készült.

– Újévre. Ha lehetséges volna.

Ettől kezdve komoly és tárgyszerű a megbeszélés. Tőben a szára ne legyen szűk, a sarka ne legyen magos, ha nyiszorog, nem baj, jól áll a csizmának, amikor egy kicsit beszédes a természete. Azzal egyszer végigmenni az úton a templomig a porka hóban: valóságos elégtétel.

 

Igen, a tél! A csizma azzal véteti észre magát, hogy a templomban a padig előmenve nyiszorog, a havas úton csikorog. Efféle örömben anyámnak ritkán lehetett része. Ami zajt a járkálásunkkal csaptunk: a meztelen talpak puha lappogása volt, az ujjak között felbugyborékoló sárlé neszezése. Csizmatakarítónak gúnyolt tákolmányunk az ajtó előtt leginkább vendéglábbelit szolgált. Mezítlábunkhoz lehetőleg sima felületű sártörlőt kerestünk, héjahántott botot, gyümölcsfa törzsét, pocsolyát. Tavasztól őszig a naponta százszor elhangzó anyai parancs ez volt: mosd meg a lábad! A dolog hátrányai és következményei közismertek. Előnyei már nem annyira. A majom emberré válásában a kéznek tulajdonított döntő szerepből a lábunknak is megőriztünk valamit. Többek között a kényszerű egyenjogúságot, minek alapján egyiken a kesztyűt, másikon a csizmát nélkülöztük. Használhatóságukat növeltük ezzel. A közfelfogás szerint kizárólag járkálásra, ilyen-olyan ügyben való sántikálásra korlátozott végtagunk mezítelen állapotában olyasféle műveletekre is alkalmas, mint: vakarózás, szükség szerinti nesztelen lopakodás, vízbe esett holmik érzékeny kitapintása, foghúzás, asztal alá gurult fémpénz elcsenése ártatlan beszélgetés közben, szivarlopás a lábtól alvók zsebéből, pusztán az ügyes lábujjak segítségével. Egy négyes ostor megfonása, menekülés esetén gyors felgallyazás a fára csizmás állapotban elképzelhetetlen. A gyakori fenyítés viszont, amit ülepünkre szokás irányítani, csakis csizmában vihető véghez. A lábbeli tehát – a valóságos és a képletes – a társadalmi érintkezés formáira is hatással lehet. A világról való vélekedésnek, érvelésnek századunkban is gyakorolt rugdosási változatait, kemény orrú csizma hiányában, azokra kellett hagynunk, akik ezt a huszáros lábbelit esetleges véleménykülönbségeink megszüntetése végett ugyancsak latba vetették. Számos példa van rá, hogy nem eredménytelenül. Figyelmes körülnézelődéssel még fölfedhetők a közgondolkodásnak olyan nézetei, melyeket az ember alfelének közvetítésével épp egy-egy csizma juttatott föl a tudatig. Nem a piros rámás, persze, amilyet most anyámnak rajzolok. Ettől a gondolat szelídebb, mondhatnám paradicsomi tájakra, a bölcső felé röppen.

 

– Sírtunk-e sokat, mikor kicsik voltunk?

Megütődik anyám a kérdésen. Pedig épp arról jut eszembe, hogy a konyhaszék mellett guggolva, ceruzám hegyével, mint egy kápolnát, a lábát kerülgetem. Valami visszhangzik még a fülemben a csindarattából, amivel – minden veszélyérzet nélkül – bevonultunk az anyakönyvi nyilvántartásba. (Az egyháziba református magyarnak, a községháziba fából vaskarikának: a kezembe került okmány szerint a jegyző ugyanis úgy fogta föl a jövetelünket: az újszülött nemzetisége: református ortodox. Másolati iktatószám: 3/IV/4/1949.)

– Azt a jövetelt, fiam, a rettenetes bőgést nem lehet szóval kifejezni. Miről jutott eszedbe?

– Említette volt, hogy a lábával is ringatott bennünket.

Mint valami csínytevést, úgy magyarázza anyám a hajdani altató módszerét:

– Akkor, hogy egyik a másik után jöttetek világra, s melyik a karomban, melyik az ágyban, asztal alatt visibálta a hascsikarásait, meggyűlt a bajom veletek. Száz kezemnek kellett volna lenni. A lábamra azután került sor, hogy összeomlottam a virrasztásban. A bölcső spárgáját a nagylábujjamra kötöttem, az ágyon végigdőltem, és szenderegve hintáztattalak, ha sírtál. Csalás volt ez, de bocsánatos; nem vetted észre. Istenem, be rég volt!

Egyikünk se bánná, ha a dologra még egyszer sor kerülhetne.

 

Látogatás Gyümölcsoltó Gergelynél

Különben Székelynek hívják.

Magamban szoktam őt gyümölcsoltónak nevezni, fűt-fát nemesítő hajlama meg a metszőollója miatt, mit még a zsebében is csattogtatni szokott. Már nem emlékszem: igaz-e vagy én fogtam rá az esetet, miszerint úrvacsoravétel alkalmával – szép szenvedélyének tárgyi jeleként – zsebkendő helyett is a metszőollót húzta elő az istenes áhítat legnagyobb rémületére. Ilyenszerű poétikus tévedései akkor maradtak abba, midőn az első fölszólítást meghallotta, hogy jelentse föl a szomszédját, ha az kukoricáját nem kapálná meg idejében.

– Elmegyek hozzá – mondom anyámnak –, lám, hogy és mint van az az ember.

– A bajokat leszámítva, jól van.

– Mit kellene leszámítolni?

– Semmi különöset, a helyzetén kívül. Legjobb szőlőszakértő létére mindenféle gyalogmunkát végez.

 

A szakértelme valóban közismert; az elismerés hiányzik mellőle. A kisiparos- meg tisztviselő-hajlamú családban makacsul a föld embere maradt. Akkor is, amikor egy ellentétébe forduló viszonyulásként éppen a föld kiabált emberért. A két- és többéltűségnek, a kacsacsőrű emlős állapotnak számtalan felkínálkozó kényszerlehetősége közül a születésével adott helyzetét, vagyis a legkényszerűbbet választotta: öt-hat holdnyi birtoka mellett maradt. Mellette, mivel az tulajdonjogilag lényeges változáson esett át: közössé lett. Amitől a népmozgás minden irányba fölgyorsult. A bizonytalanságok élelmes kilábalásai – a szinte egyik óráról a másikra bakterré, cukorkaárussá, kocsimosóvá, kántorkisegítővé, szezonmunkássá vedlő parasztok – őt álmában sem csábították el a partról, honnan a tanmesebeli kotlónak föltehetőleg riadt érzésivel nézte gyorsan tovaúszó kicsi récéit: jó néhány régi keletű elgondolását a mezei boldogságról; a robinsoni kitartást, amivel a puszta határban, ollóját napestig csattogtatva, alma- és szőlőillatú sátrat feszített ki maga fölé, mai emlékezetem szerint is holmi bukolikus édeni sarkot a szegénység tülekedésében. „Emlékszel, öcsém, a muskotályerdőmre? (Negyedholdnyi volt.) A rizling- és leánykasorokra? Mint a frissen ondolált kisasszonyok, olyanok voltak.” Ma is szépnek látja. Az idill – az emlékezetnek e minduntalan visszatérő csalása – éppoly régi keletű, mint a földművelés. Ha Homérosznak elnézzük a tévedést, miszerint a király szántóvetői minden barázdafordulónál egy-egy pohár bort kaptak biztatásul, megértőknek kell lennünk bátyám iránt is, midőn utána sóhajt a muskotály-kisasszonyainak. Azt is elfelejtvén, mily sokan babráltak rajtuk az első érett fürtök láttán. A rokonságot leszámítva, csak gyereke annyi, mint a rostalika. S melyik amerre ment ezt-amazt elintézni, váltópénzként szőlőt, cukordinnyét vitt a kosarában. Ilyenformán a szürethez nagy reménységet nem lehetett fűzni. Mikor a szőlős, valamint a házi kertnek is egy része közösbe vétetett – az eszme bátyám tudatában azonnal törvényként foglalt helyet –, zokszó nélkül költöztette beljebb a régi kerítést. Közvetlen a ház ajtaja előtt – a régi belsőségnek szélte-hossza után mintegy mélységben terpeszkedve – lendült új támadásba. Tyúkketrec, kutyaól, árnyékszék helyére újabb szőlős került, százötven tőnyi; a réginek kicsinyített mása. És minden egyéb, makettszerű méretekben: az ablak alá – hogy túl sok eget el ne fogjon – törpe gyümölcsfa, a kamrába miniatűr hordó, az istállóba kecske méretű tehén. Azt mondja: reprodukáltam magam.

 

A kiskút-völgye órányi járásra van a falutól. Kopár hegyen át, szamártövis, kökénybokrok között vezet az ösvény Gergely bátyámhoz. Az ő házában lakik – betegeskedik inkább – anyai nagyapám is. Az eső után a szél szegődik most hozzám s a kukoricatáblák sivár zörgése. A kórét mostanság télen is itt látni; megcsappant, jelek szerint, az értéke. A Laposnak nevezett völgyhajlatban a kollektív gazdaság vályogistállóit látom; a közelében traktorokat és kombájnokat sorba állítva. Húsz hektár friss telepítésű szőlőt is látok, ami négy esztendő múlva fordul termőre. Addig a tagosításba vett régi negyed- és félholdas foltokat kell a lezülléstől valamiként megőrizni. Ezek persze nem annyira bort, mint inkább gondot – nem mindennapit – okoznak a vezetőségnek. Idén is fennakadtak azon, hogy Gergely valamikori táblájában a szüretet – a szőlőszedés öröméhez ragaszkodó három falu számára – miként szervezzék meg. Végül az egybegyűltek döntöttek. Félezernyi gyerek és felnőtt bicskával, ollóval, a puszta fogával a hegyoldalt úgyszólván negyedórák alatt megkopasztotta. Az aggastyánok, a betegek is kiültek a kapu elé, kalapból ették a szőlőt, ingük ujjával törülgetve a mellükre csurgó levet. Gergely a hegyen ülve nézte a farsangot. Anyám szerint, akár Jézus, midőn a farizeusok jelt kívántak tőle, a csodatevő szerepét töltötte be: hét kenyérrel vendégelte meg a sokaságot, és miután evének és fölszedék a maradék darabokat hét kosárral, magának a csodatevőnek is jutott. Egy másik szőlősgazda meg elindult a tele kád Csabagyöngyével a gazdaság székháza felé, ahol a vezetőség népes rajoni vendégsereggel – a mustot préselte. Csöndben szivarozgatva tűnődött az ember a deszkán, észre sem vette, hogy lovait a saját udvara elé irányítja.

– Minek hoztad ezt ide? – meredt rá a felesége.

– Hát nincs szüret?

– Szüret van, de az eszed is megháborodott.

– Jól mondod, bizony! – legyintett az ember magához térve. – Egy kicsit elgondolkoztam.

Megfordította a szekeret, és elindult vissza az eredeti célpont felé. Az asszony nekidűlt a kapufélfának, úgy nevetett sokáig a könnyeit törölve. Azután sietett a szomszédba elmesélni, hogy mily kacagni való dolgot művelt az ura. A szomszédok is mulattak rajta, Bergson nélkül is tudva, hogy mikor egy bizonyos komikus hatás egy bizonyos okból származik, ez a hatás annál komikusabbnak tűnik fel, minél természetesebbnek találjuk az okát.

 

Akár a Gergely esetében. Ha valamely szomorúságát meséli: fölvidítja vele hallgatóit. Azzal is, ahogyan kivágja magát belőle. Mikor a háborús esztendőkben az őrmester – valamely buzgó keresztyén följelentésére – mint katonaszökevényt kereste, felesége és gyermekei közül az ablakon ugrott ki a kertbe, onnan mezítláb és fedetlen fővel, decemberi hóban menekült a harmadik faluig. A kérdésre, hogy hová nyargal olyan állapotban, a tréfás mesék hangján vágta ki magát. Épp üldözőinek szövetségesei sajnálták meg és ruházták föl sapkával, ócska mellénnyel, hogy farkastól széjjelzavart juhait fegyveres határvadászok közt megkeresse. Fordulatos élete folyamán nemegyszer meredt rá puskacső: mindig volt annyi lelemény benne, hogy a halált vállon veregetve a kedélynek valamiféle virágját tűzze a puska csövére. Igaz: nem éppen iszonyat nélkül.

Családi együttesben, egy-egy szerencsésen megúszott galibája után, úgy szoktuk őt jellemezni, hogy a feléje hajított kések megpördülnek a levegőben és elkezdenek énekelni. Megszaporítva közben halántékán az ősz hajszálakat. Kacajos csodálkozása – „hát nem agyon akartak verni?” – nem abból a fajtából való, amely a köztudat szerint a testet hizlalja, vagy a kedélyvilágot fiatalítaná. Minden nevetésünk után egy kicsit öregebbek leszünk; ez egy másik, nem név szerinti székelynek, ama csíkcsicsói Szakállas Ábelnek az arcáról – Tamásinak köszönhetően – pontosan leolvasható. Mint minden mutatványoséról, kinek vidámság-szaltói alatt – sorsának mélysége fölött – nem feszül biztonsági háló. Annál jobban kell hát ismerni a mesterséget: eltitkolni a szív riadalmát, vastagon fölkent arcfesték árán is. Amit közönségesen bohócfestéknek hívunk.

 

Egy halhatatlan színpadi alakítás

A háború utolsó felvonásának zárójelenetében volt egy ilyen közös komédiás napunk. A katona, aki megmotozott bennünket, vadonatúj beretvakést talált a Gergely zsebében. Az orrunk előtt villogtatta, majd engem félretolva, bátyámat vette premier planba. Ily bizalmas közelben a szőrtelenítő szerszám a fejszéhez kezdett hasonlítani, amivel épp azokban a napokban két legénynek a fejét vágták le csutakon. „Azt mondja tehát, hogy ártatlan ügyben tekeregnek itt a határon?” „Hazafelé tartunk, uram” – lendült belé bátyám a sokszor eljátszott szerepbe. Kettőt pislogott a borotva előtt, majd széles cinkos mosolygást vetett hálóként a katona felé. „Kilenc gyermekem van.” A megvesztegetésnek ez a tallérja – hogy hisz emberek vagyunk – annak előtte mindig hatásos volt. Most felingerelte a katonát. „Húzza ki magát, és ne táncoljon előttem!” A borotvát a kezefején próbálgatta, majd a szőrt lefújva róla, bátyám inas nyakán állapodott meg a tekintete. A legjobb serkentés az alakításra. Arcának türelemizmai lazulni kezdtek: a kés újabb villanására csücsöríteni kezdett, majd alsó szemhéját felhúzva, a rövidlátók kereső mozdulatával szabadjára engedte a bánatizmokat is. Ettől a szemöldök belső szárnya rebben föl, míg a külső lefittyen, és egyidejűleg működésbe lépnek az orr piramidális izmai. Szakértők szerint ez ritka színészi képesség. A görögök ismerték leginkább és alkalmazták a szobrászatban is, miként a Laokoon-csoport mutatja. Az enyhén megremegő felső ajak a járomcsont-izom révén az orrcimpa ráncait vetíti vigyorgásba és csípi hegyesre az ember orrahegyét. Ez esett most legközelebb a táncoló beretvához. S utána mindjárt az állkapocs, az alsó főleg, amit bátyám a súlyára bízva elejtett, azzal a ritka tökéllyel, midőn az ajak is félregörbül, a sírás előjeleként. Ez utóbbit azonban olcsó fogásnak tarthatta; könnyhullatásra nem került sor. Hanem a vörösen kitüremlő szemhéjak keretében a szivárványhártya körül villogni kezdett a szemefehérje. Meggondolatlanság volt részéről, mivel ettől a katona megijedt, és káromkodva folytatta rémítő játékát a gégemetsző szerszámmal. Egészen közel lépett bátyámhoz, akinek újabb mesterfogással elakadt a lélegzete. Ezzel drámai csönd keletkezett, míg a nyitott száján át meg nem hallottam a szíve dobogását, pontosabban: a bordák fahangját a szív hánykolódásában. (Utólagos föltevésem szerint a bordazajt az én szívem keltette.) „Csak a füled vágom le” – mondta ekkor a katona, mire bátyám részéről elhangzott a megkönnyebbülés sóhaja, torkán leszaladt a gombóc, a globus hysterias, átadva helyét a fülek játékának. Az elfehéredő, majd kipiruló fül színváltó készségét bizonyos Mosso nevű fiziológus üregi nyulakon figyelte meg először a múlt század hatvanas éveiben. A borotvakés előtt gyakorlatozó bátyámról ilyenformán nem lehetett tudomása. Arról sem, hogy történelmi kényszerűség folytán ez a készségünk az üregi nyulakénál fejlettebbnek látszik. Holott az elsőbbség őket illetné meg. A szőr- vagyis hajmeresztés ugyanúgy, mivel a tudomány föltevése szerint ez is a megriadt állat védekező reflexeinek egyike. A lélekábrázolás gazdag tárházában elegendő játéklehetőséget találnánk, csupán a kezek számára. Alakításunk ezzel szegényebbé, ugyanakkor emberibbé válna. Jól tudta ezt bátyám a fülcsonkító katona előtt; hajmeresztés helyett reszketegen nyitott ujjakkal a két tenyerét fordította ki és emelte magasra, Krisztus irányába, jelezvén, hogy az apostoli döbbenethez is ért, Leonardo da Vinci Utolsó vacsorájának hangulata nem idegen tőle. Ráadásul a végállapotokat szabályozó idegközpontját is latba vetette; a felületi izmok remegésével hideg verejtéket gyöngyöztetett ki a homlokára. „Brávó!” – mondta a katona, s az eltulajdonított beretvát zsebre vágva, futni hagyott bennünket. A harmadik hegyélen nyargaltunk, mire szólni mertünk egyik a másikhoz. „Ezen is túlestünk!” – szusszant meg bátyám, és oktatólag hozzátette: „Láthatod most már, hogyan kell ezt csinálni.” Járatlan voltam a színjátszás művészetében. Nem sejtettem, hogy alakítása bármily ragyogó: nem eredeti. Darwin Károly uram, az ember és az állat érzelmeinek kifejezését kutatva, sok évtizeddel előbb ausztráliai bennszülöttek arcáról olvasta le az egész borotvatáncot. Idevágó tanulmányainak a félelemről szóló fejezetében olvasható.

 

Melyik vagy te, fiam?

Az előttem álló ötvenes férfi, sokfajta félelemben megpácolva, maga a romolhatatlanság.

– Hogy vagytok?

– Így né! – mutat a gyerekeire, az udvaron várakozó munkákra.

Fiai, lányai szálfák és nyírfák, maga közöttük mint öreg csutak az erdőben. A mély gyökerű, mely sebeit mindig benőve a vízhajtásain is eltengődik. A gyerekek most éppen Erzsi ángyóm parancsait teljesítik. Egyik ágat gyűjtöget a tűzre, a másik vizet hord a kútról, a legkisebbik, mint egy növendéksámán, buzgó kerengéssel és kurjongatással a vércsét űzi a majorság védelmében.

– Hát ezen kívül? – kérdem.

Ezenkívül a nagyobbik fia, Árpád, az imént határozta el magát, hogy városba költözik. Nem lehet visszatartani. Valakitől, aki forma szerint – tehát lényegileg is – kimaradt a kollektív gazdaságból, apja kertet vásárolt neki, hatezer lejt fizetett érte. Az illetékesek ekkor figyeltek föl a hibára. A kertet kisajátították, a pénz odaveszett. Fogadjon-e most már ügyvédet? Nem látja értelmét.

– Volt, nincs! – nevet a kudarcán. – Húzd rá cigány!

Az illendőség úgy kívánja, hogy elsőnek nagyapám előtt tegyem tiszteletem. Gergellyel és ángyómmal csöndben lépünk be a házba. Nagyapám, az aggság mélyén, megfogyott arcán a betegség lázrózsáival, reszketegen ül az ágyon. Meg sem ismer az első pillanatban. Ahogy rám emeli a tekintetét, látom, hogy már el is fogadott, mint hozzátartozó ághegyet, de nem tudja: a harminc unokája közül melyik lehetek. Mint a kotló alá szánt tojást vizsgálgat.

– Melyik vagy?

Mondom, hogy melyik. Berta fia, a nagyobbik.

– Nem emlékszik, hogy elporozott volt egyszer az ostorral? – mutatkozom be aprólékosabban is.

– Ha elporoztalak – mondja –, bizonyos, hogy megérdemelted. Először azt gondoltam, nem te vagy az, hanem a másik, amelyik eltörte a korsót.

– Egyet én is eltörtem – vallom be töredelmesen. Egészen pontosan nem tudnék számot adni róla, mikor és hogyan, talán csak álmomban ejtettem el, de határozottan az az érzésem, hogy valahol eltörtem egy korsót. De erről most nem faggat.

– Hát amelyik most húsz esztendeje leverte a ház sarkáról a cserepet, az merre van?

– Ha ő az, akkor Marosvásárhelyt – mondom. Ugyanis az öcsém lehet.

Elég messziről néz vissza ránk nagyapó. Ki tudná megmondani, mivel miként vetett számot, s az emberi világnak miféle összegezését végezte el, hogy immár nem nevünk és arcunk, hanem a tetteink alapján tart számon bennünket.

– Jó, hogy láthatlak – mondja simogató szándékkal.

Azután újból visszaroskad az ágyra. Akár egy elgörbült szeg, úgy ül ott az idő súlya alatt. Röstellem, hogy évek óta nem látogattam meg. Úgy néz rám, mintha jelentést várna távollétem okáról-hasznáról.

– Hol voltál te mostanáig? – kérdi.

Ha a tejbe aprított beszéd a házunknál szokásos lenne, azt mondanám, hogy az elmenetelem csak káprázat; itt voltam mindvégig mellette. Ha el is mozdultam valamerre, a kaput nem csuktam be magam mögött.

– Sokfelé jártam – mondom.

– Lehetőleg nem kell sokat tekeregni – veszi elé a régi gyermek-rekcumozó hangját. – Szivarozol-e?

– Muszáj – bólintok bűntudattal.

– Nem muszáj! Semmi sem muszáj, csak ami a javulást szolgálja. Gyerek hány van?

– Kettő.

– Nem sok.

A legyintése nem tekinthető éppen dicséretnek. Erzsi ángyóm a védelmébe vesz:

– Manapság nem kell annyi gyerek!

– Kell! – csattan föl nagyapó. – Isten áldását nem szabad visszautasítani. A gyerek az ő legnagyobb áldása.

– Ez már így van – mondja Gergely is inkább nagy beletörődéssel, mint lelkesedve. A kacsintásából olvasom ki, hogy az áldás lehetne változatosabb is. Például nincs pénze töltényre, amivel a nyulat lövik.

Ángyóban valamilyen kései lázongás szólal meg:

– Az unokák szabadabban óhajtanak élni, nagyapó.

Ő maga keveset látott a világból.

Emlékszem a napra, midőn Gergely bátyám oldalán kivonult ide a határba. Leoldva fejéről a menyasszonyi fátylat, búcsút intett a muzsikás cigányoknak, és az új otthonát számba vette. Hat gyermeket nevelt itt föl. Harminc esztendő alatt harmincszor ha bent járt a faluban, akkor is keveset időzött, mivel örökkön tele volt a feje gyermeksírással. Életének majdnem kizárólagos tartalma: az anyaság. Ami változás odakint, a hegyen túli társadalomban megesett, érzéseinek és gondolatainak világát csak annyira érintette, ahogy a lámpa lángja a szélben megrezdül. Valamilyen ajtó-ablak nyitást a városban tanuló gyerekek hajtottak végre. Rádiót vásároltattak a házba, s bőgetik rendületlenül.

Nagyapó elszunyókált, kiléphetünk az udvarra, majd a ház megetti apró gyümölcsösbe. Gergely büszke az oltványaira. Áhítattal, szinte lábujjhegyen lépked közöttük, mintha mindahány korona egy-egy alvó gyereket ringatna.

– Nézd – mutat egy körtefára. – Olyan ez, hogy köszönni kell neki.

– Kezét csókolom – ragadom meg a körtefa lecsüngő ágát.

– Közös fa – mondja Gergely, majd fölvilágosít arról, amit egyébként maga sem ért.

A tagosítások alkalmával fölmérték a házi kerteket és udvarokat is. Ami előírás szerint fölöslegnek bizonyult, levágták; magántulajdonból így került köztulajdonba néhány gyümölcsfája. Nem lehet tudni, mi lesz a sorsuk. A házi kertek szélén rengeteg az ilyen „közfa”, minek senki sem viseli gondját, hacsak a régi gazda nem. Az almafák két anya között megosztva nézik egyik a másikat; a kerítésen kívül maradva, nyulak prédáivá lesznek. A kollektív gazdaság, a szétszórtságuk miatt, gondot nem fordíthat rájuk; elvileg ahhoz sincs joga, hogy visszajuttassa őket magánkézre. Így maradnak Isten kezében.

– Hanem a Gyurka sógor kertjét nézd meg! – mondja Gergely elszörnyülködve és menten körülnézve, hogy rajtam kívül más nem hallotta-e.

A homloka ráncba szalad, szeme kicsire és mosolygósra szűkül, majd rövidet füttyent, legyint, cöccög, és a fejét vakarja.

– Hát az bizony nagy komédia – folytatja. – Olyat te még nem láttál.

Elhatározzuk, hogy meglátogatjuk Gyurka sógort is.

Nagyapám alszik; elbúcsúzom Erzsi ángyómtól, a gyerekektől, és nekivágunk a hegynek. A túlsó oldalán leereszkedve, a Kapusnak nevezett falurészen a legutolsó házban egy nagy kaszáló mentén bekopogunk a sógorhoz. Felesége, akit Rebekának kereszteltek, s mi Rubinak hívunk, anyám legkisebbik testvére. Nemcsak esztendeire, hanem termetre nézve is. A nagy fürtös családban a muskotály-gerezd. Gyurka korán megőszült, de romolhatatlan kedélyű, nyárias-kék-szemű ezermester, hasonlóképpen a fiúcska is ügyes mesterkedő, kit a megkülönböztetés végett Györgynek szólítanak. Az esős idő a házba szorította őket. Rubi a kályhánál, a sógor az asztalnál Mereskovszkij könyvével a kezében, a gyermek a sarokban fúr-farag valamit. A szokásos kérdésre, a hogyésmintre a sógor azt mondja:

– Éppen most vagyok itt elképedve.

– Mitől? – nézem a könyvet; régi Dante-kiadású.

– Hogy végül is ez a Napóleon Szent Ilona szigetén fuszulykát ültetett, azzal kellett az idejét töltenie.

Gergely jót nevet, és azt mondja:

– Most már csak az hiányzik, hogy ezen is elképedjünk.

A sógor azonban nem véletlenül akadt meg a paszulyültető császárnál. Magányos önállósági hajlama rezonál a fonák helyzetre. Mikor a másfelé nyúlánkozó képességet a természetével ellentétes irányba terelik. Répaszedni hívták a reggel, ő pedig a gyümölcsfáival óhajtott éppen foglalatoskodni. Egy másik könyv is az asztalon. Mohácsy Mátyás: A házikert gyümölcsöse. Abból ő bármikor levizsgázik. Az egyéniség rögeszme-szikrája pattan ki az indulatából is, ahogyan a kettévágott kertjét mint lehetetlenséget magyarázza. Ha akarom látni, hogy az eredeti jó elgondolás hol vágódott itt hasra, lépjek ki a kertbe. Kilépek. Számba vesszük a hét-nyolc éves gyümölcsöst. Száz darab fiatal fa: batul, jonatán, téli aranypármen, rendezett sorokban, befejezett korona-alakítással, szakszerű kezelésben. Ebből ötven darab került közösbe. Hevenyészett kerítés jelzi a határvonalat. Azon túl most már a tevékenységnek azért nem látja értelmét, mert nem bírja ésszel fölfogni: miként lehetne a termésen osztozkodni. Míg a szem ellát, sehol gyümölcsös, amelyhez hozzá lehetne csapni, egységesíteni; ahol tehát a nagyüzemi termelés elvét az ő fáira is ki lehetne terjeszteni. Kaszáló van itt meg búzaföld, kukoricás. Télen a nyulak a fiatal törzseket körülrágcsálják, nyáron a gyerekek az éretlen gyümölcsöt ágastól szaggatják. Ha rájuk szól, visszafeleselnek: őrizze csak a sajátját! A kérdést megvitatta a vezetőséggel is, mindenkivel, akinek a végrehajtáshoz köze volt.

– S nem jutottatok megegyezésre?

– Mint a papok a szeplőtelen fogantatás dolgában.

Ezért határozta el, hogy városba költözik; bútorgyárban akar dolgozni. Az új ház még vakolatlan; éppen most köti a vásárt valakivel. Azután beköltözik Marosvásárhelyre, és új gyümölcsöst, miniatűr szőlőst telepít. A kaputól az ajtóig rózsafát ültet, és színes üveggömböket tűz majd a festett karókra.

Erről a tervéről hiába is próbálnám lebeszélni.

 

(Hazafelé menet az elnökkel és kíséretével találkozom a szövetkezet előtt. Megkérdem: mi a véleménye a határszélre került gyümölcsfákról. „Így kaptuk a rendelkezést.” Személy szerint van-e valami elgondolása a megmentésükre? Nincs. Nem foglalkozik személyes elgondolásokkal. „Különben is egyszer már rendet kellett teremteni.” A kíséret tagjait is kérdem. A könyvelő: „Én ebbe nem szólhatok bele. Nekem könyvelnem kell.” A zöldségeskert embere: „Az egyenlőséget csak úgy lehet megteremteni, ha egyeseket meg is sértünk vele.” A nappali őr: „Mi, elvtárs, hiába osztjuk-szorozzuk a dolgot. Így jött a rendelkezés, kinek-kinek ennyi jár a háztájiba, s kész!” A kérdésemre, hogy végül mi lesz a terméssel, egyöntetűen azt válaszolják: megeszi a régi tulajdonos. „Hiszen ott van az orra előtt.” Tételezzük föl, hogy nem nyúl hozzá. Nevetnek. Tréfára veszik a föltételezést. De mégis! „Akkor elhordják a gyerekek. Minden magányos körtefa mellé nem lehet őrt állítani.” És legvégül? „Legvégül kiirtjuk azokat a fákat, s a terület megmarad szántónak.” De ezt még halogatják. Nem volt szívük fejszét ragadni. Az időre bízzák inkább a dolgot.)

 

Egy különös látogató

A házban csak apámat találom; moslékot kever a malacnak. A fűtőben lobog a tűz, s egy tányérba két tojás van odaverve. Úgy nézem, rántotta lesz belőle. Apám fél kézzel a cseber fülébe, másikkal a kavarófába kapaszkodva féloldalasan néz föl rám; örömét, hogy hazajöttem, a mosolya mutatja.

– Édesanyám hol van? – kérdem.

– Fölmentek a padlásra.

– Jóska is hazajött?

– Jóska nem jött haza.

– Akkor kivel ment föl a padlásra?

– Egy báróval.

– Nocsak! – mondom, de nem veszem tréfára a dolgot, mivel ismerem apám természetét. Abból az ösztönből, amelyik egyik embert a másik fölébe űzi, szikrányi sem ragadt meg benne. Kitartó szelídségében a tréfálkozás és ugratás fölényét is elveti magától.

Hamar megszabadít a fejtörés gondjától.

– Azt mondja, még amikor felszámolták őket, itt hagyott valamit, egy festményt, megőrzés végett. Valójában nem ő hagyta itt, mert emlékeztem volna rá, hanem a felesége, és most annak az egyik rokona jött el…

– Hát akkor megnézem.

Ahogy felmászom a létrán, a padlás homályában észreveszem magát a bárót. Egy szakállas ősét ábrázoló festményt nézeget, anyám pedig a port törli a vastag rámáról. Ahogy engem észrevesz, köszön illedelemmel, s én is köszöntöm őt ebből az alkalomból, amely nem mindennapi. Kettős okból is. Először, mert én a padlásunkon még eleven bárót nem láttam, másodszor, mert valószínűleg ő maga is életében először néz körül egy ilyen magaslaton. Kezet fogok vele. A kézfogás tisztességesnek ítélhető, nincs benne semmi arisztokratikus. Gyermekkoromban bárónőknek kezet csókoltam eleget, de rendes kézfogásra csak most került sor, itt, a kémény mellett, paradicsomosüvegek s egy spárgán lógó füstölt oldalas társaságában. A báró úr szokványos polgári ruhát visel és gyaloglásra alkalmas sportcipőt. A fiatalabb nemzedékből való, szabályos termetű és szabályos arcú; egyáltalán nem hasonlít azokhoz a madárijesztőkhöz, akik szép számmal nyüzsögtek itt hajdan a mezőségi falvakban. Bevallása szerint egy útépítő vállalatnál dolgozik, s nem kell sokat kémlelnem az arcát, hogy fölfedezzem rajta a kenyérkereső munka visszfényét. Ahogy fölemelkedik a porból, hogy nadrágját letisztogassa, a füstölt oldalas nekiverődik a tarkójának. Kissé zavartan nevet, és előszedi a zsebkendőjét. Erős keze van, akár egy földművelő embernek. Régi emlékképeim ellentéteképpen olyannak látom, mint egy kifordított kabátot, az útépítő napok követelményeihez igazítva.

– No, menjünk le – mondom, hogy lám, elhasal-e a létrán.

Az ősével a hóna alatt ügyesen tapogatja ki lábával a létrafokokat, némi húzódozás után anyám meghívását is elfogadja tojásrántottára. Gépekről, földről, munkaviszonyokról beszélgetünk – miközben mindhárman kerüljük a megszólítást; se méltóságos úr, sem elvtárs, sem semmi, csak tetszik tudni meg mindenféle személytelenkedés –, és úgy veszem észre, hogy eléggé otthonos az apám kulcsos-reszelős fogalmi világában. Visszafojtott kacagásával anyám csak arra fordul el, hogy a bárónak madártojás-gyűjteménye van. Tízezer madártojása!

– Atyaúristen! – csodálkozik apám.

– Abból jó nagy rántottát lehetne készíteni – mondom én is, hogy anyámon segítsek, ne kínlódjék a visszafojtott kacagásával.

– A gyűjteménynek tudományos értéke van – mondja a báró.

– Persze hogy tudományos! – erősíti apám is, mintha világéletében madártojásokat gyűjtött volna a fák tetején mászkálva.

Az igazság az, hogy hirtelenében magam sem tudom, miként vélekedjem a tízezer tojásról. Rosszul ítéltem volna meg az emberemet? Néhány földbirtokosról írtam már, s főleg a kirívó szokásaikról, amelyek egyetlen merész ecsetvonással örökítették meg őket bennünk, mezítlábas, külső szemlélőkben. Példának okáért N. P.-nek az volt a szokása, hogy a mezőn sétálva, mintegy képzeletbeli árok elé kerülve, hirtelen megtorpant, nagyot ugrott, aztán visszanézett, s megnyugodva ballagott tovább. Akácos bokrok között hasalva, és mit sem törődve tüskeszúrással, vöröshangya-csípéssel, akár egy afrikai expedíció, mely ritka ősállat különös szokását figyeli, félnapokon át lestük az öreg urat, hogy tetten érjük az ugrálásban. (A gyermekkor emberkutató szenvedélye csak a nagy felfedezőkéhez hasonlatos.) S amikor valóban szemünk előtt játszódott le a jelenet, diadalmasan néztünk egymásra.

– Láttátok?

– Láttuk!

A nagy ellenfél gyöngeségének skalpjával szabályszerű indiánüvöltésbe kezdtünk.

Téli estéken nemegyszer mámorosodtunk meg a fölfedezéseinktől. Nagyapám a szomszédban lakó napszámos-társával, Peştean bácsival éjfélekig versenyzett pipaszó mellett, hogy melyik tud többet és nagyobbat mondani az urak bolondságairól. Anyám leánykorában Sz. F. tekintetes úrnál szolgált, apám ugyanabban az uradalomban volt gépész. Emlékeik bugyrát ilyenkor ők is kibontották. Történeteik végén meg-megújuló sorozatban dörrent a nevetés, hogy rezegtek belé az ablakok. Vigasz volt ez? Talán az is a nincstelenségben. Bennem az arisztophanészi kajánkodásnak az a jóleső érzése ragadt meg ebből az időből, amely mindenkor eltöltötte a földön járó halandót, ha magasan lakó isteneit kicsúfolhatta. – Ma este az urak számára nincs tömjénfüst! – szólalt meg apám hangján a nagy görög szentségtörő. – Tudjátok-e, hogy a tekintetes úr dühében szitává lőtte a kalapját? Döglött szarka lett a kalapjából.

Ehhez, persze, a vályogház négy fala kellett s a távolság védelme. Mert ahogy élő mivoltában és ütésközelben valamelyik méltóságos megjelent, sapkák és kalapok érthető serénységgel repültek le a kopac fejekről, s kaptuk elé fürgén a füstölőinket is. A rögtönzött tisztelet hevében a báró úr gomolyagnyi sárga tacskóit is csak magázva mertük megszólítani: „Jaj, de szép kis kutya maga, nehogy megharapjon!”

De most ez a madártojás-gyűjtemény csak első hallásra emlékeztet múltbeli bárószeszélyre. Mihelyst kiderül, hogy muzeális értéke legalább tízezer lej, anyám majdnem keserűvé komolyodik. Tízezer lejt ő még nem látott egy összegben. Ilyenformán a madártojások számával egyenes arányban nő a báró úr tekintélye is. Amikor a papírba csomagolt festményével nekivág a kerteknek az autóbusz-megálló irányában, apám hosszan utána néz, fejét csóválja.

– Az iskoláját, te fiam – mondja –, sokat mászkálhatott azért a rengeteg tojásért.

Ez így van, ehhez nincs mit szólni. De hogy magunk is vacsorához látunk, a báró úr látogatása csak nem megy ki a fejünkből. Ahány földesúr volt a faluban, mind szóba kerül. A falu, mintha csak attól tartana, hogy egyszer visszatérhetnek, mindahányat számon tartja két évtized távolából is. Apám elésorolja, melyik hol tartózkodik, milyen szakmát űz, melyiknek halt meg anyósa, felesége, hogy szolgál az egészsége. Mondja, hogy egyik répafelelős, és tanítónőt vett feleségül, a másik géplakatos Kolozsváron, de annak viszont meghalt a nagybátyja, a harmadik bőrszakmában tevékenykedik, a negyedik agronómus valamelyik állami gazdaságban, az ötödik piaci talicskás, a hatodik nem csinál semmit, mivel meghalt.

– Hát arra emlékszel-e, amelyik beléverte volt a cigányt a nagybőgőbe?

Az nem volt báró, csak nagyságos úr volt. Legutóbb Kolozsvárt a Szamos hídján találkoztunk vele. Olajos, gyűrött munkaruhában a gyárból igyekezett hazafelé. Hóna alatt gyékényszatyor, benne takaróruha, amelyből egy hatalmas sósuborkának a vége kilátszott. Apám, míg beszélgetett vele – megnőttek-e a gyerekek, hát persze hogy megnőttek, mit csináltak volna? –, fél szemmel folyton a sósuborkát nézte. Aztán, hogy a nagyságos úr a magasságában kissé meggörbülve elment, és mi a váratlan találkozás hatása alatt csöndben haladtunk a folyó mentén, azt kérdeztem apámtól:

– Mit szól hozzá?

– Jól kibabráltatok velük – mondta fejcsóválva. – De úgy látszik, nem lehetett mást csinálni.

Az emlékezésnek és az arisztokrácia bírálatának öcsém vet véget. Nagy sebbel-lobbal zúdult be a házba, máris kéri a vacsorát, s fény ül az arcán, mintha mostanáig leányt ölelgetett volna.

– Először azt mondd meg, honnan jössz? – szigorodik rá anyám.

– Honnan jövök! A palotából jövök! – csattan föl a fiú, és olyan pózba vágja magát, mintha Ferenc Jóska volna, és az anyacsászárnő a tekergése miatt macerálná.

– És mit csináltál mostanáig ott a palotában?

– Televíziót néztem a pipatóriumban.

– S mit láttál?

– Mindenfélét.

Ez Jóska részletes beszámolója a televízió műsoráról, s ezzel anyám is befejezi a faggatást. Kirakja a szilvaízes tálat az asztalra. Jóska szereti a szilvaízet, reggelire mindig azt pakol neki anyám, de most úgy nézi, mintha cserebogarat tálaltak volna elébe. A fűtő felé szimatol, észreveszi a tojásos tányért. Ravaszul hunyorogva kérdi, hogy melyik evett tojást.

– Itt volt egy báró – újságolja anyám.

– És tojást evett! – mondja öcsém olyan hanghordozással, mintha reggelenként bárók és hercegfiak ennék el előle a rántottát. Kitör belőle az egyenjogúsági érzés: – Ha ő tojást evett, ne lássam a szilvaízet.

Anyám sóhajt, és odaver neki is két tojást a lábasba.

Jóskának evés közben jut eszébe megkérdezni:

– Miért nem küldték föl a méltóságos urat a palotába, hogy lásson televíziót? Komédiát és vízilovakat.

– Elég komédia, fiam, így is az élete – mondja anyám ágyvetés közben.

Tudatában a komédia nem jelent vígjátékot.

Az utca felőli szobában alszom, ázott őszi virágillatban, szüleim ifjúkori fényképe alatt. A kép hatalmas. Nagyváradi vándorfényképész nagyította egészen szemcsésre, félévszázados fölvétel alapján. Kiállításokon látni ilyen palaszürke, elmosódott tónusokat; a borsószemnyi, vásári kép túlhajszolt nagyítási lehetőségeit, szinte a megsemmisülésig. Apám katonaruhában, kiretusált, dús szemöldökkel, anyám puha, angyali vonásokkal fölruházva; ilyenek is lehettek volna. A két arc – két boldog szempár – a világ kezdetének első hajnalára emlékeztet. A kép talán épp ezzel az idillikus hangulatával hat ránk; ha ilyen szépek is voltunk, megéri – már csak az emlékezés öröme miatt –, hogy kihúzzuk, ami még hátra van. Nincsenek elveszett paradicsomok, hisz naponta megfordulunk bennök. Ezt a lehetőséget vásári fényképészek olcsón biztosítják.

 

Reggeli újság

Reggel, mire kikászálódom az ágyból és kilépek a konyhába, anyám már körülszaladgálta a ház környékét. Mintha le sem feküdt volna; se nem álmos, se nem friss, arcának, mozdulatainak változatlan állandóságában jő fel a kertből a friss vízzel. Ami tegnap történt, annak a folytatását hozza a kora reggeli hírek kosarában. Míg aludtam, mintha éppen nekem gyűjtötte volna a megfigyeléseit. Az éjszaka kitisztult az ég, de minden jel szerint csak átmenetileg. Látta a napot, amikor feljött; azt mondja, kicsi felleg-kendő volt az ábrázatára kötve, mint egy fogfájós embernek. Látta a ködöt a réten tekeregni, majd elszállingózni Kolozsvár felé. Látta apámat, amint kék munkaruhájában fázósan és görnyedten elindult a műhely felé, hogy egész napra belekapaszkodjék a kalapács nyelébe. Felköltötte öcsémet – mozogj már, Józsi, az isten áldjon meg! –, zsebébe dugta az újságpapírba csomagolt szilvaízes kenyeret, s néhány vidám szóval a kedvét is felhúzta, mint a zenélőgépet, hogy lehetőleg fütyörészve lapátolja a homokot a kőműveseknek. Azt is megtudta, hogy fölépül az első fürdőszobás ház a faluban. Mégpedig egyik cigányé lesz, állami kölcsönből.

Nevetve meséli, hogy a cigány tiltakozik a fürdőszoba ellen. Persze, csúfolkodnak is vele. „Hallom, Fütyü, kastélyod lesz, zongorával, papagájokkal.” A néptanács a típusterv szigorú végrehajtásához ragaszkodik. A cigány is ahhoz, hogy nincs elég pénze. Lakni akar, nem feredőzni. Az előírásokat azonban nem lehet túlhágni; ha nem lesz fürdőszoba, nem lesz semmi sem. A konfliktust a tanácsirodából kivonszolták az utcára, ott vitatták a cigány zsebének a rovására.

– A gyerekeidnek olyan szaga van, te Fütyü, mint a füstölt oldalasnak, hát nem jó dolog az? Tele a kád meleg vízzel, és te csak belesétálsz, mint a víziló. Hazajönnek a purdék sárosan, nem kell külön-külön vesződni velük. Bele mindahányat nyakig a vízbe, dörzsölöd egyiket a másikhoz, mint a pityókát a tálban, s kész a munka. Eddig azt kérdezted: asszony, ezt a gyereket megmossuk, vagy másikat csinálunk helyette? Nincs többé gond! Hát az asszony boldogsága! Egész nap húzza a pelyvát a cséplőgép alól, minden szege-likát belepi a por, és ahhoz sok víz kell. A múltkor is, hogy a kontyára vertél, nem figyelted, hogy jött ki a por belőle?

Így űzik az eszüket, eredménytelenül persze.

– Ahol nincs pénz, a beszéd teljesen hiábavaló!

Anyám ezzel fejezi be a tudósítását, amitől nagy nézelődő kedvem támad. Hátamra kanyarítom az esőkabátot, kilépek az udvarra, onnan át a szomszédhoz. János új házat épített, most épp a tetőszerkezeten szegecsel-kopácsol. Valahonnan az égből hull rám puhán a köszönése:

– Aggyon isten! Hazajöttél?

– Amennyire lehetett – mondom.

– Jól tetted – mondja dicsérőleg János.

Apró termetű, keszeg ember, de most óriásként rajzolódik föl az égre; a kezében tartott kalapjával mintha fényt merítene éppen a feleségének, aki karba font kézzel a fal tövéből néz föl rá áhítatosan.

– Új házatok lesz – mondom nagy okosan, mintha ők ezt mostanáig nem tudták volna.

Azért helybe hagyják:

– Igen. Új.

Az asszonyt Chirianának hívják. Román asszony, János félig magyar. Eszerint alakul vegyesen a beszélgetésünk is.

A régi ház kicsi volt, sötét, madzagos kilincsű. A vályogfal vékony és görbe, az ablakába nem lehetett kikönyökölni.

– Olyan térdeplő ház volt – magyarázza Chiriana, s invitál, nézném meg az új szoba-konyhát.

Örömét köztem és az új otthon között megosztva, hol engem néz, hol az úrias bútorát verőfényesen. Tudja, hogy a régi házra, az édesanyjára, Anica nénire emlékezem, meg a bátyjára, Augustinra, aki meghalt a fronton; mosolyog, de könnyes a szeme. Anica néni gyakran sütött málépalacsintát, és ügyesen összehajtogatva, mint egy sárga díszzsebkendőt, szokta a kezembe csúsztatni. Élete végéig hazavárta a fiát a frontról; éjszakánként is felkelt, kihallgatózott az utcára. Úgy ragadt meg bennem az emléke, mint egy kis kereső gyertyaláng.

Csöndes illedelemmel hat-hétéves fiúcska jön be, oly hangtalanul, mintha vízen lépkedne. A lányos arca puha krétarajz, gesztenye-szemében az anyja szelídsége, s a beszédje dallamos, kerekre göngyölten ejti a szavakat. Iuonicának hívják, és kenyeret kér. Válaszként az anyja először leveri a sapkát a fejéről, de oly ügyesen, hogy nem a földre, hanem a ládára suppan, s kéri számon a köszönést. A gyerek úgy véli, hogy ha már elkésett vele, nem érdemes fáradozni. Felveszi a sapkát a ládáról, és mezítlábával a sípcsontját vakargatja.

– No, ki ez az úr?

Iuonica ügyesen vizsgázik. Mondja, hogy én éppen a fiamnak vagyok az apja. A nyáron Öcsivel eregették a port a hasukon, malmosdit játszottak. A karomba veszem s hintáztatom, hogy barátkozzék velem. Az anyja azt mondja: mérjem meg vele az új ház magasságát, verjem a fejét a deszkához, hogy máskor tanuljon meg köszönni. Ez a próbálkozásom azonban, mivel nem Góliátra, hanem Dávidra ütöttem, nem sikerül, Iuonica a kudarc láttán annyira pártfogásába vesz, hogy hazáig kísér, és felajánlja, hogy ha szomjas volnék, friss vizet hoz a csorgóról.

 

Világítunk

Ebéd után a kicsi székre telepszem a fűtő mellé cigarettázni. Otthonos, meleg sarok, itt simítgattam a kapcám gyermekkoromban. Ezen szokott üldögélni megboldogult apai nagyapám is, szivarozás közben a lába elé sercintgetve, amitől anyám mindig felmérgelődött. Ha térdemre hajtom a fejem: a ház földjének agyagillatát érzem. A füstfellegecskékben nagyapám arcát látom, szakállának a szúrását érzem a homlokomon. Fehér virág a szakálla. Apó nevezte így, mondván, hogy halála előtt az ember kivirágzik. Nevettünk rajta. Nem ismertük a félelmet, mivel bátorságot sem kívánt semmi tőlünk az enyészet színe előtt. A puszta lét örömével dögönyöztük a hátát, tetszett nekünk, hogy mint a hordó, melynek tartalmát elitták az évek, konganak a bordái.

Most, hogy a kicsi székkel együtt reá emlékezem, sajogást érzek. A hiányával van jelen közöttünk. Sőt, észrevehetőbb és hangosabb, mint életében volt; azzal, hogy elment, rólunk is kimondott valamit. Ítéletét annyiszor ismétli meg, ahányszor eszünkbe jut, és diadalmasan mindannyiszor távol marad, mintegy büntetésül, amiért valamikor oly közel merészkedtünk hozzá, és belehallgatóztunk a csontjaiba.

– Tudod-e, milyen nap van ma? – kérdezi anyám.

– Szombat.

Mosolya jelzi, hogy azt ő is tudja, a szombati napot.

– Meg kellene emlékezzünk azokról, akik meghaltak.

Másfelé irányult hát a kérdése. Valami felé, amit begyepesedett régi szokásaink között én már nem tartok számon, és amit anyám, talán hogy az én közönyömet is pótolja, kétszeresen emlékezetébe vésett. A szeme járásán látom, hogy kerülget engem a gondolataival. Szakadékok között az ösvényt keresi, amely hozzám vezet. Tiszteli a világfelfogásomat, bár Isten, örökélet és feltámadás dolgában nem ért egyet a tagadásommal. (Így szólt egyszer: „Majd ha szükséged lesz rá, te is visszatérsz a te istenedhez, akit elhagytál, és aki nem hagyott el téged.”) Nem ért egyet velem, de megért engem, bár nem tudom, hogy ennek a megértésnek mi az ára. Bátortalan félmondatai, melyeket egy-egy szelíd vita alkalmával felém irányított, azt jelezték, hogy világfelfogásomat nem javamra, hanem a kor rovására írja. A ház- és kertadó mellett amolyan szellemi adónak tekinti; szerződésbeli kötelezettségnek. (J. bátyám ezt így fogalmazta meg: aki materialista, annak ugyebár több a fizetése? Az általa ismert mesterségek mellé új mesterséget sorol: a hagyományostól elütő gondolkodást, azt a bizonyos hivatalbélit.) Anyám most úgy akar pártjára állítani, hogy megőrizze köztünk a gondolkodásbeli távolságot. Mint mindig: óvni akar attól, hogy valamiképpen megbántsam őt, ezért oda irányítja szavát, ahol közös a ragaszkodásunk múló és elmúlhatatlan dolgokhoz.

– Tudod-e, hol van a nagyapád sírja?

Mondom, hogy a temető északi felében a rokonok fertályán, de a sok egyforma hant között bizonyosan eltévednék. Nem voltam ott apó temetésén. Enyeden, a Bethlen kollégiumban ért a halálhíre. Később, amikor az iskola útnak eresztett, pontosabban: amikor a mozgalmi élet hívására otthagytuk az iskolát, a diákélettel együtt a múltunkat is elfelejtettük. A jövő tartotta fogva minden gondolatunkat. Amely azóta ugyancsak múlttá öregedett apó emlékével együtt.

– Ennyire megfeledkeztél volna nagyapádról?

Semmi vád a hangsúlyában. Pusztán csak az a figyelmeztetés, hogy aki menet közben, mint fölösleges terhet, eldobálja a halottait: a rossz lelkiismeret terhét cipeli tovább, hacsak nem oly erős ez a lelkiismeret, hogy mindent kibírjon.

– Mivel engesztelhetném meg? – kérdem bűntudattal.

– Világítás napja van.

Kipattant hát anyám kívánsága.

Boldog, hogy nem ellenkezem. Vagy inkább azért, hogy kibékít apó emlékével. Ő az örök oldó- és kötőanyag. Amikor ketten-hárman, testvérek összebakalódtunk, gyöngéden széjjelválasztott bennünket, kiszedegette körmünket a másik szeme alól. Azzal, hogy széjjelválasztott, mindig újra összehozott mindahányunkat. Nemcsak a fiait: az egész nagy rokonságot, ezer irányba nyúlánkozó vágyaival, föl-föllobbanó konfliktusaival. Mintha szövőszékben ülne: ahol szál szakad, menten bogoz a bogos ujjaival.

Estefelé, hogy apám is hazakerül a műhelyből, és leszappanozza magáról az olajat, szénport, elindulunk mindahányan a temető felé. Anyám karján egy csokor fehér őszirózsa, öcsém hóna alatt egy csomag fehér gyertya. Hangos és derűs a beszélgetésünk, mintha lakodalomba mennénk. Tömegek hullámzanak a román és magyar temető felé. Két kicsi város ég most a falu két dombján. Kamaszok viháncolnak, lányok kuncognak a sötétben. Gyerekek farsangi maszknak kiképzett sárga tököt szorongatnak a hónuk alatt; abba majd égő gyertyát helyeznek, és halálosdit játszanak, ijesztgetik az öregasszonyokat.

– Nem tudják, mivel játszanak – mondja mellettem egy öreg paraszt a fejét csóválva.

– Vajon mi tudjuk-e? – kérdem.

– Nem játék ez uram! – tiltakozik. – Hanem tulajdonképpen: megemlékezés. Azokra, akiktől a szemölcseinket örököltük. Vedd el az emberektől a megemlékezés jogát, s már kettébe is vágtad őket.

Néz rám, hogy van-e kedvem vele vitába szállani. Csak formai ellenvetéseim lehetnének; az emberi értékek folytonosságában egyetértünk. Mi több: annak eredményeképpen kerültünk ide a Semmi és a Volt kertjébe, a nemlét korhadt jelei közé, ahol ezerszeres ragaszkodással állapítjuk meg újra, hogy élünk s emlékezünk.

Otthonos, meleg fényben úszik a temető. Az ég borús, havat ígér. A föld még nem fagyott le; az ásóval, kiskapával megbolygatott hantok sötéten csillognak, a föld friss szaga elkeveredik az őszirózsa s a gyertyák illatával. Ahogy nézem: itt egyelőre mindenki dolgozik. Ugyanazzal a mozdulattal, ahogyan káposztát, palántát – most gyertyasorokat ültetnek. Némelyek térden állva, puszta marokkal morzsolják, egyengetik a földet; a jeltelenség minden irányába szerteguruló göröngyöket kényszerítik vissza két-három négyzetméternyi területre. Egy-egy megrendült mozdulat mintha élő arcot simítana el, de ez inkább a lét emlékezése; a szó makacsul a jelenhez tapad. „Maholnap lefagy az idő, nem fejeztük be a vetést.”

Akik befejezték a munkát, meggyújtották a gyertyákat, leülnek a földre. A férfiak cigarettáznak. Nevetnek is, ha úgy fordul a beszéd.

Könnyű neszt hallok a hátam mögül. Két tenyér fogja le a szemem. A vállamra kulcsolódó karokat fogom, próbálom kitalálni, ki vette el előlem a gyertyavilágot. Asszony lehet vagy lány, bár a szemem érzi: tenyere érdes, kemény és szőlőillatú. Az ujjak tövében bütykök, a csukló rövid és erős, akár egy kovácsinasé. Kapa-sarló nevelte kéz, s hogy gazdája fölnevet, a dallamos alt hangjáról már tudom: Ágnes üdvözöl engem, T. F. unokaöcsém ifjú felesége.

Összeölelkezünk, megcsókoljuk egymást. Az unokaöcsém, mint egy csokor piros virágot, máris nyújtja felém a borosüveget. Ragaszkodik hozzá, hogy a szénafű völgyének savanykás borát én kóstoljam meg elsőnek.

– Hát akkor egészségünkre! – mondom.

– Isten nyugtassa meg őket! – néz körül öcsém a sírhantok fölött.

A liter bor, akár egy tábortűz, maga köré gyűjti a didergő rokonságot. Ruházatra és foglalkozásra nézve eléggé vegyes társaság vagyunk. Ahogy nézem: van itt termelőszövetkezeti tag és könyvelő, cipész, kárpitos (aki Marosvásárhelyről jött haza világítani), szőlőmunkás, tehenész, gyalogmunkás, varrónő, éjjeliőr, traktorista, harangozó, asztalos, leszerelt főhadnagy és tanítónő is, kettő. A tanítónők nem helybéliek, nem gyújtottak gyertyát. Azt mondják: eljöttek egy kicsit szórakozni.

Derűs és komoly szavak röpködnek, s elégedettek vagyunk, hogy a szétszórtság hónapjai után újra látjuk egymást. A gyerekek fel és alá nyargalnak a farsangi maszkokkal. Egyiknek tüzet fogott a nadrágja. Ijedtében futásnak ered, de utána kiáltanak, hogy azzal nem segít magán, attól csak nagyobb szelet kap, hanem inkább verje magát a földhöz. Amikor aztán az anyja markába kerül, duplán kapja meg a porcióját, mivel a verésnek fele büntetés, a másik fele tűzoltó munka, nehogy a nadrágja egészen leégjen.

A világítás ténye újra szóba kerül. Hogy mire való tulajdonképpen. Sokféle vélekedés hangzik el. M. néném, aki a szombatosok vallását gyakorolja már negyven esztendeje, és nem eszik disznóhúst, a bibliát idézi: „Hitben élünk, nem látásban! Hiszünk a feltámadásban s a viszontlátásban.”

– Ámen! – bólint rá tréfásan a tehenész, mivel M. néném közbeszólása úgy hangzott el, akár egy tüsszentés.

A tehenész Lucretius tanítását vallja, olyanféleképpen, hogy ami az emberrel megesik, az a természet műve. Az élet önmaga legfelsőbb hatalma s egyben áldozata is. Ezért a feltámadásra meg a viszontlátásra nézve – olyan hatalom híján, amely ezt véghezvihetné – nagyon soványak a kilátásaink.

M. néném mégis erősíti, hogy a világítás közelebb viszen a feltámadáshoz. Akár az ógörögök, oly otthonosan mozog az istenei között. Apostolokat idéz, felhívja a figyelmünket az évre és napra, amikor megszólalnak az aranytrombiták. A cipész úgy véli, hogy az egész valójában erkölcsi magatartás, aminek szerinte semmi köze a reakcióhoz. Ahogy rám néz: látom, a megjegyzést nekem szánta, megnyugtatásul. A kárpitos az apjára emlékezik, aki azt mondotta neki: Jertek majd ki a síromhoz világítani, nem azért, hogy engem lássatok, vagy én lássak valamit, mivel a föld betömi a szemem, hanem hogy a saját arcotokra hulljon a gyertya világa. Ezt olyan szépen mondotta a kárpitos apja, hogy csak bólintani lehet rá. A leszerelt főhadnagy az iránt érdeklődik: vajon a világításon való részvételem miatt nem csapnak-e el az állásomból. A kerekes arra kér: magyarázzam meg, mi a kormányzat álláspontja azzal kapcsolatban, hogy itt összegyülekeztünk. Válaszként az éjjeliőr szenvedéllyel hangoztatja, hogy „ez így tisztességes”! Mi is meghalunk egyszer, és jólesik majd, ha meglátogatnak a maradékaink. Rongy ember, aki nem tiszteli az elődeit és a halottait. Nemcsak a sajátjait, a másokéit is. Ha egy városi gyászmenetben meg akarod tudni, kik a parasztok vagy paraszti származásúak: számold meg a levett kalapokat.

 

A szőlőpásztor azt fejtegeti: akik itt nyugosznak, helytálló emberek voltak. Viselték az életet, míg össze nem roskadtak. Egyes írók szerint a paraszt: gyalázatosan magának való, önző teremtés. A szőlőpásztor olyasmit is olvasott, hogy állatait jobban becsüli a gyerekeinél, meg hogy az anyjánál csak az apját gyűlöli jobban, mert az visszaüt az osztozkodásnál. Egy nagy francia állítólag azt is megfigyelte, hogy a friss halottat az ágyból a tekenőbe fektették, hogy a házbeliek maguk foglalják el a helyét. Lehetséges, hogy megtörtént ilyesmi. „De akik itt vannak: ma is példaképeink. Úgy is mondhatnám: tankönyvek.”

Szemükre csak az vethető, hogy túl sok jót tanultunk tőlük. Illik tudni, hogy a szegénységüknél csak az emberségük volt nagyobb.

Más szóval: akik itt nyugosznak: a naturalista parasztirodalom és a nyomor-romantika ellenképei. A szőlőpásztor hasonlatánál maradva: amit e tankönyvek lapjairól tanultam, ahhoz vajmi keveset adott humán-szakon a középiskola. Sőt józanítólag hatott rám. Ahogy az otthoni tanítások és jóra intések súlya alatt roskadozva, az emberség mámorában a városi iskola kőfolyosójára beszerénykedtem, ébresztőleg hatott rám a felismerés, hogy kopacfejű bugrisnak, keresztyén-baleknek tekintenek.

Elfogyott a bor. Öcsém zsebre vágja az üres üveget. Végüket repdesik a gyertyák; egy-egy fehér tócsa mindahány a fekete földön. A szél, mint valami hoppmester, aki végét veti az emlékezésnek, eloltogatja rendre a boldogtalan kicsi lángokat.

– Nohát így van ez – mondja apám hazakészülődve.

Pontosan nem tudom megállapítani, kivel vitatkozott magában, amikor hosszú hallgatás után megállapította, hogy így van ez. Talán azzal, aki azt mondja, hogy nincs így.

Didergő, kopott kabátban keresi anyám az ösvényt súlytalan mozdulatokkal. Ez a könnyedség, a kerti madaraknak ez az éber, álomban is őrködő elevensége, amely a legnagyobb emberség-ínségben sem nehezült lemondássá: ez az ő megtartó szabadsága. Térdéig érnek a sírok. Kezem nyújtom feléje, hogy átsegítsem jobbágyőseim fölött.

– Úgy-úgy! – kapaszkodik belém nevetve. – Menjünk együtt a sötétben, mert ha sor kerül ránk, úgyis egyedül halunk meg.

Így hangzik az ő felszólalása a világítási tanácskozáson.

 

Jöhetsz, tél!

A rikkantás öcsémtől származik; új kucsmája láttán húzta ki magát, és fenyegette meg decembert. Anyám rászólt:

– Ne hergeld! Magától is eljön.

Múlnak a novemberi napok. Ráncos a szilva az ághegyen. Reggelenként dér lepi be a rétet, a kerteket. Az éjjel a víz megvakult a kicsi patakban. Így közli velem a szomszéd, hogy ránk jött a fagy. Lemezteleníti a falut. A lombhullással mintha puha kötést göngyölt volna le rólunk. Szembeszökőek most a mezítelenség sebhelyei, ütésfoltjai. A nyár, akár egy impresszionista díszlet, tovagördült, s díszítő formái nélkül, az utolsó szőlőkaróig számbavehetőleg lép elő a hidegebb – ridegebb – valóság. Ami nem a legidillikusabb. Most látom, hogy a szomszéd tyúkketrece féloldalára billent, s házunk falát kikezdte az esőlé. Zöld pántlikáinak kötelékei nélkül a falu mintha széjjelesett volna. Messzebbre kerültek a házak egymástól, s az agyagdombok valószínűtlen közelségbe nyomultak az ablakunk alá; az erdővel együtt, amely alaposabban megnézve: csenevészek gyülekezete. A meghittséget kedvelő költőkre gondolok, a fényképészekre és a népszakértőkre. Oda a csalit és a pagony, sehol egy Daphnisz, sehol egy Chloe az egész környéken. Unokahúgom az apja kabátjának az ujját feltűrte, hogy kezét szabaddá tegye. Anyám lábán foltozott, vastag harisnya, hátán az ócska bőrbekecs, amitől kövérebbnek látszik. Mindenki testesebb, mint volt a nyáron. Öcsém beszámol arról, hogy a gazdaságban kint járt egy fotóriporter. A tehenészeket hazaküldte, hogy öltsenek ünneplő ruhát; másként nem volt hajlandó őket lefényképezni. Egyebek között éppen azt kifogásolta, hogy nem szabályszerű a téli öltözékük. Meg a mosolyuk is olyan girbe-görbe, és nem talált egy virágágyást, ahová felsorakoztassa őket. Nem kedvez az idő a színes fényképezésnek.

Marosvásárhelyről elküldték anyám új csizmáját. Ott fénylik vigyázzállásban a széken. Anyám egyelőre – míg vacsorázunk – csak nézi, mint egy megkésett jókívánságot. Kézből ítélve szép sarkú, ropogós remeklés. Érthető izgalommal készülünk valamennyien a csizmapróbára. Vacsora után bevonulunk az első házba, eltakarítjuk a helyet a nagy művelethez. Apám feljebb húzza a lámpa lángját; egészen ünnepi arcunkon a világosság. Valamiért átjön a szomszédasszony is, aztán itt ragad, ámuldozik:

– Olyan, mint egy álom!

Anyám a csizma iránti kellő tisztelettel lábat mos a tekenőben, majd vékony harisnyát keres elő a szekrényből. Ilona néném is bekopog, most már heten leszünk a főpróbán. Öcsém a legzajosabb. A csizma sarkával a csárdás ütemét kopogtatja az asztalon. Apám rászól, hogy húzódjék hátrább, és ha egy mód van reá, a népünnepélyt hagyja abba. Törődjék inkább a kokassal a fején: a minap ugyanis valaki fültövön vágta.

Jóska megbántódik, de egy kis tapogatáson kívül ügyet sem vet a kokasra. Anyám ültében végigsimítja a csizma szárát, majd nekihuzakodik a próbának. Többen is tanácsot adnak: a lábafejét nyújtsa ki, amennyire lehet, de mozgassa, ne tartsa mereven; ne rántsa föl egyből, hanem pihenjen is közben.

Azután fölkérjük, hogy sétáljon előttünk. Két lépés után visszaroskad az ágyra.

– Nem jó – mondja kétségbeesetten. – Nem találok én ehhez a csizmához.

Unszoljuk, de azért csak erőltesse, majd hozzászokik. A szára szűk, nyakból is szorít, olyan nagyon visszeres, bogos, törődött a lába.

– Istenem! hogy én erre nem is gondoltam – néz rám szinte bocsánatkérőleg, és riadt kis nevetés mögé rejti a könnyét.

Dérütötten nézem magam is a csizmát. Hamarább kellett volna megrendelni. Az ünnepi órának ezzel véget vetünk; valami egyébbel állunk a télnek elébe.

 

A szél sarkig vágja a kiskaput, hogy nyekken belé. Leszaggatja a spárgát a száradó fehérneművel, sepri a leveleket az udvarról. A csizma után a tűz most a gondunk. Annyira, hogy reggel valóságos istentiszteletre gyülekezünk valamennyien a fűtő köré. A tüzet anyám kelti életre maréknyi petróleumos hamuval és három csuszával. A lánglobbanásra nyargalni kezdünk az udvaron, a kertben, az istálló körül egy kis tűzrevaló végett. Ágat, forgácsot gyűjtögetünk. A hideg fűtő, mikor a lángot fújni kezdjük, hamut köpdös a szemünkbe, aztán, hogy a hangját is meghalljuk, örömünkben mindent odavetünk neki a fásládikóból: deszkavéget, napraforgószárat, kaptármaradványt, kerítéskarót, jászoldeszkát, sőt lyukas szalmakalapot is.

Hirtelenében oly nagy mozgásba lendültünk, hogy tűz nélkül is ki vagyunk már melegedve. Éppen ezért Jóska úgy vélekedik, hogy későbben, amikor még nagyobb hideg lesz, ne is törjük a fejünket, honnan s miként szerezzünk bükkfát, hanem csak szaladgáljunk.

Áldozatunkat a fűtő hálával fogadja. Mint a könnyen hevülő fehérnép, egy-két simogató szóra ontja a meleget.

– Osztozkodjunk rajta! – mondja anyám. – Ülj le, fiam.

Az osztozkodás valóságosan is bekövetkezik, amikor Chiriana – a már említett szomszédasszony – toppan be, kicsi lapáttal a kezében.

– Damnye, damnye, Berta néni – mondja vékony hangon –, nyakunkon a tél, s a gyerek megint eljátszotta a gyufát. Egy kis tüzet ha lehetne, kölcsönbe…

Anyám parazsat kotor a lapátra, Chiriana azt mondja, sok lesz, a felét seperje vissza. Anyám mégis megtetézi a lapátot, mondván, hogy az úton fele amúgy is kialszik. Ha palacsintát akar sütni, sietni kell vele. A kicsi asszony fürgén igyekszik haza a tűzzel, miközben a kötényével szelet csap neki. Nemsokára már füstöl a kéménye. Öcsém a tornác küszöbén állva beleszimatol a levegőbe, s jelenti anyámnak, hogy bezzeg Chiriana süti a palacsintát. Föltevését nemcsak az orrával, hanem a kutyával is igazolja, mivel az nem szaladgál a dróton, nem is ugat már, csak szimatol és nyöszörög a gyönyörűségtől. Anyám csak annyit állapít meg röviden, hogy nem kutyának való a palacsinta, ne is álmodozzék róla.

 

Estefelé húszéves-forma, csomaggal megrakodott lány kopog be illedelmesen, és köszön románul:

– Bună seara!

– No nézd csak! – rebben föl anyám, és boldog örömben összeborulnak.

A lányt első pillantásra távoli rokonnak vélem, akiről ebben a szépre nyílott formájában nem volt tudomásom. Termetre nézve nem törékeny, de könnyű mozgású és arányos; szeme-haja fekete, s ahogyan mezőségiesen a szavakat lágyítja, a fonott kalács jut eszembe.

– Az ötödik gyermekem, vagyis a lányom – mutatja be anyám olyan boldogan, mintha így, férjhez adásra készen most hozta volna neki a gólya.

– Rozika – nyújtja a kezét az ötödik gyermek, mosolyt rebbentve felém a sűrű pillái alól.

Mondom én is a nevemet, anyám pedig rögtönzött beszámolót tart neki a családi állapotunkról: vagyis, hogy én vagyok az ő első gyermeke, mivel a többi csak második, harmadik, sőt olyan is van, aki éppenséggel a negyedik, mint Jóska például. Lánya azonban egy sincs, legnagyobb bánatára. Rozika már otthonos minálunk, anyám kezéhez igazodva segédkezik a munkában. Román tanítónő, szamosújvári, s nálunk lakik kovártélyban. Késett valamiért, de most már itt van. Apja katonatiszt, akinek sapkájában Jóska öcsém lefényképeztette magát. A tálas tetejéről előkerül a kép. Jóska olyan fülig-mosolygós a díszes sapka alatt, mint aki nem számított reá, s világháborút nyert.

– No? – dicsekszik. – Neked van-e képed ilyen sapkában?

Mondom, hogy nincs. Sapka hiányában nem került rá a sor.

– Elég baj – mondja.

Szerinte mindenkinek kellene legyen egy olyan fényképe, mit a barátja sapkájában készítettek róla. Így az ember tudja: kire lehet számítani, ha megszorul. Íme, ez a katonatiszt egy kis fűrészporhoz juttatta apámat. Vacsora után azzal tömi tele a maga szerkesztette dobkályhát. Mikor a pléhtákolmányban óriási tüzes bolhák kezdenek szökdösni, apám ünnepélyes orcával így szól:

– Üljetek le és melegedjetek.

Mosolyog elégedetten. Hóna alatt az üres zsák. Ez a fűrészpormelegség az ő ajándéka; a tömjén s a mirha, amivel tiszteletét teszi. Bora nincs, a tornác alatti pince, amibe csak négykézláb lehet bemászni, savanyú káposzta szagával teli.

Mint egy jó pohár bort, úgy kínálja tehát a meleget.

– Egy szekerecske fát kértem – mondja.

– S mit kapott? Bükköt-e vagy akácot?

– Semmilyent. Kihangsúlyoztam pedig, hogy nem nekem kell s nem is a hideg miatt.

– Hanem? – csodálkozom.

– Miattad – köhécsel zavartan apám. – Ha netán írni akarnál.

– Úgy sem adtak? – tettettem a felháborodást.

– Az elnök azt mondta, hogy akkor pláné!

– Valami egyébre kellett volna hivatkozni – mondom.

– A hidegen kívül mi másra lehetne? – tűnődik hosszan apám, majd fölcsillan a szeme. – Gondoltam, azt mondom, hogy jön valaki a rajontól, itt fog aludni, aztán ha meghűl, a tanács viselje a következményeit. Ez, ugye, jó lenne?

Nevet hozzá elégedetten, mintha máris meghűlt volna a rajoni küldött, s az elnök viselné a köhögés következményeit. Az indoklás persze változatos. Gy. János például ugyancsak egy szekerecske fáért esedezve azt hozta föl, hogy a fia harmonikázni tanul, gyakorolnia kellene, és gémberednek meg az ujjai. Valamelyik írnokféleség azt mondta erre, hogy valamikor ő is tanult hegedülni, de csak tavasszal gyakorolt, következésképpen az egész ügyet el lehetne halasztani.

Anyám biztat cinkos hunyorgással:

– Beszélj az elnökkel.

Szedem is össze magam, s indulok a tanácsirodába. Itt van, kőhajításnyira, a református templom szomszédságában. Az elnököt egyelőre nem találom, csak néhány ismerősömet, rokonomat, akik ilyen-amolyan minőségben szolgálatosok. Egyik azt mondja: telefon-vonalon, a másik állategészségügyi-vonalon, harmadik a csend és rend vonalán, bakter lévén a faluban.

 

Az első lélegzetvétellel egy régi emlék kerít hatalmába. Húszegynéhány évvel ezelőtt itt állott, ennek a teremnek a közepén, a királyi őrmester. Vele szemben hét paraszt a padon. Az őrmester fel és alá sétálva üvöltözött, mint akkortájt az egész történelem. Azután levette a kabátját, felgyűrte karján az inget. Azt kérdezte: a sor melyik végén kezdje a pofozást. A parasztok nem szóltak erre semmit; úgy emlékszem, csak motyogás volt a válaszuk. Hasonló ügyben kerültem én is akkor közéjük, de engem külön sarokba ültettek. Az őrmester egy percet adott nekik, döntsék el egymás között, melyik legyen az első, akit kézhez veszen. Tehát a demokráciának egy bizonyos formáját gyakorolta velük. Akkor egyikük megszólalt, és azt mondta: ha lehetséges, halasztódjék el inkább a pofozás. De ha nem lehet elhalasztani, akkor ő – a felszólaló – legyen az első, mivel az ember, aki a pad másikvégén reszket, az éppen az apja, és azonkívül még beteg is.

– Akkor vele kezdjük! – mondta az őrmester.

Kapott hat pofont az ember, s mehetett haza. Az utána következők már többet kaptak, mivel nem voltak betegek. Vegyes állapotban néztem a kivonulásukat. Az ablakon át néztem, ahogyan rendre hazatámolyogtak, fejüket rázogatva, arcukat, fülüket tapogatva, az időknek ez újabb változásában. Bennünket, gyerekszámba menő honpolgárokat az őrmester azzal vádolt, hogy míg odavolt a menekültek szekereit fosztogatni, elhajtottuk a tehenét. Szerencsémre mire reám került a sor, már belefáradott a küldetésébe és két vagy három pofonnal mehettem én is a többi után.

 

A padon, hol a parasztok ültek, most a cigánybakter veszi számba az új subáját. Beszélgetünk, míg jön az elnök. Kérdem, hogy valójában miből áll az őrködés. Azt mondja: mindenekelőtt abból, hogy sötétedés után kiáll a szövetkezet elé, nézelődik, és aki arra megy, megkínálja őt szivarral.

– Ez az egyik előnye ennek a munkának – sorolja. – A másik pedig a nyugdíj, – szerinte manapság olyan munkát nem érdemes végezni, amivel nem jár nyugdíj.

A bakter személyéről reám, vagyis az írásaimra terelődik a szó. Fölemlítik, hogy múltkoriban telepes rádión hallgatták egyik színdarabomat, s ne is tagadjam, ők már kitalálták, hogy Juli néniről szól, a szomszédunkról, meg bizonyos Romeo nevezetű egyénről. Annyira tetszett nekik, hogy nem is tagadom a szerzőségem. A bakter azt kérdi: emlékszem-e még Romikára, az unokaöccsére, akivel szilvát loptunk az uradalmi gyümölcsösből.

– Emlékszem – mondom –, de akiről a színdarabban szó esik, az egy másik Romika.

Ő nem is azért kérdi, mondja, hanem mert, ha nem értesültem volna, ez a Romi, vagyis az unokaöccse vadonatúj, negyvengombos harmonikát vásárolt magának. Ha tehát névnap, születésnap vagy bárminő vigalmi alkalom adódna, reá számíthatok.

Közben megérkezik az elnök, és szívélyesen invitál a belső irodába. Fiatal, gonddal megrakott ember, s ahogy rátérek jövetelem céljára, nagy jóindulattal kezd bólogatni.

– Úgy igyekszünk – mondja –, hogy panasz ne legyen.

– Akkor miért nem adnak elegendő fát a népnek?

– Már hogyne adnánk! – tiltakozik ártatlanul. – Kinek nem adtunk például?

Mondom a példát, az apám panaszát, mire tűnődni kezd, majd bizalmasan közelebb hajolva megkérdi:

– Ön valóban írni akar?

– Ha lehetne – mondom.

– Akkor adunk! Egy egész szekérrel – ragadja meg a karomat lelkesen. – Írjon rólunk is valami szépet.

– Hacsak egy mód lesz reá! – mondom én is lelkesülten. – Ne hagyjuk kárba veszni annak a szekér fának a melegét.

Ezzel a dolog el is van intézve.

Otthon úgy fogadnak, mint a mesebeli kisebbik fiút, aki elnyerte a császár leányát és fele királyságát. Apám a kapuban várakozik rám, nem volt már türelme a házban megülni.

– Mi a helyzet?

– A helyzet jó – mondom.

– Tudtam én – vágja be boldogan a kaput. – Ha megmozdulsz, lesz meleg.

El kell mesélnem neki részletesen, hogy és mint sikerült a vitézi tett; mi volt az első szó, mi az utolsó, és vajon nem bántottam-e meg az elnököt valamely érdesebb szóval, mivelhogy én elmegyek, de ők a faluban maradnak, vagyis az elöljáróság hatáskörében, s tudnivaló, miszerint ez nem akármiféle helyzet, hanem olyan, amit tudomásul kell venni.

Minekutána erre pontot teszünk, és nagy, fával megrakott szekerek robognak el a képzeletünkben, nyílik az ajtó, Chiriana lép be, kezében egy tányér palacsintával. Elsőnek engem kínál meg vele, mintegy elismerésképpen a vitézkedésemért.

– Meghoztam a kölcsöntüzet – mondja nevetve, s biztat, hogy kóstoljam meg a készítményét. Ahányan vagyunk, annyi palacsintát hozott, vagyis ötöt.

 

Piros bölcső az ég peremén

A sorsával, mint nyűgös gyermekkel a karján, seregnyi rokon jött el ma is hozzám. Nyomában a settenkedő halállal, egy göcsös bot végén földig leromolva M. néném is meglátogatott. Őtőle búcsúztam talán utoljára, mikor a piros bölcső elrepült az ablakom előtt. A déli órában tűnt föl, mint egy szárnyas csikó, a gyöngyház-ég peremén.

– Né csak! Ott a bölcsőm! – mutattam anyámnak is.

– Nem a te bölcsőd az – mondotta anyám. – Kölcsönbe kérte valaki, mivel a jelek szerint gyermeke született.

Így kezdődött a mi beszélgetésünk ezen a napon a bölcső gondjáról, amelynek az a hatalom adatott meg, hogy a költő képzeletét visszarendeli a csillagok honából; vissza a göröngyök közé, ahol is nem szférák zenélnek, hanem parasztgyermekek sírnak.

 

Mindenekelőtt azt vettem észre, hogy a piros bölcső egy embernek a vállán utazik rendeltetési helyére: apró termetű, kucsmás-harisnyás paraszt volt, s mintha csak a kedvét ringatta volna benne, a ládikó minden lépésére lendült egyet-egyet. Ez a gyermek után kiáltó mozdulat volt a létformája: de így üresen kalimpálva – miután kiderült, hogy mégsem repülő csikó –, mintha értelmét vesztette volna, mint minden, ami nincs a megszabott helyén. Hogy mégis köszönni kellett neki, azt a múltjával érdemelte ki; a szolgálati esztendőivel. Anyám azt mondja, hogy nemzedékek bömböltek már benne. Ezek a síráscsitító alkotmányok mifelénk úgy váltogatják a szálláshelyüket, mint a vándorköszörűsök. Törvényszámba megy, hogy a bölcsőnek nem szabad pihennie, padláson, csűrben hányódnia. Egy-egy sikerültebb példánya: valójában köztulajdon. Hosszú esztendők után eredeti tulajdonosa és alkotójának neve is homályba vész, akár a népdaloké. A legnagyobb bűn: paszulyt szárítani benne.

– Ábrahám nemzé Izsákot, Izsák nemzé Jákobot, Jákob nemzé Judát és testvéreit… – figyelmeztetett anyám játékos komolysággal a lépcsőre, melyen elindult a végtelen menet, és hozzátette még, hogy Gyula viszont miért nem nemzé Gyulukát, és Ferenc és János miért nem nemzé Ferenckét s Jánoskát, hogy munkát adjon a bölcsőnek.

Nagy teret járhatott be a gondolatával, mert így szólt később:

– A gyermek gondja a mi időnkben… az, fiam, valóságos gond volt, nem akármi.

Ott élt a gyermeki játékban is. De lám, ez a hogyhívják meg a másik minekhívják vén fejjel és trottyanó inakkal sem gondol arra, hogy az embernek, ha kivonul az árnyékvilágból, embert kell maga helyett állítania. Az életnek, mint kenyéradó gazdának, így kellene szólnia: elmész hát, szolgám? Akkor szolgát állíts a helyedbe!

A játék rendszerint valamelyik lakodalom után kezdődött. Hogy a felnőttek a maguk adóját lerótták és megházasodtak, a gyermeki had újra megismételte a borzongató titkokkal teli színjátékot. A legférfiasabb jelenettel kezdtük. Nyolcan-tízen összeölelkezve s részegmód dülingélve vonultunk végig az utca közepén, a szekereseknek is integetve, hogyha jót akarnak, hát kerüljenek ki bennünket, a prímás – aki néhanapján hamisítatlan cigánypurdé volt – kórémuzsikán cincogott, s a nagybőgős kidüllesztett hasát ütögette fakanállal és brümmögött hozzá.

Lakodalom vanami jutszánkban, / Idehallszik cigánymuzsikája, / Hivatalos vagyokoda jénis, / Nem mennékha százszor üzennék is!

Orvosságos üvegekből pálinkát ittunk; bokszos skatulyában sütött kalácsot ettünk. Rigmusban kínáltuk egymást, és kinek-kinek választott felesége volt, aki hamisítatlan óbégatással hajtogatta az örök asszonyi kérelmet:

– Gyere haza, Mihály, mert részeg vagy.

– Hallgass asszony, mert megcsaplak!

Néha meg is csapta. Ilyenkor az „asszony” éktelen jajgatózásba kezdett, fel és alá futkorászva a sánc partján.

Az asszony a taslit, nyaklevest, farba-billentést vagy kontyon-legyintést aszerint kapta, hogy választott férjének ki volt eszményképe… „Én úgy agyabugyálom, mint János bátyám!” „Én csak visszakézből, hogy ne kéküljön.” Voltak persze példás magaviseletűek is: „Az asszonyt szeretni kell; az asszony semmitől sem hal meg, csak attól, ha nem szeretik.” Ezt is egyik eszménykép, a rajongó csizmadia mondotta.

N. R. volt a menyasszony. (El ne felejtsem ma meglátogatni!) Törékeny, gesztenyehajú, kék szemű teremtés; a homlokán réti virágból font koszorú, vállán fátyolnak nevezett vászontörülköző. A vőlegény fekete epret rázott le a fáról, s annak a levével festett kék cipőt a mezítlábára.

– Jó könnyű legyen, hogy fel ne törje a sarkodat!

Amilyen rövid volt a karunk, oly tágas időt öleltünk át vele; ugyanis nem csupán a lakodalmat tartottuk meg, hanem annak áldásos következményeit is eljátszottuk. Kitartó táncolás után a hatéves menyasszony a hétesztendős vőlegénnyel annak rendje és módja szerint elvonult a nászházba, vagyis fel az eperfára, ahol is az éktelenül csiripoló verébsereggel együtt szemelgették az ízletes, apró gyümölcsöt. Megfelelő idő elmúltával felkiabáltunk a vőlegénynek, hogy milyen bort készítsünk elő neki a lejövetelhez; fehéret-e vagy pirosat. Ősi szokás szerint mind a kettőnek jelentősége volt. A piros bor a menyasszony megőrzött becsületének szerzett jó hírnevet; a fehér éppen ellenkezőleg azt a szomorúságos hírt közölte, hogy nem találtatott ártatlan állapotban. Odalent a fa alatt mind a két lehetőségnek örvendeztünk; a másodiknak, a fehérborosnak talán valamivel jobban, mivel ilyenkor a színjáték komorabb színezetű jelenettel gazdagodott. A vőlegénynek a bánattól be kellett helyben rúgnia, hogy feleségét kézen fogva visszavezesse a szülői házhoz, és ott megkérdezze:

– Hát e mi volt, akit hozzám adtak?

De kérdésünkre a zsenge menyasszony maga kiabálta győzedelmes hangon:

– Pirosat! Pirosat!

– Úgy van-e, Lajcsi? – hitetlenkedtünk, amiként azt másoktól tanultuk, nagy zsivajgó boldogságban.

– Ha úgy mondja, hát úgy legyen! – ugrott le Lajcsi a fáról, s menten parancsba adta, hogy faragjunk bölcsőt, mivel a belévaló gyermeket ő már kicifrázta fenn az ághegyen.

Akkor nagy vigyázattal leszállott a menyasszony is, vászonköténykéje alatt az eperfalevélbe bugyolált királyfiúval. A várandós asszonyok gyümölcsérlelő arcát vette kölcsönbe, talán az édesanyjától, s a járáshoz a kicsi rucák és pipék kedvesen totyogó lépteit.

– Kívánós vagyok! – mondotta. – Kívánom a cukrot, a diót, a ribizlit.

A kívánságoknál néha vita támadt:

– Nem megállapodtunk, hogy mire leszel kívánós?

– Mindenre, amit meglátok.

– A cukor s a dió itt van előtted. Hol látsz te ribizlit?

– Ha lehunyom a szemem, azt is látom.

– Hol látod?

– Az Edelstein úr kertjében.

– Nyargaljon a násznagy, lopjon neki egy marék ribizlit! – parancsolta Lajcsika.

Ezalatt az ifjú asszony megkerülte kilencszer az eperfát, majd leült a fűre és így szólt:

– Eljött az órám. Szaladjatok bábaasszonyért!

A bábaasszony is kéznél volt; leányka híján a Kelemen névre hallgatott, de szelíd természete alkalmassá tette őt a csecsemő fürösztésére és bepólyálására. Ezenközben elkészült a bölcső; kóréból vagy napraforgószárból. Abba helyeztük a fából-faragott királyfiút. A kicsi asszony ringatta és énekelt neki, mi pedig körbeültük őt, mint a názáretit a csordapásztorok. Újra megvillantottuk orvosságos üvegeinket, és ittunk az újszülött testi-lelki gyarapodására, valamint a sziklevélanyácska egészségére, aki lám, meghosszabbította magát – s így valamennyiünket – az időben.

– Adja isten, hogy a tejed el ne apadjon időnap előtt.

A gyermeket, hogy apja neve is fenn maradjon – Lajcsi után Lajosnak kereszteltük, a szelíd Kelemen, aki nem csupán a bábaasszonyi, hanem a papi teendőkhöz is értett, ügyes kis imádságot kanyarintott a szertartás végére.

Nagy, tikkasztó és földrepesztő szárazság volt abban az esztendőben; a mezőkön mint a harangok, úgy szóltak a kapák, s a kukoricatáblák annyi esőt láttak csupán, amennyi verejtéket a szüleink rájuk hullattak. De mi ezzel nem sokat törődtünk, hanem ott helyben felneveltük Lajost, elkísértük játékunkkal az aggság végső határáig, hogy eltemethessük. Az élet pedig, mint egy füstös nyakú oroszlán, tűrte, hogy a sörényét babráljuk, és minden elképzelhető módon kísértsük őt; a türelmének alapja csakis az lehetett, hogy egy napon így is, úgy is kézhez veszen valahányunkat.

Ami meg is történt!

Anyám pedig számadást készít tanulságképpen:

– A gyermek gondja, fiam, valóságos gond volt. Apám Székely Gergely s anyám Dézméri Máriskó, mikor kiállt esténkint a tornácra, hogy a családot vacsorázni hívja, akkor így szólott: Sári! Máriskó! Jóska! Berta! Pista! Erzsi! Gergely! Ilona! Eszti! Zsófi! Rebeka vagy hogy hívnak! Ez ugyebár, ha nem tévedek: tizenegy. Nagyapámnak, Székely Mihálynak csak négy gyermeke volt, de dédapámnak, kit Lászlónak hívtak: tizenkettő. Apádnak az apja, Sütő Mihály pedig, és felesége, Illyés Ágnes, ha vásárba ment, így számolt, hogy kinek vegyen kucsmát, kötényt az uradalmi kommencióból: Kati, Máriskó, Gergely, András, Dani, Ágnes, Juliska, Anna, László, vagyis kilenc. Nem úgy ám, hogy jaj, mit veszünk Putyukának! Ükapádról, kit ugyancsak Sütő Mihálynak hívtak, Istók Sándor tiszteletes, nyugodjék békében, íme ezt a verset jegyezte föl. Közöld az újságban.

A családi krónikából másolom a verset, mely szól pedig ekképpen: Jobbágy Sütő Mihály élt 64 évet. Első felesége Kutas Karolina fiatalon halt meg.

Élt 38 évet.

Második felesége, Pogács Rebeka fiatalon halt meg.

Élt 37 évet.

Gyermekeik voltak:

Anikó született 1844-ben.

András született 1847-ben.

Fiatalon halt meg még abban az évben.

Laci született 1849-ben.

Fiatalon halt meg, négyéves korában.

Máriskó született 1852-ben.

Fiatalon halt meg, egyéves korában.

Laci és Máriskó egyazon esztendőben halt meg.

Sálomé született 1854-ben.

Katica született 1856-ban.

Máriskó született 1859-ben.

Susika született 1863-ban.

Debora született 1865-ben.

Gyuri született 1868-ban.

Gyuri fiatalon halt meg, 1874-ben.

Martzi (1) született 1870-ben.

Martzi fiatalon halt meg, hatéves korában.

János született 1873-ban.

János meghalt 1874-ben.

Gyuri született 1875-ben.

Gyuri meghalt 1876-ban.

Kati született 1878-ban és meghalt ugyanazon esztendőben.

Vajon minő gondolattársítás lökte anyám nyelvére a vers szót a tiszteletes úr anyakönyvi krónikája láttán? Talán egy ősi s érintetlen igény, amely érzéseinek mélyrétegeiben szunnyad; életnek és költészetnek az az egységes szemlélete, melyet az Irodalom néhanapi csapodársága még nem kuszált össze benne. Vagy tán saját kötöttsége – ha úgy tetszik: művészi szemlélete – jobbágy Sütő Mihály iránt, kinek tizennégy tagú csapata tíz halottal s négy élő harcossal mintegy önmaga útiránya: a megsemmisülés ellen küzdve vágta keresztül magát egyetlen ringó bölcsővel a történelem drótakadályain.

Jobbágy Sütő Mihály kőmíveskelemenkedése az eredeti balladánál sötétebb színezetű. Két feleségét építette be a falba. Volt esztendő, mely két gyerekét vitte sírba; 1876-ban halt meg az egyéves Gyuri s a hatéves Martzi.

Az életerőnek ilyen méretű kényszerpazarlását csak a természet ismeri; a fenyőfák szárnyas magvai vetik így maguk ezerszám a szélbe, hogy bár egyetlenegy is megkapaszkodjék közülük a sziklarepedésben.

Anyám azt mondja, hogy a kis gyalogos osztag mind egy szálig megmaradt volna, ha történetesen Szász Gyula őrködik felette az injekciós tűvel a zsebében. Ő nyargal ugyanis háztól házig, betegtől betegig, megrakodva mindenféle orvossággal. A falu ma a legnagyobb gyógyszerfogyasztó; kitűnő étvággyal, egészségesen is fogyasztja a színes „gombokat”. A tehenész, miután kétölnyi szénát a jászolba vetett, nekitámaszkodik az ajtófélfának, s komótosan önmagát is elkúrálja: dohányosdózni helyett vitaminosdobozt halász elé a zsebéből. „Mire jó?” – kérdi a kívül kezeslábas, belül még hamisítatlan paraszt traktoros. „Mindenre!” „Akkor adj nekem is.” Apámnak van egy nyolc-tíz esztendős receptje, amit derékfájás ellen írt fel az orvos; hát ez a recept úgy röpköd a környéken, mint egy mentőangyal. A fél falu váltott ki reá porokat, s immáron a harmadik községből ígérik, hogy nemsokára visszajuttatják, de ők is visszavárják a somkúti tanyáról, ahol is egy szőlőpásztornak fáj a dereka. Valakinek már megjárta az eszét, hogy egy ilyen csodareceptet nem lenne szabad ingyen kölcsönadni.

– Fizessék meg, ha rongyolják! Utóvégre, akinek legelőbb kezdett fájni a dereka, azt illeti meg az a kis jövedelem.

Ilyenformán a jelenbe visszakerülve értesülök arról is, hogy N. R., a hajdani kicsi menyasszony gyermekét ugyancsak nagy küzdelem árán hozták vissza „ingyen” a halál szakadékából. Hajdan egy bárónak sem jutott annyi drága orvosság, amennyit arra a csöpp gyermekre áldozott a kórház.

Felkapom a fejem:

– Nem tudtam, hogy gyermeke van!

– De bizony – bólogat anyám, s látom a homlokán, hogy egész regényre való esemény bolydul föl benne.

A hirtelen reánk szakadó csendben föleszmélek, hogy valójában nincs okom a csodálkozásra. Hiszen réges-rég volt az, amikor a csiripoló verebek lombtanyáját választottuk N. R.-nek nászházul, hogy Lajcsi őt oda, mint az égbe, fölvezesse. Emlékőrző természetemnél fogva N. R. gyermeki arcát hordoztam mindmáig magamban. De milyen lehet ő most, hogy a játék fényköréből velem együtt az élet keze közé került? Amikor a bölcső ringása észrevétlen elkomorult, s a fából-faragott királyfiú helyett nem kell sírni, mivel sír az magától is.

– Meglátogatom – mondom anyámnak, s máris indulok.

Néhány lépés után jut eszembe, hogy az indulásom nem volt szabályszerű. Visszafordulok hát, és azt mondom:

– Elenged-e egy kicsit játszani?

– Szürkületig itthon légy! – kapja föl anyám a játékot, de csak egy sóhajtásnyi kacagással, amire árnyékot vet menten a két szeme sarkából.

Megyek hát!

Összeölelkezem a cimboráimmal, s mögöttem megszólal a kórémuzsika. Jön velem az idő s a hóhullásban a lombos eperfa.

 

Lakodalom vanamijutszánkban…

 

Mint az új kés, úgy hasít és fénylik a hangom.

Sem szekér, sem semmiféle akadály a kedvemnek nem állhat útjába. Eszembe sem jut, hogy ezen a világon ne lenne minden a maga természetes és jogos helyére állítva: nincsenek járhatatlan utak és áthághatatlan kerítések; a halálnak nincs semmi tekintélye; mint egy fekete cérnát, beleszőjük a játékba, s ha estefelé megéhezünk, otthagyjuk a porban a kórémuzsikával együtt.

A gyermekölelésnyi menyasszony ott vár bennünket Edelstein úr ribizlibokrai között; az úr feltámadott halottaiból, és miközben a hosszadalmas túlvilági böjt után serényen igyekszik az illemhely felé, a ribizlitolvajoknak hatalmas verést helyez kilátásba.

De a menyasszonynak Edelstein úr felé nincs füle a hallásra és szeme a látásra. Mi az a kis verés ahhoz a hatalomhoz képest, amely most ölébe emeli őt, hogy leányságából átalvigye az asszonyi életbe. Aminek minden szükséges feltétele együtt van immár: lábán a kék eper-cipő, homlokán a békavirágkoszorú, vállán a csepű-fátyol és valahol a közelben a mezítlábas vőlegény; odébb az eperfa várja, hogy az ifjú asszony kilencszer megkerülje; s mindannyiunkban a bizalom, miszerint az életünk romolhatatlan.

Bebillentem az ájult kiskaput, s lemarad mögötte a gyermeklakodalom. Belepi lassan a hó. N. R. kicsi udvarán a hajdani biztonságos és melegen nyugtató sarkokat keresem; de minden, ami hirtelenében szemembe ötlik, olyan, akár egy részeg gyülekezet. Ez a hulladékfából, kóréból és vesszőből tákolt belsőség úgyszólván négykézláb kapaszkodva tartja magát, hogy le ne hasaljon az aljba. Dülingél a ketrec, térdére roggyan a vaksi nyári konyha, amelyben ilyenkor sem nyár, sem palacsintaillat, sem ember nincsen. Három öreg és varas szilvafát is látok, mely csupa kétségbeesés, mivel az ég felé vezető egyenest keresi, de fut a föld alóluk, és ahhoz is kell igazodni, s ilyenformán messze-kiáltó ferdeségben őrzik az egyenest, ami bizonyára elviselhetetlen állapot.

Csupán az új, pirospozsgás ház tartja magát a dombocska lapos homlokán józan szilárdságban.

A kicsi menyasszony az ágyban fekszik; megsoványodott, megsápadt, s a kék szeme kifakult az esztendők hullámzásában. De csodálatos módon a meztelen, gyolcsfehér kebele egészségesen duzzad, akár a vitorla. S mint egy kicsi és bátor tengerész, két kézzel kapaszkodik belé az igazi gyermek; úgy szopik, mintha valamiféle rajonközi versenyre nevezett volna be az utolsó pillanatban. Az anyja tétova pillantást vet reám, majd a párna alól tiszta, vasalt zsebkendőt húz elé, s nyugodt mozdulattal a keblére veti.

– Ülj le – mondja kedves-zavarodottan.

A szemközti alacsony ágyra telepszem; elsőnek a fürtös fekete hajú cipólegénykét, azután az új házat dicsérem. A régi öreg házra emlékszem s benne egy hajladozó, vékony leánykára.

– A ház, az megújult – mondja, de a leánykáról nem ejt szót.

– Hogy vagy? – kérdi később, s egyik kebelét elrejti, a másikat előcsalogatja a gyermeknek.

– Köszönöm kérdésed…

– Látod, én így vagyok – mosolyog rám szomorkásan. – Kettő lett belőlem.

– Elhívhattál volna a lakodalmadra.

– Nem lehetett.

– Miért?

– Olyan hirtelen jött. Nem is volt az lakodalom.

Csak a szavait irányítja fölém; a tekintete tovaszáll fölöttem. Sejtem, hogy valami nincs rendjén, ezért a lakodalom felől tovább nem érdeklődöm. Gyakori szokás még nálunk a leányszöktetés. Ami persze nem oly szív-vidámító kaland, aminőt filmeken szoktunk látni. B. néném reggel arra ébredt, hogy a bálban s a szöktetés alkalmával oly merész lovag sunyin odébbállt; a felkontyolt leány, hóna alatt a kis batyujával, mit a szégyen csak megnehezített, mehetett haza az apjához, ahol is az örömünnepnek kijáró pofonok várták. Az ily módon megpecsételt lányok férjhez adására azután az egész kiterjedt rokonság összefog, s az eredmény valamely sánta vagy bugyuta férj becsalogatása.

– Az urad hol van? – kérdem.

– Éppen ez az – sóhajt az asszony. – Hogy vajon merre lehet.

– Elhagyott?

– Csak vőlegény volt.

De most már valóban nem faggatom tovább, látván, hogy szivárog a könnye. Reáhull a gyermek arcára, s elkeveredik az édes anyatejjel. Így nő az ember, változatos táplálékkal. Későbben N. R. anyja is belép, lerázza magáról a havat, és változatos átkokat szór a vőlegényekre.

– Mert amíg nem volt gyűrű az ujján, ez sem merte kimutatni a foga fehérjét! Csak azért kellett neki a gyűrű, hogy nyugodtan helytelenkedjék.

Hirtelen fellobbanó keserűségében a menyasszonykodás jogát is kétségbevonja:

– Vagy egyenesen a pap elé, vagy semmi!

Megkockáztatom az ellenvéleményt, miszerint szükséges a hosszadalmasabb ismerkedés. De nyilvánvalóan célt tévesztek, mivel rossz helyt szólottam.

– Nem mondom: eredményes ismerkedés! – törli a szemét most már az öregasszony is.

A leányka esengve és vádolón tekint rá; a keserű szó, mint a kő, a gyermekre hullott. Észreveszi ezt az öregasszony, s alig titkolható benső röstelkedéssel kezdi rendezni az ő fekete hajú unokáját; vizet melegít a fürösztéshez, pelenkát tereget a fűtő fölé, ahol a falra tűzött kis papírkígyó kereng a légáramlatban.

– Ne haragudj reám, hogy így fogadtalak – mondja bocsánatkérőleg, s a lányát is megkérdezi, nem enne-e valamit, vágjon-e tyúkot vacsorára.

Úgy tűnik: elborít valahányunkat a békés megnyugvás. A gyerek bizonyára felnő, s az időben színét veszti a szégyen is.

– B. Jánost láttam – szól később az öregasszony. – Bölcsőt vitt a fiának. Azt a pirosat, az Ignácét.

– Én már kipróbáltam a tekenőt – mondja az ifjú asszony. – Úgy ringatja, mint a víz.

– És nő benne, mint a kenyér – mondom én is, hogy a jövő dolgában az apja helyett is szóljon valaki. Eredeti szándékomat pedig – hogy a fából-faragott királyfiút fölemlegessem – nem szólítom elé.

Hadd lepje be ez a decemberi hó odakint az eperfák alatt.

 

Félszárnyú asszonyok

Nem szólítok elé álombéli királyfiakat, hanem a sziklevélemberkét nézem; két szerelmes bolyongásainak végeredményét. A végeredmények kezdetben asszonyi suttogások voltak; szálanként kapta föl mohó figyelmem s később emlékezetem a fekete varrottast.

 

 

Első suttogás

– Ez a gyermek kinek a fia?

– Ó, hát nem tudod?

– Nem tudom.

– Azé, tudod…

– Melyiké? Csak nem!

– De bizony.

– Hát az hogy esett meg?

– Ahogy a végeredmény is mutatja.

– Azt a lányt a másik kísérgette. Tudod, melyik…

– Hogyne tudnám.

– Mégis ettől lett a gyerek!

– Ettől.

– Nem értem.

– Ő sem érti.

– Mit nem ért?

– Hogy abba volt szerelmes, mégis ettől lett a gyerek.

– Jaaaaj!!!

– Tegnap erre járt. Mondom: szép nagy már a fiad. Csak ennyit kell mondani neki, már hull a könnye. Mondom: hová tetted az eszed? Nem érti. Elmúlt annak már öt esztendeje. Üldögél egymagában a tornácon; fonogat, varrogat, búsul, és nem érti, mi történt akkor vele. Merthogy ő csak kiment, merthogy ő csak leült, meg nem is akarta, nem óhajtotta. És aztán így…

– Rontás lehetett rajta.

– Bizonyára.

– Vannak ilyen napok. Az ember nem vár semmi jót, és elhozzák a rosszat. De őrizkednie kellett volna.

– Tudja isten, hogy van ez. Vajon tudhatja-e az ember, hogy megőrizte magát, vagy éppen csak annyi, hogy szerencséje volt, s az vigyázott reá.

A szóban forgó gyerek mindig illedelmes volt és csendes természetű. Nem emlékszem rá, hogy az apja valaha is egy mosollyal megajándékozta volna. Körülötte gondtalanul rosszalkodtunk és félelem nélkül helytelenkedtünk. Jobb napokon ölszám hordtuk haza a szidalmat, melyben anyánkról, de leginkább apánkról és az ő istenéről esett szó. A gyermek, kit a szerelem nem óhajtott, mégis megszületett, egy elorozott verébtojásért is a legsúlyosabb büntetést viselte: bitangnak nevezték.

 

Második suttogás

– Mondd meg igaz lelkedre: szeretted azt az embert?

– Hogy szerettem volna? Hiszen a cselédje voltam.

– Akkor minek feküdtél össze vele?

– Nem tudom.

– Ilyet ne mondj, mert kiforrázom a szemedet.

– Cseléd voltam.

– Én is voltam cseléd. Szobalány, konyhalány részeges uraknál, mégsem tettem ilyet.

– Attól kezdve, hogy a nagyságos asszonyt a jegyző úr a kórházba bevitte, nem hagyott békében. Abban a nagy házban csak ketten voltunk. Erőszakoskodott.

– Miért nem haraptad torkon?

– Nem jutott eszembe.

– Miért nem kapartad le a bőrt a képéről?

– Ez sem jutott eszembe.

– Hanem mi jutott eszedbe? Hogy jóanyád mire tanított, nem jutott eszedbe? Apád nem jutott eszedbe? A becsület, az egyetlen hozományod, nem jutott eszedbe? Az a szegény fiú, aki mindennap kimerte neked a sok vizet a kútból, nem jutott eszedbe?

– Semmi sem jutott eszembe.

– Most nézheted magad. Ezután lesz, ami eszedbe jusson.

Az ifjú asszonyt egyik angyali tisztaságú nagynénje golyószórózta ilyenformán a kérdéseivel. A jelenetnek tizenhat éves öccse volt tanúja; a padlásfeljáró csapóajtaján üldögélt. Így esett a dráma a füleügyébe. Később, nyári vakációmnak egy esős délutánján nekem is elmesélte. Idézetem majdnem szó szerinti. A kamaszkor terhelés nélkül futó emlékezete minden bizonnyal pontosabban rögzít a későbbinél. Akkor mintha Bródy Sándor Dadájának egy kevésbé melodramatikus változatát hallottam volna. Az élet persze másként oldotta meg a konfliktust; színpadszerűtlenül, a nagy pillanatokba sűrített katarzis csattanója nélkül, vagyis a maga sajátos alkotói módján, a halálig hordozott megalkuvások, végelgyengülésig rugdalózó – és csöndesen kimúló – szenvedések sorozatával.

Más szemtanúk révén az esetet évek folyamán teljesebbé rekonstruáltam. A lakodalom szokványos volt. Az ifjú párt ugyanaz a jegyző eskette össze. (Képzeletemet ez a romantikus kettősség: a csábító és áldásosztogató Janus-arca sokáig foglalkoztatta. Túlságos igaz mivoltában végül is a valószerűtlensége kezdett nyugtalanítani, míg belenyugodtam, hogy nem írom meg.) A templomi esküvő egy tavaszi vasárnap délutánján zajlott le. A pap megkérdezte Isten nevében a vőlegényt: szereted-é ezt a leányzót? Hát te, ilyen meg ilyen nevű leányzó, szereted-é igaz lelkedből ezt az ilyen meg ilyen nevezetű férfiút? Válaszuk ismeretes, hiszen elmondtuk valamennyien alkalmas vagy alkalmatlan időben. Nem tudom: a fiatalok, adott helyzetükben, amikor is már nem rendelkeztek a választás szabadságával, mivel a „nem”-ből csak az „igen” maradt meg számukra, átérezték-e a kérdés tökéletes és ódon értelmetlenségét. A tanúk szerint boldogok voltak. Köménymagos pálinkát és savanyú bort ittak, húslevest, birkatokányt, töltött káposztát ettek; a vőfények rigmusban dicsérték a szakácsnőt s a házasélet örömeit. És általában az emberi lét örömeit. A legény, aki a sok vizet a kútból a lánynak kimerte, csöndes volt és meghatódott. Keveset ivott és sokat tűnődött a fokozatosan erősödő zsivajban, a mind nagyobb hullámokat vető vigalomban. Csenevész növésű, jobbágyarcú, konok természetű fiú volt, s félig vagy tán egészen írástudatlan. A menyasszony arca jobban megragadt emlékezetemben; szalmasárga, dús haja volt és párás kék szeme. Arra is emlékszem, hogy igen könnyű helyt állt a kacagása; egy kedves szó, enyhe csipkelődés ellenében bárkit megajándékozott könnyed, nyugtalanító kacagásával. Hozománya kevés volt; úgy beszélték: fél hold szántó, egy ünő borjú, néhány párna, gyapjúlepedő s két-három varrottas falvédő. Az asszonyok, akik mindent tudnak egymásról, hajnalban összesúgtak és megállapították, hogy a menyasszony állapotos, amiből nagy cécó leszen. Az erős szilvapálinka meg a savanyú bor alaposan széjjelvert a férfiak között. Napfelkeltekor a ház előtt, ház megett, a kertben, az almafák alatt s a sövénykerítés mentén szédelegtek, gajdoltak összeölelkezve. Erőt vett rajtuk a bánat s az együvé tartozás szilvamagízű érzése. Így sokan észre sem vették, mikor az újsütetű férj a frissen felkontyolt asszonyát lekurvázva, és számolatlanul pofozva, kizavarta a nászágyból; az asszony jajveszékelés nélkül szaladt ki a mezőre, s egy tanyai rokonánál rejtőzött el délutánig. A jegyző azon a napon elutazott Kolozsvárra; ijedelme fölösleges volt; elégtétel végett senki sem kereste. Felajzott képzeletem – részint olvasmányaim, részint soha meg nem írt drámáim hatására – szörnyűséges megtorlásokban tobzódott. Kiváltképp azután, hogy a jegyző úr gyereke is megszületett. A környezetemben elejtett szavakból olyasmit hámoztam ki, hogy a gyerek holmi csempészáruként került egy házasság kötelékei közé: bevallatlanul. „Elképzelhető – fejtegette csúfondárosan a kerékgyártó –, hogy az az ember a lánnyal együtt nem a jegyző, hanem példának okáért a bérlő fiát kívánta magának. Mivel semmit sem tudott a dologról, érthető a felháborodása.” A sokféle szerencsétlenség között tehát nem adatott meg neki a választás szabadsága. Magam a könnyűvérű Jagusát láttam Reymont szégyen-szekerére kötözve; Peloponnészosz antik homályban derengő parasztjait, akik jóságos fenyítésképpen fejszével nyakazzák le megesett lányukat; támlásszékben a jegyző tetemét láttam, s a szikkadt mezőkön a bolyongó szalmaszín-hajú asszonyt, éjszakai szállást és morzsányi megértést keresve. A lakodalmas ház északi felében csenevész erdő utánozta az igazi erdőket; bokrai között rémarcú Fúriák hangját hallottam; a megtiport becsület kődobáló vijjogásait.

Ami nem volt egyéb két kendős-malac szokásos esti sírásánál. Nászajándék volt ez a két malac a menyasszonytáncoltatáshoz. Az ember moslékot kevert nyugodt mozdulatokkal; azután letette a kavaródeszkát, szivarra gyújtott és fújta a füstöt az erdőutánzat irányába.

A lakodalom széjjelment valóban, akár egy földhöz vágott kancsó. A faluban néhány napig zengett még a híre; más falubéli rokonok és vándorok számára valamivel hosszabb ideig, miként a csataterek híre. Magunk között nem emlegettük. A jegyző más faluba helyeztette magát. Egyesek szerint amiatt rettegett, hogy senki sem vonta felelősségre. Láttam egyszer a lánynak az apját; a jegyző úr valamiféle erkölcsi bizonyítványt állított ki neki, megfelelő taksa ellenében. Egyik kezében a kalapja, másikban az igazolása, miszerint erkölcsi és honpolgári viselkedése és gondolkodása feddhetetlen. „Köszönöm, jegyző úr” – mondotta fejét megbiccentve, nyakát – félfordulatos csavarintással – kissé előrenyújtva. Olyasféle mozdulat ez, mint mikor a sok és fölös nyeléstől – reszelős és keserű dolgok lenyelésétől – az embernek kikopik és fennakad az ádámcsutkája. De ettől is csöndes marad és jó magaviseletű.

A dráma szívós fennmaradási természetét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy viszonylag gyorsan eltűnik: domesztikálódik. Bizonyos körülmények között egy hiányzó lábat, fél tüdőt épp úgy meg lehet szokni, mint egy fölös vaddisznót a fűtő alatt.

Úgy gondoltam hát: minden elcsendesedett. Jöhetnek az újabb mennydörgések a boldogságkeresésben. Egy napon mégis felüvöltött a régi baj. Igaz, talán csak én vettem észre. Még az is lehetséges, hogy észleletem már csak a mások bajának bennem kiütött zúzmarája volt. Zuhogó őszi esőben, bokamarkoló sárban az ember ment elöl, nyomában, el-elmaradozva, félzsáknyi korpával vagy liszttel a hátán a szalmaszín-hajú asszony. Egyszer megcsúszott, zsákostul és arccal előrebukva, beesett a sáncba.

– Na! – mondta az ember.

– Elestem! – mondta az asszony.

– Kelj föl – mondta az ember, és tovább caplatott a sárban. Később még visszafordult, és azt mondta: – Vedd föl a zsákot is.

 

Apám is mondott egy történetet arról, hogy gyerekkorában kótlóaljnyi vadrucatojást gyűjtött a gyekei nádasban. Mikor azokat a kotló a maga szenvedélyes tudatlanságában kiköltötte, a kis fekete vadrucák a sárgapelyhes pipéknél is szelídebbek voltak. Napszámra pusmogtak a fűtő alatt, csőrükkel a hamuból hulló szikrák után kapdosva. Otthon érezték maguk nagyanyám tenyerében, kötényében, apám kucsmájában, kutya és macska társaságában.

A mosóteknőben úszkáltak, meghúzódtak a tenyérnyi fűben, mint a nádasban, ahonnan tojás formájában elszármaztak.

– No, ugye! – csóválták fejük az emberek. – No, ugye!

Hanem egy augusztusi napon égzengéses felhőszakadás közepette, mint valami titkos rádiójelre, felszálltak a mosóteknő mellől s V alakba rendeződve örökre eltűntek a látóhatáron. Őszi vadrucavonuláskor apám ma is feltekint az égre, és azt mondja: „Lehetséges, hogy ott repülnek a mi vadrucáink is.” Amiből én mindig azt a sejtelmét olvasom ki, hogy lám, a baj nem szokja meg az embert.

 

Harmadik suttogás

Az asszony, kivel a tanácsirodában találkoztam, mindannyiunkat tűz alatt tartott a mosolyával. Vagyis a mord írnokot, az állategészségügyi felelőst, a kótyagos hangulatú küldöncöt és engem. Izzó szürke szeme volt, színültig telve valaminő fontos mondandóval. Telefonra várva újságot olvastam. A hivatali emberek a maguk fontosnak látszó munkáját végezték. Az asszony olyannyira tisztelte a piszmogásukat, hogy nem mert előhozakodni a kérésével. Egyre csak költögette érdeklődésüket a könyörgő mosolyával. Volt ott még egy töltött-szájú kályha, az fújta a füstöt, amitől csak jobban fáztunk. Végül megszólalt az írnok:

– Levelet hozott? Adja ide, mindjárt lesz egy kicsi időm, aztán elolvasom.

Az asszony bólintott, mosolygott és átnyújtott neki egy gondosan négybe hajtogatott, kézzel írott levelet. Az írnok futó pillantást vetett rá, és folytatta munkáját. Újra magunkra maradtunk; két várakozó ember a szorgalmatos írnokok között. A küldönc belekotort a tűzbe, oldalt köpött, és azt mondta:

– Ejnye, te asszony! Lám, milyen hideg van, te meg csak egyre bonyolítod az életed.

– Magától is bonyolódik – legyintett az asszony.

– Tulajdonképpen hány esztendős vagy már?

– Ó, már harminckettő.

– És az urad?

– Hatvanhárom.

– Mondhatom, szép dolog. Mire jó az neked?

– Mert ez legalább nem csinál gyereket.

Fölnéztem az újságból. Szembekapott az asszony röstelkedő mosolya. A küldönc újra megszólalt:

– Biztos vagy benne, hogy nem csinál neked gyereket?

Az asszony legyintett:

– Éppen elég más bajunk van.

– Hát azt az elvtársat, aki újságot olvas, miért macerálod a szemeddel?

– Jaj, istenem! – kacagott az asszony. – Nem macerálom én, csak nézem, hogy be szépen tudja olvasni azt az újságot. Odaadnám a fél szememet, ha olvasni tudnék.

Így kezdődött a beszélgetésünk. Az írnok egyre halogatta a levélolvasást; az én telefonhívásom is késett. Faggatni kezdtem az asszonyt: miként lehetséges, hogy harminckét éves létére írástudatlan maradt. Vállát vonogatta. Ő sem tudja. Ki tudja? Talán az anyja, kinek isten bocsássa meg a vétkeit. Meghalt. De később, hogy az írnok elment cigarettáért – legalábbis erre hivatkozott, hisz ott volt a küldönc, aki a kívánságait leste –, a kályha közelébe ülve szinte egy szuszra mondta el a panaszát, amely nem is volt panasz már, csak számbavétel.

Mert édesanyámra kellett hallgatni.

Mert sokféleképpen szólt hozzám, csak így nem: eredj iskolába.

Kelj fel, lányom, tördelj tűzgyújtónak valót!

Kelj fel, lányom, hajtsd ki a tehenet, szaladj a csordába.

Kelj fel, lányom, cövekeld ki a malacot, szedjél füvet a borjúnak, malacnak, rucának, libának, pulykának; napraforgólapit a csirkéknek, pipéknek.

Búzagazat a tyúkoknak, édes burjánt a kecskének, csalamádét a tehénnek.

Eredj a juhokkal, eredj a birkákkal, bárányokkal!

Szaladj a boltba, nyargalj a malomba, fuss a csorgóra!

Kelj fel, lányom, dagasztunk, mosogatunk, takarítunk, vasalunk, foldozunk, tapasztunk, meszelünk, ebédet főzünk!

Volt egy fiúcska, minden reggel bekiáltott a kapun: menjek vele iskolába.

Jött a tavasz, kelj fel, lányom, kapálni; első kapálás, másodkapálás, répaegyelés, búzagyomlálás, mákszedés, szénaforgatás, szénagyűjtés, gereblyélés, sarjúgyűjtés…

Sarjúgyűjtéskor a fiúcska letette a palatáblás tarisznyát, segített forgatni, gyűjteni, nekitaszított a buglyának, birkóztunk, kacagtunk.

Jött megint a tavasz, kelj fel, lányom, szedjél mezei salátát, martilaput, gombát, sóskát meg mindent, ami terem. A fiú segített nekem salátát szedni. Szeretett játszani a kötényemmel.

Jött a nyár! Szaladj, lányom, a mezőre, vigyed az ebédet, vigyed a korsót, szaladj a kiskútra, ringasd a bölcsőt, kergesd a héját, gyomláld a hagymát, murkot, petrezselymet.

Jött a szombat, seperd az udvart, ne lássa vasárnap, hogy szemetes az udvar. Jött a vasárnap, készülj a templomba, ne lássa Isten, hogy itthon rostokolunk. Jött a hétfő, szemeld a paszulyt, kavard a rántást, hámozd a krumplit, szitáld a lisztet. Azt nagyon szerettem, a lisztet szitálni.

Virágzott a hársfa. Kapaszkodj, lányom, a fára. Kötényembe szedtem a hársfavirágot. A fiúcska nem hagyott békén. A szoknyám alá nézett. Leszöktem a fáról. Egy napon beszöktem az iskolába. Utánam anyám a seprűvel. A padok alatt bujkáltam, úgyis megvert anyám a seprű nyelével. A gyerekek kacagtak. Többé sohasem mentem iskolába. Amikor megnőttem, kaptam egy levelet. A fiú is megnőtt, akivel hársfavirágot szedtem. Megkértem valakit: olvasná el nekem, mi van a levélben. Az volt benne, hogy a fiú elvesz feleségül. Vasárnap délután várt engem a fiú a fenyvesek alatt. Azt kérdeztem: mit írtál nekem a levélben? Elég a betű, ismételni nem kell. Sétáltunk és ölelkeztünk a fenyvesek alatt. Odaadtam neki a zsebkendőmet, mivelhogy elvesz feleségül. A fiú keze egészen naphaladásig a vállamon, a derekamon meg mindenütt… Akkor leültünk. De neki nem volt elég, hogy leültünk. Ezt már csak magának mondom; láttam, mikor ön megérkezett az autóval. Az uram azt mondta: ügyvédféle, tán segíthet rajtam. A fiú leszaggatta rólam a kötényt – folytatta suttogva. – Mondom: hogy megyek haza? Úgy, mondta, hogy reám hagyod, attól hazamehetsz, az nem fog rajtad meglátszani. De ha leszaggatom rólad a ruhát is, az emberek kacagni fognak, és ha elmondod: még inkább fognak kacagni. Még egyebet is mondott: beteg lesz, ha nem engedem. Miattam lesz beteg, mivelhogy egész délután hozzá bújtam, és hagytam, hogy csókoljon, és leültem a fűre, és hagytam, hogy ledöntsön, és hagytam a kezét, hogy engem simogasson. Ott volt a levél a kebelemben. A fogadalma, hogy elvesz feleségül. És megsajnáltam. Hogy ne legyen beteg. Boldog voltam, hogy elvesz feleségül. Mikor a gyerek megszületett, mondtam anyámnak, ne sírjon, mert írás van arról, miszerint elvesz feleségül. Bepereljük. Elment anyám a levéllel a paphoz. A pap azt olvasta ki belőle: „Gyere ki vasárnap délután a fenyvesek alá, de ne áltasd magad, hogy elveszlek majd feleségül.” Aki nekem a levelet először olvasta, cinkostársa volt, és későbben egy ember, aki szegény apámnak barátja volt, megszúrta bicskával, és börtönbe került miatta. A fiam tizenegy éves, és tud már olvasni. De ezt a levelet, amit az írnok úrhoz hoztam, nem bízhatom rá, nehogy elnézzen valamit. Gyerektartási pénzről van szó. Azt mondják: olyan most a törvény, hogy fizetni kell a gyerekért. Sokat szenvedtem azért, hogy akkor ott a fenyvesek alatt megsajnáltam azt a lihegő kutyát. Az ilyen gyereknek híre megy, tudja. Törvénytelenül született; az anyját is úgy tekintik, mint aki nem ismer semmilyen törvényt. Gyűlnek reá a férfiak, mint a kocsmába vagy a pálinkafőzdébe. Mindahány azt gondolja: ami az elsőnek sikerült, a másodiknak, a harmadiknak is sikerülhet. A húgom lakodalmán egy részeg traktoros meg is pofozott az udvaron. A kerítésnek taszított, és beleharaptam a csuklójába. Azt mondta: annak lehetett? Nekem nem lehet? Ha olyan nagyon kíván engem, vegyen el feleségül. Kéz alól nem vesz feleséget. Így mondta. Az uram, aki most van, igaz hogy öreg és beteges, de azt mondta nekem: börtönt is ülne érettem. Sokat szenvedett, míg a menyénél lakott. Ne bagózz, ne köpködj, befüstölődik a függöny, az új bútor. Azt mondtam neki: köpjön, ahová jólesik, bagózzon, füstöljön, nem féltem a függönyt. Ilyen szépen még nem beszélt vele senki sem. A fia kitámadta, hogy miért vett kurvát a házába. Pedig semmit a szememre vetni nem lehet. Ha olvasni tudtam volna, bizonyos, hogy minden másként alakult volna.

Megérkezett a mord írnok.

– Lássuk, mit ír hát a szeretője – kezdte olvasni a levelet, s a végére érve cöccögött, és a fejét csóválta: – Nem akar fizetni. Azt írja, nem lehet tudni, kié a gyerek. Szó szerint azt írja, hogy a dologba mások is be voltak társulva.

– Istenem, hogy írhat ilyet! Hisz nagyon jól tudja… – motyogott az asszony. – Igazán nagyon sajnálom, ha így gondolkozik. Sajnálatra méltó ember. Nagyon sajnálatra méltó. Átkozott legyen a perc, amikor megismertem.

S elment félszegen mosolyogva.

 

A leányanyák megértést kérő – vagy ellenhatásképpen konokságba-fagyott – mosolyával tűntek föl emlékeimben s azokon túl képzeletemben ennek az asszonynak a sorstársai is. Karjukon a váratlan-hívatlan gyerekkel, oldalukon egy férfi hűlt emlékével álltak a pap elé mindenkor, hogy az néhány csöpp vízzel – kortyintásnyi égi vigasszal – hitelesítse a szerelem súlymértékeit. Sok keresztelésnek voltam lábatlankodó tanúja. Mint az élet mángorló-rúdja alá készített kis párnahuzatok, úgy várták a Jánoskák, Mihálykák csöndben, hogy Isten szolgája bepreckelje őket. Ritkán esett sírás. De fülem az áhítatos csöndben az otthonmaradott jajkiáltást hallotta. A kis Dantonok valóban ágyúgolyó módra csapódtak be a megülepedett ősi etikai-érzelmi rendszerbe. A maguk nemében menten hősökké váltak; a közérdeklődés kedvencei lettek. A lovagok csak bizonyos életkorban és valamiféle hőstett jutalmaként kapták vagy választották melléknevüket; ők már születésükkel hozták a megkülönböztető jelzőt: bitang. Megbélyegzettség és mítosz is egyben: a víz hozta. Honnan? S kiről a világ nem tudja, honnan jön: nyitottabb szemmel figyeli: hová megy? Ebből egyszer megvetettség, másszor csakazértis kimunkált emberség-többlet született; az apjuk nélkül csatangolók a maguk erejéből pótolták a házból hiányzó oszlopot. De csak a maguk számára. Anyjuk félszárnyú madárként élte le életét a korlátlan jogúnak hitt – és nevezett – szerelem rendre porrá törött jogai között.

Ilyen asszony volt az egyházi följegyzések szerint: S. Mária Anikó anyja, Sz. Kati János anyja, B. Eszter Katica anyja, K. Rózsi Anikó anyja, Sz. Kati Juliska anyja, K. Kati András anyja, Sz. Máriskó Máriskó anyja, Sz. Zsuzsa Emilnek anyja, Sz. Lina Zsuzsika anyja, Sz. Zsuzsa Gergelynek anyja, K. Róza Gizinek anyja, K. Juliska Évának anyja, E. Juli Márton anyja, O. Ilona Ferencnek anyja…

 

Itt szoptatja most fiát a gyermekkori gyermekmenyasszony. Az imént még esengve nézte az anyját, hogy megbélyegzett állapotában átkot ne szórjon az unokájára. De még a csalóka érzelemre sem, amely őt a világra hozta. Az öregasszony hallgat egy darabig, majd hirtelen füstöt vet benne a keserűség:

– Dicsekedni szeretnék vele, de lehet vajon az ilyen gyerekkel?

– Hallgasson már, édesanyám! – csattan rá az ifjú asszony, és immár ki tudja hányadszor, hangos zokogásra fakad.

Lehetséges, hogy a jelenlétem is növeli bánatát. Halálravált emlékeket hoztam be magammal. Az öregasszony, kedve ellenére is, vigasztalni kezdi. De micsoda kegyetlen számbavétellel! Neveket sorol föl, melyeket nem áll jogomban ide följegyezni. Maradjunk az általánosabb „emez-amaz”-nál.

– Ne sírj! Másokkal is megesett már. Az a csendes természetű leány nem elment Brassóba staférungot szerezni? Staférung helyett nem gyerekkel jött haza? És milyen hallgatag volt. Őrizkedjék minden leány a saját hallgatagságától! De több esze volt, mint annak a másiknak, akit hasonlóképpen elhagyott a vőlegénye. Milyen szép piros volt az orcája! Milyen eleven a járása! S mi lett belőle, mikor a harmadik faluból hazavánszorgott a bábaasszonytól! Hát akit a keresztapja elvitt a nagy szárazság idején, azt mondta, jó kosztra, hegyi levegőre! Miután hét kilót hízott a leánka, nem felcsinálta? És miután a gyereket eltétette, és anyja, apja kitagadta, nem megesküdött, hogy csak olyanhoz megy férjhez, aki fél szót sem ért a mi nyelvünkön? Hogy soha meg ne értse, amit róla a faluban beszélnek. Nem megesküdött, hogy a gyerekeit is úgy fogja nevelni, hogy amíg él, az anyanyelvét rögtön titkolni fogja előttük? S milyen messzire menekült innen, míg azt a görögöt megtalálta! Hát az a szegény ember, akinek három lánya volt, és nem volt uradalmi bál, hogy a három közül egyet be ne vágtak volna a szénakazalba! Megbocsáss – fordul hozzám –, másként nem mondhatom. Ne bőgj, mindjárt agyonváglak! Milyen szépen énekeltek azok a lányok a templomban – sírja el magát az öregasszony is. – Először a középső hallgatott el, azután a nagyobbik s végül a kisebbik. Mind kiestek a zsoltárból. Mehettek szoptatni. Kit perelt volna az a szegény ember? A grófokat, bárókat? Ki mert velük szembeszállni egy gyerekért? Csak jött, ment, dolgozott lehajtott fejjel, mert hogy a lányai elhallgattak a templomban, még a járása is megváltozott. Végy kötelet, áztasd sós vízbe, neveld a leányaidat! Csak legyintett az ember. Azt mondják: semmivel születünk. Pedig a hajlammal születünk, ez az igazság. Hát akkor most ne sírj! Adj hálát az Istennek, hogy apád olyan, mint a tejbe aprított kenyér. Ő is kézbe vehette volna a sós vízbe áztatott kötelet. Majd hazajön bátyád, és elkapja valahol azt a vőlegényt. S ha nem: elkapja majd egyszer a lelkiismerete. Mert errefelé sem dugta az orrát, hogy a gyermekét lássa. Azért mégis levágom azt a tyúkot…

Ezzel az öregasszony kifordul a házból. Ott maradunk hárman a csöndben. A nagyanyai vigasztalás után, hogy bekerültünk a mindenség körforgásába, az elkerülhetetlen vétkek lajstromára, megnyugtatólag nézünk egyik a másikra. Nézzük egymást úgy ahogy vagyunk, a gyümölcsös hajlamainkkal.

Hazafelé menet azon tűnődöm, hogy a nagyanya megsiratta és elcsitította ugyan a lányát, de a szokásos csalóka bűnbocsánattal: miután kivételként lemondott róla, behelyezte őt az általánosba, hogy újra elfogadhassa. Tudom, hogy visszajövök ide két esztendő múlva, akkor újabb kivétel gügyög és motyorog az ölében: a legkedvesebb s legszebb unokája.

 

Negyedik suttogás

Ez már emlék és vigasztalás a félszárnyú asszonyok gyülekezetében. Az uralkodó szín az árnyékos faluképen. Erzsinek hívják, mint minden harmadik asszonyt a faluban. Elhatározom hirtelenében, hogy meglátogatom. Puskát vetek vállamra; majd lövök egy nyulat is, ha lehet, s elviszem ajándékba. Szép fehér már a mező; mint látvány és lehetőség is vadásznak való. Jó négy kilométernyire lakik Erzsi, a szomszéd falu határában, nagy puszta legelő mentén. Félelmetes emlékem ez a legelő. A bikák miatt, amelyek gyermekkoromban – ha eprészni, gombászni jártunk arra – nem egyszer megkergettek bennünket.

S engem különösen.

Az általános félelemnek, miszerint a kormos nyakú, kurta szarvú, tehénnyomorgató s már-már túlviláginak tűnő szörnyek az embert is megtiporják, én voltam egyetlen igazolása. Békésen ballagtam a porban egy fazék tejjel, az egészséges természet boldog tudatlanságában az emberi létnek azon a szintjén, amikor szívünket-elménket egyetlen súly nyomja: a csodálkozás; a puszta lét pillanatonként megújuló öröme, mit nem zavart még a test gyarlósága s az elme lázongása; álomnak és ébrenlétnek azon az elmosódott határán ballagtam, mikor az ember még olyan, akár egy vadonatúj síp, amely önmagát fújja, senkinek a parancsát és nyálát nem ismerve. Akkor meghallottam hátam mögött a bikagondozó hangját: „Szaladj, hééé!” Megfordultam. A bikával találtam szemközt magam; nem előttem: fölöttem fújtatott, villámlott, morgott súlyos, öklelő mozgásban. Féloldalt fordított, gyűlölt és rettegett feje csapzott volt, s ahogy a szarva megvillant, azon fekete szalag volt. Pillanatra megtorpantam, s azután a mezei apróvadak fürgeségével eredtem futásnak. Mivel semmilyen gondolatom nem támadt, és a fekete szalagon kívül semmit se láttam, minden csöpp erőm a lábamat segítette. A fülem kivételével, amely egyáltalán nem volt segítségemre. Attól ugyanis, hogy a megugrott bika tompa, koporsó-hangú dobaját meghallottam, lábam összeakadt és elvágódtam. Félméternyit csúsztam a porban a törött kantáros fazék cserepei között. A pillanat töredéke alatt szedtem össze magam, s hagytam ott a cserepeket. Bevágódtam egy udvarra, a bika pedig megtorpant, majd irányt változtatva elballagott. Annak az udvarnak a kertjében kukorica és napraforgó alatt ülve vettem számba szakadt nadrágomat s cafatosan felhorzsolódott, vérző térdemet. A bika szarván megvillanó fekete szalagon tűnődtem. Miként került oda? De hiszen nem is volt rajta. Másodszorra, miután elestem, már nem láttam a szalagot. Egy másik szalagnak volt csupán az emléke; temetéseken láttam az ökrök szarvára kötve. A gondolataimba fölszivárgó rémület akkor egy láthatatlan szálat csomóra kötött bennem; valami, amihez addig semmi közöm nem volt, bár az a valami ott élt s gyakorta mutatkozott közöttünk, közel került a homlokomhoz, az arcomba fújt. A halál jelezte, hogy nemcsak másokra: reám való tekintettel is létezik. Ebben az összefüggésben eladdig nem vettem őt tudomásul.

 

Mindig szomorkás, melegszívű tanító nénink kezében megszólalt a csengő, s mi tülekedve és egymást tapodva buktunk be az iskolaterembe. Azután, hogy kifújtuk magunkból a helytelenkedés mozdonygőzeit, a tanító néni tekintetének pórázán csendben figyeltünk a tudományokra. Rendszerint ekkor érkezett megkésve, kifulladva, félrecsúszott kendővel s remegő csikó-keblével, amely – mintegy külön személyként, homályos kísértéseket plántálva – úgyszólván mindennapi verések, térdepeltetések, tenyerelések okozója volt. Erzsi két esztendővel idősebb volt a leánytársainál: fejlettebb mivoltában afféle paradicsommadár a szürke csibék között. Akkori bekovászolt állapotunkban óránként alázott meg valahányunkat, kamasz legénykéket, ugyanis a puszta látványa, de kiváltképp fogós játékban az érintése, ölelése valósággal ördögökké csúfított bennünket. Fertelmes nyugtalanság ficánkolt bennünk: olyannyira, hogy a jelenlétében az emberi beszéd is értelmét veszítette: nyerítettünk, és kosok módjára rohantunk fejjel egyik a másiknak. Vészes állapotunkra jellemző volt, hogy mikor egy napon a tanító néni felszólított bennünket: álljon elé, akinek kinőtt már a szarva, D. Jóska, példaképünk és vezérünk Erzsi mindennapi megkergetésében, kilépett a sorból, hogy ő valóban úgy érzi, miszerint dudorodik a homloka.

– Miért késtél megint, Erzsi?

– Megkerültem a csordát. Félek a bikától.

Reggelente szántásokon, zabvetéseken, kukoricásokon, árkon-bokron átal kilométereket szaladt a bikától való féltében. Májusi napokon a szoknyája derékig facsaró harmat volt, őszi esőben nyakig sáros, de – ha késett is, sohasem hiányzott az iskolából. Ahonnan viszont tanítás végeztével D. Jóska és társai elől menekült haza a tanyára ugyanoly kétségbeesetten. D. Jóska fogadást kötött, hogy Erzsi leányságának törik-szakad „vérét veszi”; a fogadásban több volt az utánzat, mint a valóságosan tisztázott szándék; katonaság előtt álló bátyja menyecskékhez járt, s kalandjait galambászás közben a templom padlásán mesélgette nekünk. Úgy néztünk föl rá, mint az apostolok a Názáretire.

 

Azon a kanyargós ösvényen haladok fagyalbokrok és törött hegyű fenyőfák között, amelyen Erzsit két éven át szinte naponta űzték a fogadásos ördögfiak. A hegy messziről látszik csak szelíd hajlatúnak, láb alá simulónak; derekam érzi, hogy szökellni rajta csak az ifjúság reggeli óráiban volt lehetséges. Várom, hogy valamely bokor aljából nyúl pattanjon fel. Utána durrantok, tán még el is találom. Az örömöt sejtető bokrok azonban közelebbről is megfigyelve, megzörrentve arra intenek, hogy már-már balga bizakodásomat kurtább gyeplőre fogjam. S ha lehetséges, nemcsak nyúlászat dolgában, hanem a világnak másfajta látszataiban is.

 

Tanítás végeztével zsoltárt szoktunk énekelni. Az utolsó sorokat Erzsi már az ajtó felé menet fújta. Azután tarisznyáját a hátára vetve, szoknyáját fölfogva keresztülfutott az udvaron, átal a templomkerten, mint a menekülő vad, mindenütt a bokrok védelmében. D. Jóskáék a kötelező zsoltárvég miatt ilyenformán később vethették magukat utána. Erzsi az akkor még hatalmas uradalmi parkban bokortól bokorig, máskor embertől emberig menekült. „Mi van, te leánka?” „Azok a fiúk kergetnek!” Akkor az ember, ha valamelyiket elkapta a legénykék közül, megráncigálta a fülét, vagy nyakonverte, hogy röstellje magát. Ha nem akadt ember, Erzsi úgy tett, mintha mégis látna valakit, elkezdett kiabálni. Ilyenkor az üldözők megtorpantak, és nagy kerülővel a legelőn próbálták utolérni. A szemközti hegyoldalról figyeltem néha D. Jóskáék hajtóvadászatát. Igazi kalózvezér volt Jóska. Erős, szénporos karja volt és összenőtt szemöldöke. Erzsi levetette a cipőjét. Fácántyúk módjára menekült nesztelen, meg-megállva, a gyöngyös nyakát forgatva, már-már készen arra, hogy fölszálljon. De nem szállt föl, hanem elesett, bebucskázott valamely gödörbe, repült a tarisznyája. Ilyenkor, ha utolérték a fiúk, a tíz körmével védekezett, s másnap gúnykacaj közepette vettük számba D. Jóska képén a piros barázdákat.

 

A törött hegyű fenyők közül elhagyatott gyümölcsöskertbe jutok. Megcsonkított öreg diófák, cseresznye- és meggyfák négy-öt holdnyi szomorú gyülekezete. Friss fehér sebek jelzik a fejszés völgyi lakók igyekezetét, hogy darabka szerszámfához, puliszkafőzésnyi meleghez jussanak. Elképesztő, be hosszadalmas egy gyümölcsöskert haldoklása. Húsz esztendeje múlt, hogy ájultságában már számba vettem. Azóta is lélegzik, fulladozik; ezernyi friss vezérhajtással támad, nyúlánkozik a nap felé, s szívja mind bennebb, kéreg alá varas sebeit; nyáron át is rőt, hullafoltos leveleivel, tetves-férges állapotában, üvöltő odvaival és csonkjaival, sárgaságtól és más hiánybetegségektől gyötörten vonszolja magát egyik tavasztól a másikig. Így ahogy nézem most a téleleji tűzszünetben, pihenőnapjainak szürke egyenruhájában, megtévesztő egyetértéssel olvad bele a környezetébe; csonkításai mintha valamiféle alakító, koronateremtő gondot jeleznének. Tavaszi munkanapjaiban vág szembe igazi mivolta: a még élő törzseken a szenes és béna fél karok, disznó túrta, felszaggatott gyökerek, a gutaütött testrészek szomorú látványa; a felnyurgult és felkopaszodott alakzatok rendezett és értelmetlen sorai között az erdőből reázúdult buja, friss-falású fagyálló tenyészet; bokáig, térdig, hónaljig nyúlánkozó és tekerőző élősdi fajták évente megújuló néma rohama; vadalanyok, magról szökkent suhányok, törpevesszők, fattyúhajtások dzsungeli tülekedése. Májusban szeretném majd látni, bár tudom, hogy tetvei színesebbek már a virágainál.

A frissen húzott árok után ítélve új telepítés készül itten.

Szent Lázár szegényei a fejsze után a tűzzel is megismerkednek.

 

Egy nyúl! Lőtávon kívül igyekszik az erdő felé.

Üres kézzel állítok be Erzsihez.

Füst és hideg a magányos mezei házban s két gyerek: egy tizenhárom éves-forma varkocsos szőke leányka meg egy kopacra nyírt, jókötésű, amolyan Taksony-képű barna fiúcska. A leányka leckét ír kockás füzetbe, az öccse öklével törli sűrűn az orrát és didereg. Be se léptem jóformán, s már mondja a leányka, hogy az anyja nincsen odahaza. A fiú csak néz, hol engem, hol a puskámat.

– Hol van anyátok?

– A kórházba ment édesapámhoz – mondta a leányka.

– Beteg?

– Felborult a traktorral, összetörött három bordája.

– Hogy történt?

– Normázott. Megmondták pedig, hogy a meredekre ne menjen rá.

Ehhez most már nincs mit szólni.

– Nem féltek ti magatokra?

– Nincs mitől – mondja a leányka. – Elvitték a bikákat.

– Féltek a bikától?

– Nem félünk. Szaladunk.

Ezt is a leányka mondja. A Taksony-képű gyerek didereg.

– Hát a fiúktól félsz-e?

– Ők féljenek! – kacag a leányka. Tolltartójából zsákvarrótűt halász elő:

– Amelyik nem hagy békén, ezzel szúrom meg.

– Ki tanított?

– Édesanyám. Ez a tű olyan a markomban, mint az oroszlán – s újra nevet, az anyjára emlékeztető, hirtelen megszakadó hangsúllyal.

Mint amikor a megpendített cimbalmot leborítják valamivel.

– Hát te nem fázol? – kérdem a fiúcskát, mivel már reszket is, nemcsak didereg.

Megnéz, felráncolja orrát-homlokát, s azt mondja:

– Fázom, de mi az anyám kínját csináljak?

Végre, hogy megszólalt. A leányka rászigorodik:

– Hogy beszélsz az elvtárssal? Hát nem szépen kérdezett az elvtárs?

A gyerek elmázolja az orrát, megrántja a vállát. Sértődött pillantást vet rám:

– Szépen kérdezett, de mért kérdi, ha látja?

– Mert úgy szokás kérdezni.

A fiúcska zsebre dugja a kezét, s a fűtő előtt összekucorodik:

– Én megmondtam.

Végeredményben neki van igaza. Menten beismerem, de attól nem lesz melegebb. Erzsit keresem a tekintetemmel. Tudom, hogy itt kell lennie valahol, s nem egyedül, hanem valakivel, akinek szavára, mégis megállt egyszer a menekülésben. Eligazította a félrecsúszott kötényét, kendőjét, s ha netán tű volt nála, a kebelére tűzve vonta ki a harci forgalomból. Békét kötött ennek a két gyermeknek az apjával, aminek okmánya ott van a falon a két ablak között; az esküvői képről fátylainak zuhatagából úgy tekint elé, s ha már itt vagyok, rám is, mint annak idején, amikor kézfogásnyi közelben ültünk az iskola padjában. A cérnavégen táncoló mosolygós szemöldöke, derűs bizalmatlansága és nyugalma az asztalnál ülő leánykának eljövendő mása.

– Téged hogy hívnak? – kérdem.

– Erzsi.

– Akkor jól van.

– Hát téged? – kérdem Taksonyt is.

– Ferenc.

– Nőj nagyra.

– Csak legyen meleg.

Azután elmagyarázom nekik, hogy ez meg ez a bácsi kereste az édesanyjukat, mondják meg neki. Ők megmondják, de miért kerestem?

– Csak úgy. Látni szerettem volna.

– A puskát akkor minek hozta? – kérdi a fiúcska.

– Ezzel, ha szembekerülök vele, meglövöm a bikát.

– Ehe! Csak fogna rajta az a semmi puska!

Kacagnak mindketten, s hogy kilépek a hóhullásba, az ablakból néznek utánam vihogva. Ez egy bolond ember! – gondolják magukban. Úgy gondolom én is, ha már ilyen könnyen szeretnék szabadulni a bika szarvától. Néha álmomban is megjelenik. A fekete szalag meg-meglibben a kormos homlokán. Menekülni próbálok előle, de földbe gyökerezik a lábam. Elvágódom a porban, és cafatokban szakad le rólam a hús. Segítségért kiáltanék, de elszorul a torkom. Tudom, hogy föl kell ébrednem, másként nem szabadulok tőle. Sántálva, botladozva, rendetlen dobbanásokkal a szívem ébreszt föl ilyenkor. Kinyitom a szemem, elsimítom verejtékes homlokomat, s megállapítom, hogy nem történt semmi, csupán a tegnapi nap ment el a többi után. Az űrben, melyet bennem hagyott, csöndben szivárog föl annak az ijesztő fekete szalagnak a homálya. Míg kívülvalónak hittem, az örökkévalóság könnyű mámorában örvendezhettem, hogy friss, pattanó izmaimmal félreszökhetem előle. De bennem lakozik; az időtlenségnek, végtelennek és örökkévalóságnak is nevezett halál a sejtjeimben fészkel.

Fütyülő hasadékaival, szélben megbillent rothadó zsindelyfedelével, feketén tátongó ajtajával elmarad mögöttem a rozzant bikaistálló.

Semmiféle vad nem mozdul a hóhullásban.

A megállapodott időben máskor oly harsány kedvű madarak és szöszmötölő mezei négylábúak távolmaradásukkal jelzik a változást.

Mint némely ember is: úgy vélekednek a helyzetről, hogy ütésközelben nem mutatkoznak.

 

Hétköznapok a keresztfán

Este, ha nem hallgatunk éppen, füstölünk és beszélgetünk. Az égvilágon mindenről szó esik, de semminek sem jutunk a végére. Bekopog azonban B. barátom, és mindjárt más irányt vesz a szó. Összeölelkezünk, megcsókoljuk egymást, és a változatosság kedvéért a börtönbeli életről kezdünk beszélgetni. B. barátom ugyanis fegyházban töltött néhány hónapot.

– S hogy telt? – kérdem.

– Köszönöm, jól.

– A koszt milyen volt?

– Egyesek panaszkodtak, de szerintem jó volt. Rengeteg marmaládét ettünk.

– Hogy bántak veletek?

– Emberileg. El se hiszed, ha azt mondom, hogy hat hónap alatt ott engem senki le nem tegezett. Becsületszavamra mondom.

– Szó, ami szó – bólongat apám –, ezt mások is mondták.

B. elmeséli, hogy volt a börtönben egy bognár, aki éhségsztrájkot kezdett. Valami nem tetszett neki, elhárította magától a marmaládét.

– Láttad volna, hogy azt a bognárt micsoda finom ételekkel próbálták észhez téríteni – lelkesedik. – S addig-addig, hogy lecsillapodott. Azután megevett mindent.

– Meghíztál – mondom.

– Az semmi – legyint. – Sakkozni is megtanultam.

Kár, hogy nincs sakk a háznál, be is mutatná nekem a tudományát. Rengeteg élménnyel és újfajta ismerettel tért haza. Meg azzal az elszánással, hogy ha még egyszer raktárnoki állásba potyogna, a hiszékenységét, mint a járványos betegségben elhunytak ruhaneműjét, menten elégetné. Egy részét a hiszékenységének már a börtönben elhamvasztotta, de maradt még benne, s úgy véli, hogy újra csak nem lesz hasznára. Ugyanis nem tartja magát hibásnak, bár ugyanakkor a törvény igazát is nyomatékosan elismeri.

Megmagyarázza, miért nem haragszik a törvényre, amely őt váratlanul kupán vágta, és tömlöcbe dugta. A törvényt szerinte nem az emberre szabják, mint a nagykabátot, hanem a bűnre. Ha belefér a bűn, belefér az ember is, akár szűk neki az a törvény, akár lötyög benne. A bírák dolga lenne a nagykabátot, a csíkosat, testhezállóvá igazítani; vagyis megvizsgálni közelebbről az embert, valahogy úgy, mint a kotló alá szánt tojást a lámpa fényében. Nagy gonddal többször is megforgatni. Egy mozdulat, hogy megrázom: kotlós, nem kotlós, természetesen nem elegendő. És nem lehet közben ásítani. Megfigyelte, hogy ügyének tárgyalása közben egy másnapos bíró ásított. Ettől úgy megrémült, mintha a bíró pisztolyt fogott volna rá. Ijedelmében dadogva mesélte el raktárnoki munkásságának történetét, amiből az ügyész arra következtetett, hogy íme, milyen nagyon bűnösnek érzi magát, s bizonyára nem ok nélkül. Azt is megfigyelte, hogy a nem személyre, hanem bűnre szabott törvény időnként olyan hullámba kerül, amely enyhít, vagy szigorít rajta. Az ő esetében egy akkortájt megjelent újságcikk hatására közvagyon dolgában a bírák a legszigorúbbak voltak, akár mozdonyt, akár egy rongyos subát lopott valaki. Tudomására jutott, hogy egy héttel később, mikor az újságcikket elfelejtették, egy másik raktárnok, akinek nagyobb hiánya volt, nálánál kisebb büntetést kapott.

– Arra, látod, kisebb ruhát szabtak.

– Te pedig lötyögtél benne.

– Ketten is belefértünk volna, mivel a számolási hibát én követtem ugyan el, de Barabás volt az, aki a subát nem hozta vissza.

B. barátom rosszul számolta össze az éjjeliőrök subáit. Elismeri, hogy fáradtan számolt, előtte való napon lakodalomba volt, de más oka is volt a tévedésnek. Nyomósabb.

– S mi volt az?

– Túl sok a bakter. Nem lett volna szabad hagyni, hogy ennyire elszaporodjanak.

Rábólintok, hogy szerintem is csak egynek kellene lennie. Nem csupán azért, mert annak az egynek a subáját bárminő raktárnok könnyebben összeszámolhatja, hanem mert ilyenformán az állami gazdaság költségvetésében az ésszerűségnek kedveznénk.

Nevetünk is, hogy lám, mi ketten mily helyesen ítéljük meg az éjjeliőrködést is, a nappalit is beleszámítva.

A vidámabb hangvételt B. barátom mélyen hordozott benső röstelkedése is megkívánja. A börtönviseltség fellegét minduntalan visszatérő suta mozdulattal űzi el a homlokáról. Mint egy árnyékból szőtt vigyori ördög, ott ül közöttünk a MEGTÖRTÉNT. Kerülgetjük ügyesen a szavainkat, de hiába: beveszi magát a mozdulatokba. B. a még alig serkedő haját simogatja. C. unokaöcsém két házzal odébb – a nádvágás emlékeképpen – viharfogó marokkal gyújtja a gyufát szélcsendes helyen is; D. unokaöcsém – aki egyszer üzent nekem, hogy látogassam meg őt Marosvásárhelyt ilyen utca meg annyi szám alatt, mivel egy idő óta állandó jelleggel ott lakik, és hogy elmentem a megadott címre, az éppenséggel a börtön volt – különös, mindig keserűségbe ránduló mosolyt hozott magával; E. bátyám valamilyen lehanyatlott imádkozásképpen a kezét hosszan, eleresztve kulcsolja össze; F. kacskaringós népdalokat tanult, és oly lassan lépdel, mintha sose akarna éppen odaérni, ahová elindult; G. – kit az ötvenes években gabonabeszolgáltatási galiba miatt ítéltek el – egy hasonlattal gyarapodott, s valahányszor fúj a szél, megállapítja: „Olyan éles, mint az osztályharc.” És nevet hozzá diadalmasan. A diadal, gondolom, annak szól, hogy a hasonlat nem fedi már a valóságot.

B. barátom is nevet, de azzal a kijelentéssel folytatja, hogy ő bizony elköltözik a faluból. Mondom: nem teszi jól, hogy itthagyja a szülőfalut, még ha sok is a bakter és a gond.

– Te is elköltöztél – mondja csöndes ítéletként.

Érzem a hangján, hogy itt minden van, csak föllebbezés nincsen.

– De talán jól tetted – teszi hozzá hosszan rám tekintve.

Talán?

A megbocsátó bizonytalanság szava az előbbinél is szigorúbb ítéletként hangzik.

Lendületes ölelkezéssel búcsúzunk egymástól.

Anyám elfújja a lámpát.

B. barátom sorsán s a magamén tűnődöm sokáig. Semmi kétség: szökevénynek tekint. Nem jön álom a szememre. Fölkelek és kikönyökölök az ablakon. Gyöngyházfényű az ég a hold világában. Az idő moccanástalan; valami készül újra az omlatag magasságban. Lélegzetvisszafojtva hallgat minden körülöttem. Azután észrevétlen remegni kezd a táj, és felejtésre biztat a hóhullás.

De nem felejthetem, hogy az elnök csak írás ellenében ígérte volt a tűzifát. Anyám még lefekvés előtt figyelmeztetett:

– Ha erre járna az elnök vagy a bakter, ragadj tollat, ceruzát, ne mondják, hogy kibabráltunk velük.

Ne bizony!

 

 

Meggyújtom hát a lámpát.

Adósságtörlesztésképpen lemásolok néhány levelet, kérvényt, igazolványt és önéletrajzot a családi levéltárból. Mintapéldái a tömör és objektív epikának.

 

Felsőbb hatóságokhoz írott kérvény

1952-ből.

Tisztelt elvtársak! Alulírott Sütő András, pusztakamarási lakos, Sármás rajon, Kolozs tartomány, tisztelettel írom a következőket:

– ezen a nyáron engemet kuláklistára vettek. Van egy hektár és hatvan ár földem, kétszobás kis házam, valamint egy 600 mm-es cséplőszekrényem, de nincsen hajtómotorom, vagyis traktorom, hanem egy hatlóerős favágógépet béreltem hozzá Kolozsvárról. A földet apám, Sütő Mihály kapta az első világháború után a földreform segedelmével. Apám cselédember volt a Kemény-uradalomban, valamint Edelstein úrnál. Mi kilencen voltunk testvérek, a másfél hold földön nem lehetett osztozkodni, ezért én megvásároltam apámtól, és eltartottam őt haláláig. Írni-olvasni nem tudott.

– a földet hattagú családommal dolgoztam meg, valamint a kétszobás házamat is a magam erejéből építettem. Alja fehér kő, fala vályogtégla, és a födele cserepes. Pince nincs, hanem egy akkora lyuk a tornác alatt, amibe befér a káposztáshordó.

– én már gyerekkoromtól fogva munkásember vagyok. Uradalomban dolgoztam napszámba. Tizennyolc éves koromban kivittek a frontra. Ott Galíciában találkoztam apámmal, mivel őt is kivitték a frontra. Azután elválasztottak egymástól, és elvittek az olasz frontra. Ott harcoltunk. Tüzér voltam. Kilencszáz és tizennyolc októberének elsején visszavonultunk, és november harmadikán vasárnap délután hat órakor Trientnél elfogtak. Két kerek hétig nem ettünk, azután pedig nyers lapotyát ettünk, és vérhasba estünk. Jött a tífusz, húsz ember halt meg naponta, de énnekem szerencsém volt a sóskáposztával, amit egy borotváért kaptam egy franciától. Azután Veronába vittek, ahol feljavult a helyzetünk, mivel tíznaponként kaptunk kenyeret. Minden tíz nap után negyed kilót fejenként. Kilencszázhúsz októberében hazaeresztettek. Megérkeztem tizedikén délután két órakor, és huszadikán délben egy órakor bevonultam újra két évre katonának a román hadseregbe. Ott voltam 1922-ig.

– 1922–1932 között mezőgazdasági gépész voltam. Sz. F. tekintetes úrnál, valamint Cs. L. úrnál. Feleségem a tekintetes úrnál szolgált. Szobalány volt és pesztra. Ugyanúgy a testvérei is gazdag házaknál szolgáltak, és tizenegyen voltak.

– a cséplőszekrényhez úgy jutottam, hogy Sz. F. unokatestvérem húsz esztendeig sofőr volt Bukarestben, és hazajött a megtakarított pénzével. Társultam hozzá, és a munkámmal törlesztettem. Későbben hárman társultunk, mivel ketten nem bírtuk előteremteni a javítási költségeket. A földnek egy részét is eladtam, hogy fenntartsuk magunk.

– mint fentebb említettem, most kuláknak nyilvánítottak, és a házamat is el akarják venni. De a gépet nem akarják elvenni. Én odaadnám az államnak, ha volna oly szíves az állam, hogy ingyen átvegye tőlem. Arra kényszerítenek, hogy majorságot, malacot, az ingemet is eladjam, és feketén szerezzek hajtószíjat, alkatrészt, és magas adót fizessek és beadási kötetezettséget.

– én nem voltam tagja a múltban semmiféle pártnak, hanem ellenkezőleg: a becsületes életnek voltam a híve. Amikor a németek a visszavonuláskor elvitték P. D. teheneit, utánuk szaladtam, mivel a háború idején egy keveset megtanultam a német beszédből. Visszaszereztem a teheneket. P. D. román, én magyar vagyok, és ő most minden héten küld egy üveg tejfölt.

– négy gyermekem van. Egyik villanyszerelő, másik újságíró, a harmadik tanító, a negyedik itthon dolgozik és beteg. Egyházi földet dolgoztunk részibe, és a gyerekek nyaranta napszámba jártak az uradalmi földekre répát egyelni, mákot és dohányt szedni.

– én soha cselédet nem tartottam és tehenet is csak ritkán, mivel nem volt szénám; a negyedhold kaszálót elvitte a gép.

– most bárkihez megyek, mindenki azt mondja: tökéletesen igazam van. Engem le kell venni a listáról. De azt is mondják: a kezük nem teheti, amit a szájuk mond. Ezért kérem az elvtársakat, hogy nézzenek meg engem és az én helyzetemet közelebbről.

Tisztelettel: S. A. gépész.

 

Kérvény 600 mm-es cséplőszekrény

állami tulajdonba vétele ügyében.

Tisztelt elvtársak!

Alulírott pusztakamarási lakos, Ludas rajon, Maros tartomány, tisztelettel kérem a néptanácsot, szíveskedjék tőlem elvenni, vagyis államosítani 600 mm-es motor nélküli cséplőszekrényemet. Kérésemet a következőkkel indokolom:

1) Rossz anyagi helyzetemnél fogva nem áll módomban a gépet működtetni, valamint az adót fizetni. Nincs pénzem a tavaszi javításokra. Kölcsönt vettem föl több személytől, hogy megjavítsam és üzemképes állapotban ajánljam fel államosítás végett, azzal az egyetlen kikötéssel, hogy miután szíveskedtek azt tőlem átvenni, nyomban töröljék nevemről. Vagyis többé ne tekintsék az enyémnek. Újrafestve adom át.

2) 53 éves vagyok, beteges, és nincs semmilyen havi keresetem.

3) Feleségem beteg, és be kell utaltatnom a kórházba.

4) Kérésemmel az a célom, hogy a cséplőszekrény újra bekerülhessen a termelésbe, habár elég ócska, de mindenképpen használható.

Jelen kérésemhez mellékelem az alábbi okmányokat: a) önéletrajz, b) vagyoni igazolvány, c) apósom anyagi helyzetét igazoló okmány, d) igazolás arról, hogy a múltban nem folytattam politikai tevékenységet, e) erkölcsi igazolvány, f) igazolvány arról, hogy a cséplőszekrény meghajtásához szükséges motor nem képezi tulajdonomat, g) kettő darab véleményezés személyemről.

Fentiekre való tekintettel, kérem, szíveskedjenek kérésemnek eleget tenni.

Pusztakamarás, 1952. június 2.

Nyilatkozat erkölcsi magatartásról.

Alulírott S. A. pusztakamarási lakos, Ludas rajon, Maros tartomány, teljes felelősséggel nyilatkozom az alábbiakat:

53 éves vagyok, foglalkozásra nézve mezőgazdasági gépész; kijelentem, hogy egész eddigi életem folyamán az erkölcsös emberi viselkedés törvényeihez tartottam magam.

Semmifajta törvényes eljárásnak tárgyát nem képeztem, büntetve nem voltam, kihágást nem követtem el, és gyanítva sem voltam egyetlen alkalommal sem.

Kijelentem, hogy minden tettemet a családom és embertársaim iránti teljes szeretet és megbecsülés érzése hatotta át minden időben.

Jelen nyilatkozatomat adom a 86/1950-es számú, a Hivatalos Közlöny 32. számában is közzétett törvényrendelet alapján, és hitelesítem aláírásommal.

Pusztakamarás, 1952. június 2.

 

Az erkölcsi nyilatkozatának ez a változata valószínűleg nem volt megfelelő. A jelek szerint általános jellege miatt. A sárguló papírlapok között szerepel egy másik nyilatkozat is, mely ugyanazt a törvényt az aktív elkötelezettség s nem csupán az elvont becsület és magánjellegű családszeretet alapján értelmezi. A szöveget, tudomásom szerint, a helyi néptanács akkori segítő szándékú titkára mondta tollba, nyilván azzal a reménnyel, hogy így könnyebben túladnak a cséplőszekrényen.

A nyilatkozat bővebb változatában ez a két mondat hivatott kiegészíteni apám erkölcsi arculatát: „Semmilyen politikai vagy pedig ellenséges törekvésű pártnak tagja nem voltam, továbbá nincs is tudomásom felforgató jellegű politikai csoportosulásról.” „Jelenleg a Magyar Népi Szövetség tagja vagyok, a munkásosztály és a népi demokrácia ügyének harcosa; ezért az ügyért küzdöttem és küzdeni fogok életem végéig.”

 

A tanácstitkár jóindulatára mutatnak azok a nyilatkozatok is, melyeket ugyancsak ő sugallhatott a felsőbb szervek jóindulatának megnyerése végett. Egyik így szól: „Alulírott S. A. kijelentem, hogy a cséplőszekrény kötelező működtetéséhez szükséges hajtószíj megvásárlására az alábbi személyektől vettem fel kölcsönt: Székely Gergelytől 600 lejt, Both Julianna kolozsvári lakostól 200 lejt, Szász István kamarási lakostól 180 lejt. Más javítások elvégzéséhez kölcsönt kértem Sütő Lászlótól 3000 lejt, Tamási Danitól 250 lejt. Kijelentem, hogy ez így megy minden esztendőben.

1952. szeptember 20.”

 

Egy hasonló célú nyilatkozatban apám visszatér a gépszíjvásárlásra, valamint a nyári cséplési költségekre, s beszámol a hatóságnak a jövedelméről is. Kiadás összesen – 2500 lej, adóval együtt – 6650 lej. Jövedelem: 3836 lej és 39 bani! Ráfizetés a puszta létre: 2813 lej és 61 bani. Nem tudom, mikor és miként törlesztette az adósságait.

 

Azt sem tudom, honnan került elő toll és tinta, mikor 1952 decemberében anyám az alábbi levelet írta nekem Bukarestbe:

 

„Édes fijam leveledet megkaptuk és nagyon örvendtünk, hogy nem felejtkeztél meg rólunk egészen. Aszt nem tudjuk hogy az ajánlot levelet megkaptad e vagy nem azal a kérvénnyel a mit visza kelet küldeni mert a szám nem volt jo Továbbá édes fijam már a negyedik hete hogy kün lakunk az Istálóba és aba a deszkás kamarába a bútorok szerteszét vanak az padláson és ahova tutuk teni edig még türhető volt de már nagyon fázunk, mert ot alszunk ahol ti szoktatok aludni nyáron a pajta hiján a sarjun, emlékszel e mikor jötetek vakációra az iskolából.

Fojtatom a levél írást félbe kelet hagyjam mert nagyon fáztak a kezeim gyujtotam egy kis tüzet és megmelegítetem persze nem fával mert pozdorjával mert kamaráson nagy dolog fát szerezni nem tudom mi lesz a télen ha nem engednek visza a házba már elterveztük apádal hogy elmegyünk valamere. Apád valahol kapni fog valami munkát én meg elmegyek udvarhelyre Zsófinénéd már hivot hogy ne várjak semit menjek fel csak Jóska öcsédel nem tudom mit csinálunk eröl még fogunk írni.

Továbá a házból ugy tetek ki hogy nagy szemet vetetek rá mert tulajdonképen jöt ide kamarásra egy nagyon rosz indulatu Elnök már töbször Meg nézte a házat de so sem Mondot semit, anyit kinyeget hogy kéne nekijek egy ház de azal el ment én azt mondtam hogy egy szobát át adhatok Mert télen ugy sem tudjuk füteni mint a ketöt és mindig volt valaki mióta elkerültetek a háztól hogy nem voltunk olyan sokan tavaj is volt egy kontábil az elöt egy tanár meg az elöt egy tanítonö, Ök ezel nem elégedtek meg Mert ha már láták hogy kuláknak vagyunk téve azt hiték hogy ténleg azok vagyunk pedig tévednek mert mi is szegény emberek vagyunk mint a töbi szegények de az a gép a mi tönkre tete az életünket és az egéségünket.

Jöt aztán a Szeptember 9 ez egy nagyon sötét nap volt nekünk látom hogy a réten jön egy csomó elöljáróság Nem tutam elképzelni hogy mér jönek ojan sokan hozánk Ép vitem a szalmát hogy csinájak tüzet Megáltam és persze mondtam hogy jöjenek be mi járatban vanak.

Elöl jöt a csendör utána a tanácstitkár Utána balagtak a töbi irodabeli emberek öszevisza öten voltak Én már reszketem mert a mi házunknál még Milicista nem járt soha Akor elkezdte a Milicista hogy néze Sütőné Magának megmonta valaki hogy a házát üritse ki Én aszt feleltem hogy nem monta Akor reá szolt a cigányra aki küldönc hogy mért nem jöt hogy mondja meg nekem De ez aszt felelte hogy neki nem monta senki csak szó volt róla az irodán Akor esmint aszt monta a Milicista hogy én költözek ki Bucur gligorhoz a mezőre és a házat üritsem ki Én aszt mondtam én a törvényel nem elenkezem de mondja meg hogy ez felsöb rendelet vagy csak it csinálták az irodában Aszt felelte a milicista hogy igen Akor én aszt feleltem én a házat kiüritem de én nem költözöm a mezöre mert én nem érzem magam kuláknak mert én szegény aszony vagyok És akor odafordultam az elöljárósághoz és montam nekik hát ez szép dolog Megtettek kuláknak és jol tudják hogy szegény emberek vagyunk és most a házból is kitesznek.

De akor már elöntött a sirás már nem tudtam semit mondani, Ök is beláták hogy nem eljárás, de az elnök csinált mindent és persze Ö nem jöt el, Akor én felmentem a tornácra és sirtam, és sirtam, és eszembe jutot hogy mit küzdötünk Apádal együt és veletek együt amig eszt a kis kétszobás lakást felemeltük és imé vénségünkre ki tegyenek belöle

Akor ök még egy jo darabig tárgyaltak és akor lassan szálingozni kezdtek Hátra maradt a titkár és mondja hogy néze Sütöné az ura hol van? én aszt feleltem csépel Novajban Hát izenjen a férje után monta és aszt monta jo indulatulag hogy 24 orán belül a lakást üritsük ki Én kiüritem de engedjék meg hogy költözek aba a deszkás kamrába Persze aszt felelte hogy engedik Akor a jó indulatára még joban elöntöt a sirás mert bizonyosnak látszot hogy kitesznek a házból Akor szerettem volna meghalni csak ti jutotatok eszembe hogy még egyszer lásam a távol levő 3 fijamat akikér sokat küzködtünk

Ime igy történt minden és szegény öcséd haza jöt ö is a multkor és el volt keseredve Egy vagyoni igazolvány kelet neki és bele irták hogy kulák mert nem sokára kel menjen katonának.

Igy van hát minden pedig mi nem vagyunk hibásak ha a törvény nem vizsgálja ki az igazságot hogy géptulajdonos és tulajdonos közöt nagy külömbségek vannak mer vanak szegények is mert ecer az a gép kicsi másodszor csak fele a mienk és harmacor rosz mert a szegény embernek nem volt tehecsége jora tehát igy van most a mi sorsunk egyebet nem irok.

Máskülönben jol volnánk csak már ecer látnánk hogy nem vagyunk amik vagyunk hanem hogy amik igazábol vagyunk szegény emberek Mindig rosz volt szegény embernek leni de jó lene most ha elismernék a szegénységünket. Ami rosz volt igy lene jo hogy ne tegyenek ki a házunkbol

Éva nem ir semit Kicsi. Ágnes hogy van? már nagy lesz irjál roluk is Pista öcséd megnösült nagyon kedves feleséget kapot aki tanitó nö és Enyedi de csak zárt körü esküvöjük volt Még mi sem voltunk mert ojanok voltak a körülmények épen akor tetek meg kuláknak és sok mindent követeltek tölünk és igy nem volt semi kedvünk egyebet nem irok csokolunk már aszt hiszem eleget irtam és örvendünk hogy meg kaptátok a mézet hirtelen csak eszt tutam pakolni csokolunk Édesanyád.”

 

Későre jár az idő. Leteszem a tollat. Pedig halomszámra kerülnek elő a tintával, tintaceruzával, géppel írott önéletrajzok, kérvények, azaz könyörgések. Egy újfajta zsoltároskönyv lapjai. Fölösleges most lemásolnom: ugyanaz a szöveg, ugyanaz a dallam. Nagypénteki hangulatban íródtak, keresztre feszített hétköznapokon. Sűrű és apró betűk, központozás nélküli, szordínós mondatok; a kétségbeesésnek sehol semminő egyensúlyvesztése vagy kiáltásba fúló kisiklása. Az a fajta próza, amelynek drámai erejét nem jelzők, hanem tények hordozzák. A rövid, kopogó megállapítások. „Mindezt – írja apám egyik levelében – az Elnök és a Tanító csinálta. Az Elnök önfejűségében mindent végrehajt, amit ő akar, senkitől semmit nem kérdez.” A keltezések után ítélve ebben az 1952-es esztendőben a kuláklistára vett parasztok havonta, sőt hetente és naponta írtak hosszadalmas, több irányú éljenzéssel befejezett kérvényeket, vallomásokat, helyzetjelentést családi és gazdasági állapotukról, betegségről, sőt még étrendjükről is, szegényparaszti helyzetüket igazolandó. A rousseau-i műfajnak egyik legtermékenyebb korszaka ez; apám egész kötetre való confessions-t körmölt a fészerben, az elkötelezett tollforgatók szenvedélyével, a visszhang, a gyors hatás reményében. Művét annak a nagyközönségnek szánta, mely akkoriban számtalan hivatal részéről falunkat naponként, sőt óránként látogatta. Az udvarra, majd onnan szíves szóval a házba invitált gyapjúbeszedő tojásrántottájához uborkasalátaként egy-egy ilyen kérvény s vallomás mellékeltetett. „Alkalom adtán lenne szíves az elvtárs beleolvasni.” Ekkor tűntek fel a rajzoló tehetségek is; némely kérvényben, adócsökkentésért esedezve, a szerző és másolóbarát ékes, piros tintával finoman megmunkált iniciálékat használ. Jeles miniatorok – kántorok, könyvelők, segédjegyzők – nevét őrzi az emlékezet. A nehéz kezű útkaparó fél kiló sajt vagy tavaszi csirke ellenében egy-egy helyi Felix Ragusanusszal íratta meg életének komor krónikáját.

S miként hajdan Firenzében és Nápolyban, a mi környékünkön is valóságos kéziratmásoló műhelyek létesültek. A gyakori kérdésre – „vajon hol találok egy kitűnő kérvényfogalmazót?” – számosan igazították útba a létében elbizonytalanodott embert. „Eredj X-hez, Y-hoz. Olyan megható önéletrajzokat fabrikál, hogy sírnak a rajonnál. Egyik előnye, hogy papírján nem fut össze a tinta. A másik, hogy ügyvédöccse révén jól ismeri a parasztokra szabott törvényeket.”

Mindent persze az újkori parasztminiatorok sem írhattak meg.

 

Ami kimaradt a beadványokból, apám nevenapján meséli az egybegyűlt család és rokonság nagy cöccögés közepette. András napja november harmincadikára esik, de mivel munkanapra virrad, december másodikának a helyére tettük, hogy a vigalom számára lecsípjünk valamit a vasárnapból is. Ismerjük ugyanis a természetünket; nehezen mozdulunk meg, hosszan sír és füstölög a kedvünk az alkalom reves ágai között. Éjfél előtt egy árva dallam sincs senkinek az arcára kottázva, de hajnalra elcsitul mindahányunk egyénisége, hogy amit eladdig prózában és külön-külön hangoztattunk, azt versben s együttesen kiáltsuk ki az ablakon.

Köménymagos pálinkát iszunk. Éltetjük az Andrásokat. A jelenlevőket és valamennyit, aki még ilyen névre hallgat. Ünnepélyesek vagyunk. Jóska öcsém az alkalomra megnyiratkozott; olyan most, akár egy frissen hámozott uborka. Apám nemkülönben. A helyi borbély biztos kézzel csupán a kopacra nyírást műveli. Apám tarkóján újra föltűnt a világháborús gránátszilánk fehér ösvénye. Ezen a fehér ösvényen kereste őt a halál valahol Galíciában. Gergely bátyám, akiről könyvem elején azt írtam, hogy a feléje hajított kések megpördülnek a levegőben és elkezdenek énekelni, azt meséli, hogy református létére miként férkőzött Bukarestben egy ortodox pap kegyeibe, akivel azután vízkeresztkor rengeteg pénzt keresett. Énekelt, imádkozott, és füstölőt lóbált, s mai napig tűnődik, vajon az Isten megbocsátja-e neki az álorcás tevékenységet. Székely Jóska bátyám hányatott sorsának veszedelmeivel és szerencsés fordulataival igazolja, hogy az álruha és álorca szükséges fegyver az életben. Alakulni kell a követelményekhez, miként a dagasztott tészta a tepsihez. Mit szól Gergelyhez az Isten? Azt kérdezi:

– Mi vagy te, fiam?

– Református vagyok, Uram.

– Miért énekeltél ortodoxul, fiam?

– Hogy megmaradjak, Uram.

– Miért imádkoztál vízkeresztkor, fiam?

– Hogy szárazon maradjak, Uram.

– Miért lóbáltál füstölőt, fiam?

– Hogy megmaradjak, Uram.

– Akkor jól tetted, fiam. A fű lehajlik a szélben, és megmarad, fiam.

Az áment hosszan és kacskaringósan énekli, és úgy nevetünk, hogy esünk széjjel az ünnepi asztaltól. De nem a füvek sorsának szól a kacagás, hanem a Jóska bácsi litániájából kipattanó feloldásnak. Egyedül István öcsém komorul el az Isten bölcsességén. Azt mondja: egy orca elég egy embernek, még sok is, ha meg akarjuk azt őrizni. Csak amúgy záporoznak az ellenvélemények.

– Lám, ha apád akkor nem költözik ki a házból, hanem fejszét ragad, és odaáll a küszöbre, mivel az egyetlen orca így kívánta volna… akkor mi lett volna? – kérdi valamelyik.

– Börtön! Az lett volna – hangzik egyöntetűleg.

– Vagyis föl kellett ölteni az engedelmesség álarcát! – filozofál tovább Jóska bátyám, és apámhoz fordul: – Úgy van-e, sógor?

A sógor hümmög, köhécsel, és újra tölt a köménymagos pálinkából. Nem szívesen beszél arról, ami történt. Tyúkhúslevest, azután főtt húst, krumplit, kolbászt és füstölt oldalast eszünk. A pálinkától elpártolunk a savanyú bor javára. A beszélgetés egyre hangosabbá válik. Még mindig a füveknél tartunk. Jóska bátyám meggondolkoztató módon sorol föl történelmi eseteket és helyzeteket, amikor is az álorca kincset és boldogságot hozott. Vagy legalább menekvést. Kemény Zsigmond sírja közelében vagyunk; a beszélgetés mintegy az ő aggodalmainak folytatásaképpen zajlik. Az ő fegyvernemeit emlegetik: az óvatosságot, a meggondoltságot, a túlzásmentes lelkesedést, a gyeplőre fogott haragot.

– Lám, sógor, ha akkor nem költözöl ki a házból, hanem szabályszerűleg fejszét ragadsz, és kiállsz a küszöbre. Mi lett volna? – hangzik el másodszor is a kérdés, ami a bor hatását jelzi.

S másodszor ugyanaz a vélekedés:

– Börtön.

– Így pedig visszakerültél a házba.

– Vissza.

– Hát az hogy volt, amikor kitessékeltek a politikából?

– Igyunk. Hagyjuk a múltat – legyint apám.

– Hagyhatod. De ott van benned.

 

Úgy ragaszkodik hozzá, hogy nem beszél róla. A legsajogóbbak az elnémított emlékek; amikor majd föloldódnak a fecsegésben, bizonyos, hogy velük együtt elmúlt a sajogás is. Azt mondta: reggel van, mehetünk szavazni. Minden szavazás alkalmával megborotválkozott, és tiszta inget öltött. Az utcában elsőnek írta alá a békefelhívásokat és tiltakozásokat mindenfajta háborús mozgolódás ellen. Önkéntes munkálatokra jelentkezett. Gyűléseken vett részt, és megtanult egy olyan mozdulatot, amit egyébként sohasem gyakorolt: a tapsot. Az akkortájt jelentős nemzetiségi szerepet betöltő Magyar Népi Szövetség helyi vezetőségi tagjává választották. A gazda szeme állította elé: a közösség értékítélete. Azzal a szemhunyorító körülpillantással, miként a jó lábú csikót a ménesben. Húzódozott: csinálja más, arra érdemesebb, akinek szónoki tehetsége is van. Nemes retorikával a kántor azt mondotta: az ő beszédei az ember példamutatásai. Új igazságot keveset kellett megtanulnia. Különböző rajoni szintű tanfolyamokon dinnyecsőszök és bakterok törték a fejük, a kulákok-e vagy a lókereskedők a metafizikusok; apám sajátos elfoglaltsága miatt nem vehetett részt ezeken a tanfolyamokon; ami mondandója volt a világról: a keze alól röppent ki a kalapács, a fűrész és a kapa hangjával. Nyaranta hajnali háromkor kelt, fél ötkor már zúgott a hatlóerős motor; éjféltájt kiköpte a tüdejére rakódott pelyvaport, benzinnel megmosta a kezét, s ha szombat volt, nekivágott a hegyeknek, hogy vasárnapi istentisztelet után az iskolában rendezett gyűléseken a történelemnek legyen segítségére. A rajoni megbízott kérdésére, hogy vajon Pusztakamaráson, ahol a lakosság kilencven százaléka jobbágyivadék, az osztályharcot miként lehetne tovább élezni – vagyis a haladás érdekében kinek a hátán kell a botot táncoltatni – úgy vélekedett, miszerint inkább az ekevasat kellene élezni a jó kenyér érdekében. A rajoni megbízott, aki a gabonaszérűkön déli szünetben Gapon pópáról beszélt a hagymát-szalonnát majszoló parasztoknak, följegyzett valamit a füzetébe, s a következő alkalommal így szólt: „A kulákok hagyják el a termet!” Akkor az embereknek egy része kikászálódott a padból, és hazaszállingózott. „Veled mi van?” – kérdezte anyám, amikor apám a kiskaput nyitva hagyva megállt roskatagon, és hosszan maga elé bámult. „Hát semmi. Kidobtak az iskolából.” Levetette a kabátját, feltűrte az ingét, és megjavította a szomszéd mákdarálóját.

 

– Mégis, hogy érezted magad akkor? – kérdi a sógor.

Apám bort tölt az üres poharakba, megrántja a vállát:

– Úgy, mint a többi. És ugyanúgy, mint akik ott maradtak a gyűlésen.

– Hát én akkor valóban ott maradtam – mondja Feri bátyám, aki beosztásánál fogva szivarért nyargal a boltba, ha rajoni küldöttek jönnek. – Úgy éreztem magam, mintha leforráztak volna. Megizzadtam, égett az arcom. A szomszédomat is néztem: a kezét tördelte. Hallgattunk és féltünk. Attól is, hogy reánk kerül a sor, attól is, hogy minket nem dobnak ki. Már én tudtam, hogy ha vége a gyűlésnek, találkoznunk kell, és megöl a szégyen. Ott ültünk, már vénemberek az iskolapadban, és röstelltük magunkat.

– Röstelkedés helyett inkább szóltatok volna, hogy nem igazságos, amit az igazság nevében a szegény ember ellen elkövettek – mondja anyám a fakanállal hadonászva.

– No, csak az hiányzott volna! – hüledezik Feri bátyám a húsos tálban kotorászva.

Valaki azt a bizonyos zabszemet emlegeti föl, melyet a szorultságban használunk képletes mértékül. Az általános kacajban Feri bácsi is nevet kínosan, majd poharat ragadva így szól:

– Önkritikaképpen azt mondom: éljenek az Andrások!

– Éljenek!

– Hát amikor eladtad a gépet, hogy volt?

Mint a világháborús mesét: újra meg újra elmondatják; apám balladája közkézen csiszolódik s tömörül. Egy-egy fordulatánál már beleszólnak, a kifelejtett jelzőt a helyére teszik. Már kollektív alkotás, mint akármelyik Állj be Berci katonának.

Kéretik: mondja el. Legyint: az már nem érdekes. De mondja csak. Tanulságképpen az íróknak. Tizenkét pár szem villan rám az adakozás melegével. Mint hajdan a kis csupor mézet, a kötény sarkával fényesre törölt almát, kínálják felém a kínnal vásárolt történetet. S hogy apám hallgat szemérmesen, másvalaki kezdi:

– Úgy volt tehát, hogy a sok kérvényre egyszer behívatták…

– De hogy meg volt akkor ijedve! Gondolta: még reásóznak egy kis kötelezettséget.

– Amikor már nyakig úszott mindenféle adósságban.

– Akkor elindult Sármásra. Cillingélt a nagy hegyen kifelé.

Apám korrigál:

– Nem cillingéltem. Csak mentem.

– Akkor mentél. Megérkeztél. Itt vagyok, elvtársak. Kérdik: hogy állunk, uram, azzal a géppel? Mondja az ember, hogy elég rosszul állunk. És mit akar maga tulajdonképpen? Államosítást óhajtok.

– Nem óhajtottam, hanem kértem – szólt közbe apám.

– Ingyért. De csak pénzért vehetik át. Mennyiért szerezte? Lehet azt tudni? Húsz év alatt tajkoltam, kérem, mindenfajta ócskaságból.

– Tizenöt – korrigál apám.

– Tizenöt. Írja itt alá, hogy önként felajánlja. Nyomás, kényszer, fenyegetés nélkül. Fáradjon a pénztárhoz. Megy a sógor a pénztárhoz. De mint akinek végre kihúzták a fogát. A többit te mondjad! – biztatják.

Apám hajlik a szóra. Innen már könnyebb folytatni.

– Kézhez kaptam tizenhat lej ötven banit. Kimentem a vásártérre. Nézelődtem. Mit vásároljak? Egy régi barátommal találkoztam. Mondom, valami pénzhez jutottam, el akarom verni. Igyunk meg valamit. Egy liter bort rendeltem, tizenkét lejest. Azt megittuk. Nem volt sok, de mintha berúgtam volna. A barátom eleinte csodálkozott: mi ütött belém? Soha senkit kocsmába nem hívtam. Engem se hívtak, tudták, nem szeretem. Mondom neki, hogy tizenöt esztendőnek az ára van a literes üvegben. Ezen kacagtunk. Tulajdonképpen csak annyi történt, hogy ittuk a bort és kacagtunk.

– Láttam a szemén – szól közbe anyám –, hogy valami különös történt vele. Mintha valami nagy betegségtől szabadult volna. Boldogan lábadozott, és azt mondta: most már újra lehet kezdeni az életet. Későbben, hogy a házba is visszaköltözhettünk, én is jobban lettem.

Jobban?

 

Anyám délutánonként fehér kendővel köti be a fejét. A homlokát, halántékát borogatja. Ilyenkor lázasan ég a szeme, árnyékos az arca. Fáradt és fénytelen a hangja. Szótlanul dolgozik, de a kendő fehér sikolyára már a kert végében fölfigyelek.

– Mi baj, édesanyám?

– A fejem…

– Gyakran fáj a feje?

– Megérett már a fájdalomra.

– Menjünk orvoshoz.

– Fölösleges.

– A fájdalommal akar maradni?

– Megszoktam. Ott majd elmúlik – mutat nevetve a temető irányába. – Ott a megnyugvás a hegyoldalon.

Látja a szememen, hogy tiltakozom a gondolata ellen. Vigasztalóan babrál arcomon a tekintetével. Békéltetni akar a Törvénnyel, amelyet ő már elfogadott, sőt a feladatai közé iktatott. Mint a vacsorakészítést, vízhordást.

– Mióta fáj a feje?

– Amióta bajba keveredtünk azzal az elnökkel. Kicipeltem az ágydeszkát az ajtón, belenyilallott a fájás a fejembe.

– Hogy hívták azt az elnököt?

– Senki sem emlékszik már a nevére.

 

A történelem, bármennyire is a tömegek műve, egy-egy kiemelkedő személyiség karján sétál be az emlékezet házába. Nagy Sándor kora, Napóleon vagy ki tudja hányadik Lajos kora – mondjuk. Ilyenformán nemcsak a népek, hanem a kisded közösségek, falvak, tanyák is odaajándékoznak egy-egy korszakot kiemelkedő gabonabegyűjtőknek, egyházfiaknak vagy éppen tanácselnöknek. Így született Kamaráson Téglás János, Czinczér Mihály a Máriáé, Iuon a Katié korszaka. Valaminő tettéről mindahány emlékezetes. Egyik kutat ásott, másik fűzfát ültetett, a harmadik egyszerűen egy követ hengerített odébb, amiben megbotlottak az öregasszonyok. Az elmozdított kőért is hálásak neki, megőrzik a jótevő nevét.

A vesszőfutás korszakát névtelen embernek tulajdonítják.

Nem tudják, honnan került a faluba, s merre fújta tovább a szél, kinek a nyakára.

Viselt dolgaihoz képest eléggé kegyetlen büntetés a névtelenség, amellyel megbélyegezték.

– Hanem azt meséld el, amikor azzal a sofőrrel találkoztál! – biztatják apámat.

Nem kell már kéretni. Megdörzsöli frissen a tarkóját, még szivarra is rágyújt, ami ritka szokása.

– Valami dolgom akadt a tanyán, traktort, cséplőgépet javítottam, már nem emlékszem, miért indultam el hazulról. Ott állt egy teherautó az országút mentén. Bámészkodik a sok nép körülötte. Kínlódik és izzad a sofőr, látom, nem ért a motorhoz. Boldogtalankodik, fogalma sincs, mit mozgasson. Az emberek messziről kiáltják: jöjjön, András bácsi, tapogassa ki a betegségét. Az ember nem szívesen elegyedik a más munkájába, így hát csak nézelődtem magam is, de mindjárt észrevettem, hogy a motor le van fulladva. Csurgott a benzin a karburátorból.

– S nem látta a csótány! – kacag az öcsém, aki maga is motorszakértő.

– Nem látta! Éppen ez az, hogy nem látta! – mondja Feri bátyám, s bár ismeri a történet végét, úgy hallgatja, tátott szájjal, mintha most hallaná először.

– No, mondd csak! Mondd!

Csak épp harsonát nem adnak a kezébe. De a tekintetükkel láthatatlan dobogóra emelik őt. Nem eszik, nem iszik senki. Virágvasárnapi a hangulat. Csupa virágdobáló tekintet repdes az ember felé, akinek dolga akadt a tanyán, és elindult hazulról az országút irányába. Ama ritka pillanatokat éljük, mikor a költői igazságtevés a fabulákból az életbe költözik. Úgy sejtem, a rókát látjuk mindjárt, akinek lompos farka befagyott a jégbe. Legalábbis ilyesféle gyönyör ül ki az arcokra. Jóska bátyám egészen fiatalos így a diadalmas mosolyával és a hatvanöt esztendejével. Jóska öcsém mindjárt elpukkasztja a csattanót, úgy feszül a kacagástól. Leintik.

– Hallgass már!

S mondja apám az áhítatos csöndben:

– Uram, adjon egy tizenhatos kulcsot. Nem tudja, milyen a tizenhatos kulcs?

– Ahhoz már ész kell! – hangzik az ítélet.

– Ne szólj bele! Mondjad!

– Tizenhatos helyett huszonnégyest adott.

Harsány kacagás. Bolond Istóknak szól ez, aki a lakodalmat temetéssel téveszti össze.

– Hol a szerszámosláda? Kiválogatom a kulcsot.

– Neked elég egy pillantás! A szerszám a kezed alá ugrik.

Feri bátyámat is lepisszegik. Ne dicsérje most apámat. A történet végét akarja mindenki hallani. Minél hamarabb és minél hatásosabban. Úgy, ahogy kivétel nélkül valahányan már ismerik. A türelmetlenség titka a jelek szerint nem lehet más, mint a százszor látott színpadi műveké, amikor is a szerző észrevétlenül lopott át bennünket egy Othello, egy Bánk bán bőrébe, s a tudott és várt fordulat újra meg újra a váratlanság erejével hat ránk. A történés, melyet most átélünk, ha nem is maga az igazság, legalább hasonlít az igazsághoz. A csipetnyi hasonlóság ilyenformán valóságos aranyásós izgalmat kelt. Többen felugrálnak az asztaltól, karjukat a mennyezet felé lódítják:

– Hallgasd tovább!

Hallgatom.

– Kérdem tőle: a gyújtást megvizsgálta-e? Nem tudja, hol kell kezdeni. Az akkumulátornál természetesen. A forrásnál.

– Minden bajnak először a forrását kell fölfedezni! – bölcsködik valamelyik unokaöcsém, és úgy tekint rám, hogy vajon egyetértek-e vele.

– Mondom neki, hogy tanuljon: végig kell tapogatóznunk a vonalon, vagyis: akkumulátor, gyújtótekercs, delko, gyertya, végállomás a robbanókamrában. A gyújtással nem volt baj. Lássuk a karburátort. Le van fulladva. Kieresztem a fölös benzint, s mondom: indítson, szivató nélkül, nagyon kevés gázzal. Beugrik szépen a motor. Mehet, uram, isten segélje. Akkor a megszorult és megkönnyebbült ember reám néz. De csak egy pillanatig. Mikor kezet fogtunk, a földre esett le a tekintete.

– A lábadhoz, mert ott a helye! – szögezi le fagyos szigorral a sógor.

Csend. A hallgatóság kaján tekintetének gyűrűjében állok, értetlenül. Mi történt valójában? Mindenki hálás apámnak, hogy ily modern véget kerekített az elbeszélésnek; hogy egyrészt rám bízza, találjak olyan értelmet neki, amilyet éppen akarok, másrészt a divatjamúlt epikai csattanót nekik hagyta meg, hadd örvendezzenek a kimondásával.

Hárman is felém fordulnak:

– Tudod, ki volt az az ember? Van fogalmad arról? Nem, ne te mondd meg! – buzgólkodnak egymás között. – Én akarom megmondani! Jóska mondja! Feri bácsi mondja! Ő maga mondja! Ne szóljatok annyian egyszerre! Mihály mondja: Ő tudja ezt a legjobban mondani! Mihály! Töltsetek a poharakba! Húzzátok feljebb a lámpát! Nagyobb világosságot! Hallgass, Mihály! András mondja. Véle történt, ő mondja!

Végül mégis Feri bácsi kap szót. Összekulcsolja a kezét, mintha záróimát kellene mondania. Beszívja az alsó ajakát, fölrántja gyér szemöldökét, és bólogatva ejti a szavakat:

– Az az ember, fiam, nem volt más, hanem éppen az az ember, aki apádat kirakta a házból.

– Azt a betyár mindenségit! – hördül föl Gergely a térdét csapkodva. – Én már hetedszer hallom ezt, de nem gondoltam volna, hogy éppen ő legyen! Ez aztán nagy pofoncsapás volt neki. A kezére bíznak valamit, és nem ért hozzá. Húzd rá, cigány! Megbűnhődött.

Csodálkoznak, cöccögnek, kacagnak, füttyentenek, s én tudom, hogy ezt a csipetnyi örömöt legközelebb újra kell élnem velük; valahányszor vigalmi szándékkal egybegyülekezünk, mindig elmondják majd, s megbántom őket – hisz nem osztozom a diadalukban –, ha nem csapkodom a térdem, és nem csodálkozom; azt a betyár mindenségit!

 

A nótát Kutas Feri kezdi. István öcsém folytatja harmonikaszóval. Gyümölcsoltóban nagybőgős hajlamok lakoznak; a laskanyújtót a két ujján brummogtatja. Gergely öcsém karmesteri mozdulatokkal vezényel, Jóska pedig csak a kanyarokban ereszti ki a hangját, ott hallás híján rendszerint lemarad, s a következő dallamkanyarban várakozva újra próbálkozik. Kék szeme ragyog az örömtől, hogy ilyen szépen összeterelt minket az alkalom. Mikor egészen belegabalyodik a folyamatosan, lélegzetvételnyi szünet nélkül felbuzogó dallamokba, elereszti a karját, és mélázva tekint körül. Rendre mindnyájan elszakadunk tőle; nagy messzeségekbe távolodunk az ének árjain. Az ismeretlen és ismerős múltba szállunk le, ezerkilencszáz és tizennégybe, mikor a jó isten lenézett a földre, mikor Doberdónál a világháborútól az ágyúk berekedtek, és nem volt, aki a sebünket bekösse; mikor anyám, anyám, kedves édesanyám a civilgúnyát bugyorba kötötte, ládafiába rejtette; mikor megüzentük neki, hogy nehéz a rézágyú, felszántja a földet, s ne várjon haza a harctérről: sírunkra nem borul senki.

Hallgatja Jóska öcsém a harsány danolást. A szájmozgásunkat, dacos, öklelő fejfelvetésünket figyelve motyog hangtalan, s nem érti: mifajta varázslat kerített bennünket hatalmába.

Mert vonatok vagyunk, melyeknek az eleje fel van virágozva; zakatolunk gyorsan be az állomásra, aztán a halálba és a szerelembe.

Rigók vagyunk és ághegyre szállunk. Gergely öcsémet az állami népi együttesben énektanárok oktatták, s éppen ezért az eseményt a kerekszájú stílus szabálya szerint ilyenformán adja tudtunkra: so-áár-gari-góóó möeg a fiuüle-mü-le!

A csillagokat biztatjuk, hogy ragyogjanak, szépen ragyogjanak! Ragyogjanak és utat mutassanak, mert a házunkat és kedvesünket keressük! Keressük, de nem találjuk. Rámás csizmát szeretnénk viselni, és elszegődünk Tarnócára bojtárnak. Nem tudom, merre van Tarnóca. Apám sem tudja. Ezért inkább Targoncára szegődik, arról tudja legalább, micsoda. Azután, hogy véget ér a bojtárkodás, kitesszük a holttestet az udvarra. Fölnézünk az égre, és fürdik a holdvilág és felleg borul az erdőre, és eszünkbe jut, hogy legények is voltunk, és azóta is csipkés a szőlő levele. Kopogós a csizmánk, és magasan repül a daru, és alant a Nyárád vize még mindig zavaros, mi több: a fűzfa is szomorú, és bánatában télen, nyáron ki van virágozva.

– Télen, nyáron! Hallod, sógor! Télen, nyáron, a kutya keservit!

Mátészalka is gyászban van, s ha meghalunk, temetőbe visznek. A síromra fakeresztet tűznek.

– Nekünk ne tűzzenek! Református magyar ember…

– Ha már nem vagy: számít a jel? Akármi legyen az.

– A jel mindig számít.

– Aki megmarad, a jelhez igazodik.

– Minek a jel? Halottaknak!

– Minek a jel? Az élőnek!

– Te vagy a legény, Tyúkodi pajtás!

– Ki volt az a tyúkodi?

– Semmi tyúkodi! Az Andrások a legények, nem a tyúkodiak.

– Andrásfalva messze van…

S még a fák is sírnak. Bánatos hajóra ülünk és bánjuk, hogy megházasodtunk. Mit tegyen az ember? Ki-ki az édesanyjához fordul panasszal. Elveszett a párta, elveszett a tojó lúd, elveszett a piros bársony zsebkendő, el a karikagyűrű s a kis pejló a cédruserdőben…

– A múltkor elvesztettem a vadonatúj metszőollómat is…

– Édesanyám, de víg voltam azelőtt…

Jöjjön ki hát a sok édesanya a kapuba. Jöjjön ki, és kössön kendőt, még mielőtt felszállunk a vármegye házára. Onnan a templom tornyára, mert az ablakában két szál piros rózsa, százfelé fújja a szél, és csak győzzük összeszedni magunk. Fúj a szél, és Kutas Feri belekapaszkodik a pohárba. Két kézzel fogja. Gergely két kézzel veri a padlót, csordultig a kedve. István öcsém belekapaszkodik a hangszerbe. Tamás Feri a feleségébe, a gyermekek az ágyterítőbe. Ők is énekelnek. Fejüket a varrottas párnákba fúrják, s éles, vadonatúj hangon kiáltják világgá, hogy esik az eső, ázik a heveder.

Már a tárgyak is hozzánk igazodnak. Cseng a pohár, a kancsó, rezeg a lámpa, dobban a padló, kopognak az öreg széklábak. Száll a gőz, verejtékezik az ablak, hátunkon is lucskosodik az ing, odakint szaporodik a hó s tüdőnkön a fekete nikotin. Mint a jég, töredeznek az arcok, és itt-ott már botlik a nyelv a bábeli eszmecserében. Hajdani önmagunkat utánozva csárdást táncolunk, fulladásig forgatjuk asszonyainkat. Már nem is a kedvünkért, hanem a szájtátó csodálkozásnak s a vigasznak: „Bírjuk még!” Bár zihál a tüdő, s roggyan a láb. Összeölelkezünk, úgy énekelünk, mint a fák a szélben. Azt mondja valamelyik: azok helyett is, akik nem tudják, merre sétál a kék lábú madár az erdőben.

– Ombuzon tanultam egy nótát…

– Ezt Keszüben hallottam.

– Csíkban ezt így éneklik!

– Kalotaszegen és Brassóban…

– Biharban!

– Alvincen és Felvincen…

Mi hamarább kifogyunk az árnyékvilágból, mint a nótakészletünk, ez a száraz helyen épített fegyvertár. Ki-kiröppenünk szenet fejteni a Zsil-völgyébe; vagy szolgálni, szakmát tanulni, feleséget hozni. Ha semmije sincs is a lánynak: csokornyi ősi dallamával minden házban örömmel fogadják. „Üljön, énekeljen még!” Hozzuk a dalt az erdőből. Szamosújvár közeléből, egy-egy szekér tűzifa közé rejtve a gyermekeknek ajándékképpen; hozzák a jégtáblákkal, és elvermelik meleg napokra. Kutas Feri kiváltképpen gyűjti a dalt, mint az üres patronokat. S most íme, jól fog a kalandozásban. Kitágítja körülöttünk a teret és az időt; nyújtózkodni lehet benne. Ezt éppen így mondja sógornőm, a „tanító néni”. S nyomban a válasz:

– Nyújtózkodjék az ünnepelt is! Meg a felesége!

Apám énekel most. Sirályként követi anyám. Nem szemközt, hanem – mint a páros szentek – egymás mellett ülnek. Egyazon látószög rabjaiként. A szülőföldről énekelnek. „Szüleimtől, testvéreimtől, jaj, de távolestem.” Tudjuk, hogy a reggel mindannyiunkat elviszen a háztól, kit-kit a maga választotta helyre. Ők ketten itt maradnak, hogy okunk legyen mindenkor a hazatérésre. Elénekelik hát még egyszer az önéletrajzokat, a kérvényeiket, az erkölcsi igazolványaikat. Torkunkat szorongatja a két hangra írt türelem, e sajátságos mezőségi duett. Valaki sír, és a markában összeroppan egy pohár. Jóska öcsém, hogy valamiképpen a könnyeitől szabaduljon, hirtelen megugrik, összecsapja a tenyerét, a lábaszárát csattogtatja, ahol a csizmaszárának kellene lennie, pattogtat, dubogtat, forog, hujjogat harsányan, miközben az ablakok kivilágosodnak, és rendre mindahányan elcsendesedünk.

 

Szemirámisz függőkertjei

(Változatok két hangra)

Reggel fölemlegetjük, hogy milyen jót nevettünk.

– Pedig nem szabad a sírást kikacagni – mondja anyám.

Az ő emlékezete: sebesültségi állapot. Összeszokott vele, mint a mennybéli bárány a farkassal. Fáj a feje, mióta meghűlt az istállólakásban. Az ő nevetése csak kényszerűség volt a felsült hatalom láttán. A levél, amelyet pozdorjatűz mellett segélykiáltásként irkapapírra vetett, nem múlik el benne. Saját halálán kívül mintha egy másik halott is a zsigereiben lakozna. Ezért mondja, hogy nem szabad a sírást kacagással vegyíteni. De többet nem időz a gondolatnál, hanem útnak ereszt apámmal, sétáljuk meg magunk a mezőn.

Engem a nyulak és a rókák csábítanak. Mint valami puskás kísértés, Gergely is beállít, és magyarázza, hogy ha kimegyünk a faluból, és a fűzfáknál balra kanyarodunk, majd elémegyünk a mart alatt az őszi szántásig, ahol északnyugati irányban két malac turkál, ott a közelben húsz méternyire fekszik egy nyúl a barázdában. Azt meg kell lőni.

– Ne beszélj bolondokat – mondja apám. – Még egy háznak a helyét sem lehet ilyen pontosan meghatározni, nemhogy a nyúlét, amely a mozgó állatok közé tartozik.

– Nem mozog – hunyorít Gergely.

– Meg van dögölve?

– Alszik.

– Honnan tudod?

– Láttam, amikor ott eljöttem.

Apám szinte felháborodva csóválja a fejét.

– Mibe fogadunk, sógor? – nyújtja Gergely a tenyerét, de apám elhárítja.

– Vadászmese.

De hiszi is, nem is, jön hát velünk, és ragyog a kék szeme, hogy micsoda felsülés lesz ennek a vége!

Veszem én is a puskámat, elindulunk hárman a jelzett irányba. Hogy a falu végén az utolsó házat is elhagyjuk, apám egy pillanatra megáll, megrebben a szemöldöke. Valóban ott a két malac a szántáson.

– Mit mondtam, sógor? – kacsint felém Gergely.

– Az még csak malac – legyint apám.

– Ott a nyúl is.

– No, beszéljünk csak semmiséget.

– Ne olyan haragosan, sógor, mert elszalasztjuk – suttogja Gergely.

Azt mondja: induljak el a marton, még fütyörészhetek is, de a fejem ne fordítsam jobbra, csak fél szemmel pásztázzam végig a szántást; ahol vékonyabb a hóréteg, kilátszanak a göröngyök, ott a nyúl.

Úgy teszek, ahogy mondja, de nem látok semmit.

– Nincs hozzászokva a szemed – magyarázza Gergely, s biztatja apámat is, hogy menjen végig a marton, és figyeljen jobbra.

– Bizonyisten, sógor!

A sógor nem hajlandó.

Rázza makacsul a fejét.

– Hallottam én már ilyen beszédet!

Azt akarja mondani ezzel – kiolvasom a szeméből –, hogy mesés martokkal eleget biztatták. Iratkozzék be a Magyar Népi Szövetségbe, hogy a gyűlésből kidobják; tisztasági versenyben meszelje ki a házát, hogy a káderes beleköltözzék; találjon fel búzaforgató gépet, hogy a sarokba hajítsák. Ugyanígy a nyúl is, amely nem nyúl, hanem kecsegtetés.

– Akkor menjen vissza az író úr – kacag rám Gergely, s abban a pillanatban, ahogy megáll és a puskát felemeli, a nyúl kiugrik a borozdából.

– Aztán meglövi a malacot, és fizethetünk – füstölög apám.

De csak eltátja a száját, mikor a nyúl valóban kiugrik, és a lövésre fel is hengeredik. Kerek szemmel nézi a sógort, nem bír magához térni.

– Ezt az egyet nem gondoltam volna.

Gergely diadalmasan csúsztatja a nyulat be a hátizsákba.

– Még tudok egyet. De az messzebb van egy kicsit. Át kell menni a hegyen, s miután elhagyjuk a csordakutat, a szakadékon túl a bokrok között, az akácfától balra…

Most már akármit mondhat: hitele van a szavának.

De apám is mutatni akar valamit. Fent a hegyoldalon, a szőlőkertek között.

– Tanulságosabb egy nyúlnál – mondja elszomorodva.

Gergely már tudja, mi jutott apámnak eszébe; elbúcsúzik tőlünk, hazaviszi a nyulat anyámnak. Látom az arcán: ha feljönne velünk a szőlőkertek közé, elrontaná a napját fölösleges emlékekkel.

– Nem kell arra járni, sógor – próbálja lebeszélni apámat is. – Halottnézőbe csak ha muszáj…

Apám ragaszkodik az elgondolásához.

Felbaktatunk a hegyélre. Alattunk a szétszórt falu, rendezetlen, görbe utcáival, kéménytelen házaival. A deszkás, cserepes háztetők minden szege-likán omlik a füst, és eltekereg a szellők irányába. Ezt a települést csak a nyár gyűjti egybe, s teremti meg a közelség látszatát – a meghittséget – eperfáinak, akácainak egymás felé nyújtózó lombozatával. A falu, téli meztelenségében, a hegyélről nézve éppoly sivár látvány, amilyennek apám tekintetét érzem most, különös levert állapotában.

Azt mondja, üljünk le valahová.

– Annak a cementkútnak a kávájára.

Leülünk, és szótlanul nézelődünk. Az oldalon parányi szőlőkertek sorakoznak. Amelyiknek a sarkában megtelepedtünk, háromszáz négyzetméternyi lehet, foghíjas karósorokkal. Aki erre jár, nehányat rendszerint kiszakít tűzrevalónak. Apám megszámolja a hiányzó karókat.

– Huszonhét – mondja magának, majd hozzáteszi: – Ezzel a kicsi szőlőkerttel készültem a hetvenedik születésnapomra. Emlékszel, amikor a munkát elkezdtük?

Emlékszem, de újra elmeséli.

– Mindig az volt a vágyam, hogy lenne egy kis szőlősöm. Akkorácska, mint a tenyerem. Nehány tő muskotály, rizling, leánka, amilyent Gergelynél láttam. Mondjuk: azért a nehány vedernyi háziborért, ünnepekre, névnapra, születésnapra. De nemcsak a borért. Hanem a gondért is, ami vele jár. Az ember leteszi a kalapácsot a műhelyben, kiköpi a szénport, benzinfüstöt a torkából, és azt mondja: reggel óta parancsolnak, küldözgetnek, kiosztanak, beosztanak, most én osztom be magam egy kis babramunkára. A nagyüzem a MIÉNK, a szőlőskert az ENYÉM. Ott mindent közösen hajtunk végre, mint a háborúban. Másként nem lehetséges. Itt, pihenésképpen, egymagam dirigálok saját magamnak. Én vagyok az igazgató, főmérnök, normator, csoportfelelős, raktárnok, könyvelő, anyagbeszerző, éjjeliőr, kapus, ellenőr és ellenőrzött. Én kérdezek, én válaszolok. Azt mondja anyád, hogy néha magamban beszélek. Baj ez? Nem lehetséges, hogy az ember mindig csak hallgasson. Elkészítettem a tervrajzot. A kert aljában három szilvafa, két körte meg egy dió. Kétoldalt kajszibarack, törpefajta, hogy ne vessen nagy árnyékot, ide föl pedig, ahol most ülünk, málnát telepítettem volna. Szeretem a diólevél illatát. Már csak azért is, mert a szúnyog nem szereti. Fölmész télen a padlásra; ott a dió, újságpapiroson elterítve. Ahhoz diótörőt lehet szerkeszteni. Mondjuk egy oroszlánnak a szája, szépen kifaragva. Az a legérdekesebb. A szilvaízet nemigen szeretem, a szilvapálinkát nem ihatom. De nagypénteken, amikor böjtölni kell, aszaltszilva leves puliszkával kitűnő eledel. Úgy éltük le az életünket, gyümölcsöt csak akkor ettünk, ha loptunk az uradalomból. Ma sem eszünk. Nincs. Amit a környéken államilag termelnek, selyempapírba csomagolva küldik, ahová küldeni kell. A tornácról sokszor elnézegettem ezt a gizgazos hegyoldalt, teheneket, juhokat legeltettünk itt már gyermekkoromban is. A két hold földet beadtuk a közösbe; nem alkalmas szőlőtermelésre. Más is kiállt a tornácra, nézte a hegyoldalt. Puszta volt, suvadásos, csupa tövis. Mi kellene ide? Rigolozás, telepítés, munka. A közös mellett egy kis háztáji elfoglaltság és csönd, mikor az ember magában beszélhet. Mit gondolsz, erre nincs szükség?

– Már hogyne volna!

 

(Ugyanakkor azonban még élnek a parasztságban a kapitalizmus maradványai, és ezek a parasztság elmaradt részénél magántulajdonosi törekvésekben, a közös munka elhanyagolásában, a közvagyon fosztogatásában stb. jelentkeznek. Ezek a kapitalista csökevények a parasztság tudatában hasonlíthatatlanul nagyobb mértékben vannak meg, mint a munkások tudatában. Ennek nemcsak az a magyarázata, hogy a parasztság szívósabban ragaszkodik a régi hagyományokhoz, hanem az is, hogy… erre a magyarázatra már nem emlékszem. Tény, hogy a parasztság régebbi kistulajdonos ideológiája szertefoszlott, azonban a maradványai, csökevényei még megmaradtak.

Egy régi szeminárium anyagából)

 

– 1954 táján kihirdették, hogy az Oldalt szétosztják azok között, akik szőlőt óhajtanak telepíteni. Azt kérdeztük: miért nem telepíti be a termelőszövetkezet? Nem fizetődik ki. Csupa omlás, suvadás, akácgyökér meg pala meg minden. De ha magánosok vállalkoznak, semmi kifogás, csinálják a maguk kontójára. A rajoni kiküldöttnek egyetlen feltétele volt: hogy ne támadjon belőle kizsákmányolás, kapitalizmus vagy valami másfajta csökevény. De hát csak néhány száz tőnyi telepítésről volt szó. Mondom anyádnak: miről tárgyaltunk a néptanácsnál. Belevágjunk-e? Beleöljük a sok pénzt, verejtéket, a hátralevő életünket, aztán majd jön egy újabb rendelkezés, az egészet elúsztatja. De én már nem nyughattam a szőlős miatt. Álmomban permeteztem, éreztem, hogy fáj a hátam a permetezőgép súlyától. Mikor fölébredtem, a régi hűléses fájás kínozott. Számításokat végeztem, bizonytalankodtam. Vajon nem fogok-e bűnös vállalkozásba? Már régóta, hogy levettek a kuláklistáról, de valamiért, amit sohasem követtem el, még mindig bűnösnek éreztem magam. Belénk sulykolták, hogy bűnösök vagyunk. Én ezt az érzést másként fogtam föl, mint F. bátyád, aki ugyancsak részese volt a favágó-motoros vállalkozásnak. Az újságcikkek hatására ő is bűnösnek érezte magát, de – talán éppen ezért – annál jobban lelkesedett. Én nehezebben viseltem el az eseményeket. Belém fagyott a lelkesedés. Úgy véltem, hogy a szőlőtelepítéssel segítek magamon. Végül elmúltak az aggodalmaim, hiszen a néptanács biztatott: valóban haszontalan az a föld, álljunk neki bátran. Emlékszel, levelet írtam, hogy küldenél kétezer lejt az induláshoz. Megkaptam, még egyszer köszönöm, gyönyörűen ment a munka. Szabadidőmben egymagam dolgoztam vagy rokoni segítséggel, Gergely bátyád irányításával. Ő már telepített szőlőt, ismeri a szakmát. Kár, hogy akkortájt nem látogattál haza. Úgy vetettük rá magunk a szakadékos földre, mint az aranyásók. Hol is voltak azok? Alaszkában. A rigolozás nehéz munka. Hatvan-nyolcvan centire kell a földet megforgatni, porhanyítani, a felszínre kerülő köveket összegyűjteni, elhordani. Tél elején ástunk hetekig, szaggattuk puszta kézzel is a gyökereket, döngöltük az ösvényt. Szép a szőlős, de ha nincs benne ösvény, nem figyelheted közelről a termést. Engem az aranyér kínozott; meg kellett volna operáltatnom magam, de attól féltem, hogy meghalok. Szenvedtem inkább. Hajnalban, esténkint forró vízben üldögéltem, évekig egy csupor aludttejet reggeliztem, mégis sok vérem elcsurgott. Olyan könnyűnek éreztem magam, mint gyermekkoromban. Anyád is megsoványodott. Túl sokat nyargalt egész nap a ház körül. Megduzzadtak a lábán a visszerek, a fejét görcs kínozta, de mikor a szőlősről beszélgettünk, megfeledkeztünk a bajokról. Még tán a halálról is. Gergely elmagyarázta, milyen oltványt szerezzek a telepítéshez. Nemcsak borszőlőt, hanem csemegefajtát is: Csabagyöngyét, muskotályt, rizlinget, leánykát. Mindenből egy keveset, változatosan. Képzeld: augusztusban ott hűsölsz a kaliba előtt, meglátogat valaki, és mikor elmegy, azt mondod: „vigyél egy kis szőlőt a gyerekeknek.” Fogod a metszőollót, válogatsz az érett gerezdek között. Egy kis muskotályt, egy kis Csabagyöngyét… Tulajdonképpen bort sem szabad innom, azért persze megkóstolom. Nem is ez a fontos. Hanem hát minden héten jön a vasárnap, ez is, amaz is beüti magát, no, mi újság, hogy vagytok, foglalj helyet, sógor, koma, testvér vagy akármi, kóstold meg a borom, az édesebbet, a savanykásabbat, melyiket szereted. Megüti a lábát, sír a gyerek, no ne bőgj, kapsz egy almát! Vagy utazik valaki, s megkérdi: mit üzenek a rokonoknak Vásárhelyre, Bukarestbe, Alvincre, Felvincre. Becsomagolsz egy üveg bort újságpapirosba: „Ezt üzenem a fiamnak!” Jön a karácsony, újév kántálókkal, köszöntőkkel. Milyen más a fogadtatás, amikor hallod, hogy ne pityeregj gazda, tégy bort az asztalra! Felaggatod az almát a fenyőfára, s az unoka megeszi. Vagy névnapod van, születésnapod; eszébe jut a cigánynak, hogy elmuzsikáljon valamit az ajtód előtt. Hányszor kellett ezért megszégyenülnünk! Bemenekültem az első szobába, anyád kiszólt, jaj, köszönjük szépen, nincs itthon az uram! Pedig ha otthon lennék, bizonyára örvendeznék a muzsikának. Ha másként alakul az életünk, a cigány egy pohár bort kaphatott volna! A nótát el sem húzta végig, hanem a közepe táján, két nyirettyűrántással befejezte. Lesújtó véleménye lehetett rólunk, amikor fejcsóválva és kurta legyintésekkel távozott. Ezek a mozdulatok az én helyzetemre vonatkoznak. Meglapul ilyenkor az ember. Mintha saját temetését nézné, olyan különös érzése támad. Meg máskor is a sok hiány miatt. Ezért kezdtünk el anyáddal a szőlő miatt lelkesedni. Öcséd a közösben dolgozott. Zéró egész huszonöt liter bor jutott egy munkanap-egységre. Két hónapi tevékenység után, osztáskor hazaállított vagy másfél literrel. Gondoltuk, míg oda fejlődik a kollektíva, hogy olyan legyen, mint az újságokban, összekaparjuk a magunkét. A sajátunkat, már így mondva.

 

(De ezek az ellentmondások a nagyüzemi gazdálkodásban, ha a vezetés nem bolsevik módon történik, az egyéni gazdálkodás mértéktelen felduzzadásához vezetnek a társadalmi gazdálkodás hátrányára, és a gazdálkodás alapja általában újra az egyéni gazdálkodás lesz. Ilyen esetben a mezőgazdasági nagyüzem meglazul, szocialista tartalma kezd eltűnni, és végeredményben csak fedezék a magántulajdonos és harácsoló elemek számára, melyek a szocialista formát spekuláció és egyéni nyerészkedés céljaira használják fel.

Egy régi szeminárium anyagából)

 

– Én ezt valahogy úgy gondoltam el, amiként a mozdonyvezető is elhelyez egy kis játékmozdonyt a poharas szekrénybe. Ez az ő háztáji mozdonya. Mert hiszen a pince akkora, mint egy gyóntatófülke; abban egy harmincvedres hordó, két zsák krumpli, egy kis murok, karalábé s ennyi! De micsoda jó érzés az, ha van miért lebaktatni egy ilyen semmi pincébe is! Szüret után zajosan forrik a must, a hordón ég a gyertya, jelzi, hogy be lehet menni. Ha kialszik, baj van. A szénsav életveszélyes. Így mesélték a pincemesterek.

– Ahol igazi pince van és akkora hordók, hogy létrával kell rájuk fölmászni.

– Nem baj. Utánozzuk az életveszélyt is. Meg az újfajta borkezelést. Egy szász mérnök elmagyarázta nekem a zárt erjesztés módszerét, kotyogóval. Ilyenformán a szénsav-gáz vízen keresztül távozik. Bugyborékolva, hát az is érdekes! Én a magam fejétől minden szükségeset összetákoltam. Kis házi sajtolót meg másféle szerszámot. Heteken át reszeltem, kopácsoltam. Egy ösvényt láttam magam előtt, amit a hóban lapátolok majd a pincelejáratig. A rigolozással, oltványbeszerzéssel elment a kétezer lej. Kinek pénz, kinek nem pénz. Nekem sok volt; abból az egész család felruházkodott volna. Megvontuk magunktól, olyan szépnek ígérkezett az új vállalkozás.

 

(Vállalkozás? Helyesen jegyezte meg K. elvtárs, a parasztság kiváló ismerője, hogy a parasztság lelkivilága évezredek alatt formálódott ki. Ezért egyesek azt jósolgatják, hogy a kollektivizmus eszméje menthetetlenül megtörik a paraszt „antikollektivista koponyáján”. Ez természetesen hibás felfogás. Kétségtelen azonban, hogy a parasztnak kettős lelkülete van, úgymint: egyik a dolgozó lelkülete, másik a tulajdonos lelkülete. Tulajdonosi lelkülete a parasztot kiskapitalista vállalkozásokra serkenti. Ezért semmilyen körülmények között sem lehet arra számítani, hogy a parasztság egymaga fejlessze ki magában a szocialista tudatot. Az idealizmusban megrekedt utópista szocialistáktól eltérően a parasztság lelkivilágának átformálását szilárd materialista alapokra kell helyezni, figyelembe véve annak sajátosságait.

Sorok egy újságcikkből, 1949)

 

– Eljött az oltványok ültetésének ideje, tudvalevőleg a tavasz. Ősszel is ültetnek, de mifelénk ritkábban. A tavasz iránt nagyobb az ember bizalma. A tél, mikor elmegy, halottakat visz magával és oltványokat, amelyek nem fogantak meg. Felállítottam a jelzőkarókat, harminc-negyven centiméteres gödröket ástunk. A szőlő ültetése bonyolultabb művelet, mint a pityókavetés. Gergely nélkül nemigen boldogultunk. Érdekes, hogy már Noé is ismerte a szőlőt, mégis oly kevesen tudják, miként kell egy oltványt elültetni. Legalábbis ahhoz képest, hogy hányan tudnak például biciklizni, kártyázni, nagyon csekély a hozzáértők száma. Indulj el a faluban egy szőlőoltvánnyal: no, melyik a talpgyökér, szívógyökér, a vesszőt hány rügyre kell visszavágni? Minden huszadik ember ha tudja. Az újdonságokkal is így vagyunk. Látjuk, hogy a műtrágyát papírzsákban hozzák és fehér, de nem tudjuk, miből áll. Csak a mérnök tudja megmondani. S ne hazudjak, van még egy ember, úgy hallottam, az is tudja. A negyvenes években, valahányszor tanfolyamra kértek parasztot, őt bízta meg a tanács, hogy képviseljen bennünket. Mások húzódoztak, idegenkedtek, nem hagyhatták el a családjukat, vagy nem sikerült a doszárjuk; becsúszott valami kifogás, a rajon visszavetette: „Adjatok jobbat!” Ez a D. D. volt a legjobb. Elkészítették az önéletrajzát, a véleményezéseket, karakterizálást nyolc vagy tíz példányban, s mindig készen állt a menetelre. Így a tanácsnak is könnyebb volt; másnak a papírjaival nem kell bíbelődni. D. D. is rájött, hogy a tanfolyamra járás jó megélhetési lehetőség. Az esztendőnek egyharmadát, néha felét Ludason, Kolozsváron vagy Szamosújváron töltötte. Részt vett politikai tanfolyamon, propaganda-előkészítőkön, sajtólevelező tanfolyamon meg mindenfélén: tyúkászat, szőlészet, egészségügy, állattenyésztés, disznóhizlalás, brigádos-kiképzés, tűzoltótanfolyam. Tévedésből a Demokrata Nők Szövetségének szabászati tanfolyamára is elküldték, az asszonyok aztán visszazavarták.

– S hasznát vették a tudományának?

– Ezt az egyet nem mondhatnám.

– A falu élére kellett volna állítani.

– Nem lehetett.

– Miért?

– Mert szombatos. Egy idő után, hogy nem küldték semerre, nem volt meg a jó kosztja, felcsapott szombatosnak. Ez egy olyan sporolós vallás, tudod, nem szabad húst enni, bort inni, és egyáltalán nincs megengedve semmiféle randalírozás.

– Engem nem küldtek soha semmiféle tanfolyamra. Egyszer megígérték, mikor még kuláklistán voltam, de az börtön volt, azt nevezték akkor tanfolyamnak. Öreg fejjel tanultam meg a szőlőültetést. Az első három esztendőben termést nem várhattunk. Az csak munka volt, fáradság, fejtörés, reménykedés. Egyszer szárazság volt, mint a harang, úgy szólt a kapa, másszor a negyvennapos esőzésben négykézláb sem bírtunk a dombra felmászni. De az oltványok nagy része megfogant, rügyet vetett, levelet hajtott. A gyenge hajtásokat az első nyáron karóhoz kellett kötözni. Gyönyörűséges munka volt, bár a karóim görbék, bogosak, vékonyak, szuvasak voltak, amilyet mifelénk elő lehet állítani. Mint egy nyomorékhadsereg. Néztem is én a karókat! A napot néztem: mikor esik, mikor süt, jön-e ragya, jön-e jég. A levelek bolyhos hátát figyeltem, és ha valami gyanús volt, szaladtam Gergelyhez: mit csinálunk? Permetlékavarás, permetezés, újra kapálás, permetezés, ősszel a fedés, aztán újra kitakarás, visszametszés, karózás, kötögetés kákával – pipiriggel –, spárgával, harisnyakötővel, merthogy rafiát nem lehetett kapni, nem lehet mai napig sem. Rézgálicot sem. Rézgálicért annyit nyargaltam, hogy azzal a fáradsággal még egy annyi szőlőt lehetett volna telepíteni. A harmadik esztendőben háromszoros volt a munka, igaz, a reménység is. Mondogattam anyádnak: készítse a kamarát, edényeket a szüreteléshez – jövőre. Küszöbön a termés esztendeje, s még egy kis munka: három-négyszeri kapálás, zöldmunka, permetezés, trágyázás, a meddő hajtások eltávolítása, egy kis hónaljazás, csonkázás, Isten segedelme, s minden megtérül. Imádkoztunk, csak ne jönnének a kártevők, cserebogarak, kendermagbogár, vincellérbogár, szőlőmoly, szivarbogár, filoxéra, peronoszpóra, firkáló bogár, lisztharmat, gyökérpenész, mi minden, amiről könyvben olvastam. Gyúrtuk a permetezést, húztuk a kapát, babráltuk, formáltuk a vállalkozást minden oldalról, és ha éjszakánként fölébredtem, számigáltam, kit hívok meg a szüretre. Ne gondold, hogy csak a szalonnázás, poharazás miatt.

– Hanem?

– Isten tudja. Nem tudom, mi történik velünk. Mintha gránát csapott volna közénk. Egy gránát, amely nem robbant fel, nem vitte el senkinek a fejét, hanem csak a ragaszkodást a szülőfaluhoz. Ez is egy fajta csonkaság; láthatatlan féllábúság. Vagy öreg lennék már, és rosszul ítélem meg a dolgokat? Tény, hogy nagyrészt mi maradtunk helyben, öregebb tüzérek. Az én korombeliek közül csak az hiányzik, akit elvitt a halál. Ezt ugye, nem lehet önkéntes távozásnak tekinteni. Igaz, hogy a többiét sem minden esetben. Ha nem tévedek, a sort Sári nénéd, anyád legidősebb testvére nyitotta meg, az első világháború végén. Budapestre ment szolgálni. Az itthon maradott testvérek közül heten vagy nyolcan Bukarestben kerestek munkát. De nehány esztendő múltán visszajöttek, megházasodtak, férjhez mentek, letelepedtek. Megtelt a házuk gyermekkel. Akkor megtelt az iskola is, a templom is meg az Orbán Pista csűrje táncolókkal. Az öregasszonyok vasárnaponként a sánc martján ültek, gyönyörködtek a táncosokban. Volt kit nézzenek. Akkortájt nem tartottunk gyűléseket; temetésen, a templomban és a táncban lehetett a népet számba venni. Az utánpótlást pedig, a gyerekeket, kinn a réteken, ott szoktak nagy csapatokban labdázni, játszani. Hátulsó pár előre, adsz-e király katonát, ilyesmit. Évenként megrendeztük a házas emberek bálját. Akkor én is táncoltam anyáddal. Fonó is volt, kukoricahántás, gyapjútépés meg mindenféle összejövetel. Zsúfolásig telt az iskola terme, mikor azt a verset szavaltad, milyen tyúk is? Igen, anyám tyúkja, nem jut eszembe, ki írta. Meg azt, hogy hadnagy uram, hadnagy uram, mi bajod van, édes fiam? Vacsora után, mikor anyád mosogatni kezdett, mindig jött valaki a házunkhoz. Iuon bátyád – a szomszéd – nagyapádhoz, az asszonyok a guzsallyal anyádhoz, a gépészkollégák hozzám. Elbeszélgettünk mindenféléről. Ha bor is volt, jó volt. Máskor a főtt kukorica. Volt mit mesélni: mindahányan Kolumbusz Kristófok voltunk. Egyik megjárta Galíciát, a másik Szibériát, a harmadik az olasz frontot. Te csak tátottad a szádat a csodálkozástól. Volt egy öreg, akiről nagyapád mesélte, hogy Jeruzsálembe is elvetődött, de aztán meghalt, és már nem tudtunk beszélgetni. Pedig érdekes lett volna, mert úgy gondoltuk, hogy Jeruzsálem nem létezik, csak a bibliában. Mikor ilyen szépen összemelegedtünk, jött a háború, széjjelvert közöttünk. A háború után kiéleződött az osztályharc. Aki kuláknak minősült, és annyira megkopasztották, hogy nem maradt betevő falatja, fogta magát és elpucolt. Bányába, gyárba, munkatelepre, hova lehetett, s a házába beköltözött a denevér. De kisebb sérülésekkel is eltávoztak. Gy. Gy. bátyádnak például az volt a bánata, hogy a gyümölcsöskertjének felét bekebelezték a közösbe. Tíz esztendei munkája volt benne. Földhöz vágta a kalapját; na, én itt nem maradok! A hatóság széjjelverte a vasárnapi táncot. Ha a gabonabeszolgáltatásnál valamilyen lemaradás mutatkozott, vagy más mulasztás történt a falu részéről, mi legyen a legenyhébb büntetés? Nem engedélyezték a táncot. A fiatalok élenjáró falvak után érdeklődtek, hogy oda mehessenek bálozni. Persze, vitte őket a város felé a felemelkedés is. Az ingyenes iskoláztatás. Szakmát tanultak; sofőrök, agronómusok, technikusok lettek, elvándoroltak. Gergely bátyádnak hat vagy hét gyereke közül ketten maradtak itthon. Bukarestből, Besztercéről, Hátszegről, Petrozsényból hoz levelet a postás. Egy-egy sikerültebb istentisztelet alkalmával, újévkor látjuk egymást kézfogásközelben. Ezért csak négyosztályos a magyar iskola. Ha szóba kerül, hogy el kellene szavalni az Anyám tyúkját, a kultúrotthonban ott látod a gyerek anyját, esetleg az apját, még egy-két rokonát; a többi zajong, állandóan közbe kell szólni, figyeljünk, emberek! Elgondoltam, tavaly világításkor a temetőben… Legalább százötvenen voltak ott a szilvafák között. Református, katolikus, szombatos, párttag, pártonkívüli meg mindenféle népség.

A halottak gyűjtöttek össze bennünket. Elmondhatom: jól éreztük magunkat, hogy olyan sokan voltunk, együvé tartozók. Emlékszel, bort is kóstoltunk nagyapád emlékére. Mikor Feri eléhúzta a literes üveget a zsebéből, a szőlőskert jutott eszembe. Azóta, hogy az eszemet tudom: milliomodszor. Meggyújtottuk a gyertyákat, s az ország minden részéből hazatérteket egy-egy sírhant választotta csak el egymástól. Évekre tervezett utazásokat pótolhattunk be. A temető északi sarkában a besztercei rokonok, a kripta mellett a vásárhelyiek, csak nehány fejfát kellett megkerülni a végcélig. Szélcsend volt, ott lehetett volna az egész társaságot meglepni az Anyám tyúkjával, írta Petőfi Sándor, ládd, eszembe jutott. De hát ezt csak képletesen mondom. Anyádnak valamelyik este kihullott a könnye, hogy ketten ültünk, két öreg az asztalnál. Régen heten voltunk. Meg a rétre is hiába nézünk ki: nem labdáznak a gyerekek.

 

(Ami pedig a parasztság nevelését illeti, elvtársak, meg kell mondanunk, hogy mélyen élnek még falun a patriarkális életérzés maradványai. Ezt a legjobban Arany János fejezte ki Családi kör című versében. A költemény maga is kifejezője a kistermelési viszonyokra alapozott kistulajdonosi szemléletnek. Udvaron fehérlik szőre egy tehénnek, satöbbi. Mit szóljon ehhez a falusi proletár, aki nem rendelkezik állatállománnyal? A jobboldali elhajlással kapcsolatos sajtóközlemények arra is rámutattak, hogy a „gazda” kifejezés, amit maguk az elhajlók dobtak be a köztudatba, elmossa az osztálykülönbségeket, nem alkalmas a valóság kifejezésére. Felhívom a Népi Alkotások Házának figyelmét arra, hogy amennyiben ezt a verset a falura küldött műsorajánlásokban meghagyja, és nem helyettesíti kombattívabb alkotással, abban az esetben magyarázza meg a kultúrotthonok igazgatóinak, hogy itt valójában miről van szó: egy avult szemléletről. Természetes, hogy ki-ki nyugalomba, meg közbe-közbe csupán a macska dorombol, és átveszi a tücsök csöndes birodalmát… mindez egy letűnt korszak idillikus irodalmi kifejeződése. Ugyanúgy a kukoricafosztás – az egyéni tulajdon alapján –, valamint más szokások, melyeknek jelentős részét a klerikális reakció táplálja. Világítás, halottak napja, határkerülés, karácsonyi kántálások, ésatöbbi. Ezek az állítólagos családias érzelmű megnyilatkozások lefegyverzik a parasztságot, fékezik az új harcát a régivel szemben.

Egy tanfelügyelő felszólalásából, 1952)

 

Néhány tő szőlő s egy barackfa képes összegyűjteni bennünket. Még tán a szándékainkban is. Képzeld, hogy elment a hó és elvirágzott a szőlő. Minden tő megrakva fürtökkel, a munka kész, a friss kapálás után a föld gereblyével szépen elsimítva, a madár nyoma is meglátszik rajta. Az édes szőlőre rájárnak a szarkák, mátyásmadarak. Kereplővel, karbid-puskával riasztod őket. Ülsz a kaliba előtt, nagyokat pukkantasz, és úgy érzed, semmi bajod a világgal. Amit adott, annyit adott; azzal békén hagy, tudod, hányadán állsz vele. A nyugalomhoz az kell: tudja az ember, hányadán áll a világgal. A harmadik esztendőben, mikor minden jel gyönyörű termést ígért, elmentem a tanácselnökhöz, megkérdeztem: uram, hányadán állunk? A földet megforgattuk, betelepítettük, a pénzünket, a napjainkat beleöltük: mi lesz a beszolgáltatás? Még nem tudja, de legyünk nyugodtak. Azok voltunk. Gyönyörű innen a kilátás. Az autókat szeretem nézni lent az országúton. Mikor a faluban elbágyaszt a kánikula, itt fúj a szél, a kalibában jó dinnyeillat van. Az nemcsak a darazsat vonzza, hanem a rokont is. No, ne siess – mondom –, együnk meg egy cukordinnyét, egy fürt szőlőt. Bizony, sógor, szépen van ez rendben tartva! Minden beszélgetéskor az az érzésünk, hogy elvesztünk és újra megkerültünk. Itt ülnek testvérek, apatársak, unokák, szomszédok. Az unokák vajon merre sodródnak el? Nagyobb szőlőskertekbe, ahol a kapun felírják: idegeneknek tilos a belépés. Itt nincs tábla. A belépés éppen hogy szükséges. Az a fajta alkalom, amely gyakorta hiányzik az életünkből. Nem tudom, minek lehetne nevezni. Különös érzés, aminek nem tudom a nevét. Valami olyasféle, hogy másként vagyunk, mint ahogy vagyunk. Az állami gazdaságban összeszámol bennünket a mérnök, az ő fejében van a tudomány, mert ott kell lennie, s azt mondja: emberek, ezt és ezt csináljátok. Itt magam számlálok; két embert könnyű összeszámlálni. Mondjuk, én rázom a szilvát, anyád fölszedi a kötényébe. A metszőolló estére is nálam marad a zsebemben. Én vagyok a saját raktárnokom. Úgy ismerem a szőlőkaróimat is, mint – mondják – Napóleon ismerte a katonáit. Megmondom hunyt szemmel: egyik bogos, a harmadik sorban a negyedik görbe, s a szőlőtövekről is tudom: melyik nagylelkű, melyik fösvény vagy éppen beteges. Személyes kapcsolat létezik közöttünk. Hasonlóképpen a gyümölcsfákkal is. Az ág hegyén annyi alma van, ahányat meghagytam. Ezt megeszi a kisebbik fiam, azt a nagyobbik vagy a feketerigó. Kibandukol az ember a hegyre, keresi a feketerigóját. Nem sajnálom senkitől azt a rigót, ha teszem azt hetvenen nézzük, mikor a közösben répát egyelünk. De énnekem ne mondja senki, hogy nem kell azt a rigót egyedül is nézni. Miért ment fel Mózes magányosan a Sion hegyére? Hát Jézus miért bolyongott negyven napig a pusztában?

– Hogy megkísértessék.

– A kísértés a gondolkodás. A gondolkodásból születnek a felhívások. Bennünket felhívtak arra, hogy vegyük munkába saját kontónkra ezt a hegyoldalt.

 

(Azt se felejtsük el, elvtársak, hogy országunk rendkívül kedvező adottságokkal rendelkezik gyümölcs- és szőlőtermesztéshez. Sok olyan domb van nálunk, amelyeken csak fű és bogáncs nő… De mindezek a területek alkalmasak szőlő- és gyümölcsfa-telepítésre. Műveljük meg őket, hadd borítsák ezeket a földeket az alma- és körtefák, barack- és meggyfák virágkoronái, mézédes szőlőt termő tőkék. Örömöt szerzünk így az egész lakosságnak, illatos és ízletes gyümölcs kerül az asztalokra, ami az egészség forrása és az ország egyik nagy gazdagsága.

Felhívás, 1961)

 

– Az én válaszom készen volt. Még csak kerítést kellett húznom köréje. Nem volt módom reá, nagyon sokba került volna. No, még egy esztendő, mondtam anyádnak. Úgy feküdtünk le, mint a gyermek: még háromszázhatvan nap és jön az angyal.

– A szárnya megrakva szőlővel.

– A szárnya? Így is mondhatjuk. Ha még emlékszel, levelet írtam neked. Készüljetek föl idejében, úgy rendezzétek az utazásaitokat, hogy a szüretről le ne maradjatok. Hozzátok a gyerekeket is, az érkezés napját jelezzétek idejében, hogy várjunk a falu végén. S lehetőleg ne várjunk hiába; ne mondjátok, hogy Perzsiába kell menni, meg isten tudja merre. Jóska öcséd másnap már kiment az autóbuszmegállóhoz. Éjféltájt került haza. Te hol jártál? A falu végén. Kire vártál? András, Pista, Gergely, Rubi, Gyurka, Árpi, Jolán, Marika, Ilona, hát nem jönnek? Egy év múlva, te gyermek, édesjóistenem! Anyád úgy kacagott, már-már sírás lett a vége. Kiálltam a tornácra; onnan ide látsz a hegyoldalra. Szépen virítottak az új kertek. A szomszédaim is jó munkát végeztek. Némelyek kezdtek irigykedni reánk. A tanácselnöknél dohogtak: ők is vállalkoztak volna, ha előre látják az eredményt. Az effajta gondolkodással természetesen nem lehet sokra menni. Legföljebb zúgolódni: ha nincs nekem, ne legyen másnak sem! Nem tudom, honnan indult a szél. Hallottam, kezdik tárgyalni a vezetőségben, hogy hibás vonalra tértek, nem kellett volna a szőlőtelepítést megengedni. Mi dolgoztunk, és ők tértek ezáltal helytelen vonalra. Egy napon kiszállt valaki a rajoni szervektől, megmosta a fejét az egész társaságnak. Elhatározták, hogy valóban tévedtek, mi pedig önkéntesen fel kell ajánljuk a közösnek.

Kérdeztem az elnököt, a tanácstitkárt, a párttitkárt: miért csináljátok ezt velünk? Miért kellett bennünket beugrasztani, adósságba verni, kecsegtetni? Hát, ők nem tehetnek róla. Ki tehet? A rajon. Személy szerint kicsodák? Nem lehet azt tudni, ez olyan gazdátlan gondolat. Néha lábra kelnek a gazdátlan vétkek. Azt sajnálom csak, hogy a munkánk megsemmisült. Az egész telepítést ki akarják dobni, hogy a tábla egységes legyen. Újabb négy esztendőt kell várni termésre. Végeredményben, ha már így alakult, még annak is örültem volna, ha azt mondhatom a három falunak: itt van ez a zsebkendőnyi szőlőskert, a termés kitűnő, együk meg közösen. Így sem sikerült.

 

(Az „enyém” és a „miénk” fogalmának éles összeütközését ragyogóan szemléltette K. elvtárs egyik legutóbbi értekezletünkön. Ugyanis ezt mondotta: egy alkalommal beszélgettem az egyik brigádvezetővel, akihez a lóistálló tartozott. Megkérdeztem: „Mondd csak, hol jobb, az egyéni gazdaságban vagy itt? Hiszen a munkaegységed után szépen keresel!” Erre így válaszolt: „Hát persze, most jobb. Erről nem is lehet vitatkozni. Régen azért valahogyan mégis csak a magam gazdája voltam. Most pedig nem vagyok az.” Ekkor az egyik öreg paraszt heves szemrehányást tett neki: „Miféle gazda voltál te azelőtt! Volt egy girhes lovad, és már azt hitted, hogy módos gazda vagy. Most pedig brigádvezető vagy, akinek húsz lova van. Most nem olyan gazda vagy, akinek vagyona egy girhes gebe; most nagyobb gazda vagy: a közös lóállomány gazdája”. Ilyen és ehhez hasonló frappáns válaszokat kapnak azok, akikben még nem halt el a régi, individualista lelkialkat.

Idézet egy idézetből, 1951)

 

– Hazamegyünk?

– Menjünk.

Ügyesen egyensúlyozva, csúszkálva ereszkedünk le a hegyoldalon. Az ösvényen, a szőlőtövek között. Be kell vágnunk a sarkunkat a hóba, hogy el ne hasaljunk. Apám egy-egy pillantást vet oldalra s vissza is az élre, ahová a csőszkunyhóját tervezte. Még nem fogyott ki a mondandójából, de ami hátramaradt, csak fejcsóválással és cöccögéssel közli. Igaza volt Gergelynek, mikor azt ajánlotta, hogy másfelé bódorogjunk inkább. A vidám nyúlászat után lehangolódott. Vitorla természete van apámnak: összehuttyan, ha nem fúj a szél. Mondhatnám neki, hogy a szelek sokirányúak, a célok is változatosak, de fölösleges őt most vigasztalni.

– Elég hamar lecsúsztunk – mondja derűsen az aljban. – El is hasalhattunk volna.

Én: Az ilyesmi könnyen megesik.

Ő: Ha nem vigyáz az ember.

Én: Ezután már mind jobban kell vigyázni.

Ő: Úgy ahogy telik az idő.

Én: Hát az a kutya vajon miért sántult le?

Ő: Valamivel farba vághatták.

Én: Az első lábára sántít.

Ő: Mindegy az neki. A kutyát nem szabad verni.

Én: Biztosan harapós.

Ő: Attól lesz harapós, ha verik.

Én: Mégis azt mondják: az a jó kutya, amelyik harap.

Ő: Az az elrontott kutya.

Én: Apám is megregcumozta a múltkoriban a kutyát.

Ő: De mivel? A sapkámmal. (Nevet.)

Én: Bennünket is csak a sapkájával porozott, mikor nem akartuk az udvart felseperni.

Ő (újra nevet): Az volt kéznél. A sapka.

Én: Bár mindenkinek keze ügyében csak egy sapka volna.

Ő: Így is lehetne mondani. (Hazaérkeztünk.)

Anyám egy öl fával az udvar közepén áll, és figyeli a baktatásunkat egymás nyomában. Amikor így megáll mozdulatlanul, és a tekintetét elibénk küldi az ösvényre, tudom, hogy integet, bár a karját sohasem mozdítja.

 

Fecskemadár, mikor lesz nyár?

Anyám röpke levele szólít újra haza.

 

„Drága gyermekem, elértem aszt az időt hogy kigyúlat a vilany a házunkba és nagyon szép és jo nem vakoskodunk a petroleum lámpa melet O mennyit vakoskodtak szegény gyermekeim a mikor tanultak szegények most látom mit ér a vilany és várunk Vaszilika bácsid meghalt a szomszédba vasárnap temetik gyere csokol Anyád”

 

Este érkezem, villanygyújtáskor.

Az újfajta, szemet-hunyorogtató fényben ünnepi orcával pislog az egész otthoni társaság. Az országos villamosítási tervnek a szülői házban és ház körül észlelhető parányi része ilyenformán vehető számba: öt vagy hat körte ég az utcán az oszlopok tetején s világít együtt a hóval. Egy hatvanas körte ég a tornácon, fénykörébe gyűjtve a kutyaólt, az istállót, tyúkketrecet, nyári asztalt, favágó csutakot. Az első házban a petróleumlámpa régi fehér burája alatt, a konyhában a mennyezetről fityegő dróton izzik egy-egy negyvenes égő.

Rádiót hoztam ajándékképpen. A konyhaszekrény tetején zenél, beszél, híreket mond, és átveszi zajongásával az uralmat, vége a csöndes emlékezésnek, a világháborús történeteknek, a tartalmas, hosszú hallgatásoknak. Látom, hogy ég a tűz, de a beatzenétől nem hallom a lángok dúdolását; látom a fásládában a macskát, de nem hallom a dorombolását. Mindez természetesen oktalan nosztalgia; talán csak engem környékez a gyermekkor fészekmelegéből. Anyámat szemmel láthatólag a jelen foglalkoztatja; nem bír betelni a villamos teafőzőszerkezet csodálatával. Az elmés drótot a nyelénél fogva bele kell tartani a vízbe, s pillanatok múlva buzogás támad, és nem kell forgácsért szaladgálni.

– Fiam, ez tiszta csoda! – kacag rám, s még mindig nem meri a lábast megközelíteni.

Az ajtót is kinyitja, hogy fussunk, ha robban és villámlik valami. Apám antennát szerel, az ablakpárkányra likat fúr, drótokat egyenget, sugárzik a friss tervektől. Újra dagadozik a vitorlája.

Nézem: mintha öregebb lenne a kegyetlen fényben. Megszaporodtak a ráncai. Az enyémek is bizonyára. Hogy kimásztunk a régi lámpa homályából és csendjéből, mintha váratlan kiszolgáltatottságba estünk volna; ezek az új égők a bordáinkat is átvilágítják.

A belső házban alszom. Rózsika, a román tanítónő, míg itthon tartózkodom, átköltözött a szomszédba. Ezen a napon még együtt égetem a két lámpát: a villanyosat és a petróleumost. A kajla kalapú az éjjeliszekrényen szomorkodik, és időnként megrebben. Meleget fú az arcomba, s a fiatal láng velem együtt öregszik és álmosodik el egy könyv lapjai fölött.

Mintha élőbb lenne a másiknál, amely rideg és egyenletesen diadalmas.

Hajnalban mocorgást, suttogást hallok a másik szobából. Elhúzom a függönyt, s a kék derengésben apámat, anyámat látom, az ágy szélén ülve. Nézelődnek. Elsőnek valószínűleg az ablakon behulló telet veszik tudomásul, azután a teendőt, miszerint a villanyt föl kell kattintani. Apám kikászálódik a pokróc alól, hármat lépik az ajtóig, s rövid habozás után elcsavarja a kapcsolót. A szinte megzendülő villanyégőre pillantva lehajtja hirtelen a fejét, és arcát a tenyerébe rejti. Azután visszatelepszik az ágyba anyám mellé. Úgy ülnek ketten kissé előregörnyedve, arcukat a tenyerük mögé menekítve.

– Nyissad fokozatosan – mondja apám. – Először csak úgy nézz fel, az ujjaid között.

– Még mindig csillagokat látok – mondja anyám.

– Hunyd le a szemed.

– Ha lehunyom is csillagokat látok.

– Az nem baj. Csak lásson valamit az ember. Fordulj az ablak felé.

Elfordulnak mindketten az ablak felé, amely a külső és belső fényeket egyezteti. Úgy ülnek darabig, majd mintegy vezényszóra, felvetik a fejüket, kinyitják a szemük és csodálkoznak, mintha tévedésből kerültek volna egymás mellé.

Fényességhez szokott szememmel – melyhez csupán a szívem nem igazodott sohasem – kilépek hirtelen az ajtón, s kérdem:

– Hogy sikerült a felkelés?

– Úgy, hogy szoktatjuk magunk, fiam – mondja anyám rövid kacagással, és bekapcsolja a rádiót.

– Né te, magyarul beszél! – áll meg apám az ajtóban, s visszaül, hogy meghallgassa a mezőgazdasági tanácsadót. – Honnan mondják ezt, te fiam?

– Hát a stúdióból.

– Érdekes lehet. A pillangókról beszél.

– Nem. A pillangós növényekről.

– Halljunk oda! S miért?

– Mert ez most kimondottan nekünk szól – mondom. – Falusiaknak.

– Ébresztőféle! – csillan föl apám szeme, hogy megtalálta a helyes kifejezést, majd hozzáteszi: – A katonaságnál trombitával ugrasztottak ki az ágyból. Ezek a pillangós növényekkel. Hát szavalat lesz-e? Az Anyám tyúkja vagy valami…

– Még korán van – mondom. – A művészek ilyenkor alusznak.

– Azonkívül éhomra nem is szavalhatnak – teszi hozzá anyám nagy megértéssel.

A pillangós növények után termelési hírek következnek. Egy bronzos hangú bemondó, mély-megrendülten, ahogyan a haláleseteket és a világháborúkat szokás bejelenteni, közli velünk, hogy a madarasiak felrakták a hófogókat, és áttértek a téli szatyorfonásra.

– Ezt is megtudtuk! – mondja apám, aludttejet kanalazva.

Azután kilép, megköti a kutyát, s mire visszakerül, vége a műsornak. A bronzos hang figyelmünkbe ajánlja, hogy későbben egy-egy félórára újra jelentkeznek; délben, estefelé, de legbiztosabban holnap ilyenkor. Apám ceruzát keres, hogy följegyezze az időpontokat az újság szélére. Tizenhárom óra, tizenhét óra. Majd hozzám fordul egy hirtelen támadt lelkes elgondolásával:

– Ezt a sok félórás flancsikát össze kéne ragasztani. Ezek úgy tesznek, mint Róza nénéd mondja: nem ülök, lelkem, mert sietek. Alig eszem meg a csupor aludttejet, s a viszonthallásra.

– Vess valamit a tűzre, s ne politizálj! – veszi észre anyám, hogy töltjük az időt a rádió körül. – Éppen elég más gondunk van.

Véget vet gyorsan a tanácskozásnak. Öcsémet egyfelé, apámat másfelé zavarja sürgős házi teendőkkel, nekem pedig megbocsátja, hogy nem csinálok semmit, hanem belebámulok a tűzbe, és azon tűnődöm: apám búvópatakszerű gondolata – homályos összefüggések láncolatában – vajon mifajta szomjúságból tér vissza-vissza a „szavalathoz”, vagyis Petőfihez. A nemzetek másodvirágzásának korszakában, a létnek azon a szintjén, ahol most éppen a tűzbe bámulok, Petőfi – a nemzeti kultúra gyűjtőfogalmaként is – oly titokzatos fényforrás, mint a vacsoracsillag: hunyt pillák alatt is jelen van, de mérhetetlen távolságban, egyetlen ittragadt verscímével, talán kettővel, némely könyvesebb házban hárommal-néggyel. A dalban, miszerint befordultunk a konyhára s rágyújtottunk a pipára, a szerző neve éppúgy nincs jelen, mint az Irinyi Jánosé a fellobbanó gyufaszálban. Persze kevés az ilyen dal. Egyet ismernek még: Kis lak áll a nagy Duna mentében. Mikor ének közben az utolsó szakaszhoz érünk, s valahová a padlás irányába üzenjük, hogy édesanyánk a könnyeit ne öntse, mert fiának kedvez a szerencse, valaki rendszerint megjegyzi: „Vásárhelyt a bútorgyárban!” Ezzel a költészetből vissza is tértünk a való világba. A további vizsgáztatás eredménye rendszerint lesújtó.

 

Egyik unokahúgomat, aki hat elemi osztályt végzett, megkérdeztem:

– Hol született Petőfi Sándor?

– Nem tudom.

– Hát Jézus?

(Csodálkozó mosoly: ilyen könnyű kérdés?)

– De hisz minden gyerek tudja: Jézus jászolban született.

– S még hol?

– Vagyis Betlehemben.

– Hány éves volt Jézus, amikor keresztre feszítették?

– Fiatal volt: harminchárom éves.

– Hát Petőfi Sándor?

– Amikor meghalt: úgy hallottam, ő is fiatal volt. Egészen pontosan nem tudom megmondani…

– Hát hozzávetőlegesen?

(Felcsillanó szembogár, futkosó-kereső tekintet, homlokránc.)

– Hát, úgy se tudnám…

– Hol tartotta Jézus a hegyi beszédet?

– Csakis a hegyen!

– Mit mondott a sokaságnak?

– Azt mondta: boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyeknek országa. Boldogok, akik háborúságot szenvednek, mert ők megvigasztaltatnak. Boldogok…

– Mit mondott Petőfi a sokaságnak?

(Behúzott ajkak, révedező tekintet.)

– Úgy általában?

– Nem általában. Egy híres napon, március közepén, híres verset szavalt.

– Abizony nem tudom.

– Jézusnak volt-e felesége?

(Meghökkenés, szemrehányó fejcsóválás.)

– Már hogy lett volna felesége Isten egyszülött fiának!

(Riadt pillantás az ablakra: vajon meghallotta-e Isten a káromlást?)

– Petőfinek a feleségét hogy hívták?

– Petőfi Sándorné.

(Diadalmas kis nevetés.)

– Mondj hirtelen egy Jézusról szóló éneket.

(Legyintés. Túl könnyű kérdés.)

– Az áldott orvos közeleg, Jézus, Jézus, Jézus.

– Egy Petőfi-nótát.

– Azt inkább a férfiak tudják. Ők isznak és énekelnek.

– Kik voltak az apostolok?

– Mindenekelőtt János ugyebár. De közöttük volt Péter, Máté, Jakab, sőt András is. (Nevetés.)

– Ki volt Bethlen Gábor?

– Ugron Gábor?

– Nem: Bethlen.

– Csak Ugron Gábort üsmertük. A tekintetes urat…

– Ki volt Mátyás király?

– Hát éppen ő volt. Szóval a király…

– Mit tudsz róla?

– Amit más is. Meghalt Mátyás király, oda az igazság. Már ne haragudj, hogy megmondtam. Írtad volt, hogy a királyokat ki nem állhatod.

(Elégedett kacagás.)

– Szeretsz-é verset hallgatni?

– Ó, nagyon!

– Miért?

– Mert a vers olyan szépen fejezi ki magát. Mert én is tudom azokat a szavakat, de nem jutnak eszembe.

(Azután csönd, s riadt kis mozdulat. Talán egy vers után, amelynek hangulata megcukrosodott az emlékezetben.)

 

Talán erre kapja föl apám is a fejét, hogy a házban megszólalt a rádió.

Ugyanis nem a költészetről van szó, hanem az önkifejezés egyszerűbb öröméről. A nyelvi bőség káprázatáról a Mezőség szókincsének évszázados leromlásában. Vagy megrekedtségében? Egyre megy. Nem tudom, hol hullattuk el a szavainkat, most nem is kutatom. Elemi iskolai dolgozatíráshoz a madarak és fák nevét – a legközönségesebbeken kívül – az otthonról kapott batyuban már nem találtam. A természeti és tárgyi világnak gyűjtőfogalmakra zsugorodott leltárához vajmi keveset sulykolt belénk a tanító. Vesszősuhogással hangzott a kérdés: mi virít – ki dalol? Burján és madár. Keltike, poszáta, gyöngyajak, pipitér, csorbota, csicsörke? Felröppenő és elszálló üres fogalmak. Olvasmányaimban Arany János után, akit jegyzeteimnek az elején említettem, királydíszes nyelvi köntösében a hargitai Ábel csatlakozott hozzám, hogy annál sivárabbnak lássék a mi itthoni szegénységünk. A csontra fogyott gebe, aki mégis parazsat akar enni. De az újabb kor fogalmaival már Ábel sem boldogul. Példának okáért ha sofőr unokaöcsémet megkérdem, miből áll a gépkocsi, tréfásan veti vissza, hogy az bizony magyarul leginkább kerekekből és vasakból. Tudja természetesen, hogy van kuplung, differenciál, de tengelykapcsolóról, kiegyenlítő-műről nincs tudomása. Hanem ha szereznék neki egy könyvet, amiből megtanulhassa. Öröklésre itt már nem lehet számítani; a szülők ősi fogalmi rendszerével a gépkorszak valóságát legföljebb a népmesék szintjén lehet megközelíteni.

A kuplung tehát idegenségében is gyarapodás. A tanulság jele. Kivált a tanyaiak szókincséhez képest. Pöttömnyi leányka-rokonom naponként erre jár.

– Honnan jössz?

– Tán tua túl a hedzsről.

– Mitől ijedtél meg?

– Ettől a szerecsiátul, ni!

– S innen hova mész?

– Édesám azt mondta, menjek Jánosnál.

– Mi van a tarisnyádban?

– Irka, könyv, ceruza.

– Más, semmi?

– Semmi.

– Palacsinta!

– Há, hodzsne! Hétköznap nem süccsük.

Ott van a kis útravaló – hamuba sült pogácsa – épen maradt és torz szavaiban: az Ómagyar Mária-siralom.

 

Anyám a hívó levelében említette, hogy „Vaszilika bácsid meghalt vasárnap temetik”. Mielőtt hajdani szomszédunk udvarára belépnék, egy pillanatra megállok az utcai kapuban. A gyermekkori látószöget keresem; nyugati irányban a vörhenyes eget s a csonka lucfenyőt. Innen emlékszem az elhunytra, aki a horizontról – árnyképszerűleg fölnagyítva s a betegségben mind kisebbre fogyva – tekintett le mireánk, akik alacsonyabbra építkeztünk az út bal oldalán. Valahányszor a mi házunk ablakából elnézhettem őt, rendszerint fát vágott, konyhatetőt javított, vagy kertet ásott; mindig ugyanaz a mozdulat és buzgalom, egyre csökkenő ritmusban, míg oda került szomorú hírnek az anyám levelébe. Most úgy tűnik föl: csak megmutatta magát a horizonton a lucfenyő tövében, és elhajította a fejszét.

Ennyi volt.

Az özvegyen maradt asszonynak már a puszta köszönés is a szívére esik; görög a könnye, s félbetörött mozdulattal hessenti el a vigasztalást. Mintha azt mondaná: mit ér a szó, ha másra nem képes, mint igazolni azt, ami van?

Szívesebben beszél arról, ami volt.

Egy sajátságos mezőségi vegyes házasság filmje pereg le előttem. Aminek a végén éppúgy két templom – a román és a magyar – négy harangja szólt, mint az elején. Részint együttérzésből, részint egy régi vita folytatásaképpen. Az arcokra kiült a kérdés: miként alakul vajon az elhunyt lelkének túlvilági sorsa? Az égből kétarcú isten nézett le a koporsóra; a református magyarokon nyugvó szemével az özvegyet vigasztalta, ortodox tekintetével pedig szegény Moldován Vaszilikának nyitott ajtót az égbemenetelhez. Az eset nem lehetett ismeretlen számára, hiszen – a gyászoló közönség utólagos vélekedése szerint – ott volt mindvégig a családi osztozkodásnál. Még tán a kezdeti perpatvarnál is; a házasság kétoldali ellenzőinek hangzavarában. Amit a szerelem, régi szokása és természete szerint, ugyanúgy nem vett tudomásul, amiként nem ismeri el saját mulandóságát sem. Az effajta viták ugyanis rendszerint a nászágyban csitulnak el. A döntő szót apák, anyák helyett – még tán a szerelmes fiatalok helyett is – a felforrott test mondja ki, szótalan végtagok ítéleteként. Ezután jönnek a gyerekek, és várják a bölcsőben, hogy sorra nevet kapjanak. Vidékünkön a jövendő feletti egyezkedés ilyenforma: leánygyermek az anyja vallását – és természetesen nyelvét –, fiúgyermek az apjáét örökölje. „Ez így valahogy talán igazságos” – bólogat rá a közvélekedés, maradék fenntartásait más hasonló esetekre tartalékolva. Ezzel az ügy – a közügy – le van zárva; a folytatás a család dolga. Még inkább a spontán kialakuló szellemi erőké. A menyasszonyi fátyol és a gyászszalag közötti térben a nyelvi osztozkodás szubjektív szándékai feloldódnak az objektív folyamatban. Kezdet a kétnyelvűség, folytatás a másfélnyelvűség, majd a gyakorlatilag ésszerűbbnek mutatkozó egynyelvűség. A harangok tovább szólnak, mintegy versengésképpen, a kétarcú isten emlékezetében a fiakra-lányokra kötött szerződés összezavarodik, és különben is másfelé kell nyargalnia, mert a Kerekdombról újra megszöktettek egy lányt.

– Csendes természetű ember volt az uram. Még tán túlságosan is hallgatag.

Volt a házban egy Benedek Elek-féle meséskönyv. Azt olvastuk itt fennhangon; Vaszilika bácsi dohányt vágott, cukorporral is megszórta, egy-egy pillantást vetett reánk. Mintha sajnálta volna, hogy nem érti a mesét. Két nyelv fogalmai röpködtek a füle körül; egyiket beszélte, másikat hallgatta, mint a szél vagy az eső hangját. Jánoska megütötte a lábát, elpanaszolta magyarul az anyjának. Az anyja elpanaszolta románul az urának; az ura rászólt románul a gyerekre, hogy máskor vigyázzon magára. A gyerek kiszaladt az udvarra, és bőgte magyarul a sajogást a lábán. Egyebekben is kiütközött a mindennapi kétoldali hullámverés. Jött a magyar pap: mikor konfirmál a nagyobbik lány, meg kell tanulnia a kulcsok hatalmát. Jött a román pap: a szentelt vízzel körülpreckelte a szobát, s a pénzdíjat a kántor zsebre vágta. Aztán újra előkerült Benedek Elek, és Vaszilika bácsi visszahúzódott a hallgatásba. Ott állott most már a léte a gyermekeiben meghosszabbítva, frissen kiütköző elmoshatatlan jegyekkel, nyelvükben az oly makacs és ugyancsak magányos természetű, minden népek szájáról visszapattanó magyar magánhangzókkal: e-vel, a-val, ő-vel, amit nem tudott kiejteni. Saját anyanyelvének védősáncai mögé húzódva vetett barackot a kobakunkra, ha rá akartuk néha venni a nyelvi bakugrásra: egyedem-begyedem tengertánc. „Kacagni akartok rajtam, tekergők!”

A rosszul ejtett szónak minden jel szerint hatalmat tulajdonított, amely ellene fordulhat a komikumban vagy a hallgatóság elnéző mosolyában. Ugyanúgy: erőt érzett a tökéletes beszédben, otthonos biztonságot. Lehetséges, hogy néha eltűnődött effajta kérdéseken, mert egyszer azt mondta nekem: „A nyelv olyan, fiam, mint az asszony: elhervad, ha nem szeretik.”

Az özvegy kifaggat hogy s mintlétem felől. Én nem kérdem őt: tudom, hogy gyászol. De már mosolyog is; nehogy elfelejtsem karácsonykor meglátogatni.

 

S ha már elindultam, meglátogatom F. D. unokabátyámat is a falu egyik végén. Nála fordított a helyzet; az asszony román, kedves-kacagású sógorasszonyom.

Keresztülvágok a réten a zsenge hószőnyegen, majd fölkapaszkodom a dombra, ahol kitágul az ég, és megszámlálhatom a házakat.

F. D. sárkunyhóban lakik, alacsony fedelűben, amilyent az araboknál láttam, s nemzeti építkezésnek véltem, holott csupán kényszerűség. Térdemig érő kerítés, lőrésnyi ablak, kalickányi kutyaól, cövekhez láncolt malac, kapirgáló tyúkok, a rossz szandálban, ingujjra vetkőzve, régi hórihorgas mivoltában – de oly soványan, mint a gereblye – a bátyám tűzrevalót tördel. Megáll a kezében az ág, és kiszalad a száján az üdvözlet:

– Ne-tené!

Összeölelkezünk, a hátamat veregeti, s a tűzgyújtóval együtt cipel engem is befelé a házba. Mint mikor a fazékról leveszik a fedőt, úgy csap ki a nyitott ajtón a gőz s a zsivajgó gyerekhadnak minden bűze-párája. Ha lehunyom a szemem, orrom akkor is megmondja, mi van a plattenen, az asztalon, az ágy alatt. A fazékban fehér paszuly fő, az asztalon hagyma felvágva, s az ágy alá odapisilt a macska. Mert nincs asszony a háznál; nem látom.

Levetem a kabátom, az ágy végére telepszem, nyiszorog, dülingél alattam, pedig nem vagyok valami súlyos, cigarettára gyújtunk, füstölünk, számolom a gyerekeket, egyelőre négyen vannak, s mind úgy néznek reám, mintha a kéményen potyogtam volna közéjük.

– Hogy vagytok? – kérdem.

– Így, ahogy látod.

– Mária hol van?

– Az bizony elment – mondja röstelkedve bátyám. – Itt hagyott.

– Mi történt?

Legyint. Ki tudná azt felsorolni, mi minden történt. A két hold földet bevitték a közösbe. Ő nem akart ott megmaradni. Elment bányásznak a Zsil völgyébe. Ott sem vert gyökeret. Újra hazajött. A tagság a jövő-menőket nemigen szíveli; újra nyakába vette a világot. Az asszony hol vele volt, hol magára maradt. Nem bírta az ideiglenes életformát, a hányódást; imádkozott, sírt, kiabált egy kis folyamatosságért. D. az indulatos természetével képtelen volt békében megtelepedni, elviselni mindent, ami szerinte nem volt igazságos. Egy alkalommal szombat esti bálon támadt nézeteltérése.

– Az őrmester fölkísért a tanácsirodába, a feleségemnek, aki sírva jött a nyomomban, azt mondta, maradjon kint az ajtó előtt. Elhúzta a függönyt, és lekevert nekem öt vagy hat pofont.

– S te mit szóltál hozzá?

– Azt, hogy én ezzel nem értek egyet. Az őrmester azt mondta: őt nem érdekli, hogy mi a véleményem. Neki csak az a fontos, hogy ami történt, maradjon közöttünk. Ha elmondom valakinek, még kaphatok néhányat. Természetesen megígértem. Mikor kiléptem az ajtón, utánam szólt, hogy fésülködjem meg, nehogy azt gondolhassa valaki, miszerint ugyebár bántalom ért volna… Mária kérdezte: mi történt. Mondom: elbeszélgettünk egy keveset. Ő persze látta, hogy véraláfutásos a képem. Megint sírni kezdett.

– Miért nem mentél panaszra?

– Mert megígértem, hogy nem szólok senkinek.

– Attól elmehettél volna.

– Már kezdtem is ezen gondolkozni, de börtönbe kerültem.

Nevet, mint egy jól sikerült csínytevésen.

– Mennyi időre?

– Ó, csak néhány hónap volt az egész. Azért a fél zsák lisztért… Az asszony persze újból magára maradt. Így aztán megunta az életünket. Hazament a szüleihez. Egyik gyereket viszi, a másikat hozza; közösködünk, ahogy lehet.

A gyerekek közben megenyhültek irántam. A négy pár homlokra futott szemöldök rendre visszaszállingózik a helyére, s már beszélgetünk is, melyikkel magyarul, melyikkel románul. A nyelvtudásuk ugyanis aszerint alakult, hogy a két szülő közül mikor melyiknek az árnyékába húzódhattak.

Az apa – kissé megvidámodva – ilyenformán jellemzi őket:

– Amelyik a sarokban szipog, inkább az anyja nyelvét beszéli. Kicsi volt még, amikor elmentem a bányába dolgozni. Nem foglalkozhattam vele. A másik, aki az orrát piszkálja, a jelek szerint a legokosabb. Kétféleképpen forog a nyelve, a lehető legtökéletesebben. Ebből tanárt kellene faragni. Ez, ha láttad volna – akkor még családi békesség volt – úgy forgatta a fejét, hol az anyjára, hol az apjára, mint a napraforgó, mikor azon kapja magát, hogy két nap van az égen. No, mondj valamit az író úrnak. Ne röstelld magad!

– Há! – mondja a gyermek, és kiszalad az ajtón.

– Most nem akar – néz utána D. – Látja, hogy nálánál okosabbakkal van dolga.

– Hát ez a kék szemű? – fordulok a harmadik felé, s ölbe kapom, de olyan rugdalózásba kezd, hogy visszaejtem az ágyba.

– Bakkecske! – szól rá dühösen az apja. – Miért rúgod a hasát az elvtársnak? Ebből zsidó papot kell csinálni. Mióta elment az anyja, csak brünnyög itt nekem.

– Elég baj, hogy elment – mondom. – Hogy lehetne visszahozni?

– Majd kitalálunk valamit.

Másfelé tereli hirtelen a szót. Csak kerülgetem hát beszélgetésünk tárgyát, akár a törött üveget. Ússzuk meg, ha lehet, vérzés nélkül ezt a találkozást.

Nem nagyon sikerül, mert végül is a kisebbik gyerek sírni kezd; az anyját akarja látni.

 

Zs. bátyám, apámnak másod-unokatestvére, délután azzal szórakoztat, hogy poharazás közben az álmait meséli. Egész álmoskönyvre valót. Látta már Sztálint, Churchillt, a háborúban elesett sógorát, hajdani bukaresti szerelmét, elveszett bicskáját, a mennyországot, még saját lelkét is. Füst formájában gomolygott ki az ablakon.

Mivel nincs unalmasabb a fantasztikumnál, történeteinek nem a tartalmát, hanem formai sajátságait figyelem. Azok is álomszerűek; az önkifejezés cserépdarabjai.

 

Esküszem, hodzs idzs vót. A szekretárral (titkárral) monopolt (pálinkát) ittunk. Feleségem csukat (tyúkot) vágott, sokat ettem, akkor jött a fájás a májomba. Sokáig nem bírtam alunni. Jánostul nyávogott a matyka, a szpurkát procsesz (utálatos tárgyalás) a fejembe, a nyilolás a zódalamba, az egész szerecsia-helyzet (nyomorúságos állapot) nem hadzsatt alunni. Osztán mintha fűbe vertek volna. Ettűl az álom.

 

Az emlékezet állandóságából szinte szemem láttára hullanak ki a szavai. A nyelv ügyébe eső fogalmakon is érthetetlen, fura görbületek támadnak. Salvador Dali álom-órái fityegnek így a fán, és fordulnak le sületlen lepényként az asztal lapjáról. Jó negyven éve, hogy házasságában csak töredékesen, vagyis leginkább szelíd káromkodásképpen beszéli az anyanyelvét. Felesége nem boldogul nyelvünk magánhangzóival, amelyek még egy Rudolf nevű magyar királyi trónörököst is olyannyira megrémítettek.

Megkérdem tőle: milyen nyelven álmodik?

Vegyesen. A tanácselnökkel románul, velem például magyarul szokott értekezni.

– Mivelhogy te is megjelentél egyszer.

De gyakran nem látja, hanem csak hallja az álmot. Egyszer valaki azt kiáltozta utána: gergelice.

– Gergelice. Mi lehet az?

– Búzaféreg.

– Akkor az az apám hangja lehetett. Ő szokta mondani dühösen: gergelice.

Máskor létrán kapaszkodott föl; annak minden foka szavakat nyiszorgott. Mikor a tüske szóra lépett, lezuhant. Fulladozott egy darabig, majd elkezdte énekelni:

 

Fecskemadár, fecskemadár,
lesz-e tavasz, lesz-e még nyár?

 

A feleségét is meg akarta rá tanítani. Úgy meséli a kudarcát, mint egy érdekes kalandot. Ahol megszorul az előadásban, a feléje nyújtott cigarettához egy-egy kölcsönszót is mellékelek.

– Mondom neki: veszek neked virágos keszkenőt, ha mondod: fecske. Abból a nótából való, lesz-e tavasz, lesz-e még nyár. Szól az asszony: lesz, ne búsuljak. De kimondani nem tudja, nem kacagtatja magát. Még előttem sem. Kérdi, mi az? Fecske. Úgy tudta, hogy kanca. A szekerestől hallja, csépeli a lovát és ordítja: hííí, fecske! Mondom, az nem kanca. Madár az égen. Repül, cikázik, te meg mondjad: fecske. Én csak ne bolondozzam. Adjak ennie a malacnak. Ennie adtam, újrakezdtem: mondjad szépen, fecske! Hozzám vágta a mosogatórongyot. Kacagva persze. Olyan türelmes asszony nincs még egy a világon. Megittam egy üvegecske bort, az ajtóban kezdtem énekelni: fecskemadár, fecskemadár… Énekeld, asszony, kérdezzük párosan: lesz-e tavasz, lesz-e még nyár? Lesz, mondja, ha lefekszem. Dehogy fekszem. Én addig az istennek se, amíg azt a madarat a nevén nem szólítja. Kifűzte a bakancsomat, megvetette az ágyat. Nem is madár az, mondja, azt csak reá fogom. Igaz is. Nem madár. Én vagyok az, éppen én. Így se mondja. Ha százszor is én vagyok, mert én csak nevetni akarok rajta. Feküdj le. Hogy is hasonlítanál te ahhoz a madárhoz? Részeg szamár vagy, mégis repülni akarsz. Hát igen, de csak az én drága feleségemmel. Ezt a nótát a tanító úrtól tanultam. Ősszel elmegy a fecske, de tavasszal visszatér. Én meg azt mondom: de már akkor én nem leszek, azért nálunk rakjál fészket. Erre sírtam is. Eszembe jutott, hogy meghalok. Te asszony, ha meghalok se mondod: fecske? Akkor ő is sírni kezdett. Nem elég a fecske, a halálommal is kínozom. Húsvétkor felköszöntöttek a cigányok: táncoltunk egyet. A táncban össze vagyunk hangolódva. Tulajdonképpen ez hozott össze. A közös forgás a hegedű előtt. Isten éltessen, ha meg nem haragszol. Segítesz nekem?

– Már hogyne segítenék.

– Azt sem tudod, mit óhajtanék.

– Már hogyne tudnám.

– Halljam. Egy liter bort fizetek.

Szembe könyökölök vele, és elkezdem dúdolni: fecskemadár, fecskemadár… Mire csak néz borús áhítattal, majd megölel, megcsókol, és keze fejével a szemét törölgeti.

Faggatni kezd: hogyan találtam ki a gondolatát? Mondom, hogy egyszerűen odafigyeltem. Nem, ez nem lehetséges. A puszta odafigyelés nem elegendő. Ő is próbálta már számos esetben – eredménytelenül. Itt valami másnak kell lennie.

– Majd holnap megfejtitek – mondja anyám, asztalbontási szándékkal.

A fecskés rokon erősködik:

– Ennek most kell a végére járni. Most, amíg nem késő.

S ha éppen tudni akarom a saját titkomat, ő megfejti nekem.

– Ej, nagy ravasz vagy! – veregeti a hátam. – Nem az eszeddel, hanem a szíveddel találtad ki. Mert látom én, rajtad: az eszed másfelé járkál, de a szíveddel odafigyelsz.

– Vagyis hová? – szeretném tisztázni a dolgot.

– Hát oda, hogy te voltál itt a múlt nyáron, nem hagytál el, mint a párom – illegeti az ujjával a fülébe ragadt dallamot.

A feje mozgásáról látom, hogy a kerten lefelé menet is a fecskemadarat dúdolja.

 

Sógor, maga ezt nem érti!

Délelőtt pártalapszervezeti ülés volt. P.-t nem választották vissza szervezőfelelősnek. Gyűléshajtónak, amiként ő nevezte magát az irónia legcsekélyebb szándéka nélkül. Pusztán a tömörebb kifejezés miatt. Most, hogy itt ül előttem kissé lehangolt állapotban, talán sértődötten és olyan orcával, mintha azt kérdezné: ki rontotta el a levegőt, bizonyára vigasztalásomat várja. Illendő lenne a rokonsági kötelék alapján.

Mivel nem ismerem az érdemeit, azt kell mondanom neki, hogy fő az egészség, a többi elmúlik. Segítségem nélkül kezdi vigasztalni magát. A gyűléshajtás nem fizetéses állás, továbbá az a hátránya, hogy leginkább ünnepekre esik a munka. Legföljebb az fáj neki, hogy az utódja beül a készbe. Így persze könnyű.

– Mi az, ami kész? – kérdem.

– Amit már nem kell csinálni.

Félórányi ideje van. Felfüggesztették a gyűlést, hogy a második napirendi ponthoz a szóban forgó cigányt előkerítsék. Többrendbéli kihágás miatt megrovásban fogják részesíteni, esetleg kizárják, ha úgy dönt a rajon.

– Csak találnák meg azt a mókust – mondja. – Ilyen cigányelőkerítő szünetet már többször is tartottunk. Van annyi esze, mindig elbujdosik, vagy betegnek téteti magát. Tudja, hogy ha elmúlik a gyűlés, mindenki barátságos hozzá, csak a gyűlés területén belül szigorúak.

Állítólagos újabb bűntette, hogy az őszi hetivásár alkalmával elcsent egy sajtot, valamint juhot is lopott. Ezért kell sürgősen előkeríteni. P. kinéz az ablakon, majd utánakiált valakinek:

– A cigányt keresed?

– Hát te?

– Én is. Szólj, ha megtaláltátok.

Addig tisztázhatjuk P. bátyám fáradozásainak értelmét.

– A helyzet ugyanis az – magyarázza –, hogy amikor kilencszázötvenben engem megválasztottak, sokkal nehezebb volt a munka. Ez a mai semmiség ahhoz képest. Ha nem tévedek, legalább egynegyedére csökkent a gyűlések száma. Ha előkerül, feldolgozzuk a cigányt, és megyünk haza. De mi volt akkor?

Karácsony nagyhetében a rajoni szervek először telefonon kezdtek érdeklődni: milyenek az ünnepi kilátások, lehet-e megnyilatkozásokra számítani? Hogyne, hogyne! Jöjjenek csak nyugodtan, mert lehet. Kántálás lesz, betlehemezés meg másfajta érdekes elmaradottság. Úgy értették persze: mitől kell tartani? P.-nek az elején nagyon oda kellett figyelnie, hogy felfogását összehangolja a rajoni küldöttek nyelvezetével. Minden, amit helytelenítettek: az volt a megnyilatkozás. Egy váratlan morfondírozás, ellenvélemény vagy puszta tájékozatlanság. A jelenség lényegéről P.-t egyik rajoni felelős – a faluból elszármazott tanító – ilyenformán világosította föl, mikor halat szállítottak Mezőzáhról: íme milyen szép sima a tó vize. Mint az egyöntetű vélekedés. De itt-ott felugrik egy-egy ponty. Nem lehet tudni, mikor és hol mutatja meg magát. Ez a megnyilatkozás. Ezért kell ébernek lenni. Ugyanígy advent hetében is. Az ellensúlyozási összejövetelek tömkelegét kellett megszervezni. Agitátorok gyűlése; tanítók, háziasszonyok gyűlése; a fiatalok mozgósítása kultúrversenyekre. Egyik napról a másikra megszaporodott a rajoni küldöttek száma. De jöttek a tartományi szervektől is. Tele volt velük a tanácsiroda. S mindahány P.-től kérte számon a hallgatóságot. Foglalkozása és megbízatása szerint ki-ki a maga részét követelte a falu testéből-lelkéből. Egyik legalább harminc embert óhajtott, hogy megtartsa előadását az ember származásáról. („Minimum!”) De gyorsan, harminc perc alatt. Sokat úgysem akar beszélni a fűtetlen teremben. A másik új törvényeket ismertetett, a harmadik táncolni, énekelni kívánt, némelyik éppenséggel bűvészkedni. Egy-egy teherautónyi üzemi műkedvelő kint várakozott a falu végén: ha lesz tömeg, eljátszanak egy antiklerikális darabot, ha nem, mennek tovább a szomszédba. Volt, aki rajtaütésszerűleg a téli mezőgazdasági munkálatok felől érdeklődött; ismét mást a kosárfonás, az egészségügy, a juhok mesterséges megtermékenyítése érdekelt, valamint hogy a papok vajon mit fognak prédikálni. P.-nek főtt a feje, fogalma sincs a papok szándékáról, különben is honnan kerítsen elé annyi embert oly változatos igények számára. Az asszonyok mosnak, takarítanak, kemencét hevítenek, a férfiak borért, tűzifáért nyargalnak, nehéz őket a mozgásban megállítani. De menjen csak doboltatni, mert ha dobbal verebet nem is: embert lehet fogni. Még dobja sincs a falunak? Elképedtek a küldöttek. Türelmetlenek és idegesek voltak; siettek haza ők is ünnepelni. De kellett a jegyzőkönyv, hogy az előadásaikat hányan hallgatták meg, hányan szólaltak fel. Ordított szegény kikiáltó napjában háromszor is. Akkoriban, ha élesíteni kellett az osztályharcot, már be volt rekedve az ember. „Az egész hangos korszak ugyebár az ő torkán ment keresztül.” A karácsonyi szolgálatot is rendszerint P.-re osztották. A tanácselnököt betegség címén sürgősen hazahívatták Marosvásárhelyre, a titkár már délután berúgott borvételezés közben. Maradt hát a gyűlésfelelős. Az őrmester maga mellé rendelte; együtt rótták az utcákat, és magyarázták a kántálóknak, hogy amit művelnek az ablakok alatt, az tulajdonképpen éjjeli zene, amihez külön engedély szükséges. Engedély nélkül viszont nem tekinthető éjjeli zenének, hanem csendzavarásnak, jobb tehát, ha ki-ki hazamegy és lefekszik békében. Az emberek nem akartak lefeküdni; a leleményesebbek csak annyit kérdeztek: szabad-e kántálni, azzal benyomultak a házakba, ott énekeltek, és ilyenformán az egészet házi mulatságnak lehetett elkönyvelni. Ebbe nem szólt bele az őrmester. Igaz, a többinek is csak elmondta a magáét, s hagyta, hogy kedvük szerint csatangoljanak. Jószívű ember volt, kár, hogy később másfele rendelték.

– Látod, ezért volt nekem nehezebb dolgom – mondja P. kissé megnyugodva, hogy mindezt elmesélhette. – A mi akkori tevékenységünk eredményeképpen ilyesmivel ma nem foglalkozunk. Senki nem üti az orrát a betlehemesek dolgába. Egyáltalán nincs az a jövés-menés, okvetetlenkedés.

– Úgy gondolod, hogy okvetetlenkedés volt?

– Pardon. Ezt az emberek mondták.

– Voltak ilyen megnyilatkozások? – kérdem.

– Már hogyne lettek volna. Az csak természetes.

A bujkáló véleményét szeretném kiugrasztani.

– Hát akkor a tevékenységetek eredményeképpen, vagy annak ellenére változott a helyzet?

Kínosan mosolyog, a fejét vakarja:

– A tanító úr, aki most felelős elvtárs a rajonnál, azt mondta, hogy nem kellett volna csinálni, de azért helyes volt. Ott ült valaki mellette a tartománytól, az mindjárt rászólt: pardon! Ma már nem lenne helyes, de akkor helyes volt. „Így kell ezt mondani.”

– Éppen akkor miért volt helyes? – kérdem.

– A tanító úr szavaiból úgy vettem ki, hogy azért volt helyes, mert csináltuk. Ha nem csináltuk volna, nem lett volna helyes. És mivel ma nem csináljuk… helytelen volna folytatni…

Belegabalyodunk a tanító úr előadásába. Már azon vagyok, hogy más oldaláról közelítsem meg a kérdést, amikor bekiáltanak az útról: megkerült a cigány.

– Hát szaladjunk! – ugrik föl P., s invitál, vegyek részt a gyűlésükön, nagyon érdekes lesz.

Bejutnom persze nem oly egyszerű. Az éjjeliőr megállít az ajtóban. Hirtelenjében nem ismer föl, pedig sokat szivaroztunk együtt.

– Az elvtárs kiküldött? – kérdi szigorúan.

– Nem látod, hogy rokon? – förmed rá P.

– Lehetséges – mondja az őr. – De ez itt nem rokoni összejövetel, hanem alapszervi gyűlés.

– Nem rokoni minőségben jött, hanem mint elvtárs! – csattan föl P. kissé megsértődve, hogy az őr nem tiszteli a hajdani felelős mivoltát.

– Az más – bólint az ember s boldogan, hogy végre tennivalója is akad, benyit az iskolaterembe megbeszélni ügyemet a rajoni kiküldöttel.

Míg várakozunk, lóhalálában nyargal a szövetkezeti elárusító Sz. nagybátyám szombatos veje – akivel tehát sógorságban vagyok – megkérdezni, hogy ki lehet-e nyitni a kocsmát vagyis a bufetet. Felgyűlt a nép az ajtó előtt, szivarat, pálinkát óhajt, és főképp zúgolódik a zárva tartás miatt. P. úgy tesz, mintha a kérdés még mindig reá tartozna; meghányja-veti magában a dolgot, és azt mondja:

– Nyisd ki!

A válasz nem nyugtatja meg az elárusítót. Továbbra is aggodalmaskodik: vajon a vezetőség egyetért-e a nyitással? P. kifejti, hogy ezért most nem lehet külön vezetőségi gyűlést tartani. Más ügyek vannak napirenden. Nyargaljon csak vissza, nyissa ki a kocsmát.

– Kinyitom! – mondja az elárusító. – De baj ne legyen belőle.

– Miért lenne baj? – avatkozom én is a beszélgetésbe.

– A nyitás miatt.

– Záróra van?

– Nincs záróra. Tulajdonképpen most kellene nyitni. Öttől kilencig.

– S akkor miért nem nyitod?

– Éppen azt kérdem, hogy lehet-e?

– Miért ne lehetne?

– Sógor, maga ezt nem érti.

Valóban nem értem, de a föltárt helyzet alapján ítélve azt kell mondanom:

– Hallgass ide! Kocsma van, szivar, pálinka van, vásárló van, zúgolódó van, öt óra is van. Akkor miért nem nyithatsz? Mi akadályoz?

Őt a rendelkezés akadályozza. Nem ő kapta ugyan, hanem az elődje, a pénzkezelésben lebukott elárusító, de föltehetőleg rá is vonatkozik. Tavaly a kocsmával szomszédos helyiségben szokták tartani a gyűléseket. Akkor valamelyik vezetőségi tag – nem emlékszik, melyik, arra sem, hogy milyen indoklással – utasításba adta, miszerint gyűlés esetén a kocsmát zárva kell tartani. A vékony fal miatt vagy más meggondolásból, azt ő nem tudhatja. Azt sem, hogy ez meddig marad érvényben.

– Ha fél kilométerrel errébb tartjuk a gyűlést, természetesen nem érvényes – mondja P. diadalmas felismeréssel.

A sógor erről – látom az arcán – nincs határozottan meggyőződve, de ha már ketten is biztatjuk, elrohan nyitni.

Énnekem erről az jut eszembe, hogy mikor a székelyek meggyilkolták a bíboros fejedelmüket, a pápa száz esztendei böjtöt rótt ki rájuk büntetésképpen. Százötven év múltán, mikor már senki sem tudta, mi okból, még mindig a büntetéshez tartották maguk. Feledékenység lenne? Vagy tán az a bölcs meggondolás, hogy ha valamivel nem értünk egyet, biztonságosabb kétszeresen is végrehajtani? A sógor ez utóbbi felfogás híveként latolgatja a kockázatokat.

Közben megkapom az engedélyt a bemenetelre.

Harminc-negyven ember szorong a gyermekméretű padokban.

A dobogón, hajdani tanítóm asztalánál a rajoni kiküldött. Termetes, kidolgozott kezű, tréfára hajlamos ember. Kissé vicsorgó, de rokonszenves, épfogú kacagásával, nem hivatalos megjegyzéseivel még a gyűlés megnyitása előtt jókedvre hangolja a társaságot. Hátul az utolsó padban a vádlott is fel-felkacag, de mikor azt hallja, hogy napirendre van tűzve, hirtelen összehúzódik, pislogni kezd, mintha sóba mártották volna.

– Jöjjön csak előbbre az első padba! – invitálja a kiküldött.

Az ember fogja a sapkáját, begombolkozik, és nagy illedelemmel eléjön s kérdi: nem ülhetne-é a kályha mellé, mert úgy sejti, kezdődik benne a tüdőgyulladás. Valaki megjegyzi, hogy a sejtelem csak kifogás, de ha fázik, üljön a kályha mellé.

A titkár röviden ismerteti a tényállást, majd kezdődik a beszélgetés.

– Hol dolgozik?

– A termelőszövetkezetben s másutt is… ahol csak lehet.

– Mi a véleménye saját magáról, H. elvtárs? A munkáját hogy végzi?

– Jól, természetesen.

– Inni szokott-e?

– Azt mindenki teszi.

– De azt mondják, a hetivásáron ittas volt.

– Az igaz – bólint H. – Éppen ezért nem emlékszem pontosan mindenre.

– Remélem, tudja, miért tűztük magát napirendre.

– Már hogyne tudnám.

– Miért?

– Hát mert verifikálnak…

– S miért verifikáljuk?

– Hogy miért? Az elvtárs bizonyára tudni akarja, hogy van-e itt valami, ami kivetnivaló.

– Hát van-e?

– Lehet, hogy van, lehet, hogy nincs. Egészen pontosan én azt nem tudhatom. A vezetőség tudja.

A küldött nézi az embert, a fejét csóválja, s megkérdi:

– Mondja meg őszintén H., megérdemli maga, hogy párttag legyen?

Nehéz kérdés. H. jó darabig hallgat, szipog, köhög, majd így vélekedik:

– Lehet, hogy igen, s lehet, hogy nem. Ember hiba nélkül nincsen. Egyedül az Isten hibátlan.

– Vajon? – rebben föl a kiküldött sűrű szemöldöke.

– Úgy gondolom legalábbis.

– Ezt most ne vitassuk. Azt mondja meg: mi egy párttag kötelessége?

H. úgy vágja ki a választ, mintha hetek óta erre készült volna:

– Kérem szépen: ne igyék, ne járjon fehérnépek után, és forduljon a nép felé.

– Ennyi az egész? – nevet a rajoni ember. – A lopást kifelejtette.

Ezzel kezdődik a tulajdonképpeni tárgyalás. H. kifejti, hogy a lopás, amivel megvádolták, valójában félreértés. Leírja részletesen a helyszínt, a cselekményt. Egyik kezében cigaretta volt, a másikban a botja. Tüzet kért az öregembertől. A cigarettát a másik cigarettához közelítő mozdulat folytán a botja meglendülhetett, amitől az öreg megijedt, és a sajtot elejtve, futásnak eredt. H. azonban arra számított, hogy az öregnek elmúlik az ijedelme, és visszatér a sajt után.

– Megszáradt, uram, a sajt, annyit vártam reá, a botot is elhajítottam, nehogy megint félreértés támadjon – magyarázta H. –, de sajnos az öreg nem tért vissza.

A kiküldöttet a nyilvánvaló hazugság láttán a letargia kerülgeti.

– Mondja: miért nem jár alapszervezeti gyűlésekre?

– Mert házat építek. Nem tudom, az elvtársnak van-e háza, jó lakása – kérdi olyan hangsúllyal, hogy ez már ellentámadás. – Énnekem nincs. Vályogsárból rakom föl villával. Azt először le kell önteni vízzel, meghinteni polyvával, és alaposan megtaposni. Taposom én, a gyerekek s a beteg feleségem. Mire meg van taposva az agyag, verik a kerítést, hogy menjek gyűlésbe. A nap nem törődik azzal, hogy idelent a földön az emberek gyűlést tartanak: a sarat megszárítja. Úgy nem lehet fölrakni.

Többen is bólogatják s mondják, hogy ebben az egyben az embernek igaza van. A küldött nem is firtatja tovább a dolgot. H. vérszemet kap, és elmondja az életrajzát, a lehető legkomorabban színezve. Elésorolja az osztályharc korszakában szerzett érdemeit. Többen is közbekiáltanak, hogy ezzel ne dicsekedjék. Valaki föláll, és hosszadalmasan ecseteli H. akkori tevékenységét. Valóban annyit gyalogolt, futkározott, hogy esténkint a felesége vizes borogatást rakott a lábára. De megtérült busásan a fáradsága. Kulákokat, pontosabban kuláklistára vett parasztokat leplezett le, s jelentette a „kollektáló bizottságnak”, melyik hová rejtett el két-három zsák búzát, kukoricát. „Magam is eldugtam, kérem, hat véka búzát, nem röstellem bevallani, az istállóba a hídlások alá. Különben étlen haltunk volna, olyan nagyon megvágtak bennünket a szérűn. H. az ilyenformán földerített gabonából huszonöt százalékot kapott. Ha százalék jár valakinek az osztályharcért, nem csodálom, hogy lelkes. Ő rakta ki mindennap a zászlókat, s amíg mi sírtunk a cséplőgép mellett, ő járta a verbunkost a városi táncos csoportokkal, hogy déli szünetben szórakoztasson bennünket.”

A felszólalás úgy hat, mint egy puskalövés. A kiküldött a tarkóját vakargatja az elmúlt idő után bámészkodó csendben, majd hirtelen fordulattal azt kérdi:

– És a juh?

Igen, a juh! Amely időközben visszakerült ugyan a tulajdonosához, de nem H. erénye, hanem az erőszakos beavatkozás útján.

– Tehát maga hazafelé tartott a vásárból a lószekerével.

– Igen – bólint H. – De fogalmam sincs róla, miként kerülhetett a juh a szekerembe. Becsületistenemre mondom, a bégetésére fordultam hátra az ülésen. Sajnálom, nincs tanúm rá, aki igazolná a párt előtt, hogy a meglepetéstől keresztet vetettem.

– Mit tett ezenkívül?

– Mendegéltem és csodálkoztam. Miként kerülhetett oda? Arra gondoltam: valamilyen csoda folytán. Vagy heccből tette valaki, hogy bajba sodorjon… Nem tudom a dolgot megfejteni. Fejtsék meg az elvtársak, ha tudják.

– Meg van fejtve már – mondja a küldött. – Egyetért ugye velünk, hogy a kommunisták nem hisznek égi csodákban.

– Természetesen – biccenti H. A száját is eltátja, oly őszinte és ártatlan érdeklődéssel tekint az asztal irányába.

– A csoda abban áll – mondja a küldött –, hogy maga azt a juhot egyszerűen ellopta.

– Én? – hökken vissza H.

– Úgy, ahogy mondom.

H. meglepődik, mélységes sajnálkozás ül ki az arcára.

– Annyi bizonyos – mondja –, hogy én azt a juhot el nem loptam. De ha olyan szerencsétlen vagyok, hogy az elvtársak másként látják a dolgot… ha úgy döntenek, hogy loptam, akkor én alávetem magam a többség határozatának.

Kitör a nevetés. A küldött a ceruzájával kopog. H. újabb védekező rohamot indít; a múltját vonultatja föl mentségére. Hogy ő elsőnek iratkozott be a kollektív gazdaságba.

– Kilencediknek – korrigál valaki. – Sőt, ragaszkodtál te is ahhoz, hogy az alakuló gyűlésen kilencediknek szólítsanak elé.

– Annak magyarázata van! – mondja H.

Akik ugyanis megkutyálták maguk, és hiába rakták alájuk a tüzet, az istennek sem puhultak, az egyes számú belépőnek „kórházi méretű” verést helyeztek kilátásba. H., aki valóban elsőnek írt alá, a második vagy legalább harmadik helyre pályázott. (Kevéske földjét még 1946-ban elkótyavetyélte; belépése csupán képletes értékű volt. Nem annyira önmagával, mint inkább a veréssel kellett szembenéznie.) Újabb fenyegetésre a legbiztonságosabbnak mutatkozó utolsó helyre ugrott, ahonnan, mint párttaghoz nem méltó rubrikából, visszataszigálták a lista elejére. A nyolcas hely foglalt volt, így választotta a kilencest. Úgy gondolta – és ebben ragyog föl a meggondoltsága és kiváló taktikai érzéke –, hogy ha el is páholják az elsőt, másodikat, talán még az ötödiket is: mire a kilencedikhez érnek, kifáradnak a megtorlók.

– Ilyenformán ki lett az első a listán? – kérdi a küldött.

– Éppen az, aki a verést megígérte – mondja H. fölragyogva a történelmi elégtétel boldog érzésétől.

Úgy érzem, azt reméli, hogy a harsány kacagásban, a térdét csapkodó, dülingélő tömegben az ő kis bolyongó bűnét szem elől tévesztik. A kiküldött bejelenti, hogy a sajt és a titokzatos juh ügyét a rajoni bíróság fogja tárgyalni; az alapszervezet ahhoz igazítja majd a határozatát.

Egy öreg tehenész elaludt mellettem.

A szomszédja oldalba üti:

– Kelj föl, te! Nem vagy az állomáson.

Megyünk hazafelé.

 

Időt vegyenek!

Ma reggel másfél óra alatt sikerült tüzet raknunk, hogy a puliszkát megfőzzük. Pedig nem vagyunk félreszájúak, hogy ne tudjunk a plattenbe fújni. Egy bogos csutak feldarabolásával küszködtünk.

Az idő, ez a drága anyag, amiből az életünk készül, olcsón és ömlesztve kerül itt forgalomba. Amihez tíz kilométerrel odébb – az iparosított Sármáson – percek szükségesek, nálunk órákba telik. A reggelikészítés például vagy a bevásárlás. Míg az új üzlet fölépül, néha egy csomag rajzszegért is tíz kilométert kell gyalogolnunk.

Ezerszer hallom: „sietek!”

– Hová és főleg mennyiért? – kérdi a hajdani kisiparos.

Eltekintve azoktól a korszerűnek nevezhető munkálatoktól, melyek a felnőtt lakosság egyötödét foglalkoztatják, a sietség, vagyis az idő és megfelelő anyagi érték ritkán találkozik itt egymással. Az anekdota, miszerint a vonaton utazó kamarási asszonyt hellyel kínálják, s azt mondja: nem ülök, lelkem, mert sietek, itt születhetett valahol a környéken. A sietség értelmetlensége: a földosztásig nyúló féljobbágyi életforma bölcselete.

Nézzünk körül.

A nagyjából gépesített nyári-őszi teendők s az állami gazdasági napszámidény elmúltával öcsém a hegyeket nézi: vadászokat vár, akik hajtópénzt fizetnek. Tegnap reggel egy főorvos hátizsákját vetette vállra, s indult el nyulat ugrasztani. Este került haza, félszáz kilométernyi gyaloglás után, berekedve az ordibálástól.

– Mennyit kaptál? – kérdi anyám.

– Öt lejt és rengeteg üres patront.

A patronok tetszetősek és színesek. Örvendez a fiú, mint egy ugandai vadászkisegítő. De nem tűri, hogy a napi keresetét kicsinyeljük. Végeredményben igaza van: a nyúlpénz anyám parasztnyugdíjának egynyolcada. A gyönyörűségről nem beszélve, amit a vadászat nyújtott. Igaz, hogy a nagylábujja kibújt a bakancsból; a javítása többe fog kerülni. Apám azonban úgy rendezi, hogy a tízlejes munkával cipész-rokonunkhoz gyalogol át a harmadik faluba. Mindössze tizenkét kilométer. Míg biciklije volt, és betegsége nem gátolta a pedálozásban, a nagymosáshoz kékítőért is bekarikázott Kolozsvárra; oda-vissza csupán száz kilométer. Öreg katonaként 1943-ban Tordáról is hazagyalogolt, hetven kilométerről, kimenőképpen. Megebédelt velünk, megjavította a kályhacsövet, és indult vissza az esőben. Mint a teknősbéka, amelyről úgy tudjuk, hogy bárhol is legyen, elindul a tenger felé.

Jóska öcsém mindennapi futtatásai már nem vehetők teljesítményszámba apám gyaloglásaihoz képest. Azt mondja neki anyám:

– Szaladj ki Gergely bátyádhoz, kérdezd meg, szüksége van-e borjúhúsra.

Jóska fogja a sapkáját, fütyörészve tűnik el a ködben.

Az út csak négy kilométer. Déltájt kerül vissza, de már nem fütyörészve, hanem a fáradtságtól gőzölögve. A nyolc kilométerhez a hegyeket is hozzá kell számítani.

– Te hol tekeregtél?

Megkérte valaki: ha már arra indult, szaladjon át a következő hegyen is a gyekei tóhoz, vigyen el egy horgot a halászmesternek. Semmiség az a kis többlet: újabb három kilométer.

– Kell-e hús Gergelynek? – kéri anyám a jelentést.

– Már hogyne kellene. De kitől?

– Nem mondtam, hogy Iszpász Iuontól?

– Erről nem volt szó! – méltatlankodik a fiú.

– Na, vedd szépen a sapkádat, és eredj vissza, mondd meg neki.

Míg öcsém elindul, hogy a hibát újabb fél nap alatt helyrehozza, egy hírneves tudós könyvét olvasom. Élet, álom és idő kapcsolatáról értekezve, mintha éppen ide hallgatózott volna a tűnődéseimbe. Naplószerűleg följegyezve többek között egy tipikus napját ismerteti, példázatként a század ritmusáról. Hajnalban kél, este tízkor fekszik; úgyszólván percekre osztott napja: dzsessz-dallam, nehány lélegzetvételnyi szünettel. Kisebb társaság: egy néptanácsi takarító ember, egy határpásztor és apám előtt ismertetem a tényállást. Elszörnyülködnek. Álmukban sem gondolták, hogy a tudósok is pitymallatkor kelnek, mint az állatgondozók. Némi aggodalom is kiült az arcokra: vajon ez a percekre vagdalt élet – negyedórás születésnapi ünnepség stb. – ugyanúgy fenyeget-e minket, amiként az emberiségnek egy részét elkapta már?

– Ilyesmit apád is írhatna – mondja anyám. – Az talán még érdekesebb lenne.

– Vessünk párhuzamot! – mondják. – Halljuk, mit mond a tudós.

A tudós: Ébredés reggel fél öt órakor. Féltudatos állapot. Harmincperces társalgás (a kacifilaxisról) tudatos és tudattalan énem között.

Apám: Nem kell csergőóra. Hajnalban a hátamra telepszik a hideg. Harmincperces társalgás tudatos és tudattalan énem között a nedves és a száraz fűrészpor közötti különbségről. Fűtőanyagra lenne szükségünk.

A tudós: Öt órakor kiugrom az ágyból. Torna, mellkas-expander, ülőgyakorlat, fekvőtámasz, álló-kerékpár. Megborotválkozom, jéghideg fürdő, a konyhában elkészítem és megeszem a reggelimet.

Apám: Ugyanúgy kiugrom az ágyból. Torna: felhozok egy veder vizet a kert aljából. Elcsúszom, hasra vágódom. A felkászálódás megfelel a fekvőtámasznak, mellkas-expanderezésnek. (Mi az, hogy expander?) Tüzet gyújtok, megiszom egy csupor aludttejet.

A tudós: Hat óra. Elbukdácsolok a nagy hóban a közeli garázsig, és autómmal az intézetbe hajtok. Hirtelen eszembe jut, hogy ma van a születésnapom, az ötvenhatodik.

Apám: Hasonlóképpen elbukdácsolok a nagy hóban a falu végére, valamelyik sofőrt megkeresni. Megkérdem: nincs-e útja véletlenül a városba. Egy kis fűrészport szeretnék hozni tüzelőnek. Azt mondja: nincs útja. Akkor eszembe jut, hogy már harmadik hete csak érdeklődöm; soha senkinek sincs olyan útja, amelyből valami kis hasznom nekem is származna.

A tudós: Reggel 6,20. Kétperces terefere (politika, időjárás) az éjjeliőrrel a portásfülkében. Bemegyek a dolgozószobámba. Rágyújtok az első pipára. 6,30. Magnetofonba diktálom készülő könyvemet.

Apám: Ezen idő alatt elbukdácsolok a másik sofőrig. Van útja. Nagy öröm. Megkérdem: engem elvinne-e magával? Szívesen, de fűrészport nem hozhat; árut kell szállítania. Ilyenformán nincs értelme, hogy vele menjek. Az egész bukdácsolás értelme a fűrészpor. A harmadik sofőr, Miszter Jani vállalja, hogy engem is elviszen, a fűrészport is hozza. Szerencsés napra ébredtem. Hazaszaladok, hogy felkészüljek az utazásra. Kétperces terefere a feleségemmel, politikáról, általános gazdasági kilátásainkról. A ma reggeli vélekedések szerint G. G. alelnökünket le fogják váltani. Szemet vetett M.-nek a feleségére, M. reáhúzott négyszer a bottal. G. G. – tekintve, hogy fontos személyiség – kétezer lej fájdalomdíjat követelt. A helyi hatóság csupán száz lejre büntette a tettest. A pénzt azonban M.-nek az államkasszába kellett befizetnie. G. G. helyzete most tovább romlik azáltal, hogy fennhangon panaszkodik, miszerint őt az államkassza javára püfölték el; ha ezt jó előre tudja, természetesen nem hagyta volna magát, hanem elszaladt volna. Gazdasági téren: egy méhcsaládom megdöglött.

A tudós: 8,30. Bejön a titkárság vezetője, hogy megbeszéljük a napi teendőket. Európai körút szervezése, csekkek kiállítása kocsijavításra és a gyerekek tandíjára.

Apám: Feleségemmel én is megbeszélem a napi teendőket. Istálló kitakarítása, hogy elraktározzuk a fűrészport, körút szervezése Ludas, Mezőbodon irányába, ahol állítólag ócska kaptárakat lehet vásárolni. Csekkek kiállítása: három lej élesztőre, tíz lej aszalt szilvára.

A tudós: 9,30. Körüljárok a laboratóriumokban. Számomra ez a nap legfontosabb része. Asszisztenseimmel számba veszem a kísérletek eredményeit.

Apám: Dudál Miszter Jani. Indulás fűrészporért. A kabinban a jó motor-melegben nincs helyem a könyvelő miatt. Felkapaszkodom hátul a zsákok tetejére. Asszisztenseim is vannak: B. Mihályné kenyérért jön, a nagybőgős cigány gyantáért, a közelgő ünnepekre való tekintettel. Hideg van, összehúzódom, fújdogálom a markom. Meggémberedem, mire megérkezünk. Valahányszor így utazom, mindig eszembe jut a felfordulásunk. Sajtot, tiszta inget és egy csupor szilvaízet vittem a gyerekeknek Kolozsvárra az internátusba. A Feleki hegyen a kocsi bezuhant a mélységbe. Engem a pótkocsi az üres hordókkal együtt kihajított egy szántásra. Ott feküdtem sokáig a hátamon, törött bordákkal, és gondolkoztam, merre gurulhatott a szilvaízes csupor. A halálnak, ha már egészen közel van, nincs jelentősége.

A tudós: 12,30. Ebéd után a napon sütkérezem, derékig meztelenül. Testem többi részét gondosan elektromos takaróba burkolom, mert harap a hideg.

Apám: A városban megkeresem az ismerősömet, aki a fűrészport ígérte. Mivel egyelőre nincs otthon, a kapuban várakozom. Hogy hasznosan töltsem az időt, kidolgozom elméletileg egy újabb találmány vázlatát. Abból indulok ki, miszerint valahányszor becipelem a házba a fűrészporos kosarat vagy zsákot, feleségem megállapítja, hogy szemetelek. Tehát a dobkályha belső hengerét úgy kell megszerkeszteni, hogy kiemelhető legyen. Ezután az istállóban töltöm meg fűrészporral, a kosarat pedig kivonom a forgalomból. Már nem is fázom, annyira föllelkesít ez az elgondolás.

(A néptanácsi takarító ember és a határpásztor aziránt érdeklődik: milyen lehet az elektromos takaró, hogy nem ráz-e stb. Amennyire értek hozzá, elmagyarázom a csodás pokróc lényegét.)

A tudós: Félórás ebédszünet után visszamegy a dolgozószobájába: olvas, átnézi a magnetofonba diktált, legépelt szövegeit, azután beül az autóba, hazamegy, rövid torna, vacsora, gyereknevelés. Anyu behozza a süteményt, azután lefekvés, regényolvasás, villanyoltás – és másnap kezdődik minden elölről. Egészen a koporsóig.

Apám: Ismerősöm telefonál egy másik ismerősének; az is fölveszi a kapcsolatot valakivel, akitől átvehetem a fűrészport. Közben elveszítem Miszter Janit, órákig keresem. Ahhoz képest, hogy a hetven felé járok, eléggé fürgén szaladgálok egyik utcából a másikba. Végre megtalálom a sofőrt. Elmegyünk a megadott helyre. Vaskapu, rácsos ablak, fegyveres őr. A börtön kapujában állunk. Nyújtogatom a nyakam; odabent fűrészporhegyek. Mint a mesében. Kitűnő, száraz anyag. Ez valósággal robbanni fog a kályhában. Közlik, hogy csak a sofőr mehet be, énnekem kint kell maradnom. A sofőr színt vált az ijedelemtől. Azt kérdi, vajon a fűrészpor kihozatala törvényes-e? Nem szeretné, hogy egy füst alatt őt is visszatartsák. Megnyugtatom: ahhoz, hogy odakerüljön, először le kell füleljék, felkísérjék a milíciára, majd tárgyalás, ítélet és csak azután. Rabot egyet se látok. Bent dolgoznak a műhelyekben. Az ő kezük alól kerül ki a rengeteg fűrészpor. Eszembe fognak jutni, amikor karácsony estéjén befűtök a dobkályhába. Sohasem gondoltam, hogy ilyen értékes kapcsolatra teszek szert velük.

Mikor mindennel rendben vagyunk, a fegyveres őr barátságosan integet. A fűrészpor tetején ülök. Nagy sebességgel száguldunk hazafelé. A gyantás cigány és a kenyeres asszony valahol lemaradt. Milyen boldog lesz a feleségem, mikor hazaérkezem, és látja, hogy a fűrészpor tetején ülök. Most már, ha fúj is a szél, nem kuporodom össze, hanem nézelődöm a havas mezők felett. Eszembe jut, hogy fiatalabb koromban a kántor úr kezdeményezésére kórust alakítottunk. Téli estéken összegyűltünk az iskola termébe, azt énekeltük:

 

Hegyen ülök, búsan nézek le róla,
mint a boglya tetejéről a gólya.

 

Többszólamú kórus volt, és mint egy rossz cseber, folyton széjjelesett. A második esztendőben eljutottunk az ötödik versszakig, ahol azt kell énekelni:

 

Holtom után vajon mi lesz belőlem?

 

Nem emlékszem, hogy befejeztük volna. Másoktól is kérdezősködtem: vajon elénekeltük mi végül is azt a dalt? Nem tudják. Olyan lassan haladtunk vele, hogy menet közben a tagoknak egy része felnőtt, férjhez ment, megházasodott, vagy éppen kihalt, még mielőtt belekezdtünk volna az utolsó versszakba, ahol a költő vadfa szeretne lenni az erdőben.

Végül, tizennégy óra húszkor lerakodás, majd este nyolcig dobkályha-átalakítás, begyújtás, várjuk, hogy meleg legyen.

Megállapítjuk, hogy eredményes napunk volt, nincs okunk panaszra.

 

A szerencse nyomában

Ráadásul a határpásztor is elmesél egyet-mást az idő színéről és visszájáról.

Évek óta dúl a környéken egy sárkány: a mesés nyeremények híre. Pillanatok alatt bárki gazdag ember lehet. A sorsjegyekbe zárt Hétfejű Szerencse ezúttal nem iszik embervért; megelégszik aprópénzzel is. Gyakran nyoma vész, majd újra föltűnik a napilapok hirdetéseiben, vásárosok értesülései útján. A közeli városka kirakataiban néha magának a győztesnek is a fényképe: Ecce homo! Íme, aki nem sajnálta az idejét meg a három lejt! A győzteseknek egész legendaköre van. Egy tízéves kislány autót nyert, a falu bolondja mesés összeget a Pronosporton; annak csupán a kamatja vezérigazgatói fizetés. S mivel a szerencsét könnyebb nyakon ragadni, mint a szolgálatunkban megtartani: a gonosz mindig közbelép. Az autót, a nagy summa pénzt rendszerint elcsalja valaki a szájtáti parasztoktól; egy kibicelő tojásfelvásárló, munkanélküli bűvész stb. A nyereményt igen, de nem a reménységet, amely gyakran álmokba költözik, onnan sugallja a szerencsés számokat. Így járt az útkaparó, aki a 33-as és a 97-es kilométerjelző között teljesít szolgálatot. Egyrészt a két szám, másrészt biciklibalesetének dátuma jelezte álmában a nyerési lehetőségeket. Felesége és lánya azonban vásárba menet a saját álmát is figyelembe véve, módosított a számokon. Ilyenformán a Pronosport-vagyont a szomszéd falu baptista prédikátora vágta zsebre, s hagyta ott menten a híveit is, dupla szomorúságot okozva. A látomásos útkaparó – szemtanúk szerint – azóta is veri a feleségét meg a lányát. Érthető dühvel és teljes joggal. Elvégre hogyan is merészeli egy asszony összekeverni saját butaságát azzal, amit az ura álmában meglátott.

Apám is betársul néha sorsjegyvásárlásba. Összeadják ketten-hárman a szükséges összeget, majd felváltva gyalogolnak be a szomszédos városkába az eredmény felől érdeklődni. Miközben a szerencse kísértése más oldalról is jelentkezik.

Közhírré tették a nyáron, hogy kolorádó-veszély mutatkozik, legyen tehát mindenki éber! Sőt, aki a pusztító bogarat valamely krumplitövön vagy más hasznos növény hátán megtalálja, és a vezetőségnek bemutatja: kétezer lej jutalomban részesül. A kikiáltó ember – kit a sokszori ordibálás miatt Szamárnak neveztek – nem hangsúlyozta eléggé, hogy jutalomról van szó; a kétezer lejt eleinte kilátásba helyezett büntetésnek vélték, ezért nem figyeltek oda. Mint rendszerint. Később más formában adták hírül a rendkívüli kereseti lehetőséget. A gazdász-mérnök előadást tartott a rovarellenség pusztító erejéről. A tanítók az iskolában, egyes csoportfelelősök a mezei munkások között végeztek felvilágosító munkát. A kolorádóbogár az Észak-Amerikai Egyesült Államoktól származik; az óceánon átkelve először Francia-, majd Németországban okozott tetemes károkat. „Most pedig Kamarást fenyegeti!” – magyarázta a tanító a térkép előtt a pálcájával hadonászva. A kolorádóbogár 1 cm nagyságú, hátán tíz fekete vonal húzódik végig; éppen ez az, amiről könnyen felismerhető. Lárvája cinóber- vagy narancsvörös. A narancs színét sokan el tudták képzelni, a cinóbert azonban senki. „Nézzétek! Mint annak a lánynak a köténye!” „Így már világos!” – bólintottak a hallgatók. Valakinek az az elgondolása támadt, hogy könnyebb eligazodás végett a cinóberkötényes lányt vigyék magukkal a keresésbe. „Ne marháskodjunk, emberek!” A kolorádóbogár egyetlen nyáron három nemzedéket szaporít, amelyek hasonlóképpen utódokat hagynak hátra. Egyetlen nőstény harminc milliót szaporít évente, és közel ötholdnyi burgonyatermést képes elpusztítani. Hozzá képest a drótféreg, bagolypille, levéltetű, cserebogár valóságos istenáldása. A népnevelők nagy képzelőerővel ecsetelték a veszély méreteit, hogy fölébresszék általánosan a veszély tudatát is.

Ma még zöld a mező. A közös táblákon és a háztáji kertekben egészségesen virít a gülbaba fehér virágja. Ha a jelzett istencsapása valósággá válik, a falut átkeresztelhetik a Siralomvölgyévé. Akkor pedig a mocsokszínűvé hervadó, majd lehulló virágok, a rongyos-likacsos, széjjelfoszló levelek, a lábukon senyvedő pityókaszárak, sorvadó indák, a földben rothadásnak induló gumók látványa szörnyű lesz. Mint minden betegség, a pityókának is ez a kolerája hordában zúdul a mezőkre. Egyik féreg a másikat táplálja, az oszlás miazmái utálatos bűzben terjengve szaporítják el a nyüvek hadait, mételyt, bélférget, takonykórt, száj- és körömfájást, ocsmány tetveket, melyek a gyümölcsfák koronáin, az állatok megrühesedett bőrén, valamint az ember hasában rendeznek nyüzsgő lakmározást. Sok túlzás volt ebben. Hogy mennyi az elég, azt a több mutatja. A gazdasági vezetők ama felfogás alapján, hogy eredményt csak túlzások árán lehet felmutatni, a riadalomkeltést választották. Kiegészítésként pedig a magas vérdíjat a kolorádó fejére!

A közelgő veszedelmet az emberek nagy lelkesedéssel fogadták. A fölvázolt rémképet még rémesebbé festették, mivel nem hittek benne. A kételyt a beharangozott nagy summa keltette. Vajon képes lesz-e a pénzügyi hivatal egy bogárért ennyit áldozni? A vezetőség azonban komolyan fölkészült a háborúra.

A tanácsirodában sűrűn csengett a telefon. A felsőbb szervek helyzetjelentést kértek, utasításokat adtak arra nézve, hogy a küzdelmet – ha majd elkezdődik – miként kell megnyerni. A szérűn sorban álltak a permetleves hordók; már csak a bogár hiányzott. Meg a jutalomdíj a parasztok zsebéből.

Az első napokban leginkább gyermekek rajzottak ki a mezőre. A szülők zavarták ki őket, hogy a gondosan őrzött kertekben és őrizetlen közös földeken célt s értelmet kapjon a tekergés. Később – miután ígéretüket az illetékesek becsületszóval is megerősítették – a felnőttek, öregek, aggok, hadirokkantak is megmozdultak. Elsőként a mindenkori vállalkozó szelleműek; Boldizsár-napi kereszthalászok, szerencsejátékosok, többszörös házasok, volt elnökök, munkahelyváltogatók. Utánuk a nehezebb természetűek: a gyanakvók és hitetlenek is.

A vakszerencse reményében s a könnyebbség kedvéért a kutatást a háztáji kertekben kezdték. Ki-ki a maga portáján. Senki sem tűrte volna, hogy saját területén idegen kéz matasson a pityókaszárak között, s esetleg éppen az ő nyomorúsága változzék át másnak a szerencséjévé. Emiatt csetepaték is támadtak. A határsértőket és betolakodókat kiebrudalták a kertekből. A vitatkozás kocsmában és utcasarkokon gyűrűzött tovább. Vajon közügy-e vagy magánérdek a kolorádó felfedezése? Tűrhető-e, hogy azokat, akik lusták, vakarózó természetűek és nem vetettek krumplit, bárki is megakadályozza a veszély elhárításában? Ők ugyanis – hangoztatta a pityókaföldek felelőse – nem a pusztulást óhajtják megakadályozni, hanem csupán a pénzre fáj a foguk. Menjenek tehát kapálni, kaszálni – általános pangás keletkezett a nyári munkálatokban –, ne húzzanak hasznot olyan helyzetből, amit mások teremtettek. Akármifajta veszedelemből származó előnyhöz csakis annak van joga, aki magát a veszedelmet előidézte. Vagyis kockázatot vállalt. „De hisz épp eleget instálta őket a vezetőség, számos felhívásban, élőszóval és falragaszokon: jóemberek, ültessetek pityókát, zöldséget, ne tűrjétek, hogy a munkástestvérek drágábban vegyék a fokhagymát, mint a fügét, narancsot, szentjánoskenyeret. Akkor az igényesebb munka, amely természetesen kolorádó-veszéllyel jár, nem volt ínyetekre. Most ne számítsatok hát a kétezer lejre sem!” Ha mégis elnyeri valaki az illetéktelenek közül, legalább felét adja le a pityókabrigádnak. A pityókások pedig tétessék be a kultúrotthon kitört ablakait. A kutatási jogon való osztozkodást az adószedők is meg szerették volna nyergelni olyképpen, hogy csak az tehesse lábát a krumpliföldekre, akinek nincsen adóhátraléka. Ezt az elgondolást nem engedélyezték. Hanem ellenkezőleg: véget vetettek akármifajta megkülönböztetésnek. A falu apraja-nagyja munkához látott. Egyetlen jogos panasz hangzott el: azok is mászkálnak, akik nem tudják, mit keresnek: nem ismerik a bogarat. Azt sem tudják, hány csík van a hátán, a termést ellenben összetapodják, tönkreteszik. Ennek volt alapja. A kincskeresők kisebb-nagyobb hadai akármifajta bogarat gyufaskatulyába, zacskóba gyűjtöttek, rohantak a mezőgazdászhoz: „Ezt kerestük-e?” „Ne marháskodjunk, emberek!” Mezei poloska, cincér, ganajtúró és egyéb ártatlanság került a gyűjteménybe. S mindenütt a tatárkodás szomorú következménye. Széjjeltaposott hompok, indák, letarolt leveles szárak. Akik úgy gondolták, hogy a kolorádó a földben bujkál, kiskapával, ásóval bolygatták meg a töveket; és ha már megbolygatták, egy-egy fészekalja gülbaba zsákba, tarisznyába került. Ordibáltak a brigádosok: a termés veszendőben! Megszigorították az ellenőrzést, a motozást azonban nem tartották lehetségesnek. Ha valami mindenkié, kockázat nélkül ki vállalja a tulajdonos és a motozás szerepét? A kockázat éppen az volt, hogy a testvéri egyetértésben élő komák, sógorok egy-két szem pityóka miatt ellenséges viszonyba kerülhetnek. Inkább a termésnek egy része vesszen oda, mintsem oly zaklatott kedélyállapotban netán verekedés, súlyos következményekkel járó konfliktus támadjon. A lefülelt atyafi jogosnak tetsző méltatlankodásba kezdett; nem elég, hogy nyakunkon a veszedelem, és nem elég, hogy az osztályharc idején egymás torkának estünk, még most is folytassuk a hajcihőt a bajban, mikor békének kellene lennie?! Az emberek tele voltak jóakarattal és reménységgel. Azt is tudták azonban: ha valamely keresésnek épp az a célja, hogy ne találjunk semmit, legalább a mindennapi kudarcok hasznából csöppenjen valami. Annál is inkább, mivel a termelőszövetkezet sem a szervezett, sem a magányos négykézláb-járásért nem írt föl munkanapegységet. A kezdeti egység ilyenformán megbomlott. A kihágások is elszaporodtak. A szőlőcsőszök jelentették, hogy a szőlőtolvajok kolorádóbogár keresése címén hatoltak be a kertekbe. Mivel a községhez még két falu tartozik, nagy későre az alárendeltek is jelentkeztek, számon kérték a tanácstól: őket miért nem értesítették arról, hogy olyan bajra számítanak, amelynek az alján szerencse rejtőzik. A vezetőség végül letiltotta a kutatást. Nincs bogár! Még mielőtt hozzánk érkezett volna, megsemmisítették a nyárádmentiek. „Akkor miért taszítottak bennünket pánikba?” – tajtékzottak a vérmes reményűek. Fölsorolták, hogy mi mindenért ijedeznek ezen a világon, valóságos veszedelmektől: kinek jutott hát eszébe nyakukba sózni a lehetségeseket is, mi több: az elképzelteket! Egy nyugdíjas rendőr néhány deci rum hatása alatt el is indult megtorolni valamilyen formában a dolgot. De valaki mégis megtalálta a keresett bogarat. Tíz fekete csík volt a hátán, mindenben megfelelt a személyleírásnak. Kiderült azonban, hogy nem az első bogár. Nem az, amit kerestek. A vezetőség ugyanis hamarább megtalálta.

 

„Aztán mondzsa valaki me nincs benne kacagás – háborog a határpásztor, aki a derékfájása miatt csak ímmel-ámmal vett részt a kutatásban. – De kinek a bukszájába csúszott a kétezer lej? Az isten tudná megmondani. Hát ha jövőre esment jön a kolorádó? Lesz akinek ordibálni? Lesz aki nyargaljon? Én részemről vakuljak meg, ha lesz. Udzs éljek én, mert minél nagyobb a kiboszás, annál kisebb a nyargalás. Mit szólsz hozzá?”

 

Ui. Megkérdeztem egy hivatali embert: mi igaz a történetből? Akkor ő még frissen került a faluba: nem ismeri a részleteket.

– Volt-e kolorádó-veszély? – kérdeztem.

– Volt.

– A kétezer lejt megígérték-e?

– Természetesen.

– Ki vette föl?

Erre nem tudott válaszolni.

 

Ha én tudtam volna, hogy te vagy Mária!

A megbízatásom így hangzott:

– Te leszel az angyal.

Jónás kapálózott az isteni küldetés ellen; én örömmel vállaltam. Jónásnak az Úr nem ígért frissen sült perecet, mákos kalácsot és töltött káposztát. A kántor úr megveregette a vállam, melyet serkedő szárnyaim bizsergettek.

Karácsony szombatján déltájt anyám csak azt sajnálta: nincs fényképész a faluban, hogy megörökítsen a maradékainknak.

Papírból készített, zizzenő szárnyam volt és földig hulló fehér hálóingem. (Az inget minden esztendőben lányos házaktól szereztük, s máig is a fülembe ragadt Tőkés néni elutasító válasza, miszerint nem azért varratott a lányának csipkés hálóinget, hogy akkora bakszamarak bújjanak alája.) Kopacra nyírt fejemet rózsaszínű koszorú övezte.

Bizonyos, hogy mennyei látvány lehettem.

– Mintha nem is a földre születtél volna! – mondta anyám az egekre nézve, mint aki ott nekem lakható házat s hozzá édenkertet keres.

Az elismerésre az arcom is kipirosítottam megnyálazott színes papírral, s határozottan éreztem, hogy a készülődésben több az öröm, mint később leszen a véghezvitelben.

Délutánonként a szárnyaim ragasztottam a falu egyetlen cipészmesterétől szerzett csirizzel. Odakint hullott a hó, a magasság mintha fehér röpteret készített volna a szállani vágyó léleknek.

– Lám, hogy repülsz? – mondta nagyapám.

– Alacsony helyről nem bírok felszállni – mondtam, és létra után nézelődtem.

Annak a közepe tájáról, karomat kitárva, rúgtam el magam az űrbe.

A búzagazt szemelgető tyúkok, kacsák közé zuhantam. Míg összeszedelőzködtem, akkora kotkodácsolás támadt körülöttem, mintha a hóval együtt valóban az ég küldött volna.

– Idegen szárnyakkal nem lehet repülni – állapította meg nagyapám bölcs komolysággal, majd hozzátette: – Jó lennél madárijesztőnek. Tulajdonképpen ki találta ki ezt a komédiát?

Mondom, hogy okos egyházi emberek.

– Azoknak sincs eszük – füstölgött apó. – Ennyi fáradsággal meg lehet fejni a tehenet, megtámasztani a kerítést, és egyáltalában: hasznos munkát lehetne végezni. Amióta a szárnyaiddal boldogtalankodol, anyádnak nehány veder vizet hozhattál volna, hogy a ház földjét megtapassza.

Nagyapám az emberi élet egyetlen értelmét a munkában látta. Az élethez való jogunkat a fölvagdalt száraz ág ölszámán, a mosáshoz, főzéshez felhordott víz mennyiségén mérte. A játékot naponként elátkozta, s mélységes megvetéssel tekintett a felnőttekre, akik a gyermekhez lehajolva maguk is gyermekded műveletbe fogtak. „Fagyöngyök!” – mondta nekünk, amikor egy-egy regénybe felejtkezve órákig ültünk az istálló padlásán. Semmit el nem ismert, ami képletes formában jelent meg előtte; hitte, hogy Isten létezik, de a hit gyakorlásával járó ceremóniát száműzte az értelmes cselekedetek rendjéből. Reggeli mosdáskor a törülközőbe suttogta az imádságot; ha ilyenkor zajongás támadt a háta mögött, egy-egy szilaj káromkodást is beleszőtt a szent szavak közé. Megesett, hogy a Miatyánk közepe táján eszébe jutott valami; akkor hozzánk fordult, megkérdezte: megkötöttük-e a kutyát, kicövekeltük-e a malacot, s ha megnyugtató választ kapott, az imádságot ott folytatta, ahol abbahagyta. De ritkán ment el a templomba, s akkor is csak anyám rábeszélésére. Az intézményesített hit kívülrekedt az érdeklődésén, s ilyenformán magam is a műszárnyaimmal.

Valamivel lámpagyújtás után indult útnak a betlehemescsoport.

Tarka társaság voltunk, s foglalkozásra nézve is a lehető legvegyesebbek; királyok, szolgák, angyalok, pásztorok s egy bús apa: Szent József.

Énnekem Piroska járt az eszemben. Ha benéztem a betlehemes ládába, a gyertya halovány fényében Szűz Mária arcáról az ő arcának vonásai ragyogtak reám, s töltöttek el jóleső nyugtalansággal.

Elindultunk. Az egyébként szelíd természetű, szunyókálásra hajlamos mezőségi kutyák éktelen csaholással követtek bennünket. Az öltözékünk hergelte őket. Heródes – Lukács Jóskán a tiszteletes asszony elnyűtt, kék pongyolája lötyögött; Gáspár királyt, a szabadszájú Rózsa Miklóst valamelyik uradalmi szobalány szoknyája nyugtalanította kamaszingereinek viháncolásában. A szoknyát meg-meglibbentve, csak úgy szórta felénk az obszcén szavakat. „De jó Kati-szaga van!” – mondta, s végighempergett a havon, egyik angyalunkat is magával rántva. A bús apa, Újfalussi József, közönséges lepedőt csavart magára, a pásztorokon juhbőr bűzlött, a futár püspöksüvege messze világított. Ha ruházatunk szegényes volt is: a két király fején ott csillogott a díszes papírkorona.

– Indulás! – kaptuk a parancsot a gyermekirtó királytól. – Igyekezzünk a bárókhoz, tudják meg a nagy hírt még vacsora előtt.

A nagy hír az volt, hogy megszületett Jézus.

– Keljünk fel s menjünk el! – lelkendeztem én is, a szárnyaim rebbentve, és lelki szemeimmel Piroska harmatorcáján csüggve. – Mert ha valaki megelőz bennünket a hírrel, az urak a kapukat bezárják, és a kutyákat is eleresztik.

Utunkat tudós emberek is megírták. Faragó József kedves barátom egyik kiadványának alcíme így hangzik: „Jeu et chant de Noël à Pusztakamarás.” Bevonultunk a folklórtudományba.

A kántor úrnál a mennyezetig érő, gyönyörűen földíszített karácsonyfa elé állítottuk a betlehemes ládikót. A csákós futár a botjával koppintott, elújságolta, hogy örvendetes szép hírt hallott az éjjel, odakint az ajtó előtt Szent József küzdött a kutyákkal, Heródes fennen hangoztatta, hogy minden toppantására ég s föld megrendül, és toppantott is valóban a faggyúszagú foltos bakancsával, de csillag helyett a bajusza esett le, és ezzel a színpadi vétséggel egyidejűleg én is kiröppentem a való világból. Szárnyaim alatt nem éreztem a spárga szorítását, a gyertyák és csillagszórók az égitestek sebességével suhantak el örömtől repeső szemeim előtt. Elfelejtettem, mi végett indultam el otthonról, csak azt tudtam, hogy minden vasárnap elrebegett gyermeki fohászom: add Uram, engedd Uram, hogy Piroska engem szeressen – ím beteljesedett, mert Piroska ott ült kicsi fehér széken a fenyőágak alatt, és reám nevetett. Mint egy elszakadt gyöngysor, úgy pergett rám a kedve, és akkor olyan mozdulatot tettem, mint aki leszakítja a szárnyait és átadja annak, aki arra született, hogy földön járó emberek csak a tekintetükkel illessék. S bár szöveg és helyzet szerint hallgatnom kellett volna, feléje fordulva énekelni kezdtem.

– Mit akarsz te, fiam? – szólt rám a kántor úr. – Összezavarod az egész istenséget.

Erre a szóra magamhoz tértem, és míg a király bajuszát visszaragasztották, verejtékező homlokom törölgetve azon vitatkoztam magamban a kántor úrral, hogy a szent estének a szerelem nélkül semmi értelme.

Kifelé menet a szárnyam beleakadt az ajtóba és leszakadt. A hónom alá vágtam, úgy vittem, mint cigány a törött hegedűjét. A dombon – míg a többiek a ládikóban a szamarat és a pálmafát rendezgették, a fából faragott kisdedet a jászolba helyezték – leültem a hóra, s a kántorlak ablakában Piroska arcát kerestem…

 

Elmúlt a karácsony estéje.

Inkább éjszakát kellene mondanom, hajnalban ugyanis még kántáltak az ablakok alatt. Tömegesen és szólóban egyaránt. A szabadtéri színjáték nagy kórusa százfelé szakadva ismételte és variálta ugyanazt a dallamot, amelyet este elkezdett.

Mint a járni tanuló gyermek, időnként hasra vágódva bukdácsoltak a köszöntők.

 

Megjött a karácsony

veres paripáján

fagylaló szelet fúj

zúzmarázott száján

Jézus a megváltó

e napon született

azért szent nevével

kívánom hát nektek

kolbász alatt nyögjön

a vén kakasülő

bőséggel teremjen

búza málé szőlő

bojtosfarkú bornyú

tíz-húsz az udvaron

csikó tinó bárány

birka az udvaron…

tiszta jószívemből

kívánom ezeket

adjon a jóisten

boldog ünnepeket

Scoală gazdă din pătuţ

şi ne dă un colăcuţ

că şi ma’ o schi făcut

sită deăsa n-o avut

pe cînd sită-o căpătat

covata ni s-o stricat

s-o sfăghit mama cu tata

ghi ce n-o tommit covata

gata!

(Hej gazduram, ki az ágyból

harapjunk abból a kalácsból

jóanyám is sütött volna

sűrű szita ha lett volna

mire sűrű szitát szerzett

a tekenő széjjelesett

karácsonynak szent estjére

veszekedés lett a vége

itt a vége!)

 

Apám is kántálni ment a presbiterekkel. Anyám otthon tartott szolgálatot. – „Szabad köszönteni?” – „Szabad, szabad!” – ismételte gyermeki örömmel. Le-lehunyta a szemét, próbálta kitalálni hang, vétség, ének szerint a vendégek személyét. „Ez Juli, ez Feri, Gergi, Verona, Ilona! Újra látjuk egymást!” A gyerekeknek és a cigányoknak kiosztott egy zsáknyi perecet. Jóízűen kacagott a tréfás köszöntőkön. – „Mondd még egyszer!” – „Hallgasd!” – intett felém. Rokoni, baráti, ismeretségi szálakat bogozott újra. – „Ezt a fiúcskát ismered? A Jónás fia! Hát azt a szép lányt? A Mihályé! Öleld meg bátyádat! Istenem, be szépen nőtök! Istenem, hogy múlik az idő!”

Már lefeküdtem volna, de meg kellett várnom a betlehemeseket. Egyebek között Jóska öcsém is, aki – hogy megérkeztek, mindjárt láttam – a fáradt angyal szerepét játszotta. Fáradt volt Heródes, Szent József, a futár is, az egész istenes társaság. Alkonyat óta járták a falut, a határt, nem csoda, hogy amikor énekre került a sor, heten kilenc felé vitték a dallamot. – „Mint a politikusok” – jegyezte meg D. bátyám, aki maga is egy kacskaringós kántálás szárnyain ereszkedett közibénk a savanyú bor és mákos kalács mellé. A kalácsban kevés volt a mák, szimbólumszerű. „Legalább nem ragad a fogunk közé.” A karácsonyfa: fonnyadt, félredűlt ágacska, sztaniolpapírral díszítve. „Csak ennyire futotta.” „A kis unokámért!” Öcsém angyali rongyain-szárnyain, égre emelt énekes arcán önmagamat vehettem szemügyre huszonöt év távolából. Kellő áhítat híján luciferi józansággal vettem újra tudomásul, hogy a valamikor oly fontosnak vélt szereplés mily komikussá törpült az időben. Ez alkalommal a szemlélődés szerepe jutott ki nekem. A kántáló rokonság mintha megérezte volna magányomat, sapkát vetett a fejemre, sálat a nyakamra:

– Gyerünk kántálni!

– Ó, neki nem illik. Nem szabad.

– Jöhet nyugodtan, velünk van a párttitkár is.

Diadalmasan cipeltek magukkal. A fiammal együtt.

– Lásson mást is a gyermek, nemcsak azt, amit lát!

Két vagy három utcát végigkántáltunk. „Ím itt a zúrban maszületett gyermek, ó jöjjeteki-mádjuk, ó jöjjeteki-mádjuk királyunkat!” Jólesett zuhanyoznom az örömük záporában.

Reggelre belepte nyomunkat a hó.

Az ágyból még sokáig a néptelen utat néztem, ahogy elhullámzik az ablakunk alatt. Simának látszott, s hogy szavamat az ünnephez igazítsam: afféle mennybe vezető ösvénynek. De én akkor már tudtam róla, hogy a csalóka felszín alatt bokamarjító göröngyök és keréknyomok leselkednek a hiszékeny gyalogosokra.

Múlt és jelen kavargásában, étellel-itallal terített asztaloknál ilyenformán botlottam szüntelen lélekficamító emlékekbe is.

– Mégis eljöttél hát!

– Régóta készülsz ugye hazajönni?

– Régecske.

– Egy-egy írást küldtél magad helyett.

– Nem tudom, hasonlítottak-e rám.

– Sokszor igen, sokszor nem.

– Még egy pohárral!

– Ne vesd meg szerény hajlékunkat.

– Mihály bátyád bizony meghalt.

– A legrosszabbkor, szegény, Isten nyugtassa meg.

– Van annak már tizenöt esztendeje.

– Elsiratni sem tudtuk becsületesen.

– Hát mert akkor rakták alánk a parazsat.

– Olyan volt a helyzet: ember embernek farkasa.

– Ötvenben volt, igen. Semmink se maradt akkor, csak a becsületünk.

– A mákos kalácsból… azt kóstoljátok.

– A képen? Az a kisebbik lányom. Örvendünk, hogy sikerült az érettségije.

(Örömre való hálákat adjunk az Istennek. Ne pityeregj, gazda, tégy bort az asztalra.)

– Gyertek, jertek, kerüljetek beljebb!

– Virradjunk fel egészségben!

– A vejem sofőr, mondhatni jól keres.

– Most már jól vagyunk, ha nem is a legjobban.

– Az ivóvizünket az állami gazdaság elvezette a maga irányába.

– És a legelőnket az elnök valósággal elajándékozta.

– Odaállt az elnök és azt mondta: nesztek.

– Hát a mi teheneink?

– Azt mondták: magántehenek.

– Közmunkával és közpénzen csorgót építettünk. Betonfalat, válut, mindent.

– Szemet vetett reá az állami gazdaság.

– Pedig már nem vagyunk magánparasztok, hogy azt mondhatták volna, amit a tehenekről.

– Egy kis töltött káposztát!

(Adjon Isten sokakat, sok karácsony napokat, bort, búzát eleget, az üvegnek feneket, hogy ihassunk eleget.)

– Ez a nagyobbik fiam.

– Mi lesz belőle?

– Írástudatlan.

– Ahhoz van kedve?

– Arra vagyunk itt kényszerítve. Csak négyosztályos az iskola.

– Nem tőtt ki a létszám.

– Négy év alatt a püspök sem tanul meg tisztességesen írni-olvasni.

– A szomszéd faluba mehetne. Akinek pénze van.

– Internátusba.

– Láttad az új tanítónőt?

– Lehet, hogy láttam. Nem ismerem.

– Te sem ismered?

– Mire megismerné őket az ember, odébbállnak. Úgy mennek-jönnek, mint a drótos-tótok.

– A mi időnkben itt kezdett el tanítani, itt is halt meg a tanító.

(Ha én tudtam volna, hogy te vagy Mária, aranyból, ezüstből szállást adtam volna, én pedig a hideg földre lefeküdtem volna. Kusti ne!)

– Azt a kutyát pedig mindjárt farba rúgom. Nem lehet a szájától tisztességesen kántálni.

A didergő Mária, az üldözött gyermek s a szomorú Szent József kint rekedt az ablak alatt. A házba belépők sapkájukat a térdükhöz veregették. A tompa puffanások mintegy gongütésszerűleg jelezték, hogy vége az illúziónak. A hóval együtt a játék kedvét is lepallták magukról.

 

Csonkaheti összegezés

Két színjáték között – mert hisz közeleg a szilveszter is – számba vesszük a verekedéseket. Néha pofonok csattannak a szeretet ünnepén. Bicskázás nem esett; a véleménycserének ez az ősi formája nálunk nem nagyon ismeretes. Emberölésért – emlékezetem szerint – a faluból senki sem került börtönbe. A kés, ha évtizedenként megvillan, rendszerint más faluból jött vendégek műve. A helybéliek – eredendő szelídségüknél fogva – a verekedésben is meggondoltabbak. Éppen ezért megfutamodásban, ingszakításban és asszonyi beleszólásban látványosabb jeleneteket produkálnak. Rendszerint megnézik, hova ütnek, s a kiterjedt rokonsági kapcsolatok révén – amikor is tízen-húszan vetik rá maguk egyetlen személyre –, csetepaté forgószélszerűleg támad és távozik. Ami a nyomában marad: a nők kórusának hexameterbe szedett epilógusa. A konfliktus később bevonul a törvényszéki tárgyalótermekbe, ahol ugyancsak a kiterjedt rokonság egyöntetűleg és a kötelező eskü súlya alatt a verekedést letagadja. Vagy pedig az áldozatot esküszi kezdeményezőnek, elhintvén ezzel egy újabb háború fagyálló magvait. A hamis tanúk őszinte pillanataikban cinkosan összekacsintva maguk is beismerik, hogy félrevezették a bíróságot. Miként? Részint a cselekménynek oly művészi elbonyolításával, hogy az egy Dürrenmattnak is becsületére válna, részint pedig isten segedelmével. Megkérdeztem a néptanács könyvelőjét:

– Miként áll elő az isteni segedelem?

– Azáltal, hogy a Fennvaló nem jelenik meg a tárgyaláson.

– Volt eset rá, hogy megjelent?

– A régimódi eljárás szerint meg szokták idézni. A tanú, ujját a keresztre helyezve, Isten színe előtt esküdött az üdvösségére, hogy csakis az igazat mondja. Ez az eskütétel már nincs forgalomban.

– Az ember színe előtt nem kötelező az igazság?

– Kötelező, de hiányzik a kényszer. A félelem.

A könyvelő fejtegetése oda lyukadt ki, hogy a félelem legfőbb terméke a hazugság, de némelykor az igazság is. Például a vallásos hitű tanúk esetében, akik a racionális emberire alapozott formaság kötelező ereje alól irracionális réseken bújnak ki, elkerülvén az Atya komor tekintetét.

Az áldozat pedig keresi az igazságát. Persze magánúton. Fiainak, még unokáinak ökle révén is. Anyám hozta reggel a hírt, hogy P. unokaöcsémet a kocsmában felpofozták. A verést állítólag több mint két éve hogy megígérték. Jóval az ünnepek előtt, kideríthetetlen okokból páholták el J. másod-unokatestvéremet. A főkolompos szülőfalunk, haladásunk örömmel üdvözölt szaporulata volt: a fiatal és iszákos körorvos. Szemtanúk állítása szerint ezzel a kiáltással vetette magát J.-re:

– Én vagdoslak, én gyógyítlak!

Bicskával alaposan összefaricskálta páciensét – kinek azelőtt még C-vitamint osztogatott, miközben ugyancsak részeg rokonai egy-egy orrba vágással, hasba rúgással asszisztáltak. Alapos munkát végeztek: a másod-unokatestvér kórházba került.

Ezektől eltekintve az ünnep jól sikerült. Aki arra érdemesnek nyilvánította magát, úrvacsorát vett, a templomban felolvastatott a kántálás és betlehemezés pénzügyi mérlege. A jövedelmet – mely a kurátor szerint az idén rekordot jelent – a papilak s a torony tatarozására fordítják.

 

Mit is álmodtunk?

A konyhában anyám beszélget valakivel.

Az imént még a gyenge máktermésről volt szó, s íme, mit hallok:

– Lénárd Pista negyvennyolcban meglövetett. Föl van jegyezve a régi írásokban.

– Miért lövetett meg?

– Forradalom volt, és elégette Bocskor tekintetes úr kommenciós iratait.

– Így van ez. Ne avatkozzék az ember másnak a dolgába.

– Egy év múlva, negyvenkilencben, Máté Marcit is meglőtték.

– Biztosan ez is beléavatkozott valamibe.

– Rekviráló katonák a kövér disznóját akarták elvinni.

– Mondom ugye. Inkább hagyta volna.

– Az ő disznója volt. Az ő dolga.

– Mikor szól a puska, ne avatkozzék az ember a saját dolgába se.

Kivel beszélget anyám a konyhában? Ezt már megnézem magamnak. Abbahagyom a naplóírást, átkukkintok az ajtó ablakán. L.-né, a testes szomszédasszony fogja elmenőben a kilincset, hóna alatt az apám javította mákdaráló. Mitől ugrottak akkorát, vissza negyvennyolcba, fel nem foghatom. Sejtem csupán, hogy valaki – és nyilván kárára – megint beleavatkozott valamibe. Később amúgy is föltálalják a hírt a reggeli mellé. „Istenem, be sok veszéllyel jár az élet!” – sóhajt L.-né aggodalmas pillantást vetve az első ház felé, mintha éppen én volnék az a Lénárd Pista, aki belemártja magát a saját dolgába, és aztán meglövetik.

Még mindig ez a pillantás? Idestova húsz esztendeje, hogy a cselekvés mámorában rohamra szólító harsonák hangjai közepette ezzel az aggodalommal oly kihívóan szálltam szembe, aminőre csak az ifjúság reggeli óráiban képes az ember. Egy kolozsvári napilap hasábjain magam is földosztást követeltem – radikálisat –, más alkalommal pedig tizennyolc éves tapasztalatlanságom egész hevével lőttem ki Dávidként a parittyámat egy polgári politikusra, kinek nagyszámú, késes hívei naponként ígérték, hogy szíjat hasítanak a hátunkból. (Meg is tették aztán!)

Akkor apám, mint az ágyúgolyó – igaz, hogy sajttal, szilvaízzel szelídített ágyúgolyó –, robbant be ötven kilométerről az internátusba:

– Mit csinálsz te, fiam?

– Hegyezem a ceruzámat – mondtam ártatlanul.

– És mit akarsz tulajdonképpen ezekkel az írásokkal?

– Groza-kormányt! – szólalt meg bennem az utca visszhangja.

– Hát ez igazán szép dolog – bugyolálta apám a feddő-féltő szavait keserves mosolyba. – Nem elég ötödik gimnáziumi osztályban a latin, számtan, természetrajz. Új tantárgyat vetettek föl: a kormányalakítást.

– Ez a lecke most fölhagyva történelemből – szellemeskedtem.

– S úgy gondolod, hogy nélküled azt a kormányt nem lehet megalakítani?

– Sok kicsi sokra megy – mondtam.

Apám tűnődve vizsgálta arcomat, mintegy számbavételképpen, hogy azonos vagyok-e a szándékaimmal.

– Biztosan nem magadtól találtad ki, hogy mit akarsz – vonta le a következtetést halálos pontossággal.

Elakadt bennem a szó. Zavarba estem, mintha plágiumon értek volna. Váratlanul olyan megvilágításba kerültem, amely csöppet sem kedvezett tudatlansággal vegyes ifjonti hiúságomnak. Apám szavai nemcsak megállapították a tényállást, hanem értékeltek is egyben; olyasmit tulajdonítok magamnak, aminek fordított viszonyban – a tulajdona vagyok, eleven és lelkes eszköze más szóval. Eladdig a viharos külső körülmények, a feltorlódott események hullámhegyein szónokló közéleti személyiségek hatása észrevétlen, álomszerűleg szívódott föl bennem, válott véremmé, kisebbségbe szorítván otthon szerzett, poétikusan szemlélődő hajlamaimat. Talán a két nagyapa, énemnek kétféle forrása birkózott bennem. Székely Gergely a közéleti tevékenység embere volt, sok ideig falusi bíró a régi világban. Családunk legnagyobb újságolvasója. A gondolat szüntelen cselekvésként pattant ki belőle; nem valamely végek feszegetésére, mint inkább karjának meghosszabbítására szolgált: rendeletek végrehajtására, verekedő cigányok széjjelugrasztására, mindenre, amire apai nagyapám, Sütő Mihály a csöndes szemlélődés kosarából legföljebb egy-egy pillantást vetett. Írástudatlan lévén nem olvasta az újságokat, de nem is vetette meg az emberi buzgalomnak e harsány termékeit; a rotációs papírból jó vastag cigarettát lehetett sodorni. Előnye volt, hogy nyálazásra gyorsan puhult, könnyen megragadt, a füstje – a rányomtatott gondolatok szellemével ellentétben – tiszta volt.

A két öreg váltakozó vonzáskörében egyszer mesét, verset írtam, másszor hajlamaim elől szökve, egy akkor még homályos kötelességérzet sugallatára, boldogan ugrottam fejest a társadalmi cselekvésbe. A csábító lehetőségnek sem mélységeit, sem rejtett sziklaköveit nem ismerhettem.

Apám sem, de kétségtelenül fejlettebb volt a veszély-érzete; hasonlóképpen az oknyomozó hajlama is, mert így szólt hozzám:

– A hang a tiéd; a biztatás mástól ered.

– Balogh Edgártól – mondottam. – Ő kérte tőlem a cikket. De nemcsak ő…

A Farkas utcán túl a hársfaillatú, bukolikus hangulatnak ellentéte és tagadásaképpen éjjel-nappal világoltak a párt ablakai. Annyit tudtam, hogy ott a főhadiszállás. A Főtér különböző pontjain működtek az író-toborzó központok: az álmaimban is kattogó szerkesztőségek. Ha arra jártam, szívemet megdobogtatva, Gaál Gábor fogott karon és dörrent rám, mint egy mozsárágyú: „Nos?” A terveim felől érdeklődve, egy-egy írásomat ízeire szedve, szépen utánam nyúlt az elvont szépségek régióiba, s mint egy oltoványfácskát, ültetett vissza naponként a humuszba, mit szigorúan zengő szavakkal konkrét valóságnak nevezett. Imádott és trónfosztásra szánt istene volt a Valóság; fényességében és brutális erejében gyönyörködve birkózott vele szüntelen, mint Jákob az angyallal. A forradalmár gondolkodók természete szerint épp azért tisztelte, hogy változtasson rajta. Ezt a tiszteletet sohasem volt hajlandó elcserélni a gondolat kamasz-hancúrozásával. De talán túlságosan is tisztelte küzdő angyalát, aki végül áldás helyett a törvénytelenség öklével sújtott az arcába. Gaál Gábor mellett kattogtatta az új eszmék gépfegyverét Nagy István és Balogh Edgár, valamint az egész baloldali írónemzedék. Tízezres tömeggyűléseken fázódtam a Zsil-völgyében Kurkó Gyárfás mellett, s álmokat szövögettem a jövőről Bajor Andorral.

Apám e töredékes névsorból alig egy-két nevet ismert. Ez is elegendő volt ahhoz, hogy így szóljon:

– Ez a társaság, fiam, így, ahogy van, egy egész lőszerraktár.

Nem tévedett.

Mikor a névsort a törvénytelenségek megtizedelték, anyám sírva borult rám, és emlékeztetett apám figyelmeztetésére. S évekkel később, mikor az igazuk napfényre került, valóságos családi zsinatba csöppentem egy alkalommal, amikor is – a friss hírek alapján – bizonyos következtetések levonása került napirendre. Láttam azelőtt a felderengő és cselekvésbe kívánkozó hitüket. Annál lesújtóbb volt most a kiábrándultságuk. Anyám kenyeret dagasztott, F. bátyám a törött szemüveg alól az újságot böngészte. Komák, sógorok szivarozgatva osztották az eseményeket, apám pedig, akkori állapotának valóságos jelképeként, törött fazekat drótozott. „Kitettük a napra száradni, és valaki belerúgott.” A nyitott ablakon behallatszott a bakter kiabálása. Népgyűlést hirdetett.

– Menjen, akinek kedve van!

– Eredj, te vagy a párttag.

F. bátyám darabig szipogott, a nyakát tekergette, majd elment a gyűlésbe. Úgy néztek utána, mint aki fedetlen fővel lép ki az esőbe. Az üresen maradt széken a macska dorombolt a csendben. Később leugrott a székről; mintha láthatatlan kéz seperte volna félre. A semmibe meredő arcokról azt olvastam le, hogy nagyapám szellemét látják; még tán a bogos kezét is, amint szivarat sirít az asztalon maradt újságból. Rágyújt, fújja a füstöt, és nézi a betűket, a tűzben pattogó szavakat, amelyek nem mondanak semmit számára. A helyi nőmozgalmi felelős – egy városiasan öltözött, lelkes, középkorú asszony – szépen megrajzolt diplomát hozott anyámnak, hogy tenné ki a falra. Fehér falú házikó, felhőtlen, kék ég, alpesi táj, mosolygó menyecske. Tintával írva az anyám neve rajta s folytatólag a nyomtatott szöveg, miszerint első díjat nyert a háztartásbeli tisztasági versenyen.

– De hisz nem is versenyeztem! – szabadkozott anyám. – Nálam mindig tisztaság volt. Tisztaságba születtünk, lelkem. Mikor indították a versenyt?

– Még a tavaszon! – mondta a nőmozgalmi asszony. – De nem baj, ha nem tudott róla. A fontos, hogy részt vett benne.

Akkor valamelyik menten megállapította, hogy lám, ilyenformán kell valahogy a világ dolgaiba avatkozni: kéretlenül is, biztatás nélkül véghezvinni a magunk feladatát; tisztán tartani az ablakot és a lelkiismeretünket. A pályázók, versengők, minden kérdésre ujjukat nyújtogatók mindig is alkalmi emberek voltak, s írva vagyon a római levélben, hogy nem azé az érdem, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő istené. És miután ebben megegyeztek, úgy néztek rám, mint a nyájavesztett bárányra, aki keresi az ő pásztorát, és nem találja.

Kilépek a konyhába Lénárd Pista felől érdeklődni.

A szomszédasszony elment a mákdarálóval és az aggodalmaival.

Helyette kell megkérdeznem másodszor is: vajon lehetséges-e, hogy az ember ne avatkozzék a saját dolgába?

– Avatkozzunk, vagy paszulyt válogassunk? – kérdem anyámat oly módon, hogy a válaszom is kiütközik belőle.

Rám néz vizsgálódva. Látom, megnyugtatja, hogy itt vagyok. Elmúlt veszedelmek után száll a tekintete, ki a havas dombok felé.

– Tudom, fiam, hogy sohasem szeretted a paszulyválogatást. A borsikát s a nyüvesét is mindig közte hagytad. De ha tudni akarod a Lénárd Pista sorsát, menj el nagyapádhoz, ott találod M. bátyádat, aki apámnak mostohatestvére, és ilyenformán közeli rokonod. Ő majd megválaszol neked.

Valójában nem értem, miről is lehet szó; hirtelenében fel nem foghatom az összefüggéseket. De mivel tudom, hogy bizonyos dolgokat csak menet közben lehet megérteni, fogom magam és indulok. Leereszkedem a kert aljába s onnan átal a réten a szelíd rajzolatú törpe fűzfák között, a patak mentén folytatom az utam. Az éjszaka a tél újabb erősítést kapott, s a csobogó víznek már csak a háta közepe látszik a vékony jégpáncél között. Imitt-amott, ahol a víz kívülrekedt a patakon s befagyott, posztónadrágos, kucsmás gyerekek sisinkáznak ügyes kanyarokat vetve. Úgy rémlik, hogy ezt én is műveltem valamikor. Amikor ezek a fekete és bogos fűzfák még sárga színű, hajlékony vesszők voltak, verebeket hintáztattak. Tán azt is el tudnám sorolni, hogy a mutatvány titka a szabályszerű nekifutás, féloldalas egyensúlyozás a kilökött, majd behajlított karokkal, feltartott fejjel s még valamivel – egy énekes madárral? vándorszellemmel? –, aminek a nevére nem emlékszem, csak tudom, hogy bennem volt, és most nem találom. Rászaladok mégis a jégszalagra, s jólesik hallanom a hangját a sarkam alatt.

– Nocsak! – mondja valamelyik gyerek.

Félrehúzódnak tisztelettel, és úgy néznek rám, mint a szerzetesre, aki szamárrá változott. Jégpályám végén, mivel nem hasaltam el, sőt ügyes kanyart is vetettem, visszafordulok, várom az elismerésüket. Nevetnek rajtam. Egyikük megkérdi:

– A bácsi mikor sisinkázott utoljára?

– Hát a minap! – mondom.

– Melyik minap?

– Vagy huszonöt esztendeje.

Az országútig kísér a kacagásuk. Mintha tudnák, amit érzek; hogy az én játékom hamisítványra sikerült. Egyebek között a gondért is, amely M. bátyámmal jő szembe velem nehány rokon kíséretében a falu végéről. Szálas, hatvan felé járó, nyílt arcú, kiszolgáltatottságra született ember, akinek adakozó, eleven és meleg pillantása a családnak majdnem valamennyi tagjára jellemző. Lassú és ünnepélyesnek mondható léptekkel közeledik, a karját már messziről kitárja, megsoványodott arca verőfényes, és hogy megölel, a rokonok kis csapata csöndesen sírni kezd. A szemükön látom: már nagyapámnál is könnyeztek, a viszontlátás örömének és bánatának még nem jutottak a végére. M. bátyám a szomszéd faluban lakott; a háború végén láttam utoljára. Megcsókolja kétoldalt az arcomat, számba veszi egész mivoltomat, mintegy önnön jelenlétét ellenőrizve; a magas vérnyomástól amúgy is piros arca megszínesedik, lélegzete nehézkes, a szeme megpárásodik. Semmi kétség, hogy itthon van: ezt állapítja meg, amint újra és újra körülnéz. Az utca két oldalán ajtók nyílnak, nyikorognak. Dehogyis: valósággal kukorékolnak. Ezek az ajtók is! Mint a kakasok. Mikor az egyik rázendít, a többi mind követi és ugyanúgy, ha baj van: egyszerre hallgatnak el. Gyűl a nép, ki szót váltani, örvendezni, uramistenezni, ki csak bámészkodni, keresztet vetni a halál és feltámadás láttán.

 

A történetét ezerszer hallottam. Felesége, lánya, fia, unokája mesélte ezernyi változatban. Egy-egy apró vonást rajzolt mindahány az igazság arcára, melyet a reáhullott könnyek miatt mai napig sem ismerek. Amikor letartóztatták, nagy nyomorúságában közelebb került hozzánk, mint valaha, de el is távolodott egyben; akár a holdnak, mindig csak a felénk világló fél arcát, féligazságát láttuk; a másik fele csak onnan látható – ha látható – a bíróság aktáiból.

Családjának tanúságtételéből a visszatérő motívum sulykolódott az emlékezetembe: „Nem tehetett róla! Nem tehetett semmit!”

 

Most is így áll meg előttem, a két tenyerét kifordítva, megértést könyörgő mosollyal: „Mi mást tehettem volna?” Aki a közelébe kerül, mind kezet akar fogni vele, hiszen jól ismerik, valahányszor vásárba mentek, az ő udvarán is megfordultak, ittak a borából, ettek a szalonnájából. Biztatják, felejtse el a történteket, sáfárkodjék hasznosan azzal, ami megmaradt belőle. „Csak egészség legyen!” Az egész világháborút nem veheti a nyakába. Nem ő találta ki, nem is ő csinálta.

 

A felesége hangját hallom: „Bíró volt, nem tehetett róla. Senkinek ellensége nem volt, senkire ujjal nem mutatott, hogy íme, zsidó lenne, katonaszökevény lenne, bolseviki lenne, partizán lenne. Hogy lett volna zsidó a zsidó, a szökevény katonaszökevény, a szegény kommunista vagy partizán, mikor együtt nőtt fel velük, egy falusi volt velük. Vonult a hadsereg, doboltatni kellett. Doboltatott. Parancsba kapta, hogy el kell a falut sötétíteni, hát doboltatott. A tábori csendőrök felfésülték a környéket; mindenki gyanús volt, aki élt; akasztottak, gépfegyvereztek, és elvonultak Szatmár felé. Akkor aztán jött a felelősségrevonás: hol vannak a gyilkosok? Elmenekültek. Hol vannak a feljelentők? Nyugatra vonultak. Hol vannak a fasiszták? Itt van szegény, gazdag, román, magyar, paraszt, iparos; fasiszta nincsen. Akkor hol a bíró? Hát ő volt a bíró. Fogták és elvitték. Három esztendő múlva postalapot kaptam tőle: cérnát, foltnak valót kért egy ismeretlen ember, aláírás nélkül, megadott címre és számra. Akkor megnyugodtam, hogy él, tudtam, csak ő lehet, aki cérnát kér.”

Úgy ment el otthonról, hogy vallomást teszen, és másnap hazajön. Az asszony várt néhány esztendeig, azután meghalt. A nagyobbik lánya vette át a szolgálatot; ő is várt egy darabig, azután meghalt.

 

Kettős hát a meghatottság oka: M. bátyám váratlan hazajövetele, a hetedik esztendő végének jótéteménye és az egyedülvalóság, amely itthon várta. Keresztülvágunk a réten, ahol a gyerekek a jegen csúszkálnak. A beszélgetés lassanként kötetlenebbé válik; erőltetett vidámsággal lapátoljuk a jelent a múltra.

– Szép idő van.

– Bár ilyennek maradna.

– Már úgy gondoltuk, hogy sár lesz az új esztendőben, de lám, lám…

– Nincs szomorúbb a fekete karácsonynál.

– Most fehér volt.

– Az ünnepek jól teltek. A többit meglátjuk.

– Né! Egy nyúl!

– A nyulak is megszelídültek.

– Meg az őzek. Éjjelenként a kertben szöszmötölnek.

– Hátha megszelídül ez a világ.

S többé nem esik szó a történtekről. Ebéd közben, aki belép a házba, kezet ráz M. bátyámmal, majd elfordul egy pillanatra, kezefejével vagy kucsmájával megtörli a szemét, és újra mosolyog, s kérdi, vajon hoznak-e élesztőt a szövetkezetbe, lesz-e szép tél, szép tavasz, meleg nyár. Ki tudhatja? Akkor valamelyik azt kezdi fejtegetni, hogy a néptanácsnál hallotta, miszerint a tél hosszú lesz és szigorú, a tavalyinak ellentéteképpen.

– Mert ha egyszer így van, másszor úgy kell lennie – mondja M. bátyám a forró levest fújva-kanalazva. A keze duzzadt a magas vérnyomástól, és reszket alig észrevehetően. Néha felnéz, a hozzá intézett kérdésekre mindig késve válaszol; furcsa, görcsös derű ragadt meg az arcán, ami csak ritkán oldódik föl egy-egy pillanatra. S mivel az illendőség úgy kívánja, hogy ne nagyon faggassuk a sorsa felől, egy idő után végleg elapad a beszélgetés.

Ő kezd számba venni valamennyiünket:

– Hát ti?

– Köszönjük. Így, ahogy lát…

– Bántásotok esett-e az elmúlt esztendőkben?

– Mikor hogy.

– A kosztotok milyen volt?

– Hol bőséges, hol vékony.

Majd később, csöndes körülnézelődés után:

– Hát a halál?

– Az is él még.

– Feladatát teljesíti.

…Fölsorolják, kit vitt el a halál az elmúlt esztendőkben; kihez járt egészen közel, hogy váratlanul máshoz forduljon; kit kerülget indokoltan vagy felháborító értelmetlenséggel; ott a nyoma reggelenként a friss havon az ablak alatt s lila foltokban a beteg torkán egy-egy fulladásos roham következtében. Van, akiből csak egy darabot vitt el, fél karját, lábát, beszélőképességét, másnak csupán a kedvét, ami már tolvajlásszámba megy. Nagyapámnak egy vércseppet hagyott reggel a szemében. A rossz jelt valamelyik rokon meg is álmodta, igazi értelmét azonban – a közelgő veszedelmet – nem merik megfejteni. Hanem inkább jót várnak tőle.

– Egyszer, te Jóska, a börtönben veled álmodtam – mondja M. bátyám. – Nagy kereket gyártottál, az úton gurítottad.

– Ó, ne mondja!

– Énekelve gurítottad a kereket.

A börtönálomba keveredett kerékgyártó meghökken; tűszúrásnyi ijedelem suhan át az arcán. Hirtelenében – úgy látom – nem egészen biztos a helyzet megítélésében: ő került-e – még ha tudtán kívül is, ha csak másnak az álmában is! – a tömlöc falai mögé, vagy M. bátyám járt itthon, tehát ő volt szabad azon az éjszakán.

– Né csak, hogy berezelt! – jegyzi meg az éles szemű apatárs, harsány kacagást keltve.

A kerékgyártó zavarában fölháborodik:

– Én? Miért éppen én? Ha már berezelésről van szó, osszuk el igazságosan. Mindenkit megillet.

A visszavágásra csönd támad s némi röstelkedés az arcokon az iménti ildomtalan kacagás miatt. A kerékgyártónak majdnem ünnepélyes a hangja, midőn M. bátyámhoz fordulva megszólal:

– A magam részéről igazán köszönöm. Nem is gondoltam volna, hogy ott ugyebár éppen velem álmodjék.

– Ti láttatok-e engem?

– Ó, mi is.

Ha ugyan igaz. És ha igazolni tudnók valamivel. Végeredményben csak el kellene mesélni valamit abból, amit magunknak álmodtunk; az ő része is benne van.

– Én egy tavaszi napon láttam magát, bátyám…

Azon a tavaszon, amikor elvitték. Az nagyon régen volt, lehetetlenség a látomást visszapergetni. Nagynéném az asztal fölött közelebb hajolva, mintegy összehasonlításképpen, a megálmodott embert a valósághoz méri, és lehunyja a szemét. A szája széle megremeg, arca megnyúlik; olyan, mint egy lehullni készülő vízcsepp.

– Mit is láttam akkor, istenem!

– Ha nem jut eszedbe, nem kell erőltetni.

Apám az egyetlen, aki csöndesen őrködik, homlokráncolás nélkül, a poharak fölött. Hol egyiknek, hol másiknak töltöget, koccintásra biztat, falnivalót kínál, hallja, hol csattan a kapu, látja, ha megrebben az ág az ablak előtt; ő mintha azt mondaná, hogy le sem hunyta a szemét az elmúlt esztendőkben, nincs mit keresgélni az álmai között. A többi a nyakát tekergeti, tarkóját dörzsöli, felpislog a gerendára, a tálas tetejére, mintha éppen ott lennének a látomásaik a befőttes üvegekbe zárva.

– Emlékszem, hogy azt mondtam magamban reggel: ezt az álmot félreteszem bátyámnak, jól fog esni neki, ha egyszer hazajön.

Van, amelyiknek már-már eszébe jut valamilyen fura történet, elkezdi mesélni, azután belegabalyodik, meggondolatlanságában halottakat idéz – bátyám feleségét, leányát, akiknek a temetésén itthon sem lehetett –, kétségbeesett pillantások ütnek a szájára: „Mit beszélsz!” Nem elég tágas az éjszakai álmok vízi-világa? „Mondjatok már valamit!” Lehetőleg kíméletesen. Ne érintsük a sebeit, de ne szomorítsuk el az igazsággal sem, hogy valójában egyikünk sem látta őt álmában.

Bátyám nem haragszik ezért. Bólint, mosolyog:

– Ne törjétek a fejetek. Meg aztán a dolognak semmi jelentősége.

Érthetetlen szégyenkezéssel tereljük másfelé a beszédet.

Pedig mi sem könnyebb, mint egy álmot kitalálni.

 

Fulton Róbert nyomában

Újév előtti téblábolásban apám folytatásos regénye alapján vetem papírra feltalálói pályafutásának kivonatát. Anyám – hangjában a leheletnyi ironikus hangsúllyal, amely őt mindig a nagy vizek fölött lebegteti – nevetve biztat. A rádióban hallotta, hogy Nobel történetét is megírták. „Legyen az a párja!” Az egyes fejezeteket úgy szedegettem össze időforgácsolás közben: reggelinél, ebédnél vagy hátul az udvaron a juhok akla előtt. Néha kimegyünk, nézegetjük, majd megszámláljuk a juhokat. Mindennap öt van belőlük. A szájukban megáll a szénaszál, ők is megszámolnak minket, és szívják az orrukat.

Kifulladtan érkezett a marathoni futó – a favágó cigány az állami gazdaságtól – a győzelmi hírrel, miszerint a búzaforgató gép ügyében bukaresti bizottság érkezik.

Apámnak tátva maradt a szája, menten rohanni akart, anyám visszatartotta:

– Így nem mehetsz, ilyen tátott szájjal, leszakadt inggombbal! Szedd rendbe magad.

Még néhány szó, s ott találtuk magunk statáriális állapotban. A szalmahordás másnapra halasztva, Jóska öcsém ne tekeregjen el sehová, legyen kéznél, akármi történik. Apám részéről mosdás, ingváltás, sapkaporolás. Azután elindult, akkor jutott eszébe, hogy a cigánytól nem kérdezte meg, kihez kell mennie.

– Menj csak egyenesen fel a palotába! – oktatta anyám.

A bizottságnak – előzetes telefonértesítés útján – még csak a szele érkezett el Kamarásra. Megszólaltak a riasztó kürtök. Istállóban, műhelyben, irodában ne merjen senki szunyókálni, tökéletlenkedni! Kapkodó, számonkérő kutatás: hol hányódik a találmány? Mikor a műhely sarkában, ócskavasak és törött szekérkerekek között megtalálták, mint egy elsüllyedt harangot hozták felszínre.

– Ez az, domnu Sütő?

– Ez volt – nézte apám a rozsdásodásnak indult hajdani elgondolását. – Ezt most már valahogy meg kell takarítani.

– Megtakarítani, kifényesíteni!

Nagy buzogás támadt körülötte és általában az újító mozgalom érdekében. Rövid beszámoló készült a helyi eredetű találmányokról, azok hasznáról és jelentőségéről. A műhelyfőnök, a mérnöki kar, a technikusgárda a legnagyobb jóakarattal kívánta a búzaforgató ügyét diadalra vinni. Az apám felé áramló érdeklődésnek egy-egy sugara körülpásztázta a kerekesműhelyt, a kovácsműhelyt és más munkahelyeket:

– Emberek, van-e még, aki netalán feltalált valamit? Most álljon elő, később ne legyen panasz!

Versengve sorolták az újításokat. A nappali őrnek például az a találmánya, hogy ha cigarettáért küldik, már nem nyargal a rendes úton, hanem keresztül a virágágyásokon, összetaposván a dáliákat. Lukács Gyula olyan reflexre bukkant, mellyel az ember a fülét mozgathatja; a munka kész, már csak azon töri a fejét, hogy a fülmozgatás mire szükséges. Mások az engedély nélküli halászat, valamint a zab nélküli abrakolás ügyében szólaltak fel. Olyan is akadt, aki bejelentette, hogy szőlőlopó gépet talált föl, azt kívánná bejegyeztetni.

Ugratták egymást az emberek.

Apámat is, hogy gazdag ember lesz.

A konyha utasítást kapott: a bizottság tiszteletére tyúkhús legyen, puhára főzve; a vendégházban tiszta ágynemű és minden, ami szükséges. Apám a Művet fényesre pucolta, a részlegvezető számbavételezte, majd így szólt:

– Az újítás még nem tökéletes. Innen hiányzik valami.

– Mi legyen az? – kérdezte apám.

– Egy liter pálinka.

– Valóban – bólintott apám. – Még jó, hogy észre tetszett venni.

S amennyire csak aranyér-fájdalmai engedték, kissé féloldalas sietséggel elindult szilvapálinkáért.

Az ebéd kitűnő volt, a hangulat kezdettől fogva biztató. A gyakorlati bemutató nagyszerűen sikerült. Apám elfogódott hangon adta elé a tudományát.

– Itt megfogom, majd beindítom, és most tessék ide nézni!

A forgatógép valóságos kis házi orkánt támasztott a raktárban. Arany sugarakban repült a búza, egyetlen szem sem maradt a régi helyén, ahol éppen a rothadás veszélye fenyegette. A kis gép az egész gabonaréteget percek alatt megbolygatta, felfrissítette. Egyesek fejbólintással, mások cöccögéssel nyilvánítottak véleményt. A bizottság az eseményt kedvezően jegyzőkönyvelte, miközben elhalmozta apámat jókívánságokkal.

– Az idővel tehát ki van babrálva! – kurjantott a sofőrkisegítő.

– De velünk is! – komorultak el a napszámosok a lapátjuk nyelére támaszkodva.

Apám, aki ugyancsak napszámosként kezdte az életét, megértéssel nyilatkozott róluk. Egyetlen pillantással mérte föl a hangulatukat. Ismert indulataik skáláján egy újfajta is megjelent: ama gépromboló, a technikai újítások viharos esztendeiből. Nehány száz lejes havi keresetükért aggódtak ezek az emberek; érthető, hogy nem hajítottak sapkát a levegőbe. Szakszervezeti gyűlésen valaki kiszámította: mennyit takarítanak meg a búzaforgató géppel. Tetemes összeg volt, amitől a napszámosok csak jobban elkeseredtek. A lapátolás régi és biztos kereseti forrásuk volt; jórészük nehéz családdal küszködik. A várható változástól megriadva, imádságos szemekkel faggatták a főmérnököt: mi lesz velük? A vezetőség – az újító szándék s az emberi jóakarat között ingadozva – eleinte kitérő válaszokat adott, majd úgy intézkedett, hogy folytatni kell a munkát – lapáttal. Apám az újításért ötszáz lejt kapott. Talán ugyanannyit fizetett volna, csak munka közben láthassa naponként az elmeszüleményét. Vagy legalább a hangját hallja; a változatos zenebonából füle kiszűrje a ventilátor ismerős dallamát, és ujjával a fenyőfák irányába mutatva azt mondja: azt a zajt én csapom!

Híres feltalálók és tudósok sorsát ecsetelve vigasztaltam. Élt például egy angol, aki csak megjósolta, hogy fel fogják találni a messzelátót; ő maga már nem is merte feltalálni, olyannyira kockázatos volt akkortájt a messzire-látás. Mégis börtönbe csukták! Ez már aztán mesebeszéd! De nem ám! Fulton Róbert – emeltem meg a hangom – gőzhajót talált fel, és azzal Napóleon megverhette volna az angolokat, s talán egészen másként alakul a világ, a császár azonban nem fogadta el az újítást. Még ötszáz lejt sem kapott az a szegény ember! Anyám is hüledezett. Hát annak a Róbertnek nem volt kéznél egy liter pálinkája, hogy a gőzhajóhoz mellékelje? Egy császár nem iszik. Azt ne mondja senki! Minden császár iszik. Hát aki elsőnek szállt föl egy repülőgéppel és lezuhant, összetörte a csontjait, sőt helyben meg is halt! Hát az az olasz, aki megneszelte, hogy mégis mozog a föld, és ennek ellenére, az újítási bizottság előtt, amely tizenegy papból állott, kénytelen volt visszavonni és lenyelni, s mint egy követ, a begyében hordozni az igazságát, a földkeringés gondolatát! Hát az a portugál, egy Szervét Mihály nevezetű, aki a vérkeringést felfedezte! Az volt a legkonokabb; lassú tűzön égették meg.

– Ugyanbizony ki tette? – borzadt el anyám.

Be kellett vallanom, hogy azt éppen Kálvin.

– A mi Jánosunk? Na, ha én ezt tudtam volna róla!

Nem tudom, mi lett volna, ha ezt anyám hamarább megtudja. Apám olyanformán bámult maga elé, mint aki megsejtett valamit a gondolat veszedelmeiből. Nem árulta el, meddig jutott a következtetésben. Anyám ilyenformán előzte meg a vigasztalásban:

– Most már láthatod, mi minden megesik. Örülj, hogy ennyivel megúsztad!

 

Halál! Hol a te fullánkod?

Nagyapámat a mezőről a faluba költöztettük. Gergely fiától Ilona lányához; a sokgyerekes, hangos házból a betegségét kímélő csendbe. Anyám szerint – miután a kis batyuját: ünneplő ruháját, ingét, bibliáját, szemüvegét elrakosgatta – körülnézett a kicsi és homályos szobában, és azt kérdezte: „Innen hová?” Nevetett és maga válaszolt: „Ohó! Tudom én.” Melegebb napokon kiült az ajtó elé; hegyet, felhőt, míg a mezőn lakott, eleget látott. Alacsonyabban nézelődött. A lábát, reszkető kezét vette ezerszer számba s tíz méterrel odébb az elsimított földet; ott volt hajdan a családi háza – férfikorának, felesége halálának, gyerekei lakodalmának színhelye –, mit a fiak lebontottak. Azt a semmit nézegette. S az udvar északi felében egy másik semmit: a szénacsűr helyét, amely számomra is emlékezetes. Mint valami titkot, anyám árulta el egy alkalommal, hogy amikor a lakodalmát megtartotta, „az ifjú párnak” oda készítettek nászházat a sarjúillatú szénacsűrbe. Nem a romantika kedvéért persze, hanem mert odabent még kilenc gyermek szorongott lábtól, fejtől meg a ládafiában is. „Ott volt, látod, a csűr, ahol kövérebb a vadszegfű.”

Üzentek, hogy nagyapó rosszul van.

Elsőnek anyám szaladt átal a kis házba. Azzal jött vissza, hogy „nagyobb baj nem mutatkozik, hála istennek!” Általános gyöngeség, fájdalom semmi, a riadalmat nem tűri maga körül. Úgy kell lennie mindennek, ahogy van. Majd szól, ha úrvacsorát óhajt venni. Néha különös dolgokat kérdez; nyolcvankét éves.

Hogy magam is átlépek hozzá, eszembe jut a múltkori kérdése: melyik törte el a korsót? A fénykép, amelyen korsópusztító koromban látható vagyok, ott függ a falon, beszélgetés közben mutatom neki. Fölteszi a szemüveget, hogy megfejtse a rejtvényt: a régi fényképre került népes rokonság együttlétének értelmét.

– Itt középen mintha magamat látnám.

– Félrecsüng a bajusza. Mióta ismerem, mindig félre húzott. Mitől van ez, nagyapó?

– Nem tudom. Ezen nem gondolkoztam.

Aprólékosan tanulmányozza a képet.

– Ez itt kicsoda, ez a duzzogó berbécs? – kérdi.

– Az éppen én vagyok. Voltam.

– Hány éves lehettél?

– Hat… hét…

– Miért duzzogtál?

– Nem tudom.

– Ez itt Erzsi ugyebár. Mi ez a fehérség a vállán?

– Az a menyasszonyi fátyol – mondom.

– Minek? – néz rám csodálkozva.

– Ő volt a menyasszony. Gergely bátyám a vőlegény. Azért látható fehér virág a gomblyukában.

– Hát a cigányok mit kerestek közöttetek?

– Ők muzsikáltak. Miután a fényképész elment, a szoba sarkába húzódtak, és reggelig zenéltek. A vendégsereg evett, ivott, táncolt, énekelt. Én is megtáncoltattam a menyasszonyt. Belekapaszkodtam a kötényébe, hagytam, hogy forgasson, mint a körhinta.

– Körhinta is volt?

– Az nem volt. Az máskor volt, vásári napokon. De a menyasszony szoknyája úgy forgott, mint a körhinta. Szédültem belé.

– Ha szédültél, nem kellett volna forogni.

Ez a szentencia. Ebből nem enged, hiába vitatkoznék vele.

Az ablakhoz lép, kinéz az útra – ott valaki fütyörészett az imént, a fejét csóválja rosszallva –, majd újra leül, s úgy néz engem, mintha a második korsót is eltörtem volna. Azután leesik rólam a tekintete az agyagos házföldjére. A lábaszárán lötyögős a posztóharisnya; rojtos az alja, mintha egerek rágták volna körül. A csupaszon maradt sípcsontja zöld, penész-zöld, az orra töve kék, a nyakán lila erek, az inge hófehér. A hó, a fű, az eperfalomb, a kankalin színei. Az ágy sarkába vetett fehérneműjén a hólyagbetegség sárga foltjai.

– Nyisd ki az ablakot – mondja. – Jöjjön friss levegő.

Ide látszanak a hegyek és a szőlőskertek.

– Mondd, fiam, jársz-e még ki a szőlőbe?

– Hogyne!

– Összegyűltünk ott egyszer a kicsi présház körül. Egész nap énekeltetek, hancúroztatok. Este száraz venyigéből tüzet raktunk, az asszonyok gulyást főztek. Sok tücsök szólt abban az évben. Mi volt akkor?

– Szüret volt.

– Igaz bizony. Hát Lőrincet ismerted-é?

– Lőrinc ki volt? – kérdem röstelkedve.

– Az én fiam. Aki neked nagybátyád.

– Nem emlékszem rá.

– A minap is nézelődtem – mondja leheletnyi bosszúsággal a hangjában. – Nem látom a sírját. Ott volt a körtefa alatt, és most nem látom. Valami pityókabokor nőhetett rá. Lőrinc nagybátyádra. Kéthetűs volt, amikor meghalt. Éppen csak hogy megkereszteltük. S most nem tudom, hol lehet.

– Majd elékerül – mondom meggondolatlanul. – Nem hinném, hogy a pityókabokor elborította volna.

Legyint. Ennek most már nincs jelentősége.

– A feltámadáskor úgyis találkozunk.

Erről eszébe jut valami: egy régi gyűlés – talán az egyetlen, amelyen húsz év alatt részt vett. Magam ugyan nem voltam jelen, de úgy beszél róla, mintha én szerveztem volna. Beültek a padokba, mint a gyerekek. Egy borzas fejű városi a föld keletkezéséről beszélt, meg hogy minek tulajdonítható a villámlás. Szörnyűséges dolgok hangzottak ott el. Isten levette gondját az emberről, mivel az ember kivonta őt a forgalomból, és többé nem számíthat rá, csak saját magára. „Micsoda disznóság!”

– A tanácselnök ütögette a tenyerét, mintha fázott volna. Mi volt az?

– Taps volt – mondom.

– Hát ez igazán szép dolog.

A köhögés kezdi fojtogatni. Végigdől az ágyon, de rövid pihegés után újra összeszedi magát. Végeredményben rosszul tettük, amit tettünk. A borzas hajú tudhatta volna, hogy az embert nem lehet az emberre bízni. Menten felfalja, vízbe fullasztja, megnyúzza egyik a másikat. Ki vágta hozzá a követ, amikor a dinnyét őrizte? Ki hurcolta el Manó urat, a zsidó boltost a faluból? Ábelt ki verte agyon? Az Isten mindezt látja. Azért lett, mert látja. A néptanács nem látja, hogy szeme előtt irtották ki a gyönyörű fenyvest, ötszáz éves fákkal. Ennek nincs gazdája. De Isten látja.

– Akkor leszólhatott volna, ha létezne valahol – mondom újra meggondolatlanul. – Emberek, ne vágjátok a fákat!

Rám kiált:

– Ne szennyezd a lelked!

Sárgán villog a szeme a piros szemhéjak alatt. Bánom, hogy közbeszóltam. Gyorsan másfelé terelem a beszédet. Becsukom az ablakot, felajánlom, hogy ha óhajtja, felolvasok valamit a bibliából. Mint régen, gyermekkoromban. Gyanús neki a buzgalmam, elhárítja. Nincs szüksége közvetítőre. Az effajta kényelmet csak a katolikusok szeretik. Hanem inkább engem akar megtéríteni. Az életünknek egy közös pontja motoszkál a fejében. A burjánzó sejteknek valamilyen összenövése abból az időből, amikor még oltványának tekinthetett. Fölemlegeti, hogy tizenkét éves koromban, tanácsa szerint, esténkint a bibliát olvastam. Gyönyörűsége tellett bennem. „Úgy nézett ki a dolog, hogy lesz belőled valami.” Többször is visszatértünk Jónás történetére a cethal gyomrában. A tanulságot nagyapó vonta le századszor is: ne rugdalózz a sorsod ellen, fiam. Nekem akkor semmiféle sorsom nem volt; engedelmesen hallgattam.

– Te voltál az, ugye? – kérdi a biztonság okáért.

– Úgy emlékszem.

– Nehéz elhinnem, fiam. Ha téged ültettelek el Isten kegyelmébe, akkor te fordítva bújtál ki. Ez bizony szomorúságos eredmény.

Mesét is mond, hogy a bűnömet felfogjam.

Az egyszeri szegényembert látszólagos hűségben és angyali orcával szolgálta Kirika. Istenes gyermeknek látszott; alázatos lélekkel lépte át a templom küszöbét. Mikor letelt a három esztendő, és el kellett válniok egymástól, a könnye is kihullott Kirikának. Ez látszott a legemberibbnek: a könny a szemében. Az álnokban! Mert rövid sírás után bukfencet vetett, és ördöggé változott. Csülkös, agancsos rusnyasággá, azzá, akinek született valójában. Az ember magához sem tért ámulatából, és Kirika már Durumó karjaiban örvendezett a pokol fényes termeiben.

– Termetre nézve is olyan lehetett, mint te vagy.

Rólam volna tehát szó.

Nagyapám szemében felváltva villant az átok s a megértés.

Nem kél ki a mag, amely rossz földbe hullott. Úgy néz rám, mint saját elrontott művére. Ha tehetné, összecsapna, mint egy marék agyagot, újabb kísérlet végett. Majd váratlanul a pap felől érdeklődik: hogy itthon van-e? Egy papnak mindig otthon kell lennie. Ez a fordulat az úrvacsora irányába eszmecserénk végét jelenti. A félresikerült keresztény unoka helyét átveszi egy falat kenyér meg egy korty bor reménysége. Nehéz, leromlott állapotában nem is reménységnek tekinti ezt, hanem valamiféle bizonyosságnak. Az orvosok ellen tiltakozik. Nincs szüksége rájuk! – Csak arra valók – mondja –, hogy naponta közöljék velünk, miszerint még nem haltunk meg. Mintha Rousseau-nak lenne barátja.

 

Nem lehettem mellette, amikor meghalt.

Nem is virrasztottam a koporsójánál. Bevett szokás szerint ez az öregek – évtársak, katonacimborák – dolga. A háziak a halál becsapódási helyéről egy éjszakára szerteszéledtek idegen ágyakba. Menekítik a gyerekeket, az életben maradt aggokat; saját iszonyatukat a kihűlt tetem közeléből. Edzett kártyások ülik körül az asztalt, és verik a blattot reggelig. Az elhunytról lehetőleg tréfás történeteket mesélnek, s ősi fondorlatokkal egymást ugratják, hogy távol tartsák a sírást maguktól. Amolyan betétszámok ezek a szomorújáték felvonásai között.

Anyámat a gyászhír mintha egyenesen a gyermekkorába vetette volna vissza; csöndes, hüppögő sírásba kezdett, és olyan gyorsan szaladt át a réten a halottas házhoz, mint kit a fájdalom kicserélt saját céljaira. Különös volt látnom, hogy ez egyszer csak önmagát siratta: a leánykát, aki sorrendben a negyedik gyermeke volt idősebb Székely Gergelynek.

Kivonta őt az öregasszonyok sorából a kendője is, amely hátracsúszott a homlokán, arca gödrei között a fényjárásnak utat engedve. Szájához kapott kezén elsimultak az erek, és mintha ujjait melengette volna, körme kocogott a foga között.

– Édesapám… jó apám!

Távoli és idegen hang volt ez a szoprán, s az emlékek mély rétegeiből buzogó az érzés, amely a vállát remegtette: hatvanéves korában az árvaság érzése.

Vigasztalni próbáltam, még jobban elkeseredett.

– Hagyjad, fiam! Azokért is sírnom kell, akik nincsenek itt.

A rengeteg rostalika-gyereknek és unokának alig fele jöhetett el a temetésre. Így is kitelt belőlük egy gyászközönségnyi sokadalom. Mindenki annyit ér, ahányan elmennek a temetésére. A kissé szigorúnak tűnő meghatározás nagyapám házi igazságai közé tartozik. Nem kirendelt bámészkodókra gondolt, aminők a királyok halálát avatják eseménnyé, hanem akik egy csipetnyi gyászt is magukkal visznek.

„Élt 82 évet” – hirdeti a felirat a deszkán. Így tudjuk ezt mi – maradékok – a naptár szerint. Az igazságot, hogy ebből mi volt élet, mi maradt utánzat, egyedül ő tudná megmondani. Ha lehetséges az ilyesmi. Mintha a gondolatomon derülne: torz kis mosoly bujkál a holtában is félrecsúszott bajusza alatt. Rajta fehér ing, leporolt ünnepi ruha. Nehéz halottas szag van a kicsi szobában, ahová kicsik-nagyok összezsúfolódtunk. Gyertya nem ég, füstölő sincs; nem tudom, honnan támad a sírnak ez a dohos előszele. Külön-külön mindennek ismert és megszokott életszaga van: a koporsódeszkának, gyantás fenyőágnak, nagyapám szappannal megmosott porhüvelyének, suvickolt lábbelinek. Mindez együttvéve mégis émelyítő és leverő. Kikívánkozom az udvarra, a szélbe. Ki a halott arca – arcunk tükre – elől a tágasabb ég alá. Megérkezik a pap K. Ferivel, a kántorral. Rövid szertartás után a koporsót lefedik, és kiviszik az udvarra, ahol két egymás mellé igazított asztalra helyezik. Így lezártan felszabadítja a lélegzetünket is; nem kell a tükörbe néznünk.

Enyhít rajtunk a cselekvés. A szertartás folytatásával a tiszteletes minduntalan fölszólít valamire: hol egy énekre, imára, hol Isten igéjének vagy saját szavainak meghallgatására. Elménket az alkalomhoz híven Pál apostol veszi kézhez. „Elvettetik romlandóságban, feltámasztatik romolhatatlanságban.” Apám rábólint: „Bizony jó lenne.” Friss, száraz hang a tiszteletesé a könnyázott sóhajok között. Ugyanúgy a kántoré, aki nem hivatalból énekel, mivel az elhunytnak édes unokája. Hol biztatólag, hol szemrehányólag néz körül: énekeljetek, emberek! Nincs zsoltár. Mindössze három-négy személynek a kezében látom a fekete könyvecskét. Egy gépkocsivezető súgva kérdi: lesz-e torozás. Kint járt a sógornál: rengeteg tyúkot vágtak le. Anyám nem vet ügyet Pál apostol szavaira. Még mindig szivárog a könnye. A romlandóságban elvetett ember végeredményben csak meghalt, de nekünk kell azt tudomásul vennünk. Ez látszik a dolog keservesebbik felének. Mellettem egy idős rokon énekel furcsán sziszegve; ezüst protézise még a tavaszon eltörött. „Tudod-e – mondja –, hogy harminckét ép fog van a szájában?” Hosszan tűnődve nézi a koporsót. A tiszteletes elismeréssel nyilatkozik nagyapám példás mivoltáról. A fölsorolásnál, hogy kitől búcsúzik, a leánygyermekek több irányból is felzokognak. Pál apostol egy évezredes kudarc folytatásaként újra megpróbál kibékíteni az elmúlással. Tökéletes vereségünkben a halált legyőzöttnek nyilvánítjuk, sőt meg is fenyegetjük, hogy visszatérünk majd dicsőségben. A tiszteletes harcias sapkája, palástja, bátran kinyújtott karja és megemelt hangja az ősi kesztyűvetés:

– Halál! hol a te fullánkod? Pokol! hol a te diadalmad?

A kihívás elhangzik a szomszéd kerítéséig, ahol most egy boszorkányképű macska ásítozik, farkát kunkorítva. Fölfelé, az ég kormos kéménylikján nem tudom meddig hallatszik a hang: válasz onnan sem jön. Leszögezzük a koporsót. A hasadékán kibuggyanó fátyol sehogy sem illik nagyapám férfias természetéhez. Apámmal közlöm ezt az észrevételemet. Tudom, semmi értelme sincs; csak éppen szólni akarok hozzá, oly nagyon magába roskadt. Felkapja a fejét, legyint, és azt mondja:

– Neki már nincs természete.

A tiszteletes úr mély lélegzetet vesz, testének súlypontját egyik lábáról a másikra helyezi át, és újra kiröppenti a kérdést:

– Halál! hol a te fullánkod?

A pillanatnyi csendben akaratlanul is körülpillantok. Gyermekkorom óta várom, hogy egyszer, amikor ennyire kétségbeesettek és vakmerőek vagyunk: történik valami. Nem lehetséges, hogy oly sok legyen a pusztába kiáltott szó. S valóban: hátulról megrángatja valaki a kabátom szárnyát. Megrebben bennem a régi hiábavalóság. Egy asszony – hatvan év körüli, bizalmas, eszelős orcával, kisírt szemekkel – így szól hozzám:

– Én tudom. De csak én.

– Mit? – kérdem.

– Tudom, hol van a halál fullánkja.

– Ugyanbizony – nézem az asszonyt, akinek a jelek szerint külön siratnivalója van a nagyapámért szipogó gyülekezetben.

– Majd elmondom – súgja, mivel többen is odafigyelnek.

– Ez az asszony mit akart mondani? – kérdem a mellettem álló presbitert, kinek a bajusza mint valami drótonjáró, egyensúlyoz gyász és derű között.

– Ó! – legyint az ember. – Arról beszél, akit a méhek agyoncsíptek.

Bánatában a kérdést szó szerint értelmezte.

S mivel egyik kérdés a másikat szüli, a presbiter számomra is félretett valamit a bajai közül. Bizonyos dologban a véleményemre kíváncsi.

Bólintok leverten.

Gyászolni szeretnék most, minden vélekedés nélkül.

De mondanám meg mégis: miért nem lehet Sármáson első osztályú deszkát vásárolni; miért nincs firnájsz az üzletben; nem lehet már egy koporsót tisztességesen lefesteni; a könyvesboltokban miért nem lehet zsoltároskönyvet kapni; a püspök miért nem néz a dolognak utána? Nem tudom, nem tudhatom. Miközben a koporsót nagy vigyázattal, mint valami kristályvázát, a szekérbe helyezik, kénytelen-kelletlen megszököm a kérdések elől, és az úton rövidítve, satnya akácfák között a dombon át a sírhoz igyekszem.

Mint az ének szövege mondja: a föld várja itt nagyapámat a gödör két oldalán kupacba hányva, sárgán és omlásra készen. Ledőlt sírkövön, földre vetett kabáton ülnek a sírásók szivarozgatva. Egyikük azt mondja: az ő dolguk volt a legnehezebb, mivel – rokonsági alapon – nemcsak bánkódtak, hanem a rengeteg földet is felszínre vetették. Ez tehát kétszeres feladat volt. Mellettük a szerszám, a mesebeli ásó, kapa s az égen a nagyharang szava. Engem úgy fogadnak, mintha éppenséggel reám vártak volna a munka számbaadásával. Sorra fölkelnek, leporolják a nadrágjukat, és azt kérdik:

– Mit szólsz hozzá?

– Mit szóljak? Az ilyesmit elrontani nem lehet.

Szabályos, tégla alakú, sárga színű lakhely. Különös módon nem hideget, hanem – mint a pince – meleget fúj az arcomba. A harangok hangja megmerül benne s kavarog visszhangosan. Eszembe jut, hogy itt jártam világításkor, novemberben; csevegés volt, pihentető emlékezés, játékszámba menő bíbelődés virágokkal és gyertyákkal. Önkéntes ringatózás egy pihenő kompon. Amit most látok: az a szolgálatos temető. A másik sarkában ugyancsak sírásók dolgoznak; egy gyerek is meghalt. Munkában a komp. Teljes az üzemeltetés.

Az ösvényen föltűnik a bajuszos presbiter, ki a halál fullánkja dolgában engem fölvilágosított. A jelek szerint jön utánam a kérdéseivel. Olyan pillantást vet rám, mintha azt mondaná: a markomba kerültél. Először azonban a sírásókhoz fordul:

– Mi van a feltámadottakkal?

– Ott vannak egy csomóban.

– Melyik csomóban? – néz körül szigorúan.

– A bokor tövében. De csak egy van, egy személy s pluszban egy lábszárcsont.

– A pluszt is megmutatjuk az elvtársnak.

Ezt tartogatta hát számomra. A felszínre vetett és gondosan egyberakott csonthalmazt a vadrózsabokor tövében. Egy földdel tömött koponya, szétesett csigolyák, szuvas combcsontok, bordamaradványok. Mielőtt visszahajigálnák a sírba, hogy vékony földréteggel befedjék, tájékoztatni óhajtanak arról, miszerint a halottbolygatás nem az ő hibájuk. Jól tudták, hogy alant mások nyugszanak; másutt azonban nagyapámnak nem találtak helyet. Évek óta kicsinek bizonyul a régi temető. Minden talpalatnyi hely el van foglalva. Már annak idején is szűken mérték ki a kertet három földbirtok szorításában. A mai állapot pedig „egyenesen tarthatatlan”. Egymás szavába vágva részletezik a minden temetéskor felújuló gondot: hogy valójában nem egy halottat temetnek, hanem legtöbbször kettőt vagy éppenséggel kettőt és felet, amint jelen helyzet is igazolja a plusz lábszárcsonttal. Az ősök ilyenformán ki sem várhatják nyugodtan a feltámadást, máris napfényre kerülnek.

– Éppen most, amikor mindent bővítenek!

Tanácsomat kérik: hogyan lehet ezen segíteni? Míg az úton lassan közeleg a gyászmenet, sorra vesszük a lehetséges megoldásokat.

– Kérjenek földet a néptanácstól.

– Ami tartalékja volt, kiadta futballpályának.

– Az állami gazdaságtól – mondom.

– Ott sincs remény.

– Mivel indokolják?

– Semmivel. De mi tudjuk az okát: a vezetőséget nem érinti a temetkezés gondja. Nem idevalósiak. Ma itt irányítanak, holnap ki tudja merre. A végleges letelepedés nekik nem érdekük. Igaz, hogy nem is bolondok. Városiak. Megvan otthon a saját temetőjük, szebb, mint a mienk.

– A termelőszövetkezet – sorolom tovább.

– Előterjesztettük. Az elnök kikérte a rajoni szervek véleményét. Azt mondták: ők elvileg nem ellenzik, de ilyen különleges célokra termőterületet a forgalomból nem lehet kivonni. Terjeszkedjünk mélységben, takarékoskodjunk. Ezzel a válasszal el vagyunk intézve.

– Kinek a tulajdona a temető? – kérdem.

– Az egyházé.

– Akkor menjenek a püspökhöz.

Nem ismerik, a nevét sem tudják. Az is csak kidobott pénz lenne. Egyik sírásó öklével a levegőbe sújt, és azt mondja: ő kibabrálna a világgal, de ahhoz először meg kellene halnia, amitől isten őrizzen. Ha mégsem őrizné meg: utolsó kívánságaként azt kérné, hogy az állami gazdaság földjén helyezzék örök nyugalomra.

– Oda, látod, a cukorrépás kellős közepébe! Ezzel megalapítanám az új temetőt.

– Vagy hozzák határozatba, hogy minekünk tilos meghalni! – nevet a presbiter.

– Még az lenne a legjobb.

Ellenvetés nem is egy hangzik el.

Egyik szerint az utolsó kívánság joga nem vonatkozik csak a haldokló kedvenc levesére, vagy ha zenével temetkeznek – ami nálunk nem szokás –, a kedvenc nótájára. Semmiképpen sem a sírhely önkényes megválogatására. Másik szerint ha ez így volna: amilyen bogarasok az emberek, olyan is akadna bizonyára, aki az állomáson vagy az adóhivatalban temettetné el magát. Okosabb tehát, ha az utolsó kívánságunkat a reális lehetőségekhez igazítjuk. Ki-ki húzódjék meg az ükapja mellett, lábtól, fejtől, úgy melegebb az ágy. Közben megérkezett a gyászmenet, és a temetőbővítés dolgában nem megyünk semmire.

 

Mint minden mozgalomnak: ennek is – a reformációnak – csak az eleje énekel. A kántor, a pap és a presbitérium. A többi – mivel nem ismeri a szöveget, vagy ha ismeri, valamilyen oknál fogva botfülűnek tartja magát, egyetértő hallgatással csatlakozik ahhoz, amit az élenjárók fújnak. Amolyan gazdaszerepet játszik: nem énekel, hanem énekeltet az elöljárósággal. Ezt a munkát nagyobbrészt adóval, kisebb mértékben megbecsüléssel honorálja. Az ilyenformán átruházott szomorúság és hozsánna – amikor is a lelkesedés kötelező – meglehetősen szűk körben nyomja a vállakat.

Nyikorog a szekér nagyapám koporsójával.

Elöl a tiszteletes népszerű alakja; jobbján a kántor, K. Feri unokaöcsém. Ott látom még apámat, anyám testvérbátyjait meg néhány szomszédunkat. Nagyapám képviseletében éppen azt éneklik, hogy „megyek síromba, nyugodalomba”. Hangjukat a szél szertekapkodja s a szekér mögül, ahol a sokaság hullámzik, nem jön erősítés.

– Az ének általában jobban is mehetne – mondja a presbiter. – Sokan szivaroznak.

A másik hozzáteszi:

– Az egységet ez nem zavarja.

Az anyaszentegyházra is érvényes igazság, miszerint a hallgatás nem okoz gondot, bármily sokan is lennének, akik szertartáskor nem nyitják ki a szájukat. Abból támadna galiba – hangoztatja a presbiter –, ha egyetlen szál tévelygő egészen más dallamba kezdene, katolikusba például. („Miserere mei, Deus!”) Vagy ami még rosszabb, szektás hangot ütne meg. Példát is felhoznak: a gyülekezetnek egyik lelkes tagját, aki annak előtte buzgón együtt énekelt az elöljárósággal, ma pedig szombatos, és kitartóan követeli a paptól az elbocsátó levelet. Senki sem számított részéről ilyen fordulatra. Nem az a gyanús tehát, aki hallgat, hanem aki mást mond, mint amit kellene.

Az úton elapadtak a könnyek, a sír látványa azonban újra felbolygatja a lelkeket. Magasra csap az asszonyok sírása, a lapátos emberek pedig gyors, erélyes – szinte dühödt – mozdulatokkal látnak az elhantoláshoz. Egy-egy marék földet hajítunk a távozó után a mélységbe. A koporsóra omló göröngyök az ismerős, dubogó hangot keltik, ami visszatér majd az álmunkban.

– Elment hát – mondja anyám.

Megfakult a tekintete.

– Nyolcvankét éves volt – mondom vigasztalásképpen.

Azután csend lesz, a tömeg gyorsan széjjeloszlik, vissza sem tekintve. Sok a munka. A szekér derekából földre vetett és meggyújtott szalma vidáman fellobog, majd hamvába hull és füstölög a szél irányába.

A friss hanton – fejfa, sírkő híján – egy földbe szúrt ágacska jelzi az embert, aki nagyapám volt.

Megyünk torozni túl a hegyen a sógorhoz.

A frissen vakolt s még meszeletlen házban elhelyezkedünk a terített asztaloknál. Az elhunyt emlékére és nyugodalmára erős szilvapálinkát iszunk. A tiszteletes úr rövid asztali imát mond, és nekilátunk a húslevesnek. Azután főtt hús következik burgonyával és paradicsomszósszal. A pálinkásüveg helyére a boroskancsó kerül. Újra koccintunk és újra elmormoljuk:

– Isten nyugtassa meg.

A háziak nem tűrik az üres poharat a vendég előtt. Sűrűn kotyog a kancsó, szaporodik a szó, repedezik a gyász hangulata. Indul a jégzajlás. Az első félórában még nagyapám körül csapong a beszéd. Két mellehúsa, cubákja között újra elésoroljuk az erényeit és hibáit. Az utóbbiakat csak módjával. Történeteket mesélünk róla; sokféle megnyilatkozása most nyeri el igazi értelmét, amidőn már nem szólhat közbe semmilyen ellenvéleménnyel. A szigorú természete miatt egy kicsit mindannyian az uralma alatt éltünk. Ha kibújtunk is a keze alól, utánunk nyúlt az ítéletével. Eszembe jut utolsó beszélgetésünk; végeredményben semmit sem sikerült tisztáznom vele.

Úgy ment el, rosszalló fejcsóválással. Ezután már olyan lesz, amilyennek mi látjuk őt. Igazságtalan állapot, de bizonyára velünk is így lesz ez.

– Énekeljünk valamit a tiszteletére – hangzik az indítvány.

A kántor kezdi: „Tebenned bíztunk elejitől fogva”. Többen énekelnek, mint a temetőben. A kicsi szobában nincs mód a szerteszóródásra. A konyhába kifelé menet, húsos tállal befelé jövet, anyám is énekel. De csak az indulásnál veszi föl a hangot, mintegy tiszteletadásként; felénél abbahagyja, mert a konyhában is torozók ülnek.

– Mint a szép híves patakra – ugrik át ügyesen K. Feri a második dallamra, majd a harmadikra.

Meghallván az éneket, a másik szobából bejön a sofőr. Bár nem rokon, meglátszik a szemén, hogy megmerült a gyászban. Előreveti a fejét és gyökkint a taktusra. „És te megmaradsz minden időben.” Unitáriusnak vallja magát, de nem gyakorolja a vallást.

– Na most ezt – kezdi illegetni a mutatóujját. – Volt nekem egy szép szeretőm…

– Azt nem lehet – mondja valaki.

– Hogyhogy nem lehet? – csodálkozik az ember. – Már hogyne lehetne. Dejazolyan volt!

– Értse meg, uram, hogy nem lehet!

– Miért nem lehet?

– Mert itt most torozunk. Itt most nem mulatunk – mondja a kántor.

– Akkor minek isszuk a jó bort? – kérdi a sofőr kedves tudatlansággal.

A válasz csak ennyi:

– Az más!

– Kinn az udvaron elénekelhetem? Ha leülök a tornácfára.

– Azt beszélje meg a tornácfával.

Engedélyt nem adnak rá, de nem is tiltják a világi dolgoktól. A sofőr kimegy, később magam is utánanézek. Valóban ott ül a tornácfán, s két szaktárssal énekli, hogy ha egy nap nem láttuk egymást, négy nap beteg volt.

– Nem haragszik, Berta néni? – fordul anyámhoz. – Odabent a fejesek nem hagyták…

– Mindenki a maga baját tudja, fiam.

Azt mondja anyám a szemöldökével, hogy ha már ilyen elegyes a létünk, kétszer is gondolja meg, aki bírónak felcsap.

Odabent kilábaltak már a zsoltáréneklésből, hogy nyakig merüljenek a világ dolgaiba. „Aki alszik, aludjon, aki él, az éljen!”

A kántor félrevon egy kis bizalmas beszélgetésre. Kissé messziről közelítjük meg a tulajdonképpeni mondandóját. Sok csapás érte az életben, bele is őszült idejekorán. De minden jel szerint egyenesbe került. Háza van, felesége az állami gazdaság alkalmazottja, a két gyerek felsőbb iskolába jutott, ő maga fizetéses írnok a néptanácsnál. Különösebb hiányt nem szenvednek, az egészségére nincsen panasza. Egyetlen dolgot szeretne csupán: hogy fölvegyék a pártba. Mi a véleményem: visszautasítanák-e? Én ezt nem tudhatom, de tovább törjük a fejünk a lehetséges válaszokon. Azt a véleményemet is megkockáztatom, hogy ha a szándéka netán kútba esne, a világ ugyanaz marad körötte: a becsületes munka lehetősége bárhol, a gyerekek elvégzik az iskolát, és az emberek, akik szeretik őt, ugyanúgy visszaköszönnek majd.

– Tudom én azt – mondja. – De mégis más a helyzet, ha párttag az ember. Itt legalábbis.

Újabb ellenvetésemre mások is bekapcsolódnak a vitába, s mire észrevesszük magunk, lement a nap, lámpát kell gyújtani. A gyászközönség átalakult az élők küzdelmes gyülekezetévé. Kinek-kinek a boros pohara mellé egy másik pohár kerül – csordultig telve a mindennapok gondjaival. Isszuk, amíg össze nem roskadunk. A falról nagyapó néz le ránk bölcs megértéssel.

Ő már félretette a poharát.

 

Epilógus

Az esztendővel együtt könyvemnek is a végére értem.

Anyám könnyű álmot ígért hozzá. Nem tudom: kinyújthatom-e kezem a felkínált pohár után. Az a különös érzés szorongat most, hogy a hullámok másfelé sodortak, mint amerre evezőimet irányítottam: ezt várták-e vajon az otthoniak? A gondjukban akartam velük osztozni, de minden jel szerint csak a magamét sikerült velük megosztanom.

Megszaporítottam a terhet a vállukon.

Kétféle módon is: lehetséges, hogy amiben a kényszerű feledés útjára léptek, egy pillanatra visszafogtam őket, s a régi sebeikről a kötést leszaggatva, a magaméit bónyáltam be, ami első pillantásra semmiképpen sem méltányos eljárás. Valamiként az is lehetséges, hogy amikor velük együtt énekeltem, csalóka örömöt loptam közéjük. Ha igaz a sejtelmem, miszerint a kölcsönös felvidítás végett énekeltünk, akkor bizonyos, hogy az ő vidámságuk forrása tisztogatásra szorul.

Szorongó érzésemet csak elmélyíti az a tapasztalatom, hogy bár az írás és az igazság édestestvérek: gyakran mégis külön utakon tévelyegnek. A kimondott szó s az érvényesített igazság között húzódik az ösvény, amelyen az író babért nem szerezhet.

Nincs hozzá hatalma.

Ezért én most inkább annak örülhetek, aminek az óesztendő utolsó napján anyám is: hogy magától gyúlt meg a tűz a fűtőben. Az este szemünk láttára roskadt hamu alá, s most, hogy odakint majdnem tavaszias szélben táncol a hó, váratlanul sírni kezdett. De mindjárt utána eldúdolt egy egész kis dallamot.

Először azt gondoltam, hogy a macska tanult meg valahol az éjjel énekelni. Ki tudhatja, mi esik meg egy macskával, miután esténkint – teljességgel igazságtalanul, mivel nincs megegyezés rá – kidobják a házból.

Anyám is elsőnek a fűtő alá vetett ámuló pillantást.

Majd felkapta hirtelen a füles tűzkarikát, olyan arcot öltött, mint aki menten kitér a református hitéből, csak keresztet vethessen.

– Égi jel! – mondta kacagva.

S éppen most, amikor esztendőfordulón mindenki jóra mutató jeleket keres. Éjfélkor kútba, gyűrűbe néznek, az égre néznek, a világ négy sarkára vetik a szemüket. Mikor éjfélire megszólalnak a harangok, s Gergely, az egyetlen vadász, elsüti a puskáját, hogy a jelenlétét igazolja, csoportokba verődnek, felgallyaznak a találgatások csupasz ágaira. Mint az időváltozás előszelében borzongó madarak. Mi lesz holnap? A jövő esztendőben és az utána következőkben. A várakozás érzései pedig kézszorításba, vidám hátveregetésbe szökkennek majd; az egyetlen kívánságba, hogy adassék meg jövő ilyenkor is elmondanunk a történeteket. Addig élünk, amíg módunkban áll visszafelé tekinteni.

Igaz, hogy ebbe a kívánságba a puszta lét van csak belegöngyölve. De ez a legtöbb, amivel túlélhetjük a legkevesebbet is.

Benne van minden lehetőség; csak innen legyünk a kerítésen, amely nagyapámat elválasztja tőlünk. „Aztán majd nekigyűrkölőzünk!”

A fiatalok, egy kancsó meleg bor köré gyülekezve, ősi játékkal leskelődnek az új esztendőbe; a sűrűfésű szép fogú szeretőt, a gyapjúköteg juhcsordát, a rézpénz nagyobb osztalékot ígér.

Látomásos nap hát ez a mai.

– Bárcsak velünk maradhatnál, hogy pánkót süssünk! – mondja anyám.

Mintha előre látta volna, hogy a következő percben bekopog a néptanács nyargonc-embere a fővárosba szólító telefonüzenettel.

– Én ezt már előre sejtettem! – néz rám anyám mélységes szemrehányással.

Megindultságát rejtve, hirtelen elfordul tőlem, s a hamvából kelt főnixmadarat kezdi növeszteni a leheletével. Száraz gallyat vet oda neki, még beszél is hozzá, hogy halassza az elmenetelemet.

– Szegény tűz, szegény tűz! Egész éjjel kínlódtál a sűrű hamu alatt. Meg is fulladhattál volna. A kéményhuzat is kivihetett volna. Nesze még egy kis ág! Ettől nagyra nősz. Ha nem jön ez a reggeli szél, most már hideg lennél.

Még jó, hogy ezen kacagni lehet.

Én azt kérdem, éjfélkor elmegy-e aranyos vízért, anyám azt válaszolja, hogy elered a könnye. Jön apám is egy demizson borral, úgy hozza, mint egy cigányprímást, s kérdi:

– Te Berta, hát teveled mi van?

– Az van, hogy megint elmegy.

– Ki megy el?

– Tudod: aki mindig elmegy! – mutat reám.

– Ó, hogy az isten áldja meg, te fiam! – csapja le apám a sapkáját, s a korsót is úgy ülteti le a fenekére, hogy nyekken belé. – Ez a szilveszter is éppen most jön, amikor te elmész. Nem igazság!

Pedig maradni szerettem volna.

Olyannyira visszaszoktam e parányi világba, mint az akváriumba ültetett hal; kicsi hal, korsónyi víz, néhány csillámló kavics, sziklautánzat, tengerutánzat; fönt valahol kétarasznyira, ahol a nagy égnek kell lennie, sárgán világol az óriási nap: egy mogyorónyi villanykörte. S a mozgás benne néhány szép lendület, szinte óceáni, egészen az üvegfalakig, amelyek, miközben azt mímelik, hogy nincsenek, az akadálytalanság látszatával csábítanak örökös újrakezdésre. Ha megtagadnám is azzal, hogy elmegyek, a lehetetlenséget kísérelném meg, miként a hal sem tudja megfosztani magát attól a kevés víztől, amely rabsága, de szabadsága is egyben: az élete.

– Mit hozzak Bukarestből? – kérdem apámat, hogy induljak valamiképpen.

– Semmit, fiam. Levegőt.

– Frisset! – igazodik anyám is a kívánsághoz.

Mintha partra jutott volna az iménti szomorúságából; amolyan törött-szárnyú nevetéssel integet utánam. Apám csak ennyit szól:

– Aztán gyere még…

Ott állnak ketten a fehér rajzásban, vállukat belepi a hó.

Vissza-visszanézek, jókedvűen próbálok elmenni, de látom rajtuk: a hangulat nem épp szilveszteri. Hanem inkább Arany János-i. Néz ki belőlük a lélek, mint toronyból a bakter.

 

 

 

Engedjétek hozzám jönni a szavakat

Jegyzetek hómezőn és porban

A Szó, amely Isten, redőiben őrzi az emberi nem történetét az első naptól fogva, s minden nép történetét annak nyelvében, olyan bizonyossággal s oly cáfolhatatlanul, hogy zavarba ejti a járatlanokat és tudósokat egyaránt.

Jean Pierre

 

LÁSZLÓNAK SZERZETT CÍME, rangja nincs még; néhány öröklött méltósága csupán: családunk hanyatló birodalmának felgyarapítója, anyjának hercege, apjának főhercege, nagyszüleinek grófja, dédatyjának őrgrófja, s ami még reá vár: Szavaink Nagyfejedelemsége. Öröksége hatalmasnak nem mondható – csattogó tehervonatok között egy imbolygó kalitka –, de nyolcszázezer szó-alattvalójával mégis ki nevezné potomságnak? Lexikológusok szerint e kalitkabirodalomban a nap sohasem nyugszik le. Szó-lakóinak számát némelyek az említettnél is többre becsülik: kerek egymillióra s még hatvanötezerre. Álruhás királyfiak akadnak időnként, kik a népszámlálást végzik. Olyanformán is, hogy szó-pogromok vérmezőin feltámasztják a halott igéket, amiként Arany János tette, vagy éppenséggel az életüket vetik oda kiáltó hangsúlynak a megtalált szavakra. Petőfi és József Attila vérfoltos madárserege csiripel a kis kalitkában. Képes lesz-e valaha is László e roppant sereg számbavételére?

 

PEDIG A NEVELTETÉSE úgyszólván Nagy Sándor-i. Annál is gondosabb. Elméjében a gyermek jövőjét fényesítve, csupa Arisztotelész forgolódik körülötte. Egyik okosabb és bölcsebb a másiknál. S mindahány emberségesebb is a sztageiroszi Mesternél, aki köztudomásúlag, mint egy almát szelte ketté a világot: hódításra jogosult hellénekre, valamint férges barbárokra. A lángelmének e sajnálatos botlása – a falánk fél alma kerekké nyilvánítása – László nevelői szerint olyan tanulság, amelyet mint hajóknak a vízállásjelentést, naponta kell világgá kürtölni. Miként bánjon László saját cseperedő szavaival anélkül, hogy valaha is a másokéival elbánna – ez minden gondjuk; álmukban sem ugat föl a Nagy Sándor-i becsvágy. A szelíd megértés apostolaiként minden jel szerint ők tanították William Blake urat is arra, hogy az emberek épp emberi különbségeikben lehetnek egyenlők. És csakis az egyenlőségben jut szóhoz a természetes különbözőségük.

 

LÁSZLÓ TIZENHÉT HÓNAPOS.

Ha arcunk és gondunk tükrében látná magát, azt mondhatná: tizenhét éves. Az elaltatott sírásaival, jövő-menő betegségei fölött a váltott virrasztással: százhetven, ha egyáltalán létezik térbeli vagy időbeli mértékegység, mely a már említett oktatóinak s irtásoktól sebes rokonság-rengetegének rája fordított buzgalmát – hogy őt az anyanyelvébe beöltöztesse – megközelítőleg is számba vehetné. Az önkéntes nevelőket: tejesembert, postást, villanyszerelőt, az utcáról betévedt nyelvmestereket – a címkereső parasztasszonyt, ki a Calafat utcáért, illendő csereképpen, almára, körtére egy-egy igét, jelzőt csokroz föl Lászlónak – el is felejtjük helyben. Önkéntelen s nem épp igazságos gyanakvásunk, hogy otthoni hallgatásban megtakarított vagy ezért-amazért – s mi mindenért! – a bögyükbe szorult szófölöslegükből hagytak itt valamit. Holott ők is, a puszta megszólalással is, életüknek egy-egy letördelt ágacskáját vetik oda László tűzhelyére. Frissen szerzett Ionica barátja is meglátogatja néha; Creangă* szavait hozza neki a kicsi szánkójával.

Az udvari alkalmazottak persze mi vagyunk: az ifjú szülepár, aki Kolozsvárról rándul-vonatol-autóstoppol haza szombatonként Lászlónak füstölőt lóbálni, továbbá: Nagyapa, az örökmécses Nagyanya és a dédszülők: két pár kormos gyertyatartó. Rajtunk az örökség felelőssége, a szavaké tehát, melyekkel a kettős születés jegyében Lászlót másodjára s véglegesen a világra segítjük.

 

FEGYVERBEN a figyelmünk reggel hattól este nyolc óráig. Közöttünk csörgedez örökösen tiltott – mert veszélyes – irányba, puszta kézzel neki a tűznek, forró víznek, késhalomnak, álmatag lábbal a meredek lépcsőnek a pici Nagy Sándor. Az épp szolgálatos Arisztotelésznek egyetlen félresikló pillantása is kész katasztrófa.

– Fogjátok meg! – kapdos mindennek utána a rémülettől színét veszítve Nagyanya, s miután a tűz megfagyott, a zubogó víz odébb lódult, a frissen köszörült kések hatan hétfelé menekültek, László már a harmadik szobában nyüslet, működteti pihenéstelen a lét iránti érdeklődését; könyv – Bethlen Gábor –, csésze és bokály, kanna és fakanál zuhog áldásként a pipevirág-kobakjára. Leltároz. Amihez hozzá nem nyúlhat, a csillár fehér gömbjét rebbenéstelen, komoly pillantással veszi számba; az ablakon túl, a fekete nyárfa ágai között, házak felett a hóhullást. Jobbra-balra pillogat, s alig észrevehetőleg fölráncolja a homlokát. Nem érti odakint a csillárzuhogást. Dédapa, a szombati, kit a vasárnapi fog majd felváltani, immáron századszor csöppenti László fejére a szót: hó! Az első hó. Nekem talán az utolsó, mondja, és nevet. Reád hagyom, László, a havazást. Egyelőre mégis megtartja magának a tekintetével. Mint aki bevallja, hogy utolsó hóhullás nincsen. Ha van is: nem vehető tudomásul.

De László már a televízió varrottas köpenyét rántja magára. Az újabb alkotmányos tiltásra: ne nyúlj hozzá! nem szabad! nem lehet! – Nagyapa Rousseau-val füstölög Arisztotelész nénire:

– Mindezek csak elvek! Haszontalanságok! A gyermeket nem az elvek, hanem a tárgyak nevelik.

– Miközben főbe is kólintják – lóbálja karját Vasárnapi Dédapa, az okosabbik gyertyatartó, aki nyugdíjas agrárpolitikusként László nevelését gyermekpolitikának nevezi. Azt mondja tehát mindnyájunkra nézve nagyhasznúlag: a lehetségest a lehetetlennel kell összebékíteni, vagyis: elvileg a gyereknek semmit sem tiltunk, gyakorlatilag mindent megakadályozunk, és punktum. Másként a szabadsággal járó veszedelmek elkerülhetetlenek.

Nagyapa elképed; a nyilvánvaló hazugság, e farsangi ruházatában, csakugyan hasonlít az igazsághoz. Akkor tehát annál veszedelmesebb. Kiváltképp, hogy látszólagosan a gyermek is ezt igazolja. Tűzhólyagos kicsi ujja – forró csőrével a vasaló kapott utána –, homlokán a zöldeskék dudor, orra hegyén az ajtó koppintása jelzi, hogy tudatát a szabadjára hagyott tárgyak munkába vették. A tintásüveg is megrekcumozta: lila barackot nyomott a fejére. A képek ilyenformán, a szabadság színes kísértései, puha ártatlanságukból kimozdulva, veszélyes tárgyakká kezdenek benne kristályosodni. Ahány sebe: annyi tapasztalata már. A tárgyak iskolakapui sarkig nyitottak előtte. Érdesen beszél a hátára esett lapító a maga deszkanyelvén, a villanyfőző saját szikranyelvén, olló, tű a maga vércsepp-anyanyelvén, következetesen, pedagógiai elvét föl nem adva. Nagyapa tehát így szól Vasárnapi Dédapához: hagyjuk, uram, a tintásüveget beszélni. A szabadság veszedelmeit nem a betiltás: maga a szabadság teszi ártalmatlanná.

 

DESZKANYELV, szikranyelv, vércsepp-anyanyelv; bábeli zsivajban nevelik Lászlót a szigorú tárgyak. De egyelőre csak félni tanítják, nem beszélni. Nagyapa azon tűnődik, hogy remete barátja, Jean-Jacques mintha kifelejtett volna valamit a tárgyelméletéből. Híres tanítása szerint ugyanis a tárgyak törvényszerűen megnevezik, sőt meg is határozzák önmagukat – azon a nyelven, amely a Természettől megadatott nekik. A bokály például – újabb leckeként – bokályul koppan László fején, s törik széjjel a padlón, a cserepeire hulló kiskancsó rövid sikolyával. De László tőle is, ilyenformán, csak őrizkedni tanul; visszaszólni még nem tud, holott a világot – legyen az törött cserép is – csak úgy veheti birtokába, ha először megnevezte. Következésképpen valamiféle műfordítót kell melléje alkalmazni. Ennek megállapításához különösebb elmeél nem szükségeltetik. Az már fogasabb kérdés, hogy Rousseau úr miért feledkezett meg pedagógiai intelmeiben a műfordítóról. László esetében arról a közösségről, amelynek statáriális kötelessége a tárgyak szavait – a sebeket, kék foltokat – a gyermek anyjának nyelvére lefordítani; a tudatába fecskendezni; tejébe aprítani; az orvosságjába keverni; gyöngykagylóként a nyelve alá elültetni. Olvasgat Nagyapa szorgalmatosan, mígnem kénytelen a homlokára ütni: hát igen! Emilke, a híres Émile gyermek – az emberiség táblájára mintegy szemléltető eszközként is fölrajzolva – úgy viselkedik, mintha a földgolyó egyetlen nemzetének egyetlen egykefiacskája lenne. Tárgyi környezete hasonlóképpen. Émile babarongyai francia akadémiát végeztek, játékai és csillagai csakis franciául szólnak hozzá, Corneille s Racine nyelvén dudorász a szél is. Talán épp ott alszik Émile nyelve alatt, műfordító tehát fölösleges. Szájtartást, gyöngykagylót Emilke nem választ. Emilke saját helyzetének választottja.

 

HISZEN ÉMILE-CENTRIKUS a kicsi szék is – asztalosmestereink olcsó remeke –, amelyre lesuppantjuk Lászlót zsemlekásázni. Ugyanis franciául beszél – asseyez-vous –, francia nemzeti színekben. Tervezői piros-fehér-kékbe öltöztették, részint talán Platón sugallatára, miszerint a színek jótékony hatást gyakorolnak a gyermek szépérzékére és lelki harmóniájára, de az okosabbik Gyertyatartó szerint leginkább avégett, hogy Emilke a kicsi székben is nagy helyt érezze magát: azok térdén, akik megmutatták a világnak, miként kell a királyné ágyából cseresznyét árulni. Az ülőalkalmatosság eredetileg Párizsba indult, de valamiért lemaradt a vonatról, így került László szolgálatába. A Halhatatlan Gloire, mondja rá Nagyapa kellő tisztelettel, Napóleon tetteit fölemlegetve. A képzettársítást egy bömbölő oroszlán s a piros, fehér meg kék betűk győztes vonulása sugallja. Asseyez-vous! – kiabálják a betűk mámorosan, kezüket-lábukat lóbálva, cigánykereket és bukfencet hányva, s ilyenformán nyilvánvaló ellentmondásba is keveredve, hiszen a vak is látja: egyet mondanak és mást táncolnak. Csakhogy László még nem tud olvasni. Az ellentmondások iránti érzéke is alszik; ez boldogságának egyik forrása. Néha kortyintásnyit kérne tőle kölcsönbe Nagyapa, bár jól tudja, hogy álmainak álmatlanságára nincsen altatószer. Őt már túlságosan föllármázták az altatódalok. Asseyez-vous! Az ölembe. Vagyis a torkomba! Mintha ezt ordítaná a sörényes állat. Nézi László egy Dániel próféta ártatlanságával. Tekintete aranyosbarnán tollászkodik a tátott szájú veszedelem foga közelében. Bizalmában az angyalok szárnya még nincs visszanyesve. Leszállanak hozzá Dárius próbavermeibe, fehér szalaggal kötik be az oroszlánok száját.

– Kész a kása! Ülj le, László!

– Asseyez-vous! – kiabál a szék is.

A vendég nyelvész, francia szakos Breton-rajongó, az oroszlános székhez csatlakozik játékosan, és Laci fülébe súgja: asseyez-vous.

– Ülj le!

– Asseyez-vous!

Kapkodja fejét a gyermek. A madaras tányérban párolog a kása.

– Ülj le!

– Asseyez-vous!

Szalontáig nyargal Nagyapa a Legnagyobb Tolmácsért. Oda-vissza négyszáz kilométer és százhuszonhét esztendő. Térben és időben megszokta már a nyargalást.

– Laci te, hallod-e?

– Asseyez-vous!

– Ülj meg itten az ölemben!

– Asseyez-vous!

– De ne moccanj, mert különben…

– Asseyez-vous!

– …meg talállak csípni.

– Asseyez-vous!

Ávu – mondja László, és letelepszik puhán az oroszlánra.

Persze hogy „ávu” – nevet a nyelvész –, a gyermek tömörít. A szavakhoz vezető legrövidebb ösvényt választja. Majd bolond lesz Szalontáig, Érmindszentig, Farkaslakáig totyogni, és egész artikulációs bázisát, nyelvét, ínyvitorláját s mi mindenét működésbe hozni, hogy aszongya, hogy aszongya: ölemben, különben s nemkülönben, vagy isten őrizz! elkülönülten. Szíveskedjék megfigyelni, Nagyapa, hogy az európai nyelvek társaságában mások számára még a magányunk is kimondhatatlan. Egy ilyen öt lóugrásos állapothatározót valamirevaló gallivadék egész Afrikáért sem képes megtanulni. Arról nem szólok, hogy rettenetes magánhangzóid némi székely színezettel is meg vannak preckelve. Lám, azt mondod a gyereknek: ülj le, s ő visszaszól: ávu. Így könnyebb, könnyedébb és elegánsabb. Nagyapa ezzel szemben azt óhajtaná kifejteni, hogy Lászlót egyelőre nem eleganciára, hanem beszélni tanítja, de újabb vereség éri. Mégpedig a zsemlekása részéről. Két fényes kanalacska, mint valami fészekrakó szarkapár működik a tányér fölött. Üresen röpköd László kezében az egyik, zsemlekásával telten surran be tátogató szájába a másik; elégedett mosollyal Nagyanya eteti, miközben százegyedikszer mondja: zsem-le-kása. Ás – rikkantja László diadalmasan, a kanalat lecsapva. Nocsak! A fejében is elkészült a kása. Ugyan! És hol maradt a zsemle? Az őrgróf azt mondta: ás, vagyis achevé, tisztelt Nagyapa, azaz hogy kész. Hát nem lecsapta a kanalat? Igen, uram! Racine nyelvén dudorász a szél is. Breton-óvodába ezzel a gyerekkel! Hajlama van hozzá. És mi lesz akkor a zsemlekásával? Menet közben majd felkanalazza. Amennyire épp szüksége lesz. A fontos, hogy már most, zsenge korában kiszabaduljon a finnugor hálóból. Még egy nevelőt, dajkát a szék mellé! Ki vele az e betűs provinciából! A fejét nézd ennek a gyereknek! Nobel-díjas formája van. Csak nem akarsz tán üregi nyulat nevelni belőle?! A világnyelvek röpterei helyett efféle zsemlekásakuckóba kényszerítenéd. Fejét rázza makacsul Nagyapa. Ó, nem a röpterek! Nem a sugárhajtású gépek aggasztják. Lászlónak először az ösvényt kell kitaposnia, mely hozzájuk vezet. Mostani állapotában a legrövidebbre kényszerül persze; a hossza köldökzsinórnyi. Nem vetted észre? Köldöke van a gyereknek. Különben Ádámnak kereszteltük volna. Már nem üldözik az újrakeresztelőket? Nagyszerű! Kanál gipszet a hasára, s mehet Camus-hősnek a Közöny-be. Hány éves az anyád? A földön, avagy a föld alatt? Ó, már nem emlékszem. Valamikor tudtam, de annyira izgalmas közönyösnek lenni, hogy észre sem vettem, hol dobtam ki magamból az anyámat. Halálos ágyukon vonagló ádámok szemében láttad-e már a felszakadó köldöksebeket? Romantika. Erasmus? Igen, tudjuk: életében csak latinul, tehát világnyelven írt és beszélt, de utolsó szavaival lélegzet után kapkodva az anyanyelvéhez menekült; annak a köntösében lépett Isten színe elé. Lieve God, mondta hát a derék rotterdami. Példád, amennyire ócska, éppoly haszontalan. Tehát: egy ember életében nem az első és utolsó szavak a fontosak. Hanem amit közben mond el a világnak. De libero arbitrio. Köldökfilozófiád oda illik a balgaság dicséretébe. Lám, ha nem ügyelünk, még megértjük egymást. Minden hamupipőkének legyen váltóköntöse is. Lehetőleg minél több. Mezzofanti ugyebár ötvennyolc nyelven értett, és tizenkét nyelven beszélt. Bernard Shaw gunyoros megjegyzése, miszerint ő egyetlen nyelven okosabbat mondott, mint a bíboros úr a maga ötvennyolc nyelvén, mit sem csökkent a poliglottizmus nagyhasznúságából. Szeretném, ha László lenne majdan Kolozsvárott vagy Bögözön a második Mezzofanti. De nem olyanformán, ahogy te gondolod. Hanem jó melegen öltözve; anyanyelvének lerongyolódott köntösében rengeteg didergő vándorlelket láttam. Hol? Stockholmban, Münchenben, New Yorkban, Clevelandben és Chicagóban és bizony a Duna mentén. Hogy mondtad volt? Ki vele – Lászlóval – az e betűs provinciából, holott nem a provinciától félted, hanem mindattól, amire a szülőföld kötelez. Valóban: a véletlen műve, hogy milyen közösségbe születik bele az ember. Közösségi, anyanyelvi kötöttség és individualista nihilizmus vitájában ez manapság gyakorta elhangzik. Egyszerű igazság a kivetettség magányának védelmében is. De nem a kivetemedettségében, amitől Lászlót a sorsa megóvta. Mikes példának okáért kivetett volt, számkivetett – Rodostóban. Magad, minden jel szerint, a kivetemedettséget választod inkább – helyben, félórányira Fehéregyházától. Tudom, megírták már: Petőfi, a trónra emelt népiségével, valóságos nemzeti szerencsétlenség. Ugyanígy Mikes a prózában. Őt a hóhér kötele várta; téged, mint mondád, a finnugor háló madzagja szorongat. Ő Zágont sírta vissza, rabságában a szülőföld aranybilincsét. Annak a hangjaiból teremtett irodalmi nyelvet. Nyelvet csupán? Magatartásbeli modellt a reánk bízottak dolgában. Avultság? Te Zágont parentálod el, miután Herder doktor úr diagnózisáról értesültél: Mikes nyelve rövidesen kimúlik az árnyékvilágból. Kötött hangsúlyával, túlterhelt két magánhangzójával – e, a –, orrhang híján, rettenetes mondattanával nem bírja sokáig. Rokonai sincsenek, akik fölkarolnák. Annál több az elbitangolt fia, lánya, unokája. Némely helyen csak indulatszavait tartják meg – házi használatra; szülők családi perpatvarához, hogy a gyerekek ne értsék, melyik hová küldi a másikat. Hol hallottam ezt? Valahol az Atlanti-óceán partján. Ha túl távoli a példa: a Szajna közelebb van. Mikes egyébként képzeletbeli édes nénjét Párizsban is megválaszthatta volna. Persze ha véletlenségnek tekinti magát; ha világra jövetelének esetlegességét összetéveszti a választás tökéletes szabadságával. De úgy látszik, nemcsak a száműzetés magányának mert a szeme közé nézni, hanem egy vészterhes kötőszóénak is, mely így hangzik: következésképpen. A véletlen műve lehet, hogy a tengerbe zuhanok. De hullámai között már nem a véletlenben, hanem a vízben találom magam. A víz törvényeinek hatalmában. Akárhogy is vesszük: tetemes különbség. László, ez a csöppnyi véletlenség, ha már ide született közibénk, a puszta létével bömböli: következésképpen szavaitokat, szavaimat – világunk teljességét –, vagyis a jussomat kérem. Ha szavainak számát nézem: Arany János Nagyszalontán állítólag huszonháromezret kapott; szegényebb házból József Attila majdnem ugyanannyit. El is számolt vele mindkettő becsületesen. Az utolsó névelőig. Azzal is, ami egyiknek a torkában rekedt, másiknak a vérébe fulladt a vonatkerekek alatt. Engedjétek hozzám jönni a szavakat…

 

A SZAVAK odakint felgallyaztak a fekete nyárfára meg az apró termetű, bögyös almafákra. A nyár összegöngyölt lombsátrainak hűlt helyén verebek, csókák, galambok képében gubbasztanak az ágakon. Imádkozó célpontok a hó fehér hullámai fölött. Némelyik az ablakunk irányába mereng, karnyújtásnyira. Várja, hogy meglőjék, mondja Dédapa. Hogy megnevezzék, helyesbít Nagyapa, s Lászlót karjába emelve, sorra szedegeti le neki a szárnyas gyümölcsöket. Nézd! Galamb. Örvös galamb. Amott egy fekete kolibri. Nem, ilyen nincs. A parányi, röpködő homály Nagyapa szeméből vetült az égre: szemidegsorvadás. Nevet zavartan a figyelmeztetésre: persze hogy nem kolibri. Kálomista varjút akartam mondani. Nézd, Lacika! Fenyőrigó. A fenyőfa nincs alatta; egy aranyesőbokor ágai között matarászik. De mi közük most e fagyos gallyaknak az aranyesőhöz? Kapcsolatukat csak a tavasz fogja igazolni. Mondd: fenyőrigó, sármány, aranyeső. Dehogyis mondja. Elmélázik Nagyapa tekintetében. A százszor elismételt fogalmak az ablak üvegén túl vannak. Ide-oda röpködnek, helyet cserélnek. Mire valamelyik is bekerülne a megnevezés hálójába, már egészen más, mint azelőtt volt. Éppen ezért egyelőre László semmit sem szól, csak nézi Nagyapát; a szája mozgását figyeli, mintha az a rengeteg madár ott dideregne a nyelve tövében. Kés, mondja végül, mert azzal megvágta magát. A fenyőfák és a kálomista varjak nem laknak velünk egy fedél alatt; be sem igen tévednek hozzánk a Calafat utca felől érdeklődni. Itt vagyok, tanulj meg engem! – mondja a küszöb, és menten elhasaltatja Lászlót. Pedig az egyelőre nem is ellenkezett. Bűne, hogy nem akarta tudomásul venni. Ám viselje a következményeit. Ügyesen veti a kényszerbukfencet, mintha előző életében bohóc lett volna. De mint ki sorsát megelégelte, szeme sarkában a kibuggyant könnyével kérdi: hát ez mi volt ugyan bizony? A küszöb volt! – kiáltja utána valamelyik Arisztotelész a tanulságot. Összefutnak valamennyien a baleset színhelyére. Zsinagóga. Küszöb. Hol fáj a küszöb, te gyermek? Katonadolog. Szegény küszöb! Se bent, se kint, az fáj csak igazán. De addig is: mire kapaszkodjék föl, hogy az alacsony tárgyi világon túl röpködő fogalmakkal megismerkedjék? Vissza vele Nagyapa karjába. Mikor az elfárad: az Anyja ölébe, Apja nyakába. Ne sírj! Nézd, mekkora hó! Galamb. Fenyőrigó. Autó. Teherautó. Szemközt az állomás. Vonat. Mi minden! A vonat fekete zsákjából az indóház elé ömlik az ingázók roppant csutkahalma. Hő, mennyi csutka! Nagyapa lehetőleg tartózkodjék a szamárságoktól. Emberek azok, nem a szürrealizmus példázatai. Hát jól van. Mennyi néni, mi rengeteg bácsi! Szétrebbentették mind a verebeket. Hatalmas füstöt vet a mozdony, és elindul. Lobogó fekete hajával egy lány szalad a vonat után. Füst, mondja László, ujjával a lányra mutatva. Nem füst az. Lány. Füst, erősködik a gyermek. Nagyapa azonnal hagyja abba a nevelést. Imént a csutkázás, most meg azt a szegény leányt vonják ki a forgalomból. Nagyapa vitára készen csatlakozik László mellé; avagy nem füstsörényként lobogott annak a lánynak a haja? Mert: „Mindenek felett nagy dolog metaforázónak lenni; mert egyedül ez az, amit mástól átvenni nem lehet; a tehetség legbiztosabb jele; mivel találóan metaforázni annyi, mint a hasonlót meglátni.” És ugyanúgy a filozófiában: „Megismerni a hasonlót még az egymástól távol állókban is: az éles látású ember tulajdonsága.”

Így mondta ezt a tulajdonképpeni Arisztotelész. Igaza mellett szól, hogy mai napig is oly kevés a jó „metaforázó”. De László, az igen! – dicsekszik Nagyapa népes társaságnak. – Képzeljétek, az udvaron cillingél a gyerek a hóban, s enné marékszám a torokgyulladást, ha nem lenne hófelelős Arisztotelész is, cucco, mondogatja boldogan, hogy beszabadult a tél óriási cukortartójába, három kendermagos tyúkkal egyetemben, mikor is, tornyokat omlasztó dörejjel, egy sugárhajtású repülőgép veri széjjel az egész bukolikát és kivált a tyúkokat, amelyek ugyancsak motorizáltan iramodnak be a bokrok közé. Melyik volt az? Melyikőtök eresztette reám ezt az ágyúhangot? – néz utánuk László, majd vissza Nagyapára, aki immár – agyonpotyoltan a század hangoskodásától – csöndes mosollyal mutat föl az égre: ott volt, repülő volt. De már üres az ég. Parányi gépek fekete, néma kötelékét csak Nagyapa látja a repedező tekintetével. Kitárja hát a két karját, burrogni kezd, és körberepüli Lászlót: repülő, így ment a repülő. László figyel megértő mosollyal, a szomszédok kuncognak a tömbház erkélyén: nézzétek azt az öreg kerengő dervist. Aki valóban nem egyéb. Kolduló barátként egy szóért könyörög. Mondjad: repülő. De Lászlónak csak harmadnap, a ki tudja, hányadik szárnyas gép ezüstkeresztjének láttán esik meg a szíve: epüö, epüö! Csak ezért az egy szóért mit fagyoskodtunk! Ez sem teljes még, hiányzik két mássalhangzója, de hozzuk befelé diadalmasan, hogy teázás közben a mását is megteremtsük. Két fényes kanalat keresztbe rakva: – mi ez, László? – kérdi Nagyapa. Epüö! Halljátok? Így végleges a zsákmány. Ezt ügyesen leszedtük az égről, azzal a másik kereszttel együtt, melyet séta közben egy papnak a hátán találtunk. Három jel, három legyőzött távolság. Hasonlatokkal drótozzuk össze a széteső világot. Ujjonganak Arisztotelészék; csak most vigyázzunk rá, a képzettársítás reggeli óráiban. A nyelv nem csupán házi használatra tajkolt eszköz, nem csupán munkavezető jelrendszer és kereskedelmi rikkantás.

Nagyapa tehát – hegyibeszédes hangulatában – így rendelkezik: most, ahányan vagyunk, mindannyian elszegődünk Lászlóhoz nyelvterelő, szóvigyázó juhászoknak, éjjel-nappali szolgálatra; örökségét, miként a Vidróczki híres nyáját, mely szerteszéledt az ég alján, valamelyik Szent György-napig elébe vezetjük a lesántult, öreg kosokkal együtt s nyakunkban a furulyalábú, zsenge bárányokkal. A bárányokat, mivel a legerősebb vagy közöttünk, sámsoni hajad, szakállad is jelzi, te fogod a nyakadba kanyarintani, idősebb László, gazdánk édesapja. A tárgyaknak pedig köszönetet mondunk; teljesítették már a szolgálatukat. Akármily beszédesek is: csak némákat nevelnek.

 

NÉMI FOGALMA lehetett már erről a pármai Salimbene atyának is, midőn a tizenharmadik században krónikát írt Második Frederick Szent Római Imperátor bolondságairól. Ha ugyan bizonyos érdekek oldaláról nézve, bármifajta betiltás bolondériának számít. A császár ugyanis módfelett furának találván, hogy birodalmának gyermekei az anyjuk tején óhatatlanul anyanyelvükbe is cseperednek, betiltotta körülöttük a Szót és az altatódalokat. Egy kísérleti csoport mellől eltávolította a szülőket, a dajkákra és gondozókra szótalanságot parancsolt, csupán a tárgyaknak s a bőséges eledelnek engedélyezett akármifajta beszédet. „Tudni szerette volna – írta volt a Ferenc-rendi barát –, vajon melyik nyelven fognak megszólalni: a legrégebbin, zsidóul-e, vagy görögül, latinul, arabul? Avagy a szüleik nyelvén? De várakozása hiábavalónak bizonyult. A gyermekek valamennyien meghaltak. Nem élhettek babusgató gondoskodás, feléjük repeső vidámság nélkül, sem a szeretet szavai nélkül. Íme, így keletkeztek az altatódalok, melyeket az anyák énekelnek gyermekük bölcsőjét ringatva, álmuk nyugalmát őrizve.”

Hagyjuk elmenni Salimbene atyát a szeretet útján. De vegyük szemügyre jobban a császárt, aki minden jel szerint nem a Szeretet tejfogú hatalmára, hanem a Nyelv erejére volt kíváncsi, létének és működésének titkos formáira, hogy vajon ösztön-e – mely a macskakölykökkel egéróvoda nélkül is megfogatja az egeret –, vagy a léleknek valóban megvonható tápláléka? Velük született képesség-e, vagy meghatározott emberi közösség ajándéka? Rejtjeles, de elcsíphető pünkösdi üzenet? A kettős tüzes nyelveket oltsátok ki, s ne legyen gondotok csak a dúsan terített asztalra. Milyen arcúvá nevel a lét egyetlen értelmévé előléptetett gyomor? Ez a hatalmas és félelmetes Idomító, császárok mindenkori hadsegédje. Efféle kérdések foroghattak Frederick fejében. Hiszen azok a gyermekek – a kísérleti cellába tereltek – a lárvaarcú, bekötött szájú dajkák társaságában is felnőhettek volna. Az emésztés nem függvénye az igehirdetésnek. A tej akkor is táplálék, ha édesanyai szavak nincsenek beleaprítva. A gyermekek halála ilyenformán csak képletes lehetett; a szeretet figyelmeztetése: lám, milyenekké lettek a kis nyelvkárosultak azáltal, hogy nem lehettek semmilyenekké; sem zsidókká, sem görögökké, avagy satöbbikké a soknyelvű birodalomban. A semmilyenség állapotát – a még csökevényeiben is elsorvasztott nyelviség következményeként – könnyű elképzelnünk. Darwin Károly úr segítségünkre lehet az eligazodásban. Ugyanis a császár kísérleti gyermekei, a Betiltott Szavak zárt kapui előtt megfordulva, visszafelé indultak el az időben: a majomállapot irányába. Az apró sziszüphoszok levonultak a hegyről az ősködök völgyébe, ahol feladatuk: a szikla várta őket. Ha nem folytathatták ott, ahol apáik abbahagyták, kénytelenek voltak az emberré válást elölről kezdeni. Az eltiportak mindenkori legfélelmetesebb visszavágása: az Újrakezdés. Mikor a múlt, minden meghódított csúcsával, újra szem elé ugrik, másodszor is betölti a jövő szerepét. Nyelvük dolgában tehát Frederick gyermekei a csimpánz, az orangután, a berbermajom, a pávián makogásának, ugatóhangjának szintjéről vágtak neki a szavak őserdejének, hogy csodatevésüket Schopenhauerrel majdan így köszöntsük:

„Mily hatalmasak és bámulatra méltóak lehettek az emberi nem ősszellemei, akik – bárhol történt légyen – a műremekek legcsodálatosabbikát: a nyelv szabályait fölismerték és rendszerbe foglalták; megalkották a beszédrészeket, a főnév, melléknév, a névmás nemeit és eseteit, az ige időit és módjait, mikor is oly érzékenyen és gondosan elkülönítették a félmúltat, múltat és régmúltat… s mindezt azzal a szándékkal, hogy megfelelő eszközünk legyen az emberi gondolkozás teljes és méltó kifejezésére, hogy annak minden rezdületét és árnyalatát közvetíteni tudja.”

Nézhették egymást az ősszellemjelöltek a rendeletileg támadt visszhangtalanságban. Az emberi gondolkodás teljes és méltó kifejezésén innen, az üvöltő méltatlanságban. Ami rendelkezésükre állott az újrakezdéshez: a puszta biológiai örökség volt; kacagáshoz a kigyúló tekintet, a megvillanó fogsor s a ráncba futó bőr az alsó szemhéj alatt, a berbermajom hagyakozása szerint; csöndes örvendezéshez a Cynopithecus niger buzgó csácsogása; bosszúsághoz, bánathoz, féltékenységhez a Macacus maurus kiáltó hangja, sikolya, sírása; verekedéshez, bakalódáshoz a hosszú farkú majmok, a Guenonok mélyből jövő torokhangja és fogvicsorgatása. Ahol véget ér a szó: ott kezdődik a fogak vicsorgatása; az érvelés helyén – kié legyen a banán, a fél alma? – az ököl okfejtése, a legkönnyebben elsajátítható világnyelvek egyike mai napig is. Némelykor föltehetőleg énekeltek a gyermekek; a világról és önmagukról mondtak el valamit, de azt senki sem értette. Annál kifejezőbb lehetett a sírásuk, majomnak s embernek egyaránt oly sokféleképpen magyarázható megnyilatkozása. Egy úrhölgy, aki Borneóból származott majmát az angol Állattani Társaságnak eladta, árát azzal verte föl, hogy az bánatában valóságos, tehát emberi könnyeket hullat. Bizonyos Freycinet nevű utazó pedig arról tanúskodik, hogy a Sandwich-szigetek őslakói a könnyeket minden esetben a boldogság jelének tekintik. Csak ők talán? Bolyongásából megtérve, Pénelopé karjai közt nem zokogott Odüsszeusz is? („Lelkének kedves feleségét sírva karolta.”) Joggal mondhatta hát az Imperátor: gyermekeim, ha el vész is bennetek apáitok nyelve, elhoztam nektek a sírás boldogságát. Amire később ugyancsak Darwin adott választ: sírásukkal a gyerekek – akár Borneó makogó lényei – a szemüket védték; némaságra kárhozottan, véredényeiket a szétrobbanástól. Az önkifejezés lehetőségének híján a könnymirigyek reflexműködése kél az emberi lét védelmére. A boldoggá nyilvánított szótalanok életereje kétszeres, amiként feladatuk is az: a könnymirigyek reflexműködését szavakba foglalva megfogalmazni valóságos helyzetüket; vagyis hogy a teremtés koronái miként lettek koronás majmokká. Gyere, László, hagyjuk a makogó lényeket! Fényes emberi szavak nyomában induljunk!

 

LÁTHATTA TEHÁT a császár, hogy beszédes dajkák nélkül a gyermekek torkából nem bukkan elé sem a zsidók, sem a görögök, sem ismeretlen szüleik nyelve. Ugyanakkor azt is megállapíthatta, miszerint a kísérlet következményeit általánosítva, hatalmánál nagyobb hatalomhoz juthat; népeinek minden nemzedékkel megismétlődő feltámadásába szólhat bele. Egyiket-másikat, ha úgy tetszik, elnapolhatja. A feltámadás pedig így lészen: megszólalnak a gyermekek. Bár nem így mondotta volt Pál apostol. Mert amiképpen az utolsó szóval mindnyájan meghalunk, azonképpen az elsővel mindnyájan megeleveníttetünk.

 

DAJKASZÓT és gondot kíván László már az első mozdulatával, ahogyan reggel hat órakor munkába áll. Mikor is az egész Oktatásügynek talpon kell lennie. Fáradtan s álmatlanul is, ha éppen úgy adódik. Magára vessen, ki a nappal szebbik részének az éjszakát tekinti; ő ugyan el nem néz semmiféle abroncstalanságot. Este nyolc órakor – amikor Nagyanya vagy Édesanya álomra biztató, puha szavakkal a párnáját telehintette – a kis, kék takaró csücskét s hüvelykujját szopogatva először oldalt fordul, majd hanyatt fészkeli magát, és menten elalszik. Érdekes, nem változtat módszerén, vélekedik valamelyik szolgálatos segédkező. Kései megfigyelés, tudóskodik Nagyapa. Az élő világban egyedüli az ember, aki a hátán aluszik. Följegyezte nekünk Arisztotelész kétezer-háromszáz s néhány esztendeje. De hogy a jobb karját miért veti föl, csak Nagyanya tudja: visszainteget nekünk álomba menőleg. Isten veletek, jövök nemsokára. A reggeli kék derengésben már szöszmötöl a farácsok mögött; karját nyújtogatja Nagyanya felé, aki pótolni szeretné éppen az éjszakai vigyázkodást; lerúgta már megint a takarót, vajon mit motyorog álmában, hideget mutat a hőmérő, tüzet kell gyújtani. Akkor is: kelj föl, a reggeli szavaimat kérem! Sok van még a negyedszázezerig. Két mondat között, hogy az írógép nem csattog, Nagyapa a sorra kattanó kilincsek hangjáról ítéli meg, merre ténykedik László. Most Anyját, most Apját, Nagybátyját szólítja munkába. Ismételjük el a tegnapi leckét, húzzátok félre a függönyt, föl velem az ablak párkányára: autó, kisautó, teherautó, piros autó, kék autó. A századik autó után: foglalkozzék vele valamelyik, fáj a karom, elment a nyolcórai vonat, rajzoljatok másikat neki. Kezében papírlappal, piros ceruzával totyog László egyik Arisztotelésztől a másikig, esőt könyörgő ludak módján nyakát az égnek nyújtogatva, ahol is a felnőttek kegyes tekintete honol; rajzoljatok nekem autót, kakast, széket: szavakat. Szálljatok le hozzá, vagy emeljétek magatokhoz. Beleszédül a magasságotokba. Az alacsonyságába. Aki nem tudja, mi az: a kicsikre lenézni, oda kell állítani, hogy a lentiek szintjéről meredezzék föl saját nagyságára. Az alázatnak e fordított állapotában a nyakcsigolyák küldik a fájdalmat a meggondoláshoz. Apja ilyenformán végighasal a szőnyegen, összerajzol neki egy autókaravánt, hetven kakast meg egy vagon seprűt, egy egész állatkertet, föléje holdat, napot és csillagot, míg az ujjai el nem gémberednek. No, mi ez? Sír a napocska. Hát ez? Kacag a napocska. A rajzolt barikához, nyakában egy bégető bitangbáránnyal – messze még a tavasz – Nagyapa testvére is csatlakozik: beee, ismételgetik kánonban, míg László az ijedelemből kikecmeregve visszaszól maga is: beee. A betlehemi pásztor elébe térdel: simogasd meg a kis bitangbárányt. Tisztes távolból gyöngéd mozdulatokat vet László a semmibe. Közelebbről! Ne félj tőle! Negyedóráig azonban csak látomást simogat. Miközben az egész rokoni gyülekezet biztatja bégetve. Azt sem tudja László most már, hogy kit, mit kellene megsimogatnia. Az öreg juhok és berbécsek nyughassanak, rendelkezik Nagyapa, holott ő rezegtette leginkább a hangját. Gyermekkorának nyájai szólaltak meg benne. S végül a csöndben, hogy újra szóhoz jut a pásztor nyakában a bárány, László bátorságot veszen, és megsimogatja. Beee, mondja, majd: bááá – s néz ránk különös meghatódottsággal. Talán az eljövendő kés előtt reszket a bárány, és csupa remegés a gyermek az új szó birtokában: bá, bá, bá, ismételgeti, hogy végleg megtartsa magának. Verejtékes már a homloka, tarkója. Tiszta törülközőt! És másnap: hogy aludt a gyermek? Bégetett álmában. Az új szót gyakorolta. A kakassal is így volt; éjfélkor elkezdett kukorékolni. Más alkalommal számolni: e, ke – egy, kettő, aminek ütemére az Apja nyakában nyargalt le néhány kilométert. S a számtani lecke azonnali folytatásaképpen egy labdára vetették magukat, szekrény tetején, asztalok alatt üldözték, míg ki tudja, hányadik hasravetődés után ki nem bukott a száján a szó: gada, majd sajátos tömörítésben: pigada, piros labda, és utána valamennyi gömb alakú tárgy – úszóka, súlyzó, sótartó, csillár boldog megszólítása: gada. László fiam, az nem gada! Istenem, mindezeket még el kell különíteni a tudatában: a hasonlóság látszatából kiszabadítani a különbözőséget. Ezen tűnődik Nagyapa, miközben László Anyja vagy Nagyanyja kicsiujját fogva mindennapi sétaútjáról hazakerül. Arcát a főtéri ismerősökkel együtt február is megcsipkedte, kedvét az autók és egyéb csodák magasra hangolták. Boldogan kapaszkodik a kilincsre, s vágódik be a dolgozószobába. Megáll az íróasztal előtt, mesélné hirtelenében az élményeit, de Nagyapa, túljutván a hasonlóságok látszatának gondján, egy madarat keres az emlékezetében. Hallgat az írógép is, míg az elveszett madár megkerül. László nem érti a néma fogadtatást; tizenhét hónapot betöltött már, ilyesmi nem fordult elő még. Egy-egy feléje dobott virágcsokor volt eddig Nagyapának minden pillantása. Csácsog valamit. Nagyapa térdét ütögeti: hopá, vagyis: vegyél az öledbe. Mindennapi rövid foglalatossága, hogy Nagyapa térdén elfészkelődve, tíz ujjal csépeli végig az írógép billentyűsorát: a vállát ringatja hozzá, fejét a mennyezetre veti; majd összetöri azt a szerszámot; ugyan! Liszt Ferenc eregette ilyenformán ujjai begyéből a rapszódiaviharokat. Most, hogy a kéredzkedésre semmi választ nem kap, nyilván azt gondolja: Nagyapa sóbálvánnyá meredt. Amire különben épp elegendő oka lenne. Vagy aluszik tán. Gyere ki, László, ne zavard Nagyapát. Nézd, aluszik. Hunyd le már a szemed, különben nem tudom kivinni. Az alvástettetés Nagyapa bocsánatos cselvetése. Amire László rendszerint kitipeg lábujjhegyen a szobából, gyanakodólag vissza-visszanézve. Ha mégis megáll az ajtóban, borulj a karodra, horkantsál. Psszt! László szájához emeli maga is az ujját, és távozik teljes önkéntességgel. Így kell néha lecsalogatni a kapu kilincséről; most nem lehet kinyitni, aluszik szegény kiskapu, belefáradt a sok nyikorgásba. Vajon? – néz föl tűnődve a mesemondóra, majd csalódottan keres magának más foglalatosságot. Ne játsszatok a hiszékenységével! Abból készülnek az emberben a sóbálványok, vélekedik valamelyik Gyertyatartó. Eredj vissza szépen Nagyapához. Annak még mindig nem került elé a madara. Befelé hallgatózik tehát, ez a mentsége, hogy László újabb bejövetele és csácsogása nem esik füle ügyébe. Pedig ölnyi játékot cipel be neki. Mintha karácsonyfa lenne, körüldédelgeti babával, szekerecskével, színes kis autókkal. Az ablak alatti idegroncsoló szörnyeket utánozva burrog, és a gumidudáját működteti, majd kirohan, és Noé bárkájának rakományával cipekedik vissza. Azután a képeskönyveivel; öreg kapu, ne szomorkodj, be szép cicamica! Valahányszor megtér, a sziklevél szavaival – melyik a csalán, melyik a tölgyfa? – újabb történetet gügyög, jatata, szólítja, ki tudja, hányadszor, a könyörgést kacagással, apró rikkantásokkal, gerledúdolással elegyítve; ahány húr a torkában és a kedvében, mindet megpengeti, a tekintete mint két fácáncsibe, s a futrinkáló igyekezete Nagyapa körül a társalkodás végett hasonlóképpen. A könyökét bökdösi, asztal alá búvik, a lábát is megsimogatja, s imát mond: ima, hol az ima? Kint a konyhában, a fűtő alatt szárad. Nagyapának, aki télen is mezítlábas madarászként űzi a gondjait, megfázik a lába. Behozza tehát a fél pár gumicsizmát, a vastag talpút, a zsákhordók szuszogásával. Enenuni, fel kell húzni, hozom a társát is. A magáét keríti elő, a barna csizmabocsot; ezt próbáld föl. Nagyszerű volt mindig a játék, amikor Nagyapa a kicsi csizmát a nagylábujján billegtetve a behemóthoz mérte; fulladásig kacagták, be nevetséges a törpe az óriás szerepében. Ez is elmarad most. Nagyapának meszet lehet a fülében oltani. Talán a csipicsóka, vak varjúcska magához téríti. Hess! Havas ágon ring a csóka, keze fejét csipegeti László, s mondogatja hol innen, hol onnan, majd szemből, a szó visszhangját lesve Nagyapa szájáról: hess! Karját kitárja, én elrepülök, ha nem nézel reám. Madárűző szóval megértést hívogat a különös értetlenségben. Mi történt? Nincs már ember körülöttem? Mindig akadt kéz, mely a csipicsókajátékhoz társuljon: egy mosásban kicserepesedett, melynek a gyűrűsujján ezüstlakodalom fénylik, kaika – a Nagyanyjáé –, egy törékeny, tintás ujjú szorgalom – Anyjáé –, meg az a Langaléta Varázsló, aki színes ceruzával házakat és vonatokat terel: az Apjáé. Az a két ököl meg csak gubbaszt ott fenn a csontos áll alatt. Borostásodni kezd a játék hangulata. Ki az, aki ott ül az asztalnál? Az már nem jatata, hanem az árnyéka. Elment valahova, és ittfelejtette az árnyékát. Még egy utolsó próba a múlt idők visszahozatalára: László megborotválkozik. A minap készült el az utánzattal, miután a tükör előtt fintorgó Nagyapát tátott szájjal s hosszan megfigyelte. Miféle grimaszkodás ez tulajdonképpen? Borotválkozom. Akkor én is! Bojo, bojo, követelte magának a fényes szerszámokat. Fakést kapott és pamacsot meg csipetnyi habot az ujja hegyére. Összemaszatolta vele a fülét, az orrát: ilyen vagy, nézte Nagyapát nevetve. A habos maskarádé kiszállt a fali tükörből, hogy László mellé guggolva a zsebtükör előtt folytassa művét, közösben. Azóta is tartós a minden reggeli együttműködés. Nagyapa megtapogatja az állát, hasonlóképpen László is; akkor tehát megyünk borotválkozni. Az egyik ugyanúgy csípi föl az orrát, s veti képén a dudorokat, mint a másik. Beszélgetnek is: erős a szakállad? Azt a pamacsot meg kellene fordítani. A bajuszodat az orrod alatt keresd, ne a füled mögött. Parancsolj befáradni, kérlek, a tükörbe. Tisztességes alkotmány; akármilyen kicsi vagy is, egyformák lehetünk benne. Egy pillanatra most kivonulok belőle. Ne menjek? Akkor nézegessük magunk kettesben. Aztán, amikor kiesem belőle, mind a négy sarka rád marad. Az én helyemet is betöltöd. Nem érted persze. Csak elgondolkoztam. Mosdás következik. Nagy igyekezetében László fejest ugrott a kádba. Életmentő mozdulattal – és ilyenformán szabálytalanul – a lábánál fogva szedte ki Nagyapa, s tartotta fejjel lefelé, hogy apró nyaklevesek ütemére torkából a vizet kitikogja. Hát ez mi volt? – sírta rémületében is fölháborodottan a gyermek. Korsónak nézitek itt az embert? És tisztálkodás végett a pokolba kell alászállnom? Összeszaladt a ház népe sűrű fejcsóválást vetni a tovatűnt veszedelem után. És újra meg újra: tehát így történt! Cupp! – szűrte le magának László is az eset tanulságát, egy hangutánzó szóval gyarapodva. Drágán jutott hozzá: mintegy a szavak drágaságának csökkentése végett motyogott alkalmi fohászt valamelyik Gyertyatartó: add, uramisten, hogy a vizet a parton tanulja meg, és a tüzet mindig melegedve s kényszerítés nélkül a reá váró kényszerűségeket. Ezt az egyszavas történetét is újrameséli László: cupp. De Nagyapa nem csatlakozik a nevetéséhez. Mintha arcul ütné vele. Amire megint csak nevetés a válasz, immár a sírás görcsében vergődve. Nem igaz, hogy megütöttél. Jatata, bojo, kaika, autó, hess! – rakja ki minden szavát a Hallgatagság elé, de félárbocon már a tekintete, a mindig föltartott fejét leszegi, és úgy megy el, mint aki megesküdött: én ide többet nem teszem a lábam. A szavaimat szélbe nem hajítom. Ha ti megszoktátok, hogy kövekhez fohászkodjatok, és zsoltáraitokért az Úr mindegyre a horpaszotok közé vágjon, s engem kicsi híján megfullasszon: vesszetek a magatok dögibe; én megyek zokogni. S rohan utána később Nagyapa. A falnak dőlve sír László keservesen a konyhában. Megütötted magad? Erővel kell a faltól elválasztani. Csupa rémület az arca. Mint aki halottaskamrából menekült. Sejti már Nagyapa, mit mond a kétségbeesett tekintetével: Ó, te Frederick! Az vagy: Frederick, korholja magát a madaras ember. Visszatartani a szavát a gyermeknek, üvegszemű babára, felfújható gumikutyára bízni az egyetlen örökségét: heródesi kegyetlenség. Hol vagy, Salimbene? És hová lettek a te tanítványaid?

 

SOKÁIG NEM LEHET Lászlót megvigasztalni. Fél percig is eltart a bánata. Körülnéz: ki van itt, akiben még nem csalatkoztam? A Halhatatlan Gloire karján az altató rongya; a nyakába kanyarintja, kiválasztja magának a kedvesebbik sarkát, és rendes szokása szerint a szájába veszi; ráharap néhányszor, mintegy próbaként, hogy nem igen élesek-e a fogai, ugyanis a rongy után – tűnődő szopogatás végett – az ujja következik. Azt mondja ezzel Nagyapa lelkiismeretében: levettem rólatok a gondom. Arról volt szó, hogy megváltjátok az atyák nyelvét a fiakban. Ti megkezdett, öreg hordók, ecetté válik a borotok, ha le nem húzzátok azt idejében kisebb hordókba. Komoly és szerződésbontó a tekintete; Tamási öreg székelye szól belőle a rosszul sikerült feltámadás napján: Aztán nekünk többet ne trombitáljanak! Ama nevezetes napon tévedett az Úr, mikor így szólt csalódottan a – csalódottabbhoz: Bánom, hogy feltámasztottalak. Hisz végül is önmagát támasztotta föl a sírból kikelőkkel. Nagyapa nem akar tehát az Úr hibájába esni; a halál szeme rajta, ott kell meghúzódnia valahol a László szavaiban. Egyezkedésre kényszerül. Ne haragudj, László, folytassuk, ha lehet, ahol abbahagytuk. Még mielőtt az a madár végleg elveszne valahol. Ki tudja, hol. Rengeteg a veszedelem: fácánfogó sövényháló, csapóháló, fedeles háló, fürjnek, szalonkának, seregélynek csúcsos háló, pacsirtának madarásztükör, a fenyvesmadaraknak lépvessző, lépzsineg, lépes kalász, lószőr hurok, facsapda, cinegének sípocska és az itatóhelyeken a sanda leselkedés. Hogyne tűnődött volna el Nagyapa! Végül is ne légy igazságtalan; ki tartott ki téged reggel is a napra? Figyelj csak ide, mert neked beszélek. Csupán a zsemlekásával, amit félezredik napja elibéd szótagolunk, egész Indiát jól lehetne lakatni. Kínában nem találsz annyi verebet, ahánynak utánalőttünk megnevezés végett az ablakból; annyi galambot sem Velencében, ahányszor meginstáltalak az ügyükben; a szorgalmadat nem tagadom, azt mondod: ga, de az még csak félgalamb, amilyent a keresztrejvényekben találsz majd, ha megnősz. És a tej? Gondosan fölmelegítve a cucliból vékonyan eregélt, de kimondva: bizony, hajókat lehetne ringatni vele. Meg ahányszor neked csupán a színét elmondtuk, attól a Fekete-tenger fehérbe öltözhetett volna, s a Fekete-Körös is leánytestvérének színeibe. Hát az üveg, te László! Ma már nincs annyi vándor üveges, ahányszor elkiabáltuk füled alatt e fényes portékát, melynek a kiejtését még mindig kerülöd, talán mert nincs hozzá törött ablakod. Ne is legyen. Ablakainkat a háború szokta volt betörni, és szavainkat, azaz fejünket a kővel hajigáló Fanatizmus. Nagyapa más világban élte gyermekkorát, ő még emlékszik egy Mezőségi Kőzáporra, amelyből Ferenc bátyja a fél szemére megvakultan menekült ki, mivel rossz helyen és rossz időben szólott, nem sejtvén, hogy ezzel közmondást módosít: szemet szóért. Elhúztuk a fátyolfüggönyt, mutatjuk neked a hegyeket. Nézd, amelyik ott a felkelésben a napot késlelteti: az a Somostető. Azt mondod rá: he, pedig így még nem hegy, csak vulgáris mondatszó. Sokat kell még gyalogoltassuk a nyelvünk, hogy eljussunk veled legalább a Kelemen-havasokig, fel az Istenszékére. Nem láttad még. Havas. Ne azt az ágat nézd, a hó rajta melléknév. Én a főnevet említem, Isten kerek fejőszékét: kavicsonként hordjuk ide neked. Valamivel magasabb, mint ez az Asseyez-vous, a pápa szerint azonban úgy illik, hogy Isten nagyobb helyt érezze magát azoknál, akik kedvenceinek tudják magukat. Ha pápa lennék, én is azt mondanám. Elcsúszott egy ló a jégen, csodálkozott a kiscsikó mellette, hogy neki nincs patkója, mégsem vágódott el. Az emberek lábra állították, miközben maguk is elhasaltak. Láthattad: kockázatos dolog az elesettek pártjára állani, de éppoly lehetetlen eloldalogni szó nélkül mellettük. A pókos lábú ló elment pisztrángeledelnek, a csikója kulacsnak, aminőhöz Csokonai írt szép szerelemdalt, de én, teneked a nevét százszor ismételve, egy másik csikóra gondoltam: veszendő dolgaink, üres csigaházfogalmaink között egy halhatatlanra; József Attila bátyád szelíd látomásban hagyakozta rád, mindannyiunkra, akik látunk, de nemigen láttatjuk magunk, és minél többet beszélünk, annál kevésbé fejezzük ki önmagunkat, s nem a szavak hibájából, akik bűntelenek abban, ha olykor üresjáratúlag illeszkednek – illesztetnek – egymás mellé; ők, szegények, álmukban is gyakorlatoznak, hogy az igazság követelménye szerint sorakozzanak föl értünk, míg beszélőszerveink az ébrenlét parancsára minduntalan oszoljt nem rendelnek. Ki engedte meg nektek, hogy a kialakult rendet meghökkentsétek? Hátrább azzal a tagadószóval a sor elejéről, riogat a meggondoltság, és nem érti, mit keres az a csikó Flóra szemében. Bőrdísznek akarták egy kulacsra feldarabolni, de valaki megmentette, s nélküle már nincs mód az igazi szelídség bemutatására, mert így szólhatunk: szemében csikó legelészget. Jó lenne, László, ha ezt a képet megőriznéd; ott a mása Anyád tekintetében is. De te hiába nézed, csak annak legelészget, ki így tudja őt megnevezni, vagyis a béklyótól megszabadítani, amiként Boileau bácsi mondotta: „Helyére tedd a szót, értékét úgy emeld ki.” Végül is nem puszta galagyolás végett hordjuk ide neked az Istenszékét és a verebeket, hanem hogy legyen mit a helyére rakjál. Üres kamrának bolond a gazdasszonya. A válogatás ott kezdődik, ahol van is miből válogatni. Amire nem lesz saját szavad: elpártol tőled, hiába mondja bárki, hogy a tulajdonod. Ösvényed, házad, szerszámod elidegenedik tőled, miként a filozófusok mondják. Csodálkozol? Csak mondom a magamét, miközben visszakapom tőled a hallgatást. Béküljünk meg, László. Ha nem a kedvemért: a költőkért legalább. A szavaidért csak ők kezeskednek, álljunk ketten a pártjukra. Amennyi Frederick császár, amúgy is kezet emel rájuk inkább – nem poharat. Ha szomorú vagy, menjünk világgá. Én veszem a sapkám.

 

A SAPKA LÁTTÁN táncolni kezd László örömében. Mint valami felszabadulást, a kertre nyíló ajtót üdvözli vidám rikkantással. Hócsizmáért, nagykabátért szaladgálva, az örömtől mámorosan hányja-veti a lábait, akár a Gloire-székecske színes betűi. Eredjetek hógolyózni! De öltöztesse, aki tudja, kék hógolyónak a sziporka-gyermeket! Egyedül Nagyanya ért hozzá: nadrágszárral, ujjassal, tövig letűrt harisnyával – itt a kicsi madár benne! – olyan ügyesen veti a csapdát a ficánkoló mozdulatok elé, hogy mire észrevenné László, már belenyargalt a szükséges holmiba. Indulás! – veti föl a fejét, s két kézzel akaszkodik a kilincsre. Megállás! A könnyedet előbb leszedjük tiszta zsebkendőbe. Csak nem viszed magaddal, dudus van odakint. (Azóta, hogy gyermekkorának kandallótlan teleit – Arisztotelész említett megfigyelésének cáfolataként hasmánt kucorogva – végigreszkette Nagyapa, a vicsorgó hideget – engesztelőleg – dudusnak becézi, miként az ugandai bennszülött sem meri a veszélyes nagyvad nevét kimondani.) A fejét rázza László, tiltakozik a zsebkendő ellen. A könnyem nélkül nem megyek sehova. Majd szerzel másikat. Csak száraz orcával indulunk. A szolgálatos kisujját nyújtja Nagyapa. Annál fogva vezeti őt a gyermek a porka hóban átal az udvaron, neki egyenest a kiskapunak. Ébredj, kapu, eressz ki bennünket. Nagyapa vezekel a frederickségért, s ami útjába esik, mindent megszólít Lászlónak; a frissen sepert járdát, a villanypóznákat és a pamacskutyát a szomszéd ablakában; megpengeti a telefondrótokat, s félrezavarja a csatorna száját, ne alattomoskodjék láb alatt; az utca végén megállnak a sarkon, elészólíttatnak rendre a kerekes járművek: nézd, László: kerékpár, lószekér, autó, teherautó; gépkocsi ablakából ismerős arc mosolyog rá: Béla bácsi; ez itt Béla bácsi az autóval, a dudájával, négy kerekével; mindent összefoglalva tehát azt mondja László: Bélautó. Így tömörebb. Akár a piros ceruza az asztalosmester füle mögött: pice. Piros nyílként a ceruza elsuhan, Bélautó hasonlóképpen, hiába tartotta föl a két karját László, s mondogatta: köme, kötözzetek meg, és vigyetek engem is. A biztonsági öv szerepét utazáskor Nagyapa tölti be, de ha nincs kéznél, két nadrágszíj helyettesíti, hogy László le ne bukjék az ülésről. Hol van már megint a biztonsági nadrágszíj? Itt vagyok! – jelentkezik néha Nagyapa, hogy ő is utazni akar, aminek jobban örül László, mert a puha karok nem végződnek szöges csatban, s meleg ölből nézve a világ szebbnek látszik. Legalábbis Nagyapa szavaihoz közelebb állónak. Az ülés mélyére kötözötten lehetetlenség a magaslati beszámolók értelmét felfogni. A fehér gyerekkocsi fekete kéményben végződik; levágott fejeket cérnán lógat valaki az égből; hadvezérek és lovak mellszobrai; rácsaikkal együtt repülő kutyák a klinika táján; vau, vau, integet utánuk László; az utolsó ugatás jogán tiltakoznak, ki fogják cserélni a szívüket; hívek fölött, kik valahol a mélyben imádkoznak, a főtéri nagyharangok szólnak; galambrajok és akasztott lámpák, felhők, gyökértelen akáckoronák és megalapozatlan magasságok… Add a kezed, László. Gyalog megyünk a Maros partjára. A kisállomásra befutott a személyvonat, fekete tömeg hömpölygött szembe, kisgyerekkel a karján önérzetes, bélyeggyűjtő hivatalnokféle; baba, áll meg előtte László, mint egy ünnepi fogadóbizottság, a gyanútlan lélek virágcsokraival; baba, integet a magasan ülő korosztálybelinek. Mit akarsz? – kérdi az apja vagy mije, mintha rosszallva, hogy mások is járnak az úton. Nagyapa felvilágosítja, mondván: a gyerekek bizonyára együtt katonáskodtak. Lászlót és a szóba elegyedést megkerülve továbbmegy a hivatalnok. Ez ki fia-borja lehetett, Nagyapa? – néz utána a gyermek csalódottan. Ne búsulj miatta, döglött hal van a szájában. Bújjunk át a sorompó alatt. A síneken túl, hogy a házak lemaradoznak, belevetik maguk a fehér hullámzásba. Havat nem eszünk, László, ez itt a Tél, nem a cukortartó. Nyúlnyom, őznyom Dédapához vezet; ott lakik a hegyeken túl, most éppen lehunyta a szemét, hogy idáig lásson; ha elindulnánk ketten toronyiránt – kisteknőc, nagyteknőc –, jó zúzmarásan el is jutnánk hozzá; meglátná, hogy baktatunk a hóban, az örömtől képes lenne meghúzni a harangokat; azok persze csodálkoznának; gyerek tiszteletére ritkán szólalnak meg; Dédanya kiseprűzné a házból a halál fekete macskáját, vagy – ha szokása szerint a térdén óhajtana dorombolni – tarisznyába kötve az ágasfára akasztaná a száradó fazekak közé: gyerek szeme előtt ne mutatkozz! És indulna fürgén a kertbe piros paradicsomért, a nyári konyha előtt megtorpanva: istenem, már megint elfelejtettem, hogy tél van! Hol az a gyalázatos macska! Nevetne röstelkedve, és szavakkal pótolná a paradicsomot meg a szőlőgerezdeket; a telet mondaná neked, amiben ők most – Dédapával – a leggazdagabbak; hóban és hidegben. Olyasformán persze, hogy panaszuk fülébe ne jusson a Jegesmedvének. A vasfűtőben, amely énekelni szeret inkább, mint melegíteni, leszakadt a tűz, az ember, aki nem erre kötött szerződést vele, fázik, reszket, vacog, didereg-dödörög, gémbereg, fázódik, míg napjainak számbavétele közben, akár a költő – ott van, nézd, a falon, éppen szembenéz veled Gyula bácsi –, újévi ablakát a leheletével tisztogatja:

 

Hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó
hó hó hó hó hó hó hó hó hó hó
hány bukás hány elsikoltott néma oh oh

 

Érdekes vers, ugye, László? Ahány szava a befagyott ablakon, annyival többet látni a világból; melegít is, ha a markodba fúvod; próbáljuk meg: hó, hó, hó. A hidegűző játékot Nagyapa kezdi, László folytatja a még boldogtalan ujjaival; egy lehelet közéjük, egy – mintaként az égbe – Nagyapára, meg az ugyancsak deres fejű akácokra: – így jó-e? Nevet, fél szemmel hunyorogva. Valamelyik Arisztotelész a kacsintásra tanítgatja. Hagyd a fákat, ne játsszunk tavaszt, ahhoz kicsik vagyunk. A markunkat fújjuk; saját kis rácsos ablakunkat. Nem jó. Összébb az ujjakkal. Nagyapa rendre illeszti egyik ujját a másikhoz. Össze kell szedni ezt a társaságot; ahányan, annyifelé kívánkoznak. Most fújjad: hó, hó. A játék letéríti őket az ösvényről, térdig a hóba – a frissen tanult szóba. Jól érzik magukat benne. Ha semmijük se lenne: ez az övék. Tábla sem hirdeti: a hóra lépni tilos. Körös-körül a kötöttség ledöntött fehér falai. Ágacskájával ablakot rajzol Nagyapa. Lehelj rá. Hó, kacag a gyermek. Ez már nem hó. Ablak. Mondjad: ablak. Énekeljünk. Ablakomba besütött a holdvilág. Így mennek ketten; Nagyapa énekel, László nézi őt kerek szemmel, kerekedő szájmozdulatait próbálgatva, majd megáll, mély lélegzetet veszen, erőt is, úgy tetszik, mivel a karját kitárja – lám, hová repülsz –, és visszaszól: aba. Kész az ablak, ki lehet könyökölni rajta. Mintha valóban ezzel a szándékkal iramodna vissza az elhagyott hórácsos ablakhoz. Megbotlik közben, és elesik. Kalimpálva és prüszkölve próbál rémülten föltápászkodni. Már megint olyasmi, amiről nem volt szó. Mint két kicsi seprű dolgozik a szempillája, hogy a szerencsétlenségtől megszabadítsa. A verselemzésnek sírás lesz a vége – kapja föl Nagyapa, s míg zsebkendőjével az arcát törülgeti, bajcsitító beszédet rögtönöz. Ne szaporítsd a könnyedet, elég, ami otthon maradt. Nagyanyádnak is van belőle, még azóta, hogy világrajöveteli szándékoddal édesanyádat a szülészetre mozgósítottad. Szándékkal? Rúgással. A kicsi asszony letette Freudot: Édesapám, elkísérsz engem? Ha nem sietsz nagyon, ejtsük útba a klinikát. Lászlónak születésnapja lesz. Csak nem… De igen. Jézus indulhatott ilyen zokszótlan igennel a Golgotára. Akkor te most minek sírnál a hó miatt, a rajzolt ablak előtt? Mondd még egyszer: aba. Nem mondod. Akkor nézzük meg, hogy vannak a madarak ott a gyümölcsösben. Siessünk. A kertet ellepték a szárnyas menekültek. Fák hegyéről a földre kényszerültek; színes tollú mátyásmadarak társaságában suszterinas-verebek végzik gyalogos munkájukat a téli kenyérkeresetben. Szedd össze magad, László. Itt a rengeteg tanulnivaló. Az ott a cinege, amott a gerle, odébb a sármány, pipiske, küncsincsmadár, feketerigó – a rézorrú madár –, kiscinke, csóka, csaklicsóka, őt is bemutatom neked, gyanakvó természet, a diófáról figyel talárosan, neki kevés a kottája, ritkán szól bele a zenekarba a kis korbáccsal a torkában: csiá, ijesztgeti a fésűs galambokat, akik hálaadó istentiszteletet tartanak a télnek: van borunk, van borunk!nincs, nincs, itt sincs! – mondja ünneprontóként a cinege, a kenyérmag is kicsit ér, kicsit ér! – szűk a hely a kontyos pipiskének: kicsi csűr, kicsi csűr! – a hátára melegítő posztó kéne, csíki szűr, csíki szűr! – Nagyapa füle tele van az elveszett madarak hangjával. Málinkó néni, a furulyahangú sárgarigó – míg a bokrétányi erdőcskét ki nem irtották alóla – azt kérdezgette: kell-e dió, fiú? – de csak hitegette, s mikor szavait a poroszlók üldözték, a bíbic adta hírül: búvik, búvik, búvik! – a fürj tagadja, hogy látta volna: nincs erre, nincs erre! – a sármány pedig csodálkozott: ce-ce-ciii. Nézd az égen a hollót, a repülő tanmesét; kiejtette bizony a csőréből a sajtot, midőn a róka megkísértette: lám, hogy énekelsz? Úgy énekeljünk, László, hogy hangunkat bizonyítva a sajtunkat is megőrizzük. Ezt majd Bethlen Gábortól fogod megtanulni. Ugye, nem sírsz? Fázol. Nagyapa egyik karjából a másikba veti, leheletével az arcát, kékre dermedt fülét melengeti: hó, hó, hó! Az úton rövidítve sietnek hazafelé. Nagyanya századszor vet várakozó pillantást a kiskapura. A százegyedikkel a menyegzői mosolyát küldi: mit hoztatok? A madarak szétrebbentek, de hoztunk egy ablakot. Mutasd magad benne, László! Fáradt a gyermek, nincs kedve hozzá. Az altató rongyát kéri, s egyik finom csücskével Nagyapát is megkínálja. No! Te is megérdemled. Egyetlen ásítással dől puhán a déli álomba.

 

VISSZAÜTÖTT fehér labdaként szokott az álomból megtérni. Ezúttal hiába várják. Délutáni ébredésének perceiben Nagyapa többször is benyit óvatosan a narancsillatú szobába: még mindig alszik? A lába kopogását hiányolja az írógép hangjai közül; vagy mintha betűje törött volna, a leggyakoribb, ami nélkül hézagosak a szavai. Ne zavard most! Nagyanya csöndet int. Imént a rácsos ágyát csak épp körbesétálta, visszabolyongott megint az álomba. Szolgálatos csücskével az altató rongyocska simul az arcához, amely tűzben ég, szinte sisteregve görög rá haja tövéből a verejtéke. Az új főnév: a hó, nézi Nagyapa. Csupa remegés a gyermek, gyors és szaggatott a lélegzete, s mint aki tudja, hogy kötelező munkája várja, félálomban is föl-föltápászkodik, de visszaroskad a párnára. Lázmérőt! A kapkodó művelet fölébreszti, ölbe kéredzkedik, riadtan öleli Nagyanyát, és nincs sehol a reggeli tekintete. Harminckilenc! Telefonáljatok orvosért! Mi történt veled, László? Amire figyel még: a testében tomboló veszély, az ismeretlen mester, aki nem beszélni, hanem szenvedni tanítja. Amiről nincs kinek beszélni. Hallgat s nézelődik. Új szóval a fecskendő tűje szúr belé: tüdőgyulladás. Rongyos kis mosolyt küld a sarokban veszteglő játékai felé; játssz velük, rajtad a sor, Nagyapa. Ő hallgat most. Nagyapa burrogtatja az autókat, billegteti a csizmabocsot az öreg lábbeli mellett. Komolyan figyeli László, s mint ki a betegágyban saját műveiből olvastat föl, új fejezeteket rendel magának: hess! – mondja suttogva, a csipicsókámat szeretném hallani. Nagyapa buzgón csipkedi a keze fejét, röppenti minden irányba – immár egyedül – a vakvarjúcskát. László helyett is ő nevet utána. Két fecskendőjárás között s a napok múlásával minden elkészült munka sorra kerül: a borotválkozás, a vízbeesés, a hóba vágott ablak. A láznak újabb hulláma László maradék érdeklődését is leforrázta. Mintha azt mondaná a közönyével: az örökségemet dobra verhetik. Nagyapa látta már, hogy a fásultságban miként száradnak ki lábon az emberek. Csak ettől őrizkedjünk! Ami nekünk méretett ki, nem hagyható másra. Hintsenek be sóval inkább valamennyiünket, miután a földdel elkevertek. Hát nem emlékszel, miként meneteltünk a Maros partján, és fújtuk a markunk, és te karikára estél? Hó, hó! Végül is mi végett hallgattuk a kontyos madarat a gyümölcsösben? Kicsi csűr, kicsi csűr! Nem kellene most a gyereket a beszéddel fárasztani. Nemcsak a kedve, a szeme is árnyékos. Álom s ébrenlét határán a takaró csücskét s az ujját szopogatja. A fölemlegetett szavak szép kalandsorozata mintha nem is vele esett volna meg. Lázát, szívhangjait eszerint ítéli meg Nagyapa. Milyen szépen indult pedig a keserves gyűjtögető munka! Februárban, kicsi csűrben, fáradatlan röpködésben. Oldalára dőlt a kis motolla. Mikor oly rengeteg a feltekernivaló. Emberi állapotunk örökösen mentegetett javaként – hisz valahányszor kimondjuk, a szavainkat annyiszor szerezzük vissza – mi mindennek derengett föl már az igazi színe és változatos formája; a fenyőfa székben – az asztal alattiban – az Istenszékének fenyveserdeje s azon túl Borszék, Háromszék, Udvarhelyszék és Nagyapa farkaslaki fúró-faragó barátja Ploieşti utcáin a vadonatúj kicsiszékeivel; mily hatalmas területe csupán e tenyérnyi ülőalkalmatosságnak! S hol vannak még tanulságaikkal a székesegyházak! Eljött a délebéd ideje, László becsácsogott a konyhába: hol a kicsi székem? Az ablak alá állította, majd hátraarcot vágva kettőt előrelépett, úgy célozta meg háttal s telepedett le rá, az irányzékba csúszott tévedést ügyesen kikorrigálva. Valamelyik Arisztotelész tolta máris az asztalkát elébe, hogy várakozás végett reá könyököljön; templomépítésre gyűjtöget, adjatok valamit neki; uraságod ugyebár a zsemlekását parancsolja? Ez is régen volt. Csendes napok után, mikor még ablakot rajzoltak a hóra, februári szelek szaggatják az ablakredőnyöket. Most kellene a vihart megtanulni; szemléltető eszközei, a fák hajladoznak. A holdleckét is folytatni lehetne. A telehold feltűnt az ablakban, László ekkora piros labdát még nem látott: gada, ó, gada! – mutogatta a váratlan földerengő látványt, s izgatottan futkorászott fel és alá a házban. Írástudók után érdeklődve. Azok – rögeszméjükön kívül, miszerint a hold jött fel, nem a piros labda – okosabbat nemigen tudtak mondani. Gyenge magyarázat – rázta fejét László –, a dolognak végére kell járni. Először az ablakot próbálta kinyittatni, majd – hogy szándéka fennakadt a bölcsek homlokráncolatán – Nagyanyát ragadta kézen, és kicipelte az udvarra: hol az a labda? Itt volt, itt ment ki valahol, bámulta csalódottan az ablakot. Né hol van! – s bevágódott a törpe tujafenyők közé, jobbjával az égre mutogatva s a nagy magasság láttán ölbe kéredzkedve – Jákob létrája vagyok én teneked? –, hogy igazát bebizonyítsa. Lemondtál mégis a nagy piros labdáról? Mire meggyógyulsz, újra felszáll az ablakba. A hajnalokig virrasztó Nagyanyát felváltva, közönyijesztőnek ezt is megjátssza Nagyapa: fehér krátereivel, cérnaszálon libegve kél fel a hold az ablak sarkában. Láttad? Hiábavalóság. A játékmester – úgy látszik – Frederick bűnét vezekli, arra ítélvén őt haló poraiban, hogy a pokol tornácának köveit tanítsa örökkön-örökké beszélni és énekelni. Még napokig tart a házban a szavak kényszerpihenése. Leckesorozatok vesztek oda a széllel, amely már Csíkban fütyörész valahol. Szomorúságos a megtanult dolgok látványa: felfordult járművek oszlopa, arcára bukott űrhajós, lőtt madár és elesett medve a beteg ágya körül. Újra havazik, a Maros partján folytatni lehetne az ablakos munkát, ha nem is a kezdeti lelkeset, a fehér főnevest:

 

oh oh oh mennyi végső késő oh oh
oh oh oh oh oh oh oh oh oh oh
mennyi hiábavaló oh oh oh oh oh oh
oh oh oh oh mennyi halál-tiszta szó

 

S mennyi fölösleges fáradozás, mi több: gyermekkínzás az ódon örökségért! – önti nyakon újabb meggondoltsággal Nagyapát a Breton-rajongó. Ideje lenne tudomásul venned, hogy magad is rajongó vagy, Kemény Zsigmond-i tévelygő, az erény bűnébe esetten. Szép lehet az illuzórikus vágtatás egy Janus-arcú főnév nyomában – hó –, újabb rege a csodaszarvasról, de maga kínálja lám, hős fia Enéhnek, az új tanulságot: visszafordultában – oh! – gyászpántlikás indulatszó. Siratóasszonyok kenyérkeresete. Johann Gottfried Herder professzor úr – jövőt adakozó pillanatában – visszavonta ugyan a jóslatát a magyarok kipusztulásáról, de attól még nem perdülhetünk táncra. Egy hazug jóslat, ha forgalomba kerül, visszavontan is körözőlevél marad, a „versben bujdosók” személyi adataival. Á, ti vagytok a hírhedt e betűsök! Hányadszor kell már benneteket elparentálni? – mondaná Clemenceau. Ám lehetséges, hogy bizonyos értelemben mégis betelt a jóslat, csak nem tudunk róla. Értelmüket vesztett ítéletek és értékelések tovább élnek, anélkül hogy az eleven élettel immáron kapcsolatuk lenne. Mint ahogy az amerikai költők – az Új Világ dübörgésében – tovább énekeltek pacsirtáról és fülemiléről, noha tudósaik kimutatták, hogy ezek a madarak Amerikában sohasem léteztek. Így értesült erről Kuncz Aladár jó fél évszázada. Mítoszok ellen beszélve, monsieur! De a nyelv, amelyen értesülését közölte velünk: nem mítosz. Ha valaki hiedelemszámba venné: Lászlóval, ezzel a kis pöröllyel majd hitet kovácsolok belőle. Csak meg ne hallja most, mi vár még rá. Míg alszik, hátratörjük a nyakunkat, s a hóhullásból kinézzük neki azt a pacsirtát és azt a fülemilét. Ne mondd, hogy fekete hópelyheket látok; félek, igazad lenne. Le kellett mondanom a színes kolibrikról; ha nincsenek – ne legyenek. De szemem szállongó pernyéiből egy rozsdabarna fülemilét, egy szürke pacsirtát azért még életre gyúrhatok. Gazdája nélkül indul az alkonyati hóhullásban madárnézőbe Nagyapa.

 

ÁLMÁBAN pacsirta helyett fekete gólyákat lát. Gyermekfővel – a jövendő kántortanítónak előlegezett rokoni bizalomból s mintegy szerződésajánlatként is a csapások közös vállalása végett – kereszteletlen gyermek sírja elé állították egyszer imát mondani; szavakba önteni az elnémultságot. Nincs pap, mondj valamit. Első nyilvános rögtönzésének szabadságában vergődve, hisz fogódzkodónak még csak egy ferenckét, jánoskát sem dobhatott föl a névtelen kis halott, hirtelenében a szemközti akácfán pihenő gólyát öltöztette az alkalom színébe: Uram, eljött immár a fekete gólyák napja. Napjaink napja. Vissza-visszatérő álombeli tusakodások a gólyaemlékekkel a régi tanyai ház kertjében: miért vontál engem feketébe? Miért kellett épp neve-szava fosztott gyermekek dolgát reám parancsolni? Székfoglaló beszédem tárgyát nem én választottam. Kelj föl, gyere gyorsan! A festetlen koporsó mellől egyenest a szoba közepébe ugrik Nagyapa; kilincset szaggatva rohan Nagyanya után László ágyához. Mi történt? Remegő kéz tapad a szájára. Hallgasd csak! Az erélyes riasztástól sápadt készültségben áll a rácsok előtt, és figyeli Nagyapa az alvó gyermeket. Mondd már! Légy türelemmel. Mintha körözne valamit. Álomholdjának most épp a másik felén lehet. Nagyanya áhítattal várja a leszálló helyét kereső motyogást. És valóban: László feje megmozdul a párnán, mutatóujját mint apró partjelző zászlócskát kezdi libegtetni, szája sarkában apró mosolyráncokat vet – a leszállás fényei! –, azután mélyet lélegzik, és nyelve alól kiröppen az első különös szó: csiá, csiá! Mit mond? Amit a csóka. Majd azután: cece-ciii! Ez meg a sármány, ugrik be gyorsan tolmácsnak Nagyapa. Egyik madár a másikat rebbenti, öröm és ijedelem az összetartójuk, a sebesröptűeknek éppúgy, akár a gyalogosoknak, mert íme: sármányhangra indul a bíbic keserves kiáltozással: búvik, búvik, és újra: csiá, cece-ciii. Nagyapa lelki szemei előtt a fehér és fekete hópelyhek elvegyülnek a Maros-parti emlék didergő szavaival, amelyek áttörvén a téli mezők rácsait, hazáig kísérték Lászlót a létjogosultság vándorútjain. Búvik, ce-ce-ciii, forró szelet kavarnak itt a szárnyukkal. Mi történt? Mondd, ha jobban tudod, mint én! Megjátszott bölcsességgel s a váratlan megnyíló titkok előtti megrendüléssel mondja Nagyapa: Hát elindult! Álmában rázta le magáról a tárgyak uralmát, s ahonnan a madaras álom hangjait küldi, már veszélytelenebbek a törpe alattomosságok. Nem a láz hangjai vajon? Avagy nem mi ketten zavarodtunk meg a tizenhét hónapos virrasztástól, ember? Örökmécses Nagyanya, ne kételkedjék most Arisztotelészben ez éjféli ünnepen! Könnyét nyelve összenevet a két öreg. A gerle hangján csatlakozik hozzájuk László. Semmi kétség, madarak lakoznak benne. Talán nem is álom ez: februári madárvonulás.

 

FEBRUÁR, hol a nyár?

A vigasztaló képzelet madárseregei – miután éjfélkor zúzmarásan megérkeztek, s a két öreg nevelő elámult az anyanyelv téli rügyfakadásán – Lászlóval együtt tovaszálltak a messzi kincses város felé. Nézhettünk utánuk. Az állandóság vágyának becsapottjai. Miért is gondoltuk vajon, hogy a sármányok, bíbicek és egyéb szárnyas lények – látomásaink világából kilépve és természetük ellen cselekedve – gyökeret vernek majd a házban? Önáltatás vagy annál is veszedelmesebb kór jele: a gyanútlanságé. Miként a februárnak szegezett kérdés is. Az idő sárkányait ingerelve még kacagósan érdeklődtünk a nyár felől: merre van? Ugyan hol is lehetne! A kanyaron túl, amott a jégerdők után. Hát ott volt június a Lászlónak szóló behívó levéllel: „Édesanyám kedves, köszönjük a felnevelő jóságodat, és csütörtökön megyünk Lacikáért.”

A rögtönítélő bíróság szavai selyembe göngyölve.

A tudomásulvétel görcsével a torkában, Nagyapa szűrte le elsőnek a tanulságot. Aki metaforikus világot teremt magának, az üvegfúvók mesterségének kockázatait vállalja: szépen alakuló formáink, a becsvágy színes üvegbuborékai szétpattannak a túlbuzgóságban.

Ágnes üzenetére Örökmécses Nagyanyának elgyöngültek a lábai. Sokáig ült szótlanul a gyermek üres ágya mellett, amelynek rácsain a kék takarót eladdig – ezt kiszámította hatszázharminc alkalommal húzta félre: Jó reggelt, Nap Szeme! Virradatnak hangját hallom. Pattant máris László. Mondjuk, te vagy a virradat. Játsszunk virradatot! Nehéz játék. Piroskát és a farkast könnyebb alakítani, mint a virradatot. Alkonyos hangulatban különösképpen. Nagyanya mímelte csak a játékot. Arcának puha rajzolatú vonásai összetöredeztek; fürkészőleg nézett föl rá László: mifajta dér ütötte meg a mosolyát, és szeme alatt honnan ütközött ki a járomcsont hófoltja? Kicsi, pangó víz lett a fodros kedvéből, sóhajos motyogás a játék hangjaiból: miért ne élhetnénk mi közös fedél alatt?! Vagy akár az ég kebelén is, mint a seregélyek, surrogó csapatban, kapta föl Nagyapa az elejtett sóhajt. S mivel épp seregélyek – a gyermekkor nádasainak lakói – csiviteltek benne, utólagos hálaként is, hogy nyári alkonyatban annyiszor elnézhette a repülésüket, a kétségtelen boldogságukat tette szóvá ez alkalommal. Mivelhogy rájuk nézve nem létezik a gyülekezés fogalma. Ugyanis mindig együtt vannak. Külön-külön nincs is hangja a szárnyuknak. A seregen kívüli seregély neve értelmét veszíti. Szélzúgás jelzi a közeledtüket, s a tanulságot kereső gondolat is hozzájuk csatlakozik az időben: valamikor egymás szeme láttára haltunk meg.

– Hová viszel engem, Jamama?

– Apádhoz, anyádhoz.

Kerek szemű, hosszas tűnődés. Egymást kereső ujjak tétova rebegése a még homályos törvény hallatán. Miért viszel engem apámhoz, anyámhoz? Itt az ágyam, piros pöttyös labdám, Kari kutya barátom, tizen-huszonnégy hónapos történelmem, zsemlekásám, az udvaron a tujafenyők, az almafák, és közöttük a hold, amit cérnaszállal Nagyapa szokott az égre felhúzni. Ha elmegyek innen, kinek húzzátok föl cérnával a holdat? Menni, menni, kispárnát, sorsot cserélni.

– Miért?

Ellentűnődés Nagyanya részéről:

– Erre mit tudjak én neki válaszolni.

Nagyapa a dolgok összegezésének Hóreb-hegyén rostokolva, bölcs elmeéllel küldte menten a tartalékos gondolatot:

– Apjához, anyjához megy, mivel a gyermek az ő joguk, nekünk csak Kötelességünk.

Csak? – vetette föl a fejét Örökmécses.

A rosszalló pillantás lesodorta valósággal Nagyapát a hegyről. Alacsonyabb szinten nemcsak szerényebb az ember, de kötelessége pontosabban is fogalmazni. Különben rámordulhat valaki a Hóreb-hegyről: magyarázza meg, uram, a szavait. A magyarázatra szorultak pedig vesztesek is egyben. Nagyapa tehát fejtegetni kezdte, miszerint az említett módosítószó csakis a gyermek maradásának vagy menetelének dolgában érvényes, ugyanis a jogok és kötelességek interferenciája természetesen…

– Ezt tessék neki megmagyarázni – nevetett Nagyanya.

Tudod-e, László, hogy Kolozsváros olyan város, a kapuja kilenczáros? Haza kell menned, seprik a napközi otthon udvarát, Óvó néni vár a gesztenyefák alatt: mivel is? Egy tarisznya mesével, szekérderéknyi nótával. Újabb számonkérés a Hóreb-hegy felől: szekérderéknyi? A gyermek sosem ült szekéren. Az ócskaságokból szerkesztett melléknév a kecsegtetésnek szánt nótát is gyanúba keverte.

– Óvó néni ne várjon engem!

Nagymama mondja tovább a meséit, négyet-ötöt reggel, délben, este, hosszú mesét, kurta farkút, csodásat, tréfásat, elmondott már ezeregyet, Nagyapa is ugyanannyit, némelykor éppenséggel lehetetlen – mesetipró – körülmények között: vacsora és borotválkozás közben, a bújócskajáték szekrényeiben és paplanai alatt, cipőboltban, míg az elárusító szunyókált, szerkesztőségi ricsajban, járdán és főtéri padon, tolató mozdonyok között a kisállomáson, klinikai folyosón és állatkertben a rácsait szaggató barnamedve előtt – arról mesélj, hogy nincsenek rácsai –, fürdőszobában, autóban, csónakban, a Görgényi-havasokban és piacon sorállás közben, temetésen – mi lesz velünk, ha meghalunk, Jatata? –, lakodalomban: miért énekelnek az emberek? Icipici mesét mondjál arról, hogy miért énekelnek. Ott sír valaki, meg dalol is közben. Omlás, nem egyéb. A világ számbavételének lankadó perceiben – vagy – épp a tapasztaltak összegezéseként? – az örökös szomjúságra ítéltek hangján hajtogatta László a csermelyimádságot: csöppnyi mesét akármiről – táltos paripáról, avagy görbe szegről –, csak úgy kezdődjék, minden elmúltak megelevenítésének hangján, a szabad mozgás sejtelmes nyitányával; az ébresztővel, álomba suhantatóval, a hátborzongatóval és megnyugtatóval, hogy íme, szavunkra, omlanak már a kötöttségek Jerikó-falai, mert: volt egyszer, hol nem volt… A meseindító mondat hallatára még utcai sokadalomban is felkapta László mindenkor a fejét. Volt egyszer… Hallod, Jatata? Az az ember mesét mond. Érjük utol azt az embert! Mit hozzak neked a vásárból? Mesét, csokoládét. S még mit? Mesét, csokoládét. Megütötte magát a gyermek, Nagyapa szárítsa fel a könnyeit. Ülj le szépen, bekötöm az ujjad. Mesét mondj inkább, Jatata. Az is elékerül, ha nem sírsz. De sietek, rövidet mondok, akkorácskát, hogy az ujjad beköthessem vele. Áll az alku: egy karika pólya, félkarika mese.

A szavak hatalmába vetett bizalmával ugrott fejest Nagyapa a kísérletbe. De jól figyelj ám! Volt egyszer, hol nem volt, a gyémánterdőn túl, az üveghegyen innen, volt egyszer egy legény, azt úgy hívták szegényt: egye-bugya-gagya-legény. Mert olyan volt: egye-bugya-gagya-legény, itt a vége, fuss el véle.

Fájdaloműzőnek jobb írt csodadoktor sem adhatott volna.

– Egyebugya, szép mese volt.

A kacagástól száradtak fel a könnyei.

– Még egyet!

– Rövidebbet. Elesett a gagya-legény, így morgott mérgében: szedte-vette-teremtette. Vége.

– Még egyet!

– Lehullott a szilva apróstul-cseprőstül.

– Ez is szép volt. Még egyet!

– Meglátta a lány a kérőt: ó, te aszú, sömörödött csizmadia!

– Még egyet!

– Most te mondd el valamelyiket.

Nekihuzakodott László:

Sette-vette-telemtette! Itt a vége, fuss el véle.

Csöndes mosollyal nézte őt a betoppanó szentkirályi tejesember.

– Úgy kacag a gyermek, hogy azt meg lehet kapálni.

Elismerőleg nézett rá Nagyapa. A kapás mesét még ő sem hallotta.

Lászlónak korosztálybeli barátja, a Creangă-szavú Ionica is megérkezett, hogy folytatnák ketten a homokvárépítést, amihez tegnap ígérete szerint talicskát, lapátot hozott. Kőműves-kelemenkedés közben újra meg újra számba vették a sebkötést; László mint egy fehér sólymot mutogatta, himbálta keze fején a csokros szerzeményt. Neked van-e pólyád? Ionica megnézte mind a tíz ujját, de még a lábát is:

– Nincs – mondta leverten, majd azt kérdezte: honnan az új játék?

– Dá – bólintotta oda neki László az egyetlen román szavát.

– Ki kötötte be az ujjadat?

– Dá!

– Nem találtad el – szegődött hozzájuk Nagyapa tolmácsnak –, Ionica azt kérdezte: ki kötötte be az ujjadat?

– Mondd meg neki, hogy Jatata.

– Hát a kötés alatt mi van? – kérdezte Ionica.

– Dá! – lőtte ki László harmadszor is a patronját.

– Ütés – igazította helyre Nagyapa. – És ami rajta van, a Ionica nyelvén úgy hívják: pansament.

– Hová ment?

– Azt mondd neki: pan-sa-ment.

Tagadólag rázta fejét a pólyatulajdonos:

– Nem pánszáment.

– Hanem?

– Kurtamese. Jatata meséje.

Cinkosan nevetett hozzá, mint aki tudja, hogy az elgondolás vitatható.

Mondjuk, hogy igaz. Jó?

Szokása szerint kettőt pislogott az egyezkedéshez. Mosolyráncok csődületében a tekintet pisztrángos fényei. Tartós ragyogásban még azután is, hogy arca elkomolyodott. Aszinkron, nézte Nagyapa tudós tökéletlenséggel, míg az ismételt kérelem föl nem riasztotta:

– Mondjuk, hogy igaz. Jó?

– Mondjuk, mondjuk! Mesepólya az ujjadon.

De Ionicát akkor, az ebédidővel együtt, az anyja hazaszólította. Maradj még, barátom! Az ebédidő üljön a fenekén. Holnap már nem találsz itt engem. Játszótársként Kari kutya maradt csak vele, kinek színe előtt a szokásos birkózás, kergetőzés, közös perecevés után, hogy a tujafenyők árnyékában egymással szembekönyököltek, újólag előhozakodott a pólyametamorfózissal:

– Tudod-e, Kai bácsi, mi van a kezemen?

A három hónapos Vizsla Kari nemcsak a nyelvét: a palacsinta-fülét is lihegtetve panaszolta, hogy a tiszteletére meghirdetett canicula éppenséggel a vesztét jelentheti, akkora már a forróság. Tizenötezer esztendő hűségével a szemében azt is hozzátehette, hogy a kérdést még nem éri föl ésszel, de ha érdekelné Lászlót az ő tudománya: megtanítja legyet fogni. Nézd csak, ilyenformán ugrasztod a fejed, mint a levelibékát, és keccegtette hozzá a csemetefogait, minek eredményeként a buzgó gyakorlásban a nyelve hegyét László kicsi híján leharapta. A sírásra felfigyelve, Arisztotelész néni favéggel vetett véget a légyfogó tanfolyamnak.

– Régóta figyelem, hogy az a haszontalan kutya a gyermeket csak rosszra tanítja.

A statáriális intézkedésre ketten háromfelé menekültek. Később a kert végében vigasztalták egymást. Hogy itt rájuk talált a bizalmas pusmogásban, László könyörgő hangjára lett figyelmes Nagyapa:

– Kai bácsi, szépen kérlek, mondj egy mesét nekem.

Műfaji mintának ujján a sebkötést mutatta:

Ticsi mesét, ilyet mondjál.

A törékeny hiedelem láttán Nagyapának nem volt szíve közbeszólni. Pitypanghiedelem, a szél amúgy is elfújja. A kísérleti játékot ő kezdte különben. Ő vajon? Sebkötésként a szavainkat már eleink használták. Nem bizonyos, hogy a puszta ráolvasás végett. A némaságra motyogott átkos-imádságos igék is a Hallgatás ellen üvöltöttek a Szólás érdekében. Amikor semmink se volt, mindenünk lett a megemelt kalap alól kiröppentett „Jó reggelt!” is. A csodák trónfosztásának korában egy meseszóval bekötött seb jóvoltából, lám így láttunk újból tündérjeleket. A kötelező módon cselekményes – mert cselekvést: talpra ugrást és győzelmet pótló – elbeszélő műfaj mondataira, sőt szavaira szétesetten is termőképes maradt; Rész állapotában az Egésznek hordozója; igeforgácsaiban, jelzőágacskáiban is a lélek fenyveszúgása.

 

KÉSZÜLŐDNI, menni, menni kell. Mátyás lova kapálódzik a kőtalapzaton. A bronzlovast László még nem ismeri. Csalogatónak elegyedett ő is a szóba, mivel ott lakik, ahol Édesanya reggelenként elsiet az egyetemre. De ne siessünk, várjunk még! Körbe-körbe csapkod riadtan a gyermek tekintete. Búcsúzni kell itt mindentől. Hát isten veletek, régi játszótársak! Akár egy hatalmas omlásban: rendre semmisülnek meg az ismerős világ részei. Bizalmas, kandikáló réseivel kidőlt a deszkakerítés, földre zuhantak a fenyőfák, miután a növekedésben Lászlót megelőzték. Gyümölcsöskosaraikkal elestek a körtefák és az aranypármenek; összedőlt a szőlővenyigébe öltözött lugas, hasmánt vágódott az ásó, gereblye. László, hogy az időt húzza, beült madárfiókának az aranyeső alá, onnan adta hírül, hogy a leomló tűzfalak kőfészkeiből előbújtak és szerterepültek a verébtojások. Elköszönt a homokbuckától, a páncélos bogaraktól, a zöld horpaszú motorkerékpártól és az esőhozta csigabigától. Itthon vagy, biga? Mert én most elmegyek.

– Ne ütögesd kaviccsal a házát.

– De nem akar kijönni.

– Az ijedelemtől mélyebbre húzódott. Nagy telet jósol.

– A csigabigaházban tél van?

– Nagy tél. Zúzmara. Szánkózni lehet a csigajáratokban.

– Csigabiga fél, mert ott van a tél?

– A házát kővel kocogtatod, attól fél. Attól van a tél.

– Aki fél, abban van a tél?

– Igen. Abban mindig tél van.

A gyermek nyomában csellengett Nagyapa is. El-elbámult a szavai után. Jégcsapokon didergő nyár, dérszemű tavasz, boldog szánkózás a csigaházban.

– Hanem tudod, mit mondok én, László?

– Mit mondok, Jatata?

– Menjünk el még egyszer az állatkertbe.

– Ott szépebb lesz?

– Ott szebb lesz a világ.

Nem lett szebb. Fölkészültek pedig a rácsok mögé terelt élővilág csodás látványainak befogadására. Fényes pitykét, aprópénzt vittek a koldus hollónak, kenyérmorzsát a pocsolyatóban kéregető halaknak, füvet a csontig soványodott, botladozó lábú őzeknek, sósperecet a körbe-körbe vánszorgó, loncsos medvének. Nappali szolgálatra kényszerítve, álmatlanságtól véreres szemekkel bámulták közönyösen Lászlót az éjszaka lényei. Látod, amott az a hím oroszlán. Ha lemegy a nap, meghallgatjuk majd a hangját. Nagyon régen, amikor létezett még, az ő hangján szólt az Isten, a fügebokrok közé rejtőzött Ádámot keresve. Jatata, lát bennünket az oroszlán? Nem tudom. Zsiráfot és gazellát látok a szemében. Azokat nézi, Afrikát nézi, az őserdőt és a tisztásokon legelésző antilopcsordákat. Addig nézi, amíg belepusztul. Hát a róka nem ravasz már, Jatata? A farkas nem eszi meg a bárányt? Miért nem röpködnek a papagájok? Ők is azt nézik a beteg szemükkel, amit valaha láttak. A kicsi, véres fejű kolibri neki-nekiütődik az üvegfalnak. Nem tudja, hogy mekkorára mérték ki a szabadságát. Menjünk a hattyúhoz. A háta közepe még fehér; úszkáló hófolt a sárlében. Majd, ha megnősz, elmagyarázom neked, László. Ő volt Petőfi Sándor bácsi lassan szálló, hosszan éneklő, szép emlékezete. Hát a csodaszarvas, szügyig sárban, savanyú korpát nyalogatva vajon mire gondol? Elnéz a Kárpátok felé. Nehezen lélegzik, bizonyára kifáradott, amikor képzeletben a Görgényi-havasokból, a Marost átúszva, fölvágtatott az Istenszékére. Fényes agancsa volt valamikor, ágai muzsikáltak a szélben, ha megiramodott. Halott faágakat hord most a homlokán. László fölintett Nagyapának, hogy hajolna közelebb hozzá.

– Megmondod neki?

– Mit mondjak meg neki?

– Mesét… egy ticsi mesét mondjon.

– Majd én mondok helyette, László.

Mesét mondok a gímszarvas ugrása elé emelt karámról, az őzek mindennapi iramodásait körülszegő töviskerítésről. A hófoltmaradvány hattyúról, a madarak énekéről a rács mögött. Elmesélem neked a gólya történetét is. Fél lábon álldogál – ó, nem a kéményen – a földön. Visszavágott szárnyát néha meglebbenti, piros csőrével gilisztát szemelget. Mindene megvan, a repülése hiányzik csupán. Igazinak mutatkozik a szárnya is – amiből épp a szárnya hiányzik. Az ollóvágta különbség. A csodaszarvas kapuját ragadta meg László, arca piros lett az erőlködéstől; azután az őzek kerítését kezdte rugdalni.

– Mit csinálsz?

– Szabadítsuk ki minket, Jatata!

Őket, te László! Mitől lett könnyes a szemed?

A szarvas kivonszolta magát a sárból, és leszegett fővel, görbedt háttal indult elibük. Szabadítsatok meg az agancsaimtól. Nagyon nehezek már, és nem muzsikálnak a szélben.

– Hanem ott van az a kőparipa, te László. Azt fogjuk szabadon engedni.

Vigasztaló játékba kezdtek az ismeretlen Fadrusz műve alatt.

Mit eszik ez a ló?

Add a sapkád: zab, zab, zab!

De hiszen ez táltos! A táltos lovak tüzet esznek. Parazsat.

Honnan vegyük a parazsat?

Nagyapa valamikori táltos lovai messze rúgtattak el a titkaiban lerongyolódott ég alatt.

 

Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,
hogy melegednének az emberek.

 

Tiltó táblák az öreg cserefákon: tüzet rakni tilos!

Sebaj, László, potomság minekünk a tiltás. Sárkánycsordákkal is megküzdöttünk, cérnavégre kötöttük a holdat, az ablak előtt táncoltattuk.

Te leszel a kicsi favágó, én az öreg fahordó.

Erős János fejszéje csattogott az ezüsterdőben. Nagyapa kinyújtotta két karját a horizont felé: rakjad, László! Juj be nehéz, jaj de sok!

Áll a máglya, nincsen taplónk, nincs kovakövünk.

Varázslók is voltunk, László.

A kicsi mágus ujja begyéből szikra pattant, felcsaptak a lángok.

Énekeljünk, László, ők is dudorásznak.

S kezén fogná mindenki földijét.

Aj, be falánk, jaj, de éhes ez a tűz!

Erős János ráhajítja mind a rabmadarak ócska ketreceit, a szarvaskarámot, őzek töviskerítését.

Mit énekelsz most, Jatata?

Azt énekelem: hogy fölengednének az emberek!

Azt énekeljük: elöl megy a ludi-ludi, a nyomában süni-süni.

Tegnapi, tegnapelőtti játékaik oda gyülekeztek a tűz köré, az újat megbámulni.

Kész a parázs, mi meg otthon felejtettük a serpenyőt!

Hát a sapkaserpenyő is jó lesz.

Sapakasepenyő, rikkantotta László, szertekacagván a könnyét a szeme sarkából.

A parázs lyukat égetett a sapkaserpenyőre. Markukban táncoltatták a táltoseledelt. Édes lovam, tűz, tűz, tűz!

Mind megette, pattanjunk föl a hátára!

Nagyapa átölelte Lászlót, a kőderes azt kérdezte: merre szálljunk, édes gazdám?

Azt mondta László: föl a fellegekbe.

Nagyapa számba vette a tisztára sepert magasságot.

Akkorácska felleg sincs az égen, te gyermek, hogy a kicsi fenekedet megtörülhetném vele. Ne kacagj, el sem indultunk még, s leszotyogunk máris a lóról.

Akkor egymásba fogóztak, és felszálltak az égbe.

Menet közben majd felhőt is találunk. A táltos ló kicsi gazdája nyakába húzta a fejét a nagy sebességben. A tarkójába fújva kérdezte Nagyapa: a szelet érzed-e? Itt van a nyakamon. Rázd meg a fejed, szél őkelme jöjjön csak a saját lábán, szárnyán, ha éppen kedve tartja. Könnyű neki, a tekergőnek, egyik hegyről a másikra nyargalni.

Ne csak repüljünk. Nézelődjünk is.

Te mit látsz? Én édesanyádat látom, azt énekli: bú ebédem, bú vacsorám, búval telik minden órám, míg haza nem jössz Kolozsvárra, te Lacika. Le kellene szállnunk, vegyük fel őt is, édesapádat is.

Kicsi a lónak a háta. Kétszemélyes.

Északkeletnek szállva László nagy hegyeket látott, egymás fennállását ügyelő fehér tornyokat és a Kárpátok gerincén szökellő gímszarvasokat. Harangpárok, az időnek fekete köntösében, hírül adták mindenfelé a maguk harangnyelvén: jóemberek, fölöttünk a Gyermek, aki minekünk adatott. Édesszájú medvék terelgették bocsaikat a málnás oldalakra. Málnavész. Havasi gyümölcs tövében a viperás szakadékokat Nagyapa megjárta már. Majd oda is ellátogatunk, László, hogy el ne szunyókáljunk a biztonság látszatában. Hát a farkasokat látod-e? Merev nyakú, leszegett farkú árnyak az irtásban. Vadmalacokat üldöznek, de most lenyilazzuk őket. Hányat lőttünk meg, Jatata? Egy egész győzelemre valót. De a jók ugye megmaradtak? A rosszból válogatjuk a jót, mert külön-külön egyik sem létezik. Hát azt a bácsit ott lenn, Farkaslaka táján ismered-e? Kicsi háza van Áron bátyádnak a földben két cserefa között, de csak esős időben és fagyban húzódik meg benne, mert ő leginkább a nyelvínségben senyvedők házait járja; melegítő szavakból szőtt kicsi köntösöket, ködmönt, karmantyút osztogat a gyermekeknek. Fenyőtobozt rágcsáló mókusokat is láttak, és nászruhás császármadarakat, ezüstsíppal a torkukban. Sípoljunk mi is, Jatata. Ördög vigye, a csirkecsontot otthon felejtettük. Ha nagyobbacska leszel, fölgyalogolunk majd a Dancurusra vagy a Sikaszóba, Nagyapának ott ismerős fenyőfái vannak; egy mohás, nagy csutak hónaljában arasznyi fenyő-keresztfia várja piros szalaggal a nyakában. Búvóhelye is van széltörésben, ahonnan a dürgő fajdkakasokat lesi, meg sok-sok ismerős, pisztrángos patakja, kiknek a száját a telek sem bírják befogni. Esőbarátai vannak ott, azok mindig elpaskolják, a havasi rigók, cinkék pedig az ághegyen kidüllesztik a begyüket, a szeme közé énekelik: eredj, takarodj innen! Nézd csak, László! Szarvastehénre leselkedik a pamacsos hiúz, nyilazzunk oda neki. Hát azt a szegény embert látod-e a Moldva felé vezető ösvényen? Egy ismerős malac nyomában. Meséltem neked róla. Mert az nem malac, ugyebár, hanem királyfiú. Emlékszel, mit művelt a márványpalotában? Nemcsak hogy megszólalt: aranyhidakat épített, és a gonosz király kénytelen-kelletlen a legkisebbik lányát hozzá adta feleségül. Szegény Creangă bácsi, vagyis Ág-bácsi, télen-nyáron termő gyümölcsfaág, édes almával megrakottan; az ő táltos lovai repültek igazán, de most már ő is a földbe költözött. Gábor Áron pedig tudod-e, hová? Éppenséggel az ágyú csövébe. Mikor a völgyeket elözönlötték, és azt üvöltötték: add meg magad, ő nem hajította el a fegyverét, hanem fölkiabált a templomtornyokba. Akkor onnan mind leszálltak a harangok, elbúcsúztak a hangjuktól, és fölsorakoztak Gábor Áron előtt, hogy megolvassza őket, ágyút öntsön belőlük. Ágyút önteni, vért ontani: ez volt akkor a mindennapi köszönés értelme. Az idősebbik Áron bátyáddal pedig az történt, László, hogy midőn a csatatéren a lövedék elfogyott, a szorult helyzetben maga jelentkezett önkéntes ágyúgolyónak. Erről mondjál mesét, Jatata. A táltos ló hátán is? Kapaszkodj a kősörényébe. Hát volt egyszer, hol nem volt, volt egyszer egy szorult helyzet. Máig is él, ha meg nem halt. Áron bácsi kilövette magát, egyenest az ellenség hasába. Sepsiszentgyörgyön majd megmutatom neked azt a gyermekágyút. Ha vasárnaponként, amikor a városban harangoznak, ráhajtod a fejed: hallani lehet, hogy álmában ő is kondul egy-egyet. Akik utólagosan, a győzelem részegségében is tartottak tőle, ólmot öntöttek a csövébe. Megvakították. Azért mi belenézünk, és újra meglátjuk – az ő vakságán keresztül is – azt az égdarabkát, talpalatnyi földet, amelynek védelme valamikor reá volt bízva.

Nézd csak, Zágon is föltűnt!

Ahol annak a tölgyfának egy levele hiányzik. Édesanyád szakította le s hozta emlékbe Nagyapának. A Mikes Kelemen bácsié volt. Neki már nincs szüksége rá, mert elment volt Hűségnek, a Száműzetésbe. Ha majd újra gyalogosok leszünk, énekelek neked valamit róla. Jatata, ha megnövök, én is Hűség leszek? Hűség és rakétás. Azt mondtad ugye, mikor kicsi voltál. Egyik nap a Holdra megyünk, azután Pusztakamarásra. De most figyelj, alattunk az Istenszéke. A madarasi Hargitán túl, a Délhegyen burrognak a favágó motorok. Hórukkoznak a rönkszállító székelyek. Hajítsd oda nekik a nevedet, ne találgassák, ki repült el itten.

Cselényi Lacika vagyok! Vajon hallották-e?

Azt mondták: nem baj, csak egészség legyen. Hát az baj is lehet? Aki netán annak minősíti: lecsavarjuk az orrát, vagy inkább a szarvát. Aztán nem lesz amivel döfölődjék. Lecsavarjuk, kürtöt faragunk belőle, és belefújjuk: Cselényi Lacika vagyok! De kapaszkodjunk meg jobban a képzeletünkben. Hű, de messzire kalandoztunk!

A délhegyi látványt Nagyapa sörényes tengerekkel és óceáni hajókkal meg egy óriás bálnával egészítette ki. Volt hely a hunyt pillája alatt. Lászlónak annál is több. Látod-e? Tátott szájjal úszik a bálna, sunyi békésen, fenyegető vicsorgás nélkül a rettentő fésűs fogsorával; apró halak sokasága sétál be gyanútlanul a gyomrába. Ne panaszkodjanak. Maguk rendezték el a sorsukat. Aki nem néz maga elé, ám lássa, mely gyomorba téved. Jatata, Jatata! – kiabáltad Várhegyen, mikor a horgot a vízbe vetetted, és a pisztráng fölrepült a fára. Ott repdesett az uszonyaival, de vizet nem talált a fa tetején, szárnya sem volt a Semmihez, fölmásztunk hát, és leszedtük onnan, mint a banánt.

Mondjál mesét a halakról.

Volt egyszer, hol nem volt egy piros pettyes, kék csíkos lazac, nem is egy: sok lazac. Itt születtek valahol a hegyi patakokban. Az ő szavukat tanulták meg gyermekkorukban. A patak is beszél, Jatata? Mondikál. Farkaslaki Áron bácsi mindig úgy emlékezett a Nyikóra: mondikál. Ezt is, azt is, amit sohasem lehet azután elfelejteni. A nagy vándorlásokban sem. Fölserdültek a lazacok, elindultak a pisztrángos patakokkal lefelé, jobbra-balra pillogtatva és hallgatózva: merre lehet az óceán? Hogy azt megtalálták, boldogan úszkáltak, nődögéltek benne, magukra öltötték az ékszerek színeit, és már olyanok voltak, mint a gyémánttal, zafírral kirakott kardhüvely. Eljött az ideje, hogy férjhez menjenek, megházasodjanak. Akkor bizonyult szűknek az óceán, amely morajlik, harsog, zúg és üvölt is a szélben, de sohasem mondikál. Arra csak az otthoni vízibölcső képes: az óceánnál is tágasabb szülőcsermely, annak, tudod, nem sós, hanem édes a vize. Sok millió kilométeres vándorlás után, nézd, hogy vonulnak most hazafelé, gyötrelmes nászútjukon a lazacok! Sebesült szivárványrajok. Vonulnak éjjel és nappal, szemben az árral, vízeséssel, a visszavető Niagarákkal, gördülő kövekkel, némelykor a levegőbe fölcikkanva, szárnyak nélkül is repülve, vérző uszonyokkal csapkodva, sziklákra zuhanva, porban vergelődve és megfogyatkozva. De ha keszkenőnyi marad is a szivárvány: egy késő őszi napon a kicsi patakok mentén hírül adják az emberek: hazajöttek az ikrás világvándorok! Fejüket törik a tudósok, és azt mondják: salmonidae. Hol tanulták a hazajövetelt? Titkaikat találgatják: hormonkiválasztás, anyagcsere, idegrendszer és pajzsmirigy, vérnyomás, testfolyadék, sókoncentráció. Úgysem érted e szavakat. Nagyapa sem igen érti. A velük való rokonságát sejti csupán, amikor egyedül bolyong a havasi vizek mentén, és madárlátta szavakat gyűjtöget neked a tarisznyájába…

Fordítsuk meg a lovunkat, Jatata, mert pisilni kell.

Izland fölött megbámulták a nagy tűzhányó hegyet, és közös megegyezéssel fölhúzták a lábukat, hogy meg ne perzselődjék. László sárkányokat is látott, hétfejűeket és kilencfejűeket. Kard ki! Sárkányaprításba kezdett, homlokán kigyöngyözött a verejték, míg Nagyapa tekintetének közeli és távoli terein fekete pernyetollak szállingóztak. Elhessentette volna őket, de azok minden pillantására tovasiklottak. A veszedelmek rendre lemaradoztak; az alvadtvér színű foltocskák mutatták az irányt hazafelé. Miért pillogatsz, Jatata? Ki szeretnék rázni valamit a szememből. Ne ráncold a homlokod: nem az sérti a szememet, amit közösen láttunk. Hanem amit egyedül én látok. Ezen nem osztozkodunk. A többi, minden, amit megcsodáltunk és amitől megijedtünk: közös szerzemény. Sokfelé megfordultunk mi ketten; ily messzire még nem kalandoztunk el. Köszönjük meg a táltos paripának. Simogasd meg a nyakát, a sörényét.

Éppen csak hogy földet értek, rájuk szólt valaki:

– Mit keresnek maguk ottan?

– Hol ottan? – ártatlankodott Nagyapa, fölismervén az emberben a hivatalos felvigyázót, aki feléjük bökött a botjával.

– Ott fenn. A lúnak a hátán.

Eddig repültünk, de most már fussunk, mondta László riadt tekintete. A sárkányokkal vívott harcokban csak kifáradott: a botos embertől megijedt. Szállj fel gyorsan, lovacskám, a levegőégbe. Nem tudhatta, hogy ahol a bot megjelenik, a szárnyak megbénulnak. Szembe kell nézni most már a négykézláb járó helyzettel. Nagyapa elsőnek ugrott le a betonalapzatra, onnan a földre; László valósággal fejest ugrott a nyakába.

Ott álltak ketten nagy bűntudattal a mordályarcú felvigyázó előtt.

– Az úgy volt, hogy enni adtunk a lónak.

Ennek a lúnak? És mit adtak ennie?

– Néhány sapkányi parazsat.

– Parazsat – bólintott szánalommal a botos ember, szemrevételezve hosszan a lefülelteket. – És ha szabad kérdeznem: honnan szereztek parazsat?

– A tűzből. Tüzet raktunk.

– Tüzet!

Az ember körbevizslatott, nem találta sehol a kihágás jeleit.

Azt mondta magában Nagyapa: még szerencse, hogy a vakszén és a pernye bennünk maradt.

A felvigyázó a közeli fára szögezett táblára mutatott:

– Az elvtárs tud olvasni?

– Ha megerőltetem magam.

– Akkor erőltesse meg magát, mert azt írja: az erdőben tüzet rakni tilos, interzisz. Tudja, mi az?

– Hogy ne helytelenkedjünk.

A felügyelő elgondolkodva pislogott néhányat:

– Úgy is lehetne mondani.

– A tettenérés ténye viszont nem forog fenn – mondta Nagyapa.

Jobb lett volna hallgatnia, mert a felvigyázó dühbe gurult:

– De a lúra történt felhágás ténye igenis fennforog. Tulajdonképpen mit műveltek maguk ott fenn, a lúnak a hátán? Tiltott területen.

– Térültünk egyet. Fölszálltunk a levegőbe, megnéztük az óceánt, Izlandot, a Hargita csúcsát…

– Izlandot. A Hargita csúcsát – nézett körül az ember, hogy az esethez kit hívhatna segítségül, majd szelíden azt kérdezte: – cédulája van-e?

– Milyen cédula?

– Hát innen, abból a házból. A gyógyintézetből – tette hozzá tapintatosan.

Nagyapa bevallotta, hogy nincsen cédulája. Hanem csak unokája van.

– Szegény gyermek – mondta az ember.

– Maga csak ne szegényítsen itt senkit! – vette át Nagyapa a dirigálást az eszmecserében. – Elvittük a lovat? Elvittük. Visszahoztuk a lovat? Visszahoztuk. Itt van, vegye számba, kólikát nem kapott, a lába töretlen, és fújja fel, mert nélkülünk semmit sem ér, pókos lábú gebe és földhözragadtság. A táltos lovak bennünk vannak, megértette?

– Értem, uram, megértettem – hebegte a felvigyázó ember, majd keresztet vetett és elszaladt.

– Nyilat a hátába! – rikkantotta László, de Nagyapa lecsillapította.

– Fusson szegény. Valamikor ő is megfordult a fellegek között. Csak elfelejtette már. Alacsonyan mászkál. Egyetlen dolog, amire fölnéz: a tiltások táblája. Tiszteld a táblákat, és tiéd lesz a mennyeknek országa.

 

PANGÓVÍZ-ÁLLAPOTÁBÓL fölserkenten, a kényszerűség buzgalmával készíti Nagyanya Lászlót a kolozsvári hazamenetelre. Lássuk, uramisten, mire megyünk ketten az együvé tartozók széjjelszórásában. Ez van az arcára írva. Elindul egy-egy könnye, meggondolja magát, és leszivárog a torkán. Mátyás szülőháza pedig kétórányira van csak Marosvásárhelytől. Légvonalban egy kurtamesényi repülés. Ekkorácska égdarabot kellene közös fedélként a fejünk fölé kihasítani. Mindennapi elválásaink fölött a madarak szabadságával látogatnók egymást az akadálytalan térben. Élő és eleven maradna a reggeli köszönés: ébredj, Nap Szeme! Képzelgés. A hangtalanul motyogott szavak elfoszlanak az üres ég alatt. A gyermeki lábnyomok is a homokban, mit az első zápor kimos a gyümölcsösudvar emlékezetéből. Tudod, mivel jössz majd látogatóba, Jatata? Hát a táltos lovunkkal. A miénk most már. A mordályképűnek végül mégis nyilat lőttünk a hátába, újabb feliratot függesztve a cserefa törzsére: e kőparipa hátán a világ körberepülése kötelező. A szavaikban és képzeletükben négykézlábra esettek megbírságolása helyben kötelező. Csomagolás közben László elészólította megint aznapi friss szavainak seregét: Áron bácsit, a császármadarakat, a zágoni Kelement, a piros pettyes lazacokat, az árral szemben úszó Hűséget. A mindennapi hogy-és-mint-vagyunk és hogy-szolgál-az-egészségünk-féle köszönés-érdeklődés pedig – a székely-magyarok kivételével, akik nyelvi jobbágyságot sohasem szenvedtek – imígyen módosíttaték: hogy és mint szolgál, uram, az édes anyanyelve? Köszönöm, jól, hál’ istennek, mondja majd az egyik. Gyengélkedem, mondja majd a másik, az iránt érdeklődvén, merre találná a legjobb ortolingvisztikai klinikát. Tanácsot sokfélét lehet ilyenkor adni. Utaltassa be magát gyógykezelés végett bizonyos Csokonai nevezetű poétához; vagy Berzsenyi tekintetes úrhoz; az utcánk elején és végén vigyázkodó Vörösmartyhoz; Arany János világítótornyába Nagyszalontára; Petőfi tömegsírjába Fehéregyházára; József Attila jajkiáltásaiba; Kemény Zsigmond jégvermébe vagy Ady tüzes katlanába; a hargitai Ábel szikrafeleseléseibe; nyelvi szunyókálásaiból fölserkentik az embert, megtáncoltatják az elmét, mint a nagypénteki kakast a rostában. Akár az erdélyi krónikások, a mennyköveket hajigáló hitvitázók vagy nyelvünk huszadik századi aranyművesei. Ha pedig náluk férőhely nem lenne, meghúzódhatunk a lelkiismeretben is – lehetőleg a sajátunkban, ahol egy-egy síró szavunk éjjel-nappal szolgálatos.

A kezelési módozatok dolgában hasznos útmutatást nyújt az orvosi tudomány, amikor himlő, paralízis és más nyomorúságok megelőzése végett vakcinációt alkalmaz. Naponta kidoboltatva, kötelezővé kell tennünk az anyanyelv védőoltásait is: példának okáért két fiola Petőfi a szabadság szeretetének koronaerébe, tíz köbcenti Tóth Árpád jelzősorvadás ellen, az egyenes tartás védelméről nem is szólva. Mens sana… Ép testben ép nyelv. Junius Juvenalis prókátor urunk nem haragszik meg, ha tornatermekbe költözött mondását imigyen módosítjuk, helyét keresvén a lélek zugaiban is. Azért vagyunk a világon, hogy a szavainknak valahol helyet teremtsünk benne.

– A világ meggyógyítását holnapra kellene halasztani! – olvasta le Örökmécses biztos érzékkel Nagyapa arcáról a százéves tűnődést. – Készülni, menni kell.

Bőröndbe, zsákba költözött László játékvároskája, minden lakójával. A százszor meglőtt és föltámasztott medvékkel és ólomkatonákkal. A sivárrá szegényedett szobát nézve, a gyermek azt kérdezte: tinéktek játék semmi se marad? Magad vagy a játék lélekvándorlása. Te költöztél a fémszárnyú madarakba, drótlábú zergékbe, káprázataink letarolt erdeibe; a kóccal kitömött párduc ugrásába. A piros pettyes labdámat rád hagyom, Jamama. Játsszál vele, amíg visszajövök.

Tartós maradásra többé sohasem jött vissza. Röpke látogatásai, a betegségek kényszerjövetelei, néhanapi boldog kapu előtti rikkantásai a szülői felügyelet virágos napernyői alatt arra sem engedtek időt, hogy arcának változásait öreg Arisztotelészék számba vehessék. Emlékeinek forrásait föl-fölkeresve, Örökmécses indult el hozzá a lazacok sebzett uszonyaival, hajnalt, ködöt és fáradalmat nem ismerve. Nagyapa, ha nem indulhatott maga is útnak Kolozsvár felé, Örökmécses szavaiból rakta össze újra meg újra a napközi otthonba bevonult kiskatona képét. Mit mesél a gyermek? Igaz történetet mondott, aminek így szól a vége: sírtam, sírtam, sírtam. Máig is sírok, ha abba nem hagytam.

Indulni kell, László. Édesanyád ajtaja, karja kitárva, apád manószakálla egész mesevilággal vár téged.

Még egy utolsó fürdetés, visongás a fürdőkádban, dúdolós fésülés a hosszú út előtt:

 

Mikor fésültelek
ugye nem téptelek?

 

A sóhaj-ének viszonzásaképpen László átölelte Örökmécsest, az ölébe kapaszkodott, fejét a vállára hajtva nézte az indulásra várakozó csomagokat. Szolgálaton kívüli állapotban a piros sapkás lámpa, a rácsos ágy, a földön a kék takaró.

 

Mikor mosdattalak,
ugye nem szidtalak?
Mindig csókoltalak,
mindig…

 

Nagy vagyok már, ugye? Azért kell elmennem. Itt laktam, amikor még ticsi voltam. Körülkémlelve azt kérdezte: ajtó, ablak zárva van-e? Mondani akarok valamit, Jamama, de ne hallja senki. Hallgatózó bácsi nincs az ablak alatt? A falban sincs? Hát a telefonkagylóban? A szekrényben, a kilincsben, a villanykörtében. Senki, bizonyára senki. Ketten vagyunk csak – és az elmenetel. A füledbe súgom. Füled a fülednek a másiknak – nem fog elárulni? Ó, ketten kétfelé laknak, nem is járnak ők egyik a másikhoz.

– Akkor elmondhatom?

– Mondd!

– Tenyereddel fogd be a másik füledet.

– Befogtam.

Fejét Örökmécses hajába fúrta:

– Jamama… Én téged… én téged… nagyon sejetlek.

Később a kert végében bukkant rá Nagyapa. Kezét öregesen összekulcsolva az égi forgalmat figyelte. A kék galambok hová repülnek? Megnézik a városháza tornyát, annak is kék a cseréptollazata. Azután majd visszatérnek. Amikor soha lesz, én is visszatérek? Hát ezt az időhatározót tudtunk és beleegyezésünk nélkül mikor és kitől tanultad? Hazug szó, amikor a halál mondja: csak akkor tisztességes. Nézd, a galambok már visszatértek. Szervusz, Kai kutya bácsi! Nagymamát nem csókolod meg, László? Nem! Őt nem csókolom meg. A kapuban még fölnézett rá büntetőleg: miért hagytad jóvá a száműzetésemet? Méért? Miért?

 

SIVÁR IDŐ, sivatagi beszéd a szavak játékának elhagyott terein. A praktikus közlések hűvös-szegényes rációja. Jelzőivel, metaforáival a nyelv a gyermekekhez pártolt. Rápirít valósággal a poétikus bolondériára. Jó reggelt, Nap Szeme! Istenem, be divatjamúlt csacskaság a felnőttség „okos gyülekezetében”. Fölkelt a Nap, mondja Örökmécses, tegnapi jelzős összetételéből kiesetten, Ádám oldalbordájaként. Fölkelt? Pápista tévelygés, füstölög Nagyapa, önmagát büntetvén a cérnaszálon rángatott égitestek miatt. Ideje lenne tudomásul venni: a Nap sohasem kél, sohasem nyugszik le; sárgolyónk hátán mi fordulunk reggelenként az ő magas színe elé, csöppnyi fényt koldulva tőle. A Nap kidugta fejét az Istenszéke mögül. Árvaságában fölkapja fejét Nagyapa: ki merészelte mondani? Már megint az a Ptolemaiosz, a kéményseprő módjára föl s le mászkáló Hélioszával! Szegény Giordano Bruno! Biblikus-metaforikus fényhálójából nyelvünket az ő máglyatüze sem tudta kiszabadítani. Ugyanvalóst minek tette volna? Megtagadhatjuk a Naptól a feljövetelt és a lemenetelt, a csillagoktól, hogy sorsunkat megkönnyezzék; kétségbe vonhatjuk, sőt nevetségessé tehetjük a Holdnak ama jogát, hogy ezüstlantként pendüljön fel a költő egére; hogy sugárhúrjain a szellők szellemkezekkel játsszanak. Tárgyilagosságunknál csak veszteségünk lesz nagyobb. Kik voltunk, mik vagyunk? Az elmúltak omladékai alatt szavaink őrzik a vonásainkat. Verba volant… De hová repülhetnének a szavak? Terentius atyánkfia a bizalmát megvonta tőlük, nem gondolt az alexandriai könyvtárégetésre; a később ránk szakadt scripturahamvasztó napokra sem, amidőn a győztes hadfi szájában nem érezte jól magát a szivar, ha azt nem egy Corvina lapjából facsarta. Vagy Arany János verskéziratából… A papírok bizony elrepülnek. Figyelmünket a szavak lélekvándorlására vessük. Csitulgat Nagyapában a hiányérzetek keserűsége. László elment ugyan a reá bízott mondatokkal, de ha visszajön: az Istenszéke mögül újra kidughatja fejét a Nap. Lángsörényt is vetünk reá, hadd berzenkedjék az Ésszerűség a romantika gyümölcsfáinak botolása közben. A pólyából kinövünk, de meg nem tagadhatjuk. A világ szemléletének pólyás korszakából egyedül, önmagunkkal indulunk a másoktól megszabott világba.

 

MA REGGEL bejött egy lány a Mezőségről, mindenét magával hozván a városba költözködők batyujában. Nagyapa megkérdezte: nem felejtett-e otthon valamit. Ó, nem, semmit. A férjhezmenetel járt ugyan folyton az eszében, de a sátorfáját gonddal szedegette. Kicsi bűnök szégyenkeztek a szeme alján, és csupa tekintetkerülő lelkiismeret-rebbenés volt a rokoni látogatása. Négy-öt éves korában családias ragaszkodással húzódott meg Nagyapa ölében, ajándékcukorkát ropogtatva. Miért hozol nekem cukorkát? – kérdezte a jobbágykék tekintetével inkább, mint zsenge szavaival. Mert szeretlek, mondta Nagyapa – még csak jelölt az idő tájt –, visszakérdezvén a háromlevelű szót a tanítványtól. „Tudod, mi az, hogy sejetlek?” A selyp évek múltával, hogy épp László helyén bizonytalankodott a férjhezmenendő, a kelengye-szavak felől érdeklődve azt kérdezte Nagyapa: hát amire tanítottalak, magaddal hoztad-e? Azt az egyet, a háromlevelűt felejtette otthon. Nem is lesz szüksége rá, bizonygatta a kiábrándultak rajongásával. Más igével pótolja majd az otthonit: „Te inbesc!” (Románul = szeretlek.) Elment, nézi máig is Nagyapa. Otthon a tanyai házban valaki elaludt mellette. Épp amidőn a Választás perce megérett benne. Zrínyi Miklós már elkésett a figyelmeztetéssel: „Végy példát az darvakról, vadludakról, nem teszik szárnyok alá fejeket és nem alusznak, míg istrázsát ki nem állítanak.”

 

AZ ANYANYELV darvadozó világát is megjárta Nagyanya, Nagyapa, az óceánon túl a hatalmas diaszpórában: a birodalmakat pettyező Gólesz-ben, amiként – találóbb szóval – Sólem Áléchem mondotta volt.

Indulás előtt Pusztakamaráson a dolognak teljes értelmetlenségén sajnálkozott Dédnagymama. Roppantul tetemes út! Hány kilométer ide Amerika? Oda-vissza, Ludas felé menet, nagyjából tizenötezer kilométer. A családi, rokoni hallgatóság hatalmas cöccögésbe kezdett, tanácsot is adván közben, miszerint Bánffyhunyadnak indulva meg lehetne spórolni legalább harminc kilométert. Arra közelébb, erre hamarabb, ha egyáltalán érdemes az utazást megkockáztatni.

– Hisz nagyon messze van az az Amerika!

– De egymillió magyar él ottan – vágta ki a gólesz-tromfot Nagyapa.

Anyjának a riadalmas lélegzetben elakadt a szava. Kálvin tiltó szelleme tartotta csak vissza a kísértetűző keresztvetéstől, mert amiként pénzt: magyart sem gondolt össze ennyit – egy helyre; vagyis álmában legföljebb, mikor a szülőföld lomberdei a földből kifordulva, véres gyökereiket az égre vetették föl s a lábuktól fölakasztott nyíresek, gyertyánosok kábult lombozatából madártojás-jégeső zuhogott kéken a földre.

Némi gondolkodás után így szólt hát csendesen:

– Egymillió. Akkor az az Amerika nincs is olyan messze.

Kivált, hogy oda hányódott el Nagyapának egyik unokahúga is, örökre kiesvén a Székely család csoportképéből. Keresd föl majd, ha arra jársz. Hol lakik? Valami nyűjork nevezetű városban. Hol dolgozik? Üzletben. Hát a címe? Nincs kéznél, de érdeklődés útján rá lehetne tán akadni. De kitől érdeklődjem, anyám? Az ember elmegy az egyik üzletbe, megkérdi: Hol a másik üzlet? A boltosok mind ismerik egymást.

 

AMERIKA Bánffyhunyad felé menet is messzinek bizonyult.

Amivel a kozmikusnak tűnő távolságokat Örökmécses térben és időben megtoldotta: László hiánya volt. Vajon mit csinál ő mostan? Ezt már Bécs kapujában kérdezte; a Wienerwaldban, a csodás bolondériákkal csalogató Práterben; a Burg udvarán a díszkutyává nyírott fenyőfácskák között s a Mariahilferstrasse forgatagában; egy baráti ház önzetlen fehér asztalánál a Capistrangasséban, ahol Nagyapa fénykép formájában az otthoni kihűlt kemence mellett melegszik. Villamos csolnak repült és hányódott képzelt hullámok hátán a nyári ég peremén; az óriáskerék – mintegy az ifjúság tovatűnt kacagásának felhajtó erejével – meghordozta Örökmécsest a magasban, a történelmi kíváncsiság Nagyapát a mélyben.

Történelmet addig nézzünk, amíg van. Az Újvilágban a felhőkarcolók…

Hát nem indulunk már? Messze van Luxemburg.

Csöppnyi bolyongást még! Az emlékezés vesszőfutásait.

Képeslapot délután küldünk Lászlónak.

Hofburg, Neue Burg, Historisches Museum, Kunsthistorisches Museum, Stephansdom…

Nézd, itt halt meg Hunyadi Mátyás. A homályban veszteglő dicsőség. Nem, nem! Öt évvel azután, hogy Bécset meghódította. A tömeg ujjongott, virágeső, polgármester, díszküldöttség, kulcsátadás. Pest-Budán is? Viszontujjongás a Ferdinándoknak, Ferenceknek, Károlyoknak. A mindenkori virágvasárnapi tömeg. Abszurdum? Az emberiség Ábel-füstje. A Szent István-székesegyházban ravatalozták föl. Azután leszedték a Corvin-címereket. Mohácsot az a két aranytallér elfedte a tekintete elől. Hogy látta-e éltében? Harminchat esztendőnyire volt már. Bederengett az ablakon. A kard is övé. Aranymarkolatú. Ő volt a legnagyobb magyar király. Ha létezett egyáltalában. Ne nevess. Pusztakamarási történészek gyanakvása, hogy csak mesebeli figura volt. A Trianon utáni leckékből különben nem maradt volna ki. Azt mondtam nekik: lennie kellett, hiszen apja is volt: a nagy törökverő, János. Tessék megnézni Gyulafehérváron a kőkoporsóját. A szavait is örököltük. Zimonyban azt mondta két fiának a halálos ágyán: „Erre kérlek pedig főképpen, hogy tunyaságból ne rútítsátok meg a tü anyátoknak nevét. Néked hagyom ezt legelőször, szerelmes Mátyásom!” Lászlóhoz nem szólt?

 

NÉKED HAGYOM EZT LEGELŐSZÖR,

SZERELMES LÁSZLÓM!

 

Ebédre várnak. Küldjük a lapot a gyereknek.

Kék alapon arany motívumok, látod-e? Zrínyi sisakja. Nem a költőé, hanem a szigetvárié. Szalmakalapos időkben a súlya tán a legtanulságosabb: két és fél kiló.

Ahhoz is vékony már a nyakunk. Nézd, itt a kardja is. Fényképét megmutatom az atyafiaknak. Ha így sem hiszik el, nem tudom, mihez kezdünk velük. Nézzük, egy füst alatt Szent István erszényét és házisipkáját is. Osztrák sógor alaposan kizsebelt, ha már a házisipkát is… Ajándék. Nem, a Corvinákat hoztuk mi, magyarok. A nagyszentmiklósi kincsekkel együtt. A kötelet, azt vitték. Aradra, Marosvásárhelyre. Hát a Makk-féle összeesküvés a Székelyföldön negyvenkilenc után… Székely mártírok tere.

Istenem, a Gyermek! Szűzanya be szépen tartja az ölében.

 

EBÉDELT MÁR VAJON AZ A GYERMEK?

 

A máriapócsi Madonna, festette Papp István. „Ezt a képet bűneim bocsánatára állíttattam fel, 1676.” A festő írta? Mecénás íratta? A művészet bizonyos értelemben: vezeklés is. A lélek mentése. Nem, még nem vagyok éhes. A papok megállapították, hogy Máriapócson a Madonna valóban könnyezett. Akkor hozatták el Bécsbe. Nem tudom, az igazságot miként hámozták ki. Nagy Imre bácsi Zsögödön festett egyszer egy pisztrángos patakot, azután kiment a méheit megnézni, hogy rajzanak-e. Visszament a műterembe, vízben úszott az ecset, paletta. No nézzétek, kiöntött a pisztrángos patakom!

Nagy Lajos aranykeresztje.

Emlékszel, amikor Lászlóval leszedtük a keresztet a papnak a hátáról? Repülőgépet csináltunk belőle.

Báthori István vajda sisakja. Kenyérmező. Kinizsi két karddal vágta a törököt, kiáltó szavaival a fejedelmet keresve. Báthori István atyámfia! hol vagy? Ha élsz még, kérlek tégedet, felelj énnékem; felelj, kérlek tégedet, ides társom! Ennél hívebben – ahogy ezek a szavak őrzik – ki tudná a kenyérmezei csatát megeleveníteni? Hűvös ez a terem. A megörökítés különben Bonfini nyomán a Heltai Gáspáré. El ne felejtsem, Lászlónak félretettem belőle néhány mazsolát. Nyelvi kalácsba valót. Véremnek sokaságát ontottam nagy sok sebekből. A királyi mag Máriában elfogyott. A papok is elébe menének az egyházi szerszámokkal. Nem szűzmáriás lobogóval, kereszttel, füstölővel stb. – amit a reverendások magukkal cipeltek a hitnek jeleként. A szimbólumokat egybemarkoló jelzős főnév: szemléleti ugrás valósággal; a puszta megállapítástól a kritikai értékelés irányába, Heltai tisztelendő urunk akarata vagy szándéka ellenére. Hiszen ő maga is a vallás ügyeiben volt foglalatos ember. A céhes elkülönítéssel azt mondja mégis: az istenes jeleket nemcsak hordozzák, de belőlük is élnek, velük keresik a kenyerüket; miként a kőműves a vakolókanállal, szabó a tűvel, ők is a szerszámaikkal, munkaeszközeikkel. A Nyelv csodásan működik, de útja rejtve van. Itt nem szabad persze dúdolni. No és az urak: szokványos módon elsomfordáltak, oldalogtak, Heltainál: elpironkodtak, mert ingadoztak a hűségben, és hiába kalapolták a királyt és tisztogatták – mentegették – magukat előtte, aki jól tudta, hogy kanalukat sok gyanús dologba mártották. Aminek gyenge az eleje, érvénytelen a vége is.

Siessünk, valóban, ne nyelvészkedjünk.

Szarajevó, Ferenc Ferdinánd nyitott gépkocsija, 1914, a többit már tudjuk. Hát igen, a szerbek. Okuk milliónyi lehetett a lövöldözésre, már csak Bosznia és Hercegovina miatt is. Jól tudták ugyanis, hogy a megszállott földrajzi tartományok végleges birtokbavételének legfőbb feltétele: a lelki tartományok elözönlése. A népeket beolvasztó nagy kohóban az következett volna: nyelvirtás a csecsemőkön kezdve, a nemzeti tudat kiégetése tüzes vassal az agyakból, a kultúra élő testéből, a történelmi emlékezetből. Lám, ezt a bátor szabólegény is sejtette. Libényi János a Karintiai kapunál sétáló császárt úgy-ahogy nyakon szúrta 1853-ban. Vastag volt a katonai gallér, a merénylet tehát vékonyra sikerült. Bizonyos, hogy nem ezen múlott a sorsunk. Egy ájult testben az eszmélő sejt anarchista lázadása. Értelmetlenség? A derék szabósegéd nem olvasta Lenint. Ez tehát a Votivkirche. Mondják: a monarchia népei hálaimaként emelték a császár szerencsés megmenekülésének emlékére.

Ráfogás persze.

Akié a hatalom, azé a hála. Annak minden változata. Az esőért is, az elmaradt száj- és körömfájásért is.

Votivkirche!

Köszönjük néked a felettünk aratott győzelmeidet és elődeidtől örökölt szándékodat, miszerint először koldusbotra juttatsz, majd azután németté emésztesz bennünket. Külön-külön és együtt: zsolozsmáid leszünk. Köszönjük Nagymajtényt, Világost, Haynau kardját, az aradi vértanúkat, a siculicidiumokat, a Petőfi fejére kitűzött vérdíjat, a kereszttel megjelölteket a jakobinusok családfáján. Köszönjük Kufsteint, az ezüstkeresztet és a két gyertyatartót; hogy Nádasdy Ferenc, mielőtt fejét a tőkére hajtotta volna, alattok imát mormolhatott.

 

LÁSZLÓNAK VAJON MEGADATIK-E,

HOGY MINDEZEKET LÁSSA?

 

Elébe megyünk valamiként a lehetőségeknek. Amit lehet, innen hazaviszünk, a többit bepótoljuk: házi bor, házi történelem. Mihály bátyád pálinkafőző üstjét elkobozták. Ezzel szemben a währingi temetőbe is el kellene látogatni. A réginek persze már csak maradványa az emlékhantoló időben. Bizonyos Ormós Zsigmond nevezetű krónikás a múlt század közepén még eltűnődött a sírkőfeliratokon. A lengyelekén, hogy azok lengyelül őrzik az elhunyt nevét és bizodalmát a feltámadásban; a magyarokén, hogy azok németül szólnak a kegyes utókorhoz. „Nem jele ez annak, hogy idegenek közt a magyar könnyen elhagyja nemzetiségét?” No persze! Lám, valamelyik Bánffy anyanyelve helyett nem a németet, hanem a franciát választatta sírfeliratául. Egyre megy.

Hogyan képzelnéd el a feltámadásukat?

Kacsacsőrű emlősök a jobb oldali kijárathoz, kiabálnák a hangosbeszélők. Kik a nyelvüket kifordíttatták és újraszabatták, vasaltatták, lefekvés előtt ne felejtsék el azt kiporolni. Hölgyek előnyben. Az Úr, szokása szerint, ódon tanulságokat preckelne rájuk aranymeszelővel: ha nem ott haltok meg, ahol kellene, annak okát az életetekben keressétek.

De cáfolat is van itt Ormós uram sóhajos kérdésére. Megfordult itt Bethlen, aki Miklós maradt, Bornemisza, aki Péter maradt Szophoklész Élektrá-ját magyarra fordítva és egyebekben is bátran cselekedve, szívében a félelem esztétikájával: „De mint Szent Péter és Jeremiás mondja maga felől: egyfelől féltem, másfelől égett a szívem, és talán az oldalamon is kifakadt volna, ha a számat fel nem tátottam volna.” Feleim, tapogassátok meg az oldalatokat. Bordáitok közül gennyedő sebek szivárogtatják a lenyelt mondandót.

Faludi aki Ferenc maradt

Bessenyei aki György maradt

Kisfaludy aki Sándor maradt

Batsányi és Fadrusz akik Jánosok maradtak

Barabás aki Miklós maradt

Székely aki Bertalan maradt

Teleki aki Sámuel maradt

Széchenyi, aki István maradt a lelkiismeret legelső moccanásától a téboly néma viharáig. Döbling. Márványtábla. A helyi polgár a szemét mereszti. Wer kann er gewesen sein? Aha, öngyilkos. Szerelem? Annak egyik ősi változata: honszerelem. Érdekes népszokás. Egy svéd utazó jegyezte föl, hogy a Marquises-szigeteken még a múlt század végén is dívott a kannibalizmus. Megettek ott egy európai ácsmestert.

 

AZT A KISCSIZMÁT MEGVESSZÜK LÁSZLÓNAK

 

Kilencezer méter magasan repültek, alattuk pörgött az Atlanti-óceán. Útitársaikat – akik háromszázan is lehettek – a tankönyvekből kilépett élő, remegő látvány nem érdekelte. A légikisasszony se nagyon, pedig mint valami reggeli tornagyakorlatot: a halálukat mutatta be a zuhanás esetén semmire se használható mentőövek kezelési módozataival. Tudod, milyen fogazata van a kék cápának? Revolverfogsora. A fogalom keresztapjának volt nyelvi fantáziája. Ahol kékebb, ott mélyebb ugyebár a víz. Ismerős tájék. Somostetői táltos lovunkkal itt nyargalásztunk; Izland fölött, hogy meg ne perzseljen a vulkán, fölhúztuk a lábunk. Nyugati irányból tűntek fel azután a sárkányok. Tanú persze nincs rá. A tenyerem legföljebb, mondta Nagyapa. Ahogy átöleltem, tenyeremen éreztem a felgyorsult szíve dobogását. Az ijedelmében keresztet vető istállómestert is fölemlegették. Klattyogott, ahogy nyargalt, a leltári gumicsizmája. A képzelete is leltári lehetett, sehogyan sem fogta föl ésszel a kérdést: uram, visszahoztuk a lovát? Visszahoztuk.

Hallván, hogy magyarul beszélnek, kacagásuk okát egy öreg hölgy kezdte firtatni.

– Emigration?

– Nem emigréjsen – mondta Nagyapa. – Egy kis otthoni félreértésből támadt a jókedvünk.

– I’m sorry!

Hol láthatott vidám kivándorlót?

Korabeli följegyzések szerint a székelyek – a nagy kiszakadás előtt – búcsú-istentiszteleteket tartottak, és elsiratták, ó, nem az Istent, aki megígérte, hogy velük marad az Óceánon túl is, hanem egyenként: a maradékaikat. Vidámnak még a mókás természetű Ábelt sem igen láthatták a hányódásban. Arcán a sebhely látható maradt; a nyesett ágé, mely soha be nem hegedt a hazavágyódásban. Elevenségét és érzékenységét a szülőföld oltóviasza védte.

 

ISTENEM, MIT CSINÁL MOST AZ A GYERMEK?

 

New York fölött esős, felleges, villámlásos magasban már-már leszállhatatlanul sokáig kerengett velük a gép. Kétszáznyolcvan ember kereste leszállóhelyét a földön. Számra nézve: a teljes pusztakamarási gyülekezet, a repülő Szórvány. Egy rossz mozdulattal, akár egy kosár tojást, oda lehetett volna vágni valamely felhőkarcoló falához. Nagyapát is megkörnyékezte a halál gondolata; különösebb ijedelem nélkül, a mulasztás szomorúságával hüvelykujjnyi mesét gondolt végig hirtelenében: ezt még el kellett volna Lászlónak mondani a tujafenyők alatt. Későbben, a Cyrano-orrú gépkocsiban, a szédítő forgalmú autópályán a mesét részleteiben is kidolgozta, kacagtató csattanót kerekítve hozzá. Az otthoni mulasztások különös nosztalgiájával vizsgálta vendéglátóinak arcát is, az ábeli sebhelyet keresve rajtuk. Szíves mosolyuk fényhálója mögött azt is megtalálta, ám lehetséges, hogy csupán a képzeletével. A kutató tekintet azt is észrevehette, hogy az új létküzdelemben, amely osztrigafriss elmét és versenyképes reggeleket fogyaszt, az elhagyott otthon emlékezete: magánteher, magánkín, míg csak lemondó legyintéssé nem keseredik; utánunk az özönvíz – a gyermekeink formájában. A legyintés egy-egy nemzedék – némely családban emberöltőnyi fáradozás – kifulladásának végjele: megadjuk magunk! Besétálunk a nagy olvasztókemence csapóajtaján. De addig? Az anyanyelvi ragaszkodás ezernyi akváriumában buzog a szorgalom: vasárnapi iskola, hétvégi iskola, művelődési köröcskék margarétalánca, nyelv- és istentiszteletek az önfeledés kísértéseinek csapdarendszerében. Nappalok és éjszakák mosódtak egybe az anyanyelv betegágya fölött. Hallgassátok a tisztelendő atya prédikációit! Az öreg székelyeknek magyarul – a gyermekeiknek angolul hirdeti az igét. Már az Isten is kétnyelvű? Ó, nem, nem hagyom lekopni nevemről az ékezetet. Kereskedelmi szerződést sem írok alá, ha nevemről az ékezetet el meri hagyni valaki! Egy rossz hangsúlyért perselypénzbüntetést fizet a gyermek. Igen, büntetni kell, bírságolni kegyetlenül, aki a nyelvét megcsúfolja! Fogadkozott szenvedélyesen a költő: Jöhetsz reám méreggel, tőrrel, ékkel. De én itt állok az ikes igékkel. Vizek hátán a sikongó falevél. No-no, rázta fejét Ligonier magyar aggmenházában a bibarcfalvi öregasszony, nem érti már az otthoni szót, régen volt, amikor a dollár káprázata a férjével együtt Pennsylvania bányái felé sodorta. Új kocsit, villát vásároltunk, csodás fűnyírógép nyomán ondolált a kertünk, már csak a magányunktól kell megszabadulnunk. Nem tudsz valakit Erdélyben, aki örökbe adná nekünk a gyermekét? Nem kívánnám ingyen. Ó, bizonyára! A fél tüdejét, veséjét, a fél szemét sem. Egy öreg tanítónőt hozatnék Csíkszereda környékéről az unokám mellé. A nyelvére vigyázna csupán, a rövid és hosszú magánhangzóira. Ikes igék mellé dajkát keresek koszt és lakás ellenében. Nézzétek meg a hétvégi iskolánkat. Fészekaljnyi magyar gyermek, színes pántlika, népi viselet. A zongorához ült Nagyapa: hallgassátok csak, mit hoztam nektek a gyergyói havasokból. Elment, elment az én párom, le az úton egy fűszálon. Itt megállhatnánk csodálkozni. Ilyen szép-sejtelmesen, a bánatnak és a csöndnek ily leheletfinom rezzenetével ki tud még elmenni? Időtlen időkön át a nyelvnek micsoda fáradalma rejlik abban, hogy az elválás szenvedésterhét végül is nem a földre, nem az égre, hanem egyetlen fűszálra bízza? Ámuló szemmel e kicsi fűszál előtt rajtunk kívül ki tudna megállni? ámulni? A sajátunkat? Szegény Narkisszosz a patak tükrében megpillantott arcmása fölött senyvedt el az önimádat kínjai között. Eltemetnének majd bennünket a nimfák, és csodálkozni fognak a helyünkön talált sárga virágszálon. Igaza lett volna tehát a jóslásban Teiresziásznak? Boldog lehet, ki sohasem ismeri meg magát. Kerüljük el valamiképpen az önismeret félelmeinek kaptányát. Leiriopé szépséges fia önnön vonásaiban gyönyörködve titkot bámult, egy váratlan felbukkanó visszfényét az ismeretlenségnek. A mi fűszálunk – egy nyelvi közösség képzeletének tollvonása, a jellemző erőnek e zöld villámrándulása: megnyilatkozás. A magunk legbensőbb titkainak jele. Homlokunkat a tenyerünkre ejtve érdemes fölébe hajolnunk. Percekre legalább. Amennyi idő alatt a székely ruhás Jefferson Emesék és Kovács Geraldok a gyermeki elme viaszérzékenységével a miniatűr remekművet megtanulták. Elment, elment az én párom… Halljátok csak a dallamát, gyerekek! Amily bonyolult törvények szülték, éppoly egyszerű. Egyetlen kiszivárgó könnycsepp az emlékezet szeme sarkában. Le az úton egy fűszálon… Tisztán, szépen énekelték. A pedagógia csodája. Tanár és tanítvány énekes tekintete egymásba fonódott. No, még, még egyszer! Hogyha elment, sej-haj, visszavárom, ölelő karomba zárom. Ki tudná megmondani most már, miért szép ez az erdélyi népdal. Csaba, mit szólsz hozzá? Csaba lesütötte a szemét: I don’t know. Enikő! I don’t understand a word of it. No, semmi baj. Amott az a kislány megmagyarázza. Akad még itt gyermek, aki a kezét felnyújtsa.

Szegény dallam, szegény fűszál!

Száz emeletével hatalmas volt az Empire State Building, tengerre néző arcával a Szabadság-szobor. A pokol malmainak hangján, a környéket s az ámuló szemet vízpermetben fürösztve zuhogott a Niagara; lélegzetakasztó volt New Yorkban a kristályragyogású belváros és a Harlem néger apokalipszisének kontrasztja, Miamiban az Óceán hullámjátéka, Torontóban a Világkiállítás csodaországa, a háztetőkről fölszálló helikopterek látványa, és minden, ami annak előtte hihetetlennek tűnt a mezőségi dombok nádvilágában.

 

ISTENEM, MIT CSINÁL MOST AZ A GYERMEK?

 

Örökmécses lobogjon egy hunyorításnyival vidámabban!

A puszta csodálkozáson felül tűnődésre késztető volt Kolumbusz roppant világának Rációja és még mindig oly nagyon templomos természete; villanygombos rendje és hangyaboly-káosza; a bioszférát elborító technoszféra tökéletes működése; a hatalommal tegeződő polgár önérzete – hé, te Jimmy! – és alázata a Bankszámla szent színe előtt; a rablás ellen bebiztosított ékszerüzlet, valamint a bénulás ellen ugyancsak bebiztosított futballistaláb és színésznői mosolyizom; a rezervátumba szoruló gyalogos ember látványa; a nagy felemelkedések és bukások balzaci sorsörvénylése; Kossuth szobra a detroiti autócsordák üvöltésében: egy szétrobbant csillagnak idehullott darabkája; Cleveland elhagyott magyar templomai a négernegyedek dzsungelburjánzásában; milliónyi Jónás riadalma a nyelveket emésztő cethal gyomrában; az anyanyelvileg együvé tartozók titkos hívóhangjainak sirálytánca az éterben; a Kínálat szirénhangjai: gyermektápszer és kibérelhető rádió-adóállomás az egyéni vélekedés szolgálatában; horgászhorog, műlégy és hatlövetű pisztoly egy önkiszolgáló üzletben; Nagyapa haldokló barátja egy csodagépekkel fölszerelt kórházban; az anyanyelvük ellen lázongó gyerekek és a szavaikhoz ragaszkodó szülők fájdalmas patvarkodása; a háromszáz oldalas napilap eszme- és reklámhadjárata a reggeli tejeskávé mellett; a tizenhat csatornás színes televízió éjjel-nappali ostroma a gyanútlan elme bevétele végett; az étkek és italok eldorádója; a népdalért rajongó cserkészek szépségeszménye és kábítószer-fogyasztó fiatalok eufóriája; az idő gyémántértéke, a munka és munkanélküliség, a trónra emelt szeretet és az elesettek Szahara-magánya; egy asszony a floridai tengerparton…

A hullámok közül bukkant föl, majd lassú, bizonytalan léptekkel indult Nagyapa felé a forró homokon. Játékbaba, kiáltotta Nagyapa Örökmécsesnek, egy kicsi néger leánykát találtam a kagylótörmelékben! Szerencsebaba! Megőrizzük, és Lászlónak hazavisszük. A magyar szavak hallatán megrándult az asszony. Vad jelzi csak ily fölismerhetőleg a golyótalálatot. Lángoló arccal állt meg Nagyapa előtt: istenem, önök magyarul beszélnek! A világ végén is… Igen, az ember a bőrét kénytelen magával cipelni. Az én gyermekem pedig otthon maradt. A marosvásárhelyi asszony elsiratta a gyermekét, és elmesélte kalandos útját az Óceánon átal – Nagyapa unokahúgával, kinek a címét a New York-i boltosoktól kellett volna megtudnia. Kéthangúvá lett a sóhaj az izzó homokparton:

 

ISTENEM, MIT CSINÁL MOST AZ A GYERMEK?

 

Félelmetesek voltak Miamiban a revolverfogsorú kék cápák, elképesztően értelmesek az akrobata delfinek. Áhítatkeltő volt Chicagóban Brâncuşi szobrainak márványszava és Picasso színes fémalkotmánya; a szíves házigazda tízezer kötetes könyvtára s az anyanyelv oltalmára emelt Tulipános Háza; elismerő cöccögéssel vétetett tudomásul a milliomos magyar festő káprázatos pályafutása, ékszeres örömeiben a honvágy szünetlen fájdalomnyilallásaival. Otthon, Szovátán szeretnék magamnak házat építeni. Nagyapát egy könyvbe préselt muskátli kapta szíven mégis; egy féltve őrzött virágszál-múmia New Jerseyben. A vendéglátó ház puha szavú, kedves asszonya félrevonta Nagyapát a három szakácsnővel is fölérő elektronikus konyhagép mellől. Ez a néhány szirom onnan való, a régi kertünkből. Ez a lyukas mogyoró is. Az álombeli kerek erdőből, ahol tavaszi napokon madarak szöszmötölnek a gyertyánágakon. A zacskóban maréknyi föld volt, apám sírjáról való. Elkobozták a vámosok. A vámosok mindig éberek, menten észreveszik, ha valaki sírhantot rejteget a kézitáskájában.

 

ISTENEM, MIT CSINÁL MOST AZ A GYERMEK!

 

Néhány búcsúszóval a torkában New Yorkból Clevelandbe repült Nagyapa. Váratlan elhunyt, fiatal barátját temették ottan, a verset írogató rakétamérnököt, aki Cape-nek* fémrácsos obeliszkje alatt űrhajók kobakját csiszolgatta, miközben a személyiségéből kiesett ember lelki nyomorúságán tűnődött; az atomkor bugyrába kerültek különös változásain: a kénszemű, fémcsigolyás, plasztikzsigerű emberen, az uránérc rigókon, a plutóniumpikkelyű halakon, a szabadnapos eunuchokon, Berzsenyi zefírjén, amely gázoknak szagává lett, a kohóarcú, szivararcú, reklámarcú, autóféklámpa-arcú emberen, akinek nyelvi templomát naponta fosztogatják az anyagi jólét kufárseregei. Szép halott leszel, mondták a temetkezési vállalat kozmetikusai; miért kell őt vajon Csokonaitól is elbúcsúztatni, kérdezték a nemzetfölötti lét kacsacsőrű emlősei; hát a kék lábú madarat mi végett emlegeti vajon az a messziről jött ember? Műgyepszőnyeg a sír körül. Asztalsima temetőkert, vízszintesen elhelyezett márvány sírkőlapokkal. A fűnyírógépek akadálytalanul szépítik a halottak zöld sivatagvilágát. Itt nyugszik az elhagyott otthonról verset írogató rakétás ember. A bibliai legenda szerint Isten kétféle porból alkotta meg Ádámot. Egyiket a Morija hegyéről hozták az angyalok, másik a világ négy sarkából gyűjtött porok keveréke volt, hogy akárhova veti majd a sorsa Ádámot, a föld befogadja testét, ne vesse ki mint idegent.

Az anyaföld bárhol befogad bennünket.

De felejtéssel válaszol a felejtésre. Akik reánk temetkeznek majd, szenvtelenül taszítják odébb a csontjainkat: vajon ki lehetett?

 

ISTENEM, MIT CSINÁL MOST AZ A GYERMEK?

 

Örökmécsesnek ki-kibuggyanó könnye sürgette már a hazajövetelt. Amit láttak, eltették szépen az emlékeik és a tanulságaik közé; az ámulatot kéregető Mutatványos Jelenségeket félreseperve repültek vissza Luxemburgba, s rohantak onnan is éjjel-nappal lazacnyugtalanságban, Kolozsvár tornyaival a hunyt pillájuk alatt. A kezdeti kíváncsiságokból kiesett Párizs, Róma és Velence: véres emlékeivel a Colosseum, szelíd galambjaival a Szent Márk tér és Colleoni lovas szobra. Jó lett volna még egyszer eltűnődni Michelangelo Világmindensége előtt, a Sixtus freskó-ege alatt. Nagyapa tudós vigasztaló magyarázatot is talált a nagy sietségre, amelynek a végén piros bojtként lebbent meg szeme előtt az otthon legelső szava: Jamama! A Szent Péter-bazilika építői nem csupán istenes áhítatra: szemléletre is oktatnak; a tekintet elé tárulkozó látvány egybefogására. A székesegyház előterében fehér márványlapocskával jelölték meg a helyet, ahonnan a részletek tülekedése fölött az építészeti remekmű Egésze látható. A látószögnek e meghatározott pontján, mint lencsében a fénysugarak, futnak össze – igazi szépségüket is elnyerve – Bernini kőbe örökített formacsodái. Tudom, bólintott rá Örökmécses, a te márványlapocskád, ahonnan nézve a világ egésze értelmet nyer: a mesemondó hely a tujafenyők alatt.

Lászlót az ablakban találták. Anyjának visszarántó mozdulata nélkül az üvegen át röppent volna Örökmécses karjaiba. A növekedésben egy kicsit megsoványodott, pipevirág-haja sötétebb árnyalatba hajlott, akárcsak szemében a bronzos fácáncsibe. Telve most már szemrehányással is: mennyit, be sokat vártam én tirátok! Nézd, mit hoztunk, sipkás törpét és óriásmackót, százféle cukorkát, rugóra lépkedő űrhajóst és színes ruhácskákat! De nem győzte kivárni végét a kirakóvásárnak. Mutatóujját begörbítve csalta félre Nagyapát az előszoba sarkába: hol voltál, Jatata? Ó, nagyon messze voltam. Mit csináltál ott? Ha én azt el tudnám mondani. Egy törött vázának a cserepeit számolgattam. De hiszen magad is ott voltál. Emlékezhetnél rá. Itt aludtam és ott voltam? Torontóban megríkattad Nagymamádat. Rossz voltam? A szeme sarkán kiszöktél az elmebajos autók közé. Elindult utánad, egy kicsi fényhálóval próbált onnan kihalászni. És megkerültem? Visszahozott, elvarázsolt, a nyakába akasztott. Gyöngye voltam? Igazgyöngye. Más alkalommal mint a majoránnát berakott a tiszta zsebkendők közé. Te is megtanultál varázsolni, Jatata? Bécsben felültettelek az óriáskerékre, Bethlen Miklós bácsi térdére, és megforgattuk Mátyás kardját, az aranymarkolatút. Akkor mondj egy mesét nekem. Úgy kezdődjék: volt egyszer, hol nem voltunk, mi ketten meg a kőparipa. Először te meséld el, mit csináltál ott a Napsütésben: a napközi otthonban. Elmentem, sírtam, sírtam, sírtam. Itt a vége, sírj el véle. Mert senki nem tudott velem magyarul beszélni.

A kávéfőző kotyogása miatt a történet veleje máskorra maradt.

 

ÜZENTE PEDIG Dédnagymama, hogy maholnap elfelejti, milyen az eleven gyermek, olyannyira magára maradt a fényképekbe költözött fiaival; unokát, dédunokát vigyenek el hozzá annyi időre bár, míg egy kosár almát leszed a fáról. Jó lenne csakugyan elmenni Lászlóval Pusztakamarásra. Az ő szemével nézve talán újra megnőnének a bokornyira zsugorodott valamikori erdők, a libaúsztató patakok, a kezdet Amazonasai. Bejárnák együtt az elhagyott játékok színhelyét, valamikori sokadalmak házait a nagy fogyatkozásban. Gyermeki segítséggel nemegyszer látogatta meg Nagyapa az idegenségbe öltözködő szülőfalut, valamikori önmagát fogva kézen a Magyar utcán véges-végig. De ha Lászlót is maga mellé venné: a két gyermekkel újra lehetne teremteni a világot.

Micsoda varázslat lenne, tűnődött Nagyapa, miközben az éber elme minduntalan közébe vert a káprázatainak. Voltra nem ad a boltos.

A reánk záporozó figyelmeztetésben csöppet sem áltatjuk magunk: Hérakleitosz szépséges folyóvizében másodszor nem márthatjuk meg a lábunkat; ilyenformán a homokóráinkat sem fogja senki megfordítani. S bár önáltatás és reménység határát némelykor nehéz megvonni, azért csak tanulgatjuk – micsoda szorgalommal! – a sorsunkat. Egyebek között tudomásul vettük, hogy a gyermekkorból kimentett, leheletünkkel tisztogatott kicsi zsebtükör régen összetörött a markunkban. Szilánkjait rakosgatja össze szüntelen, vérző ujjakkal immár, az emlékezet. Diribdarabjai szerint arcunk mintha megsokasodott volna. Holott csak valamikori egysége szűnt meg létezni. Ki tudná jobban ezt Dédnagymamánál, aki élete társával együtt a régi házat minden tavaszon újrameszeli, és gyermeket szeretne látni maga mellett.

 

GYERE, LÁSZLÓ, látogassuk meg Dédiéket.

Mesét is mondasz az úton?

Azon a hegyen túl, ahol azt a kicsi felhőt látod, derékig lábalunk majd a mesében. Ha odáig eljutunk, minden, amire ránéz Nagyapa, megszólal, mesét mond.

– Miért sírtál a napközi otthonban?

– A Napsütésben?

– Ott, a Napsütésben.

Megáll a gyermek, nekihuzakodik a mondatnak. Felbukik, majd újrakezdi. Nagyapa tudja már, mi történt. Arra kíváncsi, miként rakja ki szóval az ösvényt a sírásig. Óvó néni, óvó néni, kiáltotta. És nem kapott választ rá.

– Valamikor magam is így jártam, te László.

– Elmeséled nekem?

– Menegessünk csak szép csendben, figyeljük a madarakat, az őzeket, hadd gondoljam először végig az én Napsütésem történetét.

 

NÉHA ÜZENET jött nagyapámtól a tanyáról: küldjön anyám két tasak édes paprikát meg egy fölös gyermeket kölcsönbe, őszig, hóharmathullásig; akkor ez utóbbit épségben, sőt, ha lehetséges, fölhizlaltan visszajuttatja. A választás két ízben is reám esett. Ez volt az én külföldi tanulmányi utam. Három hónapot töltöttem el ilyenformán egyedül élő nagyapám s egy tarka tehén társaságában. Az indulás, az utazás – bugyrommal a nagy hegyen keresztül –, majd a megérkezés jóleső izgalma ma is bizsergetőleg moccan az emlékeim között. Elutazom, híreszteltem fűnek-fának, elmegyek a Kiskút-völgyébe. Hogy mi van ott? Semmi sincs. Azazhogy minden, ami ott látható, az maga a Semmi: ég, föld, szél, száműzött madarak, bokáig érő víz a zsombékosban, ájult legelő, nagyapám elhagyott bánya-szótalansága meg egy zöld szakállú hadifogoly a kicsi ház sarkában: a Kiskút-völgyének egyetlen fenyőfája, a kényszerrel idetelepített, özvegységre ítélt suhogó magasság. Kit vegyen el? Tobozos fejét – kökénybokrokra, kecskerágóra lenézve – örökkön a távoli fenyveserdő felé tartja. Az elhagyott Nagy Zúgás irányába. Még ha szembefúj is a szél. Ha éppenséggel az övéinek támadó szele fújja is szembe. Sokat nézegettem azt a fenyőt, még el is kereszteltem, úgy hívtam: Kelemen. De nem amikor engem kölcsönbe adtak, az idő tájt Mikest nem ismertem, hanem sok esztendővel későbben. Miután Rodostó fölépült bennem. Bennem is fölépül, Jatata? Míg élek, nem hagyom. Míg apád, anyád a szavaidat gyarapítja. Csak így menjünk mindig; én egyet lépek, te hármat aprítasz mellettem.

 

JATATA, hová megyünk, hogy olyan nagyon megyünk?

– Mondtam, Dédiékhez Pusztakamarásra.

– És azért Lacikának szaladni kell?

– Mehetünk lassabban is. A kiskút-völgyi mese valahogy le ne maradjon tőlünk.

– Dédi mit mond, amikor meglát engem?

– Azt kérdezi legelőször: hány éves vagy?

– Félkettő.

– A félkettőt betöltötted. Már két és fél éves múltál.

– Nem vagyok már.

– Úgy is mondhatnád dicsekvésképpen: maholnap három.

– Úgy mondom. Ma és holnap három.

– Nem úgy kell mondani, hanem a kettőt egybeillesztve: maholnap.

– Ma is, holnap is?

– Egyik sem. Hanem az utánuk következő.

Hogy két bizonyosból miként támad a harmadik, a bizonytalan: menet közben nem tudták tisztázni. Nagyapa visszatérne a Kiskút-völgyébe, de megsajnálván az özvegy fenyőfát, hirtelenében László gondjaiba ajánlja:

– Mondjad: Kelemen.

László megáll, majd leül a tavaszi fűre, a leckefeladó arcát fürkészi, majd szembeönti egy gyűszűnyi kacagással.

– Te most ugye meg vagy gajdulva, Jatata?

 

ENNEK is története van: a gajdulásnak. Küzdelmes története. Halomba hordta otthon a varrottas párnákat. Ezen alszik majd Lacika, feje alatt a kék madarakkal. És kijelölte mindahánynak a gazdáját: Mamáé, Tatáé, Jatatáé, Dédié, Öcsié, Apjuké, Anyjuké, Bélukáé, Ionicáé, Samukáé, Kari kutyáé, a kerékpáré, a hintáé… Válogatta gonddal, melyiket mifajta kászoni párnafő illeti: sűrűcsillagos, kiscsillagos, nagycsillagos, sűrűrózsás, kakastarés, füzérmintás… Mind ide gyertek! – szólt a párnahegyi beszéd. – Vége legyen a szétesettségnek! Elég volt az abroncstalanságból! Mintha megsejtett volna valamit az állapotunkról. Nem ti szóródtatok széjjel, atyámfiai, hanem a fekhely. Ki-ki oda kényszerül, ahová feje alól a párna kirepült. Szálljatok vissza, madaras párnáim! A népét egyesítő macedónra Arisztotelész néni sújtott le az épp nyelve ügyébe eső állapothatározóval. Lacika, te meg vagy gajdulva! Röptében kapta el a szót: gajdulva, gajdulva! A friss szerzeményét énekelte naphosszat, s mint valami szilveszteri maszkot aggatta minden keze ügyébe eső tárgynak a nyakába. Seper a seprű, meg van gajdulva. A vigyori fogalom mindannyiszor megkacagtatta, akárcsak mostan, hogy Nagyapa Kelement szóba hozta. Jatata, te is meg vagy ám gajdulva.

 

MONDJAD: Kelemen.

– Nem ismerem.

Korai még a Kelemennel való ismerkedés. Nagyapa távoli emlékeit elborítja most a változatos színekben kiabáló jelen. Köröttük a hullámzó Mezőség. Május lábra kapott, arcukon a Holt-tenger lélegzete babrál. Billegetős kedvében menyecskemadár környékezi őket, le-leszáll, sűrű főhajtással bizalmaskodik. Nézi László: nem a párnafőről került ez ide?

Oldalba böki Nagyapát:

– Ez a madár mondani akar valamit.

– Azért jött, hogy téged táncra kérjen.

– Lacikát?

– Személyesen.

– Hogy hívják?

– Neked leánykamadár, Nagyapának menyecske…

– Leánykamenyecske – öleli át László mind a kettőt, hogy széthúzás egy madár miatt ne támadjon most. – És Lacikát hívja?

– Hölgyválasz.

Hölgyválasz. Figyelmének sűrű hálójában a fogalom fennakad; pislog rá, ismeretlen színe, csengése túlságosan messziről jött, haszontalanul is a jövőnek valamely bálos házából, egyelőre nincs mit kezdeni vele. A menyecskemadár fölszáll a telefondrótra, és hosszú farkával egyensúlyozva, mint valami kötéltáncos közeledik újra feléjük. László felugrik fürgén, a mutatványos madár pedig bucskát vetve tovaröppen, még vissza is kacag rájuk. Ti-ti-tü!

Kikosarazott orcával néz utána László. Nagyapa ígérete: a hölgyválasz hamvasszürke látomás volt. Maga a bizonytalanság.

– Hát ez bizony elment.

Madárnyi járóföldön újabb reménység nem mutatkozik.

Ott áll Nagyapa a számonkérés ütésközelében.

– Menj el te is! – támad neki László. – Eredj utána!

A nézése puskapor és madársörét. Melyikőtök hazudott itt? Meg kellene gondolni, Jatata, hogy mit beszél az ember. Ha kifogytál a bizalomból, vond felelősségre az örökös hiszékenységedet; az enyémet lehetőleg ne pazaroljuk repülő kötéltáncosokra.

– Ne búsulj, megtaláljuk. A Kiskút-völgyében van egy fenyőfa, úgy hívják: Kelemen. Ne ráncold a homlokod, az nem kötéltáncos. A hölgyválasz oda repült, ha sietünk, még ott találjuk, Kelemennek a süvegén.

Kelemen – röppenti föl László, mint újabb menyecskemadarat, a rodostói magányt.

– Kelemen! – rikkantja Nagyapa. – Mehetünk!

Toronyiránt, Kelemen-iránt a csikódombokon átal. Az idők farsangos természetéhez igazodva, maguk is ünnepséget csapnak. Fölszentelik a frissen begyűjtött szavakat. Kelemennel gyarapodva énekelnek hát, még táncolnak is – pontoznak –, módjával és menet közben, kaszálatlan kaszálókon.

 

Hej, Kelemen, hazaszállj,
fél lábon ne álldogálj!

 

Hirtelenében egy gólyát hessentettek félre a gyermekdalból, hogy helyet szorítsanak benne Kelemennek. S nem csupán a hadifogoly fenyőfa kedvéért. A kilakoltatott gólyamadár hívatlan is hazakelepel minden esztendőben. Kelement Rodostó-látta szavaival – az időnek véres inges homályából – szüntelen hívni kell, csalogatni, szóínség sújtotta házakba; sajogó gyanakvással is néha, mert nem rak fészket madár oly házra, mely meg akar égni. Kutat ásunk, kettőt is; egyet a ház közepébe. Hej, Kelemen, hazaszállj! Szárnyán a szavaink, a rég nem látottak, megannyi kígyómarta Eurüdiké. Csak szépen énekeljünk, László! Halálmély álmukból kedveseink fölvetik a fejük: halljátok? László elindult érettünk. Keljetek, öltözködjetek, fésülködjetek! micsoda nyüsletés! Arcotokon sárnyom ne maradjon! Sebeiteket bekötözzétek!

A régi ösvényeket kutatja Nagyapa. A tagosított szántóföldek elnyelték őket. A kanyar után a katlanban egy öreg akácfa volt, a hónaljában szarkafészek. Eltűnt az akácfa, eltüzelték bizonyára. Egy tojásrántottára való tűz csupán a fészekből kitellett. Új erdőt telepítettek a dombon. Körülvonták drótkerítéssel, hogy ha tavaszonként elindulnának a kecskék gyertyánerdőt reggelizni.

– Látod azokat a nagy keserűlapikat? No, azok alatt egy erdő rejtezkedik.

Gyermekerdő a vén gizgazok között.

– Sehol sem látom Kelemen bácsit – forgolódik László.

– Messziről jön.

– A meséből?

– A Márvány-tenger partjáról.

– Miért ment oda?

– Kergették.

– Vesszővel?

– Akasztófával.

– Fát akartak reá akasztani?

– Valahogy úgy – tekergeti a nyakát Nagyapa.

Ember s akasztófa viszonyát kellene megmagyaráznia; hogy melyik indul elsőnek a másik felé, de mindegy végeredményben; akár a baglyot a kőhöz, akár a követ a bagolyhoz. A dolognak ezt a részét – kellő tisztázás végett – későbbre halasztják. Énekelni kell most. Fölegyenesednek a répaföldeken a negyedmosolyos szombatosok; ők éppenséggel vasárnap dolgoznak. Hétfőn, szerdán, pénteken nem mindig, de a vasárnappal igazolni kell, hogy a szombatot megülték. Nézik Nagyapát a gyermekkel: hát azok ott ketten mi járatban vigadoznak? Az öreg bizonyára felhajtott valamit, különben nem helytelenkedne itt, a kaszálókon. Egy görcsös vénember, hogy szembetalálkoznak, mint feneketlen zsákban kutatja Nagyapát az emlékezetében. Jó tíz-húsz esztendeje még megvoltál, de már nem tudom, mi voltál. Ezé meg amazé vagyok, bátyám, ő pedig a Gyermek. Lászlónak hívják. Véle nincs baj, látom, de teveled mi történt? Valamire rábukkant a zsákban – lábszárcsontra, üres csigaházra, egy közös szalonnázás hangulatára? –, fejét csóválja: mintha amolyanabb lettél volna. Egy kicsi tükör volt a kezemben, és összetörött. Össze kellene rakni valahogyan; elindultam ezzel a gyerekkel, de rövid ideig lehetek csak őrzője, ezért szólítottuk magunk mellé Kelement; a tükrömnek ugyancsak szilánkja. Neki énekelünk. Talán nem is jókedvünkből, hanem engesztelésképpen; Perszephoné s Hádész szívét lágyítjuk Orpheusz módjára, de fordított paranccsal, mit az istenektől kaptunk. Kedvesét csalogatván, az öreg flótásnak nem volt szabad hátratekintenie, de minekünk – ahhoz, hogy előre lássunk – vissza-vissza kell néznünk, különben holtan esik össze minden a nyomunkban. Minden tartalék erőnk, ami onnan jön, és rá vagyunk szorulva. Azt is mondhatnám: Szilveszter napjának Janus-arcával vigyázzuk az elmúltakat és az ingerlékeny jövőnket egyaránt. De megtanulhattuk ezt a galamboktól is, amelyek egymásnak háttal térnek nyugovóra, hogy a kétirányú őrködéssel épségben megmaradjanak az éjszakában. Egyik előrenéz, a másik visszafelé. A múltba talán? Szegény Kelemen, szegény múlt: nyugodjék békében, mondhatnád másokkal, akik viszont nem tudják, hogy mentünk át a vizeken gyakorta: hátunk mögül lábunk elé fektettük – a következő lépéshez múltunk nádkötegeit.

Láthatatlan csizmaszárát veri László: Hej, Kelemen, hazaszállj! Nem győzöd már, Jatata? Fél lábon ne álldogálj! Pattogtatna is a tánchoz, de még nem tudja, melyik ujját melyikkel pászítsa. Hogy sértődés ne legyen tehát: mindahányat billegteti.

– Nem szól – nézi elkeseredetten a kezét –, az én ujjam, és nem akar szólani.

– Nem szólás az. Pattintás.

– Mutasd meg nekem, melyik ujjadból pattan a pattintás?

– Üljünk le, megmutatom.

Térdükön állítják föl egymással szemközt az ütegeiket: a két öreg tarackot, valamint László zsenge bodzafapuskáit.

– A kezemre nézz most, ne a szemembe. Ott nincs pattintás.

A tekintete: egész lakodalmas menet. Nagyapa szemében véget értek már a lakodalmak. De téged megtanítalak, miként fogadd – ha sor kerül rá – a menyegzős napokat.

– Lehunyom inkább a szemem, de most ne kacagj. Ide nézz tehát.

Nagyapa csontig vágott két begörbedt ujjának, jobb kezén a gyűrűsnek és a kicsinek László a keresztapja. Állapotuk és foglalkozásuk – a nyomorgás – szerint jobbágyi névvel személyesítette meg őket. Görbe János, Görbe Jancsi, szegénykéim! Dércsípte hangon sajnálkozik rajtuk, simogatja, melengeti őket, hogy karmos állapotukból kiegyenesedjenek. Jó reggelt, Jánosék! Nyújtózkodjatok! A roncsolt inak, idegszálak szünetlen fájdalomjelzéseit nem hallja, nyári didergésüket, téli gémberedettségüket nem érezheti, de rokkantságuk láttán föl-föllobban javító szándéka. Ó, ti meghunyászkodottak, húzzátok ki magatokat!

Görbe szeget egyengetett Nagyapa. László ámulva – és tán a világ javíthatóságának sejtelmével – nézte végig a kalapácsütések alatt végbemenő csodás metamorfózist, majd így szólt, a szerszám után nyúlva: na most az ujjaidat is, görbejánosékat. Kalapácsot a görbéknek! A jó szó nem fog rajtuk. Ami csak ütés útján egyenesedik, nem kell simogatni.

– Ne kacagj, László. Pattintás végett ültünk le.

Végett, végett, végett! – ugrálta körül a pattintás mellé tévedt névutót.

– Ülj vissza, csináld utánam. Hüvelyk Matyi ezzel a középső langalétával…

– A középső miért langaléta?

– Mert ő a leghosszabb.

– Miért a leghosszabb?

– Mert a többi mind rövidebb.

– A rövidek miért rövidebbek?

– A hosszabbak miatt.

– Szegény rövidebbek.

Újabb tisztázatlan kérdés, de most a pattintást kell gyakorolni.

László kudarcai arra mutatnak, hogy legalább jövő esztendeig fölösleges a kínlódás. Sajognak már az ujjai, de hang még sehol. Mérgében földhöz veri a sapkáját. Menjetek el, kergeti magától az engedetlen ujjait. Azok maradnak persze. Összebújnak, mint a kecskegidák a melegben. Ilyenformán meg sem tudjuk pattintással ünnepelni – ha jönne Kelemen. Ha jönne… Száműzetésükben a szavaink; megannyi kígyómarta Eurüdiké, megváltást várnak. Mi pedig csak gunnyasztunk itt, görbejánoskodunk. Tanácstalanul nézünk egyik a másikra. Egy napon újra megméretünk, és ugyancsak híjával találtatunk: örvendezésre képteleneknek. Vigyázzunk, László – el ne sorvadjanak a mosolyizmaink. Két földhöz vert sapka között csak azért is gyakorolni fogjuk tehát a pattintást, amitől az összevont szemöldök elsimul, s nem csupán a latin közmondás kedvéért – exporrigere frontem! –, hanem védekezésként is a kudarcainkban. Dugd zsebre most a kezed, és ne búsulj. Ami pattintás az ujjamban megrekedt, mind a tiéd lesz, rád hagyakozom. Még az eszterág is tudja a maga idejét az égben, és a gerlice, a fecske és daru is megtartják, hogy mikor kell elmenniök, de mi nem tudhatjuk a te Vigasságos Napodnak eljövetelét. Legyünk készek mindig a fogadására, miként a rajongók le nem veszik tekintetüket az utolsó ítélet titkos jeleiről a hiábavalóság káprázatai között. Nagy csoda lenne bizony, ha minden elvesztegetett rajongás a mi Kelemen-dalunkba csobogna, te László.

– Hadd fésülöm meg a hajad.

A májusi szél amúgy is összeborzolja, de jólesik a fejeden babrálni.

– Tudod, milyen színe van a hajadnak?

– Piros.

– Nem piros. A labda piros.

– Akkor milyen piros?

– Aranymálinkószín.

– Az micsoda?

– Egy madár.

– A hajam nem madár.

– Színe a madáré.

– Melyik madáré?

– Az aranymálinkó-madáré.

– Nem az enyém?

– Kettőtöké.

– Odaadtad hajam színét a madárnak?

– Nem adjuk senkinek semmiért.

– Nem adjuk.

– Aranymálinkó-madarat láttál-e?

– Málinkóhajamat láttam a tükörben.

– Gazdag madár, sok neve van: sárgarigó, sármáringó, aranybegy, aranymálú, szolgabíró, lórió, aranymál, aranymáj…

– Miért a sok neve?

– Tartaléknak. Ha egyik elvész, ugrik a másik. Boldog madár, amelyet így felöltöztetnek.

– Boldog málinkó. Ne tépd a hajamat.

– Most már indulhatunk. Hosszú még az út, fel a nyakamba!

– Minek a nyakadba?

– Zsebkendőnek, integetőnek, amikor jövetelünk láttán Dédiék kiszaladnak a kapuba. Seprűt, lapátot, derékfájást elhajítva igyekeznek a fogadásunkra. Valamelyiknek a könnye is kihull bizonyára.

– És akkor én zsebkendő leszek?

Hogy megtorpan Nagyapában a játék, László rábólint a saját kérdésére. Zsebkendő lesz. Bár oroszlánvadász szeretne lenni.

– Jatata, meg vagy gajdulva.

Hej, Kelemen, hazaszállj! Nagyapa Lászlóval meghosszabbítva indul neki a következő dombnak. Eljött otthonról Dávidként, megérkezik a szülői ház elé Góliátként. Sok mindennel megtoldotta már hazamenetelkor a személyét: ünnepi ruhával az otthoniaknak, új csizmával, déligyümölccsel, némelykor egy-egy könyvvel is. Aranymálinkó-hajú gyermekkel a nyakában még nemigen…

Szemközt föltűnik a Kiskút-völgye. Akkor a kölcsöngyermek is megszólal, látván, hogy odafönt László leánykamadarak után kutat a tekintetével.

 

TÍZÉVES LEHETTEM, kicsi növésű és nagyképzeletű a világ titkainak feszegetésében. Minek örvendezel, gyermek? Ha a Semmibe megyek is, az valami más lesz, tágasabb, szabadabb, megyek a Másba, nem dunsztolódom tovább az itthoni közös pokróc alatt. A téli hidegek négyünket szorítottak a közös ágy deszkái közé, a szalmazsák hepehupáira. Egymás arcába, nyakába, hátába fújtuk a meleget és a kását, úgy aludtunk egymás ellen és egyik a másikra utaltan, hogy nemcsak kezünk-lábunk: az álmunk is összegubancolódott, reggelenként osztozkodni kellett, hogy melyikünk látta az ablakon beszálló csillagot. Nem te láttad, mert én láttam, hazudsz, álomtolvaj, engem rúgtatok vakszemen, a csillagot csakis én láthattam! Anyám szegény – arany kévekötőnk az oldódás ősi hajlamában – azt sem tudta, melyiknek miként tegyen igazságot, akármilyen soványat is. Osszátok már el azt a vacsoracsillagot, vagy mit láttatok, ügyesen, testvériesen, és ne bakalódjatok. Lyukas a talpatok, vizes a kapcátok, és csillagokon akadtok fenn. Míg együtt vagytok, viseljétek el a közösködést, ne supákold az öcsédet, istenátka! Áldjátok a sorsotokat, hogy amit álmodtok, a tietek marad. Készül a háború, majd eljön az idő, s reggelenként az álomhivatalban fogtok jelentkezni, hogy akár a tiltott fegyvert, adjátok le, amit hunyt szemmel látni mertetek. Akkor visszasírhatjátok a mai osztozkodást.

Jómagam, ha nem tülekedtem – mert ébren is ábrándok sújtottak, amitől a járásom is néha öreges volt –, kárvallott maradtam, anyám vigasztaló kacsintására szorultan. Magához intett, elsimította a homlokomat. Törött mécses, én szebbet álmodtam, legalábbis hasznosabbat: édenkerti szentjánoskenyeret. Ha szabadjára ereszted a szemöldöködet, elmesélem neked fele-felibe. Vagy kétharmadába. Nekem csak annyi maradjon, hogy holnapra is jusson – magnak valónak. Enyhültem máris a fellegűző kacagásától. Adventi hangulatban – midőn arra készülődtünk, hogy kántálótarisznyával házról házra járva gyönyörködjünk saját szavainkban – boldogan hallgattam őt, s mondtam le rúgásból eredt álomporciómról. Hiszen az Éden gyümölcsfáit zúgatta meg anyám. Míg odakint szinte zenélve hullt a hó, s milliónyi fehér körhinta csábított, mehetnékemet felejtve, aranyalmát, szentjánoskenyeret, fügét szedegettem az arcomba hajló ágakról, a Tudás Fáját, a tiltottat szorongással kerülgetve. Ahhoz ne nyúlj! Anyám volt annak a háromszázadik őrzőangyala. Mi van azon a fán? Isten szokott az árnyékában megpihenni. Mennyivel izgalmasabb látomás volt ez a bajt keltő csillagnál! Színjátékszerű és szófüzérekkel díszített. Mintha csak aznap reggel történt volna, oly bizalmasan súgta meg anyám: miután Ádám Évát eltemette, majd ő is elkeveredett a földdel, visszaadván neki a kölcsönbe kapott maréknyi agyagot, egyedül Énoch nyert a kertbe bebocsátást. Későbben Izsák és kedvesebbik fia, Jákob is megfordult benne, de egyikük sem merte elmondani, mit látott az Elveszített Paradicsomban. Edelstein úr, a szomszédunk mégis megtudta valamiképpen. Épp múlt szombaton mesélte el, amikor a tüzet raktam, sábesz lévén, hát most elárulom neked:

 

gyémántot, rubint, smaragdot és

zafírt,

opált, igazgyöngyöt, topázt

és aranyat.

– Milyen színűt?

Sárgát, pirosat és rezedazöldet,

gyöngyházszínűt, azúrkéket,

barackos-hamvasat,

hamuszürkét és hószínűt,

ezüstöset, bronzvöröset

 

s még mi milyent! – annak egyedül Edelstein úr a megmondhatója. Káprázatos színzuhatagban mártott meg anyám az édenszakértő szomszédunktól elorozott látomásával, a szombatival és a gyermekkorival egyaránt. Sokat rajzolgattam akkoriban, keresztelővíz alatt prüszkölt és hegyezgette szándékát bennem a festő sziklevélke, mit azután elsenyvesztett a más irányú érdeklődés:

 

színvakító, fénycsúcsos esztendők,

lazúrosak és feketék

– a fekete a színek királynője –,

cinóber- és buzérvörös napok,

fehér alkalmak, kobaltszürkék és

tearózsásak, kárminragyogásúak

és okkersárgák,

foszforeszkáló világlásban

vissza-visszatérők: kísértetek.

 

ECSETTEL késő már Nagyapának utánok nyúlnia. Seprű lett abból az ecsetből, szorgalmatosan működik Dédi kezében a tyúkketrec előtt. Akár a pattintást: e színeket is reád hagyom, László, s ugyanúgy az Éden Fájának tiltott ékszereit, a figyelmeztetéssel: csak kimondani szabad őket. Kötelező szabadság ez. Kimondhatóak? A tulajdonunkba kerülnek máris! Ettől az érzéstől vélte boldognak magát nemegyszer a kiskút-völgyi kölcsöngyermek. Ahogyan a mítosz főnevekké, jelzőkké esett szét: építőanyagának, a nyelvnek csodás törmelékeiben turkálva eladdig ismeretlen, képzeletajzó fogalmakat seperhetett-gyúrhatott be mohón, akár egy kolduló bakbarát, a kápsálózsákba.

– Jatata, hol van a leánykamadár?

– Nem tudom, László. Különben is most egy másik gyermekkel vagyok elfoglalva.

 

NEM BÁNTAM már a csillagrészemet.

Annál kecsegtetőbbnek látszott a szabad rablás az Édenben. Amihez ilyenformán hozzányúlnom szabad nem volt – még ha el is szunyókált volna Isten a fa alatt –, kimondva és hirtelenében magam elé dúdolva, apró dallamokba göngyölten, kárminragyogású szerzeményem lett: ínyemen a szabadság szentjánoskenyér-ízévé. Mi tagadás, a létjogában sokszor kétségbe vont belső szabadságé csupán, a szívbe és az éjszakába költözötté, de nélküle – hisz megtanulhattuk – hajítófát sem ér a látványos rikkantás.

Amily könnyen jött a vigasz, oly gyorsan született meg az egyezség is: ám botolja le más az éden gyümölcsfáit, igya ki fenékig olaj- és mézfolyamait; minden vedelésnek és zabálásnak eljön egyszer a böjtje. Mi a magunk részéről elégedjünk meg azzal, hogy metaforikus ékszereit nyelvünk kincseskamráiba menekítjük. Tudatlanságomban a mítosznak sem értelmét, sem értelmetlenségét föl nem foghattam; teljes épségében és ragyogásában, a genezis ködpáráiból kiemelkedve, haszontalanul keringett előttem. Ádámék kiűzetésének fájdalmát nem éreztem, az eredendő bűn beteges terhe sem kínzott. Saját egyszemélyes édenem, puszta és boldog létem a halál tudata nélkül, megkímélt attól, hogy tiltott fájával a másikat, a kétszemélyeset, a kegyetlen Felmondás színhelyét csöppet is fájlaljam. Romjaiban – új szavaim gyöngyhalmazaként – úgyis az enyém volt.

Elosztogathattam. Mire való egy Paradicsomkert, ha nem arra, hogy az ember a testvéreivel osztozkodjék rajta. A világtestvériség értelme szerint. Dúsgazdag melléknév-tulajdonosként el is fogott menten a jótékonykodás. Röstelltem valósággal aznapi váratlan nyereségemet. Talán szombat lehetett, anyámat Edelstein úr valamelyik lánya újra átszólította tüzet rakni, a kútból vizet meríteni, vagyis az üdvösségüket folytatólagosan megóvni a cselekvés bűnétől; mi, bakalódó gyermekek magunkra maradtunk. No, mit kaptál az Édenben? Fölényes mosollyal csörgettem meg az ékszereimet: gyémánt, zafír, opál, smaragd – és legyen ki-ki boldog az egy szál csillagával! Gyalogpaszuly az én Hebron-völgyi ékszereim között.

S ha már volt miből: serényen költekezni kezdtem, új színekbe öltöztetve magam körül a világot. A szennyes égboltot, előlegnyárral is megajándékozva, azúrkékbe vontam, a vedlett konyhaszekrényt rezedazöldbe, anyám borongós arcát eljövendő napjaival együtt hamvasbarackosba, haját, a gesztenyeragyogásút, telehintettem líbiai ametiszttel, arany nyakláncát igazgyöngyökkel díszítettem föl, kedvem szerint csillámló fülbevalót is keresve hozzá: zafírt hétköznapra – kukoricakapáláshoz –, shirázi türkizt ünnepi viselés végett. Apámnak drágaköves zsebórát ajándékoztam, ezüstláncosat, amihez már csak mellényt kellett volna csináltatnia, és volt egy szomszéd falusi, egyszer látott szerelmem is, Rebekának hívták, én kedveskedve Rubinak szólítottam, időlegesen persze, míg rendes nevébe – ingecskegyöngyszem a gombházba – belenő, de ebből sem lett semmi, hogy belenőtt volna; valaki, akinek ölelése erősebb volt az én szavaimnál, letarolta őt időnap előtt. Anyám után pedig a legbőségesebben Rubit ajándékoztam meg, olyannyira, hogy a zsenge nevéhez illesztett n-betűvel galagonya-ékszert viselő lánykából ölbevalónyi ékszeremmé varázsoltam őt. Rubin, Rubinom, fűzögettem neki kedveskedéseim gyöngysorát azután is, hogy hiába kerestem őt tavaszi büröksíppal és a rongylabdáimmal.

 

JATATA, hová megyünk, hogy már nem megyünk olyan nagyon?

Elfáradt a mezei Góliát. Igaz, hogy tetemes utat járt meg az időben. László jelek szerint lemondott már a leánykamadárról, mert azt kérdi: mit mondanak azok az emberek, akik elmennek Nagyapa mellett, és mondanak valamit, ő pedig szót sem ért abból, amit mondanak. Miért mondják a sapkájukkal, kalapjukkal is: bunázi. Nem azt mondják, te László: bunázi, hanem visszaköszönnek: bună ziua. László megpróbálja visszamondani: az első fele sikerül, a másodikban három kanyar is van, azt nem tudja bevenni; az elsőből egyenest a harmadiknak vágódik neki a kiejtés. Szállj le a nyakamból, pihenjünk, és mondjad: ziuá. Ziá. Nem ziá. Az eleje, vége jó, a közepét elpuskáztad. Nem igaz tehát, hogy minden jó, ha a vége jó. Vegyük szakaszonként:

Zi.

Zi! – rikkantja László.

U

U – ismétli messzehangzóan.

Á

Á, áááá!

– Na most együtt: ziuá.

Ziá!

Azt már nehezebb elmagyarázni, hogy az ajakmozgással egy levegőbe vetett kereszt két oldalsó karjára kell merőlegest húzni. Semmi baj. A köszönés hiányzó részét, a kiesett szótag helyét ezek az emberek betömik majd a jóindulatukkal. És kacagással persze. De aki ott jön, látod, bizonyosan megértéssel. Nagyapa Sandu barátja őzeket, madarakat és virágokat farag szabad idejében. Egy poharas fatálcát is kifaragott András napjára; azt maguk elé tették, muskotállyal koccintottak, s míg a poharak pihentek – egyik egy őznek az agancsán, a másik egy napraforgón –, énekeltek is valamit. Kölcsönösen tanítgatták egymást román és magyar énekre. Ez az ember, aki elment és akivel szót váltottunk, azt kérdezte: megkerült-e már az elveszett sánta bárány? Negyven esztendeje, hogy elkószált valamerre. Napokig keresték és hívogatták együtt: ő románul, Nagyapa magyarul, míg aztán egy farkas a bárányt megette ordasul. Azt is elmondom, a fekete keszkenős néninek miért hullott ki a könnye. Nézd, ahogy tovabotorkál, még mindig törülgeti. Mert oda képzelte Nagyapa mellé a háborúban elesett bátyját is, akit úgy hívtak: Augustin. Jó barátok voltunk és szomszédok. Mielőtt elment volna meghalni, gyönyörű hatos ostort font nekem kenderből.

– Mondasz mesét, Jatata?

– Miről mondanék?

– A köszönésről. Ziá!

– Hát, volt egyszer, hol nem volt, egy szegény ember és annak két fiúgyermeke. Egyiket úgy hívták, Jónapot, a másikat… Hogy hívták a másikat?

Rávágja László:

Bunázi!

– Eltaláltad. Hogy mi történt azután velük, majd máskor elmondom. Most a nyakamba veszlek, de úgy figyelj odafönt, ahogyan a matrózok figyelik a partot, és kiáltják: föld, föld!

– Föld, föld!

– Te akkor kiálts, ha közelgő köszönést látsz. Ember, ember! Így add majd hírül, hogy én is tudjam idelent a földön.

Lászlónak kedvére való a feladat.

– Ez így nagyon jó lesz.

 

AZ ÉDENBELI bódorgás gyümölcseivel gazdagon indulhattam tehát a kiskút-völgyi Semmibe, ahol nagyapám fogadott engem az alkalomhoz illő ünnepi beszéddel. Tömören szólt, legfontosabb mondandóit összegezve, mert azt mondta: No! – és megsimogatta a fejemet. A fogadóbeszéd után a tárgyszerű fejtegetés hangján közölte, hogy először le kell ülnöm a tejbelaska mellé, majd azután fölkelünk és elkezdünk dolgozni. Közben számba vett alaposan a tekintetével. Eszmecserénk befejezéseként megállapította:

– Látom, növögetsz. Jól teszed.

Én azt mondtam:

– Mást amúgy sem tehetek.

Szavakból, amelyek úgy ültek benne, akár a kövek – kápolnaromok –, ennyi volt az aznapi kiutalása. Frontszigorában enyhülve egy cibak-mosolyt is mellékelt hozzá, ami ritka ajándék volt, egész nyárára szóló, mit jó helyre tettem el magamban – azóta is őrzöm –, ugyanis repetára, miként az édes tejbelaskából, túrós puliszkából, nem számíthattam. Ahogy fölém hajolt, és egyiptomi csapásokból kimentett arcán a ráncok szertefutottak s bajusza megrebbent, lakatlannak vélt szemében mintha gyertyát gyújtottak volna. Létének megtalált értelme: a magány küldte vele apró jelzéseit; menedéke az özvegyi sorban, az ő kiskút-völgyi Rodostója. De ha mosolya csak gyufalobbanásnyi volt is, annál bővebben juttatott nekem fekhelyet a tornácon, a gyümölcsöskertben, a tágas udvaron, de még a háztetőn is. Választhatok, mondta. Ott jó lesz-e? – mutatott a magasba. Egy Chagall könnyedségével költöztetett föl engem a kémény tetejére. Igen messzire kerültem volna tőle, azért azt mondtam: jó lenne, ha ő is mellém telepedne a kupáscserepekre laskát kanalazni, esetleg Bibliát olvasni. Meghökkenten vetette föl a fejét, s egy ostoros pillantással tiszteletre intett, a Biblia miatt főképpen, aminek olvasásához nemcsak inget váltott, széket is cserélt.

A földön maradtunk hát.

Így is tágas volt a szabadságom. Az otthoni kényszerkucorgások után egymagamban aludhattam az áhítatosan kérődző tehén, az örökkön ásítozó kutya és az eperfán tollászkodó gyöngytyúkok társaságában, Kelemen tűsátra alatt. Takarón, álmokon osztozkodnom senkivel sem kellett, sarjúágyamon kedvemre nyújtózkodtam, akár egy birodalomban, az égtáj minden irányába. Hajnalonta csupa harmat volt a hajam, s midőn a kutyával együtt – aki a szalmakazalból ugyancsak özvegyi szomorúságban szokott eléjönni – a maradék álmot rázogattam ki magamból, fénykarikákat vetett a fejem. Ilyenkor elsőnek vele, Bundással óhajtottam szót váltani, de nagyapám mellett s a visszhangtalanságban nemhogy beszélni megtanult volna: ugatni is elfelejtett. Kiheppent a hivatásából.

Reggelinél, nagy boldogságomban, hogy tejporciómat a tányérban – középen határvonalat húzva – nem kellett öcsémmel kétfelé osztani: eddig az enyém, addig a tiéd, vidáman szaporítottam a szót. Az éjszaka látványait és neszeit meséltem, miszerint három csillag futott le az égről, kilenc alma koppant a földön, a kéményen kuvik szólt – a halál settenkedik tehát körülöttünk –, Kelemen pedig álmában is zúgott, ágaival a távoli fenyves irányába csapkodva. Megszólalt azonban a mezei bölcselet: magyar ember, mikor eszik, nem beszél. Hanem csak előtte s utána, az asztali imának eleget téve. Harmadik magyar ember nem lévén a házban, az axióma az én számra került föl lakatnak, s ilyenformán letácsolva, egy nagy bottal a kezemben, szavaimmal a bögyömben, indulhattam az ugyancsak hallgatag, Csendes nevű tehén után, egész napi legeltetés végett.

A feladat eleinte önérzetemet növelte.

Keserűlapiból készített tiarám, pásztori botom, vagyis csordaterelő hatalmam – ha egyszemélyes volt is az a csorda – elfeledtette velem a beszélhetnéket.

Kerek hétig hallgattam és kormányoztam.

Főpásztori jelvényemmel tetemes távolságról is eltaláltam a tilosba nyúlkáló tehenet, jól tudhattam pedig, hogy alattvalót horpaszon vágni helytelen dolog.

Azután énekelni kezdtem.

Csak hallaná valaki!

Csendes vissza-visszanézett rám. Villás fejének unott mozdulata a legyeknek szólt, nem az énekemnek. Da capo al fine harsogtam el az egész otthoni dallamkészletünket. Kicsi volt, de helyet szorítottam benne mindennek, ami legfontosabb: az édes tejnek, mivel engem édesanyám fölnevelt; a halálnak, kitől azt kértem, hogy ha eljön értem, szellő lehessek, járókelő holdvilágos mezőben, emberektől elbujdosott fájdalom; és az átkozott gyötrelemmé nyilvánított szerelemnek, a százszor elismételt kérdéssel: mért nem virágoztál minden falevelen?

Dalaimból kifogyva, a pacsirta hangját is elunva – mert ugyanazt a néhány trillát fújta naphosszat –, a hallgatást kezdtem újra gyakorolni. Hallgattam ülve, álldogálva és hasmánt feküdve. Hallgattam tűző napsütésben és futó záporban, jégverésben is némelykor. Hallgattam, miközben otthoni beszélgetések emlékétől bizsergett a fejem. Szemem lehunyva, befelé figyelve próbáltam kihalászni onnan anyám hangját az öcséim cigányvásár-zsivajából. Az egyedüllét dáridója után visszakívánkoztam hozzájuk. Tudtam pedig, hogy otthon kisebb csuporból ihatom a tejet, de ott találok valamit, ami nélkül csak kín az emberi lét: Szavaink kaptárzúgását. Kettesével jöttek a reggelek s az esték: a kiskút-völgyi szótalanok kézenfogva hozták valósággal az otthoniakat is, a beszédeseket. Te hová mész már megint? Beszélgetni. Hol tekeregtél, gyermek? Beszélgettem. Vacsora utáni kopogtatásra boldog megilletődöttséggel röppent apám szájáról a fogadtatás: tessék, tessék! Jön valaki – beszélgetni. Valamely rokon vagy jó barát a hétközben felgyülemlett mondandóival állított be hozzánk; csak amúgy ugrott alája a köténytörülte szék, fülének a kérés: mesélne valamit a világ dolgairól. A csorgóra ballagó veder úgyszólván minden kapu előtt lehuppant a földre menet is, jövet is, hogy gazdája az utcabeliek rögtönzött rendi tanácskozásán kifejtse reformeszméit a jegyzőség működése és a nyelvhasználat dolgában.

Nyelvhasználat! Mikor szivároghatott be emberi fogalmaink közé ez a teljességgel abszurdnak tetsző – s mégis elevenbe vágó – kifejezés? Kinek jutna eszébe például akármifajta szabályozási joggal azt mondani: kézhasználat, lábhasználat, fülhasználat, tüdőhasználat? Tisztázása máskorra marad. Más korra talán?

A minden esztendei kamarási cseresznyevásáron éppenséggel cseresznyét nem árult senki sem. Csengős lovakkal, virágos szekereken összesereglett falvak napestig zajló, táncos ismerkedésében – szavaink vására volt az, a nyelvi ruházkodás parolás alkalma. Hóna alá vágott új pár bocskorával, jobbik esetben bakancsával a boldog atyafi a nagyszájú kereskedő szellemes mondásait, az egyezkedés kacajt fakasztó fordulatait is hazavitte, családja körében mindjárt elosztogatta. Jómagam a körhintás embertől – csekély összegért – piros sörényes főnévre tettem szert: egy falovacskára. Táltos volt persze, akár a somostetői kőparipa. Körberepültünk a sátrak fölött, majd azután, hogy a lebontott, falubolondító csodát nagy társzekereken elhurcolták, napraforgószáron lovagolva simogattam szerzeményem emléksörényét: falovacska, falovacskám. Szavaim ménesében ő volt akkor a legszebb viháncolás.

De még a szerelem is a szavaktól kapta fényét s létjogosultságát, egy későbbi korral szemben, amikor a végtagok ingerjátéka oly gyakran kivonta őket az ősi forgalomból. A széptevés változatait a mindent számon tartó közvélemény jóváhagyólag így összegezte: a bódult pár beszélget. Vasárnapi táncban, újévi bálokon a fölkérést is az egymásra talált szavak szabályozták: ki kivel beszélget. Férfibakalódások villámló kérdése: nem én beszélgetek véle? Aggódó szülők veszélyt jelző figyelmeztetése az ablak alatt vagy a kapuban enyelgő fiatalok gyanús szótalanságát észlelve: édes lányom, beszélgessetek is! Némely családban életre szóló csapás volt, midőn a megszöktetett lány a pártájával együtt otthoni szavait is levetette. „Véle többet nem beszélgetünk.”

 

EMBER! Ember! – kiáltja László az árbockosárból, pedig aki felénk nyargal és örömében a kicsi karjait lóbálja: még nem ember, csak gyermek.

A hatéves Gyorgyica, Nagyapa horgászbarátja. Akkor tudnivaló, hogy tó is van a közelben, pontosabban: holmi játéktavacska, libaúsztató egy ölnyi nádassal, amely ugyanúgy hullámzik a szélben, mint az igazi nádasok, csak a zúgást kell hozzáképzelni. Azok számára, akik a hozzáképzelés tudományát megtanulták, ez nem valami fáradságos dolog. A pontyot ellenben nem kell hozzágondolni. Gyorgyica édesapjának számítása szerint a hétezer béka mellett legalább tizenhét darab van benne. Tavaly még huszonegy lehetett, de négyet kifogott belőlük a főkönyvelő. A ritka esemény alkalmából nagy lakomát csaptak a tóparton, fölemlegetve százszor is az anyahal megakasztásának és partra vonszolásának izgalmas pillanatait.

– Domnu pescar! – vagyis: Halász úr, híreli Gyorgyica a futástól kifáradtan. – Óriási halat láttam a reggel, akkora, mint egy feresztőtekenő.

Álmában is látta már. Lehetséges, hogy a feresztőtekenő is az álmából bucskázott a vízbe. Menjünk, fogjuk ki, míg nem jön a főkönyvelő! Igyekezzünk tehát. Régi őszi napok emléke ragyog föl Gyorgyica széncinkeszemében. Egymás mellett ülve lesték az álombeli tükörpontyot; a horgászbot hegyének alig észrevehető megrezzenését. Nagyapa megosztotta vele a horogjait, zsinórját, némelykor az uzsonnáját is. Gyorgyica pedig – hogy adós ne maradjon a vendéglátásban – friss sajttal, besztercei szilvával szokta visszakínálni, miközben fel-felugrott nekipirultan: Halász úr, mozog a bot vége! Ha fogtak valamit, a zsákmány számbavételében, közhírré tételében ő volt mindig a hoppmester, valamint Nagyapa rendkívüli képességeinek népszerűsítője a tanyai gyerekhad körében: így kell ezt csinálni! Ahogy a domnu, a barátom csinálja. Gyorgyica nagy tekintélyre tett szert ilyenformán: csak amúgy szalasztotta társait a völgykatlan minden irányába gilisztáért, tejeskukoricáért – a közös vállalkozás érdekében. Annál indokoltabb tehát a nagyos kézfogás, majd az ölelés:

– Nagyot nőttél, te Gyorgyica.

– Igyekeztem. Sofőr akarok lenni.

– Ismerkedj meg Lászlóval is.

Kezet fognak. A széncinkeszemű és a fácáncsibe-ragyogású. De nem értik még egymás szavát. A pansament-re, amit László tudna már, semmi szükség nincsen. A társalgásnak egyetemesebb módozatait keresve összenevetnek hát, és indulhatnak a tópartra. Szerszám híján most csak nézelődni. Hátha felbukkan a Gyorgyica-látta feresztőtekenő. Nagyapa horgászbarátja meghökken a Lászlót átkaroló mozdulatán; valaki átvette a helyét. Vége lenne talán a bizalmas együttműködésnek?

– Ő kicsoda? Fia magának? – kérdi szomorkásan.

– Az unokám.

– Csak unokája?

– A legelső – mondja Nagyapa, Gyorgyicát is kézen fogva. – No gyerünk.

Gyorgyicának azon jár az esze, miként vonhatná ki Lászlót Nagyapa elfoglaltságából. Ketten maradnának újra, ha csak egy elképzelt horgászbot mellett is. Felhúzná a két lábát, s állát a térdén nyugtatva vigyázná éberen a zsákmány moccanását. Egy cinkerebbenés a vízre, egy a bot hegyére és onnan Nagyapa homlokránca közé: Domnu András, látta-e? Az ördög vigyen el engem, ha ki nem fogjuk mindjárt azt a matahalát. A szörnyet, más szóval. De Lászlónak, hogy ne lábatlankodjék a kényes ügyeletben, a korához és nyelvéhez illő elfoglaltságot kell teremteni.

– Sándor! – kiáltja Gyorgyica a gáton zsivajgó gyerekcsapat felé. – Jöjjön ide Petőfi Sándor!

Jelek szerint a vezér szava csattant, rohan máris a mezítlábasok apró serege harsány üvöltéssel, miközben Gyorgyica bizalmasan közli Nagyapával:

– Sándor magyar. Igaz, csak fele-felébe, az anyja után, akinek az ura román: Tudoran bácsi, a mezei brigádos.

– Ha Tudoran, akkor miért Petőfi?

Hogy a fele-felében legyen ez is, amaz is. Katonásdit játszottak, török csapat, román csapat, Sándor volt a magyar katonaság. Egy szót halljunk bár tőled a csapatod nyelvén, Sándor. Az egyszemélyes csapat akkor elkiáltotta magát: Petőfi!

Reá ragadt a kiáltás.

Elsőnek aprítja most fürge lábával a lóherevirágot a Gyorgyica felé rohanó gyerekhad élén.

– Hát itt van Petőfi Sándor! – mutat rá diadalmasan Gyorgyica.

Az ötévesforma, vézna legényke gyanútlan kék lobogással a tekintetében kihúzza magát, föltekint Nagyapára: mi a teendő? Ha csak az a baj, hogy a nagy halakat víz borítja, tenyerével meri ki a vizet a tóból; ha kigyúl a tó, bögyébe szippantja mind a lángokat vagy akármifajta veszedelmet, a mesebeli kiskakas módjára. Fölvetett fejével, tarajosra nyírott szőke hajával nem is egyéb most: vadonatúj kis kukorékolás a nyár kapujában.

Nem sejti, hogy Gyorgyica a lehetségesnél nagyobb feladattal sújt le rá:

– Itt van ez a gyermek, domnu Halász unokája, most mutasd meg, mit tudsz. Beszélgess vele.

– Mit beszélgessek? – pillogat rá csapdát sejtve Sándor.

– Magyarul beszélgess vele, míg a nagy halat kifogjuk.

Erre nem számított Sándor.

Térden aluli, trottyos nadrágját babrálva kisebbre húzódik, szeme a földön; lába előtt az összetörött kukorékolás.

– Hagyjatok békén – mondja románul Gyorgyicának, aki barátját hazugságon kapván, az igazság bajnokának szigorával fordul Nagyapához: – Domnu Halász, ez a Petőfi Sándor hazudott nekünk! Csak mutogatja itt a festett varjút. Mindig azt mondta: ő nemcsak úgy beszél, ahogy mi beszélünk, ő magyarul is beszél. Csak jöjjön egyszer valaki, majd bebizonyítja. Most itt a valaki – mutat Lászlóra –, és meg se tud mukkanni. Azt se mondja: mrrr! Hát akkor mi az igazság? Elkaptuk őt a macskával a zsákban.

– Sándor, hazudtál, hazudtál, festett varjúval mászkáltál! – zendít rá kórusban a tanyai sereg.

Sándor gyertyafehéren bámul körbe rájuk. Szeplői kigyúltak az orra tövében.

– Mert az nem baj, domnu Halász – folytatja Gyorgyica az ítélethirdetést –, ha valaki nem tud valamit. Hanem a hazugság, ugyebár… No tessék! Ez futásnak eredt.

Sándor eltűnt a kökénybokrok között.

Gyorgyica korát meghazudtoló bölcsességgel méri föl menten a helyzetet:

– Keressük meg, nehogy felakassza magát valami szederindára.

Intézkedik máris, melyik gyerek milyen irányból fésülje át a bozótost. Nyúlvadászatokon az apja hajtómester, tőle tanulhatta a félköríves bekerítés, valamint a zsivajszervezés tudományát. Ti jobbról, ők balról, mi középen indulunk domnu Halászékkal, zörgessétek a bokrokat és kiáltsátok: hep-hep!

Tetszik Lászlónak az új szó. Maga is nagy buzgalommal csatlakozik a hajtópalántákhoz:

– Hep-hep! Hep-hep!

Sándor megugrik, majd újra eltűnik a törpeakácosban. Gyorgyica vadászmester módra káromkodik, a hajtósereg balszárnyát kutyateremtettézi. Kifejti közben Nagyapának, hogy Sándor konok gyermek, bujdokolásra hajlamos. Múltkoriban a főkönyvelő, aki négy pontyot kifogott már a huszonegyből, bősz hajigálózás közben Sándornak a fülét akasztotta meg a szakállas horoggal. A nem együvé tartozó dolgokat sehogyan sem tudták széjjelválasztani, már azon tanakodtak: a főkönyvelő menjen-é haza Sándorostul – az orvoshoz –, vagy Sándort eresszék szélnek a teljes horgászfelszereléssel. Szerencsétlensége miatt a gyermeket az anyja megsapkázta, szomorúságos tény, amit Gyorgyica azóta is helytelenít, mert véleménye szerint nem azt kell büntetni, aki a fülét a helyén tartja, hanem aki oly veszedelmes szerszámokkal rossz irányba hajigálózik. Ezt szegény Sándor is így gondolhatta, mert aznap elbujdosott a szakadékos nagy legelőn, csak sötétedés után találták meg egy gödörben sírdogálva.

Sír mostan is, hogy rátalálnak végül, tarajos szőke fejét a térdére buktatva.

– Sándorka, hiszen te nagy fiú vagy már… – öntögeti belé Nagyapa lágyított, mezőségi román nyelvjárás szerint a lelket.

Szőlőszemnyi könnyek alatt a piros szeplői.

Felszednék a földről, nem hagyja magát, imára kulcsolt lábakkal kapaszkodik az akácgyökerekbe. Az újabb lelki sapkázásnak Gyorgyica vet véget, reáripakodván a csapatára. Szót se többet, hanem Sándornak vigasztalásképpen egy kalap cseresznyét hozzanak Costan bácsi udvaráról, az ő felelősségére. A kalap cseresznyét Nagyapa azzal tetézi meg, hogy Sándort máris kinevezi Gyorgyica mellé horgászhoppmesternek.

– Te vigyázol majd a csengős botra, s elmeséled közben, hol találkoztál a druszáddal, Petőfivel.

Sándorka bólint.

Ki tudja, merre ragadt meg emlékezetében szélsodorta nyárfalevélként a különös fogalom. A kicsi tó fölött néhanapján szürke gémek, piros lábú cankók húznak el, a szűkebb tájnak ismeretlen szárnyasai. Az ölnyi nádas láttán mintha leszálló kedvük támadna, de néhány tiszteletkör után továbbrepülnek. Merre szállnak vajon? – kérdi ilyenkor az öreg Costan bácsi, akinek cseresznyefája van. Feje fölött vércseppes fényköröket sikongva lőtt lábú madarat is látott itt Nagyapa. Máig sem tudja: az égnek mely sarkában keresi azóta is a leszállóhelyet.

– Ne sírj, Sándorka – bátorkodik neki László is az általános vigasztalásban.

Jön a küldönc a kalap cseresznyével.

– Fele a Sándoré, fele a Lászlóé – adja parancsba Gyorgyica, majd letelepszik maga is a barátja mellé. – Tessék csak nyugodtan elmenni, domnu Halász. Én majd megnyúzom, amelyik bántani meri.

Továbbmegy Nagyapa Lászlóval, aki hosszú tűnődés után azt kérdi:

– Sándorka hazudott, Jatata?

– Sándorka nem hazudott. Hanem csak álmodott valamit.

 

KELEMENT messziről is el-elnézegettem.

Egy alkalommal elindult a hegyen fölfelé, de azután – ijedelmes pillantásaim közben – meggondolta magát, és visszatért. Álmomban karácsonyfának láttam őt: Edelstein úr édenkerti ékszergyümölcseit ringatta, de reggelre kelve csak földi verebek potyogtatták rám vélekedésüket.

Kővel hajigáltam őket. Hálátlanság volt részemről, hiszen az ébredés tudományára oktatják ők is az emberiséget. Akire a magasság is potyogtatni kezdi megvető vélekedését, jó, ha kitöröli az álmot a szeméből, és tennivalók után nézelődik. A felügyeletemre bízott Csendes ugyancsak megvető közönnyel – tükörtojás-szemében kék akácfákkal, tarlóval és fellegekkel –, nyálát csurgatva kérődzött a közelemben. Bendőlakó párkái tán azóta is eregetik szája sarkán a hosszú élet sorsfonalát. Matuzsálem kilencszázhatvankilenc esztendejének titka minden bizonnyal a közöny lehetett.

Egy-két gerezd muskotály reményében a szőlősbe kívánkoztam. A Tilos izgalmaiba. A kerítésen belül lopakodni, lefüleltetni, a karbiddal lövöldöző gazdától ízes káromkodást tanulni, menekülni, szarvasfiú-lábaim szökelléseiben gyönyörködni, az üldözőnek fügét mutatni; élni.

Elég legyen már a kérődzésből, Csendes!

Nyála után kaptam a botommal. Tovább csurgatta, nyugtalanságomat és homályos cselekvési kedvemet – tán a hozzá intézett szavaimat is – megemésztve. Ürülékké magyarázva. Horpaszon vágtam tehát. Önzésem kegyetlensége – amivel, mint a mesében, emberi szavakat vártam el tőle – csak növelte közönyét. Szelíd állat lévén, lélegzetközelből szólhattam hozzá. Akkori kedvenc versemet szavaltam el neki: „Hadnagy uram, hadnagy uram! Mi bajod van, édes fiam?” A versemet visszaböfögte. Pusztai prófétaként a szöcskéknek és a madaraknak is elmondtam. A visszhangtalanságban – befogadó közeg nélkül – értelmüket vesztették a költő gondolatai. Mi bajod van, édes fiam? Mikor a melegszívű kérdést egy iskolai ünnepségen a zsúfolt teremben a mennyezetig fölhajítottam, százötven szempár röppent utána; az érdeklődés szárnyat növesztő melegében – véreim kölcsönkért idejét fogyasztva – a szabadságért elesett hadnagy mély sebével hallgatóságom szívén is sebet ütöttem. Jólesett megmártóznom a közös fájdalomban; fejemet lehajtanom a visszhang záporában.

Könnyek nyomát fedeztem föl Csendes szeme alatt. Istenem, tán ő is a magányát siratja! S az akácfákkal, tarlóval és fellegekkel együtt magam is helyet kapok a szemében. A könnyező tükör a nagyhatású előadóművészt elmebéli állapotának teljes elesettségében mutatta. De már ez is több volt puszta kérődzésnél. Enyhülni kezdtem iránta.

A kutya hűségesnek mutatkozott.

Ha szalonna volt a tarisznyámban, a nyomomban ólálkodott; ugató szándékát azonban, mint később megtudtam, szőlőtolvajok marószódával forrasztották véglegesen a torkára. A társalgásban rá sem számíthattam.

Szavainak számomra kiutalt napi fejadagját Nagyapám is tovább csökkentette. Magyar ember, ha dolgozik, nem beszél. Eljön a vasárnap, mondogatta, lesz időnk szavakat – és bolhákat szöktetni. Mert akkor ágyneműt cserélünk. Fehéren libbenő kalendáriumlapként fehér ing és nagyapámnak a törülközőbe suttogott hosszabb imádsága jelezte a vasárnapot. Magánlegendáim tárgya: kiskút-völgyi csíkos törülköző! Mivé lett vajon az idő kései közt? Ha Jézus arcának vonásait Abgár törülközője őrzi, a kiskút-völgyi háziszőttesből nagyapám szavait göngyölhetném ki naponta, az emlékezés megváltásaként is. Vasárnaponként elvárta nagyapám, hogy az én imádságom is hosszabb legyen a rendesnél. Hétköznapokon ugyanis a fohászt rendszerint elfuseráltam. Ünnepen azonban, ha nálánál hamarább szedtem ki fejem a törülközőből, és nem jártattam tovább a számat, hüvelykujjának egyetlen parancsmozdulatával utasított vissza a könyörgő tevékenységbe. Istenes eszmékben szegényebb lévén, rendszerint ismétlésekbe papagájkodtam, akaratlanul is hozzájárulva ilyenformán a komikum elméletének tárgyi megalapozásához. Nagy vagy, Uram, hatalmas vagy, Uram; a dicsőítésnek e véget nem érő szajkózása nyilvánvalóan a madárvilág ketreczsivajához áll közelebb, semmint az emberi értelemhez. Ezért inkább kívánságokat eregettem a törülköző ráncaiba; szavaim nagy részét fölékszerezett szerelmemre, Rubinra pazaroltam. Add, Uram, hogy ő legyen a feleségem, ez most már egyedül csak rajtad múlik, én a magam részéről kész vagyok e dolgot bármely pillanatban véghezvinni. Add, Uram, hogy így legyen, és beöltöztetlek mindkettőtöket a legszebb szavaimba. Fölruházlak benneteket, ha segítenél abban is, hogy nyelvi gyarapodásomhoz néhány vég gyolcsot küldenél még a tartalékodból. Be sok madara van például az égnek s a mezőnek, és alig néhánynak ismerem a nevét; vagy gondold meg, Uram, be szégyenteljes szegénység, hogy a füvek, fák, virágok ezreit képtelen vagyok a nevükön elészólítani. Miként lehetséges az, hogy a velük való ismerkedésünket a kereszteléssel kezdtük, és elválunk majd tőlük a felejtés nyomorúságában, egyebekről nem is szólva mostan: csodás nevezetű falvakról. Hol van például Szépkenyerűszentmárton?

Elidőzvén Rubin személye körül, nagyapámat végül túlhaladtam az imában. Másodszori ámenem után kezdődött volna az ünnepi társalgás. Ágyneműcserélés közben – múlt heti bolháinkat is összefogdosva, egyúttal bőbeszédűen magyaráztam a harci helyzet fordulatait, föl-fölrikkantva, hogy: Megvan! Ez is megvan! Nagyapám csak a végeredményt összegezte: Megvannak! Magyar ember, ha bolhát fog, nem beszél. A kérdéseit is meg kell rostálnia. Azt kérdi legföljebb: szép időnk lesz vajon? Szép, spórolta meg a hangját nagyapám egy főbólintással.

Indulhattam újra Csendest vasárnapi fűvel jóllakatni.

A bölcs hallgatás szabályait nagyapám szigorának lőtávolán kívül mertem csak megszegni. A magyarságtudomány gyarapításaként káromkodni kezdtem. Alattomos szederindára, tövisre, vöröshangyára dühöngve, az obszcenitás mámorában gyakoroltam ősi műfajunkat; kihívóan és rettegve dobáltam trágár szavaimat az ég felé, miközben behúzott nyakkal szárazvillámot, mennykövet lestem. A szó szerinti istenkísértés bűnében tobzódva – akármifajta válaszért – az Űrbeli Hallgatást ingereltem hasztalan, pogánykodásom következményeitől rettegve közben, ami nem lehetett egyéb, mint a félelem gyönyöre. A reszketés ősi követelményei szerint – káromkodásaim szünetében – imádkoztam is egyet-egyet, azonnali kegyelemért esedezve. A Mindenség Urát zsoltárokkal borítottam el, és bearanyoztam Őt a dicséretek változatos énekeivel. Nem tudhattam, hogy ezzel atyámfiainak egy későbbi „felkeléséhez” csatlakozom, amidőn is a jogfosztottak hálaima- és dicséretfegyvert ragadva követeltek vissza diktátortól bezárt iskolát vagy munkaalkalmat az államvasutaknál. A veszélyérzetem csitított a káromkodásban: híres szemöldökét – amivel temetéseken véges életünket mérni szoktuk – ha netán ellened rándítja a Fölháborított, hatalmas szájbaverés, porbasújtás lesz ennek a vége! Botja is vagyon az Úrnak; nézheted magad, ha csak egyet is utánad hajít, amiként te célozgatod most a tehén horpaszát. A szótlanságban, amely körülvett és üvöltött valósággal bennem, két isten keze után kapkodtam. Pedig – ha jól meggondolom – egyiket sem én választottam. A szigorú szemöldökűt szüleim és kálomista környezetem rettegéseiben örököltem, a másikat – játszótársként – az öregektől hallott tréfás, tanító célzatú Jézus-mesék hozták.

 

HOGY ÉRZED magad odafönt?

Azt mondja László: kitűnően érzi magát, de ha menet közben mesét is mondana neki Nagyapa, az utazás jobb lenne. Talán még attól is, ha szaladnának egyet, pontosabban: ha Nagyapa a táltos szerepében vágtatni kezdene. Ahhoz persze csikókedvű sörényes ifjúság kellene. Maradnak hát – egyezség szerint – a gyakori pihenéssel fölfrissített ballagásban. Elmarad lassan mögöttük a hegyesi erdő a német gépfegyverek véres emlékével; a völgykatlanban legyilkolt zsidók – férfiak, asszonyok, gyermekek – temetője messzire fehérlik a tájban. László hiába faggatja Nagyapát, mit jelent a síremlékerdő, kielégítő magyarázatra még nem kerülhet sor.

– Ha nagyobb leszel, elmesélem.

– Már nagyobb vagyok. Tenél is nagyobb – erősködik Nagyapa verejtékes nyaka fölött.

– Úgysem értenéd meg.

– Miért?

– Mondottam volt: mert kicsi vagy.

– Kérdeztem volt: miért vagyok kicsi?

– Mert ez a rendje mindennek: először kicsi, azután felnőtt…

– És azután?

– Azután öreg.

– És azután?

– Azután meghal – lépik bele Nagyapa az újabb csapdába.

László mintha pontosan a halál tényéhez akart volna kilyukadni. Megállást kér, leül, a temető felé mutat:

– Ők meghaltak?

– Meg.

– Ott laknak a kövekkel?

– A kövek alatt.

– Sohasem jönnek ki?

– Már sohasem.

– Mit csinálnak ott?

– Alusznak.

– Mindig alusznak?

– Éjjel is, nappal is.

– Menjünk, ébresszük fel őket.

– Nem lehetséges.

– Miért?

Nagyapa hiába próbálja másfelé terelni a beszélgetést.

– Jatata, ahol ők laknak, sötétség van?

– Koromsötét.

– Korom is van?

– Korom nincsen, csak sötétség.

– Akkor miért mondod…?

– Mert a föld alatti sötétség a legnagyobb sötétség. – Ezen eltűnődik egy darabig, majd azt kérdi:

– Te öreg vagy már, Jatata?

– Olyanforma.

– Te is meghalsz?

– Bizonyára.

– Én is meghalok?

– Egyszer majd, valamikor.

– Mikor lesz a valamikor?

Nincs kegyelem a faggatásban, szembe kell nézni a bizonytalanságba kivetett határozószóval.

– Hát az olyan messze van, mint a csillag az égen, de még annál is messzibb.

De vajon a roppant távolságot gyalogosan mérik-e, vagy kőparipa-vágtatásban? Időnek és térnek e váratlan kutyaszorítójából szemléltető példák után kapkod Nagyapa, fölemlegetvén a füvek és fák láthatatlan növekedését, az óramutató börtönőr-sétáját, a nappal is létező, de csak estére kigyulladó csillagokat.

– És te ott leszel egyedül a sötétkoromban?

– A koromsötétben.

– És nem lesz világosság?

– A tű hegyére való sem.

– Meleg se, mikor lehull a hó?

Efelől többször is kifaggatta már Örökmécsest. A bölcseleti eszmecsere után átölelte, megvigasztalta, ne búsuljon, nem marad magára ott lenn a föld alatt a sötétben és a hidegben, ha lehull a hó.

– Hogy is jut eszedbe a tél, te László?

Nagyapa szeme előtt egy pillantásnyira elzúzmarásodik a nyár. Nagy hó lesz a kamarási temetőben, befödi mind az ijedelmesen futkorászó ösvényeket és az egyetlen kicsi fenyőfámat, Kelemen bojtos unokáját. Madárnyomokból szőtt fehér hálót borít reám a tél. Cinkelépésnyi ablakszemein át nézelődve figyelem majd, merre jársz, és szavaidra milyen időjárást hoznak az évek. Tavaszra várva eszembe jut majd, hogy téli hajnalokon – a rá leselkedő orvvadászok elől – szárnyabénultan menekül a túzokmadár a tollazatára fagyott ólmos esővel. Örökmécses a nap különös eseményeként újságolta Nagyapának: tudod, mit mondott a gyermek? Én lemegyek majd hozzád a sötétbe és a hidegbe a kék takaróval, összebúvunk, úgy aluszunk és melegítjük egymást. Így mondta? Hiszen akkor Petőfit olvassa titokban! Vagy anyja olvasmányaiba hallgatózott még reménység korában. A magzatvíz csodái! – dobta el Nagyapa megint a sulykot, amiben a vízimadarak is ludasok voltak. Nyár végi alkonyatokon szokta elnézni őket a mezőzáhi és gyekei nádasok védelme alatt, amikor egymást kereső hangjukat nem a levegőre, hanem alacsony repüléssel a tó vizére szokták bízni. Így hallott sirálysuttogást a mozdulatlan víz fölött, szalonkacsipogást a távoli partokról. Tóvidék, magzatvíz? Nagyapa lehetőleg fogja kurtábbra a képzeletét. Akkor hát lét és nemlét senki földjén a kék takarós vándorút értelmét ki fogja megfejteni? Hisz mustármag-állapotában a gyermeki vallomás édestestvére ama híres koltóinak: Petőfi mandula-szavait a mézes hetek kastélyában. „Én feljövök érte a síri világból…” Az óriás-gyermek s a sziklevél-emberke találkozása a halál ledöntött kerítése fölött. Hová viszed azt a kék takarót, László? Valaki fázik odalent a földben. Hát te, Sándor bácsi? Én egy darabka fekete fátyolért jöttem Odaátról, mert minden úgy történt, ahogyan megsejtettem, s kérdem tőled is: látod amottan a téli világot?

– Fejedet a hó belepte, Jatata.

– Olyanformán.

– Mondj mesét a hóhullásról.

– Ilyen mese nincs most a nyelvem ügyében.

 

HA LENNE IS: László dédunokája se bírná kivárni a végét, miszerint máig is őszülnek, ha meg nem haltak az ordas bajokban. Máig is tiltakoznak az elmúlás ellen. Halántékukon a korai dér ellen.

 

EGY NAPON furulyaszóval ismeretlen pásztorgyerek vonult el nyája mögött a hegyélen. Utánakiáltottam, majd Csendest magára hagyva, a nyomába eredtem, szalmakalapomat lengettem feléje. Akár a felhőknek integettem volna. Furulyás dallamának hurkában, rám se hederítve, úgy ment el, mint akit vesztőhelyre visznek.

Halántékrepesztő déli forróságban, zsibongó fejemet egy kökénybokor árnyékába menekítve, szerterajzó gondolataimat – szapora pillogatással az anyátlan méhrajt – próbáltam befogni hasztalan. Elszálltak a gondolataim is a furulyás pásztorgyerek után. Kiürült világban üres kancsónak éreztem magam.

Csak hazamehetnék már!

Az Egyetemes Kérődzés nyálcsomóit szaporítva, Csendes hátra sem nézett a kiáltásaimra.

Szalmavackában a süketnéma kutya ásítozott, és keccentett időnként a fogaival. Akár Kari barátod, László. Mióta légyfogóvá képezte át magát, a kötelező ugatás meg sem fordult a fejében. Odavakkantottam neki, az ember igazodjék a környezetéhez. Válaszként újabb legyet fogott; bőrét – a megmérgezett kutyaszavaival együtt – felajánlotta a vadászoknak.

Csak hazamehetnék már!

A zsombékos réten béka púgatott, imádkozósáskák zenekara szólt a kaszálókon. Boldog sáskák! Mikor úgy gondolják, egybegyűlnek, hangolnak, közös pengetésbe fognak. Közéjük hasaltam, velük cirpeltem: felcsaptam azután levelibékának, s voltam kuvik, tücsök és hápogó vadruca; környezetem satnya utánzata.

Nagyapám a dinnyeföldön leste az érést. Magyar ember dinnyét őriz, nem beszél. Az indáit növeszti. Nem a szótalansága bosszantott már, hanem a közöny s a magányossága, amelyben egyetlen beszélő társául az Istent választotta. Hát egyedül az ő fülére bízzuk ezután a szavainkat? Értelmetlen káromkodásaimra nem dördült meg az ég, csipkebokor sem gyulladt ki, hogy a jövőre nézve valamilyen parancsot kapjak. Ezt mondd, azt ne mondd, amazt elhallgasd a világ előtt. Majd, ha fagy, Uram, semmit se hallgatok el! Iszonyatos látványként bukkant lelki szemeim elé a kényszerhallgatás képe: halott ágak és korhadt gyökerek a vízbefúltak szederjes arcán. Hát ilyenek leszünk, ha már nincsen, akihez szólhatnánk? Akkor talán a törülközőbe motyogott fohász is több a semminél. Ha némelyek szerint meg is halt az Isten, a hozzá fűződő kalandunk parányi sugara aranyszálakkal szövi át nyelvünket.

Mint a szép híves patakra… a szarvas kívánkozik…

Mester, a bősz vihar dühöng, hullám fölé hullám kél! – vettük föl ünnepi ruhánkkal együtt ládafiában tartott szavaink köntösét is.

Mester! A rikkantó megszólítás – inastartó kisiparosok titulusa is – kiváltképpen tetszett nekem. Az égbe vagyunk bejáratosak.

Ha már mindenünnen kirekesztettek bennünket.

Az Úr dicséretének idején gímszarvasokkal népesítettük be kertjeinket, az egész apróvadas Mezőséget. Valamikor bölényeink is voltak. Vizünk tenyérnyi maradt a pocsolyapatakokban, de Véle társalkodva tengerre szállhattunk; Isten csigaházában húztuk föl színes vitorláinkat.

A harangjait is szerettem. De most hiába tapasztottam fülemet a földre, hogy hangjuk páros vágtatását halljam. A harangok nem gyalogolnak.

A kökénybokor kicsi árnyéka lefogyott a fejemről. Sós verejtékemben füstölögtem a naplencse gyújtópontjába fogottan. Már úgy éreztem: időtlen idők óta fekszem a földön, vöröshangyák között, meddő csodavárásban, és rettegve, hogy elhagyott játékaimért s az otthoni feldarabolt álomért semmit sem kapok cserébe; magam is kérődzésre ítéltetem a letarolt szavak mezején; hallgatásra és nyálkás bólintásra.

Kölcsönbe adott fiadat, anyám, visszakérhetnéd már!

Véletek, otthoniakkal, faodúban is ellaknék.

E gondolatra illendőképpen sírásba fordultam. Hogy mondtad, László? Óvó néni hallgatott a Napsütésben, én csak sírtam, sírtam, sírtam.

Sántán, bénán, sőt elméje nélkül is megél az ember. Az agyavesztettek – a gondolat terhétől szabadultan – matuzsálemi korban hunynak el. Boldogan is talán, mert bolondnak nincs törvénye, amely megkínozhatná. Mezei Robinsonként, szavainak befelé csurgó vérében naponta fullad meg a törvényen belüli.

– Meghalok itt unalmamban!

Öklömet harapdáltam.

Hűvös kéz tapadt a homlokomra.

– Mi bajod, kisfiam?

Nagyapám szavára – szégyellvén az elesettségemet – összecsombolyodtam, ne lássa a sírástól megcsúfolt arcomat.

– Csak nem akarsz itt sündisznóvá lenni?

Fordított egyik oldalamról a másikra.

Az önérzetemnél fogva állíthatott csak talpra, mert azt mondta:

– Gyermeket kértem kölcsönbe, nem gyávaságot.

– Nem vagyok gyáva! – bömböltem egyúttal föl is háborodva.

– Akkor ide sírj! A szemembe sírjál!

A szeme közé sírtam bátran.

Dinnyeillata volt az arcának.

Többé nem faggatott. Fejemet simogatta. Részéről ez ritka vereséges pillanata volt az ellágyulásnak, amit csak a tejbe aprított kenyérnek szokott megengedni. Talán épp a sok csapás miatt, ami rázúdult az első világháborúval. Mert akkortájt a két keze már nem volt elegendő ahhoz, hogy fiait, lányait a nagy diaszpórában összeszámolhassa.

Már halottastul számolt.

Mari lányának sírját Bukarestben, Sára lányáét Budapesten kereste föl világításkor a képzelet gyorsvonatain. Idegen utasoktól, falubeliektől érdeklődött: abban a messzi temetőben milyen helyt van a lányom sírja? Mari talán üzent is neki valamit, egyedül neki szólót, a halálos ágyán. Jóemberek, kik arra jártatok, semmit sem tudtok arról, mit üzent a lányom? Nehéz halála volt a lányomnak? Az idegen épp nem volt ott, vagy épp nem figyelt oda. Hogy ideiglenes ágyában a tüdejének vérét köhögő cselédlány az otthoniakat emlegeti. Ezt mondja tehát nagyapám a sárga hegyeket nézve: egymás szeme láttára kellene élnünk, magunk dolga lenne az odafigyelés, egymás szavainak megőrzése, az utolsónak bár, amelynek griffszárnyán – csatáját vesztetten – kimenekül belőlünk a lélek. Mert ha egyedül halunk is meg: szükséges vigaszunk a megsemmisülésben a hozzánk tartozók látható megmaradása; szavaik fehér törülközője a forró homlokon. Számukra pedig: erősítő hagyaték a menekülő lélek utolsó kiáltása: tudjátok-e, mire vigyázzatok?

Eleven húsba lőtt szakállas nyilai vagyunk egymásnak.

Mari végakarata sohasem jutott el nagyapámhoz. Férje bolgár volt, a haldoklónak utolsó pillanatban magyarra váltó szavait nem értette meg. Valamelyik fiútestvér föltételezett szavakat ismételt a sógor előtt, élesen megrajzolt ajakmozgással: így mondta vajon? Nem, nem így mondta, rázogatta fejét a szomorú ember. Odaveszett az üzenet. Nagyapám fölnézett az égre. Küldd, Uram, a veszteségeinket, számolatlan. Küldd csak! Büntesd, akit szeretsz!

– Eső lesz – mondta. – Nem kellene sírással fölszaporítani.

Lenyeltem a könnyem.

Hazatereltük Csendest, akitől még aznap – egy tovanyargaló zápor után – elbúcsúztam, hasonlóképpen Kelementől és a kutyától is. A zöld szakállú hadifogolynak pántlikát kötöttem – piros kiáltásként – a tobozos fejére. Ennyit elvárhatott ő is későbbi keresztapjától. A fáramászás ünnepélyes alkalmával onnan a magasból még egyszer számba vehettem az ösvényeimet. Életem reggeli óráinak fehér füstcsíkjai. Tiltótáblák alá kövesedtek. „A forgalomból kivont ösvények használata helyben bírságoltatik.” Álmaimban gyakorta nyargalok rajtuk, nyugalmasabb éjszakákon fölöttük is, szárnyas csikóként, a föld kötelékeitől szabadultan.

Zúgó fejjel ereszkedtem alá Kelemenről. Arcomat hiába fordítottam el a naptól: a szemem változatlanul káprázott. Könnyen elhittem volna, hogy tiszteletemre táncol és billegeti hegyeit a világ. A boldog gyermeknek, aki a hallgatás szájkosaras állapotából a beszéd szabadságába indul.

Szomorúan nézett rám nagyapó.

Mint aki velem jönne a hegyen túli zsúpházmetropolisba.

Egy fazék tejet, tarisznya szilvát s két sárgadinnyét kaptam szolgálati bérként. De nagyapámat vittem volna szívesebben. A hátamon is, csak közöttünk lehessen.

– Jöjjön velem, nagyapó. Ketten hazaballaghatnánk a faluba.

Hosszan és tűnődve nézett engem. Válasza már évtizedek óta a torkában ülhetett:

– A költözködés nem ingváltás. Hanem sorsváltás inkább.

Égő arcom láttán mosdani szalasztott a kútra.

Azután megölelt, s mutatta némán az ösvényt, amelyen indulnom kell.

Magyar ember, ha búcsúzik, nem beszél.

Málhás állapotomban a hegyen megpihentem.

Legelső teendőm a vezeklés volt. Férfiúhoz méltatlan sírásom miatt szégyenkezve követtem meg az önérzetemet. Más láb nem akadt, hogy előtte leborulhattam volna. Hallgatásaim kudarcának színhelyét: a zsombékos rétet, ösvényeimet, szederinda-kígyóival a tarlót, Csendes szemében az akácokat nyár végi ködpára kezdte belepni.

Nagyapám háza lassan alámerült a kék hullámzásban. Csak Kelemen pántlikája libegett a gyenge szélben, a süllyedés helyét jelezvén.

Évekkel később az öreg, szalmafödeles házat lebontották. Képzeletem néha fölkeresi. Ahol meggyűrődik a föld, ott van valahol a némaság búvárharangja. Ha megállok fölötte: borzongató sejtelem küldi felém a kölcsönállapot élményét; azzal, hogy a közös pokróc alól a Másba kívánkoztam, otthoni szavaim nélkül valóban a Semmibe kerültem. Annak előtte nem tudhattam, hogy e sokat vitatott fogalom mily közeli rokona a visszhangtalan állapotnak.

Hazamegyek tehát – az ég alól, a szabad nyújtózkodásból a közös kucorgásba. Visszanyert rabságom örömében az egyik dinnyét a fanyelű bicskámmal helyben meglékeltem.

Cukordinnye volt.

A tejbe is belehörpöltem, de két kortyolás után az elosztás jogát anyámra hagytam. A közös tányérban kanállal megvont határvonal szerint félzsebkendőnyi terület fölött enyém a felségjog. E felségjogot gyakorolva mesélek majd öcséimnek arról, hová érdemes és hová nem érdemes kívánkozni.

 

EMBER, ember! – kiabálja László.

Nagyapa sehol sem lát embert.

A falu végén, ahol a tábla hirdeti: Cămăraşu, kétfelé ágazik az út, a jobb szára Gherla felé vezet, vagyis Szamosújvárra, ahol Rózsa Sándort kellene már meglátogatni. Ott rándítja mai napig is a szemöldökét.

– Hol az az ember, te László?

– Ott!

– Nem látom.

– Véres a keze.

– Nem látom.

– Véres a lába.

– Nem látom.

Nagyapa látja már, gyermekkori ismerőse az az ember. Mondja csak László, honnan bugyog a vére.

– Nagy seb az oldalán.

– És mit csinál?

– Reám néz.

– Menjünk közelebb hozzá.

A kereszt alatt két bárányával juh legelészik. Pásztorfiú korában Nagyapa őszirózsát is látott azon a helyen; hacsak nem a mostani fehér bárány volt az a rózsa, amit valaki elfelejtett újraültetni. Az ölbevaló bádogjézust eszi a rozsda, a fél arcát leharapdálta már.

Nézi László és azt kérdi:

– Ki az?

– Ő a Názáreti.

– Nem kamarási?

Nagyapa csak a fejét rázza tagadólag. A dolog részletesebb megtárgyalását, miszerint nem lehet mindenki pusztakamarási, későbbre halasztja. László figyelmét – szerencsére – újra leköti a váratlan elékerülő leánykamadár.

– Né, Jatata, né! – kiáltja magából kikelten. – Itt a hazug!

Kavics után nézelődik, hogy agyonüsse a leánykamadarat. Aki Nagyapa játékos kedve folytán keveredett a hazugság gyanújába, s ráadásul nem is azonos a tulajdonképpenivel.

– Hagyjuk szegénykét.

– Nem szegényke. Hazug madár!

Balkezes lévén, a kavicsot jobbra hajítja, a vádlott pedig fölszáll a keresztre. Öklét rázza feléje a gyermek. Majd adok én neked! Nem kellett volna, persze, kitalálni azt a hölgyválaszt. Meg annyi más változatát a Mondjuk-Játék káprázatainak. Mondjuk, hogy az a madár bennünket vár, pedig senkit sem vár. Mondjuk, hogy a kőparipa megeszi a képzeletünkben felizzó parazsat, miközben a botos ember joggal kifogásolja a törvénytelen tűzrakást. Mondjuk, hogy levetettük a béklyót a kezünkről, mert mondjuk: a két karunk szárnyunk is lehetne. Mondjuk, hogy mi ketten oroszlánvadászok vagyunk, mondjuk: sárkányűzők, mondjuk: boldogok vagyunk. Lám, ki se mondtuk jóformán, még bele sem melegedtünk a szerepjátszásba, máris nyakon ver mindkettőnket a Tények Törvénye. Ne haragudj rám, László, a hazugnak minősült leánykamadárért. A Mondjuk-Játékot te kezdted el, amiként a költők is az égre dobják föl az álmaikat. Mondjuk, hogy Szabadság és Egyenlőség, lobbant meg a szeme Sándor bátyádnak, és hunyt ki ugyanaz a gyermeki rajongás a fehéregyházi meszesgödörben. Nézd, az a rozsdavágta száj is szembedobta Mondjuk-Játékát a lehetetlenséggel, föllelkesítvén a tanítványait: mert aki kér, mind kap; aki keres, talál; és a zörgetőnek megnyittatik. Jól tudta pedig, hogy csodálatos játékának végén ott az ellenzörgetés: a fegyveres poroszlóké. Ajtót nyitott nekik, s hajtogatta konokul: a szeretet mindent legyőz. Ami nincs még: a szavakban lakozik. A madarak pedig nem hazudnak; mi gondoljuk magunkról, hogy a szárnyukat megosztják velünk.

– Hej Kelemen, hazaszállj!

Nagyapa újra a nyakába kapja Lászlót, nekivág az enyhe kaptatónak, elhessentvén a nyomában tébláboló régi emlékeket. A már-már történelem előttieknek tűnőket, hiszen a tegnapiak is ódonak már. Be régen volt, hogy László legelső a-hangja kiröppent a rácsos ágyból; hogy befejezték a közönyös tárgyak nyelvleckéit. Emlék már a Halhatatlan Gloire kiabáló kicsi széke is a nemzeti színekben táncoló betűivel: Asseyez-vous! Ki tudja, merre boldogtalankodik, s rúgkapál, finnugor hálóját szaggatván, a francia szakos Breton-rajongó. Talán még mindig nem tudja, hány éves korában halt meg az anyja, amiért a tiszteletre méltó Breton úr valószínűleg nem hibás.

– Most ide figyelj, László. Ha erre a kicsi útra kanyarodunk, kézen fog bennünket és egyenesen Dédiék háza elé vezet.

– Kézen fogja a lábunkat? – csombolyítja tovább László kacagva az úti metaforát, amihez Nagyapa nem szól már többet, hanem úgy határoz megszeppenten: ez most maradjon úgy, ahogy van.

Az úton véges-végig nyílnak az orgonák.

Kék, fehér és lila tülekedés a kerítések mentén.

Vendégváró lelkesedésében némely fürtös ág éppenséggel a lábuk elé veti magát. Muskátlivérnyom a porban, gyöngyvirág és pünkösdi rózsa. Nézzük, László, mit hírel a rengeteg virág. Lakodalom nyomában járhatunk, vagy másfajta boldogság váltóösvényén.

Távoli zene szól, Nagyapa megáll, a gyermek is fülelni kezd.

– Hallasz-e valamit, László?

– Hallok valamit.

– Mit hallasz?

– A hangodat hallom.

– Egyebet semmit?

– Egyebet semmi.

– Miféle beszéd? Egyebet semmi! Lehetőleg ne szotyogtassuk el a tárgyragjainkat, mert mástól azután hiába kérünk, még kölcsönbe sem adnak.

László azt kérdi a magasból, Nagyapa nyakából: mit kifogásol odalent?

Azt füstölgi, hogy az egyszer elveszett ragok, jelzők, ékezetek meg nem kerülnek. Az elhagyott esernyő előkerülhet – ha szerencséje van – a Talált Tárgyak irodájában. Ilyen iroda a szavaink számára nincsen. Az ékezetüktől megfosztott nevek, mint Gyorffy, Gyongyosi, Rakoczy, saját gazdájukon kívül – akinek orrba vert és szánalmasra facsarodott képüket elpanaszolhatnák – nincs akihez forduljanak. Tehát:

– Egyebet semmit.

– Egyebet semmit! – rikkantja László.

– Akkor az nem sok.

A zeneszó más irányt vehetett a gyenge széljárásban. Már csak a gerlebúgás hallik az égtáj minden irányából: a háztetőkről, a világoszöld lombok felhőkék ablakaiból: ku-ku-ruuz!

– A galambokat hallod-e?

– Mit csinálnak?

– Kukoricát vetnek. Most éppen románul énekelnek hozzá, azt mondják: Ku-ku-ruuuz. Ami kukoricát jelent.

Tetszik Lászlónak az ének. A gerlékhez csatlakozva kezdi maga is bevetni a kicsi kukoricaföldjét, miközben arra biztatja Nagyapát, hogy ki ne maradjon valamiként az együttesből. Már hogy maradna! Belebrummog hát füstös nagybőgőként, de lelki füleivel az iménti zeneszót is kiszűri a szélből. Ha már idill, ne hiányozzék a lakodalom sem, a múlt emlékszálain fennakadt káprázat-menyegző, régen meghalt cigányokkal, akik – az Orpheusz-legenda helyi változataként – a föld alatt is muzsikálnak fáradatlanul. Agyag Berci a prímás, akinek hírénél csak a szegénysége és gyerekeinek száma volt nagyobb, riadt, csendes éjféli órákban, amikor szél nem fúj, apróvad nem settenkedik, a bokrok, száraz falevelek mégis megzörrennek, fölegyenesedik a koporsóban, és az odvas cserefán újabb halálesetnek csujogató kuvik szavára elkezd muzsikálni. Fültanúk vannak rá. Ha magát a zenét nem is: a riadalmukat és futásukat egy kimarjult boka tárgyi bizonyítékával igazolják mai napig is. Ami hamisság lehetett Agyag Berci szívében, az a hamis dallamaiba költözött, de igazak voltak s maradtak mindig a szavai, amelyek ott hevernek csontfehéren a koporsójában: Édesanyám, hol van az az édes téj, mivel éngem katonának neveltél? Ha fogytán a szó: Nagyapa Agyag Bercitől is kölcsönözhet. A múlt őszből ittmaradt szállongó ökörnyálként tán épp az ő hegedűjének hangja tapadt puhán a füle ügyébe. Így teljes a kép, hiánytalan a hangulat. Agyag Berci vonójához, a kukoricavető galambokhoz, László fecskecsiviteléséhez a szülőház hirtelen fölbukkanó látványa is csatlakozik; elhagyott fészkét megpillantva a madár télen is énekelni kezd.

Ünnepi lépésben járulnak Dédiék pillantása elé.

A fogadtatást elsőnek az ablakfüggöny fehér libbenése jelzi.

Mögötte Nagyapa Dédi kezerebbenését sejti, bár az is lehet, hogy pillangó libbent föl a tiszteletükre, mintegy jeladásként az általános mozgósítás végett.

Nagyapa kinyitja hát az álmosan nyöszörgő kiskaput.

Félkupányi búzagaz mellől egy véka veréb száll föl gyermekijesztő nagy surrogással.

– Ne félj semmit, László. Csak verebek voltak.

László elereszti Nagyapa gallérját, hogy bátran kiegyenesedjék:

– Nem félünk a verébtől!

Csakhogy a kerekes kút mellől, a csibéit féltve, boszorkányos indulattal szökken föl, és berzenkedik rájuk egy kendermagos kotló, megriasztván a gyöngytyúkokat is, amelyek a szárnyuk ügyébe eső fára felgallyazva rikácsolják a végüket: to-kány, tokány, tokány!

– Ne félj semmit, László! Csak tokánynak valók.

– Nem félünk a tokánytól.

Nem félne valóban, ha csudálatos módon – és láncos szabadságában mégis törvényszerűleg – a levegőbe nem szállna a rongyos fülű kutya is. Boldog vakkantását abban a pillanatban küldené a vendégek elé, mikor a lánca megrándul, sovány teste pedig a túlzásba vitt lelkesedés következményeként pördül meg vállmagasságban, és vágódik hanyatt a földön.

– Ne félj semmit, László!

– Nem félünk a farkastól! – kiáltja László Edward Albee drámaíró úrral, miközben ijedten fogja csomóra Nagyapa haját.

A kutya köhög, tikácsol, és összeszedi magát, másodszor is nekilendül az üdvözlő beszédnek, amitől csak még nagyobbat suppan a kemény talajon. Akkor úgy marad, fejét csóválja, mintegy rosszallván az ostobaságát: már megint megfeledkeztem a láncomról. Pedig régóta viseli, Nagyapának nemegyszer nyújtott vele tűnődési alkalmat. Nem tudván, hogy mily keserves kutyatanulság fekszik a földön, az ijedelmét lenyelve László kacagni kezd.

– Még! – követeli Bundástól. – Még egyszer!

Most már egy darabig nem leszek bolond, rázza maradék tacskófülét, húzza maga alá vizslafarkát, pulilábát a tákolmánykutya. Véle nem is foglalkoznak többet. László ajtónyitó kacagására – mintha félrevernék a harangot – Dédi szalad ki a házból.

Először az egyik, azután a másik pampó repül a lábáról, törlőrongyot, seprűt hajít el Isten számába, és karját kitárva, mintha egyedül a napot látná, Nagyapa feje fölé küldi az örömujjongást:

– Lacika! Ó, te Lacika!

– Ez Dédnagymama – súgja Nagyapa, hogy meg ne lepődjék a tárt karú fogadtatáson, ha netán ticsi korából nem emlékezne rá.

De már fölismeri, a szemében meggyűlő könnytől bizonyára.

– Mondtam ugye, vigasztaló zsebkendőnek is jó helyt leszel a nyakamon. Né, már itt van Dédnagyapa is!

Valamivel öregesebb, de annál látványosabb igyekezet a kert irányából, a méhkasok közül. Dédnagyapa ugyanis a gyönge szeme világával megbotlik a favágócsutakban, a sapkája messze repül, fél lábon egyensúlyozva próbálná elkapni, miközben a vállára vetett báránybőr mellény ugyancsak lemarad mögötte.

– Lacika! Ó, te Lacika!

Két oldalról ketten nyúlnak érte, hogy leszedjék Nagyapa nyakáról.

Az elsőbbség a Dédnagymamáé persze, és nemcsak az igyekezet fácánfürgesége jogán; hogy mi a gyermek: a lábához kötött bölcsőringató huzalon neki üzenték meg az istenek.

A karjába veszi Lászlót, hosszan magához szorítja. Arcát az égre emeli, a két szemét lehunyja, s néma kiáltásra nyílik a szája.

Mint aki újabb üzenetet küld föl a magosságnak a bölcsőringató aranyhuzalon. Azután visszafordítja a tekintetét a gyermekre; szőlőgyökér nézheti így a legutolsó fürtös hajtását, az égben rezdülőt. Szótlanságával azt is elárulja most: hosszú életének horizontján talán e kicsi fürt a legtávolabbi érzékelhető rezdülés. Túl azon már mozdulatlan sötétségbe vész a gyermekarcot kutató pillantás.

– Ó, te Lacika! Engem ismersz-e még?

– Megmondom, ha nem szorítol.

– Nem szorítlak, csak az ölembe vettelek.

Mint a reá szabott mellényke, igazodik testének hajlataihoz a gyermek.

Dédnagyapának most csak annyi jut belőle, hogy puhára fogott mozdulatokkal végigsimogatja, lábát szorongatja. S mert érdes, árkaiban sokszor földdel tömött a tenyere: a gyermek arcát, homlokát a simább keze fejével babrálja.

– Hát én ki vagyok? Megmondod nekem?

– Láttalak – csillan föl László. – Amikor még ticsi voltam.

– Úgy van! Amikor még kicsi voltál.

Azóta be nagyra nőttél!

Hogy bújsz át az aranykapun?

Sűrű és sötétebb a hajad.

Feketébe hajlik vajon?

Gesztenyébe.

Majd csak aztán az ébenfa színébe.

Szépen érik a szemed is.

Múlt évben a szó még lepergett rólad.

Jó fürtös már a beszédje Lászlónak.

Szavakkal telik, teldegél a puttony.

Nézzétek! Annyi már a foga, mint a bárány a réten.

– Ó, te Lacika!

Mint aki röstelli, hogy egyedül csak őt ünneplik, vele foglalkoznak, Dédi karjából Nagyapára mutat László, és azt mondja:

– Elhoztam őt is.

– Őt is! Be jól tetted, hogy elhoztad. Majd elhozod, ugye, apádat is, édesanyádat is?

– Hozom – bólint László. – Kai bácsit is elhozom.

– Te pedig, ugye, itt maradsz? Velünk maradsz.

– Nem lehet. Iskolába megyek.

– Napközibe, te László. Az ilyen kicsik napközibe mennek.

Mintha máris vinni akarná valaki, a szökevények ijedelmével néz körül.

– Nem! Oda nem!

– Csak nem félsz, te László?

Már említett napközi otthonbeli kalandját a nyári konyhában meséli, miközben a rokkant lábú fűtőn szalonnás tojásrántottához fő a puliszka. A kicsi széken ül, amely Jatata alatt is szolgálatos volt az emlékezésben. Körülnéz, efféle házikóban még nem fordult meg. Fenyőfa deszkából ácsolt hangszerláda. Meleg szél dudorászik a repedésein.

– Szép hangja van – mondja Nagyapa.

– Mit énekel? – kérdi László.

– Azt énekli, hogy mesélj valamit a napközi otthonról. Mi történt, amikor oda bevittek téged. A napközi otthonba.

– Napsütésbe – kereszteli át újból a keszeg főnevet. – Napsütés-otthon volt.

Az ő képzeletében hogy is lett volna közönséges, rideg napközi!

A gyermeki gyülekezet fogalmát apja, anyja már hetekkel előbb feldíszítette, ünneplőbe öltöztette.

– Meglásd, milyen jó lesz ott, Lacika. Kézen fogják egymást a gyerekek, annyi gyerek, mint fűszál a réten, és játszanak és énekelnek.

– Mit játszanak?

– Esőhívogatót.

– Hogy hívjuk?

– Ess, eső, ess, holnap délig ess!

– Ha nem esik?

– Akkor azt mondjátok: az én hajam olyan legyen, mint a csikó farka.

Lehull a jó eső, fehér cseresznyehullás, jókedve támad a békának, madárnak. A tóparton leültök, kezdődik a felelgetős kuruttyolás.

– Békák leszünk?

– Ugrabugra kéregetők.

A frissen mosott galagonyabokrokon megtelepszik egy gyenge kismadár, ti nézitek, és elénekelitek: hozzám kezde járni, virágos kertemben fészket kezde rakni. Fűszálat fűszálra, ahogyan te rakod most magad köré a szavakat. A madarat kővel megdobálták, messzire bujdosott, de mind azt fújdogálja, visszajő tavaszra. Ha tavaszra nem jő: búzapirulásra, és ha akkor sem jő: tudom, sohasem jő.

– Sohasem?

– Egyszer mégis eljön.

Várakozó kövek leszünk. Körülbujdossa majd a földet, és itt talál bennünket.

– Mit játszunk még?

– Hadd törjem a fejem.

Csepü-lapu gongyolát*, rabszíjra fűzött mosolygást.

Kinek mosolygását látják, bíró szedi a zálogát.

A végén jót nevetünk, sorba állunk, te leszel a körbejáró, panaszolod: túrót ettem, elejtettem, azt sem tudom, hová tettem, szél fújja a pántlikámat, kapd meg, kutya, a szoknyámat, hamm!

– Éhes vagyok.

– Maréknyi túrót hamar az előlegjátékhoz. Mind megeszed? A játéknak még csak az elején vagyunk, s már megetted a végét.

Nyelte boldogan a játékból vételezett leltári túrót.

– Elejtettem, mind megettem… hogy van tovább?

– Azt sem tudom, hová tettem. Fogd a szoknyát, kutya leszek, hamm!

Egyik kacagásból a másikba hempergett a boldog előkészület.

– Mit játszunk még ott, a Napsütésben?

– Elvesztettem zsebkendőmet.

– Itt van a zsebemben!

– Ó, nem igaziból veszett el, hanem a csók végett. Mert azt mondjátok majd: aki nékem visszaadja, megcsókolom érte.

A nagy előkészületek idején zimankós időben is elkísérte őket a játék. A Mátyás-szobor előtt és Marosvásárhely főterén értesülhettek az ismerősök: tudod, Pali bácsi, Béla bácsi? Tudod, Margit néni? Hát te, Elemér bácsi? Napsütésbe megyek, elveszítem zsebkendőmet. A gyönyörű kiskendőt? De nem igaziból.

Boldog látszatveszteségek!

Ősz végi kergetőzések a tujafenyők alatt.

– Tudod, hová megyek, Kai bácsi?

A vizslának akkor már komolyabb dolgokon kezdett járni az esze. A környéken megkezdődtek a vaddisznóhajtások, s egy napon eljött érte a Nagy Vadász, pórázra kötötte, elvitte örökre. László a kapuig kísérte, kezet fogott vele, egész délután siratta, hívta: Kai bácsi, gyere vissza. Nézd, a zsebkendőmet elveszítem, megver anyám érte. Mondjuk, hogy itt vagy még, Kai. A búcsújátékot ismételgette. Többé sosem látott Kari elnyargalt a zsebkendővel, nélküle tért vissza jó sokára. Ó, te Kai, hogy megyek a Napsütésbe? Ne sírj, ne keseregj, újat vasal édesanyád! Új nap, új zsebkendő.

– Mit játszunk még ott, a Napsütésben?

– Lánc, lánc, eszterlánc…

Esztilánc?

– Eszterlánci cérna.

– Adjatok hamar egy karika cérnát!

– Cérna volna, karika, forduljon ki Lacika, Lacikának lánca.

– Az én láncom?

– De jól figyelj: mikor a nevedet hallod, kifelé fordulsz a körben.

– De hol a lánc? Vigyük a láncot is!

– Nem igazi, nem óralánc, nem kutyalánc, sem keréklánc, sem nyaklánc.

Persze hogy nem látszik, nem sír, nem csörög. Ott van, ott, a nyelved alatt, de nem látszik, a tükör sem mutatja, hiába nyújtogatod a nyelvedet.

– Mit játszunk még?

– Elszaladt a kemence, tele pogácsával.

– Ne szaladjon pogácsával, hanem sóspereccel.

– De ha már elszaladt! Jól tudta az a kemence, mivel nyargaljon el: pogácsával. Hogy miért? Mert nyomában a gazdasszony hosszú piszkafával.

Rímtelenül a szavak összeütköznek, a sósperec darabokra törik.

– Törjék!

– Márpedig pogácsa nélkül nincs szaladás, a játék is elmarad.

Nagyapa kénytelen volt a dolognak ellentmondani:

– Hagyd már az ócska rímeket, Nagymama! Fusson az a kemence sóspereccel.

– Nem futhat. Pogácsával-piszkafával; a versike csak így marad meg a síneken.

Olvasmányainak Hóreb-hegyén ülve, bölcsen és diadalmasan idézte Nagyapa Gyula bácsinak Kosztolányihoz hajított szavait: engedelmével tudatom, hogy mostanában ott így rímelnek:

 

Le marchand de julep
Chassé de l’archipel.

 

– Hol az az ott?

– Párizsban.

– Mi nem vagyunk Párizsban.

– Akkor annál jobban igyekezzünk.

– Hová igyekezzünk?

– A klapanciák elkerülésére. Örökmécses szíveskedjék az újabb példát meghallgatni. A disznóvágáskor sivító malacról van szó:

 

És a vékony deszkák mögött
Rád rohantak az emberek.

 

Gyula bácsi hozzáfűzött magyarázata szerint a rímben itt valóban humor, tartózkodás és vidéki íz bujkál. Amögött – folytatja – arra utal, hogy a költő talán hazai tájszólással embörök-et akart írni. De mégis meggondolta. Írhatott volna megett-et is, de ízlése épp abban nyilvánul, hogy mégse írt.

A kemence tehát nyugodtan szaladhat a sóspereccel.

– A sósperecet Lacika megette.

– Akkor a kemence befekszik szépen az ágyba, késő este van, Nagyapa mondjon mesét neki.

– Mondj mesét a Napsütésről.

Lesz egyszer, hol nem lesz, a Sáros utcán túl, a bronzlovason innen, lesz valamikor, holnap-holnapután egy gyönyörű Napsütés. De az olyan lesz, hogy amikor a kapuját kinyitják, az irigységtől hályog nő menten a csillagok szemére. Mert nappal is lenéznek rá a csillagok. Hamuban sült pogácsával és minden jóval feltarisznyáltan elindul majd László. Megáll a kapuban, az aranykapuban, elkiáltja magát: jertek elé, kik engem vártatok! Akkor elejébe tódul, színe elé sereglik az énekek, szavak és játékok tengersokasága. Körülveszik őt, elborítják lelkesedéssel és ragaszkodással. A dalok a fülébe, a játékok a lábára csimpaszkodnak, és legszebb jelzőikből a főnevek ezerszínű csokrot kötnek. Édesanya-nyelv az ölébe veszi Lászlót, a térdére ülteti, úgy fogja ringatni.

Hogy elaltasson engem?

Énekel majd nekem?

Dúdolni fog az Édesanya-nyelv. Az éjjel-nappal szolgálatos Nagymama, Dédnagymama, Ükanya, Ősanya, az időben elveszett derengés.

Meleget ontó kicsi vaskályha a télben.

Emlékszel, be sok didergő madarat láttunk a Maros-part fűzfáin? Akkor azt álmodtad, hogy cinkék szálltak az ágyad fejére. Attila bácsinak segítettek a költögetésben, a verset a napkeltéhez igazítva:

 

Kinyitja kék szemét az ég,
kinyitja sok szemét a ház,
dunna alatt alszik a rét,
ébredj föl szépen, kis Balázs.

 

– Te is fölébredsz, Jatata?

Én is, más is. Piros pöttyös labdái leszünk Édesnek. Játszótársai. Felhajít a fák hegyére, a templomok tornyára, onnan már csak egy rugaszkodás az ég. Mi lesz ott, László, mikor az ég csendjét fölverjük Édes hangjaival! Utánunk tekergeti majd nyakát a hargitai pásztor, az időt a mi járásunk szerint fogja számon tartani: feljöttek a pöttyös labdák, lementek a pöttyös labdák.

Csak nyitná már kapuját az a Napsütés!

 

FRISSEN VASALT ruha illatával, kora reggeli nagy nyüsletéssel eljött annak is a napja. László úgy gondolta, hogy az ágyból egyenest a napközi otthon közepébe ugrik. Altató rongyát, annak a legízesebb sarkát szopogatva, mezítláb rontott neki az ajtónak.

– Megyünk, indulunk!

– Nem oda Buda!

Mosdás, fésülködés, tisztességes öltözködés, zsebkendővasalás és reggelizés. Ez utóbbi csak fölszólítás, anyai könyörgés maradt. Nem kell az étel? A fogmosás így is kötelező. A borotválkozás elmarad, Jatata messze van, Amerikában. Nézzétek, a fogkrémadagját már megint megette! Megmondtam, vélekedik valamelyik Arisztotelész, össze kell keverni csípős paprikával. László csak nevet a tatáros szándékon, mert apja immár kész az indulásra. Ott áll az ajtóban, a kicsiujját meg lehet ragadni.

A Napsütés felé menet, a nagyváros üvöltő forgalmában, az ódon, keskeny utcákon összetorlódott, ingázó népek bokamarjító hullámzásában a százfelé omló mindenségnek ez a kicsiujj maradt egyetlen biztos fogódzója. Griffmadárként vitte Lászlót a mesés színhely felé. Miközben az egész világnak kívánta volna újólag is tudtul adni: megyek, megyek a Másba. Eluntam itthon az alvást – egymagamban a fehér rácsok mögött. Akárhány madarat álmodom is: nincs akivel osztozkodjam rajtuk. Azt mondják ugyan: későbben testvérkém is lesz, Sárinak hívjuk majd, az egyik cinege az ő ágyára száll. De hol van még Sári? Gólyát is emlegetnek, pedig édesanyámnak nincs szárnya.

Ismerős arcok – színes bóják és borostás dinnyehéjak – úsztak el a nagy tülekedés hullámhegyein anélkül, hogy meghallották volna László kiáltását:

– Tudjátok ti, hová megyek?

Nem tudták szegények. Azt sem tudták: ők hová mennek.

A Napsütés kapuja!

Egyenruhás örömök liliputi csapatai égszínkék egyenruhácskában, Gulliver néni tekintetének sűrű hálója alatt. Mutatkozz be ügyesen Óvó néninek. Az ünnepélyes pillanat úgy kívánta volna, hogy László neve visszhangra találjon a Néni ajakán; ehelyett csak intéssel jelezte, hová igyekezzék a megszabott program alapján. Csend legyen, rend legyen, aki rossz lesz, megverem. László nem értette a román nyelven kiadott parancsot, felpislogott az apjára.

– Mit mond?

– Hogy beléphetünk a birodalomba.

Kihúzták magukat.

Üzent pedig a sárkány, hogy elindult a gyémántkastély felé, készüljenek a fogadtatására. Hajítsuk oda, László, a buzogányunkat. Hé, Napsütés, főzd a kását!

Elment az apja, jött azután a déli lefekvés ideje. Pokróc került a fejére. Óvó néni, sötét van a pokróc alatt. Miért forduljak a másik oldalamra? – kérdezte az erélyes kéztől. – Nem szólhatok a barátomhoz? Idenéz a másik ágyból, nyuszit mutogat az ujjaival. Ott vannak a nyulak a párnája alatt. Ő is forduljon el?

Közös álom, egyirányú nézelődés.

– Óvó néni, hol az ég?

Hol vannak az énekeim és a játékaim?

– Hol a kőparipám? Ki lopta el a Somostető cserefáit és a hosszú farkú pávát? Hol vannak a pöttyös labdák? Nagyapa a térdére vett, úgy mesélt nekem. Ha valamely szavát nem értettem, azt visszaszólította: ülj csak meg itten, ismerkedj Lászlóval. Óvó néni szavai hová szaladnak úgy? Nem bírom őket utolérni. A fülét bekötötte a sapkája alá, hiába kerülgetem a kérdéseimmel.

– Haza akarok menni!

De csak harmadnapon nyilvánították obsitosnak.

Akkor hazavitték, sírógörcsök kötélcsomóival a torkában. Az ebédlőasztalkán maradt a finom tejberizs meg a csokoládé, mesébe csomagoltan. Kis kosárral a karján Piroska indult éppen, bizonyára Nagymamához, a farkas pedig ott leselkedett rá a sztaniolpapír sarkában, de senki sem akarta onnan elkergetni. El, el innen! Lótnak még szólni kellett, hogy vissza ne merjen pillantani az elhagyott városra, amely kénesőre ítéltetett. Lászlót ágyúval sem lehetett volna megtéríteni.

Belökte otthon az ajtót, és felrúgta az útjába eső vitorlás hajót.

Összefutottak Arisztotelészék. Mi történt, László? A Napsütésben a pokróc alatt sötétség volt. Összekaszabolt reményeit a sírástól rekedten vagdosta hozzájuk. Napsütés? Oda vittetek engem falrahányt borsónak.

– Mit csináltál ott, László?

– Sírtam, sírtam, sírtam.

Máig is sírok, ha el nem hallgattam.

Vigasztalódj.

A gesztenyefákon túl csillámlik egy másik Napsütés. Ott vár Ella néni téged a játékaid s énekeid tengersokaságával. Kipihenjük az első kudarcot, majd oda is elmegyünk szerencsét próbálni. Mi mindenen kellett átesnie a legkisebbik királyfiúnak is, míg elátkozott kedvesét a rontás hatalmából kimenekítette. Oda megyünk, piros pöttyös labdája leszel Édesnek. Felröppent majd téged a fák hegyére, a templomok tornyára, onnan már csak egy rugaszkodás az ég. Utánad bámul a hargitai pásztor…

 

DÉDIÉK csöndben hallgatják az árnyékba borult Napsütés történetét. Meghallgatják, még csak nem is cöccögnek hozzá. Elteszik a mindennapos galibák gyűjteményébe. Az aprajához inkább, mert a nagyját ők élték át olyanformán is, hogy magát a halált látták elcsörtetni a kerítések alatt. Kés volt a kezében, emberi szavakra vadászott. A kést azután pálinkásüvegbe rejtette, hogy vidámságnak mutatkozzék. Nagyapának egy távolabbi rokona épp a minapában vette elé az üveget, s ment át vele a szomszédjához. Ének van benne, mondotta. Félnapig daloltak együtt, majd azután, hogy részeg szavaik összeütköztek, az üvegből kiszökött a kés is: markolatig merült a rokon tüdejébe és szívébe. A gyilkost tizenhét esztendei börtönre ítélték, s a halottról pedig azt mondja Dédi: rossz helyen szólt, hallgatnia kellett volna.

– Nem gyermeknek való történet – legyint Dédnagyapa, és előszólítja Jóska fiát, hozná ki az akolból a fekete csillagos bárányt, hadd nézze meg László.

Vidám rikkantással ugrik meg Jóska, majd néhány perc múlva, nyakában a homlokcsillagos báránnyal, László elé borul, és mondja játékosan a betlehemi szavakat: én vagyok a pásztorok között a legfiatalabb pásztor…

– A legöregebb most már, te Jóska – igazítja helyre Dédnagyapa a félrecsúszott időt, mert Jóska is elmúlt már negyvenesztendős.

A betlehemi pásztor meghökken egy pillanatra, mint aki tévedésből került László korának játékvilágába. Kinéz az ablakon, a régi tél, amikor még ő is kicsi pásztor volt, már sehol sem látható. Megrázza a fejét, kacag röstelkedve:

– Igaz bizony. El is felejtettem.

A bárány keservesen béget, mindenki Lászlót bátorítja, hogy simogassa meg a fejét, homlokán a fekete csillagot. Végül összebarátkoznak, ebédig játszanak. Az idő valamiképpen Dédnagyapában is megcsúszik; a betlehemi kicsi pásztor szerepét ő is eljátszotta valamikor. Áhítatos orcával nyújtja László felé a gyapjas ajándékot: ezt hoztam neked, egyebem nincsen. Ó, van egy szekerecském is! Hivatása szerint kásakorpa-szállító tákolmány, de most ő is megfeledkezik magáról; görög hadi szekérként rohan Persepolis felé a pöttöm Nagy Sándorral. Másodszori nagy ijedelmükben a csirkék, gyöngytyúkok szerteszóródnak a kertben, valóságos gólesz a majorságudvar is. Dédnagyapa nekitáltosodott paripaként röpíti – lefelé főleg – a hadi szekeret, László kigyúlt orcával kapaszkodik a deszkába, s rikkantja sűrűn: még, még egyszer! Váltásként Nagyapa fogja magát a rúd elé, majd Jóska kezd el nyeríteni, nagyokat szökkenve.

Egyedül Dédnagymama őrzi a jelen időt, miközben a cöveklábú asztalt László tiszteletére szépen megteríti.

– Most már győztetek. Elég az ostromból, a gyermeknek enni kell.

A venyigesátor alatt újra meg újra számba vétetik a család apraja-nagyja, kinek-kinek sorsa fordulata. De most főleg arra való tekintettel, hogy Lászlónak mit kellene frissiben megismernie.

– Ebéd után járjátok meg magatokat – mondja Dédnagymama.

László is kiszól a húsleves gőzfelhőjéből: olyan helyre kellene menni, ahol mese is van.

– Hát az mindenütt van – mondja Dédnagyapa, a legyintése pedig azt jelzi, hogy ebből a műfajból több van, mint kellene.

Míg László a sarjúágyon alszik, Nagyapa a cöveklábú asztalt könyökölve belehallgatózik a vasárnap délután csendjébe. A szemközti dombon, ahonnan az új rendeleteket szokták kihirdetni, ünnepi várakozás hangulatában téblábolnak a fiatalok. Tánc is lesz majd bizonyára. A román pap udvarán pulykakongregáció zajlik, egymás után szólalnak föl a taláros küldöttek. Egy kutya szétzavarja őket, s újra csend támad. Az ég felhőtlen, kék és zöld borongásban hullámzik a kiskút-völgyi dombsor; azon túl Gergely sógor csattogtatja bizonyára most is a metszőollóját.

– Az úton felfelé jövet zeneszót hallottam – mondja hosszú hallgatás után Nagyapa.

– Még múlt heti muzsika – világosítja föl Dédnagymama a nyári konyha ajtajából. – Gergely legkisebbik fia nősült. Szép lakodalom volt.

Elmereng egy pillanatra. Arcának árnyékos gödrei fölött – csujogatásba és fénybe öltözötten – újra elvonul az emlékezetes menyegző. Ha volt benne szomorúság, csak attól támadt, hogy a valamikori nagy családban ez volt az utolsó esküvő. Kiröppenteni való fiú és lány nincs több a Kiskút-völgyében. Az ifjú pár beköltözött Marosvásárhelyre, a násznép dalait elmosták a nyár eleji esők.

A muzsika mégis itt maradt, mert csattan a kiskapu, s három cigány úgy vágódik be rajta, mint három kugligolyó. A tornác lépcsője előtt – mivelhogy ittak is valahol – összeütköznek, majd rettentő igyekezettel sorba állnak, rázendítenek Jani kedvenc dallamára: giling-galang, szól a harang…

Vagyis elkezdenék, ha Jani úr a brácsást és az italtól ugyancsak megroggyant kontrást dühös pillantással és jobbjának fenyegető mozdulatával kétszer is le nem állítaná. Vissza! Elölről, a szilvaízes jézusát a részeg fületeknek! Görcsös karlendítésekkel hárman hétfelé ráncigálják a dallamot, míg végtére – úgy-ahogy – összefonódik, és elindul a maga mentén a háziak hálás figyelmének irányába. Jani úr kiváltképpen Nagyapának a szívét szeretné ellágyítani. Magyarul csak a gilinges galangot tudja énekelni, azt ismételi tehát kimerült szemmel, borostás arcát az égre emelve: gili-gala szól a horong baldagságo határtolo! A nagy nekiszánás, miszerint boldogságunk határtalan, kiváltképpen tetszik neki; ezt nem is énekeli a harmonikaszó elé, hanem beleüvölti az udvarnak, majd később a háznak mind a négy sarkába: baldagságo határtolo!

– Azt a szilvaízes határtalanságát! – lelkesedik Nagyapa is. – Mióta énekelünk mi együtt, te Jani?

Dédapa megelőzi a szóval, mert azt mondja:

– Legalább nyolcszáz esztendeje.

Akkor még van idő annak a néhány magánhangzónak és birtokosragnak a kiigazítására, egyetlen érthető magyar mondat kimondására.

A falhoz vert harangtól megrémülten László kiugrik az ágyból, s a tornácon nem elé, hanem hátrafelé szalad, ki a világból. Nagyapa ölbe kapja, megnyugtatja, hogy nem dőlt össze a ház, hanem csak a kugligolyók muzsikálnak. Hallgassuk őket. Pohár bor, huszonöt lej Jani úrnak, s ráadásul tészta, cigaretta, mivel a hirtelen vigalom úri bálba csapott át, ugyanis Jóska táncra kapja föl Dédanyát, majd azután – ülj a fenekedre, Jóska! – a váratlan betoppanó Ágnest, aki, mintegy a hangulat erősítéseképpen, menyegzői meghívót hozott a családnak. Mielőtt ünnepélyesen átnyújtaná a férje nevében is, aki Dédapának édes unokaöccse, kényszerűleg fordul néhányat a megbokrosodott Jóskával. „Táncolok. Ne mondzsa me’ nem mentem, ha hivutt.” A századok mélyéről felbukkanó szavak hallatán Nagyapa Ágnes vonásaiban is fölfedez valamit, egy távoli hasonlóság szemöldökívét, az enyhén kiugró arccsont kálvinista konokságát, ami tűnődésre készteti. Mifajta emlékeztető, honnan e rézkarc-sugallat? Álljon meg a tánc: Lorántffy Zsuzsánna! Csak nem Rákócziné, hanem Tamás Feriné. Hogy a zenészek – a kapuig ráncigálván a nótát maguk után – elégedetten távoznak, a két asszony hasonlóságának dolgát szóba is hozza Nagyapa, meg futólagosan Comeniust és az iskolák fölpártolását. Ágnes sötét szemöldökét a kacagás kétfelé röppenti: ő bizony sohasem hallott a szóban forgó Zsuzsánnáról. De mikor is lett volna rá ideje a lakodalommal járó nagy előkészületben! A Marosvásárhelyt nyomtatott rózsacsokros meghívót, amelynek verses mottója szerint az új frigyet már a csillagok megjövendölték, zavartan teszi az asztalra. Nagyapa ezúttal műfordítóként a tartalmát ismerteti Dédiékkel. Eszerint Roşca Ioan és családja szeretettel közli, hogy fiuk: Ioan, Agneta kisasszonnyal ekkor meg ekkor esküvőjét tartja, melynek vigalmi része a vőlegény házában lészen. Tamás Ferenc és neje, Ágnes ugyancsak megerősíti a kártya jobb felső sarkában a dolgot. Násznagyok: Mariana úrasszony és Mitică Stîngă úr. Ágnes tudomása szerint az örömszülők ugyancsak szorgalmas földművesek, a vőlegény pedig ipari szakiskolát végzett.

– Akkor itt se marad már férjhez adó lány a családban – sóhajt Dédanya, majd beleborong hosszan a kicsi ablak függönyös tükrébe. A szőke hajú Ágnest keresi benne, de csak saját fekete kendője libben meg, mintegy búcsújelképpen.

– Ő is elmegy tehát.

– El.

– Látjuk-e még?

– Ha Isten is úgy akarja.

A fiatalok manapság messzire szállnak a szülőfaluból. Nagy ünnepek alkalmával szoktak csak hazalátogatni.

– A szerelem célja világos – tesz pontot a dologra Dédapa. – Amit ma megszeretsz, ne halaszd holnapra. Ami pedig az Istent illeti: csak ő tudja, mit akar.

 

A SZÜLŐFÖLD nem múlik el; mi szoktunk kimúlni belőle.

Mindazzal, ami valaha is örökkévalónak mutatkozott benne. Kezdetben – ifjúságunk légelhárító ütegeinek védett ege alól nézelődve – úgy látszott: halál és romlás be nem törhet a mi szuverén területeinkre. Lám, a kiskút-völgyi ház is örökkévalónak tetszett. Nagyapám is benne.

A harmadik faluig karikáztunk el koporsót látni.

Míg a Nagy Vadászaton be nem szorultunk magunk is a körhajtásba.

Udvarunkon a koporsót nem bámultuk már, hanem megsirattuk.

Már nem emlékszem, mikor békéltem meg a tudattal, hogy reggelenként vagy esti szürkületkor ide vagy amoda szalasztva nemcsak a bakterrel, adószedővel vagy – mit ad Isten! – rubinragyogású szerelmemmel találkozhatom, hanem a közöttünk megtelepedett halállal is.

Aki azután oly vegyes vitézekké avatott bennünket. Vegyesekké, mondom, mert örökös igyekezetünkben, hogy összeszedjük magunk, nyelvgyarapító kalandjainkban az elhunytak is velünk tartottak mindenkor. A halott házak is. A kihűlt udvarok. Dermedt tűzhelyek. Velünk tartottak némely pudvás lelkű élő személynél is nagyobb ragaszkodással.

A leheletünkkel tisztogatott kicsi zsebtükörnek valamikori részei voltak; szilánkjai az összetöröttnek is. Egyik darabján a Tamás család utolsó lakodalma villódzik, oda gyűjtvén az eljövendőket is a már megtörténtek közé.

– Gyere, László, sétáljunk egyet a faluban.

Nézd meg idejében, amit az unokádnak emlékképpen rajzolsz majd az égre.

Pattan a gyermek, oly eleven az indulása, mint a leánykamadárnak; a tekintete körbeszalad, izgalmas kalandlehetőség az égtájnak minden iránya. Futunk, futunk! Csak ne lenne itt az a Másik Gyermek, aki maga is követelőzik. Emlékszel, mi volt itt? És amott? Vágjunk keresztül a kerten. Kicsi patak az aljában, de valószínűleg csak éjszaka csörgedez, titokban. Így, ahogy most látjuk; szunnyatag tócsák réti sorozata. Add a kezed, ugorjuk átal. Óceánon túli világ volt ez Nagyapa gyermekkorában. Ha idáig eljutott, a deszkafedeles házból boldog üvöltéssel szaladtak elé az unokatestvérei. Játékos hevületükben a csűrt is felgyújtották. Leégett az istálló, a szalmakazal, a fészer hombárostul-gabonástul. Aznap sült almát ettünk a fáról, de még a verés is elmaradt; a cselédmunkára Bukarestbe vándorolt szülők csak levél útján értesültek arról, hogy ők immár tűzkárosultak. Itt most nézelődjünk. Üres a ház, régi gazdái: Erzsi néném, Ferenc bátyám kint a temetőben. Ott folytatja most már a karácsonyesti köszöntőt: örömre való hálákat adjunk az Istennek… Négy gyermeke az ország négy sarkában. Kutas Feri a Zsil-völgyébe vándorolt el szenet fejteni. Feleségét, gyermekeit is elvitte, valamint az András-napi dalokat. Némelykor hazalátogat, de nincs kedve énekelni. Míg véglegesen vissza nem költözik – azt reméli, sok pénze lesz akkor –, ilyen szomorúságos látvány marad a ház. Bedeszkázott, hályogos ablakszem, a falon lecsurgó esővíz mintha könnye lenne. Deszkalépcső tövében a dudva s a gyümölcsöskertben pondrók, nyüvek enyészete. Ne félj, kígyó nincsen. Amíg vissza-visszajárunk ide, nem telepszik meg a kígyó. Igen, az ott egy új ház, Egri Pista lakik benne. A közelgő zúgást nem hallod persze. Fenyveserdeje is volt a szülőföldnek. A nép fejszecsapásai alatt múlt ki. Elmentek vele a rigók és a piros kontyú harkályok is. Nagyapa színes madártollat és fenyőtobozokat látott évekig azután is az ég peremén. A tűzre került fagyalbokrokkal, a sárga virágú somfával tűntek el innen a játszótársak is. A szerteszóródottak mint kitolt szemgolyók merednek vissza az emlékezőre. Igen, harangoznak. A harangok a toronyban laknak.

Ezen a helyen tartották a cseresznyevásárt. Amott repültek körben a falovacskák, ez az ösvény pedig az iskolához vezet. Gyerekek nincsenek már benne, más helyre költöztették őket, új iskolába. Itt álljunk meg a lombsátor alatt. Nézzünk bele a zuhogásába. Valóságos Niagara. Nagyapa műve. Elemista korában diófát ültetett ide, s mire megnőtt: szomorúfűzfa lett a furulyányi ágacskából. Szép mese. Volt egyszer egy gyermek, diófát ültetett, mire észrevette, szomorúfűzfa lett belőle.

– Itt is megállunk.

– Miért?

– Nézelődni.

– Miért?

– Innen eltűnt egy régi ház.

– Miért?

– A lakói szerteröpültek.

– Miért?

– Pitypang.

– Miért?

– Olyan volt az időjárás.

– Miért?

Miért, miért, miért?

A réginek a helyén új házat épített valaki. Miért? Mert az ember olyan madár, ki a madárral ellentétben szívesen költözik elhagyott fészekbe. Dédanyáék tizenegyen voltak testvérek. Annyi felé szóródtak innen. Az új otthon: ismeretlen, diadalmas család előnyomulásának főhadiszállása. A piros vaskerítés mögött gyerekzsivaj, trombitaszó. Várandós asszony – kis tarackos ágyú – fordul a kapunak. Megcélozott szándékában azt kérdi Nagyapa szinte röstelkedve: szabad-e belépnie? Kit keres? Nehéz lenne megmondania. A tarackos asszonynak puska is van a tekintetében. Ó, nem, nem akarom az életüket leltárba venni. Magam is leltári alanya vagyok a Számontartásnak. De még a Szemmeltartásnak is, ezzel a gyerekkel együtt, akivel, tetszik látni, meghosszabbítottam itt magam, hogy átlássak a vaskerítésen. Hogy mi végett leskelődöm? A mi portánk volt ez valamikor. Házunk, mármint a Székely családé, csak vályogból épült, nem úgy, mint ez a mostani: kőből és betonból. A kerítés deszka volt, meg sövény is volt, ki- s bebujkálhattunk a kutyarágta likon. László Nagyapa kezét ráncigálja; másfelé irányítaná. Elég legyen a gyöngyhalászatból! Egy régi emlék van itt. Alá kell merülni a múltba. Nem időzünk sokat. Csak egy pillantást vessünk az udvarra. Meg a régi kertre. Nézd az öreg körtefa tőből kiszáradt karjait.

– A gyümölcsöt le kellene szedni róla.

– Édes körte?

– Nem gyümölcs az még. Csak sümölcs.

– Hol a sümölcs?

– Dédapának az orra tövében.

– Miért mondod, hogy körte?

– Mert itt jártam húsz esztendeje: akkor a fa tele volt érett gyümölccsel.

– Jatata, meg vagy gajdulva.

Jól mondod, László. Az ember pusztul, mert nem felejt. A feledékenyek megmaradnak, de füstre tehetik az életüket. A körtefa közelében állott a csűr, benne sarjú; menyegzői. Egy szippantás belőle: félholdnyi kaszálónak az illata. Menyasszonyi fátylát itt vetette volt le Dédanya. A csordultig telt lakodalmas házat is látja Nagyapa. A déli órákban mintha csak innen jöttek volna a kábult muzsikusok. A hangjukat most is hallani még valahonnan. Az imént keletről, most meg északról szivárog a dallam. Ez már nem a giling-galangos ének; mintha térdére borulva sírdogálna valaki. A frissen szerzett várát védő asszony újra megkérdezi: tulajdonképpen mi végett nézelődik itt az elvtárs? Minden a mienk, senkinek semmi köze hozzá. Ezt mondaná egy másik háznak is a tulajdonosa; abban Rebekáék laktak a hatvanas évekig. Tatarozgatták, díszítgették, Gyurka sógor azután odavágta a vakolókanalat: elmegyünk innen! Muresán bácsival köménymagos mellett egyezkedett: mennyit adna a kis belsőségért? Elveszített ön valamit? Volt itt egy koporsó. Istenem, azt már elvitték. Ott kellene lennie a kis udvar közepén. Minden ott van, ahol először megláttuk.

 

ANYÁM SÍRÁSÁBA fogózkodva rohantam idáig a réteken átal. Székeken állott a különös alkotmány; fényes ormán végigsiklattam a tekintetem. Koporsó, mondogattam az első találkozás kábulatában; ilyen tehát a koporsó. Lábtól fejig három hangsúlyrebbenés a kiejtésben; a kezdet és a vég három fekete szótaglépcsője; az utolsónak csúcsán nagyanyám, Dezméri Máriskó riadtfehér homloka, két csukott szeme akár egy ledöntött gótikus torony két bezárt ablaka. Elmegy mindörökre, mondta a pap. Holott megérkezett. Két sor székre telepedett. Élőmeleg babusgatásaiból kiesve, más csillagzatról jött idegennek néztem őt a gyantaillatú Szóban. Különös változás a gyermeki tudatlanság évei után: valaki orvosért szalad, és megérkeznek a halottaink. Öt esztendőm szintjéről néztem föl rá, s a váratlan találkozás ijedelmével mondogattam: koporsó. Ilyen vagy tehát. Új főnevem szemléltető eszköze. Előkerült végül – honnan? A kezünk alól, mondta Jóska bátyám, az asztalosműhelyből. Pislákoló rőzsetudatomban csak pernye volt annak előtte; felnőttek gondjából kiszakadó jelentéktelenség, nyomtalan tovalibbenése valaminek, amihez – a belső dimenziótlanság boldog állapotában – nem volt, nem lehetett semmilyen tapasztalatom. Balladában, mesében is föl-fölbukkant a koporsó, melyet én – eladdig birtokolt világom leltára szerint – konokul csak ladiknak neveztem. Vagy csolnaknak, amiben magam is ringatóztam néha. Lovai közé csapott az ember, markában remegett a korbács, gyűrött kalap alól villant a gyászban bevérzett tekintet: hozom a koporsót! Valamit, aminek hirtelen végzetes fontossága támadt. Törhettem a fejem: ugyan mit hoz vajon? A titokzatos, nagypéntek-színű szót csak fülem fogadta be; mint korai vendéget, a tudatom elutasította. Koporsó, mondogattam, és körülhallgatóztam; kalapácsot és göröngyhullást észleltem benne, hosszú útnak porát – fújd el, jó szél, fújd el! – anyám orsójának aritmikus pergését meg csipetnyi sót is – az ínyem jelezte –, de lényegében fölfogott látványként ismeretlen maradt előttem.

Míg ez az udvar ide nem szólított a veszteségekben edzett rokonsággal együtt.

Fázósan topogtam a kora tavaszi hóban. A hideg reszketett-é bennem vagy a félelem? Sorsunk nagylelkűségéből ítélve: mind a kettő bizonyára. Miért is vonna meg tőlünk valamely reszketést, ha csak egy módja van is az ő különös – éppenséggel ránk szabott – dédelgetésére? A koporsós cirógatásaira. S mindenkori széjjelszóratással a jóságos keze ügyében.

Testi-lelki didergésem alatt mocorgott bennem a várható – még csak ezután várható! – fordulatok fenyegetése. Ami elképzelhetetlen volt: tapintható, tárgyi valóságában állt előttem. Titokban megérintettem, majd fölnéztem anyámra: látja-e vajon a könnyein át, hogy mi került elibénk? Koporsó, mondtam neki magyarázólag. Bólintott. Az, fiam. A nagymamáé. Nagymama pedig ezután a koporsóé. Értem már! Elmémben az új összefüggés – villámrándulásnyi idő töredéke alatt – szinte csattanva lépett működésbe. Ők tehát elválaszthatatlanok. Váratlan metamorfózisában a pernyeszín szó egyenrangúvá tett engem a felnőttek gyülekezetével; értelmének teljes súlyával zuhant eladdig összekuporgatott fogalmaim palatáblájára.

Most már nemcsak hogy reszkettem előtte: meg is csodálhattam. A Legelső Látvány keltette borzongással, különös kéjével is az ismerkedésnek.

Ilyen lesz tehát az enyém is.

Formája és jelentése: a szónak tökéletes hangalakja. Nyelvünk remekműve. Tárgyi modelljét az asztalos honnan is vehette volna, ha nem épp az elmotyogott kívánságból: mester úr, ha lenne szíves egy koporsót… – az ajkunkról leröppenő háromütemű antifónát, a rendelés miniatűr lenyomatát figyelve közben.

Colstok és szögmérő: mellékes eszközei a mintavételnek, amit nyelvünk már eleve véghezvitt a halál ténye előtt, mintegy arról is gondoskodva, hogy koporsókészítő mester híján a szavainkban ravataloztassunk föl.

Sokat időztünk itt, azt mondja László.

– Ki lak itt, Jatata?

– Itt lakott valaki.

– Te láttad?

– Én még láttam.

– Mit láttál, Jatata?

– Magamat láttam.

– Udvaron láttad magamat?

– Magamat, amikor még kicsi voltam.

– Te mikor voltál kicsi?

– Nagyon régen.

– Mikor nagyon?

– Tegnap.

– A tegnap ott van az udvaron?

– Ott van valahol.

– Nem látjuk, mert elbújt?

– Bújócskázik.

– Menjünk be, és hozzuk ki onnan.

– Azt nem lehet.

– Miért nem lehet, Jatata?

– Nagyon nehéz.

– Ketten sem bírjuk el?

– A tegnapot százan sem.

Hát ez baj. László belebonyolódott a tegnapnak az udvarról való kihozatalába. A hüvelykujját kezdi szopogatni; zavarából az mindig kisegíti. A szomorúságát is enyhíteni szokta. Azt mondja tehát a kedélynek újabb talpraugrásával:

– Ha nem lehet a tegnapot, hozzuk el a másikat, Jatata!

– Melyik másikat?

Hunyorogva néz föl Nagyapára: most te szopd az ujjad, barátom.

– Ki lehet vajon az a Másik? Kit kellene onnan kihozni?

– A holnapot – mondja László.

– Azt nem kell hozni.

– Félünk tőle?

– Akár félünk, akár nem: jön az magától. Ó, nem is jön, hanem vágtat.

– Mint a mozdony?

– Mint egy mozdonycsorda.

– Ajaj! – rikkantja László.

– Bizony, bizony – rikkantaná Nagyapa is, ha szemébe nem szökne hirtelen az időhatározók közös birtoklásának aránytalansága.

Csupa holnap vagy, te László. Én meg csupa tegnap. Ez így igazságos, a dolog veleje tehát le van tárgyalva.

– Hej, Kelemen, hazaszállj!

Igyekezzünk minél távolabb a régi udvartól, a közepében megismert kiskorú szótól, amely velünk együtt nőtt fel az időben s éppenséggel a mesék táltos fiaihoz hasonlóan: szemlátomást, amidőn a hat komor férfiú a vállára emelte; a pernyeszínű szót gyászkoszorútól megfosztottan a szekérre föltette.

Hogy valamiképpen a segítségükre legyek: a gyászolókkal együtt a terhét sirattam; a háromütemű antifóna értelmét, amely – sejteni kezdtem akkor – nem az erdők fenyőfáiból, hanem belőlünk vétetett.

Mint valamennyi szavunké különben.

Egymillió szavunké.

Mert ha egy is akadna köztük – legyen bár a legrongyosabb pesztraszótagocska –, mely nem a húsunkból szakadt ki, azt nyugodtan a szélbe hajíthatjuk.

 

HOL MUZSIKÁLNAK azok a cigányok? Mintha láthatatlanul is a fülünket kerülgetnék, pedig bizonyára más célja van a bódorgásuknak. Egyszer innen, majd onnan szivárog föl a siratódallam. Szélben lengedező bánat a szétszórtan épült házak között. Lászlónak az az elgondolása támad, hogy vessék magukat a nyomába, kerüljenek elébe, közelítsék meg oldalról, vagy éppenséggel a levegőből, valamely háznak a tetejéről ugorjanak a cigányok nyakába. Sietve indulnak a református templom irányába; annak a tövében eszi a penész Nagyapa játékait, a föld alá rejtőzött rézgombokat és a gyermekesküvőket. Szinte lábujjhegyen kerülnek az Úr házának háta mögé, mert odabent Szenczi Molnár Albert énekelteti a megfogyatkozottakat. Hallod, Jatata? Ott vannak benne. Azok mások. A zenészek már a dombon túl lehetnek. Szaladjunk, László. Ott sincsenek. Velük együtt eltűnt az égmagas vörösfenyő is, amelynek cinkos lombja alatt a szivarozás tudományát tanulta Nagyapa. Körbehallgatóznak, László arca sugárzik a dallamhajtás izgalmától. Üldöztek ők már ketten farkast, oroszlánt és fekete párducot; muzsikavadászaton még nem voltak. A valamikori fenyvesen túl a szomszéd faluig nyúló szakadékos legelő kezdődik. Abból az irányból hallatszik a ritmusában botladozó brummogás.

– Közelítsük meg, László.

Szelíd gyanakvás az arcán: vajon érdemes-e? Nemrégiben egy látomást – hamis madarat – szalasztottunk el. Most, ha minden jól megy, a fülünk fog elkápráztatni. De menjünk csak! A néptanács székházán túl, Kemény Zsigmond sírjának közelében a táj néptelen; egy-egy vadrózsabokor, magányos akácfa bukkan az útjukba. Cigányt sehol sem látni. Szivárog mégis, mintegy a föld alól, a keserves dallam. Varázslat, mondja László. Jani úr a társaival vadrózsabokorrá változott.

– Nézelődjünk!

Két holló húz el a fejük fölött.

– Megkerültek! – kiáltja László.

– Nem idevalósiak – mondja Nagyapa. – Meg azt is tudnod kell, hogy ezek a mi cigányaink nem tudnak repülni.

Elegendő mégis, hogy a repülés szóba került. Bár szakadékos a talaj és telve mindenütt botlasztó vakondtúrásokkal, tekintetüket folyton a magasba vetik. Elbolyonganak egészen a legelő aljáig. Ott egy bozótos martnak a folytatásaképpen lábuk alatt elindul az agyagos talaj; a dallamhajtók lecsúsznak egy szakadékba. Rémületüknél csak a cigányok ijedelme nagyobb, László ugyanis a brácsásnak a háta közepére huppan, Nagyapa kicsi híján a bőgőt veri széjjel, míg Jani úr a nagyot nyekkenő harmonikát emeli a feje fölé.

– Atyaságos Dumnyezó-Istenünk!

Baldagságo határtolo! – hajítja közéjük Nagyapa a jelszót, amitől a zenészek boldog igyekezettel próbálják újra összeszedni a szétesett éneket.

A galiba örömére körbejár a félliteres üveg. Köménymagos párában úszó tekintetét Jani úr baráti ragaszkodással veti Nagyapára és Lászlóra.

– Nem gondoltam volna – mondja –, hogy itt is találkozunk. Itt, a szakadékban.

– Akik keresik, megtalálják egymást.

Kicsi időre, míg Lászlóban elcsitul az ijedelem, az eszmecserét fel kell függeszteni. A gödörbe eséshez nem szokott hozzá, ahhoz sem tehát, hogy a bolyongás gyanútlanságában egyszerre három cigánynak a nyakába potyogjon. A somostetői kőparipával biztonságosabbnak mutatkozott az utazás. Mert az Mondjuk-Játék volt, a szabadon választott lehetőségek szivárványfonása; ez a mostani Helyzet, ami játéknak immár nem nevezhető, s a választás lehetősége csak egyetlenegy benne: a Tudomásulvétel, a kerítéstelen magasság után a várható vermek valamelyike. Az ember legelső dolga tehát, hogy körülnéz benne. Kortyintásnyi víz kellene most, László, de fontosabb ennél, hogy a nyakunk nem szakadt meg. Ülj az ölembe, nézd, Jani úrnak be jó kedve van. Pedig őt sem a vidámság hozta ide a gödörbe. Gyászol valakit; flótája volt az embernek, majd azután meghalt. Semmi se maradt utána, csak néhány emlékezetes hely, ahol – Jani úr szerint – valami fontosat mondott. A faluvégi keresztútnál fölsóhajtott: két út áll előttem, melyiken induljak? A kocsma előtt azt kívánta a cimboráinak: éljetek sokáig, s haljatok meg hamar. Ezt sem illik elfelejteni, valamint ehhez hasonló mondásait sem, amelyeknek színterét ősi szokás szerint a temetése napján kellett volna muzsikával megszentelni, de a szakadó eső miatt nem tehették meg. Itt, a gödörben, amidőn egy csütörtöki napon beléesett, kijelentette: olyan jó dolga van, mint a kutyának a kútban. Jani úr szerint hasonlóképpen emlékezetes marad Nagyapának az a megállapítása is, hogy baldagságo határtolo; halála után az ő emlékére is el fognak ide zarándokolni. Nagyapa köszönettel veszi tudomásul a megtiszteltetést, majd számba veszi szavainak nem közönséges színterét is. A szemfedőnyi égen nem látszik már a nap, de sugarainak oldalfénye melegíti a sárga agyagot. A földnek fehér csontjaként terméskő villan a nyirkos hajlatokban. Árnyéklevelek apró foltjai remegnek az egybegyűlt arcokon s a néma hangszereken. Fölöttünk egy vadkörtefa, mondja a kontrás, akinek most olyan a szeme, mint a csipkebogyó. A képzelete azonban nem lehet dérütött, mert hozzáteszi, hogy a szellőben meg-megsurranó fácska ide-oda hajladozik, ahányat lát, annyit szeret, minden bolond szél után elindul. Valami baja lehet neki is az asszonyi természettel. De mivel nem asszonyok miatt keveredtek a gödörbe, Nagyapa a csapodárnak nevezett vadkörte felszín alatti kínlódásait, lombhangjának megtartó igyekezetét veheti számba, míg néhány percet szunyókálnak a cigányok. Ugye, nem ijedezel már, László? Nem, a kicsi fa nem dől ránk. Kapaszkodó és szívó gyökerei egy görcsbe rándult sárga kéz sebes ujjaiként markolják a málló földet, napi táplálék után kutatva. Két-három szem gyümölcsöt ha fölnevel, már azzal is tisztázta magát az őszi számbavétel előtt. Vackorbeszéd, vackorszó, de több a hallgatásnál. Nézd a gyökereit! Az omlásban szétszakadottak: feketén száradó zsigerek és szívós izomrostok; a kuszaság halott ábrái a látszólagos értelmetlenségben. A megmenekültek szinte látható, ujjbeggyel kitapintható remegéssel fúrják magukat a mélybe; néhány molekulányi nedvesség, a repedésekben elfolyó esővíznek parányi, elcsent áldása odafönt: a körte szavainak sovány dajkája. Némelyik ostoros gyökérszál az üres tér fölött kúszva igyekszik göröngytől göröngyig, a patkányjáratok rágcsálóinak kiszolgáltatva, kérészéletű gyökérszőröket újraszaporítva és védősüveggel ellátva a percenkénti sebesülésben. Kidugjuk süveges fejünket a föld repedéseiből, várakozunk, körülkémlelünk: lesz-e eső, kortyintásnyi bár a szárazság portölcséreiben? Volt egyszer egy újévi ablakunk, a hórácsai mind leolvadtak, szerteszivárogtak a földben. Ide nem jutott belőlük. Valahonnan kicsapott mégis a nyirok, sárga izzadmány idelent az agyagkoponyák homlokán. Ha te fölmész oda, László, körtegyermeknek a fára, jöhetnek száraz szelek is; idelent az agyagkoponyákon kicsapott a gyümölcstáplálék: nitrogén, foszfor, kén, magnézium, kálium, kalcium, de még vas is, mit a mesebeli Vasgyúró az izmaiban hordott, nem ütés végett, hanem csak az Ütések ellen. Te is feljössz velem körtének, Jatata? Én itt maradok süveges gyökércsúcsnak, táplálékszerző gyököcskének, láthatatlan háncsedénynek, protoplazmával telített gyökérszívkamrának: ozmózisnak a földcsuszamlásokban, és ha lekiabálsz hozzám az ághegyről, azt is elmondod, milyen a világ odafönt.

– Alszol, Jatata?

– Nem alszom. Egy mesét gondoltam el.

– Elmondod nekem is?

– Csak másszunk ki a szakadékból.

– Addig hányat kell aludni? – kérdi az ő szokásos időmértéke szerint.

A zenészek először a féltett hangszereket adják föl rendre a szunyókálástól fölfrissült, mélyből kikecmergett Jani úrnak. Azután elmennek másfelé, ahol az elhunyt barát ugyancsak mondott valamit.

 

PEDIG A REFORMÁTUS templom mögötti dombon kellett volna megtelepedniök. Nagyapa folytatja helyettük az emlékezetes szavak helyének megtisztelését. Sok a zarándokhely, mindet bejárni most nem lehetne. A nyakamba vennélek most, László, de ha erre járok, nagy kövek nyomják a vállamat. A gödrös példa szerint hét nap, hét esztendőt kellene járnunk a valamikor elhangzott Szavak nyomában. A diónak ültetett szomorúfűzfám alatt látom Tóth Károly tanító urat, kezében a mogyoróvesszővel. A mogyoróvessző vége suhogva írta vércsíkos szavait a tenyerünkre, s mi elátkoztuk magunkban a kántortanító urat, pedig a büntetéssel is javunkat szolgálta. Hogy hívják azt a madarat? Azt a madarat madárnak hívják. Ó, te zsiványfajzat! Azt a madarat nem madárnak hívják, hanem őszapónak! Gyatra nyelvünket a tenyerünk sínylette meg. Térdünk is némelykor a kukoricán térdeplésben. Messziről jött ember volt, nyelvünk bőtermő vidékeiről való; dadogó beszédünk hallatán s a hol ezért, hol amazért bezárt iskola miatt káromkodva, kékre gerjedt valósággal a szörnyülködéstől: atyaságos istene a nyelvi abroncstalanságnak! A küllőitekre fogtok szétesni! Ó, ti rothadó kerékagyak, haszontalanul hányódó dongák gyülekezete! Míg nem lesz iskolánk, a templomba veletek! E helyen, ahol üldögélünk, László, Tóth Károly tanító úr az ég alatt rendezte be nekünk az elemi iskolát, tintás padok helyett a fűre ültetve bennünket. Füvek, fák és madarak nevére tanított; képzeletünket visszavezette régi, felleges időkbe; tatár és török hadakat vonultatott föl a környező hegyekbe, majd énekeltetett is; Szenczi Molnár Albert volt a mindenkori sugallata. Ketten jönnek elé most a szomorúfűz alól. A szakállas, látod, Molnár Albert bátyánk; a tanító úr szokása szerint a huszáros bajuszát fényesíti a fehér zsebkendővel, miközben reánk mutogat; nyisd meg, Uram, a szájukat, ha lehetséges, mert én nem bírok már velük, nem győzöm a küzdelmet a hallgatásukkal.

– Megint aluszol, Jatata?

– Most hallgassunk egy cseppet. Két ember jön az úton fölfelé.

– Nem látom őket.

– Kicsi voltam én is, mikor elindultak.

– Azóta jönnek?

– Bandukolnak, láthatatlanul.

– Varázslat! – csillan föl a gyermek tekintete. – Játsszunk varázslatot. Mondjuk, hogy nem látsz engemet. Én se téged. És keressük egymást.

– Akkor hunyjuk le a szemünket.

Lehunyják a szemüket, csak a nevetésüket nem bírják kilobbantani.

– Jatata, félek, ha nem látlak. Fogd meg a kezem.

Így várják az elvarázsoltak közeledését. Mintha minden rájuk figyelne most; nagy csend támad körülöttük.

Azt várja talán ez a csend, hogy hajdani hívők serege szólaljon meg a sírkővel beültetett hegyoldalon.

 

SOKAN ELHALLGATTAK MÁR.

Szenczi Molnár Albert tatárjárást, törökdúlást átkozva még mindig énekelteti a magyar századokat.

Mellette, fölötte számtalanszor fellobbantak, és ódonságokat emésztve, régi kínokat újakkal tetézve hamvukba hulltak az Eszmélet erdőtüzei. Az emlékezés nem látja már a reformátorok zord Istenét, az engesztelhetetlent, arcán a predesztináció vérfagyasztó szigorával. (Cselekedjetek, amit akartok: jó vagy rossz sorsotok meg van pecsételve.) Az ószövetségi kép, a négyszáz éve még oly eleven Legfelsőbb Lény, vizeket terelő mozdulataival, kénesőlélegzetével, hegyeket robbantó pillantásával és homlokráncában a végtelen idővel, mítoszba költözött már. Azt gondolhatnók: Molnár Albert is.

De Molnár Albert még mindig énekelteti a magyar századokat.

Mint a lőtt lábú madár, amely nem képes leszállni, örök időkre csapkodó szállongásra ítélten hallatja sebesült hangját a magasban, Istenét kiáltva, hol szelíden, hol panaszharagosan szólongatva s némelykor épp álmából ébresztve a hatalmas szellemet. Hová tűnt el vajon az a lőtt lábú madár a kicsi tó fölött?

 

NAGYAPA fülében újra megszólalnak az orgona hangjai. Tóth Károly uram ujjai szabadították el a hangokat, miközben a lyukas fújtató meg-megnyekkentette a dallamot. Árkos nyakú, kopaszra nyírt fejek a tölgyfa padokban. Gyöngyösen villanó és üres feketén megnyíló szájak a kőcímeres Szó-Szék előtt. Sejtik talán, de nem tudják, mit énekelnek. Azt legföljebb: hogy Mi énekelteti őket. A hétköznapokon felgyülemlett kérdések; az égről visszahullottak. Valamikori önmagunk hangjai a Psalterium Hungaricum-ból, Nagy Nyomorúságok esztendeiből: törd meg, Uram, azoknak fogait, kik ellenünk tusakodnak; kiknek szájából, mint rókalyukból, büdösen jönnek elé a tisztának és illatosnak mondott szavak; torkukból, mint koporsóból hengerednek elé; nézd, Uram, e nyitott szájakat! Öklendeznek, agyarkodnak, iszonyatos, sívó oroszlánok; láttukon csontjaink helyükből mozdulnak, szívünk viaszként megolvad, beleink üszkösödő sebek; felzabálnak bennünket, Uram, tömik velünk a bendőjüket, velünk és gyermekeink gyermekeivel; rendezd úgy valamiképpen, akadjunk torkukon; és ha kiköptek, vegyél a te szárnyadnak árnyékába; haragos orcádnak puszta színe őket megemészti; ha nem óhajtanád orcádnak színét rájuk pazarolni: íjadat vedd elé, azt is megmondanók, hová célozz, Uram: egyenest az álnok szemük közé; de jól nézd meg őket, formájuk és nemük változatos; dühös bikák vettek minket körül, lányaink sírnak alattok; orrszarvúak is vannak közöttük, veszettül fújtatnak ellenünk, és bármerre nézünk: erőnk, mint a cserép; nyelvünk az ínyünkhöz száradott, kezeink, lábaink átszúrva, ruháinkat a latrok széjjelosztogatták magok között. Hol késik, Uram, a bosszúállásod? Egyetlen szavadba kerül, s ember és szarvas idétlent szül e világra. Perelj, Uram, perlőimmel; szeleiddel őket megfutamítsad, ellenünk font hálóikba gabalyítsad; rontsd meg karjukat, ha már levágni nem akarod; az igazságot te igen szeretöd, a hamisságot viszontag gyűlölöd. Valóban gyűlölöd? Akkor tegyél is valamit érettünk! Kelj fel tehát, ne aludjál; öröködbe, ím, pogányok jöttek és elszaporodtak, mert őhozzájuk volt jókedved, miközben hasunk és reményünk a földhöz ragadott; Dávid fiad, szorgos gyülekezeted, szitkos szájú pogányok kényére jutott; selyembe göngyölt nyelvük, akár a tőr, s minden beszédjük mordályság; egyedül a te kezed szabadít meg minket; mint a kiöntött víz fognak szétloccsanni a gonoszok, s vérükben, Uram, a lábadat megmoshatod; kiáltásunk halld meg, Isten, vedd füledbe a mi könyörgésünket; lelkünk színéig érnek már a fullasztó vizek; apaszd, Uram, a mi nyomorúságunkat, engedd szóhoz jutni szánkban az éneklést; kétfelé választhatnád még egyszer a tengert, de jobb kezed a kebeledbe dugva, nem látjuk már jeleit erődnek, s közöttünk immáron nincs próféta. Átkaink özönvize után ki fogja hát szárnyára bocsátani a reménység és megnyugvás olajágas galambseregét? Mindhiába, hogy szavunk, mint a kohókban tisztított, hétszer csapolt ezüst, nyelvünk, a galambszárnyszépségű, árvaságra ítéltetik, mert közöttünk immáron nincsen próféta.

 

MEGHALTÁL, Jatata?

– Nem haltam meg.

– Nem tudtad kinyitni szemedet?

– Varázslat volt. Abban egyeztünk meg.

– Ők hol vannak most?

– Kicsodák?

– Akik elindultak, mikor kicsi voltál.

– Jönnek valahol. Vagy mennek valamerre.

– Mit láttál, mikor lehunytad szemedet?

– Szállongó fekete pernyéket.

– Honnan szállnak?

– A szememből.

– A pernye micsoda?

– Madár. Icipici fekete madárka.

– Nem akar kirepülni a szemedből?

– Ott van a fészke.

– Fészket rakott icipici fekete madár a szemedben?

– Ott szereti. Amerre nézek, a madár is arra repül.

– Énekel is?

– Nem énekel.

– Nem tud énekelni?

– Nincs hangja. Csak röpködése.

– Nézem a szemedet. Nem látok madarat.

– Mit látsz?

– Esőt látok.

– Esik bennem az eső.

– Bennem nem esik, Jatata.

– Szép idő van a szemedben.

A szülőfalunak ez a kicsi szegelete tükröződik benne. Fehér és lila csokros orgonabokrok; egy ferde kiskapu, sövénykerítés; a frissen kövezett út kanyarulata; visongó gyermekekkel az óvoda udvara; Edelstein úr valamikori udvarán az új ház, mellette papi lak, labdarózsás virágoskert, tanácsház és templomtorony, lovas szekér – a bakon öreg kocsissal, mellette fiatal tanácselnökkel –, tűzoltó gép, arasznyi csermely, füstölgő kémények; műtrágyával megrakott, piros-sárga orrú teherautó, mely nagy sietségében hatalmas porfelhőt kavar; a porból öregember bukkan elő, két kenyérrel a hóna alatt. A tovarobogó gépkocsi után bámul elképedten, majd a sapkájával kezdi leporolni a kenyeret. László azt kérdi: vajon mit művelt az a kenyér, hogy meg kellett sapkázni? A dolog tisztázása közben Dédapa megroskadt alakja tűnik föl a szomorúfűz alatt. Lassú igyekezettel, fejét kissé előreejtve bandukol a porban, meg-megbotolva; a szemére telepedő zöld hályog akadálykáprázatokat vet némelykor a lába elé.

– Siessünk, László, Dédapa elébe!

A zöld hályog a színét nem mutatja. Galambkék mosolyával és szelíden szemrehányó szavaival azt kérdi Dédapa:

– Ugyan bizony hol tekeregtetek?

– Nézelődtünk, varázslatokat műveltünk.

– Aki teheti, nézelődjék – mondja Dédapa, a varázslatokról pedig nem vélekedik.

– Úgy láttam, megbotlott az imént – mondja Nagyapa.

– Igen, megbotlottam.

Szemérmesen és kínos mosollyal ismeri el a botlást, a százforintos lovat is fölemlegetvén az ugyancsak bocsánatos botlásával. Nagyapa nem ért egyet az önvigasztalással, hanem orvost, kést, operációt sürget, amire Dédapa legyint, és azt mondja:

– Nem én látok rosszul, fiam. A világ mohásodik körülöttem.

Talán épp ezen tűnődött, és tekintete messze kalandozott a kezdet kristályfényű ígéreteinek kirakóvásárai felé, mikor a kő a lábának ütődött. Az ő lelkesedésének sátrait az idő széjjelverte. De csak a minapában is be tiszta és ünnepi volt a pillanat egy száműzött sírhant mellett, a cigánysor végén, a kökénybokrok között. A Maros mentének üzenete és nagy útra kelt kegyeleteképpen hetven iskolás gyermek Bartók-dallamot és egy virágmintás amforavázát hozott a regényíró sírjára. Kemény Zsigmond önkéntes titkáraként a vázát Dédapa ültette el, simította porhanyóra tövében a földet. Valóságos kis emlékünnepség szónoklataiként a vázaültetést a virágok követték. Okkal bizonyára, hisz maga Jani úr is elismerné, miszerint a regényírók is mondhatnak emlékezetes szavakat, megszentelvén ilyenformán a földet, amelyen megfordultak, s amely rájuk fordul végül.

– Kimentem, fiam, megnézni: élnek-e még azok a virágok.

– S élnek-e?

– Ellopták a vázát.

Akár egy Kemény Zsigmond-i látomás: oly zúzmarás-jégcsapos Dédapa megrendültsége. Abban reménykedett, hogy virágos cserépedényt csak összetörnek, megtapodnak, a hagyománytiprás szelídebb változataként. De kiásni, elvinni!

– Ellopni egy ember arcáról az amforavázát! Ezt az egyet nem gondoltam volna.

Vázalopás! Az új szó megragad László fülében. A dolog lényegét megmagyarázni hosszadalmas és tán fölösleges lenne. Tudatába a leánykamadár, a kukoricát vető vadgalambok, a muzsikás kút, integető Kelemen és Dédnagymama keze rebbenése mellé nem kellene ellopott vázákat helyezni. Hanem inkább az újrakezdés szándékában osztozkodjék Nagyapával. Gyönyörű vázát veszünk majd Korondon, újra elültetjük, leásunk, ha kell, a koporsóig. Ebben megegyezve indulnak hárman hazafelé. Dédapa kézen fogva vezeti Lászlót, immár botlástalanul, tán nem is a megromlott szemével, hanem inkább az emlékezet eleven sugarának ösvénye szerint. Itt vigyázz, Lacika, sánc van, kő van, palló és lejtő, hasra buktató akadály, kidőlt kapufélfa, cövek – rabmalacfegyőr az út mentén – és tiltó csóva a bevetett földeken. A belé költözött világ, amelyben – külső bolyongásainak vége felé – a helyét megtalálta.

 

DÉDANYA megterítette már a cöveklábú asztalt. Sietve és keveset falnak valamit a friss sajtból, ordából. A kert végében a kicsi réten margarétavásár.

– Oda menjünk le, Jatata!

– Mutasd meg a gyermeknek, hol voltál te gyermek – mondja Dédanya az újra tűnődésbe merült Nagyapának.

Egy valamikori mese is ottmaradt azon a réten. A már említett fizetségmese, kukoricakapálásért vagy tán búzagyomlálásért, Orbán János bácsi jóvoltából. Az ösvényen lefelé menet, valahonnan a háborús munkaszolgálatosok alagútjából, az ő szellemalakja csatlakozik Nagyapa mellé. Hogy vagytok, fiam? Nagyapa húst rak a húsából János bátyjának arcára, rokoni pillantást ültet a szemüregébe; ne ijesszük meg, ha lehetséges, a gyermeket. Az unokád, bizonyára. Alig valamivel voltál nagyobb, amikor déli pihenőben mesét mondtam neked. A társaid erre-arra tekergették a nyakukat, te minden szónak utánanéztél nagy, táguló szemmel, izgalmadban a kicsiujjadat is harapdálva. Széptollú madarak voltak. Verebek között lebzseltünk, azért ámultam el János bátyám szép tollú szómadarain. Cukorkára való pénzt is felajánlottam. Miért választottad inkább a mesét? Nem a mesét választottam. A szavait inkább. A mese gyöngysorából külön-külön raktam nyelvem alá az ékszeres szavakat. Egy leánykát is feldíszítettem akkor velük. Disznók elé vetette a rubingyöngyeimet. Szép szóval nem lehet madarat fogni, sem tornyot építeni. De reméltem, hogy ragaszkodást igen. Azóta is hiszem – a gyöngyöt ropogtató disznók ellenére –, hogy ahol két lélekben a szavak nem csendülnek össze, miként a kristálypoharak: babiloni bagzás az emberi lét. Megőszültél. A gondoktól bizonyára. A gondok nem őszítenek. Hanem a Gond. A vércsekarmaival. Szólni kell. Ha emlékszel még, a vércséket kiáltással űztük a házunk tájáról. Bár azt a behívó levelet is elűzhettük volna. Háború volt, szurony az emberek hátában. Ki mert volna érettem szólani? Akkor az a mese biztatás volt. Vagy könyörgés inkább: jóemberek, ne hagyjatok engem azzal a szikladarabbal agyonüttetni! Nézd, itt szakította be a koponyámat. A gyerekre való tekintettel úgy nézz most rám, mintha új mesét mondanék.

– Keresel valamit, Jatata?

– Kócbabát hozott egyszer a megáradt patak. Amikor még kicsi voltam.

– Honnan hozta?

– Egy meséből.

– Elmondod nekem?

– Egyszer majd elmondom.

– Sokat kell addig aludni?

– Ahány margaréta van itt a kicsi réten.

– Szedjük le most mind a margarétát.

– Kezdd el, míg én pihenek itt a fűzfacsutakon.

– Pihenjél, Jatata. Addig én megnövök.

 

AMIKOR A SZIKLA meglódult a feje fölött, mi volt az utolsó gondolata, János bátyám? Megbocsát, hogy gyermekként szólítom, hisz azóta elébe kerültem az agyamból táplálkozó vércsével együtt. Úgy látszik, Prométheusz óta efféle madár nélkül nem lehet meg az ember. Bár írtak már példát az ellenkezőjéről is. Májával táplált sasmadarát a frakkos Prométheusz egy napon leölte, megsütötte, megvacsorázta, mitől azután szépen meghízott, elhájasodott. Büntetését, a Gondot fölzabálva, számtalan atyánkfiának nyújtott példát a hosszú és pudvás életre. Hogy is felejthette ki Mózes az ő betartott parancsolatukat ama kőtábláról: hajítsd el a te lelkiismeretedet, és hosszú életű leszel e földön. A kérdésedre válaszolhatok tehát? Ama régi mesének a vége villant az agyamba: nagy haragjában az Isten azt mondotta: falhoz vágom a régi agyagot, s újjágyúrlak, ember! Pedig földi útjára nem ily szándékkal indult Szent Péter kíséretében.

 

A FÖLDÖN barangoltak jószógyűjtögetni, mert híre kelt odafönt az emberi szavak teljes romlásának. Hátukon a lapos tarisznyával, fejüket csóválták oly rengeteg nyelvkárosult láttán. Mi az igaz hit, te fiam? Há’! – vonta vállát a kérdezett, és mint a disznó, ment az orra után. Nem tudja kend, merre van itt a csárda? De tudom, mondta a másik kérdezett, és ugyancsak elsietett az ormánya után a közeli vásárba. Hiszen ezt akartam neked megmutatni, Uram, sopánkodott Péter, aki annyira otthonos volt már a földön, hogy jó néhányszor el is nadrágolták a részegek. Már amikor kinyitom a számat, Uram, és kezdenek elagyabugyálni, jól tudom: itthon vagyok. Ezek az emberek nem arra vannak rászorulva, hogy azt mondd nekik: kelj fel és járj, amiként egyetlen Fiad mondotta volt a gutaütöttnek, hisz egyebet sem tesznek, mint a bajaik után nyargalnak. Mezítlábuk álmukban is csattog az ágydeckán. Hanem inkább azt kellene parancsolnod mindahánynak: kelj fel és beszélj! Mert szavaik minden jel szerint összenőttek a beleikkel. Aminek ugyancsak különlegesek, Uram, az okai. A kezelésükről van szó. A mindenkori kézhezvétel módozatairól. Ispánjaik és őrmestereik ugyanis, ha némely gondolatot óhajtanának velük közölni, először a csizmájuk orrát mozdítják az ülepük irányába, a szamarak ellenben szájba rúgják őket inkább, csak nagy ritkán farba. Vehetted észre, Uram, tele van a környék ilyen szájbarúgásra idomított szamarakkal. Az emberekben lakozó szavak ilyenformán a kétirányú ütéstől való védekezésképpen ott helyezkednek el, ahol éppen lehetséges. Például a ne szólj szám, nem fáj fejem disznóhólyagjában. Ne csodálkozz tehát a gyermeken, aki elmenekült színed, vagyis lábad elől a há’-szótagjával.

Szokása ellenére, az Isten elcsodálkozott. Nem gondolta, hogy rajta kívül mástól is: saját szavaiktól is rettegjenek az emberek.

Péter azt mondotta:

– Álljunk ki próbaként a híd végébe kéregetni.

– Mi végett? – kérdezte az Úr.

– Szavakat koldulni. Vélekedést. Ha egynek is megesik a szíve rajtunk, övé legyen – engedelmeddel – a mennyeknek országa.

Az Úr módosított az elgondoláson. Országomat, úgymond, ne tegyük föl tétnek, hanem fogadjunk inkább egy deci pálinkában, amit oly nagyon szeretsz, te Péter. Kezet rá!

Leparolázott Péter az Istennel, gajdolni kezdtek a híd két végében: egy jó szót, emberek, a szegény károsultnak! Szánjátok meg a vélekedésükből kifogyottakat. Valóságos vásári sokadalom hullámzott el nagy tarkaságban a kéregetők előtt. Nagy része mintha süket lett volna, de akadt szép számmal jóindulatú is.

Miből adhatnék?

Magam is rá vagyok szorulva.

Éppen te ne tudnád? Szavaink hét szűk esztendejét éljük. A pusztában vándorlók a fejüket rázták.

Rossz vadkanagyarként a szó befelé nőtt a húsukba. A valamikori virágszálhajtás az ember ajakán.

Vigyorgó szamaritánus ment el előttük, minden sajnálatából kifogyva. Értetlenséget mímelt: ugyan mire valók a szavaink a jócselekedet híján? Szavaid sütkérező kígyók, mondta az Isten. Százévi hallgatásra ítélt poéta is elment előttük.

Jó szavaim gyöngysorok voltak, a viselésben fényesedtek. Használatlanul megvakultak, megpenészedtek. Pedig az volt az álmom, hogy kinek-kinek a nyakában ilyen gyöngysort lássak. Az ember másodszori megteremtésének jelét. Az első még csak a majommakogásé volt, a gyomor hangja s a koponyaszakító dorongé. Gyöngysoraim nélkül, nézd, miként görbül a gerinc, nyúlik meg az ember karja s alacsonyodik a homloka.

Egy jó szót, jóemberek, a szegény károsultnak!

Még rosszat sem vetett oda senki sem az Isten rongyos kalapjába.

Ez is némaságos nap volt.

A céltalanság diadala. Nyelvéből kiesve: létének céljából is kiesik az ember. Utánunk az özönvíz, egy-egy megmenekült krónikással; mi többet nem beszélünk.

Pályafutásuk végét bogra kötött nyelvükkel jelezve vonultak át a hídon a sumérok, makkabeusok, filiszteusok és más nemzetségek.

Péter galléron ragadott egy golyvás embert, és szolgálati helyét elhagyva, az Isten színe elé taszigálta:

– Uram, ha jól értettem, ez a filiszteus olyasmit galagyol, miszerint képtelen már a jó és rossz szavai között válogatni. Mindeneket kiforgató hatalmaddal fordítsd ki, kérlek, a golyváját, ellenőrizzük, mit rejteget benne.

Akkor az Úr megökrendeztette a golyvást; szóhulladék csörrent ki belőle, aprópénzre váltott nyelvek maradványa: krajcárok, poltúrák, piculák, vegyes fityingek.

– Hol gyűjtögeted?

– Bábel tornya – nyögte ki a filiszteus.

– Vedd a te nyelvedet, és eredj haza békességben – mondta neki az Úr.

– Bedeszkáztam, Uram, az ablakaimat.

– Hogy be ne lássak a házadba?

– Malteres vagyok a Bábel tornyánál.

– Össze fog omlani.

Péter elszörnyedt, a filiszteus futásnak eredt a golyvájával.

– Omlasztó szándékodat nem is említetted, Uram.

– Mert nem omlasztó az, hanem ellenkezőleg: építő.

– Építő szándék – toronyomlasztással? – hüledezett Péter.

– A változatosság köveinek megteremtésével – mosolygott az Isten.

Egy jó szót, jóemberek, a szegény károsultnak!

Gyík van a torkodban?

A tiedben madárfészek. Majd egy gólyát is küldök a fejedre. Szóljatok, ó, szóljatok, ti bevarrtszájúak!

Továbbment a szótulajdonos, nem adta ki a vélekedését, mert hallgatni arany, beszélni kockázatos dolog. Nem az a veszélyes ránk nézve, ami bemegy a szánkon, hanem ami kijön azon.

Félszájúak is jöttek, dagadtnyelvűek és görbeszájúak, kunkorodó gilisztaszavakkal.

Undorodott tőlük az Isten.

Láthatta tehát, hogy a félelem – mindenkori legelső ténykedéseként – megrothasztotta az emberi beszédet.

Akadt mentegetőző is bőven.

– A nyelvemre léptek.

– Véletlenségből, ugyebár! – kiabálta Péter. – Mert annyira megnyúlt a hízelgésben, hogy nem bírtad már a pofádba visszagyömöszölni.

Gégesorvadás!

– Ne higgy neki, Uram! Bérbe adta a gégéjét vásári kikiáltóknak.

Hangszálhiány!

– Hát akkor mi az, ami kilóg a zsebedből?

Kézzel-lábbal turpisságát a makkabeus azzal magyarázta, hogy prédikátor lévén, a hangszálait dugdosni kénytelen. Zsákot akarnak varrni velük a király katonái.

Egy jó szót, jóemberek, a szegény szókárosultnak!

Mandulagyulladás!

– Itt ez a fakanál, Uram, nézzünk bele a torkába.

Péter újra galléron ragadott egy nagyfülű embert, az Isten elé ráncigálta, hogy szótalanságának okát kiderítse a fakanál nyelével.

– Tátsd ki szádat, s mondjad: ááá!

– Iiii!

– Á-t kértem – verte nyakon az Úr.

– Iiii! – nyöszörgött az ember.

– A kettőt együtt legalább – szólt az Úr engedékenyen.

Csak fele süvöltött ki megint a torkán.

– Á-ra még nem képes, nincs értelme a kínzásnak – mondta Péter, a diagnózist helyben kiállítva: – Átmenetiségben szenved a nagyfülű. Most még nem tudni, micsoda, de bizonyos, hogy jön valahonnan és megy valahová.

– Öszvérállapot – világította meg az Úr tömörebben a helyzetet.

– Most már csak az a kérdés – fürkészte Péter a két lábon járó metamorfózist –, hogy szamárrá tökéletesedik-é, vagy pedig a lóhang irányába fejlődik tovább. Meg aztán: őt rúgták-e szájba a szolgálatos idomítottak, vagy ő készül az embertársait szájba rugdosni? Te tudod, Uram, mit határoztál sorsa és bűne felől.

Gondolkodott az Úr:

– Nem tudnám most fejből megmondani.

– Sokan vannak, tény és való – mondta Péter, hogy indokolja valamiképpen az Isten feledékenységét.

A nagyfülűt szabadon eresztették. Tarkóján az Úr tenyerének sajogásával, szelíden és emberi léptekkel haladt a legközelebbi pálmafáig; ott megállt, karját az égnek vetette többször is, mintegy búcsút véve a magasságtól, amely leereszkedett volt az ember fejének szintjéig, midőn az fölegyenesedve kivált az erdők és mezők négylábú lényei közül.

– Nézd, Uram, mi történik vele! – bámult oda Péter minden ízében fölborzolódva. – Négykézlábra ereszkedett.

Kettejük szeme láttára ment végbe az átmenetiség jeleit mutató metamorfózis. Ruháját, lábbelijét levetve, látni lehetett, amint a szürke szőrzet egész testét elborítja, és kezén-lábán fényes, fekete paták nőnek ki. Fülei megnyúltak, a pofája hasonlóképpen. Célbatalált állapotában néhányszor megugrotta magát, farkával suhintani kezdett, majd fejét a Teremtő székhelyének irányába emelve, zengzetes szamárordításba felejtkezett.

– Kész! – mondta Péter. – Sejtettem, hogy nem a lóhang irányába fejlődik tovább.

Látván azután, hogy az új Képződmény egy gyermekarcnyi napraforgóvirágot rugdos szerte, könyörögve kérte az Urat: fékezné meg a patás tobzódásban.

– Ez még csak előgyakorlat – mondta bölcsen az Isten.

A fényes patájú szamár ugyanis a következő pillanatban az emberi sokadalomba, valamint a közeli vásárosok közé vetette magát, és pontos találattal rugdosta szájba mindazokat, akik megítélése szerint rosszul szólottak, vagy éppenséggel panaszkodni mertek volna, miközben selyemtopánkára, viganóra alkudoztak. Akkor nagy csend támadt az úton, a mezőn, az erdőben és a levegőégben. Elhallgattak az éneklő madarak, a változatos hangon egymást hívogató apróvadak és a szélben megzörrenő bokrok is. Egyedül az Isten lélegzetét lehetett észlelni az általános némaságban.

– Erről bátorkodtalak csak tájékoztatni – mondta Péter, megnyervén a fogadást a deci pálinkával. – Mondd neki tehát: kelj fel és beszélj.

A csárdában üldögélve szomorúan értékelte művét az Isten:

– A hatodik napon Hebron mellett, a damaszkuszi mezőn bukkantam a jó vörösagyagra, amiből az embert teremtettem. Az egyetlen lény, akit felruháztam a szavak erejével, saját hatalmammal tulajdonképpen, az esetre, ha meghalnék. Hogy mindétig újrateremthesse önmagát, valahányszor a megsemmisülés veszélye fenyegeti. Létének forrásául a Napot teremtettem, a külső fényt, értelmének azonban a belső világosságot: a nyelvet, amely a gondolatainak, szellemének egyetlen magháza. Értelme másként éppúgy elcsökevényesedik, mint víz nélkül a tavirózsa, mint a szükséges tápláléktól megfosztott szarvasok agancsa. Életének célját fogja keresni majd ezen a földön, és nem találja meg semmiben, sem ételben, sem italban, sem a szerelemben, ha belső világosságát, e Második Világmindenségét, Magánkozmoszát föladja és elkótyavetyéli a hiábavalóságok vásárterein. Azt gondoltam, Péter, lesz kivel elbeszélgetnem unalmamban a Földgolyón. Ezekkel? Mint a birkák rohannak a legelőre, és nyelik le a fűvel együtt nyelvüket is a legelső rugdosódó szamár láttán. Apró érdekeik takarmánya fontosabb nekik az én adományomnál, amelynek szívtől szívig kellene sugároznia. Jó szavaik nélkül pedig maholnap az emésztőcsatorna szintjén fognak megnyilatkozni. Böfögés, korgás és szellentés útján, barátom.

– Mit érdemelnek hát? – kérdezte Péter aggodalommal, s újabb féldecit rendelve.

– Részemről csak sajnálatot – sóhajtott az Isten. – Elegendő büntetés rajtuk, hogy keresni fogják egymást, és örömük csak annyi lesz benne, amennyit a bujaság érzékszervei fölfognak. Meghalnak egymásban anélkül, hogy kölcsönös szavaikban újjászületnének, ahogyan terveztem, mikor a nyelvüket formáltam. Világ bolondja, még verset is írtam nekik, Énekek Éneké-t, hogy annak gyertyafényénél nemzzék a gyermekeiket. Kioltották. Metaforákba öltöztettem a mirigyeiket, az ingereiket, hogy ha öröm és bánat esetén megkérdik egymástól: miért esik az eső a szemedben? – a gazellánál, mely párjának hátrahagyott üzeneteként ugyancsak könnyével jelzi az utat, ahol elmegy, többet tudjanak magukról mondani. Használtam valamit vele? Láthattad, miként cserélik be a metaforáikat viganóra, selyemtopánkára, mutatós phalloszra. Nyüszíteni fognak, és makogni tehát. Önkifejezés dolgában arra ítéltetnek, hogy malomköveket varrjanak össze, és homokból kötelet fonjanak.

– De hiszen ez borzalmas büntetés! – hüledezett Péter, attól is tartva, hogy maga is csak ember lévén, netán kipotyog a mennyei állásból, és a malomkő-varrásban, homokkötélfonásban semmi gyakorlata nincsen. – A hatodik napon, mikor az embert megteremtetted, a jövőjéről nem így vélekedtél.

– Talán hiba csúszott a munkámba. Aznap reggel csúszómászókkal is bíbelődtem. Nem mostam kezet utána.

– Módodban áll a javítás, Uram! – berzenkedett Péter, mivel pálinkából több volt már benne, mint amennyi járt volna belé.

Az Úr megkérdezte, miként gondolná el a javítást.

– Általános feresztés útján például – hadonászott Péter.

– Hát özönvizet nem küldtem rájuk?

– Engedelmeddel, Uram, az nem feresztés volt, hanem nyivasztás.

Felmérgelődött az Úr, odaszólt a csaplárosnak:

– Hozzon nekem egy lapítót, de gyorsan!

Szemében a nagyidő villámaival a csaplárost futásra késztette a konyha irányába.

– Laskanyújtót is! – kiáltotta utána, amitől Péter menten kijózanodott, és eltelt félelemmel.

– Csak nem vered szét, Atyám, a világmindenséget!

– Azt nem! Az tökéletes! Csillagot még nem láttál szamárrá változni; embert annál többet. Madarat sem láttál, amely a hangját, nevét, csőrének formáját vásárra vitte volna valamely kövérebb kendermagért. De ezt a marék agyagot, amit embernek neveztem el, összecsapom, fiam, összecsapom és újragyúrom. Meglátjuk, mi jön ki belőle. Énnekem van időm a kísérletezésre. – Aminek végcélját sejteni kezdte Péter, látván az Isten szomorúságát. Magányában, melyet Ábel füstje és utódainak egyhangú dicsőítése nem bírt föloldani, a végtelen időt tartalmas és változatos emberi szavakkal szerette volna lakhatóvá tenni.

A dolog azon bukott meg aznap, hogy a csaplárosnak ellopták a gyúródeszkáját laskanyújtóstul.

De Isten haragos szándékát el nem lophatta senki sem.

 

REÁNK NÉZVE a lopás ténye vigasztaló, fejezte be meséjét a kő alá került ember. De vigyázzunk, mosolygott ránk hamiskásan, nehogy az a lapító mégis előkerüljön valamiképpen. Elment azután, mert vitték, a már említett háborús munkaszolgálatra. Földdel betömött szájával azt mondja, hogy a fejére zúduló sziklának szamárpata formája volt. A hajcsár, aki mögötte állt, ugyancsak szamárhangon ordibált reggeltől estig az alagútépítő rabszolgákra. Puskája is volt, annak az agyával verte szájon a lázongó szavakat. Arcodra most visszaadom a kölcsönbe kapott mosolyt és szemed világának is azt a részét, amivel kisegítettél, mondta Orbán János. Megköszönöm, bátyám, de tudnia kell, hogy a tekintetünkben ott vannak a halottaink lakatlan szemüregei is. Közös a nézelődésünk. Ha pedig újra együtt lehetnénk a régi búzaföldeken, mifajta mesével fizetné meg a segítségemet? A régi mesét nem mondanám újra. Hanem inkább megesketnélek. Átokesküvel, e margarétaszedegető gyermek szavainak érdekében. Mert nézem őt, míg a szemeddel nézhetem, és látom: fogantatásakor az Énekek Éneké-t dúdolta az Isten. A szavaira vigyázz, azokra is tehát, amelyeket éntőlem hallottál, és ha kihull belőled a féltés: legyen mindennapi munkád a bánatfelvásárlás. Bánatot is csak vehessél…

E szavakkal eltűnt a mesemondó ember.

Megszakadt mondanivalóját Nagyapa folytatta:

 

bánatot is csak vehessek

el belőle ne adhassak

hídon tartsam a tenyerem

úgy keressem a kenyerem

búzám is csak egy szem legyen

annak fele üszög legyen

Te pedig Embernémító Szándék

változtasd kővé a párnámat

takarómat hóharmattá

mosdóvizem legyen vérré

törülközőm tűzlángjává

virágom kígyófejcsokorrá

ha Neki szánt szavaimban

megdézsmálnál engem

ha szándékaimban másfelé térítenél engem

mert nem én választottam e szándékot

ő választott engem.

 

NÉZD, JATATA, mennyi virágot szedtem!

Nézi Nagyapa: melyik lehet a csokor, melyik a gyermek. Az is igaz, hogy a koldus-mese körül sok ideig eltöprengett. László kacagva dugja elé arcát a sárga-fehér margaréták közül. Orra, homloka tele virágporral, de még a szempillája is aranyszemcséket szitál a boldog pillogatásban. Nagyapa egy margarétaszálat az emlékezésnek szállást nyújtó fűzfacsutakra helyez. Otthagyjuk, Jatata? Itthagyjuk valakinek. Muzsikaszó helyett, mivel Jani úrék bizonyára lefeküdtek már a hangszereikkel. Virágaidnak fele a Dédié, másik fele a Nagymamáé. Azt gondolja tehát Nagyapa, hogy naphaladás után hazamennek Marosvásárhelyre. Elindulnak a kerti ösvényen a cöveklábú asztal felé. László megy elöl, Nagyapa mögötte. Az ösvényt már kezdetben úgy gondolták el, hogy akik végigmennek azon, csak egymás nyomába léphessenek. Fáradtan, sovány lábát frissen és biztos tájékozódással szedegeti László. Ezen az ösvényen már sötétben is hazatalálna. Az otthonnak három irányába: Dédihez, Örökmécseshez, Édesanyjához, Apjához. Csongorral vitatkozik Nagyapa: tévedések hármas útja lenne? Mint varázskör áll valóban előtte; a tükörcserepeire hullott szülőföld egysége a virrasztás három irányából. Közepében Szavaink magányosan álló tündérfája. Jelek szerint Csongor és Tünde bolyongásaiban ragadt meg újra Nagyapa; már-már a pogány kunok idejéből kiszólított ifjú hős áhítatával követi László nyomát a porban. Ez a lábnyom szív lehetne. Kissé romantikus e megmerítkezés Vörösmarty tündérjátékában; védekezésképpen bizonyára. A valamikori fenyves mögött lebukott már a nap; emlékbe húzódik ez a mai napi emlékezés is. De mily gyorsan s váratlanul!

– Lacika, Lacika! – kiáltja valaki fentről, az ösvény végéből.

– Édesanyám! – lódul neki László az enyhe kaptatónak.

Megbotlik, elesik, a virágait egyenként összeszedegetné, de az újabb kiáltásra margaréta nélkül szalad anyja elejébe, hátrahagyván Nagyapának, hogy porban ne maradjon a keze munkája.

A többi már búcsúzkodás. Jármű áll a kapu előtt: Trabantnak hívják. Ezerszer lerajzolt Mózes-jelkép bozontjában forgolódik László feje, turkál a két keze: apja szakállának hívják a jelképet. Indulás előtt férfias mozdulattal nyújtja kezét László Nagyapának:

– Hát elmegyek. Szejusz, Jatata!

Egy másik, remélhetőleg visszhangos Napsütés várja Kolozsvárott.

Arcán a különös aszinkron, de most már, a kényszerű búcsúzkodásban, a réginek a fordítottja; szomorkás tekintete körül a vigasztaló mosolyráncok és gödröcskék fodros hullámzása.

– Ne búsulj. Még találkozunk.

Szemedben, ugye, nem esik az eső? Kolozsvár felé menet az úton az autó fényében rókát, nyulat, őzet látsz majd. Még tán fekete párducot is, ha kilopakodik a mesékből. Még egy ticsi mesét, egy utolsót, elmondasz nekem, Jatata? Elhúzódunk ketten a szénapadlásra, ahol a sarjúban bújócskát játszottunk. Sürget a sötétség. Te menjél csak, én majd leülök a cöveklábú asztal mellé, elkísérlek a mesével. Azt fogom elmondani, amit a Hargitán, mikor a futózápor miatt a nagy fenyőfa alá behúzódtunk, néztük, hallgattuk a fehércseresznye-pattogzást az úton, te pedig azt mondtad: szedjünk föl belőle bár egy sapkára valót. Ha messziről mondod, nem hallom a mesét. Ha lehunyod a szemed, hallani fogod. Ha netán másfelé vinné hangomat a szél, ott a nagy játéktér: apád bábjátékainak országa. Ő maga is körhinta lesz, ha belekapaszkodol. Hát szervusz, barátom!

A faluban félkörív alakú az út, mely Kolozsvárra vezet.

A tornác fájára támaszkodva nézi Nagyapa az autó fényszóróinak kanyartapogató sugarait. A reggel óta bejárt helyeket is megvilágítják. A mócsi hegyről még visszaderengenek a gyorsan távolodó vörös jelzőlámpák. De csak annyi ideig, hogy Dédanya fölbotorkál a nyári konyhából a kőlépcsőkön a tornácra:

– Búsulsz-e, fiam?

– Valahogy csak összeszedjük magunk, közös fedél alá.

– Úgy kellene.

Szervusz, barátom. Most jut eszébe Nagyapának: a köszönés csak a szándékában hangzott el, míg Lászlót az ölébe emelte. Két és fél esztendő történetét nem lehet két szóval lezárni. Nézi hát a mócsi hegyet, ahol újra összecsapott a fényben kettévált sötétség. A nézelődésben, amelynek semmi határozott iránya nincsen, rendre szállanak szerte a kurta mesék s a hosszú játékok. A gyermekkornak egy gyermekkel csodamód visszatért szakasza. Ki dönti el, te László: kettőnk közül melyik szorult a másikra? Búsulsz-e, kérdi tőlem Dédi, és azt mondom, hogy valamiképpen őt is vigasztaljam: összeszedjük magunk. Pedig az volt az igazi hajnal, mikor az álombéli madár az ágyad fejére szállott; míg mesélted, Nagyapa vércséje a karmait behúzta. Nem búsulok, csak kimert kútnak érzem magam. Újabb fehércseresznye-esőre várok, hogy utazásaink öröme visszaszivárogjon a hétköznapokba. Tartós szárazságra nem számítok; a néma tűnődésre sem e korhadó tornácfán, hisz amilyen közel vagy már Kolozsvárhoz, oly messze még Szavaink – szavaid – Nagyfejedelemségétől. Szándékom és vágyam szerint, mint színes kavicsot, a nyelved alá raktam volna. Nem tehetem, egyelőre magam is csak kavicshordó napszámosa vagyok a fejedelemségnek. Ura sem a töredékesen bebarangolt szülőföldnek: csak szemölcs az arcán: sírhantjelöltje.

– Mégis búsulsz, te fiam.

– Azon gondolkozom, hogy azóta már a ménesi hágón is túlvannak.

– Megnőtt a gyermek, óvodába kell mennie. Csikómód nem járhat örökkön a Nagyapja mellett.

– Ezután már sorakoznak a feladatai.

Még az eszterág is tudja a maga idejét az égben, és a gerlice, a fecske és daru is megtartják, hogy mikor kell elmenniök. Jó lenne persze, ha életünk forgalmából kivonhatnók az elmenetelt. S maradna minden percre az együvé tartozók visszajövetele.

Hull a hó.

Egy régi tél fehér méhrajzása. Belepi lassan a cöveklábú asztalt. Innen a tornác fájáról nézve Gyula bácsi újévi ablakához hasonlatos, ama februári naphoz, mikor az ablak még aba volt, és a frissen tanult szót a didergő markukba fújták, a gémberedett ujjak rácsai közé: hó, hó! Majd a főnév másik arcába lehelték: oh, oh, hány bukás, hány elsikoltott néma oh, oh! Régen volt. A februári madárvonulás után Nagyapa pillái alatt, lám, itt a nyár eleji hó. Nemcsak az érzéseiben: valóságosan is didereg Nagyapa. Annak tudata sem melegíti föl, hogy az elmúlt két és fél esztendő alatt László nemcsak a tárgyak uralmát rázta le magáról; az értelmetlen, mert csak madárnak szóló madárhangokból is kinőtt. Mivé vajon? A lehetségesből Valaminek valóságos részévé. Felejtés volt a közös játékban: Léthe vizéből felbukkant ágacska.

Figyelmeztetés lett az ő jogos örökségében: szavaink kicsi kápolnája.

Nagyapa szíve táján a kápolnás gondolat vigasztaló meleget áraszt.

Nem havazik már. Az imént még fehérnek látott cöveklábú asztalon – mintegy gazdáját várva – haptákol László aranyhorgonyos matrózsapkája.

– Holnap utánaviszem Kolozsvárra – mondja Nagyapa, és valóságos ámulatot keltve azt kérdezi Dédnagymamától: holnap reggelig vajon hányat kell még aludnia?

 

HA UGYAN elkapja most Nagyapát az álom.

Mert bizonyos, hogy százszor visszatér majd a Lászlóval bejárt ösvényekre, vissza a Gondba, amely fogva tartja. Dédanya eloltja majd a villanyt, s a kicsi ablakon bedereng a nyárfa, behallatszik az éjszakai madarak hangja. Hozzájuk csatlakoznak László pelyhes szavai, és betöltik a házat, a mezőségi ég alját az álmatlanság vizei fölött. Szemüket bekötheti az ember, akár ki is égetheti; vakon is megtalálják őt. Elfordulhat tőlük, mondván: reggelig semmi közöm hozzátok! Rátelepednek az idegsejtek dúcaira. Elfüggönyözheti az ablakot, beszögezheti előttük az ajtót: a kulcslyukon fognak besurranni hozzá. Lúggal, savval moshatja ki agyát; újra betöltik azt az emlékek fényével és árnyékával. Hajóra szállhat, és meghúzódhat a földgolyónak bármely pontján; az elhagyott napok utána kiáltanak, és kőparipákat indítanak érte, hogy visszahozzák őt László örökségének gondjába. Mert ugyan bizony mi lehet ott az ember, ahol leveti a rá mért köteléket? Semmi egyéb, csak őrület, visszhangzik Nagyapa fülében egy régi vers foszlánya: „Holt faágaktól körülvett szív, mit teljesen betöltött a szánalom.”

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]