Mert ahová te mégy, oda megyek…Két várakozás között, amikor Sikaszó havasán búcsúbolyongásként a vacsoracsillag felől szálló szalonkák nászdalát hallgattuk, Lacikával így egyezkedtünk: – Ez volt hát a tavasz. És teneked újra el kell menned. – Megyek, mert visznek – mondta a gyermek. – Ősszel találkozunk – vigasztaltam. – Akkor visszajönnek a szalonkák. Sokáig hallgatott azután, mint akinek képzelete elkísérte a vonuló madarakat, majd azt kérdezte: – Miért kell nekem elmenni, nagytata? Hányszor megbeszéltük ezt már! Az elmenetel végeredményén kívül ki szólhatna erről okosabban? Ott álltunk ketten a fenyőrengeteg esti zúgásában a Hargita egének egyetlen csillaga alatt, éjszakai portyára induló nagyvadak szimatának útjában, medvés veszedelmek között, a fölújított pörös kérdéssel: miért kell nekem elmenni, nagytata? – Miért nem válaszolsz erre, nagytata? – Mert nem vagyok most itthon – mondtam. – Hanem hol vagy? – kapta fel a játékot a homályban is. – Drinápolyi nagy télben, Kelemen bácsinál. – Mit mond Kelemen bácsi? – Most éppen azt mondja: az Isten rakás kenyeret hintett el imitt-amott az emberek számára, és oda kinek-kinek el kell menni, és ott kell maradni, valamég a kenyérben tart. A fazaknak pedig a fazakas akaratján kell járni, és azt nem mondhatja a fazakasnak: miért küldöttél engem Drinápolyba? Hát ezért kell neked elmenni. Sokáig hallgatott a gyermek. A szemközti sűrűben, mely kifutott a hegyélig, száraz ág reccsent, majd kis csönd után a köhintésemre riadt csörtetéssel menekült odébb egy láthatatlan nagyvad. – Ugye, nem félünk? – bújt hozzám Lacika. – Félni nem árt – mondtam. – Miért? – Hogy végül meg ne ijedjünk. Megragadta a karomat, úgy meresztette szemét a távolodó csörtetés irányába. – Én veled együtt akarok félni, nagytata – mondta. – Akkor az sem baj, ha megijedünk. Ördög vigye a Kelemen bácsi fazakját. Gyorsan sötétedett, az esthajnalcsillagnak társai támadtak az ég minden irányából. Elékerült a török félhold is, meghintette végig ezüstös fénnyel a Bakó-patakát. Szótalanul ereszkedtünk le a völgybe, miközben a Mikes-látta kenyerekhez is vissza-visszatért a gondolatom. Hintegeti rakásait az Úr, de magunk is beleszólhatnánk a szeszélyeibe. Egy kenyeret vagy zsömlét bár, szeljünk meg Kamaráson is. Így szóltam hát a gyermekhez: – Ősszel találkozzunk dédiéknél. Egybegyűlnek a rokonok, viszünk nekik új dalt, régi szót, találós kérdést. Kivesszük a kutyának a szaladó szabadságát, és utána szüreti mulatság vacsoracsillagig. Nyelvi ajándékosztogatás, kutyajáték, szüret és csillag egy rakáson az otthoni jóból! A csillámló patak mentén táncot járt Lacika, nagyapa elhagyott táncát, a mezőségit, két bokázó ugrással, három pontozással, a képzeletbeli kordován csizma szárát ütögetve. – Én azt fogom kérdezni Feri bácsitól: mi az, hogy malábába? – Sose fogja kitalálni. Mert ez a csücske az ajándékunknak. Összeölelkezve, lépteinket egymáshoz igazítva fújtuk máris ajándékunkat a Hargita egére:
Kordováncsiz-malábába!
– És a másik csücske: tyúvanrajta! – rikkantott a gyermek.
Sárgasarkan-tyúvanrajta!
Ezt a csizmát szoktuk kölcsönbe kérni a kolozsvári Virág Jánostól, ha jókedvünk támadt. János adta szívesen persze. Most különösen, hogy elgondoltuk: ajándékba visszük el a szegény mezőségieknek. Összeverjük legénymódra, hull a csokros szegfű róla. Kolozsvárról jövök, bátyám, tudja, mit hoztam én kendnek ajándékba? Egy pakk szivarat, fiam. Csudát! Olyan dalt, amit sose hallott még. Mit kezdjek vele, fiam? Nekem sérvkötő kellene. Lesz kacagás. Meg amikor azt kérdezzük: mit jelent az, hogy törvényt teszünk a tyúkokra? Csukakra, csukakra! – kiáltja majd Feri bátyánk. – A csukakat a tribunálra! Hol jártatok ti ketten, hogy így beszéltek? Ó, nem is lehet azt egyvégtében elmesélni. Bejártuk szavaink nagyfejedelemségét, annak verőfényes meg északos tartományait. Láttuk nyelvünk csemetekertjeit, székelyföldi nagy rengetegeit s a széltöréses gyászhelyeket itt a Mezőségen. Azért hoztunk ide jóféle magoncokat, igecsemetéket meg évelő dalokat. Ebből az elképzelt ajándékból énekeltünk Lacikával jókora előleget aznap, míg ki nem értünk az agyaras rengeteg szélére, ahol Örökmécses jött elibénk, hogy a patakpallót megvilágítsa. Hat hónap telt el azóta. A megbeszélt déli órában érkezem Pusztakamarásra a szülőház kapuja elé, mit a szél sarkig vágott hátra október kényuralmában. – Szolgánk is van, látod, aki kaput nyisson neked – mondja anyám kicsi, törött kacagással, és botladozó pampóiban szalad elém, ahogy a nyolcvan esztendeje bírja. Nyakamban a két karja olyan könnyű: a szellőre lehet bízni. Egy hosszú pillantással veszem csak számba, hogy mit művelt mostanság arcán az idő, s magamban igazat adok néhai Nagy Imre festő barátomnak, aki halála előtt nagy hirtelenséggel ceruzarajzot készített róla, de olyan szomorúságosat, amitől az ember kiesik a csalóka pillanatból, mint egy virágos hintaszékből; sorsának a végeredményét kezdi sejteni. Holott – amint valahol megírtam már – a modell, a keszkenőjét is ünnepire babrálva, mindvégig a művész keze alá mosolygott, sőt kacagott is, akárcsak e mostani ölelkezésünk díszítéseképpen. Hiába is áltatnám tehát magam: fogyó arcának nevető vonásai mögül a festőlátta időtlen bánat szellemképe homálylik elő. Egy színjátéknak a végéhez közeledünk: anyám kedvünket kímélő rejtőzködése kezd hiábavalóvá lenni. – Hol van a gyermek? – kérdem. Lacika nincs sehol. Elment a tizenegyes autóbusz, gyermeket nem hagyott hátra. Lehetséges, hogy Pusztakamarás helyett Vajdakamaráson szállt ki. – Hétéves gyermeket nem lett volna szabad egymagában útnak ereszteni – mondja anyám szigorú rosszallással. A román szót nem érti még, ebből csak bolyongás lesz a vidéken, kereshetjük helikopterrel. A másik baj pedig, hogy anyám a három tő Izabella-szőlőt már leszüretelte. Sikaszói mesés ígéreteimből egyedül a kutya maradt, a négyméteres drótján fel s alá nyargalva. Annak a szabadságát még kivehetjük, hogy Lacika megfussa magát vele a magyar papi lakig, sőt a fényes tetejű román templomig is. S a csillag? Bal lábbal kelt napok, hetek óta csak felleget és hideget hoznak a sóbányasivár ég alatt. Vigasztaló lehetőség marad az ajándékozás: a tyúvanrajta s a szegfűhullatás. De kinek lesz itt kedve énekelni? Apám a tornácon ül, mint mindig: Kemény Zsigmond báró úr karosszékében, amiből annyi igaz, hogy teljes vakságában, folyóvízfogytiglanra ítélt horgászként mered maga elé, láthatatlan úszókirezzenést figyelve, a rézgombos, öreg fotel azonban csak sejtelmünk szerint szolgálhatta még Zsigó bárót is, kinek hagyatékából házunkba sodorta volt a háborús felfordulás. – Te vagy, fiam? – kérdi arcomat babrálva, s veszem észre, hogy lehetnék akármelyik a háromból, sőt csodaként a negyedik is, kinek csak a jövő században kellett volna meghalnia, ezért annyit emlegeti, hogy illenék már megszólalnia. – Én vagyok, apám! – mondom hát mindannyiunk nevében, miután kiderül, hogy arcom szerint István, hangom után ítélve Gergely is lehettem volna, az emlékezete pedig épp Jóskánál időzött. De most mindahányunkat elsepri az ijedelem: hová, merre tévedt el Lacika? Apám azt mondja, hogy a falu végén van egy krisztuskereszt, mire közbeszól anyám: iramodjunk el autóval a szomszéd faluig, lehetséges, hogy oda hányódott a gyermek. Apám ragaszkodik hozzá, hogy velem jöhessen, mert a falu végén van egy krisztuskereszt. A kutyára pedig rá kell szólni, oly lelkesen ugat, mióta meghallotta a gyermek nevét emlegetni. Hol a sapkád, hol a botod, András? Hová lépsz, András? A lépcsőre figyelj, András! Lekászálódunk a kopott kőlépcsőkön, a kapu felé az autóhoz igyekszünk. Aki nem ismeri a valót: mulatságosnak tartaná ezt a bolydulást. Anyámmal két oldalról vezetjük apámat, aki az erős szélben meg-meglódulva, s a horgas botjával a semmibe tapogatózva lépdel, amerre irányítjuk. – A hármas keresztútnál, fiam, van egy krisztuskereszt… – Ó, a sapkád! Anyám elereszti a karját, hogy a szélben karikázó sapkát elcsípje, miközben dörren az ablak, és csattan a nyitva hagyott ajtó is. Anyám tehát sorsára hagyván a sapkát, először a házat menti a vihar garázdálkodásaitól, fennhangon pörölve, hogy márpedig ő házkutatást nem engedélyez. – Mi van? – kérdi apám. – A szél elvitte a sapkáját. – Valóban! – mondja, Hindenburg-frizurás fejét tapogatva. – Az idén mintha nem is lett volna nyár. És ki rendezi ott a házkutatást? – Vigyázz jobban a sapkádra, ne kérdezősködj annyit! – inti honpolgári fegyelemre anyám, miközben átkelünk szerencsésen a kicsi hídon is, amelyről apám, mintha szántszándékkal tenné, folyvást az árokba lépne, ha nem ráncigálnók egyenesbe. – Aztán igyekezzetek! – mondja anyám nagy sóhajtással, mikor már az autóban ülünk. Az úton jobbra és balra figyelve hajtok, minden távoli gyermekben Lacikát sejtem, és egyre nő bennem az aggodalom. Vicsorgó tanyasi kuvaszok között látom őt, s ijedelmében nincs akitől megkérdezze, ugye, nem félünk, nagytata? Meg-megállok, ettől-amattól érdeklődöm: a falu végén nem látott-e ilyen-amolyan fiúcskát, farmernadrágosat, könnyű járásút, gesztenyehaja a homlokába hull, egy tejfoga sötétszürke. Sehol semmi megnyugtató válasz. – Itt vagyunk, apám, a krisztuskeresztnél! – mondom végül. – Mit akart vele? Kiderül, hogy pendelyes legényke korában, amikor egyszer elveszettnek hitte magát, ide húzódott a kereszt tövébe sírdogálni. A pléhkrisztus lábánál Mária-napi koszorúcskát cibál a szél, de síró gyermek nincs alatta. Nem is lehet, mert serény igyekezettel jön felénk egy gumicsizmás, román férfiú, a néptanácsi telefonszolgálatos üzenetével badea Andrásnak: a dédunokája csak a késő délutáni autóbusszal érkezik Kolozsvárról. Megnyugszunk hát és indulunk hazafelé. Haladunk szépen és szó nélkül, percek alatt haza is érkeznénk, ha – miként a mesében – közbe nem jönne három akadály. Egyik az apám krisztuskeresztes gondolata, mert azt mondja: – Szegény Jóska öcséd, nyugodjék békében, mindig oda telepedett a kereszt tövébe várakozni. Kit vársz, te Jóska, kérdezték tőle nyári nagy melegben az emberek. Bátyámat várom. S mikor jön a bátyád? Karácsonykor. Idejekorán kezdted el várni. Hát most volt egy kicsi időm. Jól felelt, ugye? Nevet göcögve, de a könnye is kibuggyan hozzá. Megállapítjuk, hogy Jóska öcsém mindenképpen a dolog nehezebbik részét választotta. Mert könnyű akkor várni valakit, amikor jön is. A másik akadály: egy aggastyán rokonunk, aki árva özvegységre maradván most a kerítést támasztja, s a tekintetével, mint egy sárga colstokkal, az utca hosszát méri jobbra és balra. – Hogy van, Feri bácsi? – kiáltom oda neki, miután kiszállok a Ladából, hogy lekezelhessünk. – Jól vagyok, fiam. Várom a halált. – Ne várja – mondom. – Az idén késése van. A bal kezével legyint, a jobbját parolára nyújtja, s akkor látom a borostás ábrázatán: valóban olyan, mint aki a küszöbön alszik. De csak vigasztalom a hétféle betegségben, hozzá téve bölcsen, hogy ne gondoljon a halálra. – Azt nem lehet! – mondja szinte fölháborodva, a megszólaló harangok hallatán. – Látod, ezek is! Folyton halottnak húzzák. Ez a harmadik akadály a hazamenetelünkben. Harangszó, temetés – apámnak az jut eszébe róla, hogy föltétlenül meg kell néznünk az öcsémnek állított sírkövet. Elbúcsúzunk Feri bátyámtól és fölgyalogolunk a temetőbe. Régen jártam erre, elámulok a rengeteg vadonatúj, fehér sírkő láttán. Apám azt mondja: az emberek mintha most kaptak volna észbe, hogy feledés fenyeget bennünket, pompás sírköveket állítanak a régi, névtelen fejfák helyére. A temető északi sarkában most is dolgoznak néhányan. Kalákában cementalapzatot öntenek, a szétesett hantot gyeptéglával keretezik, mindszentkor aztán az új létesítményt a pap fölszenteli, utána emléklakoma szilvapálinkával, tyúkhúslevessel, sültekkel és paradicsomszósszal. Az elszaporodott gyümölcstolvajok és sírgyalázók ellen új kerítést húztak, és általában annyit tesznek-vesznek itt a maradékok, hogy az ember azt gondolná: ez a munkahelyük. – Üzemel, hál’ istennek, a temetőnk – ezt így mondta valaki nemrégen. – Miért hál’ istennek? – kérdem. – Mert ott a másik temető, a novalyi – emeli föl apám a hangját, hogy jól megjegyezzem a szavait. – Az már befejezte a pályafutását. Novalyban eltemették az utolsó magyart is. Hát ehhez képest azért mi jobban állunk. Körültapogatja öcsém sírkövét, én megnyugtatom, hogy minden rendben: a fénykép is a helyén, nézi Jóska egyfolytában a tatárdúlás emlékoszlopát. A koporsóban nyitott szemmel feküdt, annak jeleként, hogy végórájában a halál tökéletes magányát az emberi tökéletlenség is megtetézte; a kórházi személyzet éjszakára magára hagyta a haldoklót, s reggel a kihűlt szemét már nem tudták lezárni. Anyám a hiú reménység s az önkívület határán külön-külön mondogatta mindannyiunknak, hogy nyitott szemmel alszik a fia, majd görcsös ujjakkal a vállamba markolva, a gyermeki sírás üveghangjain kérelt: Ébreszd föl! Ébreszd föl! Nem tudom, jóanyám! Nem tudom! Ő talán már nem is emlékszik arra, hogy akkor, tehetetlenségemet az ő titkos esztétikájával sújtva, ezt mondotta: Milyen író vagy te, ha nem tudod fölébreszteni?! S megrettentem a pillanattól, amelyben anyám már kettőnket siratott. – Ajándékhalott volt – mondja apám csöndesen, és úgy nézelődik körbe, mintha látna is valamit. A tekintete: vízbe fúlt kékcinege. Arra kér, irányítsam őt a tatárkő felé. Ha már itt van érintésközelben a múlt: kijár neki a köszönés. Odavezetem hát a töredezett, zömök oszlop elé. Azt is körültapogatja, majd egyik lábáról a másikra döccenve azt mondja: – Alattunk a lemészárolt gyülekezet.
A többit a bolyongó emlékezet idézi föl, mint annyiszor, ha erre járunk, az időnek hóhérló kezén szörnyülködve. Hogy mit műveltek itt velünk a tatárok csupán – későbbi törököt, katonafogdosó osztrákot, kolerát és egyéb kalamitást nem is emlegetve. Ha csak gyújtogatás, rablás lett volna! De hát mindétig irtás volt – el az írmagig. Önvédelemnek mit sem ért a pánikos istentisztelet. A templomot a hívekre gyújtották, majd a kívülmaradottak után vetették magukat. A közeli erdőkből, nádasokból kézre kerültek a bujdoklók is. Miután a haszontalan öregeket és csecsemőket illendőképpen agyonveregették, a nép javát láncra verve ötvenesével, százasával hurcolták távoli rabszolgapiacokra. Vitték a serdülő gyermekeket is. Éjszakai pihenőhelyeken messzire hallatszott a sírásuk, mikor a lányok, asszonyok után nyolc-tíz éves lánykák, fiúcskák kerültek sorra a lator és pederaszta megbecstelenítésben. Akit elvittek: többé sosem került vissza. Sem a Mezőségre, sem Várad, Enyed, Gyulafehérvár kihalt utcáiba. A hajdan porrá égett templom maradványaiból emelték ki eleink a feliratos kőoszlopot, amely – különös módon – bizakodással tölti el apámat, mivel azt mondja: – Jó jel, hogy ezt az oszlopot ideállíthattuk, fiam. Azt jelenti, hogy van még mit irtani belőlünk. Hát nem? Cöccög hozzá, s a fejét csóválja hosszadalmasan. Fejcsóváló napunk ez a mai, mert apám a novalyi temetőt sem akarja kihagyni a nézelődésből. Kivált, hogy a szél is elült, csöndes, hűvös az idő. Utunk a hegyen át mindössze három kilométer. Annál hosszadalmasabb menet közben apám története a tizennyolcas olasz front összeomlásáról, az iszonyatos szuronyrohamokról. Bajtársa volt egy szebeni fiú, annak a fejét elvitte az akna s ment, dölingélt mégis előre, attól tartva tán, hogy a visszafutamodókat a tisztek lelövik. – Úgy ment, fiam, tisztára, mint a magyar politika. – Szavát ne felejtse, apám. Itt a forgalomból kivont temető. – Akkor nézzed, és mondd, mit látsz? – Szalmacsóvát a bejáratánál. – Tilos tehát a bemenet. Jékely Zoltán verse jut eszembe: Jaj, be szép volt a Szép Temető! Nem erről írhatta. – Fejfamaradványok, hanyatt esett kövek – jelentem apámnak, s míg emiatt Tisza Pistán és a magyar mágnásokon elveri megint a port, bóklászni hagyom a szememet. Nagyrészt jeltelen és formátlan hantokat látok. Ezeket már csak az eső és a szél gondozza. Nehéz elképzelni, hogy köröttük valaha egész kis gyülekezet állott, Miklós deák tizenhatodik századbeli énekét fújva:
Paradicsom? Ez itt a felejtés maga. Nem hogy emberi maradék: az isten sem látogat erre. Mi végett jönne? Lélekbegyűjtő munkáját itt már befejezte. Anyám ha látná: a paszulyszárításra fogott bölcsőt okolná megint. S a kifogyott szavakat a még ringó bölcsők felett. Mindent elborított a gyom, a hitvány akác, szamárkóró, tüskebokor. Jézus fejére innen fonhatnák újra a töviskoronát. Még a madár is tüske: tövisszúró gébics. Ösvény nem vezet se ki, se be, legföljebb téli havon a vadcsapás. Kik voltak, mik voltak az alant nyugovók? Nincs, aki ezzel törődjék. Apám azt mondja: télen e helyt legvidámabb a kolozsvári vadásztársaság. Ahány hant és bokor: megannyi nyúl és fogolycsapat, ropognak a puskák. – Nohát, így nézünk ki – mondja apám a végösszegezést, amit nem szívesen vennék magamra, bár sejtem, hogy boldogabb fináléban hiába keresnék vigyorgó helyet. Igyekszem mégis kikászálódni a látvány hangulatából. Virág János csizmájában, kicsi zöld hátizsákjával jön már a gyermek fölszítani a kedvünket.
Hazanyargalunk tehát, s elmondjuk anyámnak, mit hallottunk, merre jártunk. Naphaladáskor érkezik majd a gyermek. A szőlőszüret, mivel megvolt már, elmarad, de érvényes továbbra is a kutyaszalasztás meg a tyúvanrajta és a vacsoracsillag. Anyám boldogan elmosolyodik, tudja már minden tennivalóját. Először törvényt teszen a tyúkokra, azután, míg sül a csirkepaprikás, elkészíti a köménymagos pálinkát. Apámat beleültetjük Kemény Zsigmond karosszékébe, s azt kapja feladatul, hogy sem Piávét, sem Udinét, sem Doberdőt ne hozza szóba, hanem inkább szunyókáljon, ahogy máskor is szokott, ha nincs hallgatósága. – Hát én mit csináljak? – kérdem a feladatosztásnál. Anyám gondolkozik egy pillanatig, majd úgy véli, hogy újjáépíthetném az alapzatában megcsúszott házat, felszánthatnám, ha volna mivel, a háztájinak megmaradt földet, vagy megtaníthatnám az arra rászoruló gyermekeket magyarul írni, olvasni. Ám ehelyett most jobb, ha könyvekkel rövidítem a várakozás idejét, s anyámnak elmagyarázom: ki lehetett az az édes Néném, akihez Mikes Kelemen a gyönyörű leveleit írta. – Még árvízben is! – emeli föl anyám az ujját. – Nem úgy, mint az én fiaim. S hogy a panaszán ne legyen időm bánkódni, vacsorameghívással indít el Feri bátyámhoz. Ne nyújtogassa a nyakát, hogy mikor érkezik a halál; ő legyen ma este asztalunknál a meghívott rokonság. Anyámszabta feladatomat teljesítve behúzódom tehát az őszirózsaillatú szobába az úti olvasmányul hozott könyveim közé. Elnyújtózom az ágyon, egy darabig hallgatom az udvari majorság riadt kotkodácsolását. Pi-pi-pi! – csalogatja kukoricaszemmel anyám a gyermek tiszteletére kiszemelt jércét. Tiszta és dallamos a hangja. Mintha kicsi tavaszhívogatót énekelne. Az úton lovas szekér döcög, az ablakon át aggastyánlónak a feje látszik. Mintha zúzmara lepte volna be. – Gyííí, ne! Gyííí, Ábrahám! Azon már hiába töröm a fejem, hogy ez a ló mitől és mi végett Ábrahám? A kora miatt talán, de hogy hívták akkor csikó korában? Okosabb mégis, ha verset olvasok. Jékely Zoltán verseit. Azt sem tudom, mennyi idő múlik el így, csak fölriadok egyszer: ráadásul ahhoz, amit apámmal láttunk, ez kellett most nekem! Egy igazi temetővándor költészete. Leteszem a könyvet, hunyt pilláim alatt a költőt látom, akit Zsolinak becézhettünk. Most levelet írnék neki, ha élne.
Az ifjonti lelkendezésben szamárkodva billegő betűim egyengetője, Zsoli! te halállal bizalmasan társalgó halász, Erdély temetőinek Csoma Sándora, hová ragadsz engem Idősárkányod hátán? Most kezdelek csak igazán érteni! Mennyivel bölcsebb voltál te mindazoknál, akik a híres napórás intelmét foglalták versbe: Non numero horas… Csak derűs órát veszek tudomásul! Mulassatok, fiúk! – mondtad. – Én már a harangoké vagyok. Nem tudhattam: egyességre juthat-e veled valaha is az a nemzedék, amelynek napórái a sötétségben is működtek. Miközben magad is törvényre hivatkoztál: az emlékezetére. S jól mondtad a napórásoknak: söpörjön csak bút, borongást a riadt bizakodás! Én nem felejthetem Bethlen Gábor nagy álmú homlokát, Mikes szeme könnyét, Hajnóczy vérét s Petőfi bordái között a hosszú nyelű dárdát. Meg ha mindez nem is lenne: volt egy kisbaltám, kerti fáim kérgébe véstem a nevem. Tűzre kerültek. Gyermekkorom kőkapuját Enyeden az új lakók befalazták, s még annak előtte – kerek százada már – kerti fáim sorsára jutott – újból és hányadszor? – a híresnevezetes Kollégium! Száztornyú városokból szerzett, hozott kódexei, mappái és bibliái lettek tűz martalékává, amiért perelnivalónk van még az istennel. Ha tűrte mindezt: Ő is az oka. Csak végtelen türelmünk jele, hogy porba sújtott skólánk építését utólszor még nevében kezdjük el. Őkegyelme pedig mintha tudná, hogy dolgaink alakulásában bibis az orra: megszámlál bennünket, pár megmaradhat a marosszentimrei templomban, s odaáll tizenkettedikünknek drága Siónt énekelni.
A költőt különösképpen. Megverte hát az emlékezéssel, hogy dobói romok alatt, Szamos-parti lustrán soha fel nem nőtt gyermekek után kutasson, Kalotaszeg kriptagrádicsain üldögélve hókastélyok omlását nézze, eltűnődvén azon is, hogy mint bogár a borostyánkőben, úgy laknak bennünk régi házaink. Mondhatták persze s mondták is: Jékely-nosztalgia. Csakhogy ama borostyánkőbe költözött házakat ítészeidnek meg is tudtad mutatni várostérkép szerint, s az utat is, amelyen senki se járt, és gödörben a lyukas nyakcsigolyát, amit már a kegyelet sem faggat: vajon ki lehetett? S te vajon mit sejtettél meg rólunk, amikor összetörted a napóráidat? Odakint csönd van, csak anyám lábosai zakatolnak a nyárikonyhában. Később, talán bóbiskolásból ébredve, apám azt mondja: – Te, Berta! Miért bántottál meg engem? – Hát mikor bántottalak? – kérdi anyám a deszkakonyhából. – Ezelőtt negyven esztendővel, júniusi napon este hat órakor. – És ez hogy jutott eszedbe? – Nem tudom. Csak eszembe jutott. Hosszú csönd után nyiszorog a tornác ajtaja, anyám jöhetett föl, közelebbről is megnézni: mi ütött apámba azzal a bántással. – Valami rosszat álmodtál? – kérdi aggodalmasan. – Ó, nem is aludtam, csak nézelődtem. – Merre nézelődtél? – Hát amerre látok. Visszafelé. – Ez a baj, látod – mondja anyám. – Míg jó volt a szemed, nem láttad azt a régi bántást. A dédunokádat próbáld inkább elképzelni. Mindjárt megérkezik. Hogy mi volt az a bántás: egyikük se mondja. Maradjon a kettejük titka.
Hanem itt egy másik könyv a kezem ügyében, Jékely verseinél bizonyára megnyugtatóbb. Bábel örökében – írta Tótfalusi István. Ó, Bábel! Sokat nevettünk régen isten tréfáján, midőn a nyelveket összezavarta, s a filiszteusok imádságnak vélték a magyar káromkodást. De semmi tréfás nincs ebben a könyvben. Hanem újabb haláleset. Nem épp mai, sem tegnapi, de csak most értesülök róla ilyenformán: Az utóbbi háromszáz év veszteséglistáján három európai nyelv szerepel: az Adria-parti dalmát, az észak-németországi porosz és a dél-angliai cornish. Ez utóbbit szinte a halálos ágyáig kísérhetjük: 1777-ben halt meg a Cornwall félszigeten Dally Pentreath asszony, az utolsó ember, aki ezt az írrel rokon kelta nyelvet beszélte. Meghalt tehát Dally nénénk is. Meghalt egy nyelv. Csupa kalamitás e mai nap, e délutáni óra, mikor – a kora hajnali ébresztő után – valamicskét aludnom kellene. Hová lettek e házból a régi, balzsamos álmok!? – zsörtölődöm az ágyon forgolódva. Karom a fejem alá igazítom, jobb lábamat felhúzom, hogy szűnjék benne az álomriasztó zsibongás. Negyedóra múltán nem is zaklat már annyira, de közbeszól a szívnek is folytonos megiramodása az emlékek kaptatóin. Hová, meddig, uram? Valahol egyszer csapdába lépünk. Ez a falnak támaszkodás gyermekkorunkban a csodás pillanat volt. Akár egy csolnakot rúgtuk el magunk az ébrenlét partjáról, s máris tündérekkel társalkodtunk szentjánoskenyeret majszolva, mindennapi hiányainkban vigasztalódva. S ha netán égzengés, szülői parancs – dobd le a bakancsot a lábadról, gyermek! – kis időre visszaszólított abból az álomból, a tündérlátomás ott várt meg bennünket, ahol épp elváltunk tőle. Gyorsan utánaaludva még utolértük, nemegyszer olyanformán is, hogy fejünket hamar térdünkre ejtettük a bakancsvető kicsi széken. Sem ágy, sem párna nem kellett akkor az álomhoz. Nagy rablás történhetett itt, hogy mindezek már nem léteznek. Sőt minden azon igyekszik, hogy az ember vég nélkül álmatlankodjék, s ha netán elszenderülne, tündér helyett ördögpatájú szörnyek kapkodnak utána. Lám, a fillérnyi karóra is jég ellen harangoz itt a párnám alatt, miközben Jóska öcsém nem akarja a szemét lehunyni, s jeltelen halmaival a novalyi temető vonul előttem, mint egy riasztott vaddisznókonda. Jékely konok presbiterei templomi denevéreket kergetnek, Dally néni pedig meghalt. Milyen lehetett vajon a temetése? Kelta nyelvének utolsó birtokosaként sokat szenvedett-e? Egy szál magában szót kivel válthatott? Nyilván nem lehettek gyermekei – bár itt a Mezőségen, sőt a családban is van példa rá, hogy magyar anyjának leánykori nyelvét – anyanyelvét a gyermek nem érti. Elköszönhetek most már az alvástól, mert az is eszembe jut: mi lehetett ott a Cornwall-félszigeten a vég kezdete? Az alig észrevehető, parányi romlás, mely végül elhatalmasodván, egy nyelvet sírba döntött. A félelem talán? Ha akármely oknál fogva egy nyelv félelemmel fertőződik meg: életritmusa lelassul, önvédelmi ereje megfogyatkozik. Testét ellepik az idegen szavak, saját szósejtjei ellanyhulnak a szaporodásban. Látása romlik, sorvadásnak indul tehát csodás képessége: a láttatásé is. Amire hajdan seregnyi szinonimája volt, senyvedten már alig talál kifejezést. Közlései ezért szegényesek, pontatlanok, egy idő után éppenséggel hamisak is. Ó, te arctalan! – mondja valamelyik másod-unokatestvérem az orcátlan hazudozónak, akaratlan hamisítással. Ha egy nyelv – a bábeli tülekedésben – eltelik félelemmel, csöndben visszavonul a nyilvánosság tereiről, holott küzdőképességét, láttató erejét csakis a Sokadalom élteti s növeli. Diogenész hordója: bölcs és tanulságos metafora, ám ha egy Demoszthenész költözik szónoklataival a dongák közé: az már közönséges szamárkodás. A megfélemlített nyelv egy idő után a hazugság áldozataként is elparentálható: meg kellett halnia, mert nem volt bátorsága az igazat mondani. A nyelvnek, szegénynek? A hordozóinak inkább. Perczel Mór hajdani vélekedése vegyül hirtelen a tűnődéseimbe:
A sunnyogó álszínűsködésre szorított nyelv elveszíti a nyíltság szavait, amelyek oly nagyon megritkultan, akár a kihalásra ítélt sólymok, messzire elhúzódnak az emberi társadalomtól. S mert félelmének lassan már szaga keletkezik: a létében szorongó nyelvet a kutya is megugatja. A nyitott kapun sem mer hát belépni, hanem inkább elkerüli a városokat és falvakat. Úgy gondolja tán: ha nem hallják, látják, nem éri bántalom. Ezzel pusztítja leginkább önmagát: a némaságba meneküléssel. Az emlékezés – hogy be szép és gazdag volt hajdanán – még inkább elgyöngíti. Mit használ a vaknak, hogy az apja látott? Mit használt Dally Pentreath asszonynak, hogy ősei cornish szavától ezredévekig volt hangos a Cornwall-félsziget? Egyszemélyes nyelvében magára maradva végül a magánya is megfojthatta. Magánya, magánya, forog fejemben a szó, és elindul vele a kicsi szoba is, magánya, magánya… Kiment a ház az ablakon! Puhán lengedezve száll velem a falu felett. Fekete madár fél szárnyaként repdes a nyomában anyám fejkendője. – A keszkenőm, a keszkenőm, te fiam! – kiáltja anyám koromtalan hangon, s kezét a fejére kulcsolva menti fehér füsthaját a feltámadott szélben. Tincsei kigomolyognak az ujjai között, szertefoszlanak az ég peremén. A szél – rabló hadseregként – odalentről mindent felkapdos, ami vihető. Anyám füsthajával együtt repül és dudorász nyiladékaival a deszkakonyha, fölszállt a levegőégbe láncostul a kutya, a holtra ijesztett majorság, a szemérmetes árnyékszék s egy burukkoló galambdúc. Sárga üstökét rázva repül nyomomban kenünk végéből a fűzfa, szakállas nyílként a fenyő, a kék gerezdjeitől megfosztott futó venyige, utolsó halott magyarjával a novalyi temető meg egy vadász is, aki nyulat sejt a hantok között. Szédítő magasból nézhetem már a prédára jutott szülői portánkat, amelynek közepében csak a két öreg maradt, és a gyökeret vert cöveklábú asztal, immár szépen megterítve a nagy pusztaságban. Ők hárman a gyermeket várják. Tudom, hogy minden percben meg kell érkeznie, és minden erőmmel elébe igyekszem, mégis távolodom tőle. Számon kéri majd a sikaszói egyességünket a szalonkacsillag alatt, a válasz pedig így szól bizonyára: – Nagyapát elvitte a szél.
Így kezdődött az álmom, amely azután egy sokszor elképzelt s már ismerős asszonyi arcot is odalehelt anyám repülő keszkenőjéhez. Ó, kit látok! Ezt elmesélem majd, ha fölébredek, gondoltam magamban, de az is eszembe jutott menten, hogy álmot unalom nélkül legutoljára Dosztojevszkij volt csak képes fölidézni, énnekem tehát jobb lenne hallgatni róla. Fjodor Mihajlovics bocsássa meg tehát ezt a vétkemet. – Adjon isten, húgom! – szóltam a menyecskés asszonyhoz, aki őszen-ősz hajamat mintha nem is látta volna, így nyelvelt vissza: – Hozzá lódítottál, fiam! Nem húgod vagyok én, hanem nénéd. Édes nénéd. Valóban ő volt: Édes Néném, akihez Mikes Kelemen a hűség leveleit írta Jénikőből, Rodostóból. Ráismertem a zágoni várakozásban megkopott arcáról, amely mosolyatépetten is azt mondta: egyszer hazajön Kelemen. – Törvényt teszünk a tyúkokra! – kezdtem a célzást, és jó találattal, mert így szólt Édes Néném: – Kelementől kaptam, nektek küldtem tovább a szólást. – Mert olyan nagyon elhallgattunk? – Mert ti vagytok nyelvünk templomegerei – mondta Édes Néném, vigasztalással folytatva: – De el ne hagyjátok azért magatokat. A szegénységnél is rosszabb, ha egyszer halál fogára jut az ember. – Mint az a kelta asszony is, aki meghalt – mondtam, hogy ő is értesüljön a világ dolgairól. Szó és egyezkedés nélkül indultunk ketten Dally asszony temetésére. Hegyen-völgyön gyalogoltunk egy darabig, majd azzal a kótyagos kerekű szekérrel rázattuk magunk, amely a nagyenyedi Bethlen kollégiumba is elvitt volt engem, mikor szilvás lepényét majszolva a tiszteletes úr fittyet hányt a reánk leselkedő veszedelmekre, mondván, hogy bár előttünk a kanyarban a világháború, mögöttünk az Isten, aki papjai és kántorjelöltjei fölött vigyázkodik. Azóta változott a helyzet. Hátunk mögé került a világháború, s utunk végén várt bennünket egy nyelvnek a halála. Az Isten pedig azzal volt elfoglalva, hogy nem törődött velünk. Vagy tudta már, hogy mi lesz utunk váratlan és ránk nézve siralmas fordulata? Isten szándékának csak isten a megmondhatója. Ezt Édes Néném állapította meg Kelemen hagyatéka szerint, az Ábrahám névre hallgató lovacska pedig közölte velünk, hogy megérkeztünk a Cornwall-félszigetre, vagyis Angliába. – Ábrahám úr, ne beszéljen szamárságot! – mondtam a lónak, miután körbe nézelődtem a krisztuskeresztes dombjaival szelíden lüktető vidéken. – Hiszen még nem is láttunk tengert! – A tenger előttünk van – lóbálta meg zúzmarás fejét Ábrahám egy békazenebonás tavacska előtt, majd e titokzatos értelmű kijelentést tette: – A halott innen gyalog megy a ravatalig. – Hallja, Ábrahám úr! – öntött el a méreg. – Maga gyásznapon ne tréfáljon velünk! Nem halottat hoztunk, hanem másnak a temetésére jöttünk, íme Édes Néném kezében a fekete szegfű! Ez a tenger pedig az én gyermekkorom feresztő teknője volt. Belemártóztunk tisztán, és kikecmeregtünk belőle sárosan a bivalyborjakkal együtt. Nyissa ki jobban a szemét, Ábrahám úr! Azon a kopár legelőn rágcsáltuk együtt a lósóskát, és bámultuk várakozással templomunk megbillent tornyát, hogy mikor omlik rá a harangozónak ugyancsak megroggyant házára. Azt a kúriát nézze, Ábrahám úr, ott égették háború végeztével a könyveket; ősnyomtatványokat, negyvennyolcas kéziratokat, a Jókai-regényeket, a képes világtörténelmet. És az én iskolám? Az a gyermekzsivajtalan épület amott a szomorúfűz árnyékában, az sem ismerős magának? Hát az a kendős malac, amely Kemény Zsigmond sírján turkál, Anglia süldője lenne tán? Hiszen oda jutottunk vissza, ahonnan elindultunk! Gondolkozzék hát, Ábrahám úr, és találja meg az utat Dally Pentreath asszony ravatalához. Ábrahám azonban megkutyálta magát, nem fogott rajta sem zabos ígéret, sem a korbácsnak, mint utolsó lehetőségnék a fölemlegetése. Akkor a mi ferde tornyunkban megszólaltak a harangok. A mennybélinek idült süketségéhez igazodva olyan dörejes kondulásba kezdtek, mintha Rómának ezer harangja szólalt volna meg. Ijedtükben a kamarásiak mind kiszaladtak az utcára. A szomszédos falvak is kongatni kezdtek, s a kutyák ugatni és vonítani a rettentő harangjárásban. – Részemről ez az utolsó huzatai! – kiáltotta Szász Sándor a torony ablakából, nem törődve már azzal, hogy omlik-e vagy sem az istenes magaslat. Akkor már ezrével özönlöttek a nyelvek a világ minden tájáról Dally Pentreath asszony temetésére. Jöttek az indoeurópai család összes ágazatai a germán, szláv és latin gyermekekkel, az uráli nyelvek a finnugor atyafisággal, élen az elhunytnak kelta szüleivel, testvéreivel: az ír, a gael, gall, walesi és breton gyászolókkal. Jött az egész Bábel. Griffszárnyú és kolibrinyelvek, vénséges vének és Krisztus után születettek egyetlen gyászoló gyülekezetként özönlötték el a kis templom környékét. Tiszteletes urunk kitűzte a torony ablakaiba a gyászlobogókat. Egyik a református gyülekezeté volt, másikat a román paptól kérte kölcsönbe. Nyaktörő mutatványa után sovány kíséretével – az egy szál kántorral – maga is elindult fekete rakott palástjában a ravatal irányába. Mi történik itten? Édes Néném, kezében a fekete szegfűvel, kiszállt a szekérből, s a harangok szavára lépkedve súlytalan lebegéssel tűnt el a nyelvek sokadalmában. – Édes Néném! Édes Néném! – kiáltottam némán a nyakamra kulcsolódó fojtogatásban. A hirtelen támadt csendben messziről, a suttogás hangján jött Édes Néném válasza: – Elérkezett az én órám is, fiam. Egyedül maradván nekem kell kimenni az áldozatra. – Eredj utána! – mondta parancsoló hangon Ábrahám, aki ló létére tájékozottabb volt az eseményekben. Szinte lehetetlenség volt már begyurakodnom a templomba. Sóbányaszín falait a gyászoló nyelvek majd széjjelvetették, az orgona hamis hangjai pedig varjúsereg formájában verték le az embert a lábáról. Ezek a varjak régente még legyek voltak, mondtam magamban anélkül, hogy valaki kérdezett volna.
Az Úr asztalának helyén sötétlett gyertyafényben a ravatal. Pápista gyertyák! Pápista beszéd Dally Pentreath emlékére! Ezt Ábrahám tudná csak megmagyarázni. Ábrahám azonban nem futott be a templomba. – Dominus vobiscum – énekelte Kálvin papja, és ministráns híján vékonyabb hangon folytatta: Et cum spiritu tuo. A gyurakodás miatt folyton rám ripakodó nyelvek szorításában, csupa ismerős, otthoni arcon hüledezve kérdeztem jobbra és balra: ezek az emberek miért nem az anyám nyelvén szidnak engem, hiszen az imént még magyarok voltak! – Az imént, az régen volt! – kiáltották vissza kórusban. – Requiescant in pace! Szembefordulván a régi szavainkra hömpölygő ceremóniával, a dühös prédikátorok hangján kiáltottam: – Atyámfiai, akik még megmaradtatok! A mi segedelmünk jöjjön az istentől! – Ne jöjjön! – tiltakoztak töben is a ravatal mellől. – Nincs, aki átvegye! – Megha-haltunk ezen a nyelven! – dadogta felindultságában Kemény Zsigmond, akit a magyarnak láttán sosem vetett föl a lelkesedés, meg azt is tudjuk róla, hogy az erős indulatban dadogni szokott. Egér kandikált ki a csizmája szárából. Zsinóros fekete kabátját még le sem porolhatta, hogy a kendősmalac-túrta sírjából kikászálódott. – Hát nem Dally Pentreath asszonyt búcsúztatjuk? Érintésközeiből nézhettem már a ravatalt. Nem hittem a két szememnek és a fülemben visszacsengő szavaknak sem: elérkezett az én órám is, fiam. Egyedül maradván nekem kell kimenni az áldozatra. Édes Néném feküdt ott a ravatalon, élettelen kezében az egy szál fekete szegfűvel. A koporsó oldalán felirat hirdette:
S a koszorúk lila papírszalagjain felirat minden nyelveken:
– Requiescat in pace! Ámen. Lehunytam a szemem, hogy ne lássam a nyitott szemű holtat. Fáj, amit látok. De jobban fáj az, amit tudok. Kegyes csalás volt a hír Dally Pentreath asszonyról. Az én nyelvem kimúlása volt az – kíméletesen közölve. A halálhír természete szerint: a másét mindig elfogadjuk, a magunkét el nem képzelhetjük. Akár a végtelent. Az elképzelhetetlen ott feküdt előttem. Gyertyalobogás hullott az arcára. Az élő gyertya babrálta halott vonásait, amelyek egytől egyig az én vonásaim voltak. A mieink: anyám, apám jegyei, a testvéreimé, mindenkié, akitől csak egy igekötőt is kölcsönbe kaptam. Az nem lehetséges, mondtam az egyetlen lehetséges tagadást az időnek hóhérló keze láttán, a mindig megkésett javuló szándékkal. A halál: javít, talán csak azért is van, hogy tanozásainkra figyelmeztessen. Íme, elmegy az én nyelvem, Herder úr nem átallotta fényes nappal Európa szeme előtt meghirdetni a halálát, s én itt maradok a le nem rótt tartozásaimmal. Nem lehetséges! Hol vagy, sátán? Csak te mondhatsz olyat, hogy isteni gondviselésben leledzik az emberiségnek minden haja szála, miközben a tökéletes közöny segédletével egy nyelv kerül itt korporsóba! Hol vagytok, Bábel gyermekei? Kicsoda az közületek, aki csak egyet is nem taszított rajta az elsőbbségi tülekedésben? A bűneire fogtok hivatkozni, ám azok nem az én bűneim. Én a fegyvertelenség állapotában kaptam őt, acsarkodás és gőg nélkül, a kezében egyetlen szál fekete szegfűvel. Szívében csordultig telten minden iránt, ami más. Mindig készen a szó-kéznyújtásra, gondváltásra. Akkor is, ha szelíd jóreggeltjére felborzolt tollakkal kérte számon a más ajkú: micsodát? Miféle reggelt? Úgy is, hogy útirány felől érdeklődve kárvallottan kellett a kérdezett után néznie, mondván Segesváron Tamási Áronnal: e nem felele. Nem lehetséges! Hogy ennyire megkéstem volna. Az ő hangján még mondani szerettem volna valamit. Talán a legfontosabbat. Ki kellett volna jutnunk együtt a homályból, lelki szemeink látják a tisztást, ahová rézsútosan hull a fény. Megjön az a gyermek is, Néném, a kezedből kiesett sarkantyús játékaiddal. A legrosszabbkor hagytál itt, Édes Néném: a legjobbak elgondolásának küszöbén. Akkor leomlott a templom északi fala, s a beözönlő fény árján sodródva, a nyesett ág könnyű libbenésével anyám került oda. Görcsös ujjakkal kezdte tépdesni a vállam, és a gyermeki sírás üveghangjain parancsolt rám: – Ébreszd föl, ébreszd föl! – Nem tudom, nem tudom, jóanyám! Másodszor hallhattam akkor a szemrehányását: – Milyen író vagy, ha nem tudod fölébreszteni? – Temetésre jöttünk, nem ébresztés végett! – kezdtek kiabálni Bábel gyermekei. – Halott a halottal, eleven az elevennel! A törvényt anyám nem fogadta el. A szószékre felröppenve ezt kiáltotta a boldog gyászban zsivajgó tömegnek: – Nélküle mi már nem vagyunk elevenek! Menjetek haza, jóemberek! Köszönjük az érdeklődést. – Pénzünkbe került a rengeteg koszorú! – berzenkedtek az arameusok, majd azután, hogy anyám egyik gyászfonadékot a másik után kezdte hozzájuk vagdosni, futásnak eredtek, s nyomukban elvonult az egész sokadalom. Nagysármás, Kissármás, Novaly, Mócs és Gyeke útjain hömpölyögtek feketén az indoeurópai nyelvcsalád ágazatai a germán, szláv és latin gyermekekkel, az uráli nyelvek a finnugor atyafisággal és Dally Pentreath asszony változatos rokonságával. Ijedtében eltűnt a pap is kántorostul, egeres csizmájában elballagott Kemény Zsigmond, s a bezárult templom csöndjében így szólt anyám: – No most mondjad, fiam. – Mit mondjak, anyám? – néztem a parancsára, mint aki nem készült föl a halálra, sem annak elkerülésére. – Hát nem tudod? Fuvintásnyi mosolya jelezte, hogy amiként ruhásszekrényének titkos sarkaiba, vasalt ing, párnahéj alá meglepetésnek szánt ajándékfügét, finom cigarettát rejtett volt el, vagy ahogyan újságból titkon kivágott zsenge versemet őrizte: az elmúlt huszonhétezer napjának szemérmesen elhallgatott szavaiból is előszedi nekem a ritka alkalomra valót. Először azonban a tekintetét körbehordozta, s a templom áttetsző kövein át az ő szemével láthattam mindazt, ami olyan nagyon meglódult az időben: messziről idecsalt fenyőfáival a szülői házat, gyermeket, unokát hazaváró ablakaikkal a rokoni portákat, a sárga agyaghegyeket és a pontyos nádasokat, a környéknek behunyt szemmel is megtalálható minden búvóhelyét, lemészárolt gyülekezetével a szilvapálinkás temetőt, a sírját kereső Kemény Zsigmondot. Mindezek után pedig anyám új kendőjén akadt meg a szemem. Apró virágminta kéklett a csücskében. Mintha ez alkalomra varrta volna, hogy így szóljon: – A ragaszkodásunkat mondjad. Bilincses szavaim között válogatva fordultam a kettőnkre maradott ravatalhoz: – Édes Néném, ne hagyj el bennünket! – Ezt a vendégnek is mondjuk – legyintett anyám. – Édes Néném! Árvaságra jutunk. – Az árva is felnő. Anyám újabb legyintésétől félve már csak gondolatban folytattam: – Édes Néném, nélküled pangó vizek maradunk az elfutott patak nyomában. A gondolatomat is lefülelve anyám így szólt: – A víz apad is, árad is, fiam. – Édes Néném, halálod a büntetések büntetése rajtunk. – Ezt ne hangoztassuk – mondta anyám. – Könnyen rávágja valaki, hogy megérdemeltük. – Édes Néném, teveled meghaltunk itt mindahányan, valamennyien, külön-külön és együttesen, apraja-nagyja, koldusa, krőzusa Kelemen minden ivadékának. Édes Néném, a félkarú, féllábú, félszemű nem csonkább a nyelvecsonkítottnál! Édes Néném, ne mondd az enyészet nyelvén, hogy minden tagodat, ízeidet elszedték egymástól! Tagjaid és ízeid vagyunk! Minden elsodorhat – semmi el nem választhat tetőled. Erőre kapunk csak egy pillantásodtól is. Ülj vissza velünk Ábrahám szekerébe, és ezután megszűnünk a kéréstől, mind a bűntől, mind a bujdosástól, mind a telhetetlen kívánságtól. Édes Néném, távozásoddal a természet rendje bukik föl: a galamb vércsefiat, mérges kígyót költ, a szarvastehén farkast fiadzik. Patkány az égben! Énekes madár a patkány fészkében. Méregméz és ugató halak. Szőlőtőkén kukacfürtök, sündisznótermés a gyümölcsfáinkon, és varangyvirágok nyílnak a kertekben. Édes Néném, akármint fordult a sorsunk, úgy voltunk teveled, menedékreménnyel, mint gyöngy a kagylójában, de szívünk most már az anyanyelv siralomháza. Édes Néném nem mozdult a ravatalon. Kimondott és elgondolt szavaimból kiábrándultam, tehetetlenül néztem anyámra. Fulladozva és botló szívem után kapkodva pördült meg testem a semmiben, fülem zúgni kezdett a mélybe zuhanásban, mikor ugyanaz a fényár, amely anyámat elhozta, közibénk röptette a zöld hátizsákos gyermeket is. Farmernadrágján az út pora, kezében a kicsi Dávidnak parittyája. – Lacika! Lacika! – kiáltott anyám, és elkezdett énekelni. – Jobb kezében aranyvessző, bal kezében aranyalma. Pedig – mondom – parittya volt az, meg egy országúti fehér kavics. De ezt az éneket tanította nekünk réges-régen, adventi napokon. – Ő az, látod! – mondta azután anyám. – Ő az, akinek hátra van még több mint huszonhétezer napja. Egyedül őrá hallgat Édes Nénénk, aki elhagyott bennünket. Mondd utánam, Lacika: Édes Nénénk, ha te a Moáb mezejéről való Naomival mondod… A gyermek elhajította a parittyát, úgy ismételte engedelmesen: – Édes Nénénk, ha te a Moáb mezejéről való Naomival mondod… – Forduljatok vissza, leányaim! – Forduljatok vissza, leányaim! – Forduljatok és menjetek, mert én már halott vagyok… – Forduljatok és menjetek, mert én már halott vagyok… – Akkor én Ruth szavaival mondom… – Akkor én Ruth szavaival mondom… – Ne unszolj engem, hogy elhagyjalak és visszatérjek tőled. S folytatólag anyám vezetésével, mert hogy esküvőjének felejthetetlen szövege volt ez hajdan, kánonban folytatták: – Mert ahová te mégy, oda megyek, ahol te megszállsz, ott szállok meg. Néped az én népem, és Istened az én Istenem. Ahol te meghalsz, ott akarok meghalni én is, ott temessenek el engem. Úgy bánjék velem az Úr most és ezután is, hogy csak a halál választ el engem tőled. Nagy csend támadt ekkor. Mintha egyetlen koporsó lett volna a világ. A hűség szavaival szájba vert halál is hallgatott. A templom fényfalai a felkelő nap sugarait szórták Édes Néném tetemére, miközben fülem távoli viharnak moraját fogta föl. – Édesanyám – mondtam –, történnie kell valaminek, mert ha nem egyéb, az Isten sóhajtott föl. Mert ott volt az Úr anyám lakodalmán. Figyelmével és fülével hallhatta az ő ragaszkodásának gyémántszavait: ne unszolj engem, hogy elhagyjalak és visszatérjek tőled. S ha kiestünk is mindahányan az emlékezetéből, ha kivert is onnan az erősebbek tülekedése, álmából ébredvén, tekintete fennakadt a gyermeken, akinek hátravan még huszonhétezer napja. Hogy ez mily tetemes idő: Istennek tudnia kell, valamint azt is, hogy Édes Nénénk szavai nélkül az a huszonhétezer nap: ugyanannyi vak macska, szennyes vízbe fojtva. A vadonatúj gyermekhang élesen csattant a magos mennyezeten: – Úgy bánjék velem az Úr most és ezután is! És válasz jött rá a reménytelenség felől. Édes Néném felemelkedett fektéből a ravatalon. – Hát jól van – mondta, s két ujját megnyálazva eloltotta a gyertyákat. – Nem bánom, ha szállást adtok, mielőtt hazaindulnék. Messze van még ide Zágon. Téged hogy hívnak, te gyermek? – Cselényi László vagyok! – adta meg Lacika haptákban önmagának is a tiszteletet. Édes Néném így szólt: – Vásárfiát hoztam neked Kelemen sátrából. Jókívánságot, amely szét is osztható majd az ínségesek között. Így szólt az: – Legyél a te becsületes nevednek mindig köteles, láncos, madzagos, spárgás és zsinóros szolgája, hogy mindig nyugodt szívvel elmondhasd: mert én vagyok, aki voltam, és leszek, aki vagyok. Ábrahám úr a tavacska előtt zsörtölődve várt bennünket. – Beleőszültem idekint, annyit sírtatok odabent! – ripakodott rám még Enyedről ismert lóhangján, és megrántotta a szekeret. Átaludtam hát a gyermek érkezését. Lassan lazulnak torkomon a koporsós látomás rémzsinegei. Mire kilépek a tornácra, Lacika már táncoltatja boldog kutyabarátját a nyári kamra előtt, ahol ezután újabb meglepetés várja. A karácsonyra eltett szőlőből anyám válogatott kék fürtöket aggatott föl cérnával a venyigékre. – Kosarat, kicsi kést a kézbe, gyermek! Kezdődik a szüretelés! Megannyi bal lábbal kelt nap után ez a mai, még mielőtt elmúlna, szigorában enyhülni látszik. Az ég vörhenyes derengésbe váltott, s egy mozdulatlan felhőnek a csücskén hunyorog a megígért vacsoracsillag. Míg volt miért az égre fölnéznie, apám azt mondta ilyenkor: vihar készülődik, az időnek piros a szeme. Lehetséges tehát, hogy idén azzal a kicsi nyárral maradunk, amit ez a dédunoka hozott a hátizsákjában, s a cérnaszárú szőlőgerezdek láttán bucskázó kacagásával. Fuvintásnyi, maradék nyár – lopom vissza álmomból az anyám mosolyára került jelzőt, de csak ennyit. A többiről, Édes Néném haláláról és feltámadásáról hallgatni fogok ezen az estén; a rémlátás ragadós. Puliszkakeveréskor megérkezik Feri bátyám is, aki törheti majd a fejét Lacika kérdésén: minek a csücske az, hogy tyúvanrajta? Ezt, ha lehet, el is énekeljük Virág Jánossal meg a sárga sarkantyúval együtt, ám én annak örülnék jobban, ha valamilyen csoda folytán anyám esküvői szavai is énekbe költöznének:
|