A lőtt lábú madár nyomábanKét eső között bolyongó időben szemrevételeztük Lászlóval május működését Sikaszó hegyoldalain a rezzenetlen, gyöngyös fenyők és csepegő tölgyek alatt. Megállapítottuk, hogy ez már munka, sőt valóságos csodatétel, amit május mívelt szinte napok alatt! Április szégyellhetné magát, a tavasz érdekében úgyszólván semmit se mozdított, csak didergetett minket a zimankós berzenkedéseivel, kontár telet rögtönző szabadtéri játékaival, meg bosszantott is, hogy éjjel-nappal fütyörészik, s nem tartja magát a törvényhez. Elő volt írva pedig, hogy ha fent a Hargita csúcsain dürögnek már a fajdkakasok, neki itt lennebb virágba kell borítania a kökénybokrokat, egérfülnyi levelecskét köteles a fűzfáknak kiutalni, és egyáltalában: egy zöldfülű tavaszt bár május elébe indítani. Mindezt elmulasztotta. Olyannak hagyta itt a világot, mint nagyapán condraujjasa volt: szürke is, rongyos is, ázott kutyaszagú. Még jó, hogy jött utána május! Az aztán nagy igyekezettel átfestett mindent a zöldnek változatos árnyalataira. A fenyőfákkal nem volt baja, azok mérgesen őrzik a hitüket, a hegyi kaszálókat ellenben almazöldre kellett térítenie, s tölgyet, mogyoróbokrot a levelibéka színére, elszórván alattuk a lila kökörcsint, ibolyát, sárga kankalint. Hanem amire leginkább fölfigyelt László: a madarak hajnali és alkonyati hangászkodása volt. Közel és távol a fészekrakás bódulatában zengett apraja-nagyja, köztük a Szindbád-természetű kakukk s az olyan ritkán hallható búbos banka is. Ámult, fülelt a gyermek, füttyszóval jelezte, hogy a szárnyas zenekar tagjának tekinti magát, majd azt kérdezte: – Madaras történeted van-e, Nagytata? – Madaras, madaras, néztem László meseszomjas arcát az alkonyatban fehéren derengő nyírfák között. Két kicsi madár is vissza-visszatér az emlékezetembe, de nincs elmondható történetük, csak különös hangulatuk, amely százfelé rebbenti a vándortűnődést. Egyik jelentéktelen külsejű, veréb nagyságú teremtés; gyalogosként unalmas szürke, de ha felröppen, a villanó szárnya bíbor színeket vet. Föl-földobott rubintrög. A másikat csak afrikai vadászok emlékeiből ismerem. Fényképen is láttam: a víziló tátott szájában óvatlankodik, ételmaradékot csipeget az agyarai közül. – Nem tudom, te gyermek. Nem tudom, mit mesélhetnék neked. – Gondolkozzál még, Nagytata.
Tudom már, mi történt, László! A valóságos jelenléted volt az aranyháló, amelyen fennakadt az én madaras képzeletem. Most, hogy elmentél, egyszerre száz helyen is a nyakamba kaphatlak. Madársereg röppen föl a járókádból. Most veszem észre: ott fészkelnek a kitüntető jelzővel meggyűrűzött madaras emlékek. A legelsők. A csodával glóriásak. Azt mondtad nagy télben a csakli csókának: csiá! Meg a sármánynak: ce-ce-ciii! Ezek a szavak nincsenek benne a magyar értelmező szótárban, Nagyapa pedig úgy gondolta, hogy üzenni kéne az Akadémiának: né, itt valami jeladás történt egy rácsos járókából az ég felé, ahol remélhetőleg nincsenek rácsok. Nevezetes nap volt persze. Madárzarándoklás. Csakli Csóka, leánykori nevén Himódi Galamb, akkor ejtette küszöbünk alá a türkizkék gyöngyszemet keresztmadár-ajándéknak talán, de suhanó pillantásával nádszálrajzolatú leánykának nézett téged, akit sok szoknyás háznál így ünnepel a kárvallott apa: már megint fiam született, és megint nem sikerült – akkor gondolhatjátok, hogy mi az? A cece-ciii kiáltás gazdája: sármánkó-sármántyú a lábára kötött színes szalagocskával ámította el a pintyek, búbos pacsirták és verebek csapatát az aranyeső bokrán, ahol fenn is akadt, hogy megehesse a macska, s Nagyapának legyen aznapra is fejcsóválnivalója: ki taníthatta őt arra, hogy ünnepként libegtesse a rabságát? Hát a legelső pisztráng, amit Szépmezőn fogott neked Nagyapa? Nem volt ugyan madár, de a patakból kirántva horgostul röppent a vízparton bámészkodó csikó nyakába, s odatekeredvén annak a csengőjét kezdte rázogatni szaporán. Delet húz a pisztráng a csikó nyakában, mondták az emberek, ám a pejkó nem volt hozzászokva ily különös harangozáshoz: zsinórt szakasztva nyargalt el anyjostul, a gazdájával együtt, aki futtában vissza-visszafordult, Nagyapára ripakodva: – A súj magának a nyakába és a pisztrángjába! A gólyáról azt hallottam gyermekkoromban: felgyújtja a házát annak, aki a fészkét bántja. Béka helyett parazsat viszen a csőrében. Lám, a gyermekdalbeli eszterág bajt okozott bántatlanul is, sőt éppen azért, mert legelső énekedbe csalogattad őt a tengerparton: gólya, gólya, gilice! Ki gondolta volna, hogy akkora veszedelem támadhat belőle! Az elmeháborodott ember, aki valósággal megtántorodott a Sári húgoddal énekelt magyar szavak hallatán, odvasan csattogó fogakkal rohant elé boros kupái mellől, hogy kitekerje a nyakatokat, mert a gólyával és gilicével, úgymond, az életére törtetek, az ő mai és boldogan részeg napjaira. Minden jel szerint a gólyát csak utálta ebben a formájában, ám titkos értelmével a gilice meg is rémítette. A csillapító magyarázat, miszerint a gerlétől nem kell tartania, ártatlan madár az, szépen szóló Streptopelia, sőt a szerelemnek is jelképe: csak növelte heródesi indulatát. Akkor úgy énekeljék a gyermekek: gólya gólya, Streptopelia. Nehogy őt ez a magyar szó cickánnyá varázsolja. Ezért kellett benneteket elmenekíteni onnan, ahol a Heródes-fattyadék fojtogatás végett kereste a nyelvük alatt gilicét melengető gyermekeket. Aznap este Sikaszóban sirattad el a tengert, miközben Nagyapa a zágoni Kelemen bátyád szavaival vigasztalta szüleidet is: boldogok azok, kik tanulni fognak rajtunk, és füsthöz hasonló okból nem hagyják el az örökségüket. Így a gilicét sem.
A gilice miatt eltörött hát a tengeri mécses, de a legelső szürke gém, amelynek föltűnésén együtt csodálkoztál Nagyapával a mezőségi kicsi nádas mentén, átok helyett végül varázslatot keltett. Emlékszel, gyermek? A hosszú nyakú madár alacsonyan kerengett az égen. Kórémuzsikával cincogattunk. Még, még! – hajtogattad, mikor a nádas fölött meghallottuk a madár hangját is, a rekedt sikoltásait. – Nézd csak, László! – szüntette be Nagyapa a kórémuzsikálást, hogy új játékba kezdjen. – Még, még! – rendeltél újabb zeneszót, de már nem volt kinek, úgy elkapta Nagyapát a játék. – Még, még! Most ne ismételjük, hanem pörgessük meg a határozószócskát, a vége kerüljön az elejére, és akkor főnév lesz belőle. – Mi lesz, Nagytata? – Szárnyas főnév. Mi repül ott? Gém, gém! – De hiszen az madár! – Madár is, főnév is. Rejtezzünk el, ne vegyen észre bennünket a saját varázslatunk. Leszáll a vízre vagy a fűzre, odahajítunk neki néhány jelzőt, s lesz belőle szürke gém, vörös gém, majd egy hosszú rúddal megtoldva kútgém is. Kútba esetten néztél Nagyapára: – A madárból kútgém? És ott repül a kútgém? – A kútgémnek csak a hátulja repül. Az eleje itt van előttünk a földön. Azt kérdezted: – Hát az eszednek az eleje ment el vagy a hátulja, Nagytata? Szertekacagtad a nádi verebeket. – A gémet ugyanis a kúttal párosítottam – ráncolta föl a homlokát Nagyapa, mint aki nagy és emlékezetes dolgot cselekedett. – A madarunk pedig elrepült az okosságodtól – mondtad. – Madárként igen – kunkorgatta tovább az eszét Nagyapa –, de itt maradt más formában. Nézd, ott van a kút fölött, az ágasfán keresztül vetve, kolonccal a végén, kútostorral az elején meg a kankalékkal. Felugrottál erre, mint akinek tüzet fogott a nadrágja. – Kankalékkal!? Hát még ezt is meg kell tanulni? Miféle szó ez? Kankalék. Hát ez olyan… – Csóré nyakú – mondta Nagyapa. – De ez is a miénk. Nélküle nem lehet a gémeskútból vizet meríteni. De mi most a kútgémmel játsszunk! – Mit játsszunk? – Hát azt, hogy aggassunk még valamit rá. Legyen például hórihorgas. Ki mondta ezt róla? – Te mondtad. – Arany János mondta. A kútgémet ő látta meg legelőször olyannak, hórihorgasnak, hogy többé nem lehet elfelejteni. Vegyük a hátunkra. – Vegyük és vigyük! – rikkantottad. – Vigyük haza Nagymamának. Ó, az jó lesz! Alig várja, hogy egy hórihorgas kútgémet vigyünk neki ajándékba. – Nem, barátom! Arany János bácsihoz kell mennünk vele! Felugráltunk a földről, körülnéztünk, hogy merre indulhatnánk. Poros út kanyargott a nádason túl, mint aki kétszer is meggondolja, vajon érdemes-e a legközelebbi faluba bemenni. Azon túl párás messzeség jelezte Szalonta irányát, ahol hajdan a kútgém meghórihorgasodott. Szerencsénkre, meg bánatunkra is, ami mezőségi atyánkfiait illeti. Ők még a csóré nyakú kankalékot sem ismerik, nemhogy a Toldi szerzőjével lennének ismeretségben. Az ő nevükben is megyünk hát Lászlóval. – Hallod-e, gyermek! Tisztességgel köszönj majd Arany Jánosnak. – Ó! Kezicsókolóóm! – Nem tudom bizony, hogy ehhez mit fog szólni. – Hát te hogy kezded, Nagytata? – Illendő kérelemmel. Né, kedves bátyánk, mezőségi jobbágyivadékok lennénk, tűz- és nyelvkárosultak, szánjon meg bennünket egy metaforával. Azt fogja mondani az öreg: nincs, csak használt. Ami volt, a nemzet mind elnyűtte. Jó lesz az nekünk, sőt épp nekünk való, nemzetből kiesetteknek. A szentpéteri csordakút mellett találtuk ezt a hórihorgas gémet, egy kis nyelvi szállongásra adtuk a fejünk, de nem bírunk fölszállni. Nem bírtok? Már megint a régi panasz. Szólhatnál már egyébről is, fiam. Mi lett volna belőlem, ha pacsirtáimat elszalasztom a panaszaim miatt? János bátyám! Más a szalontai süveg s megint más a szórványsapka. Helyben és akasztófában nem válogathat az ember, nekem pedig ott a helyem, ahol a szükség kiválogatta. Elmehetnék pacsirtának mindenfelől irigyeltekhez, de miként fordulhatnék el azoktól, akiket senki sem irigyel? S még kegyelmedet sem ismerik. Nohát, hol az a kútgém? Már megmondtam róla:
– Csak ennyi? – kérdezted a mord öregúrtól. – Hallgass, gyermek! Most jön a java.
– Ez kell nekünk, János bátyám! – kiáltott föl Nagyapa lelkesen. – Valóban használt holmi, de nagy hiány van belőle a Mezőségen, kezdhetik elölről a nyelvi ruházkodást, meg itt ez a gyerek is. Most öltöztetjük. – Hát csak igyekezzetek – mondta János bácsi –, mert különben csórék maradtok. – Akkor köszönjük szépen. Gyerünk, László, a beste szúnyogját!
Mélyen néz a kútba, másfél százada benne vizet kémel. Miként a nagyszalontai csillagképéből egy másik mélybe néző tette később, és mit látott? El se kiabáljuk már, oly megszokott látvány, akár egy vén cigány, aki húzza, mert ki tudja, meddig húzhatja, hallgatóinak meddig lesz ép a rossz közérzete? Látott pedig a másik költő sok-sok Hüvelyk Matyit, egy törpe népet a kút fenekén, a sötétség picike népét, az örök kútvödörkerülőt, s a nyílásnak omló falait, majdan a kút helyére vonuló csordával, mely emlékét is porba tapodja, s eltűnik, mintha sose lett volna az emberi szem nem látta nép. Csak lövöldözés marad a nyomában. A nádas mélyén valahol vadászok szedegették le az égről a szárnyas apróvadat.
– Jön a madarunk, Nagytata! Áhítattal vártad a szürke gém leszállását. Ha már annyi mindenné lett, még szúnyoggá is a játékban, tán leszáll a végén szentjánoskenyérnek. De földet érintve megbillent, fél szárnyára esett, majd rémülten kapkodva újra fölszállott, hogy víztől vízig, fától fáig repdesve újabb pihenőhelyet keressen – hasztalan. Mindannyiszor féloldalt esett, de ily módon nem volt hajlandó lent maradni, visszamenekült hát – azt kell mondanom – a repülés rabságába. – Nagytata, Nagytata! Hiszen ez nem bír leszállni! A szürke gém alacsonyan szállt el újra fölöttünk. Akkor vettük észre, hogy vérzik a játékunk. Riadt seregélyek, sárszalonkák és villámröptű böjti récék nyomában vércseppet hullatva vonszolta el magát a nap után. Nem láttuk többet. – Ez egy lőtt lábú madár volt – mondta Nagyapa tudós határozottsággal. Néztük egymást, ismételgettük: – Lőtt lábú madár, nem bír leszállni. Ne sírj, gyermek. A lábát nem tudjuk visszaszerezni. A vadász békében él a kegyetlenséggel. Megpörgettünk egy határozószócskát. Lám, ennek sem ismerheti az ember a végét. A lábára kötözött szalagocskával sármánkó-sármántyú sem gondolta, hogy téged ünnepelvén hóhérmacska kezére jut. Madaras vidámságra vágytunk; láttunk egy lőtt lábú madarat. Mi is láttunk, mondják majd a vadászok és madarászok, sőt lesz, aki vérét mutogatja – mint égből hullott csodacseppet – a kézfején. A látványnak keresztelő szüleje mégsem lehet közülünk senki, mert – úgy sejti Nagyapa – valami egyéb is megmutatta magát azzal a madárral, de nincs szava hozzá. Mind a halál, mind az élet a nyelv hatalmában van, s amiképpen ki-ki szeret és tud azzal élni, úgy eszi annak gyümölcsét. – Mit mondtál, Nagytata? – Csak morfondírozok itt magamban. – Mélyen néz a kútba, s benne vizet kémel! – csúfolkodtál a hosszú hallgatásomon. A gyermek hamar felejt. Talán a természet jótéteménye, hogy minden lőtt lábú madarat nem aggat az emlékezetére. Homályos sejtelmét, miszerint a madaras látvány mögött kereszteletlen csoda is rejlik, sokáig hordozta magában Nagyapa, okoskodván százféleképpen. Hát igen! A kötés nélküli részletek pontos ismerete csak merő tudatlanság, ha nincs kéznél a szó, mely azokat aranypántként egybefogja. Egy ölnyi búza kévekötő nélkül nem kéve még. Csak felnyalábolt formátlanság. Igaz, hogy ezt még a tyúkok is tudják. De hol a kévekötő? S meséltük ismét: láttunk egy lőtt lábú madarat. – No és? – Csak ennyi – mondta Nagyapa. Akkor magad is azt kérdezted: – Nem lehetne több is? Néztünk egymásra, mint a tanítványok Jézus üres sírja előtt. Látták ugyan az elvétetett követ, az összegöngyölt keszkenőt, a fehér lepedőket, és rengeteg szavuk volt arra, amit láttak: elvitték az Urat a sírból, és nem tudjuk, hová tették őt. Vitték, tették, óbégatták a tanítványok, ám az az egyetlen ige, a mindent megvilágító, hogy: feltámadott – az nem pattant ki szavaik csődületéből. A csodának ilyenformán nem vihették hírét, csak az ámulatuknak. Hírhozó kellene pedig. Leesett állú bámészból épp elegünk van már. A mi lőtt lábú madarunk, akár egy megfejtetlen álom: könyvecskébe került, a mi közös kérelmünkbe, László, hogy a szigorú világ engedné hozzánk jönni a szavakat. A könyvecskét Illyés Gyula bátyád asztalára tette le Nagyapa, szót ejtvén arról is, hogy köszönjük, jól vagyunk, az ember meg-megpörget egy-egy határozószócskát, s mit ad isten: vércseppes főnév lesz belőle. Minden lehetséges, mondta a költő, jól tudván, hogy a visszakézből adott végleges magyarázatokat szélhámosság gyanújával – azonnal igazoltatni kell. S ettől kezdve – mint kiderül mindjárt – odafészkelte magát az ő gondjai közé is a kérdés: a madarunk hová lett? Mivé lett? Tűnődéseiről később egy kristályos versminiatúra értesített. A madaratok, fiaim, metaforába szállt. Hogy ez történt vagy történhetett: nem szánta minden lében járatos mufti magyarázatának, csupán születésnapi közös tűnődésnek Nagyapa asztalára. Elvonult a lőtt lábú madár!
Téged a vállára penderített Nagyapa, úgy nyargalta be örömével a kicsi nyári kertet: – Itt a keresett kifejezés, László! Szavak csődületéből kilépett az álruhás királyfi. Heuréka!
Mi láttuk, amit láttunk – mégis ő közelítette meg leginkább a látványunk titkát. Mellette jártunk pedig, ott döngicsélt a fülünk ügyében, elkeveredett a mi igéinkkel, a részletek törmelékfogalmaival: megbillent, elesett, elvonszolta magát a nap után, és így, amúgy kerengett a repülés rabságában víztől vízig, fától fáig próbálkozva, szent Habakuk! – micsoda szószaporítás, a szinonimakölykezésnek mennyi vak macskája, a nyelvi tétovaságnak mily nyomorúságos állapota, melyben a pudvás látszatok eltakarják a tiszafatömör lényeget:
leszállhatatlanul
Ezt csak ő tudta, Gyula bácsi, a neki megadott nyelvi kegyelemben s a költőnek azzal a képességével, amely tér és idő roppant távolából szólítja elé a kilátástalanság tökéletes képét:
ararátlanul
Különös – ha nem épp orcátlanul cinikus – játéka velünk a sorsnak, hogy heurékát kell kiáltanunk a megtalált szóra, mely nem ismeri az elnézés bűnét, az olcsó vigaszok mákonyát; kegyetlen, miként a széles fejsze, amely bizony nem mosolyog, hanem vicsorít inkább. Ha majd nagyobb leszel, gyermek, talán elmesélheti neked Nagyapa: egyetlen fosztóképzős szavával mily kalandos útra vitt el Gyula bácsi: özönvízbe, Noé bárkájába, Ararát hegyére, isten mindent megsemmisítő haragjának és megbékélt szívének közelébe, hol a százötven napos özönvíz után is volt még reménység a túlélésre, volt Ararát az utolsó megkapaszkodáshoz, leszállóhely a galambnak, mikor estennen visszatért a reménység horizontjáról, csőrében végül az olajfalevéllel, az égi üzenettel, ami nem egyéb a szívnek bizakodó moccanásánál: De teveled szövetséget kötök. Ám ez is csak előkészület volt a kijózanító főbekólintásra. Láttátok? Nagy baj, hogy viszen a víz, de vigasz mégis, hogy van még Ararát, ha jön még üzenet, ha föltündöklik a szivárvány. Ha… De ha nem tündöklik? Mert szögesdrótszivárvány? Mert nincs Ararát? Csak megsemmisült mitológia? Nincs olajfaleveles, boldog leszállás a túlélés bárkáján! Elbitangolódott az éggel kötött jó szövetség, elvetélődött minden lehetőség! Itt hányódtok hát ararátlanul. Én megmondtam! A sírás-rívás, óbégatás, jajveszékelés már a ti dolgotok. Így lenne vajon? A vers másfelé vezet bennünket. Ahol érteni kezdjük: így van s lehet értelme a csak azért is fejtartásának. Ahol és amikor már nem lankaszt az idill, a kecsegtető ígéret és a sült galamb. A kíméletlenül megnevezett helyzetben erősödik csak föl a békehírt mondó madár szava:
Miközben vért bugyogtat a seb. Míg hullnak cseppek a magasból. Megannyi csillag? Te László, ezt még tán magunk is észrevehettük volna. Csillaghasonlat dolgában el vagyunk látva, hál’ istennek. Dalaink például a szívnek csekély bánatára is már futnak panasszal a csillagokhoz. Mert hová is futnának különben? Ők megszokták szegények, hogy helyettünk szóljanak. Nem oly szigorú velük a számontartás. De most a megannyival maradtunk volna ott a nádas mentén, ha Gyula bácsi nem lobbant újabb fényt, jeremiádos kérdéssel ugyan, de épp ezért felzaklatóval, a kereséseinkhez:
Mert lehet szóló száj végül a seb?
Álljunk meg, gyermek! A vércseppes nyomok már nem elfelé, hanem éppen mifelénk vezetnek. A lőtt lábú madár kerengő helye nem a lenti vidék s a fönti ég, hanem ahol a sejtelmünk – még gyámoltalan sejtelmünk – már kezdetben kereste: a benti vidék s a benti ég. Ahonnan gyermekdalba röppent a Heródes-rémisztő gilicemadár, és annak előtte útra keltünk volt kőparipán Zágon felé, Kelemen bátyádhoz. Pisztrángos színekben játszó mesés vidék, menekült legendák benti vidéke: hóban és csöndben Szavaink Nagyfejedelemsége. Addig nyüsletünk, gyermek, míg ösvényt találunk a látványaink felé. Hogy egymást melegítsük, összebúvunk ketten, és befelé hallgatózunk. Karomat ködmönként a válladra vetem, fogad ne kocogjon a fagyban, a szívünket is, ha lehet, halkabbra fogjuk. Csitt! újból föltűnt a madarunk a költő kérdésével:
Egyik a másikat nézve kérdezzük: hát lehet? Nem tudhatjuk, mit szólnak ehhez a befagyott szájúak:
Ami lehetetlen? Vakmerőségre lázító kérdés, torkunkban a falnak rohanó rikkantás: leszedni gyorsan azt az ökölcsitító, Jeremiás-szelídítő kérdőjelet! Lándzsás felkiáltójelet a helyébe! Nincs kéznél? Kirántjuk mindahányat a bordáink közül! Leszedjük valamennyit a tiltó táblákról! Elkapjuk ott azt a görbedt rokont: kiegyenesítjük! Őt és mind a többit, akár a rozsdás szegeket. Pöröly s üllő közé velük, felkiáltóvá kalapáljuk ezt az egész, kérdőjellé riadt atyafiságot! Így most már fölemelhetjük a hangunk.
az lett lehető, ami lehetetlen!!!
De ez a hang és ez a mozdulat már kiszaladt a versből. Csak a festő hiányzik, hogy e hősi pózban lepingáljon bennünket. Vigyük szépen vissza helyére azt az okos kérdőjelet. S arra gondoljunk inkább, amivel Gyula bácsi a versét befejezte: a kép a legcáfolhatatlanabb beszéd. Különös testamentumként üzente, jól tudván: a lőtt lábú madár bennünk van. Bennünk énekel – leszállhatatlanul. Velünk mond békehírt – ararátlanul. Két eső között bolyongó időben ezt a madaras emléket kellett volna elmesélnem, László. Utólag igyekszem vele hozzád, hogy ne menjen feledésbe. Mert ilyenekben azóta tetemes a fogyatkozás. Metaforás játékaink színhelyét eltüntették a nádvágók, a lőtt lábú madár völgyét lecsapolták a pontyos tavacskával együtt. Mondják, hogy a fészkelőhelyükről kilakoltatott szárnyasok elkísérték útján a tavat, míg a réteken szórványvíz nem lett belőle. Azután nagy siratozás közepette százfelé preckelődtek az égen. A villámröptű böjti récék meg a sárszalonkák nagy néha visszatérnek az emlékeik víztükrét, nádasát keresve, ám vesztükre teszik, mert puskás emberek ólomsöréttel közéjük durrantanak: tilos az emlékezés! Didergő pásztorok eltüzelték a hórihorgas gémet, s omladozik a kút a törpe népségre, mely szapora igyekezettel kerüli a vödröt, hogy betöltse magán a jóslatot. Lám, erről-arról szólok, hogy halogassam a legszomorúbbat. Elment Gyula bácsi is. Újévi ablakából, amelybe kiültettelek az ő szavaival játszani – emlékszel? hó, hó, és a visszája: oh, oh! – hány bukás, hány elsikoltott néma oh! – eltűnt a költő eleven arca. Lenti vidéknek és fönti égnek énekelt leszállhatatlanul, majd elment visszatérhetetlenül. Némelyek még találgatják: ki volt ő? – a csodával glóriás jelenség vajon mi lehetett? Tanúskodni mi ketten is elmehetünk, László: Ő volt Szavaink Nagyfejedelme. Véle keressük a módját, hogy az legyen lehető, ami lehetetlen. |