Mese és reménység

Mintha tudnád, te gyermek, hogy a hegyeknek és a vizeknek fele része elment innen teveled: egy-egy levélkében jelzed, hogy ide visszakívánkozol. Most azt kérded: mi újság Özvegyországban, vagyis itt a Bakó-patakának környékén, ahol oly sok a félszárnyú asszony, s a tárcavesztett, még a gyerekétől is elesett öregember.

Én máris Deák Dénes bácsira gondolok.

Aki mindig azt kérdezte tőled, hogy mit álmodtál, mert ő megint zöldet látott, bár az éjszakáinak fele-háromnegyede virrasztás; naphaladással már elmegy hazulról az emlékezete, viszi az álmát is. Aztán, hogy hajnalig merre kószál? Azt nehéz volna tőle megtudni.

Emlékszel-e, mit mondott, mikor az álmatlansága felől kezdtük nemegyszer faggatni?

– Ne szórjanak elém annyi kérdést, nem bírom felszedni.

Mert úgymond, fáj a dereka.

Nyolcvan esztendő húzza.

Ez így is volt, hiszen emlékezhetsz rá, be kínkeservesen szokott fölbaktatni hozzánk a hegyre, hogy megtudja még idejében: mit álmodtál, te pedig nehogy elszalaszd a hírt, miszerint ő megint zöldet látott. Pedig szilveszter előtt például nem is lehetett annyi zöld, amennyit ő nekünk hírül adott.

De attól a kérdést még fölszedhette volna.

Egy-egy pohárka pálinka mellett is azért sorolta elé a testi bajait, hogy az idő ne fusson üresen, de virrasztó bolyongásainak okát mégsem adta. Képletesen legföljebb, amikor például szavaival a ház megetti fenyőrengeteg sarkában vackot bérelő özvegy nyulat célozta meg. Lám az is, mondta tűnődve, itt él száműzetésben, ki tudja, merre maradt el a társa. Már harmadik esztendeje, hogy itt megtelepedett egymagában, s várja, hogy meglője valaki.

– Azt az egyet ne várja – mondtam az özvegy nyúl pártjára állva. – Ő sem szereti, ha meglövik. Hisz éppen azért telepedett meg itten, ahol nyugodtabbak a napjai. Ez itt nagyvadas terület, nincsen nyúlhajtás, minden vasárnapi kolompolás, hep-hep kiabálás, fegyverdurrogtatás. Boldogan él.

– Egymagában? – szörnyülködött rám Dénes bácsi a szelíd kék szemeivel, a fejét is rázva szaporán. – Úgy nem érdemes élni.

Láthatod ebből, hogy saját sorsát még a nyúlnak sem kívánta.

Ha csak a nagyját vesszük is: sok lehetett a siratnivalója.

Hogy hétesztendei hadifogság után hazakerült, elvesztette a nagyobbik leányát, azután a feleségét, majd a második lányától is meg kellett válnia; a Kárpátokon túli Havasalföldig vitte a férjhezmenetel, ami nem lenne baj, ha nem feledkezett volna meg egyúttal a hovatartozásnak visszafelé vezető útjáról is. Azóta kétszer ha látta.

Annyi reménye maradt, hogy tán harmadszorra is eljön egyszer a két fiúgyermekkel. Ezt a nádszálreménységét abból is észlelhettük, hogy a házát időnként kedves vendég fogadására alkalmassá tette. Ő maga télen-nyáron egy különálló konyhában lakott, minek a vékony falai mellett a fagyos szeleket nemigen fumigálhatta; didergett inkább, de szemközt a tiszta szobát el nem foglalta volna semmilyen istenkedésünkre.

– Hátha épp ma jönnek – mondogatta szemérmes titkolózással. – Éjszaka is megérkezhetnek.

Hogy épp együtt voltatok néhány napig a sikaszói fenyőfák között, megszámolt benneteket:

– László, Sári, Panna, Bori! Az én két unokám hiányzik innen, szomszéd úr!

Karácsony előtt rendbe tette szépen a házat, befűtött, ágyneműt cserélt, majd amikor elmúlt az ünnep, és ő hiába nézelődött fel és alá a Libán havas útján, felbaktatott hozzánk a horgas botjával:

– Ha elszállásolás dolgában szilveszterkor megszorulnak, a felesleget hozzám küldjék! – mondta olyan határozottan, hogy az már parancsnak számított.

Ekkor már dühös volt, s részint magamagára is, hogy advent heteit odadobta az önáltatásnak. Akik a betlehemi gyermeket várták, legalább az ablak alatti kántálásból értesülhettek jászolban fekvő kisdedről, a megváltás csillagos öröméről. Dénes bátyád ezt is elszalasztotta.

Szilveszter estéjén kicsi kerek lapítót hozott Örökmécses-Nagymamádnak ajándékba.

– Jávorfából való! – mondta figyelmeztetőlelt, hogy ne gondoljunk haszontalanságra. – Nekem kedves emlékem volt. De itt maguknál jobb helyen marad.

Majd azután egy matuzsálem-fakanalat hozott, s január végén tejet altató, kopott köcsögöt.

– Dénes bácsi – mondtam –, mién hordja el otthonról az emlékeit?

– Hogy megmaradjanak, szomszéd úr! – vágta rá, mint aki múzeumot ment az enyészettől.

Figyelmeztettem, hogy majd eljön egyszer a lánya az unokáival. Csak legyintett lemondóan.

– Én adventen túl vagyok.

Attól kezdve úgy látszott, már csak a postást várja a nyugdíjjal, a kocsma idejét a reggeli nyitással, a tavaszt a rókagombával. Téged is várt nemegyszer, hogy ketten menjetek gombászni, mert úgymond rikkantó gyerek vagy jókedvében gágogó fehérnép nélkül – a medvékre való tekintettel – nem tanácsos az erdőben mászkálni.

A járása pedig mindegyre lassúbbodott, és a hangja fogyni kezdett.

Egy napon már suttogva adta elő nekem a kérelmét:

– Szomszéd úr, néhány mesét szeretnék kölcsönbe kérni magától.

– Milyen mesét, Dénes bácsi?

– Tréfásat, ha lehetséges.

Hirtelenében ilyesmi nem akadt kezem ügyébe. Ábelt ajánlottam neki, Tamási Áron eszes gyermekét, árvaságunk kalandjait a rengetegben, az országban és Amerikában.

– Amerikába most nem akarok menni – mondta. – Hét évet lehúztam az Unióban, az nekem elég volt.

A tréfás meséhez ragaszkodott váltig. Mert a dolgot jobban meggondolva: árvasággal ő is el van látva, szomorúságból is vételezett jócskán, kitart még néhány esztendeig. Most már egy szikra vidámság kellene.

– Meg akarom magam kacagtatni, s ennyi! – összegezte az óhaját.

Roskatag állapotában, arcán a napi fogyatkozás jeleivel saját szándékának eleven cáfolata volt az öreg. A kacagtatás nehezen fog sikerülni, gondoltam magamban.

De tévedtem, mert azután, hogy a kívánt meséket megszereztem neki, a minden reggeli pohárka szilvórium mellett rendre szólaltatta meg a tréfás történetek hőseit, a libatolvajlásban jeleskedő cigányt főleg és a nagyeszű papot, aki ritka furfangjával tűnt ki isten szolgái közül, főleg a kutyakeresztelésben.

– Képzelje, szomszéd úr! Egyik kutyáját a pap úgy hívta, hogy Látlak, a másiknak meg a Cigány nevet adományozta. Ilyenformán akármerre bújt is a papi lak kertjében ólálkodó libatolvaj, az ijedelemtől megbénultan meredt a papra, mikor az a tornácon elkiáltotta magát, hogy: látlak, cigány!

És kacagott hozzá Dénes bácsi, bennünket is próbára téve: vajon eléggé tréfás-e a története, nem marad-e falra hányt borsó, ha másoknak is elmeséli?

Attól kezdve álmában nem zöldet látott, hanem cigányt és papot s aranyszínű kacagást, minek a ragyogásából átmentett valamicskét nappalra is a szeme sarkába.

Mert újra kezdte a várakozást.

Jönnie kell a két unokának!

Estétől hajnalig a vékony falú konyhában virrasztott petróleumlámpa mellett. S ahogy meséskönyveimben a szamárfüleket szaporította, úgy bővült a közös kacagnivalónk is. Ezt hallgassa meg, szomszéd úr! Ez Lacikának is tetszene. Látom a borongásán: maga is várja nagyon a gyermeket. Mesét gondoljon ki neki. Attól jönnie kell. A sejtelem útnak indítja. Gondold magad elé Dénes bácsit a könnyű, bolyongó járásával, sovány madárarcával, és mondd vele suttogva: sejtelem. Ugye, milyen zsenge kapaszkodó? Ez tartotta benne mégis a várakozó lelket.

Volt, aki volt az autóbusz-megálló helyén: az öreg bizonyos, hogy reggel, délben és este is ott volt. Egyenként vette számba a jövő-menő utasokat és főleg a gyermekeket. Némelyiknek láttán megrebbent, izgatottan kezdett egy helyben topogni, utánakiáltott, hé, te gyermek! – mondta, majd fejét megrázva motyogta maga elé: e nem az volt.

– Ha az lett volna, nem elfelé szaladna – mondtam egy ilyen alkalommal. – De miért nem a nevén szólította?

Maga elé bámult hosszan, horgas botjával kicsi kereszteket rajzolt a porba:

– Mert olyan különös román neve van, s most éppen hogy nem jut eszembe.

Akkor még megvolt a hangja. Azután lett suttogás belőle, és kezdte tapogatni folyvást a torkát.

– Nem tudom, hogy vagyok, de jól nem, annyi bizonyos – mondogatta.

S az unokaváráson kívül minden egyéb ténykedését beszüntette. Nem baktatott föl már hozzánk a hegyre, másokra hagyta a kocsmát, utána nem nyúlt az ételnek. Gondozója, Kati nénéd panaszolta, hogy kerek héten át egy korty tejet sem lehetett belékönyörögni. A kék szeme összetöredezett, az ajka, mint az égetett cserép. Örökmécses-Nagymamád gyönge levest készített neki; elhárította magától, és bocsánatot kért az állapotáért. Hogy se teste, se lelke nem alkalmas az illendőségre.

– Akkor én most megyek orvosért – mondtam.

– Oda ne! – tiltakozott suttogva. – Orvost nem akarok látni.

– Nem is azért hozom, Dénes bácsi – mondtam. – Hanem, hogy ő lássa magát.

Legyintett indulatosan. Rajtam nincs mit nézni.

Pedig volt. Már zúzmarásodott a ragaszkodó, meleg pillantása.

Csizér Zoltán bátyád, mint rendszerint, ugrott máris nyugdíjas mesterkedéseinek szobrai közül, ahol épp egy medvenagyságú, szürke követ kínozott, hogy adja elé magából Káint, akire valamiért szüksége van a világnak. Harkálymódra végigkopogtatta aztán Dénes bácsit, kihallgatta a szívét, tüdejét, belenézett hosszan a torkába, s végül a két tenyerét kifordítva jelezte nekünk, hogy ha isten lenne, se tudna segíteni.

– Gyónjon meg, hallja! – figyelmeztette máris egy öregasszony.

Az általános lemondásal ily hirtelen körülkerítve, Dénes bácsi a karámba fogott őzek riadalmával nézett szerte:

– Hát én miért?

Hogy választ senkitől nem kapott, hozzám fordulva ismételte szemrehányólag:

– Hát én miért? Mondja meg, szomszéd úr! Miért?

Itt most már be is fejezhetném a levelem, te László.

Ennek az esztendőnek a tavaszán Dénes bácsit, aki neked mindig zöldet álmodott, tavaszi rétet, nyári lombot a sikaszói éjszakában, csendben eltemették. Mondják, hogy holtában is várakoznia kellett, azúttal a zetelaki plébánosra, kit majdnem elsodort a megáradt Küküllő. Szerencsére csak a hidat vitte el, a pap megmaradt, hogy feladatát teljesíthesse.

Mi nem lehettünk ott a temetésén. Gondolatban még éltében búcsúztam el tőle, miután a zúzmarás kérdőjelekkel a tekintetében, hogy miért kell neki meggyónni, Székelyudvarhelyre kórházba szállítottuk, ahol Zoltán bátyád kartársai menten rábólintottak az ítéletre: fagyöngyként a halál ott élősködött már a torkában. Csak késleltetni lehetett a távozását. A kilyukadt gégéjét tápláló gumicsővel helyettesítették. Utolsó heteiben annak a végét fogva téblábolt háza előtt, az unokáira várakozva. A figyelmével már elszakadt tőlünk; ez a piros köldökzsinór kapcsolta csak örökké éhesen, szomjasan a mostoha világhoz.

Egy napon behívott engem a nyári konyhájába.

– Köszönöm a kölcsönbe adott meséket, szomszéd úr – suttogta, mint valami titkot. – Vigye haza most már a könyveit.

A gyónásra szólító szavakból okulva azt mondtam neki:

– Minek ugyanbizony? Jó helyen vannak azok itt.

– Hely volna – mondta –, csak az idő futott ki alólam. Elnyargalt a piros csikó.

És nevetett hangtalan.

És már törülte csontkezével a könnyét is.

– Legyen tanúm, szomszéd úr, hogy én eleget vártam. Talán még vezekeltem is, ha netán megbántottam volna őket anyjostul, mert rájuk ripakodtam. Tudjátok ti, micsoda helyzet az, hogy csak bámultok rám, nem értitek a magyar szavaimat, nem ismeritek az édesanyátok nyelvét? Olyan az, gyermekeim, mint amikor a malacnak az orrán van a farka. Az én lányom elment egyféleképpen, és visszajött másféleképpen, de annyit bár elvártam volna tőle, hogy az én szavaimat is megőrizze nektek. Annyit mondanátok bár magyarul: adjon isten jó reggelt, nagyapa. Ennyi volt az én berzenkedésem, azután meg azt gondoltam: más irányból közeledem hozzájuk, ha jönnek, ha egyszer csattan a kiskapu, és az a két lurkó a nyakamba ugrik. Akkor leültetem szépen őket, mesét mondok nekik. Tréfásat, hogy ne csak ámuljanak, de kacagjanak is. Kacagva kerültünk volna közelebb egymáshoz. Vissza valahová a dolgok rendjéhez. Forrásnak a vize, tehénnek a teje elapadhat. De gyermeknek az anyja szava, nyelve? Megbocsásson a világ, de ezek után már csak azt várom, hogy a Bakó-pataka hegynek fölfelé nyargaljon, az édes alma keserű mandulát teremjen.

Vigasztalni szerettem volna, de csak néztem őt hangtalan, az idővel birokra kelt embert, aki úgy gondolta, hogy nyelve alatt egy tréfás mesével a veszteség nem verheti földhöz.

– Ha eljönnek a temetésemre, mondja meg nekik, szomszéd, hogy amíg lehetett, én vártam őket. Ezt tudhatták és láthatták volna, ahogyan én is látom magán a mindennapi várakozást a tovament gyermekekre.

– Hát vajon látszik-e, Dénes bácsi? – kérdeztem.

Akkor megnézett engem hosszan s utoljára, így szólva:

– A várakozás olyan, mint a fehér torony: messzire látszik.

A torkából a halál oda telepedett kettőnk közé csodálkozni.

Mintha bánta volna már, hogy Deák Dénes bácsit Sikaszó fenyőfáival együtt kivágatásra ítélte. Hiszen kudarcos kísérletnek is tanulságos lett volna meglátni: mire megy végül azzal az egy szál kármentő mesével.

Amit elmondok majd neked egyszer, László, ha Sikaszó csillagaival megszán még bennünket szilveszter.

Addig is, ha fehér tornyokat látsz, gondolj reám, ott a messzeségben, te fióktornyocska.