Azok a pisztrángos napok…

A váratlan találkozás örömében még csak sejtette, de később, amikor az örök hó magaslatait is megközelítve csatangolt egymagában a havason, már bizonyosan tudta Nagyapa, hogy ha elkerüli az öreg pisztráng tanyáját, egy sajogással kevesebb lenne az emlékei között.

Ha ugyan elkerülhető az emlékezetes hely, amelyre végül nincs akivel emlékezni. Kivált, hogy a pisztrángászat örök nyüsletés a vizek mentén, mindig följebb a vadonban, vérmedvés helyeken. Nagyapát pedig a rókagombász is figyelmeztette:

– Társat vegyen, uram, maga mellé. Engem is megszalasztott a medve. De van, akit letepert. Ne csángáljon a szurdokban egyedül.

– Hanem hogyan? – kérdezte Nagyapa. – A vadásztársasággal?

A Hargita medvés kalandjai közt megőszült rókagombász legyintett:

– Annál jobb társaság az unokagyermek.

Nem a medveölő erejével persze. Hanem a hangjával. Örökösen mondikál a gyermek. Akár a csengő a csikó nyakában. Medveriogatás. Egy jó kacagásától már puskalövésnyire irányt vált és eliszkol a csellengő nagyvad. Nem látunk semmit, Nagytata, mondogatta csalódottan László, amikor még együtt bóklásztak a rengetegben, hajnalcsatakosan. Elhúzódik utunkból a vaddisznó, a medve, ám a nagyobbik baj, hogy pisztrángot sem fogunk, mondta Nagyapa.

Mert egy motollajáték vagy. Álmodban is madár csivitel a homlokodon. Reggelente még párállik a patak, te már együtt nyargalsz vele. Vízimalmocskáidat a habok elragadják, magad folytatod az őrlést az égen, földön csapongó kérdéseiddel. Miért halunk meg, Nagytata? Tisztázzuk azonnal, de most csönd legyen, a pisztrángot elzavarjuk. Már el is zavartuk. Nem kellett volna visszaszólni annak a bánatos kakukknak. Hogy miért bánatos? Özvegyen él bizonyára. Két percig most ne beszélgessünk. Maradj helyben, míg azt a gübét amott körültapogatom. Igen, ha medve jönne, rá kell szólni: hova, hééé? Attól megfutamodik. A pisztrángászat ellenben a csendet kívánja. Most ilyen a helyzetünk. Ha szól az ember: az a baj, ha nem szól: az is baj. Igen, mint az indiánok. Bátrak leszünk, jó verekedők. Ó, istenem! A csillagokat tegnap este megbeszéltük. Ha elmész is, látni fogod a Hargita csillagait. Közösek, persze. Csak az a piros csizma a lábadon! Kiabáló színekkel pisztrángot belopni nem lehet. A madarak? Nyugodtan farsangolhatnak, júniusig szól az engedélyük. Akkor el kell hallgatniuk. Hallottad az éjjel a kakukkmadarat? Egyfolytában szól, amióta itt vagy. Hazamehetünk, gyermek, üres tarisznyával.

Nagyapa ilyenformán nem fogadta meg a rókagombász tanácsát.

Egyedül vágott neki a Gyöngyös-patikának. Az erdei szálláshely kicsi ablakából utánaszólt László:

– Ka-kukk! Míg ezt hallod, szerencsével jársz, Nagytata.

Fogott is aznap néhány aprólékot. Naphaladáskor elérkezett egy mohos sziklához. Farsangos madárzengésben üldögélve nézelődött; még nem járt azon a helyen. A völgy ott már beszűkült, elvadult, ellenségessé lett. Patakrejtegető bokraival a víz két partja szinte járhatatlan, ám a szikla tövében ígéretes pisztrángtanya kéklett, szivárványkapu, amiért a horgász a vascsizmát is elkoptatja. Keskeny, de kényelmes nyiladék vezetett hozzá. Vitorlás reménységgel nézte Nagyapa, gondosan nekikészülődve: a horgot itt bevetem, a jó fogást amott, ég iránt kivetem, szólj csak, kakukk! A hegyen túl a gyermek ott áll az ablakban. Körbe nézelődve akkor vette észre a szemközti vágat csutakos hadszínterét, az irtás fekete maradványait. Közülük pedig az egyik elindult lomhán, egyenesen neki tartott, végül rá kellett szólni:

– Hová, hééé?

A csutakból nőtt medve megtorpant, kétlábúlag fenyegetően fölemelkedett, hatalmas, sújtó mancsait mutatta; rövidlátó tökéletlenségében csak a második kiáltásra fordult meg, hogy bevágtasson a sűrűbe. Akár az ördög lett volna: büdösség és híg ürülék maradt a nyomában. Veszett rohanásától még fent az élen is recsegett-ropogott a rémült kék rengeteg.

Több a medve, mint a pisztráng. Nem jó hely, szedte össze magát nagyapa a riadalommal vegyes ámulatból. Haza kell menni. A zsinatolást a madarak is berekesztették. Alig hallhatólag a kakukk szólt csak a távolban. Vagy tán a gyermek?

Akkor a szikla tövéből hatalmas loccsanást hallott. Aztán a saját füttyentését. Nincs hazamenetel. Sötétedésig nem lett azután sem az elkövetkező napokban, valahányszor csak visszatért hullámzó reménységgel a mohos sziklához. Ingadozott pedig a megítélésben; pisztráng nem mível ily esztelen csendháborítást. Akkor tehát sziklatörmelék hengeredett volna a vízbe? Dagonyázó vadkan, szarvas ugrott meg? Az égbe tán – csörtetés nélkül.

Nagyapa nekilódult a víznek, majd csitítani kezdte a buzgalmát. Csöndesebben, öreg! Nem bicskacsobbanás volt az. Hatalmas pisztráng megmozdulása. Nagy vigyázattal kell belopni, a rejtőzködés tudománya szerint, akár a szarvasbikát, a fajdkakast. Nem sétálva tehát, hanem kúszva, hiúzlopakodással és árnyéktalanul, Slemil Péterként. A kényelmes nyiladék épp az árnyékvetés miatt bizonyult járhatatlannak. Megmondta volt a pisztrángos kádi: a Trutta fariót, uram, az emberi árnyék riadóztatja. A fák is a vízre hajlanak, ám azok nem szomszédolnak. Jól tudja ezt a Trutta fario. Még botjának az árnyéka se vetüljön a vízre!

Gyerünk a túlsó partra!

A rövid csizma megmerült, a vízi átkelés kudarcba fulladt.

Alább valahol keresztbe vetett szálfára bukkant, azon kínkeservesen átbillegtette magát. Fül- és ruhaszaggató szederindával sűrűn benőtt zsombékosba keveredett. A széltörésben keresztül-kasul omlott óriásfenyők hullahegyén át, alattomos szakadékok között, a dohánybetegségben kifulladva kínlódta magát elébb s elébb az áhított árnyéktalanságba. Miközben kalapját tüskés, rugalmas ág messzi hajította, szemüvegét is lekapta. A hosszú, törékeny horgászbot önállóan tökéletlenkedő személyként akadt el folyton az oldalán horgas elejével, orsós hátuljával.

De végül ott találta magát – szemközt a málnaszínű nappal, a titokzatos gübével s a háta mögé tessékelt, hosszú árnyékával. Nézte: már ez is győzelem. Megszusszanás, nekikészülődés. A kádi megmondta: a pisztrángos patak nem kocsma, hanem zarándokhely. Oldja meg saruit, aki istennel társalogni óhajt. Nagyapa kezet mosott, mielőtt a csalit felrakta volna a horogra. Nikotin, szappanillat kész kudarc. Ezt is a kádi mondta. A kőről ellenben, amely alattomosan várta, hogy valaki ráhágjon, semmit se szólt. Így épp a horogvetés pillanatában henderikázott ki Nagyapa lába alól, be egyenest a pisztrángos tanya közepébe.

Elvégeztetett.

– Nem te voltál az imént is?

Ott állt sokáig a tökéletes vereség állapotában. Ha volt itt pisztráng, éhségsztrájkba kezdett ijedtében.

Szállására kullogott Nagyapa, elmesélte Lászlónak a csutakot, amelyből medve lett, és a loccsanást, amiből nem lett pisztráng.

– Egyikből medve lett, a másikból semmi! – kacagott a gyermek. Nagyapa riogató szavát magamagának is gyakorolva: – Hova, hééé? Merre, hééé?

Ez a dallamos szoprán, végén a csokros kacagás: lakodalmi hívogató, nemhogy eliszkolna tőle – táncra perdül inkább a medve.

– Ne mézet osztogass, hanem ijesztőleg riogass – mondta Nagyapa, ám a folytatásával sem lehetett megelégedve.

Játszótársakat kereső pánsíp. Kész gyanútlanság a vérmedvés világban. Ó, te vékonydongájú Cinciri!

– Kereplő kellene – okosodott meg Nagyapa.

– Az minek? – kérdezte László.

– Hogy elrontsuk vele a hangodat.

Seregélyriasztó emlékeiből a gyermek elővette a kis piros kereplőt; annak fülsértő kercegését a hangjával párosítva űzte visszamenőleg is, a jövőre nézve is Nagyapa medvéit.

– Na – mondta azután, mint aki az egész Hargitát megtisztogatta a mancsos veszedelmektől. – Indulhatunk.

– Te várj még – mondta Nagyapa. – A te időd még nem jött el.

Újra kiment egymagában a mohos sziklához.

Majd azután megtért eredménytelenül.

– Láttad legalább? – kérdezte László.

Nagyapa képzeletében látvány lett a loccsanásból.

– Olyan, te László, mint a szultán kardja. Úgy villan görbén a víz alatt.

– És még milyen?

– Ékköves megszólítással van kirakva.

– Én olyat nem láttam – rebegtette sugaras pilláit a gyermek.

– Rubintom. Hát nem így szólít téged Örökmécses-Nagymama?

– Akkor pettyes – állapította meg László. – Pettyes loccsanás. Csodapisztráng a Nagytata fülében.

Nyár derekán már ösvénysorok vezették Nagyapát a mohos sziklához. Mindahányat a nap állása szerint igazodva taposta magának, hogy árnyékát a háta mögé vesse. Ó, te átkozott! – rohamozta vadászkéssel is a feje fölött összeboruló málnavészt és ördögbordasátrat. A rókagombász figyelmeztette: a medve leüti az ökröt, az embert, de a málnát is szereti. A gyilkos úrvacsorát veszen. Istenverte helyeken és egyedül mászkál, uram! A vízen lefelé menjen. Nincs hal, de legalább nyugodt az ember. A pisztrángos kádi fölnézett az égre, mert onnan jönnek a kudarcok: újhold van, mondta, nem kell csodálkozni. Meg se moccant, uram? Ez annak a jele, hogy rövidesen bekövetkezik valami. Esős napok jöttek. Az esti tűznél Nagyapa párolgott bőrig ázottan, hajnalonta a Hargita merült túlvilági borongásba. Ma sem jelentkezett? Akkor az időnek meg kell mozdulnia. A kádinak mindenre volt szentenciája. A csalihasználatra nézve különösképpen. Zavaros víz? Fehér giliszta. De vigyázzon, uram, nehogy vörös legyen! Kristályos víz? Kiskárász, nagykárász, vagyis molnárka, azaz kövibogár. A botos kölöntének a farkát is ajánlom, zápor előtt pedig a sárga hasú szöcskét. Nemkülönben a fenyőkukacot. Műlégy esetén: Red fly vagy Sand fly, szeles időben a Cow dung fly.

Későbben a gyermek leült a Gyöngyös-pataka partján, fejét a térdére hajtva kacagott fulladásig. Emlékszel, Nagytata? Röptében fogtam el a szöcskét, te pedig négykézláb mászkáltad végig a kaszálót. Imádkozó sáska lettél, azt mondtad. Ó, te, te! Imádkozó sáska! Könnyű neked, te Cinciri! Próbálnád meg az én derekammal. Hát amikor a nagy köveket a vízben hengergetted! (Azoknak az alján lapul tokjában a kárász.) Mit művel ott a zöld sapkás ember? Szárítom, bátyám, a köveket. Giliszta végett a szomszédnak fölástuk a kertjét, s meghántottuk tíz körömmel a korhadó fenyőfákat. Botos kölöntét hajkurászva Nagyapa idétlen táncos mozdulatokkal zavarta a vizet, míg László a nyeles hálót tartotta szemközt: Ne hagyd magad, Nagytata! Az egyik már befutott.

Az öreg pisztráng a botos kölöntére sem harapott.

Még csak nem is mutatkozott. Nappal, uram, ne is próbálkozzék, váltott végül filozófiát a kádi. Az óriás példányok alkonyattól hajnalig tartózkodnak a nyílt vízen. Orvhalászok tanúsítják. Nagyapának nem volt kedve a lámpás, szigonyos, éjszakai vízi rablók közé keveredni, de álmatlan órákban ki-kilépett az erdei házikó elé, belehallgatózni a fenyvesek zúgásába. Ilyenkor, a sorozatos kudarcok sajogásával kedve lett volna elgyalogolni holdvilágon az öreg pisztráng tanyájához – pusztán csak háztűznézőbe. Ha László is felébredt, melléje telepedett a kispadra. Nagytata, mondjál mesét a pisztrángról. Történt, hol nem történt egyszer egy ígéretes loccsanás… Az égből valahonnan akkor esett vízbe a török császár kardja. A mesét holnap együtt folytatjuk a Gyöngyös-patakán.

– Holnap együtt – mondta a gyermek. – Búcsúpisztrángászat. Te kifogod a császár kardját, én a kereplővel távol tartom a medvéket.

Másnapra a pisztrángos kádi végleg megokosodott, ugyanis azt mondta: csöndes tavakon a tükörponty szokott estelente lubickolni, gyermekmódra feredőzni; fürge csellét rabolva a csuka is fölveri a vizet, de hogy öreg pisztráng elárulná magát ilyenformán: tudományosan igazolható lehetetlenség. Hallucináció. A rókagombász ellenben – egy bocsos medvétől újból megfutamodva – sajátszeműleg látta az orvhalászt, aki a mohos szikla felől jövet sertésoldalasnyi pisztrángot rejtett a hátizsákjába.

– Kész. Gyerünk, László! Nekünk maradt az apraja.

Utolsó próbaként, a gyermeket tisztes távolban egy fa alá ültetve, becserkészte mégis az elhíresült tanyát.

– Figyeld, László! Így kell ezt csinálni.

– Az indián! A mohikán! – Nagyapa tökéletes ügyeskedését a gyermek szájtátva csodálta.

– Hangot ne halljak, legföljebb cöccögést! – dobta hátra Nagyapa a hadi parancsot, miközben fától fáig lopakodva, majd négykézlábra ereszkedve, a május óta begyakorolt mozdulatokkal közelített a gübéhez. Hányadszor immár? Végül is győznie kellett volna.

Éppen ezért nem így történt.

A pisztrángos kádi tanácsai szerint gonddal eregetett botos kölönte csodát művelt ugyan: egy víz alatti hatalmas rántás az orsót is megkercegtette, ám a következő pillanatban a horog súlytalanul pattant föl a fára, végleg ott ragadva egy fenyőtobozon.

– Ó, nagy egek! – esett káromkodásba Nagyapa, majd sültelen palacsintaábrázattal meredt a vízre: – Valóban elvégeztetett. Ez többé nem tér vissza.

Akkor nagy kercegtetéssel, kiabálással – hova, hééé! merre, hééé! – elészaladt a gyermek, be a nyiladékba, a pisztrángos tanya szélére, az egész szakramentumot széjjel gágogva, a sekély vizet piros csizmájával locsogtatva: ugorj ide le, Nagytata! A hátad mögött a medve!

Kisasszonyosnak nem mondható füleivel fönt az élen egy szarvastehén lapátolta a lenti pánikot.

A horog a fa tetején, a gyermek a vízben, a pisztráng hetedhét gübén is túl, kiabálhatsz, gyermek.

– De legalább ne kercegtess! Ott volt melletted a szultán kardja.

– Hol, te csüggeteg nagytata?

– Az orrod előtt.

A gyermek elhajította a seregélyriasztót, rövid bambuszbotjával belekotort a súgóba. Egyensúlyából kibillenve újra kiabálni kezdett:

– Segíts, nagytata!

Szuvas csontjaival az öreg zergemód ugrott melléje, ám a gyermek a törés határáig meghajlott botot két marokra fogta. A pisztráng körbe-körbe vágtatott a habosra fölvert súgóban. László félig eltátott szájjal küszködött vele, a tekintetével tanácsot könyörögve. Dobigálta is fürgén Nagyapa a mentő szavakat:

– Ne emeld! Ne ráncigáld! Vissza vele a szikla tövéből, mert oda téged is beránt! A következő fordulóban a saját lendületével ki vele! Vigyázat az ágra! A zsinór rácsavarodik! Visszalépni, gyermek, vissza! Nyakig merülsz mindjárt a forgóban. Lélegzetvételt a botnak is, különben eltörik! Úgy! Nem úgy! Vesd meg a lábad! Görgényig meg sem áll veled, ha nem fogod keményen. Ez az! Dicsőség László királynak!

A zsákmány nagyot suppant a nyiladék pázsitján.

– A szultán kardja! – mondta a gyermek, majd ledobta a botot, sírült máris a fa mögé. – Vigyázz reá, Nagytata, nekem pisilni kell.

Álompatakok képzelt pisztrángja: évtizedek ha küldenek ilyet a becsvágynak.

– Ez volt az? – jött vissza a gyermek fürgén gombolkozva.

Nagyapa magához ölelte, megszorongatta csontropogásig.

– Ő volt. Hát ez meg te vagy, te Cinciri?

– Én vagyok egészen – törölgette verejtékes homlokát László.

– Hadd lám. No, igen. A fésűtörő hajad, homlokodon a sebhely, kacagó tejfogad, nyurga lábad, rüdeg hátadon a hegyes lapockád – ez mind te lennél, s valami mégis aggaszt engem.

– Tudom – szólt a gyermek. – Tudom, mire gondolsz. Hogy ki fogja mindezt nekünk elhinni? Örökmécsesnél, ugye, tanúskodni fogsz mellettem?

– De nem lesz könnyű – óbégatott az öreg. – Ó, pisztrángászok, ti bizalom koldusai! A józan világ legyintésén ne csodálkozzatok. Hát így kell fogni az öreg hegyi rablót? Kereplővel, piros csizmásan a vízben masírozva? Áruld el nekem: ti valahonnan ismertétek egymást.

– Egyik fogja, a másik kifogásolja – dünnyögte László.

Akkor Nagyapának különös észlelete támadt. Mint aki nem hisz a szemének, Lászlóról fölnézett az égre, majd körül a fákra, a rohanó Gyöngyösre.

– Itt valami nincs rendjén – mondta.

Mint a népdalbeli kicsi kápolnát, körüljárta a gyermeket. Az első lépteire még cöccögött, rikkantott is a csodálkozásban, majd hirtelen változással egyszemélyes húsvéti körmenetként kezdett énekelni.

– Hisz teneked nincsen árnyékod! Hol az árnyékod?

Csikóéveinek homálytalanságából cinkosan kacagott föl a gyermek Nagyapára:

– Az árnyékom? Még nem hordom, Nagytata. Csak majd ha belenövök.

 

*

 

Mikor azután belenőtt, és végleg elment a pisztrángos vizek tájáról, azzal vigasztalta Nagyapát, hogy az öreg rubintosnak bizonyára társa is volt a mohos szikla alatt. Eredj majd oda vissza, Nagytata, és mondjuk, hogy én is veled vagyok. Ó, igen! Régi napok boldog mondjuk-játékai.

Mondjuk, hogy csodákra vagyunk képesek.

Mondjuk, hogy a világon szerteszóródott mákszemek mind egybegyűlhetünk a varázsszóra. Mondjuk …

Ezek már eljátszott játékok.

Nagyapa mégis vissza-visszaballag a mohos sziklához, pedig jól tudja: semmi sincs a lakatlanná lett súgóban. Egy árva botos kölönte sincs benne. Naphaladáskor szivárványos színekben játszik a víz mélye, a fák közül piros csizmás, medveriogató gyermek szalad elé – hova, hééé? – merre, hééé? –, aztán rácáfol a pisztrángos kádi tudós szavaira, és eltűnik újra, le a Gyöngyös vizén, árnyéktalanul. Kakukkmadár is szól éjjel-nappal a nyomában, pedig ősz van már.

Hajnalonta deres a Hargita.