Nyáresti medvenézőben

Amit leírok, nem csodás történet, nincs eleje, vége, amivel aztán el lehessen futni, ahogy a mesében szokás.

Ez csak följegyzés nagy télben régmúlt nyári napokról, amikor még együtt barangoltam a havason Lászlóval, aki nagy messzeségből csak az emlékét küldi most is maga helyett, hogy ne szóljak itt egymagamban minden felügyelet nélkül.

Úgy jött ama júniusi emlék ezen a viharos hajnalon is, ahogy a madár téved be nyitott ablakon a házba.

Nem moccanok, nehogy elijesszem.

Hogy aztán faltól falig csapkodva keressen újabb menedéket februárnak valamely csendes zugában.

Leginkább azt szeretném, ha ez az emlékmadár úgy telepedne meg itt az ablakpárkányon, hogy felidézett barangolásainkat szemmel tartva, közbe is szóljon, ha kell:

– Megállás, Nagytata! Hozzálódítottál.

Bár az is igaz, hogy mivel nem mesét mondok, szó sem lehet hozzálódításról. László a tanúja mindannak, amit Sikaszóban láttunk azon a nyáron, mikor egy alkalommal szegény megboldogult Deák Dénes bácsinak újfent bizseregni kezdett a torka, ezért hát felbaktatott hozzánk a hegyre. Jól tudta, hogy a pohárka szilvórium éppúgy kijár neki, amiként nekünk is részéről a kék mosolyú kérdés:

– Nohát, felkelhettek?

– Isten segedelmével – mondtuk mi is, ahogy fordított helyzetben tőle szoktuk volt hallani annyi kis különbséggel, hogy isten segedelméhez ő még jajgatott, nyögött s káromkodott is a derékfájásai miatt.

Az egy szál kérdést persze, hogy közelebb szökdécselhessünk a szilvóriumhoz, ezzel, amazzal meg kellett toldani. Például azt mondta: helyezzük magunkat készenlétbe, mert a nyár rövid lesz, a kocsmában viszont csak literes sört lehet kapni. Ha pedig Lászlónak kedve lenne, elmehetnének rókagombát szedni.

– Csak nehogy a medve szedjen össze minket – mondta László, aki már hallott egyet-mást a környék veszedelmeiről.

Dénes bácsi felemelte figyelmeztetőleg a mutatóujját:

– A medvét ne fessük a falra!

– Hanem csak papirosra? – kérdezte László, aki épp aznap rajzolt össze nekünk egy állatkertre való vadállományt.

– Sehová sem szabad – mondta Dénes bácsi.

A gyermek tovább erősködött:

– De miért nem szabad?

Dénes bácsi kibámult hosszan az ablakon, kék szeme fölszikrázott a reggeli fényben, majd a mutatóujját megint kibökve így szólt:

– Azért, mert itt van.

– Hol van?

László nézelődött máris a légpuskája után.

Akkor Dénes bácsi elmagyarázta, hogy esténként a medvék tőlünk kőhajításnyira téblábolnak a pulykafarm közelében. Mi nem tudjuk, de az a helyzet, hogy valójában egy helyt lakunk a medvékkel. Erről csak a sötétség s az egymástól elütő szokásaink miatt nincsen tudomásunk. Mert ők akkor kelnek fel, amikor mi lefekszünk. Ám ha nem röstelljük, s a hegyélen túl éjfélig vigyázkodunk, még kezet is foghatnánk velük.

– Kezet?

A medveparolán olyan jót kacagott László, hogy aznapra nem is kellett más vigasztalás. Dénes bácsi már elment volt, s a gyermeknek a homlokán fölszaladott szemöldöke még mindig pillangózott a csodás lehetőség örömében.

 

*

 

Naphaladáskor már indultunk is medvenézőbe Lászlóval Nagymamástul, és kellőképpen fölfegyverkezve. Nyakamban a vadásztávcső lógott, a gyermek vállán a lengyel gyártmányú légpuska, amelynek szólása tisztára macskatüsszentés volt – kác ki! –, Nagymama lábára pedig olyan cipő került, hogy futás esetén ő is velünk tarthasson. Nyúlcipőnek hívtuk.

A kis csapat vezetőjévé Sándor szomszédot választottuk, akihez csatlakozott azután Katika is, a felesége.

Sándor találkozott már medvével, sőt meg is verődött a gyalázatostól, és nem akárhogyan. Mai napig csodának tartja, hogy életben maradt.

Mesebeszéd ugyanis, hogy fegyvertelen ember megbirkózhat a medvével, amelynek mancsai között gyufaszálként törik a csont, és foszlik a hús, legyen akár Toldi Miklós az ellenfél. De még elfutni sem lehet, ha egyszer támadási szándékának ügyébe került az ember. Sándor a havason edzett lábaival zerge módjára szökkent meg a feldühödött medve elől, ám az pillanatok alatt érte utol s vetette rá magát.

– S azután hogy volt, Sándor bácsi? – vetett szemet László az erdei kalandra, de csak rövid és zord választ kapott:

– Kórházba kerültem.

S mikor az is kiderült, hogy épp oda tartunk, ahonnan a medvék kórházba utalják az embert: a gyermek óvatos nézelődésbe vonult. Nagyapa meséiben ilyesmiről nem esett szó.

A főútról letérve egy meredek kaptatón a pulykafarm felé vettük az irányt. Sándor kinyitotta a vaskaput. Azon bemenve már azt gondolhattuk a majorságólakba terelt sok ezer pulykával, libával, récével együtt, hogy védett helyen vagyunk.

A farmot körös-körül drótháló övezi. Az ólak és takarmányraktárak között félfülű meg sánta kutyák járőrködnek, hatalmas tüzek lobognak. A tüzeket esteledéstől kezdve s némelykor éjfélig, sőt hajnalig is pásztorok ülik körül medveriogatásra készen minden pillanatban. Ami mesét mondanak közben: az éppen az életük. Nem a képzeletük nyargal, hanem a lábuk, némelykor negyedóránként a megtámadott majorság védelmére.

Bátor fiúk ezek a pásztorok.

Ha kutyáik medvéről tesznek jelentést, mind felugrálnak a tűz mellől, s kézben a fejszével meg a hátukra vetett pokróccal rohannak a garázdálkodás színhelyére. A pokróc ezúttal nem melegítő holmi, hanem lángelméjűnek mondható hadi találmány. Ugyanis, ha ne adj isten, dühös medve kap utánuk, elsőnek a pokróc kerül a mancsai közé, s míg azt – embernek gondolva – széjjeltépi, ők ügyesen elinalnak. Ellenben ha nadrágjuknál fogva kapná el őket, abból kiszaladni sokkal nehezebb lenne, sőt némelykor ez lehetetlen is.

A futásba vetett bizodalom tehát mindennél többet ér.

Láthattuk azon az estén, hogy a védő kerítést a medve úgy szedi föl, mint a csipkehálót. A kutyákról pedig említettük már, hogy jelentést tesznek ugyan, mert ugatni tudnak még, de lesántult állapotukban komoly küzdelemre képtelenek.

– Hová állhatnánk lesbe? – kérdeztük a pásztorokat.

– Puska van-e? – vett számba bennünket az idősebbik, aki családostul költözött ki a farmra.

László mutatta büszkén a légpuskát.

– No! Ezzel föl a takarmányraktár tetejére – jelölte ki a nekünk való helyet a főpásztor, akinek fiatal felesége a döntést sokat sejtetőleg helyeselte.

– Úgy, úgy – mondta. – Másszanak csak minél magasabbra.

Mert lám, hogy jártak ők is az éjjel. Hálóhelyükön, a majorságól sarkának épített kicsi szobában arra ébredt, hogy a libák rettentően zsinatolnak, tisztára, mint a részeg fehérnépek. Szökik az ablakhoz, hát ott a nagy medve, néz be rajta mélán, mint aki szállást kér. Vagy sót a libamájhoz.

– Pofátlan egy társaság ez! – hintette meg kacagással az újból átélt ijedelmet, amely azután ránk is serkentőleg hatott.

Amilyen fürgén csak lehetett, kapaszkodtunk fel a takarmányraktár tetejére. Elsőnek László foglalt helyet a kémény tövében, másodiknak egy vadmacska ügyességével az ifjú szomszédasszony. Nagymamát Sándorral közösen juttattuk célba a tetőgerincre, ahol azután sorba telepedve mindahányan figyelni kezdtük csendben a környéket.

– A pofátlanok ide fel tudnak-e mászni? – kérdezte László suttogva tőlem.

– Nem hinném – mondtam. – A hullámlemez betörik alattuk, és lepotyognak a raktárba.

A medvepotyogáson jót kacagott a gyermek, s a tüsszentő légpuskát a térdére helyezte. Sándor kesernyés mosolya és fejcsóválása mintha azt mondta volna: boldogok a tudatlanok, míg játéknak vélhetik a mancsos veszedelmet.

Reánk borult lassan az alkonyat.

Árnyékát lombszoknyája alá húzva szendergett már körülöttünk a fenyőrengeteg. Fény és homály őrségváltásában elbúcsúztak egymástól az énekesmadarak, hogy a röpteret átadják a nesztelen suhanó denevéreknek.

Feljött késedelem nélkül és titkos örömtöl rezegve a vacsoracsillag is, hogy tavaszi szalonkavárások emlékével még átélhessük azt a félórányi időt, mely a nagy tapasztalatú vadászt is megtréfálja. Mert ilyenkor minden, amit az ember látni szeretne: elésettenkedik a sűrűből. Aztán megáll és figyel mozdulatlanul. Szabad szemmel észlelhető a kormos fejű szarvasbika, s meg-meglódul hatalmas agancsa. Mellette hosszú orrú vadkan, mely ügyet sem vet az ég felé szaglászó farkasra. A merev nyakú toportyánféreg közelében szarvastehén bámul feléd, s ha szaporábban pislogsz rá, meg-meglebbenti lustán a lapátfüleit. Valamivel odébb két fenyő között egy őzbak figyel harcias tartásban, a nyiladékon keresztül hasalt odvas fenyőtörzsön pedig minden jel szerint hiúz leselkedik ugrásra készen.

– Nézzük meg őket, Lackó, távcsővel is!

Így aztán hamar szerteszalad Noé bárkájának állatsereglete. A messzelátó elmagyarázza szépen, hogy amit láttunk: az árnyékok, a fák és bokrok, különös alakzatú kövek tréfája volt. A szarvastehén lapátoló fülét például keserűlapi játszotta szellősegédlettel.

– Kár, hogy nem azt láttuk, amit látni véltünk, te gyermek.

Hanem a nagyvadak helyett három siratni való réce totyogott elé a raktár sarkáig.

Egyik nyomorékabb a másiknál. Még hagyján, hogy a féllábú gácsér a szárnyát használta mankónak, s a nyomában vánszorgó társa jórészt megkopasztottan didergett. A harmadik ellenben rémületes csoda volt: egy fehér rucának az első fele, amely a hátulja nélkül is élt és mozgott szerencsétlenül, nyomjelzőként hagyva maga mögött a belsőségeit. A látványtól megiszonyodva Nagymama óbégatni kezdett, Sándor pedig ennyit szólt komoran:

– Medve szájából szabadultak.

A rokkant kutyák, s a ledöntött kerítések után a sebesült rucák csapata is azt jelezte, hogy a medvék nem kíméletesek a tatárkodásban.

– Félünk-e, László? – kérdeztem a gyermeket.

– Nem félünk! – mondta a kémény tövéből.

Előttünk, a pulykaól elkerített kicsi udvarán a pásztorok még naphaladáskor tüzet gyújtottak, aztán magára hagyták. Bükkfahasábot ropogtatva kakaskodott hát a tűz is a medvék ellen.

Este fél tíz körül tőlünk kőhajításnyira reccsent a kerítés.

– Jönnek! – mondta László, s hogy jobban lásson, felkapaszkodott a kéményre.

– Jaj! – óbégatott akkor Nagymama.

– Ne félj – mondtam. – Hét méter magasan vagyunk.

– A gyermeket féltem – súgta vissza Nagymama. – Beléesik a kéménybe.

Sándor döntötte el a vitát, mert így szólt bölcsen dörmögve:

– Nincs akkora lika.

Ezt meg Kati asszony kifogásolta, mondván:

– A dörmögést most hagyjuk a medvékre.

Csend lett aztán. Hallani lehetett a fülesbagoly puha röppenését s a tűz szájában az ágropogást. Kelet felől a Kicsi Romlás irányából szél kerekedett, de szelíd volt, akár egy kolduló bakbarát, éppen csak meglibbentette az ég felé csapó lángok aranylepleit a fenyőlombokon.

A szél irányából jött azután a medve is.

Lackó látta meg elsőnek a kémény tetejéről. Kikapta kezemből a távcsövet, s hosszan nézelődve adta nekünk fojtott hangon a részletes jelentést:

– Felénk tart lassú léptekkel és meg-megállva. Akkora, mint egy ló. Most felénk szimatol. Valami nem tetszik neki. A fejét lóbálja. Na most eltűnt a bokor mögött! Megint elébukkant! Itt van! Nézzétek!

Nem néztük! Bámultuk!

A hatalmas, fekete állat ott állott a tűz fénykörében. S mert velünk együtt tudta, hogy a tűz a medvének ellensége: két lábra emelkedve pislogott fenyegetőleg a lángokba, majd hirtelen fordulattal a háta megetti homályba. Mit csináljon most már? Elöl tűz, hátul vaksötétség. Ettől megzavarodva kezdte mutogatni nekünk egyszer az elejét s megint a hátulját.

Kacagnivaló látvány volt, de csak a gyermek kuncogott a markába, hogy a kerengő dervist el ne riassza. Az asszonyok szuszogni se mertek, Sándor pedig káromkodást morzsolt a fogai között. Mint aki gyilkos merénylőjét látja viszont: a bosszúvágytól remegve hajolt előre, hogy menten a hátára ugrik.

A tűz melletti forgolódást egy-két perc múltán a medve abbahagyta. Négy lábra ereszkedve a pulykaól két ablaka közül a nagyobbikat vette célba, majd be is ugrott azon. Azt gondoltuk, hogy a pulykák visibálni kezdenek, de nem tették. Megnémultak az ijedelemtől.

Ekkor a kutyák ugatni kezdtek, a mi medvénk pedig csapot-pulykát hagyva újra nekiugrott az ablaknak, ám ezúttal a kisebbiknek, s abba belészorult. A mellső lábaival kalimpálva és ijedten lihegve próbálta magát kiszabadítani.

A gyermek ezt már nem a markába, hanem az égre kacagta fel önfeledten, hullámzó, harkályröptű nevetéssel. Nem intettük csendre. Nevettünk mindahányan.

Talán ettől jött meg az esze a tokbaszorultnak. Visszahúzódva a nagyobbik ablakon ugrott ki fürgén, s tűnt el pillanatok alatt a sötétben.

Ez volt az első medve, mit azon a nyári estén láttunk.

Utána még ötöt számoltunk meg, de bővebben most csak kettőről teszek említést, majd legvégül azokról, amelyeket nem láttunk, mégis a legtöbb gondot okozták nekünk. Ugyanis majdhogynem fogságba ejtettek bennünket.

Az egyik bocsos medve volt. Jelek szerint majorsághúsra nem fájt a foga, hanem két kölykével együtt a szemközti takarmányraktárat szemelte ki betörés végett. Hogy a sötétből elésettenkedett, körülményes nézelődés után úgy döntött, hogy az ablakra erősített pléhlemez táblát fogja kifeszíteni. A csemetéinek mintha azt mondta volna:

– Figyeljetek, nyavalyások! Így kell ezt csinálni.

Azzal két lábra emelkedett, hogy mancsával az ablaktáblát leszaggassa, ám alighogy megérintette, az már zuhant is valóságos pléhzenekarként a nyakába s onnan a mintabetörést figyelő bocsokra, aztán a földre nagy döndüléssel.

A betörők az első pillanatban hárman négyfelé szaladtak, majd az ijedelem karikái után újból egybegyűlve elinaltak a tetthelyről.

S már jöttek a pásztorok!

Nyakukban a pokróccal, a kezükben fejszével, s lángoló fahasábbal szaladtak visszarakni a pléhzenekart – e másik hadi találmányukat – a raktár ablakára. Diadalmas vakkantással a vöröskereszt gondjába ajánlott kutyák térültek-fordultak előttük, mintha éppen ők vetették volna magukat ijesztésképpen a medvék nyakába.

– A súj a seggibe! – tisztogatta csizmáját a fűben a kisebbik pásztor, akinek a válogatott káromkodás szerint némi fogalma lehetett az alliterációról.

– Hát ezt mért mondja? – kérdezte László.

– Mert medvénél az ijedelem után hasmars következik – mondtam régi tapasztalatom szerint, amivel helyben megtetéztem szakértői tekintélyemet a gyermek előtt.

Jött azután a másik majorságtolvaj. Okosabb, mint amelyik előtte beszorult volt az ablakba. Ez ugyanis megállt a nyílás előtt, a bal mancsával benyúlt a néma pulykák közé, egyet elkapott a nyakánál fogva, a hóna alá csapta, mint cigány a hegedűt, s szép nyugodtan elballagott.

– Ostoba pulyka – mondta Sándor megvetéssel. – Bár vajegyet nyikkantott volna.

Az áldozat riadt némaságát joggal kifogásolta. Mert ő bizony, mikor az a bitang útonálló medve bömbölve nekitámadott, visszaordibált rá, bár igaz, hogy nem sok eredménnyel. Fontos volt mégis, hegy el ne veszítse a lélekjelenlétét. Miután a medve egyetlen ütéssel a patakba döntötte, Sándornak volt annyi esze, hogy véres orcával lefelé bukva a vízben maradjon mozdulatlanul, s jól számított, mert a hideg sodrásban való tapicskolás nem tetszett a barna banditának. Az újabb támadást, amely halálos lehetett volna, máskorra hagyta, és mint aki jól végezte dolgát, elballagott a fenyves zöld homályában.

A vízből kikászálódva, s a szemébe csurgó vértől elvakultan, Sándor sokáig bolyongott a falu felé vezető utat keresve. Jó, hogy magányos kerengésében emberrel találkozott, aki azután az elsősegélynyújtáshoz szükséges intézkedést elékáromkodta.

Medvelesünk utolsó mozzanatát egy kis fejtöréssel éltük át a tetőgerincen. Köröttünk ugyanis a pléhes csalafintaság és a pulykalopás után helyreállt a csend és nyugalom. Még füleltünk jó negyedórát, de semmi sem mozdult. Hirtelen fordultában egy-egy bagolynak a szárnya csattogott puhán, hogy Nagymamát meg-megijessze.

– Hazamehetünk – mondta Kati asszony.

– Még csak oda se lőttünk nekik – mászott le László csalódottan a kéményről.

Mert volt, ami volt, de úgy illett volna, hogy Sikaszó Nagyapához csatlakozzék a mesemondásban. Eresztette volna meg jobban a képzeletét, amikor medvéit a borzongatóan sejtelmes fenyőrengeteg távoli katlanaiból felénk irányította. Tudnia kellett volna, hogy más fentről nézni az alanti vészt, s megint más benne lenni valóságosan is a veszedelemben. Például megtehette volna, hogy valamelyik vérmedvéjét ellenünk dühíti, felugrasztja a leshelyünkre, hogy abban a pillanatban, amidőn Nagymamát elkapja, László a légpuskájával homlokon lőhesse, leterítse, majd hirtelen fordulattal és holtbiztos célzással a következő támadót is ártalmatlanná tegye, miközben a harmadikat és a negyediket egy-egy rúgással küldi a mélységbe, s ilyenformán a halál torkából szabadultan úgy néztünk volna rá csodálattal és hálával, miként a rémület hálójából kivergődő afrikai bennszülöttek bámultak volt Széchenyi Zsigmondra, akinek nyáresti tüzeknél, melyek rég elhamvadtak, oroszlános napokon még csak fegyverhordozói voltunk, de lám fölcseperedtünk, magunk is belenőttünk a bátorságos küzdelembe, minek láttán a medve mancsaiból kiszabadított Nagymama unokáját átölelve örömkönnyeket hullat, a legendás vadász erdélyi neveltje pedig, akinek zsemlekásás évei fácáncsibecsapatként húzódnak meg Örökmécses szárnyai alatt, maga is boldog, hogy ezeregy éjszaka virrasztásáért leróhatott valamit a tartozásából.

– Sajnálod, Lackó, hogy nem került sor küzdelemre?

Hallgatott a gyermek, mintha könnyét nyelte volna.

Ekkor olyasféle zajra figyeltünk fel, mint mikor a bikaborjak bakalódnak. Deszka is reccsent mély morgással elegyítve. Összekaptuk magunk. Hát ez mi lehet?

– Alattunk vannak a medvék – állapította meg nyugodtan Sándor.

– Épp alattunk? – kérdezte Nagymama, s úgy kapta fel magát a hullámlemezről, mintha eladdig medve hátán ült volna. – És akkor hogy megyünk le innen?

Az történt valóban, hogy míg elfelé figyeltünk, a medvék az eresz alatt nesztelenül osontak be a raktárba, melynek a tetején ültünk. Azóta sem tudjuk, hányan lehettek, csak annyi bizonyos, hogy mindannyiunk megfutamításához egy is elegendő lett volna. Kiváltképp, hogy a zabálásban megzavart ragadozó az étkét is féltve, rendszerint veszélyessé mérgesedik. Ehhez csak az hiányzott volna, hogy a törékeny hullámlemez alattunk beszakadjon. A közéjük potyogót a medvék bizonyára nem úgy fogadták volna, mint Münchhausen atyánkfiát a feredőző lányok.

Ezért úgy döntöttünk, hogy megfelelő zajkeltéssel űzzük el őket alólunk. László kezében tüsszenteni kezdett a puska, majd a tetőn legurított féltégla csapott nagy zakatát, mitől azután odalent csönd lett, ám ijesztőbb a bariton brummogásnál.

Medvét elinalni egyet sem láttunk.

A tűz kialudt, a pásztorok lefeküdtek.

Hosszan és csendben meredeztünk alá a sötétbe, minek folytán újból megszaporodtak a változatos formájú káprázatok. Amennyi mohás sziklatömb és csutak, mind reánk várakozó medvét mutatott, s épp azon a helyen, ahol a földre kellett volna szökdösnünk.

László elszántan vette elé a békanyúzóját is.

– Te csak ne félj! – mondta Nagymamának. – Nem hagyom, hogy a medve pulykának nézzen.

A kacagás színes mentőkötelein ereszkedtünk alá a vészes homályban, ahol akkor sem időztünk volna, ha Lászlónak cukrot s Nagyapának ifjúságot osztogatnak.

Aprítottunk serényen a kijárat felé.

Másnap a pásztorok mesélték, hogy eljövetelünk után kezdődött igazából a garázdálkodás vastagja. Minden sikaszói hadi találmány ellenére a medvék akkora sakterkedést vittek véghez hajnalig, hogy a végeredmény száznál több szárnyas halálát siratta.

– Jó nagy paprikás! – mondta László.

A medveles utáni álmát akkor már elfelejtette. Verejtékben hánykolódva, motyorgó és harsány szavakat kiáltva küzdött fél éjszakán át a medvékkel Örökmécsesért. Ne félj, ne félj, Nagymama! Én vagyok a te pásztorod.

– Te voltál és te leszel, csillagom – nyugtatta Nagymama a gyöngyös homlokát simogatva.

Az álombeli vitéz mintha meghallotta volna a szavait: Toldi Miklósként vágta földhöz a medvéket. A mancsos veszedelemtől szabadult világ örömében és az ő tiszteletére virágos kalapokat hajigált az égre. A fogcsikorgató küzdelem így végződött aztán a gyermek harkályröptű, énekes kacagásával, amely itt ül most is előttem a tél ablakában, hogy ne szóljak egymagamban, minden felügyelet nélkül.