Sikaszói zúzmarás levélke

Itt a kék arcú sikaszói téli este megint, László.

Azt kéred leveledben: írnék neked valamit róla. A lámpagyújtással kezdődő mesék idejéről. Amikor a puha röptű baglyokkal együtt a mi minden esti történetünk is fölszállt, hogy bátorságos kalandokban keresse elmaradott győzelmeinket.

De hiszen magad is jól emlékszel: alig rikkantottunk egyet-kettőt a szikrázó fényben, jött máris az este, akár ez a mai. Észrevétlen bukkant föl a fehéren rohanó mélységből, ahol már csak a képzelet sejti Libán havas útját, a Pisztrángos-patak jégmadarait s a kődbe dőlt kicsi házakat.

Hogy lement a nap: borzongás veszi kézhez a gazdátlan világot.

Ide-oda rebben a tekintet. Mintha semmi sem lenne már a helyén.

A hóba, jégbe metszett táj váratlan megmozdult, omló házait a gomolygó völgy két látomás között újból és konokul talpra állítja.

Küszködik a fagyban is Kőmíves Kelemen.

A hegy hátán, hol az ölemben ültél, árnyak indulnak el szomszédolni. Nesztelen és alattomos jövés-menés kezdődik, semmi sem bizonyosan az már, aminek látszik. A róka kidugja hegyes fejét a málnabokorból, és oly hosszan nézelődik, míg ki nem adja páráját az óvatosságban; kint felejtett sapka lesz belőle. A nyerges hátú kő ellenben a forrás tájékáról, ahol a vízimalmocskád forgott, elindul bátran, kutyaugatással szemben, és igazi szarvasként kezdi csipegetni a mogyoróvesszőt. A fehér mélységen túl pedig némán vonulnak – merre vajon? – a medvejárású havasok.

– Lámpát kellene gyújtani.

Jól emlékszel: ez Örökmécsesnek óhajba foglalt parancsa, hogy lehetőleg téblábolás és borzongás nélkül lépjünk át a nappalból az éjszakába.

Az emlékezés messzi nádasaiból, ahol egy lőtt lábú madár miatt időzött éppen, Nagyapa is felbukkan tehát a lámpa gondjával, elnézve hosszan a kékarcút odakint az ablak alatt.

– No milyen? – kérdi Örökmécses.

Az ugyanolyan persze, mint tegnap is volt. A háta mögött ugyanúgy settenkedik elébb kilenc fenyőfa, mint amikor együtt néztük volt őket. Káplánszoknyás alakjuk élesen vetül a holdas égre, amely kiböjtölt csodaként ma nem fenyeget újabb viharokkal. Már el sem hinné az ember, ha nem látná: anyátlan csillagot rezegtet a Hargita felett. Ennek örvendezni kellene, én mégis azt kérdem a káplánszoknyásoktól:

– Hát a gyermeket hol hagytátok?

Jót nevettél volna ezen.

Mintha nem tudnám, hogy amilyen közeliek ők itt a jégorgonás ablak előtt, te éppoly messze vagy most a Duna-völgyi télben, nem esik füled ügyébe a reád szabott nagyapadúdolás:

 

Sikaszó harmatát, piros csizmád nyomát
hóval lepi be a tél.

 

Hóval lepi be ez az erdélyi nagy tél a rámátlan gumicsizmád nyomát. Bujdosódalunkban csak a hó maradt igazi. A szattyánbőr csizma meg a kordován sárgasarkantyús, amiről csokros szegfű hullott: hamisítvány.

Képzeletünk ráadása arra, ami nincs.

De miközben gyufa után matatok, hogy lámpát gyújtsak, összebékítem magamban a nagy telet a csizmahamisítványunkkal, és azt mondom: így is jó volt!

Narancsszeletnyi hold alatt bekalandozhattuk a kurucok hadi útjait, csodás Indiát, a mordályos kedvű Afrikát, és felruháztuk magunk az oroszlánok bátorságával.

Olyannyira, hogy még tán fejünkbe is szállott a dicsőség, amelynek rossz természete, hogy az ember mindennapi kenyerét, a félelmet elhanyagolja.

Csakhogy akkor: piros csizmád hólepte nyomán innen s a medveléptű hegyeken túl, a mesének agyaras veszedelmei között is sokan, vagy is ketten voltunk.

Te meg én.

S mi kellett ahhoz, hogy dühödt vadbika, toportyánféreg mordulására Toldi Miklósokká legyünk? Semmi egyéb: csak láthassuk egymást.

Ami Sámsonnak a nagy haja volt, és Anteusznak a föld érintése: az volt minekünk az egymásra pillantás. Ág reccsent a közelítő félelem lába alatt? Összenéztünk. Szinte csattogott a tekintetünk, ahogyan megpendülnek a játékos őzek agancsai a viaskodásban. Ilyenkor azt kérdeztem:

– Félünk-e még?

Belekiáltottad a vaddisznócsörtetéstől megszeppent erdőbe:

– Ó, nem félünk! Nem félünk!

Igaz, hogy közben máris fölpenderültél a tárt karú bükkfára, ahonnan bizonygatásod szerint jobban lehetett látni az agyaras szürkecsuhásokat. Okosan tetted. Ésszel kell az ijedelmet elkerülni. Lám, Sámson bátyád is elaludt a Delila ölében, aki azután kopacra nyírta bizony a legyőzhetetlent.

Mindez régen volt. Nem csupán a Sámson veresége: a te félelemriasztó kiáltásod is. Alig-alig hallom már a nagy télben, mit kiáltasz vissza a kiáltásomra: félünk-e még, gyermek?

Csend van odakint.

Meggyújtom végre a lámpát, és mintha riadalmat keltenék a fénnyel: az ablak alól szétrebbennek a káplánszoknyás fenyők. A helyükre visszafutnak, sőt zúgni kezdenek. Amily észrevétlenül jött a kékarcú, ugyanúgy támadt föl a szél is, amely a viharnak még csak óvatos előhírnöke.

Perceken belül meg kell állapítanom, hogy rosszul böjtöltünk bizony. A Hargitának anyátlan csillagát felhő borítja már, és üvölteni kezd a medveléptű havas. Vonaglik az erdőrengeteg szélkorbácsoltan közel és távol: a Libán csúcsain, és itt a kicsi ház fölött, a hátunkon valósággal. Mi lesz ott kinn a kilenc káplánnal? Szegény papjaimat szeretném látni az ítéletidőben.

Megpattintom az ajtót: részeg zsákok dőlnek be rajta, majd levernek a lábamról, s kezdené a szél a házkutatást, ha nem tiltakoznánk ellene:

– Ki vele! – ad ki parancsot menten Örökmécses, de megrezzen ő is az ablaktáblának minden dörrenésére.

Kilépek az elmeháborodott időbe, s becsukom magam mögött erővel az ajtót. Megnyugszanak az ijedt petróleumlámpák.

Idekint látom: a borongós kékarcú színt váltott: alvadtvérfekete már, minden irányból omlanak rá a sötét fellegek. Hegyoldalunkról eltűntek a szomszédoló árnyak, ki tudja, merre menekült a sapkaróka meg a szarvassá lett bazaltkő – és a vízimalmocskád is. A völgy mélyéből elmenekült a köd, abbahagyta Kőmíves Kelemen az építő munkát.

Nem látszanak a házak.

Mi lesz ebből? Csíkországot elpusztítani tatárhordaként jön északnyugatról a vihar. A Dandárból jön, fekete fajdkakasok birodalmából.

Meg-megvillanó fehér örvényekben pörög a hó a Földről az égbe vissza, és nagy reccsenéssel óriásfenyő fekszik keresztül az útra, mely a Bakó-patakát kíséri.

Ennyi legyen bár az ellenállás a hordarohamban.

Mert egyéb aztán semmi.

Hóhérló kedvében szabadon garázdálkodik az idő. Kilenc káplánunkat kegyetlenül megtáncoltatja, majd vallatni kezdi őket. Nem tudom, mit kellene bevallaniuk a kék borongás titkaiból, csak azt látom, hogy szakállánál, üstökénél fogva szinte földig rántja le mindahányat, rugdosódván is közben, ahogy illik. Az embernek fáj a szeme a látványtól, de még a fejét is óvnia kell: hópárnákkal együtt a háztetőről cserepeket szaggat a szél.

Az eresz alá kell húzódnom.

Onnan hallom, hogy az erdő sarkában földre döndült az akasztott fenyőfa. Óriás társának az ágain lógott, s tán emlékszel még, hogy sajnálkozva mondogattuk: hát ez is felkötötte magát. Jót tett most vele a vihar, de tán mivelünk is, kik félve tekergettük alatta mindig a nyakunkat.

Riadozva nézem a feketén fortyogó égboltot.

Farkas üvölt a völgykatlanban oly hosszan és szomorúan, hogy az már sajnálni való.

Jó lenne most összenézni veled.

S ahogy ez a gondolat megvillan bennem, a párjaként szinte, sistergő fénykarika szökken ki a pokolsötétségből, egyet-kettőt perdül a fenyőfák között, majd sántálva és botladozva, viharok hajszoltjaként tovagurul a veszett éjszakában.

Hosszan bámulok utána: hát ez vajon mi lehetett?

Ezt kétszer is megkérdem magamban, de harmadszorra már besorolom a választalanságra ítélt kérdéseim közé. Vonulj csak be szépen a cellába, te konok kérdőjel, a társaid közé!

Csak hajnaltájt csöndesedik el az ítéletidő.

Itt ülök újból az ablak előtt az én lőtt lábú madaram gondjával, az emlékezet mezőségi nádasaiban.

Mintha semmi sem történt volna: az idő moccanatlan, az ég tisztára seperve, a pitymallat is kék arcú, mint az este volt. Akár egy fehér vonat, robog az út odalent a Libán felé. Piros csimádnak, ha maradt volna érintetlen nyoma: a hófúvás azt is belepte már.

Napfelkeltével Örökmécses lép be hozzám, karján egy fenyődeszkából mesterkedett, jeges vízimalmocskával.

– A ház előtt találtam – mondja sírással küszködve, jól tudván, hogy a te mesterkedésed volt még a nyáron az a botladozó fénykarika.

Itt jártál tehát az éjszaka.

Beszólhattál volna!

Tudhattad volna, hogy nem alszom.

Ama rodostói Kelemen bátyád szavaival zárom soraimat, gyermek: szólj, ha még erre karikázol, mert szeretetemet özönvíz el nem oltja, s mert vagyok, aki voltam, és lészek, aki vagyok zúzmarásan is itt Sikaszóban.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]