Levelek a fehér toronyból

 

Sikaszói zúzmarás levélke

Itt a kék arcú sikaszói téli este megint, László.

Azt kéred leveledben: írnék neked valamit róla. A lámpagyújtással kezdődő mesék idejéről. Amikor a puha röptű baglyokkal együtt a mi minden esti történetünk is fölszállt, hogy bátorságos kalandokban keresse elmaradott győzelmeinket.

De hiszen magad is jól emlékszel: alig rikkantottunk egyet-kettőt a szikrázó fényben, jött máris az este, akár ez a mai. Észrevétlen bukkant föl a fehéren rohanó mélységből, ahol már csak a képzelet sejti Libán havas útját, a Pisztrángos-patak jégmadarait s a kődbe dőlt kicsi házakat.

Hogy lement a nap: borzongás veszi kézhez a gazdátlan világot.

Ide-oda rebben a tekintet. Mintha semmi sem lenne már a helyén.

A hóba, jégbe metszett táj váratlan megmozdult, omló házait a gomolygó völgy két látomás között újból és konokul talpra állítja.

Küszködik a fagyban is Kőmíves Kelemen.

A hegy hátán, hol az ölemben ültél, árnyak indulnak el szomszédolni. Nesztelen és alattomos jövés-menés kezdődik, semmi sem bizonyosan az már, aminek látszik. A róka kidugja hegyes fejét a málnabokorból, és oly hosszan nézelődik, míg ki nem adja páráját az óvatosságban; kint felejtett sapka lesz belőle. A nyerges hátú kő ellenben a forrás tájékáról, ahol a vízimalmocskád forgott, elindul bátran, kutyaugatással szemben, és igazi szarvasként kezdi csipegetni a mogyoróvesszőt. A fehér mélységen túl pedig némán vonulnak – merre vajon? – a medvejárású havasok.

– Lámpát kellene gyújtani.

Jól emlékszel: ez Örökmécsesnek óhajba foglalt parancsa, hogy lehetőleg téblábolás és borzongás nélkül lépjünk át a nappalból az éjszakába.

Az emlékezés messzi nádasaiból, ahol egy lőtt lábú madár miatt időzött éppen, Nagyapa is felbukkan tehát a lámpa gondjával, elnézve hosszan a kékarcút odakint az ablak alatt.

– No milyen? – kérdi Örökmécses.

Az ugyanolyan persze, mint tegnap is volt. A háta mögött ugyanúgy settenkedik elébb kilenc fenyőfa, mint amikor együtt néztük volt őket. Káplánszoknyás alakjuk élesen vetül a holdas égre, amely kiböjtölt csodaként ma nem fenyeget újabb viharokkal. Már el sem hinné az ember, ha nem látná: anyátlan csillagot rezegtet a Hargita felett. Ennek örvendezni kellene, én mégis azt kérdem a káplánszoknyásoktól:

– Hát a gyermeket hol hagytátok?

Jót nevettél volna ezen.

Mintha nem tudnám, hogy amilyen közeliek ők itt a jégorgonás ablak előtt, te éppoly messze vagy most a Duna-völgyi télben, nem esik füled ügyébe a reád szabott nagyapadúdolás:

 

Sikaszó harmatát, piros csizmád nyomát hóval lepi be a tél.

 

Hóval lepi be ez az erdélyi nagy tél a rámátlan gumicsizmád nyomát. Bujdosódalunkban csak a hó maradt igazi. A szattyánbőr csizma meg a kordován sárgasarkantyús, amiről csokros szegfű hullott: hamisítvány.

Képzeletünk ráadása arra, ami nincs.

De miközben gyufa után matatok, hogy lámpát gyújtsak, összebékítem magamban a nagy telet a csizmahamisítványunkkal, és azt mondom: így is jó volt!

Narancsszeletnyi hold alatt bekalandozhattuk a kurucok hadi útjait, csodás Indiát, a mordályos kedvű Afrikát, és felruháztuk magunk az oroszlánok bátorságával.

Olyannyira, hogy még tán fejünkbe is szállott a dicsőség, amelynek rossz természete, hogy az ember mindennapi kenyerét, a félelmet elhanyagolja.

Csakhogy akkor: piros csizmád hólepte nyomán innen s a medveléptű hegyeken túl, a mesének agyaras veszedelmei között is sokan, vagy is ketten voltunk.

Te meg én.

S mi kellett ahhoz, hogy dühödt vadbika, toportyánféreg mordulására Toldi Miklósokká legyünk? Semmi egyéb: csak láthassuk egymást.

Ami Sámsonnak a nagy haja volt, és Anteusznak a föld érintése: az volt minekünk az egymásra pillantás. Ág reccsent a közelítő félelem lába alatt? Összenéztünk. Szinte csattogott a tekintetünk, ahogyan megpendülnek a játékos őzek agancsai a viaskodásban. Ilyenkor azt kérdeztem:

– Félünk-e még?

Belekiáltottad a vaddisznócsörtetéstől megszeppent erdőbe:

– Ó, nem félünk! Nem félünk!

Igaz, hogy közben máris fölpenderültél a tárt karú bükkfára, ahonnan bizonygatásod szerint jobban lehetett látni az agyaras szürkecsuhásokat. Okosan tetted. Ésszel kell az ijedelmet elkerülni. Lám, Sámson bátyád is elaludt a Delila ölében, aki azután kopacra nyírta bizony a legyőzhetetlent.

Mindez régen volt. Nem csupán a Sámson veresége: a te félelemriasztó kiáltásod is. Alig-alig hallom már a nagy télben, mit kiáltasz vissza a kiáltásomra: félünk-e még, gyermek?

Csend van odakint.

Meggyújtom végre a lámpát, és mintha riadalmat keltenék a fénnyel: az ablak alól szétrebbennek a káplánszoknyás fenyők. A helyükre visszafutnak, sőt zúgni kezdenek. Amily észrevétlenül jött a kékarcú, ugyanúgy támadt föl a szél is, amely a viharnak még csak óvatos előhírnöke.

Perceken belül meg kell állapítanom, hogy rosszul böjtöltünk bizony. A Hargitának anyátlan csillagát felhő borítja már, és üvölteni kezd a medveléptű havas. Vonaglik az erdőrengeteg szélkorbácsoltan közel és távol: a Libán csúcsain, és itt a kicsi ház fölött, a hátunkon valósággal. Mi lesz ott kinn a kilenc káplánnal? Szegény papjaimat szeretném látni az ítéletidőben.

Megpattintom az ajtót: részeg zsákok dőlnek be rajta, majd levernek a lábamról, s kezdené a szél a házkutatást, ha nem tiltakoznánk ellene:

– Ki vele! – ad ki parancsot menten Örökmécses, de megrezzen ő is az ablaktáblának minden dörrenésére.

Kilépek az elmeháborodott időbe, s becsukom magam mögött erővel az ajtót. Megnyugszanak az ijedt petróleumlámpák.

Idekint látom: a borongós kékarcú színt váltott: alvadtvérfekete már, minden irányból omlanak rá a sötét fellegek. Hegyoldalunkról eltűntek a szomszédoló árnyak, ki tudja, merre menekült a sapkaróka meg a szarvassá lett bazaltkő – és a vízimalmocskád is. A völgy mélyéből elmenekült a köd, abbahagyta Kőmíves Kelemen az építő munkát.

Nem látszanak a házak.

Mi lesz ebből? Csíkországot elpusztítani tatárhordaként jön északnyugatról a vihar. A Dandárból jön, fekete fajdkakasok birodalmából.

Meg-megvillanó fehér örvényekben pörög a hó a Földről az égbe vissza, és nagy reccsenéssel óriásfenyő fekszik keresztül az útra, mely a Bakó-patakát kíséri.

Ennyi legyen bár az ellenállás a hordarohamban.

Mert egyéb aztán semmi.

Hóhérló kedvében szabadon garázdálkodik az idő. Kilenc káplánunkat kegyetlenül megtáncoltatja, majd vallatni kezdi őket. Nem tudom, mit kellene bevallaniuk a kék borongás titkaiból, csak azt látom, hogy szakállánál, üstökénél fogva szinte földig rántja le mindahányat, rugdosódván is közben, ahogy illik. Az embernek fáj a szeme a látványtól, de még a fejét is óvnia kell: hópárnákkal együtt a háztetőről cserepeket szaggat a szél.

Az eresz alá kell húzódnom.

Onnan hallom, hogy az erdő sarkában földre döndült az akasztott fenyőfa. Óriás társának az ágain lógott, s tán emlékszel még, hogy sajnálkozva mondogattuk: hát ez is felkötötte magát. Jót tett most vele a vihar, de tán mivelünk is, kik félve tekergettük alatta mindig a nyakunkat.

Riadozva nézem a feketén fortyogó égboltot.

Farkas üvölt a völgykatlanban oly hosszan és szomorúan, hogy az már sajnálni való.

Jó lenne most összenézni veled.

S ahogy ez a gondolat megvillan bennem, a párjaként szinte, sistergő fénykarika szökken ki a pokolsötétségből, egyet-kettőt perdül a fenyőfák között, majd sántálva és botladozva, viharok hajszoltjaként tovagurul a veszett éjszakában.

Hosszan bámulok utána: hát ez vajon mi lehetett?

Ezt kétszer is megkérdem magamban, de harmadszorra már besorolom a választalanságra ítélt kérdéseim közé. Vonulj csak be szépen a cellába, te konok kérdőjel, a társaid közé!

Csak hajnaltájt csöndesedik el az ítéletidő.

Itt ülök újból az ablak előtt az én lőtt lábú madaram gondjával, az emlékezet mezőségi nádasaiban.

Mintha semmi sem történt volna: az idő moccanatlan, az ég tisztára seperve, a pitymallat is kék arcú, mint az este volt. Akár egy fehér vonat, robog az út odalent a Libán felé. Piros csimádnak, ha maradt volna érintetlen nyoma: a hófúvás azt is belepte már.

Napfelkeltével Örökmécses lép be hozzám, karján egy fenyődeszkából mesterkedett, jeges vízimalmocskával.

– A ház előtt találtam – mondja sírással küszködve, jól tudván, hogy a te mesterkedésed volt még a nyáron az a botladozó fénykarika.

Itt jártál tehát az éjszaka.

Beszólhattál volna!

Tudhattad volna, hogy nem alszom.

Ama rodostói Kelemen bátyád szavaival zárom soraimat, gyermek: szólj, ha még erre karikázol, mert szeretetemet özönvíz el nem oltja, s mert vagyok, aki voltam, és lészek, aki vagyok zúzmarásan is itt Sikaszóban.

Nyáresti medvenézőben

Amit leírok, nem csodás történet, nincs eleje, vége, amivel aztán el lehessen futni, ahogy a mesében szokás.

Ez csak följegyzés nagy télben régmúlt nyári napokról, amikor még együtt barangoltam a havason Lászlóval, aki nagy messzeségből csak az emlékét küldi most is maga helyett, hogy ne szóljak itt egymagamban minden felügyelet nélkül.

Úgy jött ama júniusi emlék ezen a viharos hajnalon is, ahogy a madár téved be nyitott ablakon a házba.

Nem moccanok, nehogy elijesszem.

Hogy aztán faltól falig csapkodva keressen újabb menedéket februárnak valamely csendes zugában.

Leginkább azt szeretném, ha ez az emlékmadár úgy telepedne meg itt az ablakpárkányon, hogy felidézett barangolásainkat szemmel tartva, közbe is szóljon, ha kell:

– Megállás, Nagytata! Hozzálódítottál.

Bár az is igaz, hogy mivel nem mesét mondok, szó sem lehet hozzálódításról. László a tanúja mindannak, amit Sikaszóban láttunk azon a nyáron, mikor egy alkalommal szegény megboldogult Deák Dénes bácsinak újfent bizseregni kezdett a torka, ezért hát felbaktatott hozzánk a hegyre. Jól tudta, hogy a pohárka szilvórium éppúgy kijár neki, amiként nekünk is részéről a kék mosolyú kérdés:

– Nohát, felkelhettek?

– Isten segedelmével – mondtuk mi is, ahogy fordított helyzetben tőle szoktuk volt hallani annyi kis különbséggel, hogy isten segedelméhez ő még jajgatott, nyögött s káromkodott is a derékfájásai miatt.

Az egy szál kérdést persze, hogy közelebb szökdécselhessünk a szilvóriumhoz, ezzel, amazzal meg kellett toldani. Például azt mondta: helyezzük magunkat készenlétbe, mert a nyár rövid lesz, a kocsmában viszont csak literes sört lehet kapni. Ha pedig Lászlónak kedve lenne, elmehetnének rókagombát szedni.

– Csak nehogy a medve szedjen össze minket – mondta László, aki már hallott egyet-mást a környék veszedelmeiről.

Dénes bácsi felemelte figyelmeztetőleg a mutatóujját:

– A medvét ne fessük a falra!

– Hanem csak papirosra? – kérdezte László, aki épp aznap rajzolt össze nekünk egy állatkertre való vadállományt.

– Sehová sem szabad – mondta Dénes bácsi.

A gyermek tovább erősködött:

– De miért nem szabad?

Dénes bácsi kibámult hosszan az ablakon, kék szeme fölszikrázott a reggeli fényben, majd a mutatóujját megint kibökve így szólt:

– Azért, mert itt van.

– Hol van?

László nézelődött máris a légpuskája után.

Akkor Dénes bácsi elmagyarázta, hogy esténként a medvék tőlünk kőhajításnyira téblábolnak a pulykafarm közelében. Mi nem tudjuk, de az a helyzet, hogy valójában egy helyt lakunk a medvékkel. Erről csak a sötétség s az egymástól elütő szokásaink miatt nincsen tudomásunk. Mert ők akkor kelnek fel, amikor mi lefekszünk. Ám ha nem röstelljük, s a hegyélen túl éjfélig vigyázkodunk, még kezet is foghatnánk velük.

– Kezet?

A medveparolán olyan jót kacagott László, hogy aznapra nem is kellett más vigasztalás. Dénes bácsi már elment volt, s a gyermeknek a homlokán fölszaladott szemöldöke még mindig pillangózott a csodás lehetőség örömében.

 

*

 

Naphaladáskor már indultunk is medvenézőbe Lászlóval Nagymamástul, és kellőképpen fölfegyverkezve. Nyakamban a vadásztávcső lógott, a gyermek vállán a lengyel gyártmányú légpuska, amelynek szólása tisztára macskatüsszentés volt – kác ki! –, Nagymama lábára pedig olyan cipő került, hogy futás esetén ő is velünk tarthasson. Nyúlcipőnek hívtuk.

A kis csapat vezetőjévé Sándor szomszédot választottuk, akihez csatlakozott azután Katika is, a felesége.

Sándor találkozott már medvével, sőt meg is verődött a gyalázatostól, és nem akárhogyan. Mai napig csodának tartja, hogy életben maradt.

Mesebeszéd ugyanis, hogy fegyvertelen ember megbirkózhat a medvével, amelynek mancsai között gyufaszálként törik a csont, és foszlik a hús, legyen akár Toldi Miklós az ellenfél. De még elfutni sem lehet, ha egyszer támadási szándékának ügyébe került az ember. Sándor a havason edzett lábaival zerge módjára szökkent meg a feldühödött medve elől, ám az pillanatok alatt érte utol s vetette rá magát.

– S azután hogy volt, Sándor bácsi? – vetett szemet László az erdei kalandra, de csak rövid és zord választ kapott:

– Kórházba kerültem.

S mikor az is kiderült, hogy épp oda tartunk, ahonnan a medvék kórházba utalják az embert: a gyermek óvatos nézelődésbe vonult. Nagyapa meséiben ilyesmiről nem esett szó.

A főútról letérve egy meredek kaptatón a pulykafarm felé vettük az irányt. Sándor kinyitotta a vaskaput. Azon bemenve már azt gondolhattuk a majorságólakba terelt sok ezer pulykával, libával, récével együtt, hogy védett helyen vagyunk.

A farmot körös-körül drótháló övezi. Az ólak és takarmányraktárak között félfülű meg sánta kutyák járőrködnek, hatalmas tüzek lobognak. A tüzeket esteledéstől kezdve s némelykor éjfélig, sőt hajnalig is pásztorok ülik körül medveriogatásra készen minden pillanatban. Ami mesét mondanak közben: az éppen az életük. Nem a képzeletük nyargal, hanem a lábuk, némelykor negyedóránként a megtámadott majorság védelmére.

Bátor fiúk ezek a pásztorok.

Ha kutyáik medvéről tesznek jelentést, mind felugrálnak a tűz mellől, s kézben a fejszével meg a hátukra vetett pokróccal rohannak a garázdálkodás színhelyére. A pokróc ezúttal nem melegítő holmi, hanem lángelméjűnek mondható hadi találmány. Ugyanis, ha ne adj isten, dühös medve kap utánuk, elsőnek a pokróc kerül a mancsai közé, s míg azt – embernek gondolva – széjjeltépi, ők ügyesen elinalnak. Ellenben ha nadrágjuknál fogva kapná el őket, abból kiszaladni sokkal nehezebb lenne, sőt némelykor ez lehetetlen is.

A futásba vetett bizodalom tehát mindennél többet ér.

Láthattuk azon az estén, hogy a védő kerítést a medve úgy szedi föl, mint a csipkehálót. A kutyákról pedig említettük már, hogy jelentést tesznek ugyan, mert ugatni tudnak még, de lesántult állapotukban komoly küzdelemre képtelenek.

– Hová állhatnánk lesbe? – kérdeztük a pásztorokat.

– Puska van-e? – vett számba bennünket az idősebbik, aki családostul költözött ki a farmra.

László mutatta büszkén a légpuskát.

– No! Ezzel föl a takarmányraktár tetejére – jelölte ki a nekünk való helyet a főpásztor, akinek fiatal felesége a döntést sokat sejtetőleg helyeselte.

– Úgy, úgy – mondta. – Másszanak csak minél magasabbra.

Mert lám, hogy jártak ők is az éjjel. Hálóhelyükön, a majorságól sarkának épített kicsi szobában arra ébredt, hogy a libák rettentően zsinatolnak, tisztára, mint a részeg fehérnépek. Szökik az ablakhoz, hát ott a nagy medve, néz be rajta mélán, mint aki szállást kér. Vagy sót a libamájhoz.

– Pofátlan egy társaság ez! – hintette meg kacagással az újból átélt ijedelmet, amely azután ránk is serkentőleg hatott.

Amilyen fürgén csak lehetett, kapaszkodtunk fel a takarmányraktár tetejére. Elsőnek László foglalt helyet a kémény tövében, másodiknak egy vadmacska ügyességével az ifjú szomszédasszony. Nagymamát Sándorral közösen juttattuk célba a tetőgerincre, ahol azután sorba telepedve mindahányan figyelni kezdtük csendben a környéket.

– A pofátlanok ide fel tudnak-e mászni? – kérdezte László suttogva tőlem.

– Nem hinném – mondtam. – A hullámlemez betörik alattuk, és lepotyognak a raktárba.

A medvepotyogáson jót kacagott a gyermek, s a tüsszentő légpuskát a térdére helyezte. Sándor kesernyés mosolya és fejcsóválása mintha azt mondta volna: boldogok a tudatlanok, míg játéknak vélhetik a mancsos veszedelmet.

Reánk borult lassan az alkonyat.

Árnyékát lombszoknyája alá húzva szendergett már körülöttünk a fenyőrengeteg. Fény és homály őrségváltásában elbúcsúztak egymástól az énekesmadarak, hogy a röpteret átadják a nesztelen suhanó denevéreknek.

Feljött késedelem nélkül és titkos örömtöl rezegve a vacsoracsillag is, hogy tavaszi szalonkavárások emlékével még átélhessük azt a félórányi időt, mely a nagy tapasztalatú vadászt is megtréfálja. Mert ilyenkor minden, amit az ember látni szeretne: elésettenkedik a sűrűből. Aztán megáll és figyel mozdulatlanul. Szabad szemmel észlelhető a kormos fejű szarvasbika, s meg-meglódul hatalmas agancsa. Mellette hosszú orrú vadkan, mely ügyet sem vet az ég felé szaglászó farkasra. A merev nyakú toportyánféreg közelében szarvastehén bámul feléd, s ha szaporábban pislogsz rá, meg-meglebbenti lustán a lapátfüleit. Valamivel odébb két fenyő között egy őzbak figyel harcias tartásban, a nyiladékon keresztül hasalt odvas fenyőtörzsön pedig minden jel szerint hiúz leselkedik ugrásra készen.

– Nézzük meg őket, Lackó, távcsővel is!

Így aztán hamar szerteszalad Noé bárkájának állatsereglete. A messzelátó elmagyarázza szépen, hogy amit láttunk: az árnyékok, a fák és bokrok, különös alakzatú kövek tréfája volt. A szarvastehén lapátoló fülét például keserűlapi játszotta szellősegédlettel.

– Kár, hogy nem azt láttuk, amit látni véltünk, te gyermek.

Hanem a nagyvadak helyett három siratni való réce totyogott elé a raktár sarkáig.

Egyik nyomorékabb a másiknál. Még hagyján, hogy a féllábú gácsér a szárnyát használta mankónak, s a nyomában vánszorgó társa jórészt megkopasztottan didergett. A harmadik ellenben rémületes csoda volt: egy fehér rucának az első fele, amely a hátulja nélkül is élt és mozgott szerencsétlenül, nyomjelzőként hagyva maga mögött a belsőségeit. A látványtól megiszonyodva Nagymama óbégatni kezdett, Sándor pedig ennyit szólt komoran:

– Medve szájából szabadultak.

A rokkant kutyák, s a ledöntött kerítések után a sebesült rucák csapata is azt jelezte, hogy a medvék nem kíméletesek a tatárkodásban.

– Félünk-e, László? – kérdeztem a gyermeket.

– Nem félünk! – mondta a kémény tövéből.

Előttünk, a pulykaól elkerített kicsi udvarán a pásztorok még naphaladáskor tüzet gyújtottak, aztán magára hagyták. Bükkfahasábot ropogtatva kakaskodott hát a tűz is a medvék ellen.

Este fél tíz körül tőlünk kőhajításnyira reccsent a kerítés.

– Jönnek! – mondta László, s hogy jobban lásson, felkapaszkodott a kéményre.

– Jaj! – óbégatott akkor Nagymama.

– Ne félj – mondtam. – Hét méter magasan vagyunk.

– A gyermeket féltem – súgta vissza Nagymama. – Beléesik a kéménybe.

Sándor döntötte el a vitát, mert így szólt bölcsen dörmögve:

– Nincs akkora lika.

Ezt meg Kati asszony kifogásolta, mondván:

– A dörmögést most hagyjuk a medvékre.

Csend lett aztán. Hallani lehetett a fülesbagoly puha röppenését s a tűz szájában az ágropogást. Kelet felől a Kicsi Romlás irányából szél kerekedett, de szelíd volt, akár egy kolduló bakbarát, éppen csak meglibbentette az ég felé csapó lángok aranylepleit a fenyőlombokon.

A szél irányából jött azután a medve is.

Lackó látta meg elsőnek a kémény tetejéről. Kikapta kezemből a távcsövet, s hosszan nézelődve adta nekünk fojtott hangon a részletes jelentést:

– Felénk tart lassú léptekkel és meg-megállva. Akkora, mint egy ló. Most felénk szimatol. Valami nem tetszik neki. A fejét lóbálja. Na most eltűnt a bokor mögött! Megint elébukkant! Itt van! Nézzétek!

Nem néztük! Bámultuk!

A hatalmas, fekete állat ott állott a tűz fénykörében. S mert velünk együtt tudta, hogy a tűz a medvének ellensége: két lábra emelkedve pislogott fenyegetőleg a lángokba, majd hirtelen fordulattal a háta megetti homályba. Mit csináljon most már? Elöl tűz, hátul vaksötétség. Ettől megzavarodva kezdte mutogatni nekünk egyszer az elejét s megint a hátulját.

Kacagnivaló látvány volt, de csak a gyermek kuncogott a markába, hogy a kerengő dervist el ne riassza. Az asszonyok szuszogni se mertek, Sándor pedig káromkodást morzsolt a fogai között. Mint aki gyilkos merénylőjét látja viszont: a bosszúvágytól remegve hajolt előre, hogy menten a hátára ugrik.

A tűz melletti forgolódást egy-két perc múltán a medve abbahagyta. Négy lábra ereszkedve a pulykaól két ablaka közül a nagyobbikat vette célba, majd be is ugrott azon. Azt gondoltuk, hogy a pulykák visibálni kezdenek, de nem tették. Megnémultak az ijedelemtől.

Ekkor a kutyák ugatni kezdtek, a mi medvénk pedig csapot-pulykát hagyva újra nekiugrott az ablaknak, ám ezúttal a kisebbiknek, s abba belészorult. A mellső lábaival kalimpálva és ijedten lihegve próbálta magát kiszabadítani.

A gyermek ezt már nem a markába, hanem az égre kacagta fel önfeledten, hullámzó, harkályröptű nevetéssel. Nem intettük csendre. Nevettünk mindahányan.

Talán ettől jött meg az esze a tokbaszorultnak. Visszahúzódva a nagyobbik ablakon ugrott ki fürgén, s tűnt el pillanatok alatt a sötétben.

Ez volt az első medve, mit azon a nyári estén láttunk.

Utána még ötöt számoltunk meg, de bővebben most csak kettőről teszek említést, majd legvégül azokról, amelyeket nem láttunk, mégis a legtöbb gondot okozták nekünk. Ugyanis majdhogynem fogságba ejtettek bennünket.

Az egyik bocsos medve volt. Jelek szerint majorsághúsra nem fájt a foga, hanem két kölykével együtt a szemközti takarmányraktárat szemelte ki betörés végett. Hogy a sötétből elésettenkedett, körülményes nézelődés után úgy döntött, hogy az ablakra erősített pléhlemez táblát fogja kifeszíteni. A csemetéinek mintha azt mondta volna:

– Figyeljetek, nyavalyások! Így kell ezt csinálni.

Azzal két lábra emelkedett, hogy mancsával az ablaktáblát leszaggassa, ám alighogy megérintette, az már zuhant is valóságos pléhzenekarként a nyakába s onnan a mintabetörést figyelő bocsokra, aztán a földre nagy döndüléssel.

A betörők az első pillanatban hárman négyfelé szaladtak, majd az ijedelem karikái után újból egybegyűlve elinaltak a tetthelyről.

S már jöttek a pásztorok!

Nyakukban a pokróccal, a kezükben fejszével, s lángoló fahasábbal szaladtak visszarakni a pléhzenekart – e másik hadi találmányukat – a raktár ablakára. Diadalmas vakkantással a vöröskereszt gondjába ajánlott kutyák térültek-fordultak előttük, mintha éppen ők vetették volna magukat ijesztésképpen a medvék nyakába.

– A súj a seggibe! – tisztogatta csizmáját a fűben a kisebbik pásztor, akinek a válogatott káromkodás szerint némi fogalma lehetett az alliterációról.

– Hát ezt mért mondja? – kérdezte László.

– Mert medvénél az ijedelem után hasmars következik – mondtam régi tapasztalatom szerint, amivel helyben megtetéztem szakértői tekintélyemet a gyermek előtt.

Jött azután a másik majorságtolvaj. Okosabb, mint amelyik előtte beszorult volt az ablakba. Ez ugyanis megállt a nyílás előtt, a bal mancsával benyúlt a néma pulykák közé, egyet elkapott a nyakánál fogva, a hóna alá csapta, mint cigány a hegedűt, s szép nyugodtan elballagott.

– Ostoba pulyka – mondta Sándor megvetéssel. – Bár vajegyet nyikkantott volna.

Az áldozat riadt némaságát joggal kifogásolta. Mert ő bizony, mikor az a bitang útonálló medve bömbölve nekitámadott, visszaordibált rá, bár igaz, hogy nem sok eredménnyel. Fontos volt mégis, hegy el ne veszítse a lélekjelenlétét. Miután a medve egyetlen ütéssel a patakba döntötte, Sándornak volt annyi esze, hogy véres orcával lefelé bukva a vízben maradjon mozdulatlanul, s jól számított, mert a hideg sodrásban való tapicskolás nem tetszett a barna banditának. Az újabb támadást, amely halálos lehetett volna, máskorra hagyta, és mint aki jól végezte dolgát, elballagott a fenyves zöld homályában.

A vízből kikászálódva, s a szemébe csurgó vértől elvakultan, Sándor sokáig bolyongott a falu felé vezető utat keresve. Jó, hogy magányos kerengésében emberrel találkozott, aki azután az elsősegélynyújtáshoz szükséges intézkedést elékáromkodta.

Medvelesünk utolsó mozzanatát egy kis fejtöréssel éltük át a tetőgerincen. Köröttünk ugyanis a pléhes csalafintaság és a pulykalopás után helyreállt a csend és nyugalom. Még füleltünk jó negyedórát, de semmi sem mozdult. Hirtelen fordultában egy-egy bagolynak a szárnya csattogott puhán, hogy Nagymamát meg-megijessze.

– Hazamehetünk – mondta Kati asszony.

– Még csak oda se lőttünk nekik – mászott le László csalódottan a kéményről.

Mert volt, ami volt, de úgy illett volna, hogy Sikaszó Nagyapához csatlakozzék a mesemondásban. Eresztette volna meg jobban a képzeletét, amikor medvéit a borzongatóan sejtelmes fenyőrengeteg távoli katlanaiból felénk irányította. Tudnia kellett volna, hogy más fentről nézni az alanti vészt, s megint más benne lenni valóságosan is a veszedelemben. Például megtehette volna, hogy valamelyik vérmedvéjét ellenünk dühíti, felugrasztja a leshelyünkre, hogy abban a pillanatban, amidőn Nagymamát elkapja, László a légpuskájával homlokon lőhesse, leterítse, majd hirtelen fordulattal és holtbiztos célzással a következő támadót is ártalmatlanná tegye, miközben a harmadikat és a negyediket egy-egy rúgással küldi a mélységbe, s ilyenformán a halál torkából szabadultan úgy néztünk volna rá csodálattal és hálával, miként a rémület hálójából kivergődő afrikai bennszülöttek bámultak volt Széchenyi Zsigmondra, akinek nyáresti tüzeknél, melyek rég elhamvadtak, oroszlános napokon még csak fegyverhordozói voltunk, de lám fölcseperedtünk, magunk is belenőttünk a bátorságos küzdelembe, minek láttán a medve mancsaiból kiszabadított Nagymama unokáját átölelve örömkönnyeket hullat, a legendás vadász erdélyi neveltje pedig, akinek zsemlekásás évei fácáncsibecsapatként húzódnak meg Örökmécses szárnyai alatt, maga is boldog, hogy ezeregy éjszaka virrasztásáért leróhatott valamit a tartozásából.

– Sajnálod, Lackó, hogy nem került sor küzdelemre?

Hallgatott a gyermek, mintha könnyét nyelte volna.

Ekkor olyasféle zajra figyeltünk fel, mint mikor a bikaborjak bakalódnak. Deszka is reccsent mély morgással elegyítve. Összekaptuk magunk. Hát ez mi lehet?

– Alattunk vannak a medvék – állapította meg nyugodtan Sándor.

– Épp alattunk? – kérdezte Nagymama, s úgy kapta fel magát a hullámlemezről, mintha eladdig medve hátán ült volna. – És akkor hogy megyünk le innen?

Az történt valóban, hogy míg elfelé figyeltünk, a medvék az eresz alatt nesztelenül osontak be a raktárba, melynek a tetején ültünk. Azóta sem tudjuk, hányan lehettek, csak annyi bizonyos, hogy mindannyiunk megfutamításához egy is elegendő lett volna. Kiváltképp, hogy a zabálásban megzavart ragadozó az étkét is féltve, rendszerint veszélyessé mérgesedik. Ehhez csak az hiányzott volna, hogy a törékeny hullámlemez alattunk beszakadjon. A közéjük potyogót a medvék bizonyára nem úgy fogadták volna, mint Münchhausen atyánkfiát a feredőző lányok.

Ezért úgy döntöttünk, hogy megfelelő zajkeltéssel űzzük el őket alólunk. László kezében tüsszenteni kezdett a puska, majd a tetőn legurított féltégla csapott nagy zakatát, mitől azután odalent csönd lett, ám ijesztőbb a bariton brummogásnál.

Medvét elinalni egyet sem láttunk.

A tűz kialudt, a pásztorok lefeküdtek.

Hosszan és csendben meredeztünk alá a sötétbe, minek folytán újból megszaporodtak a változatos formájú káprázatok. Amennyi mohás sziklatömb és csutak, mind reánk várakozó medvét mutatott, s épp azon a helyen, ahol a földre kellett volna szökdösnünk.

László elszántan vette elé a békanyúzóját is.

– Te csak ne félj! – mondta Nagymamának. – Nem hagyom, hogy a medve pulykának nézzen.

A kacagás színes mentőkötelein ereszkedtünk alá a vészes homályban, ahol akkor sem időztünk volna, ha Lászlónak cukrot s Nagyapának ifjúságot osztogatnak.

Aprítottunk serényen a kijárat felé.

Másnap a pásztorok mesélték, hogy eljövetelünk után kezdődött igazából a garázdálkodás vastagja. Minden sikaszói hadi találmány ellenére a medvék akkora sakterkedést vittek véghez hajnalig, hogy a végeredmény száznál több szárnyas halálát siratta.

– Jó nagy paprikás! – mondta László.

A medveles utáni álmát akkor már elfelejtette. Verejtékben hánykolódva, motyorgó és harsány szavakat kiáltva küzdött fél éjszakán át a medvékkel Örökmécsesért. Ne félj, ne félj, Nagymama! Én vagyok a te pásztorod.

– Te voltál és te leszel, csillagom – nyugtatta Nagymama a gyöngyös homlokát simogatva.

Az álombeli vitéz mintha meghallotta volna a szavait: Toldi Miklósként vágta földhöz a medvéket. A mancsos veszedelemtől szabadult világ örömében és az ő tiszteletére virágos kalapokat hajigált az égre. A fogcsikorgató küzdelem így végződött aztán a gyermek harkályröptű, énekes kacagásával, amely itt ül most is előttem a tél ablakában, hogy ne szóljak egymagamban, minden felügyelet nélkül.

Azok a pisztrángos napok…

A váratlan találkozás örömében még csak sejtette, de később, amikor az örök hó magaslatait is megközelítve csatangolt egymagában a havason, már bizonyosan tudta Nagyapa, hogy ha elkerüli az öreg pisztráng tanyáját, egy sajogással kevesebb lenne az emlékei között.

Ha ugyan elkerülhető az emlékezetes hely, amelyre végül nincs akivel emlékezni. Kivált, hogy a pisztrángászat örök nyüsletés a vizek mentén, mindig följebb a vadonban, vérmedvés helyeken. Nagyapát pedig a rókagombász is figyelmeztette:

– Társat vegyen, uram, maga mellé. Engem is megszalasztott a medve. De van, akit letepert. Ne csángáljon a szurdokban egyedül.

– Hanem hogyan? – kérdezte Nagyapa. – A vadásztársasággal?

A Hargita medvés kalandjai közt megőszült rókagombász legyintett:

– Annál jobb társaság az unokagyermek.

Nem a medveölő erejével persze. Hanem a hangjával. Örökösen mondikál a gyermek. Akár a csengő a csikó nyakában. Medveriogatás. Egy jó kacagásától már puskalövésnyire irányt vált és eliszkol a csellengő nagyvad. Nem látunk semmit, Nagytata, mondogatta csalódottan László, amikor még együtt bóklásztak a rengetegben, hajnalcsatakosan. Elhúzódik utunkból a vaddisznó, a medve, ám a nagyobbik baj, hogy pisztrángot sem fogunk, mondta Nagyapa.

Mert egy motollajáték vagy. Álmodban is madár csivitel a homlokodon. Reggelente még párállik a patak, te már együtt nyargalsz vele. Vízimalmocskáidat a habok elragadják, magad folytatod az őrlést az égen, földön csapongó kérdéseiddel. Miért halunk meg, Nagytata? Tisztázzuk azonnal, de most csönd legyen, a pisztrángot elzavarjuk. Már el is zavartuk. Nem kellett volna visszaszólni annak a bánatos kakukknak. Hogy miért bánatos? Özvegyen él bizonyára. Két percig most ne beszélgessünk. Maradj helyben, míg azt a gübét amott körültapogatom. Igen, ha medve jönne, rá kell szólni: hova, hééé? Attól megfutamodik. A pisztrángászat ellenben a csendet kívánja. Most ilyen a helyzetünk. Ha szól az ember: az a baj, ha nem szól: az is baj. Igen, mint az indiánok. Bátrak leszünk, jó verekedők. Ó, istenem! A csillagokat tegnap este megbeszéltük. Ha elmész is, látni fogod a Hargita csillagait. Közösek, persze. Csak az a piros csizma a lábadon! Kiabáló színekkel pisztrángot belopni nem lehet. A madarak? Nyugodtan farsangolhatnak, júniusig szól az engedélyük. Akkor el kell hallgatniuk. Hallottad az éjjel a kakukkmadarat? Egyfolytában szól, amióta itt vagy. Hazamehetünk, gyermek, üres tarisznyával.

Nagyapa ilyenformán nem fogadta meg a rókagombász tanácsát.

Egyedül vágott neki a Gyöngyös-patikának. Az erdei szálláshely kicsi ablakából utánaszólt László:

– Ka-kukk! Míg ezt hallod, szerencsével jársz, Nagytata.

Fogott is aznap néhány aprólékot. Naphaladáskor elérkezett egy mohos sziklához. Farsangos madárzengésben üldögélve nézelődött; még nem járt azon a helyen. A völgy ott már beszűkült, elvadult, ellenségessé lett. Patakrejtegető bokraival a víz két partja szinte járhatatlan, ám a szikla tövében ígéretes pisztrángtanya kéklett, szivárványkapu, amiért a horgász a vascsizmát is elkoptatja. Keskeny, de kényelmes nyiladék vezetett hozzá. Vitorlás reménységgel nézte Nagyapa, gondosan nekikészülődve: a horgot itt bevetem, a jó fogást amott, ég iránt kivetem, szólj csak, kakukk! A hegyen túl a gyermek ott áll az ablakban. Körbe nézelődve akkor vette észre a szemközti vágat csutakos hadszínterét, az irtás fekete maradványait. Közülük pedig az egyik elindult lomhán, egyenesen neki tartott, végül rá kellett szólni:

– Hová, hééé?

A csutakból nőtt medve megtorpant, kétlábúlag fenyegetően fölemelkedett, hatalmas, sújtó mancsait mutatta; rövidlátó tökéletlenségében csak a második kiáltásra fordult meg, hogy bevágtasson a sűrűbe. Akár az ördög lett volna: büdösség és híg ürülék maradt a nyomában. Veszett rohanásától még fent az élen is recsegett-ropogott a rémült kék rengeteg.

Több a medve, mint a pisztráng. Nem jó hely, szedte össze magát nagyapa a riadalommal vegyes ámulatból. Haza kell menni. A zsinatolást a madarak is berekesztették. Alig hallhatólag a kakukk szólt csak a távolban. Vagy tán a gyermek?

Akkor a szikla tövéből hatalmas loccsanást hallott. Aztán a saját füttyentését. Nincs hazamenetel. Sötétedésig nem lett azután sem az elkövetkező napokban, valahányszor csak visszatért hullámzó reménységgel a mohos sziklához. Ingadozott pedig a megítélésben; pisztráng nem mível ily esztelen csendháborítást. Akkor tehát sziklatörmelék hengeredett volna a vízbe? Dagonyázó vadkan, szarvas ugrott meg? Az égbe tán – csörtetés nélkül.

Nagyapa nekilódult a víznek, majd csitítani kezdte a buzgalmát. Csöndesebben, öreg! Nem bicskacsobbanás volt az. Hatalmas pisztráng megmozdulása. Nagy vigyázattal kell belopni, a rejtőzködés tudománya szerint, akár a szarvasbikát, a fajdkakast. Nem sétálva tehát, hanem kúszva, hiúzlopakodással és árnyéktalanul, Slemil Péterként. A kényelmes nyiladék épp az árnyékvetés miatt bizonyult járhatatlannak. Megmondta volt a pisztrángos kádi: a Trutta fariót, uram, az emberi árnyék riadóztatja. A fák is a vízre hajlanak, ám azok nem szomszédolnak. Jól tudja ezt a Trutta fario. Még botjának az árnyéka se vetüljön a vízre!

Gyerünk a túlsó partra!

A rövid csizma megmerült, a vízi átkelés kudarcba fulladt.

Alább valahol keresztbe vetett szálfára bukkant, azon kínkeservesen átbillegtette magát. Fül- és ruhaszaggató szederindával sűrűn benőtt zsombékosba keveredett. A széltörésben keresztül-kasul omlott óriásfenyők hullahegyén át, alattomos szakadékok között, a dohánybetegségben kifulladva kínlódta magát elébb s elébb az áhított árnyéktalanságba. Miközben kalapját tüskés, rugalmas ág messzi hajította, szemüvegét is lekapta. A hosszú, törékeny horgászbot önállóan tökéletlenkedő személyként akadt el folyton az oldalán horgas elejével, orsós hátuljával.

De végül ott találta magát – szemközt a málnaszínű nappal, a titokzatos gübével s a háta mögé tessékelt, hosszú árnyékával. Nézte: már ez is győzelem. Megszusszanás, nekikészülődés. A kádi megmondta: a pisztrángos patak nem kocsma, hanem zarándokhely. Oldja meg saruit, aki istennel társalogni óhajt. Nagyapa kezet mosott, mielőtt a csalit felrakta volna a horogra. Nikotin, szappanillat kész kudarc. Ezt is a kádi mondta. A kőről ellenben, amely alattomosan várta, hogy valaki ráhágjon, semmit se szólt. Így épp a horogvetés pillanatában henderikázott ki Nagyapa lába alól, be egyenest a pisztrángos tanya közepébe.

Elvégeztetett.

– Nem te voltál az imént is?

Ott állt sokáig a tökéletes vereség állapotában. Ha volt itt pisztráng, éhségsztrájkba kezdett ijedtében.

Szállására kullogott Nagyapa, elmesélte Lászlónak a csutakot, amelyből medve lett, és a loccsanást, amiből nem lett pisztráng.

– Egyikből medve lett, a másikból semmi! – kacagott a gyermek. Nagyapa riogató szavát magamagának is gyakorolva: – Hova, hééé? Merre, hééé?

Ez a dallamos szoprán, végén a csokros kacagás: lakodalmi hívogató, nemhogy eliszkolna tőle – táncra perdül inkább a medve.

– Ne mézet osztogass, hanem ijesztőleg riogass – mondta Nagyapa, ám a folytatásával sem lehetett megelégedve.

Játszótársakat kereső pánsíp. Kész gyanútlanság a vérmedvés világban. Ó, te vékonydongájú Cinciri!

– Kereplő kellene – okosodott meg Nagyapa.

– Az minek? – kérdezte László.

– Hogy elrontsuk vele a hangodat.

Seregélyriasztó emlékeiből a gyermek elővette a kis piros kereplőt; annak fülsértő kercegését a hangjával párosítva űzte visszamenőleg is, a jövőre nézve is Nagyapa medvéit.

– Na – mondta azután, mint aki az egész Hargitát megtisztogatta a mancsos veszedelmektől. – Indulhatunk.

– Te várj még – mondta Nagyapa. – A te időd még nem jött el.

Újra kiment egymagában a mohos sziklához.

Majd azután megtért eredménytelenül.

– Láttad legalább? – kérdezte László.

Nagyapa képzeletében látvány lett a loccsanásból.

– Olyan, te László, mint a szultán kardja. Úgy villan görbén a víz alatt.

– És még milyen?

– Ékköves megszólítással van kirakva.

– Én olyat nem láttam – rebegtette sugaras pilláit a gyermek.

– Rubintom. Hát nem így szólít téged Örökmécses-Nagymama?

– Akkor pettyes – állapította meg László. – Pettyes loccsanás. Csodapisztráng a Nagytata fülében.

Nyár derekán már ösvénysorok vezették Nagyapát a mohos sziklához. Mindahányat a nap állása szerint igazodva taposta magának, hogy árnyékát a háta mögé vesse. Ó, te átkozott! – rohamozta vadászkéssel is a feje fölött összeboruló málnavészt és ördögbordasátrat. A rókagombász figyelmeztette: a medve leüti az ökröt, az embert, de a málnát is szereti. A gyilkos úrvacsorát veszen. Istenverte helyeken és egyedül mászkál, uram! A vízen lefelé menjen. Nincs hal, de legalább nyugodt az ember. A pisztrángos kádi fölnézett az égre, mert onnan jönnek a kudarcok: újhold van, mondta, nem kell csodálkozni. Meg se moccant, uram? Ez annak a jele, hogy rövidesen bekövetkezik valami. Esős napok jöttek. Az esti tűznél Nagyapa párolgott bőrig ázottan, hajnalonta a Hargita merült túlvilági borongásba. Ma sem jelentkezett? Akkor az időnek meg kell mozdulnia. A kádinak mindenre volt szentenciája. A csalihasználatra nézve különösképpen. Zavaros víz? Fehér giliszta. De vigyázzon, uram, nehogy vörös legyen! Kristályos víz? Kiskárász, nagykárász, vagyis molnárka, azaz kövibogár. A botos kölöntének a farkát is ajánlom, zápor előtt pedig a sárga hasú szöcskét. Nemkülönben a fenyőkukacot. Műlégy esetén: Red fly vagy Sand fly, szeles időben a Cow dung fly.

Későbben a gyermek leült a Gyöngyös-pataka partján, fejét a térdére hajtva kacagott fulladásig. Emlékszel, Nagytata? Röptében fogtam el a szöcskét, te pedig négykézláb mászkáltad végig a kaszálót. Imádkozó sáska lettél, azt mondtad. Ó, te, te! Imádkozó sáska! Könnyű neked, te Cinciri! Próbálnád meg az én derekammal. Hát amikor a nagy köveket a vízben hengergetted! (Azoknak az alján lapul tokjában a kárász.) Mit művel ott a zöld sapkás ember? Szárítom, bátyám, a köveket. Giliszta végett a szomszédnak fölástuk a kertjét, s meghántottuk tíz körömmel a korhadó fenyőfákat. Botos kölöntét hajkurászva Nagyapa idétlen táncos mozdulatokkal zavarta a vizet, míg László a nyeles hálót tartotta szemközt: Ne hagyd magad, Nagytata! Az egyik már befutott.

Az öreg pisztráng a botos kölöntére sem harapott.

Még csak nem is mutatkozott. Nappal, uram, ne is próbálkozzék, váltott végül filozófiát a kádi. Az óriás példányok alkonyattól hajnalig tartózkodnak a nyílt vízen. Orvhalászok tanúsítják. Nagyapának nem volt kedve a lámpás, szigonyos, éjszakai vízi rablók közé keveredni, de álmatlan órákban ki-kilépett az erdei házikó elé, belehallgatózni a fenyvesek zúgásába. Ilyenkor, a sorozatos kudarcok sajogásával kedve lett volna elgyalogolni holdvilágon az öreg pisztráng tanyájához – pusztán csak háztűznézőbe. Ha László is felébredt, melléje telepedett a kispadra. Nagytata, mondjál mesét a pisztrángról. Történt, hol nem történt egyszer egy ígéretes loccsanás… Az égből valahonnan akkor esett vízbe a török császár kardja. A mesét holnap együtt folytatjuk a Gyöngyös-patakán.

– Holnap együtt – mondta a gyermek. – Búcsúpisztrángászat. Te kifogod a császár kardját, én a kereplővel távol tartom a medvéket.

Másnapra a pisztrángos kádi végleg megokosodott, ugyanis azt mondta: csöndes tavakon a tükörponty szokott estelente lubickolni, gyermekmódra feredőzni; fürge csellét rabolva a csuka is fölveri a vizet, de hogy öreg pisztráng elárulná magát ilyenformán: tudományosan igazolható lehetetlenség. Hallucináció. A rókagombász ellenben – egy bocsos medvétől újból megfutamodva – sajátszeműleg látta az orvhalászt, aki a mohos szikla felől jövet sertésoldalasnyi pisztrángot rejtett a hátizsákjába.

– Kész. Gyerünk, László! Nekünk maradt az apraja.

Utolsó próbaként, a gyermeket tisztes távolban egy fa alá ültetve, becserkészte mégis az elhíresült tanyát.

– Figyeld, László! Így kell ezt csinálni.

– Az indián! A mohikán! – Nagyapa tökéletes ügyeskedését a gyermek szájtátva csodálta.

– Hangot ne halljak, legföljebb cöccögést! – dobta hátra Nagyapa a hadi parancsot, miközben fától fáig lopakodva, majd négykézlábra ereszkedve, a május óta begyakorolt mozdulatokkal közelített a gübéhez. Hányadszor immár? Végül is győznie kellett volna.

Éppen ezért nem így történt.

A pisztrángos kádi tanácsai szerint gonddal eregetett botos kölönte csodát művelt ugyan: egy víz alatti hatalmas rántás az orsót is megkercegtette, ám a következő pillanatban a horog súlytalanul pattant föl a fára, végleg ott ragadva egy fenyőtobozon.

– Ó, nagy egek! – esett káromkodásba Nagyapa, majd sültelen palacsintaábrázattal meredt a vízre: – Valóban elvégeztetett. Ez többé nem tér vissza.

Akkor nagy kercegtetéssel, kiabálással – hova, hééé! merre, hééé! – elészaladt a gyermek, be a nyiladékba, a pisztrángos tanya szélére, az egész szakramentumot széjjel gágogva, a sekély vizet piros csizmájával locsogtatva: ugorj ide le, Nagytata! A hátad mögött a medve!

Kisasszonyosnak nem mondható füleivel fönt az élen egy szarvastehén lapátolta a lenti pánikot.

A horog a fa tetején, a gyermek a vízben, a pisztráng hetedhét gübén is túl, kiabálhatsz, gyermek.

– De legalább ne kercegtess! Ott volt melletted a szultán kardja.

– Hol, te csüggeteg nagytata?

– Az orrod előtt.

A gyermek elhajította a seregélyriasztót, rövid bambuszbotjával belekotort a súgóba. Egyensúlyából kibillenve újra kiabálni kezdett:

– Segíts, nagytata!

Szuvas csontjaival az öreg zergemód ugrott melléje, ám a gyermek a törés határáig meghajlott botot két marokra fogta. A pisztráng körbe-körbe vágtatott a habosra fölvert súgóban. László félig eltátott szájjal küszködött vele, a tekintetével tanácsot könyörögve. Dobigálta is fürgén Nagyapa a mentő szavakat:

– Ne emeld! Ne ráncigáld! Vissza vele a szikla tövéből, mert oda téged is beránt! A következő fordulóban a saját lendületével ki vele! Vigyázat az ágra! A zsinór rácsavarodik! Visszalépni, gyermek, vissza! Nyakig merülsz mindjárt a forgóban. Lélegzetvételt a botnak is, különben eltörik! Úgy! Nem úgy! Vesd meg a lábad! Görgényig meg sem áll veled, ha nem fogod keményen. Ez az! Dicsőség László királynak!

A zsákmány nagyot suppant a nyiladék pázsitján.

– A szultán kardja! – mondta a gyermek, majd ledobta a botot, sírült máris a fa mögé. – Vigyázz reá, Nagytata, nekem pisilni kell.

Álompatakok képzelt pisztrángja: évtizedek ha küldenek ilyet a becsvágynak.

– Ez volt az? – jött vissza a gyermek fürgén gombolkozva.

Nagyapa magához ölelte, megszorongatta csontropogásig.

– Ő volt. Hát ez meg te vagy, te Cinciri?

– Én vagyok egészen – törölgette verejtékes homlokát László.

– Hadd lám. No, igen. A fésűtörő hajad, homlokodon a sebhely, kacagó tejfogad, nyurga lábad, rüdeg hátadon a hegyes lapockád – ez mind te lennél, s valami mégis aggaszt engem.

– Tudom – szólt a gyermek. – Tudom, mire gondolsz. Hogy ki fogja mindezt nekünk elhinni? Örökmécsesnél, ugye, tanúskodni fogsz mellettem?

– De nem lesz könnyű – óbégatott az öreg. – Ó, pisztrángászok, ti bizalom koldusai! A józan világ legyintésén ne csodálkozzatok. Hát így kell fogni az öreg hegyi rablót? Kereplővel, piros csizmásan a vízben masírozva? Áruld el nekem: ti valahonnan ismertétek egymást.

– Egyik fogja, a másik kifogásolja – dünnyögte László.

Akkor Nagyapának különös észlelete támadt. Mint aki nem hisz a szemének, Lászlóról fölnézett az égre, majd körül a fákra, a rohanó Gyöngyösre.

– Itt valami nincs rendjén – mondta.

Mint a népdalbeli kicsi kápolnát, körüljárta a gyermeket. Az első lépteire még cöccögött, rikkantott is a csodálkozásban, majd hirtelen változással egyszemélyes húsvéti körmenetként kezdett énekelni.

– Hisz teneked nincsen árnyékod! Hol az árnyékod?

Csikóéveinek homálytalanságából cinkosan kacagott föl a gyermek Nagyapára:

– Az árnyékom? Még nem hordom, Nagytata. Csak majd ha belenövök.

 

*

 

Mikor azután belenőtt, és végleg elment a pisztrángos vizek tájáról, azzal vigasztalta Nagyapát, hogy az öreg rubintosnak bizonyára társa is volt a mohos szikla alatt. Eredj majd oda vissza, Nagytata, és mondjuk, hogy én is veled vagyok. Ó, igen! Régi napok boldog mondjuk-játékai.

Mondjuk, hogy csodákra vagyunk képesek.

Mondjuk, hogy a világon szerteszóródott mákszemek mind egybegyűlhetünk a varázsszóra. Mondjuk …

Ezek már eljátszott játékok.

Nagyapa mégis vissza-visszaballag a mohos sziklához, pedig jól tudja: semmi sincs a lakatlanná lett súgóban. Egy árva botos kölönte sincs benne. Naphaladáskor szivárványos színekben játszik a víz mélye, a fák közül piros csizmás, medveriogató gyermek szalad elé – hova, hééé? – merre, hééé? –, aztán rácáfol a pisztrángos kádi tudós szavaira, és eltűnik újra, le a Gyöngyös vizén, árnyéktalanul. Kakukkmadár is szól éjjel-nappal a nyomában, pedig ősz van már.

Hajnalonta deres a Hargita.

Mese és reménység

Mintha tudnád, te gyermek, hogy a hegyeknek és a vizeknek fele része elment innen teveled: egy-egy levélkében jelzed, hogy ide visszakívánkozol. Most azt kérded: mi újság Özvegyországban, vagyis itt a Bakó-patakának környékén, ahol oly sok a félszárnyú asszony, s a tárcavesztett, még a gyerekétől is elesett öregember.

Én máris Deák Dénes bácsira gondolok.

Aki mindig azt kérdezte tőled, hogy mit álmodtál, mert ő megint zöldet látott, bár az éjszakáinak fele-háromnegyede virrasztás; naphaladással már elmegy hazulról az emlékezete, viszi az álmát is. Aztán, hogy hajnalig merre kószál? Azt nehéz volna tőle megtudni.

Emlékszel-e, mit mondott, mikor az álmatlansága felől kezdtük nemegyszer faggatni?

– Ne szórjanak elém annyi kérdést, nem bírom felszedni.

Mert úgymond, fáj a dereka.

Nyolcvan esztendő húzza.

Ez így is volt, hiszen emlékezhetsz rá, be kínkeservesen szokott fölbaktatni hozzánk a hegyre, hogy megtudja még idejében: mit álmodtál, te pedig nehogy elszalaszd a hírt, miszerint ő megint zöldet látott. Pedig szilveszter előtt például nem is lehetett annyi zöld, amennyit ő nekünk hírül adott.

De attól a kérdést még fölszedhette volna.

Egy-egy pohárka pálinka mellett is azért sorolta elé a testi bajait, hogy az idő ne fusson üresen, de virrasztó bolyongásainak okát mégsem adta. Képletesen legföljebb, amikor például szavaival a ház megetti fenyőrengeteg sarkában vackot bérelő özvegy nyulat célozta meg. Lám az is, mondta tűnődve, itt él száműzetésben, ki tudja, merre maradt el a társa. Már harmadik esztendeje, hogy itt megtelepedett egymagában, s várja, hogy meglője valaki.

– Azt az egyet ne várja – mondtam az özvegy nyúl pártjára állva. – Ő sem szereti, ha meglövik. Hisz éppen azért telepedett meg itten, ahol nyugodtabbak a napjai. Ez itt nagyvadas terület, nincsen nyúlhajtás, minden vasárnapi kolompolás, hep-hep kiabálás, fegyverdurrogtatás. Boldogan él.

– Egymagában? – szörnyülködött rám Dénes bácsi a szelíd kék szemeivel, a fejét is rázva szaporán. – Úgy nem érdemes élni.

Láthatod ebből, hogy saját sorsát még a nyúlnak sem kívánta.

Ha csak a nagyját vesszük is: sok lehetett a siratnivalója.

Hogy hétesztendei hadifogság után hazakerült, elvesztette a nagyobbik leányát, azután a feleségét, majd a második lányától is meg kellett válnia; a Kárpátokon túli Havasalföldig vitte a férjhezmenetel, ami nem lenne baj, ha nem feledkezett volna meg egyúttal a hovatartozásnak visszafelé vezető útjáról is. Azóta kétszer ha látta.

Annyi reménye maradt, hogy tán harmadszorra is eljön egyszer a két fiúgyermekkel. Ezt a nádszálreménységét abból is észlelhettük, hogy a házát időnként kedves vendég fogadására alkalmassá tette. Ő maga télen-nyáron egy különálló konyhában lakott, minek a vékony falai mellett a fagyos szeleket nemigen fumigálhatta; didergett inkább, de szemközt a tiszta szobát el nem foglalta volna semmilyen istenkedésünkre.

– Hátha épp ma jönnek – mondogatta szemérmes titkolózással. – Éjszaka is megérkezhetnek.

Hogy épp együtt voltatok néhány napig a sikaszói fenyőfák között, megszámolt benneteket:

– László, Sári, Panna, Bori! Az én két unokám hiányzik innen, szomszéd úr!

Karácsony előtt rendbe tette szépen a házat, befűtött, ágyneműt cserélt, majd amikor elmúlt az ünnep, és ő hiába nézelődött fel és alá a Libán havas útján, felbaktatott hozzánk a horgas botjával:

– Ha elszállásolás dolgában szilveszterkor megszorulnak, a felesleget hozzám küldjék! – mondta olyan határozottan, hogy az már parancsnak számított.

Ekkor már dühös volt, s részint magamagára is, hogy advent heteit odadobta az önáltatásnak. Akik a betlehemi gyermeket várták, legalább az ablak alatti kántálásból értesülhettek jászolban fekvő kisdedről, a megváltás csillagos öröméről. Dénes bátyád ezt is elszalasztotta.

Szilveszter estéjén kicsi kerek lapítót hozott Örökmécses-Nagymamádnak ajándékba.

– Jávorfából való! – mondta figyelmeztetőlelt, hogy ne gondoljunk haszontalanságra. – Nekem kedves emlékem volt. De itt maguknál jobb helyen marad.

Majd azután egy matuzsálem-fakanalat hozott, s január végén tejet altató, kopott köcsögöt.

– Dénes bácsi – mondtam –, mién hordja el otthonról az emlékeit?

– Hogy megmaradjanak, szomszéd úr! – vágta rá, mint aki múzeumot ment az enyészettől.

Figyelmeztettem, hogy majd eljön egyszer a lánya az unokáival. Csak legyintett lemondóan.

– Én adventen túl vagyok.

Attól kezdve úgy látszott, már csak a postást várja a nyugdíjjal, a kocsma idejét a reggeli nyitással, a tavaszt a rókagombával. Téged is várt nemegyszer, hogy ketten menjetek gombászni, mert úgymond rikkantó gyerek vagy jókedvében gágogó fehérnép nélkül – a medvékre való tekintettel – nem tanácsos az erdőben mászkálni.

A járása pedig mindegyre lassúbbodott, és a hangja fogyni kezdett.

Egy napon már suttogva adta elő nekem a kérelmét:

– Szomszéd úr, néhány mesét szeretnék kölcsönbe kérni magától.

– Milyen mesét, Dénes bácsi?

– Tréfásat, ha lehetséges.

Hirtelenében ilyesmi nem akadt kezem ügyébe. Ábelt ajánlottam neki, Tamási Áron eszes gyermekét, árvaságunk kalandjait a rengetegben, az országban és Amerikában.

– Amerikába most nem akarok menni – mondta. – Hét évet lehúztam az Unióban, az nekem elég volt.

A tréfás meséhez ragaszkodott váltig. Mert a dolgot jobban meggondolva: árvasággal ő is el van látva, szomorúságból is vételezett jócskán, kitart még néhány esztendeig. Most már egy szikra vidámság kellene.

– Meg akarom magam kacagtatni, s ennyi! – összegezte az óhaját.

Roskatag állapotában, arcán a napi fogyatkozás jeleivel saját szándékának eleven cáfolata volt az öreg. A kacagtatás nehezen fog sikerülni, gondoltam magamban.

De tévedtem, mert azután, hogy a kívánt meséket megszereztem neki, a minden reggeli pohárka szilvórium mellett rendre szólaltatta meg a tréfás történetek hőseit, a libatolvajlásban jeleskedő cigányt főleg és a nagyeszű papot, aki ritka furfangjával tűnt ki isten szolgái közül, főleg a kutyakeresztelésben.

– Képzelje, szomszéd úr! Egyik kutyáját a pap úgy hívta, hogy Látlak, a másiknak meg a Cigány nevet adományozta. Ilyenformán akármerre bújt is a papi lak kertjében ólálkodó libatolvaj, az ijedelemtől megbénultan meredt a papra, mikor az a tornácon elkiáltotta magát, hogy: látlak, cigány!

És kacagott hozzá Dénes bácsi, bennünket is próbára téve: vajon eléggé tréfás-e a története, nem marad-e falra hányt borsó, ha másoknak is elmeséli?

Attól kezdve álmában nem zöldet látott, hanem cigányt és papot s aranyszínű kacagást, minek a ragyogásából átmentett valamicskét nappalra is a szeme sarkába.

Mert újra kezdte a várakozást.

Jönnie kell a két unokának!

Estétől hajnalig a vékony falú konyhában virrasztott petróleumlámpa mellett. S ahogy meséskönyveimben a szamárfüleket szaporította, úgy bővült a közös kacagnivalónk is. Ezt hallgassa meg, szomszéd úr! Ez Lacikának is tetszene. Látom a borongásán: maga is várja nagyon a gyermeket. Mesét gondoljon ki neki. Attól jönnie kell. A sejtelem útnak indítja. Gondold magad elé Dénes bácsit a könnyű, bolyongó járásával, sovány madárarcával, és mondd vele suttogva: sejtelem. Ugye, milyen zsenge kapaszkodó? Ez tartotta benne mégis a várakozó lelket.

Volt, aki volt az autóbusz-megálló helyén: az öreg bizonyos, hogy reggel, délben és este is ott volt. Egyenként vette számba a jövő-menő utasokat és főleg a gyermekeket. Némelyiknek láttán megrebbent, izgatottan kezdett egy helyben topogni, utánakiáltott, hé, te gyermek! – mondta, majd fejét megrázva motyogta maga elé: e nem az volt.

– Ha az lett volna, nem elfelé szaladna – mondtam egy ilyen alkalommal. – De miért nem a nevén szólította?

Maga elé bámult hosszan, horgas botjával kicsi kereszteket rajzolt a porba:

– Mert olyan különös román neve van, s most éppen hogy nem jut eszembe.

Akkor még megvolt a hangja. Azután lett suttogás belőle, és kezdte tapogatni folyvást a torkát.

– Nem tudom, hogy vagyok, de jól nem, annyi bizonyos – mondogatta.

S az unokaváráson kívül minden egyéb ténykedését beszüntette. Nem baktatott föl már hozzánk a hegyre, másokra hagyta a kocsmát, utána nem nyúlt az ételnek. Gondozója, Kati nénéd panaszolta, hogy kerek héten át egy korty tejet sem lehetett belékönyörögni. A kék szeme összetöredezett, az ajka, mint az égetett cserép. Örökmécses-Nagymamád gyönge levest készített neki; elhárította magától, és bocsánatot kért az állapotáért. Hogy se teste, se lelke nem alkalmas az illendőségre.

– Akkor én most megyek orvosért – mondtam.

– Oda ne! – tiltakozott suttogva. – Orvost nem akarok látni.

– Nem is azért hozom, Dénes bácsi – mondtam. – Hanem, hogy ő lássa magát.

Legyintett indulatosan. Rajtam nincs mit nézni.

Pedig volt. Már zúzmarásodott a ragaszkodó, meleg pillantása.

Csizér Zoltán bátyád, mint rendszerint, ugrott máris nyugdíjas mesterkedéseinek szobrai közül, ahol épp egy medvenagyságú, szürke követ kínozott, hogy adja elé magából Káint, akire valamiért szüksége van a világnak. Harkálymódra végigkopogtatta aztán Dénes bácsit, kihallgatta a szívét, tüdejét, belenézett hosszan a torkába, s végül a két tenyerét kifordítva jelezte nekünk, hogy ha isten lenne, se tudna segíteni.

– Gyónjon meg, hallja! – figyelmeztette máris egy öregasszony.

Az általános lemondásal ily hirtelen körülkerítve, Dénes bácsi a karámba fogott őzek riadalmával nézett szerte:

– Hát én miért?

Hogy választ senkitől nem kapott, hozzám fordulva ismételte szemrehányólag:

– Hát én miért? Mondja meg, szomszéd úr! Miért?

Itt most már be is fejezhetném a levelem, te László.

Ennek az esztendőnek a tavaszán Dénes bácsit, aki neked mindig zöldet álmodott, tavaszi rétet, nyári lombot a sikaszói éjszakában, csendben eltemették. Mondják, hogy holtában is várakoznia kellett, azúttal a zetelaki plébánosra, kit majdnem elsodort a megáradt Küküllő. Szerencsére csak a hidat vitte el, a pap megmaradt, hogy feladatát teljesíthesse.

Mi nem lehettünk ott a temetésén. Gondolatban még éltében búcsúztam el tőle, miután a zúzmarás kérdőjelekkel a tekintetében, hogy miért kell neki meggyónni, Székelyudvarhelyre kórházba szállítottuk, ahol Zoltán bátyád kartársai menten rábólintottak az ítéletre: fagyöngyként a halál ott élősködött már a torkában. Csak késleltetni lehetett a távozását. A kilyukadt gégéjét tápláló gumicsővel helyettesítették. Utolsó heteiben annak a végét fogva téblábolt háza előtt, az unokáira várakozva. A figyelmével már elszakadt tőlünk; ez a piros köldökzsinór kapcsolta csak örökké éhesen, szomjasan a mostoha világhoz.

Egy napon behívott engem a nyári konyhájába.

– Köszönöm a kölcsönbe adott meséket, szomszéd úr – suttogta, mint valami titkot. – Vigye haza most már a könyveit.

A gyónásra szólító szavakból okulva azt mondtam neki:

– Minek ugyanbizony? Jó helyen vannak azok itt.

– Hely volna – mondta –, csak az idő futott ki alólam. Elnyargalt a piros csikó.

És nevetett hangtalan.

És már törülte csontkezével a könnyét is.

– Legyen tanúm, szomszéd úr, hogy én eleget vártam. Talán még vezekeltem is, ha netán megbántottam volna őket anyjostul, mert rájuk ripakodtam. Tudjátok ti, micsoda helyzet az, hogy csak bámultok rám, nem értitek a magyar szavaimat, nem ismeritek az édesanyátok nyelvét? Olyan az, gyermekeim, mint amikor a malacnak az orrán van a farka. Az én lányom elment egyféleképpen, és visszajött másféleképpen, de annyit bár elvártam volna tőle, hogy az én szavaimat is megőrizze nektek. Annyit mondanátok bár magyarul: adjon isten jó reggelt, nagyapa. Ennyi volt az én berzenkedésem, azután meg azt gondoltam: más irányból közeledem hozzájuk, ha jönnek, ha egyszer csattan a kiskapu, és az a két lurkó a nyakamba ugrik. Akkor leültetem szépen őket, mesét mondok nekik. Tréfásat, hogy ne csak ámuljanak, de kacagjanak is. Kacagva kerültünk volna közelebb egymáshoz. Vissza valahová a dolgok rendjéhez. Forrásnak a vize, tehénnek a teje elapadhat. De gyermeknek az anyja szava, nyelve? Megbocsásson a világ, de ezek után már csak azt várom, hogy a Bakó-pataka hegynek fölfelé nyargaljon, az édes alma keserű mandulát teremjen.

Vigasztalni szerettem volna, de csak néztem őt hangtalan, az idővel birokra kelt embert, aki úgy gondolta, hogy nyelve alatt egy tréfás mesével a veszteség nem verheti földhöz.

– Ha eljönnek a temetésemre, mondja meg nekik, szomszéd, hogy amíg lehetett, én vártam őket. Ezt tudhatták és láthatták volna, ahogyan én is látom magán a mindennapi várakozást a tovament gyermekekre.

– Hát vajon látszik-e, Dénes bácsi? – kérdeztem.

Akkor megnézett engem hosszan s utoljára, így szólva:

– A várakozás olyan, mint a fehér torony: messzire látszik.

A torkából a halál oda telepedett kettőnk közé csodálkozni.

Mintha bánta volna már, hogy Deák Dénes bácsit Sikaszó fenyőfáival együtt kivágatásra ítélte. Hiszen kudarcos kísérletnek is tanulságos lett volna meglátni: mire megy végül azzal az egy szál kármentő mesével.

Amit elmondok majd neked egyszer, László, ha Sikaszó csillagaival megszán még bennünket szilveszter.

Addig is, ha fehér tornyokat látsz, gondolj reám, ott a messzeségben, te fióktornyocska.

A lőtt lábú madár nyomában

Két eső között bolyongó időben szemrevételeztük Lászlóval május működését Sikaszó hegyoldalain a rezzenetlen, gyöngyös fenyők és csepegő tölgyek alatt. Megállapítottuk, hogy ez már munka, sőt valóságos csodatétel, amit május mívelt szinte napok alatt!

Április szégyellhetné magát, a tavasz érdekében úgyszólván semmit se mozdított, csak didergetett minket a zimankós berzenkedéseivel, kontár telet rögtönző szabadtéri játékaival, meg bosszantott is, hogy éjjel-nappal fütyörészik, s nem tartja magát a törvényhez.

Elő volt írva pedig, hogy ha fent a Hargita csúcsain dürögnek már a fajdkakasok, neki itt lennebb virágba kell borítania a kökénybokrokat, egérfülnyi levelecskét köteles a fűzfáknak kiutalni, és egyáltalában: egy zöldfülű tavaszt bár május elébe indítani.

Mindezt elmulasztotta.

Olyannak hagyta itt a világot, mint nagyapán condraujjasa volt: szürke is, rongyos is, ázott kutyaszagú.

Még jó, hogy jött utána május!

Az aztán nagy igyekezettel átfestett mindent a zöldnek változatos árnyalataira. A fenyőfákkal nem volt baja, azok mérgesen őrzik a hitüket, a hegyi kaszálókat ellenben almazöldre kellett térítenie, s tölgyet, mogyoróbokrot a levelibéka színére, elszórván alattuk a lila kökörcsint, ibolyát, sárga kankalint.

Hanem amire leginkább fölfigyelt László: a madarak hajnali és alkonyati hangászkodása volt. Közel és távol a fészekrakás bódulatában zengett apraja-nagyja, köztük a Szindbád-természetű kakukk s az olyan ritkán hallható búbos banka is.

Ámult, fülelt a gyermek, füttyszóval jelezte, hogy a szárnyas zenekar tagjának tekinti magát, majd azt kérdezte:

– Madaras történeted van-e, Nagytata?

– Madaras, madaras, néztem László meseszomjas arcát az alkonyatban fehéren derengő nyírfák között. Két kicsi madár is vissza-visszatér az emlékezetembe, de nincs elmondható történetük, csak különös hangulatuk, amely százfelé rebbenti a vándortűnődést. Egyik jelentéktelen külsejű, veréb nagyságú teremtés; gyalogosként unalmas szürke, de ha felröppen, a villanó szárnya bíbor színeket vet. Föl-földobott rubintrög. A másikat csak afrikai vadászok emlékeiből ismerem. Fényképen is láttam: a víziló tátott szájában óvatlankodik, ételmaradékot csipeget az agyarai közül.

– Nem tudom, te gyermek. Nem tudom, mit mesélhetnék neked.

– Gondolkozzál még, Nagytata.

 

Tudom már, mi történt, László!

A valóságos jelenléted volt az aranyháló, amelyen fennakadt az én madaras képzeletem. Most, hogy elmentél, egyszerre száz helyen is a nyakamba kaphatlak.

Madársereg röppen föl a járókádból.

Most veszem észre: ott fészkelnek a kitüntető jelzővel meggyűrűzött madaras emlékek.

A legelsők.

A csodával glóriásak.

Azt mondtad nagy télben a csakli csókának: csiá! Meg a sármánynak: ce-ce-ciii! Ezek a szavak nincsenek benne a magyar értelmező szótárban, Nagyapa pedig úgy gondolta, hogy üzenni kéne az Akadémiának: né, itt valami jeladás történt egy rácsos járókából az ég felé, ahol remélhetőleg nincsenek rácsok.

Nevezetes nap volt persze. Madárzarándoklás.

Csakli Csóka, leánykori nevén Himódi Galamb, akkor ejtette küszöbünk alá a türkizkék gyöngyszemet keresztmadár-ajándéknak talán, de suhanó pillantásával nádszálrajzolatú leánykának nézett téged, akit sok szoknyás háznál így ünnepel a kárvallott apa: már megint fiam született, és megint nem sikerült – akkor gondolhatjátok, hogy mi az? A cece-ciii kiáltás gazdája: sármánkó-sármántyú a lábára kötött színes szalagocskával ámította el a pintyek, búbos pacsirták és verebek csapatát az aranyeső bokrán, ahol fenn is akadt, hogy megehesse a macska, s Nagyapának legyen aznapra is fejcsóválnivalója: ki taníthatta őt arra, hogy ünnepként libegtesse a rabságát?

Hát a legelső pisztráng, amit Szépmezőn fogott neked Nagyapa?

Nem volt ugyan madár, de a patakból kirántva horgostul röppent a vízparton bámészkodó csikó nyakába, s odatekeredvén annak a csengőjét kezdte rázogatni szaporán. Delet húz a pisztráng a csikó nyakában, mondták az emberek, ám a pejkó nem volt hozzászokva ily különös harangozáshoz: zsinórt szakasztva nyargalt el anyjostul, a gazdájával együtt, aki futtában vissza-visszafordult, Nagyapára ripakodva:

– A súj magának a nyakába és a pisztrángjába!

A gólyáról azt hallottam gyermekkoromban: felgyújtja a házát annak, aki a fészkét bántja. Béka helyett parazsat viszen a csőrében. Lám, a gyermekdalbeli eszterág bajt okozott bántatlanul is, sőt éppen azért, mert legelső énekedbe csalogattad őt a tengerparton: gólya, gólya, gilice!

Ki gondolta volna, hogy akkora veszedelem támadhat belőle!

Az elmeháborodott ember, aki valósággal megtántorodott a Sári húgoddal énekelt magyar szavak hallatán, odvasan csattogó fogakkal rohant elé boros kupái mellől, hogy kitekerje a nyakatokat, mert a gólyával és gilicével, úgymond, az életére törtetek, az ő mai és boldogan részeg napjaira. Minden jel szerint a gólyát csak utálta ebben a formájában, ám titkos értelmével a gilice meg is rémítette. A csillapító magyarázat, miszerint a gerlétől nem kell tartania, ártatlan madár az, szépen szóló Streptopelia, sőt a szerelemnek is jelképe: csak növelte heródesi indulatát. Akkor úgy énekeljék a gyermekek: gólya gólya, Streptopelia. Nehogy őt ez a magyar szó cickánnyá varázsolja. Ezért kellett benneteket elmenekíteni onnan, ahol a Heródes-fattyadék fojtogatás végett kereste a nyelvük alatt gilicét melengető gyermekeket.

Aznap este Sikaszóban sirattad el a tengert, miközben Nagyapa a zágoni Kelemen bátyád szavaival vigasztalta szüleidet is: boldogok azok, kik tanulni fognak rajtunk, és füsthöz hasonló okból nem hagyják el az örökségüket. Így a gilicét sem.

 

A gilice miatt eltörött hát a tengeri mécses, de a legelső szürke gém, amelynek föltűnésén együtt csodálkoztál Nagyapával a mezőségi kicsi nádas mentén, átok helyett végül varázslatot keltett.

Emlékszel, gyermek?

A hosszú nyakú madár alacsonyan kerengett az égen. Kórémuzsikával cincogattunk. Még, még! – hajtogattad, mikor a nádas fölött meghallottuk a madár hangját is, a rekedt sikoltásait.

– Nézd csak, László! – szüntette be Nagyapa a kórémuzsikálást, hogy új játékba kezdjen.

– Még, még! – rendeltél újabb zeneszót, de már nem volt kinek, úgy elkapta Nagyapát a játék.

– Még, még! Most ne ismételjük, hanem pörgessük meg a határozószócskát, a vége kerüljön az elejére, és akkor főnév lesz belőle.

– Mi lesz, Nagytata?

– Szárnyas főnév. Mi repül ott? Gém, gém!

– De hiszen az madár!

– Madár is, főnév is. Rejtezzünk el, ne vegyen észre bennünket a saját varázslatunk. Leszáll a vízre vagy a fűzre, odahajítunk neki néhány jelzőt, s lesz belőle szürke gém, vörös gém, majd egy hosszú rúddal megtoldva kútgém is.

Kútba esetten néztél Nagyapára:

– A madárból kútgém? És ott repül a kútgém?

– A kútgémnek csak a hátulja repül. Az eleje itt van előttünk a földön.

Azt kérdezted:

– Hát az eszednek az eleje ment el vagy a hátulja, Nagytata?

Szertekacagtad a nádi verebeket.

– A gémet ugyanis a kúttal párosítottam – ráncolta föl a homlokát Nagyapa, mint aki nagy és emlékezetes dolgot cselekedett.

– A madarunk pedig elrepült az okosságodtól – mondtad.

– Madárként igen – kunkorgatta tovább az eszét Nagyapa –, de itt maradt más formában. Nézd, ott van a kút fölött, az ágasfán keresztül vetve, kolonccal a végén, kútostorral az elején meg a kankalékkal.

Felugrottál erre, mint akinek tüzet fogott a nadrágja.

– Kankalékkal!? Hát még ezt is meg kell tanulni? Miféle szó ez? Kankalék. Hát ez olyan…

– Csóré nyakú – mondta Nagyapa. – De ez is a miénk. Nélküle nem lehet a gémeskútból vizet meríteni. De mi most a kútgémmel játsszunk!

– Mit játsszunk?

– Hát azt, hogy aggassunk még valamit rá. Legyen például hórihorgas. Ki mondta ezt róla?

– Te mondtad.

– Arany János mondta. A kútgémet ő látta meg legelőször olyannak, hórihorgasnak, hogy többé nem lehet elfelejteni. Vegyük a hátunkra.

– Vegyük és vigyük! – rikkantottad. – Vigyük haza Nagymamának.

Ó, az jó lesz! Alig várja, hogy egy hórihorgas kútgémet vigyünk neki ajándékba.

– Nem, barátom! Arany János bácsihoz kell mennünk vele!

Felugráltunk a földről, körülnéztünk, hogy merre indulhatnánk.

Poros út kanyargott a nádason túl, mint aki kétszer is meggondolja, vajon érdemes-e a legközelebbi faluba bemenni. Azon túl párás messzeség jelezte Szalonta irányát, ahol hajdan a kútgém meghórihorgasodott. Szerencsénkre, meg bánatunkra is, ami mezőségi atyánkfiait illeti. Ők még a csóré nyakú kankalékot sem ismerik, nemhogy a Toldi szerzőjével lennének ismeretségben.

Az ő nevükben is megyünk hát Lászlóval.

– Hallod-e, gyermek! Tisztességgel köszönj majd Arany Jánosnak.

– Ó! Kezicsókolóóm!

– Nem tudom bizony, hogy ehhez mit fog szólni.

– Hát te hogy kezded, Nagytata?

– Illendő kérelemmel. Né, kedves bátyánk, mezőségi jobbágyivadékok lennénk, tűz- és nyelvkárosultak, szánjon meg bennünket egy metaforával. Azt fogja mondani az öreg: nincs, csak használt. Ami volt, a nemzet mind elnyűtte. Jó lesz az nekünk, sőt épp nekünk való, nemzetből kiesetteknek. A szentpéteri csordakút mellett találtuk ezt a hórihorgas gémet, egy kis nyelvi szállongásra adtuk a fejünk, de nem bírunk fölszállni. Nem bírtok? Már megint a régi panasz. Szólhatnál már egyébről is, fiam. Mi lett volna belőlem, ha pacsirtáimat elszalasztom a panaszaim miatt? János bátyám! Más a szalontai süveg s megint más a szórványsapka. Helyben és akasztófában nem válogathat az ember, nekem pedig ott a helyem, ahol a szükség kiválogatta. Elmehetnék pacsirtának mindenfelől irigyeltekhez, de miként fordulhatnék el azoktól, akiket senki sem irigyel? S még kegyelmedet sem ismerik. Nohát, hol az a kútgém? Már megmondtam róla:

 

Mélyen néz a kútba s benne vizet kémel.

 

– Csak ennyi? – kérdezted a mord öregúrtól.

– Hallgass, gyermek! Most jön a java.

 

Óriás szúnyognak képzelné valaki, Mely az öreg földnek vérit most szívja ki.

 

– Ez kell nekünk, János bátyám! – kiáltott föl Nagyapa lelkesen. – Valóban használt holmi, de nagy hiány van belőle a Mezőségen, kezdhetik elölről a nyelvi ruházkodást, meg itt ez a gyerek is. Most öltöztetjük.

– Hát csak igyekezzetek – mondta János bácsi –, mert különben csórék maradtok.

– Akkor köszönjük szépen. Gyerünk, László, a beste szúnyogját!

 

Mélyen néz a kútba, másfél százada benne vizet kémel. Miként a nagyszalontai csillagképéből egy másik mélybe néző tette később, és mit látott? El se kiabáljuk már, oly megszokott látvány, akár egy vén cigány, aki húzza, mert ki tudja, meddig húzhatja, hallgatóinak meddig lesz ép a rossz közérzete? Látott pedig a másik költő sok-sok Hüvelyk Matyit, egy törpe népet a kút fenekén, a sötétség picike népét, az örök kútvödörkerülőt, s a nyílásnak omló falait, majdan a kút helyére vonuló csordával, mely emlékét is porba tapodja, s eltűnik, mintha sose lett volna az emberi szem nem látta nép. Csak lövöldözés marad a nyomában. A nádas mélyén valahol vadászok szedegették le az égről a szárnyas apróvadat.

 

– Jön a madarunk, Nagytata!

Áhítattal vártad a szürke gém leszállását. Ha már annyi mindenné lett, még szúnyoggá is a játékban, tán leszáll a végén szentjánoskenyérnek. De földet érintve megbillent, fél szárnyára esett, majd rémülten kapkodva újra fölszállott, hogy víztől vízig, fától fáig repdesve újabb pihenőhelyet keressen – hasztalan. Mindannyiszor féloldalt esett, de ily módon nem volt hajlandó lent maradni, visszamenekült hát – azt kell mondanom – a repülés rabságába.

– Nagytata, Nagytata! Hiszen ez nem bír leszállni!

A szürke gém alacsonyan szállt el újra fölöttünk.

Akkor vettük észre, hogy vérzik a játékunk.

Riadt seregélyek, sárszalonkák és villámröptű böjti récék nyomában vércseppet hullatva vonszolta el magát a nap után.

Nem láttuk többet.

– Ez egy lőtt lábú madár volt – mondta Nagyapa tudós határozottsággal.

Néztük egymást, ismételgettük:

– Lőtt lábú madár, nem bír leszállni.

Ne sírj, gyermek. A lábát nem tudjuk visszaszerezni. A vadász békében él a kegyetlenséggel. Megpörgettünk egy határozószócskát. Lám, ennek sem ismerheti az ember a végét. A lábára kötözött szalagocskával sármánkó-sármántyú sem gondolta, hogy téged ünnepelvén hóhérmacska kezére jut. Madaras vidámságra vágytunk; láttunk egy lőtt lábú madarat. Mi is láttunk, mondják majd a vadászok és madarászok, sőt lesz, aki vérét mutogatja – mint égből hullott csodacseppet – a kézfején. A látványnak keresztelő szüleje mégsem lehet közülünk senki, mert – úgy sejti Nagyapa – valami egyéb is megmutatta magát azzal a madárral, de nincs szava hozzá. Mind a halál, mind az élet a nyelv hatalmában van, s amiképpen ki-ki szeret és tud azzal élni, úgy eszi annak gyümölcsét.

– Mit mondtál, Nagytata?

– Csak morfondírozok itt magamban.

– Mélyen néz a kútba, s benne vizet kémel! – csúfolkodtál a hosszú hallgatásomon.

A gyermek hamar felejt.

Talán a természet jótéteménye, hogy minden lőtt lábú madarat nem aggat az emlékezetére.

Homályos sejtelmét, miszerint a madaras látvány mögött kereszteletlen csoda is rejlik, sokáig hordozta magában Nagyapa, okoskodván százféleképpen.

Hát igen! A kötés nélküli részletek pontos ismerete csak merő tudatlanság, ha nincs kéznél a szó, mely azokat aranypántként egybefogja. Egy ölnyi búza kévekötő nélkül nem kéve még. Csak felnyalábolt formátlanság. Igaz, hogy ezt még a tyúkok is tudják.

De hol a kévekötő?

S meséltük ismét: láttunk egy lőtt lábú madarat.

– No és?

– Csak ennyi – mondta Nagyapa.

Akkor magad is azt kérdezted:

– Nem lehetne több is?

Néztünk egymásra, mint a tanítványok Jézus üres sírja előtt. Látták ugyan az elvétetett követ, az összegöngyölt keszkenőt, a fehér lepedőket, és rengeteg szavuk volt arra, amit láttak: elvitték az Urat a sírból, és nem tudjuk, hová tették őt. Vitték, tették, óbégatták a tanítványok, ám az az egyetlen ige, a mindent megvilágító, hogy: feltámadott – az nem pattant ki szavaik csődületéből.

A csodának ilyenformán nem vihették hírét, csak az ámulatuknak.

Hírhozó kellene pedig. Leesett állú bámészból épp elegünk van már.

A mi lőtt lábú madarunk, akár egy megfejtetlen álom: könyvecskébe került, a mi közös kérelmünkbe, László, hogy a szigorú világ engedné hozzánk jönni a szavakat. A könyvecskét Illyés Gyula bátyád asztalára tette le Nagyapa, szót ejtvén arról is, hogy köszönjük, jól vagyunk, az ember meg-megpörget egy-egy határozószócskát, s mit ad isten: vércseppes főnév lesz belőle. Minden lehetséges, mondta a költő, jól tudván, hogy a visszakézből adott végleges magyarázatokat szélhámosság gyanújával – azonnal igazoltatni kell. S ettől kezdve – mint kiderül mindjárt – odafészkelte magát az ő gondjai közé is a kérdés: a madarunk hová lett? Mivé lett?

Tűnődéseiről később egy kristályos versminiatúra értesített.

A madaratok, fiaim, metaforába szállt.

Hogy ez történt vagy történhetett: nem szánta minden lében járatos mufti magyarázatának, csupán születésnapi közös tűnődésnek Nagyapa asztalára. Elvonult a lőtt lábú madár!

 

Énekelni – leszállhatatlanul Békehírt ararátlanul

 

Téged a vállára penderített Nagyapa, úgy nyargalta be örömével a kicsi nyári kertet:

– Itt a keresett kifejezés, László! Szavak csődületéből kilépett az álruhás királyfi. Heuréka!

 

Leszállhatatlanul! Leszállhatatlanul!

 

Mi láttuk, amit láttunk – mégis ő közelítette meg leginkább a látványunk titkát. Mellette jártunk pedig, ott döngicsélt a fülünk ügyében, elkeveredett a mi igéinkkel, a részletek törmelékfogalmaival: megbillent, elesett, elvonszolta magát a nap után, és így, amúgy kerengett a repülés rabságában víztől vízig, fától fáig próbálkozva, szent Habakuk! – micsoda szószaporítás, a szinonimakölykezésnek mennyi vak macskája, a nyelvi tétovaságnak mily nyomorúságos állapota, melyben a pudvás látszatok eltakarják a tiszafatömör lényeget:

 

leszállhatatlanul

 

Ezt csak ő tudta, Gyula bácsi, a neki megadott nyelvi kegyelemben s a költőnek azzal a képességével, amely tér és idő roppant távolából szólítja elé a kilátástalanság tökéletes képét:

 

ararátlanul

 

Különös – ha nem épp orcátlanul cinikus – játéka velünk a sorsnak, hogy heurékát kell kiáltanunk a megtalált szóra, mely nem ismeri az elnézés bűnét, az olcsó vigaszok mákonyát; kegyetlen, miként a széles fejsze, amely bizony nem mosolyog, hanem vicsorít inkább. Ha majd nagyobb leszel, gyermek, talán elmesélheti neked Nagyapa: egyetlen fosztóképzős szavával mily kalandos útra vitt el Gyula bácsi: özönvízbe, Noé bárkájába, Ararát hegyére, isten mindent megsemmisítő haragjának és megbékélt szívének közelébe, hol a százötven napos özönvíz után is volt még reménység a túlélésre, volt Ararát az utolsó megkapaszkodáshoz, leszállóhely a galambnak, mikor estennen visszatért a reménység horizontjáról, csőrében végül az olajfalevéllel, az égi üzenettel, ami nem egyéb a szívnek bizakodó moccanásánál: De teveled szövetséget kötök.

Ám ez is csak előkészület volt a kijózanító főbekólintásra.

Láttátok? Nagy baj, hogy viszen a víz, de vigasz mégis, hogy van még Ararát, ha jön még üzenet, ha föltündöklik a szivárvány. Ha…

De ha nem tündöklik?

Mert szögesdrótszivárvány?

Mert nincs Ararát? Csak megsemmisült mitológia?

Nincs olajfaleveles, boldog leszállás a túlélés bárkáján!

Elbitangolódott az éggel kötött jó szövetség, elvetélődött minden lehetőség!

Itt hányódtok hát ararátlanul.

Én megmondtam! A sírás-rívás, óbégatás, jajveszékelés már a ti dolgotok. Így lenne vajon? A vers másfelé vezet bennünket. Ahol érteni kezdjük: így van s lehet értelme a csak azért is fejtartásának. Ahol és amikor már nem lankaszt az idill, a kecsegtető ígéret és a sült galamb. A kíméletlenül megnevezett helyzetben erősödik csak föl a békehírt mondó madár szava:

 

Korholva konokan a lenti vidék vén süketen s a fönti ég süket – azt a süket vén istenét!…

 

Miközben vért bugyogtat a seb.

Míg hullnak cseppek a magasból.

Megannyi csillag?

Te László, ezt még tán magunk is észrevehettük volna. Csillaghasonlat dolgában el vagyunk látva, hál’ istennek. Dalaink például a szívnek csekély bánatára is már futnak panasszal a csillagokhoz. Mert hová is futnának különben? Ők megszokták szegények, hogy helyettünk szóljanak. Nem oly szigorú velük a számontartás.

De most a megannyival maradtunk volna ott a nádas mentén, ha Gyula bácsi nem lobbant újabb fényt, jeremiádos kérdéssel ugyan, de épp ezért felzaklatóval, a kereséseinkhez:

 

Mert lehet szóló száj végül a seb?

 

Álljunk meg, gyermek!

A vércseppes nyomok már nem elfelé, hanem éppen mifelénk vezetnek. A lőtt lábú madár kerengő helye nem a lenti vidék s a fönti ég, hanem ahol a sejtelmünk – még gyámoltalan sejtelmünk – már kezdetben kereste: a benti vidék s a benti ég. Ahonnan gyermekdalba röppent a Heródes-rémisztő gilicemadár, és annak előtte útra keltünk volt kőparipán Zágon felé, Kelemen bátyádhoz. Pisztrángos színekben játszó mesés vidék, menekült legendák benti vidéke: hóban és csöndben Szavaink Nagyfejedelemsége. Addig nyüsletünk, gyermek, míg ösvényt találunk a látványaink felé. Hogy egymást melegítsük, összebúvunk ketten, és befelé hallgatózunk. Karomat ködmönként a válladra vetem, fogad ne kocogjon a fagyban, a szívünket is, ha lehet, halkabbra fogjuk. Csitt! újból föltűnt a madarunk a költő kérdésével:

 

Mert lehet szóló száj végül a seb?

 

Egyik a másikat nézve kérdezzük: hát lehet?

Nem tudhatjuk, mit szólnak ehhez a befagyott szájúak:

 

Mert régtől fogva hősi, szép e küzdelemben az lett lehető, ami lehetetlen?

 

Ami lehetetlen?

Vakmerőségre lázító kérdés, torkunkban a falnak rohanó rikkantás: leszedni gyorsan azt az ökölcsitító, Jeremiás-szelídítő kérdőjelet!

Lándzsás felkiáltójelet a helyébe! Nincs kéznél? Kirántjuk mindahányat a bordáink közül! Leszedjük valamennyit a tiltó táblákról! Elkapjuk ott azt a görbedt rokont: kiegyenesítjük! Őt és mind a többit, akár a rozsdás szegeket. Pöröly s üllő közé velük, felkiáltóvá kalapáljuk ezt az egész, kérdőjellé riadt atyafiságot! Így most már fölemelhetjük a hangunk.

 

az lett lehető, ami lehetetlen!!!

 

De ez a hang és ez a mozdulat már kiszaladt a versből. Csak a festő hiányzik, hogy e hősi pózban lepingáljon bennünket. Vigyük szépen vissza helyére azt az okos kérdőjelet. S arra gondoljunk inkább, amivel Gyula bácsi a versét befejezte: a kép a legcáfolhatatlanabb beszéd. Különös testamentumként üzente, jól tudván: a lőtt lábú madár bennünk van.

Bennünk énekel – leszállhatatlanul.

Velünk mond békehírt – ararátlanul.

Két eső között bolyongó időben ezt a madaras emléket kellett volna elmesélnem, László. Utólag igyekszem vele hozzád, hogy ne menjen feledésbe. Mert ilyenekben azóta tetemes a fogyatkozás. Metaforás játékaink színhelyét eltüntették a nádvágók, a lőtt lábú madár völgyét lecsapolták a pontyos tavacskával együtt. Mondják, hogy a fészkelőhelyükről kilakoltatott szárnyasok elkísérték útján a tavat, míg a réteken szórványvíz nem lett belőle. Azután nagy siratozás közepette százfelé preckelődtek az égen.

A villámröptű böjti récék meg a sárszalonkák nagy néha visszatérnek az emlékeik víztükrét, nádasát keresve, ám vesztükre teszik, mert puskás emberek ólomsöréttel közéjük durrantanak: tilos az emlékezés! Didergő pásztorok eltüzelték a hórihorgas gémet, s omladozik a kút a törpe népségre, mely szapora igyekezettel kerüli a vödröt, hogy betöltse magán a jóslatot.

Lám, erről-arról szólok, hogy halogassam a legszomorúbbat.

Elment Gyula bácsi is.

Újévi ablakából, amelybe kiültettelek az ő szavaival játszani – emlékszel? hó, hó, és a visszája: oh, oh! – hány bukás, hány elsikoltott néma oh! – eltűnt a költő eleven arca. Lenti vidéknek és fönti égnek énekelt leszállhatatlanul, majd elment visszatérhetetlenül. Némelyek még találgatják: ki volt ő? – a csodával glóriás jelenség vajon mi lehetett?

Tanúskodni mi ketten is elmehetünk, László:

Ő volt Szavaink Nagyfejedelme.

Véle keressük a módját, hogy az legyen lehető, ami lehetetlen.

Mert ahová te mégy, oda megyek…

Két várakozás között, amikor Sikaszó havasán búcsúbolyongásként a vacsoracsillag felől szálló szalonkák nászdalát hallgattuk, Lacikával így egyezkedtünk:

– Ez volt hát a tavasz. És teneked újra el kell menned.

– Megyek, mert visznek – mondta a gyermek.

– Ősszel találkozunk – vigasztaltam. – Akkor visszajönnek a szalonkák.

Sokáig hallgatott azután, mint akinek képzelete elkísérte a vonuló madarakat, majd azt kérdezte:

– Miért kell nekem elmenni, nagytata?

Hányszor megbeszéltük ezt már!

Az elmenetel végeredményén kívül ki szólhatna erről okosabban?

Ott álltunk ketten a fenyőrengeteg esti zúgásában a Hargita egének egyetlen csillaga alatt, éjszakai portyára induló nagyvadak szimatának útjában, medvés veszedelmek között, a fölújított pörös kérdéssel: miért kell nekem elmenni, nagytata?

– Miért nem válaszolsz erre, nagytata?

– Mert nem vagyok most itthon – mondtam.

– Hanem hol vagy? – kapta fel a játékot a homályban is.

– Drinápolyi nagy télben, Kelemen bácsinál.

– Mit mond Kelemen bácsi?

– Most éppen azt mondja: az Isten rakás kenyeret hintett el imitt-amott az emberek számára, és oda kinek-kinek el kell menni, és ott kell maradni, valamég a kenyérben tart. A fazaknak pedig a fazakas akaratján kell járni, és azt nem mondhatja a fazakasnak: miért küldöttél engem Drinápolyba? Hát ezért kell neked elmenni.

Sokáig hallgatott a gyermek.

A szemközti sűrűben, mely kifutott a hegyélig, száraz ág reccsent, majd kis csönd után a köhintésemre riadt csörtetéssel menekült odébb egy láthatatlan nagyvad.

– Ugye, nem félünk? – bújt hozzám Lacika.

– Félni nem árt – mondtam.

– Miért?

– Hogy végül meg ne ijedjünk.

Megragadta a karomat, úgy meresztette szemét a távolodó csörtetés irányába.

– Én veled együtt akarok félni, nagytata – mondta. – Akkor az sem baj, ha megijedünk. Ördög vigye a Kelemen bácsi fazakját.

Gyorsan sötétedett, az esthajnalcsillagnak társai támadtak az ég minden irányából. Elékerült a török félhold is, meghintette végig ezüstös fénnyel a Bakó-patakát. Szótalanul ereszkedtünk le a völgybe, miközben a Mikes-látta kenyerekhez is vissza-visszatért a gondolatom. Hintegeti rakásait az Úr, de magunk is beleszólhatnánk a szeszélyeibe. Egy kenyeret vagy zsömlét bár, szeljünk meg Kamaráson is.

Így szóltam hát a gyermekhez:

– Ősszel találkozzunk dédiéknél. Egybegyűlnek a rokonok, viszünk nekik új dalt, régi szót, találós kérdést. Kivesszük a kutyának a szaladó szabadságát, és utána szüreti mulatság vacsoracsillagig.

Nyelvi ajándékosztogatás, kutyajáték, szüret és csillag egy rakáson az otthoni jóból!

A csillámló patak mentén táncot járt Lacika, nagyapa elhagyott táncát, a mezőségit, két bokázó ugrással, három pontozással, a képzeletbeli kordován csizma szárát ütögetve.

– Én azt fogom kérdezni Feri bácsitól: mi az, hogy malábába?

– Sose fogja kitalálni. Mert ez a csücske az ajándékunknak.

Összeölelkezve, lépteinket egymáshoz igazítva fújtuk máris ajándékunkat a Hargita egére:

 

Kordováncsiz-malábába!

 

– És a másik csücske: tyúvanrajta! – rikkantott a gyermek.

 

Sárgasarkan-tyúvanrajta!

 

Ezt a csizmát szoktuk kölcsönbe kérni a kolozsvári Virág Jánostól, ha jókedvünk támadt.

János adta szívesen persze.

Most különösen, hogy elgondoltuk: ajándékba visszük el a szegény mezőségieknek. Összeverjük legénymódra, hull a csokros szegfű róla. Kolozsvárról jövök, bátyám, tudja, mit hoztam én kendnek ajándékba? Egy pakk szivarat, fiam. Csudát! Olyan dalt, amit sose hallott még. Mit kezdjek vele, fiam? Nekem sérvkötő kellene. Lesz kacagás. Meg amikor azt kérdezzük: mit jelent az, hogy törvényt teszünk a tyúkokra? Csukakra, csukakra! – kiáltja majd Feri bátyánk. – A csukakat a tribunálra! Hol jártatok ti ketten, hogy így beszéltek? Ó, nem is lehet azt egyvégtében elmesélni. Bejártuk szavaink nagyfejedelemségét, annak verőfényes meg északos tartományait. Láttuk nyelvünk csemetekertjeit, székelyföldi nagy rengetegeit s a széltöréses gyászhelyeket itt a Mezőségen. Azért hoztunk ide jóféle magoncokat, igecsemetéket meg évelő dalokat.

Ebből az elképzelt ajándékból énekeltünk Lacikával jókora előleget aznap, míg ki nem értünk az agyaras rengeteg szélére, ahol Örökmécses jött elibénk, hogy a patakpallót megvilágítsa.

Hat hónap telt el azóta. A megbeszélt déli órában érkezem Pusztakamarásra a szülőház kapuja elé, mit a szél sarkig vágott hátra október kényuralmában.

– Szolgánk is van, látod, aki kaput nyisson neked – mondja anyám kicsi, törött kacagással, és botladozó pampóiban szalad elém, ahogy a nyolcvan esztendeje bírja.

Nyakamban a két karja olyan könnyű: a szellőre lehet bízni. Egy hosszú pillantással veszem csak számba, hogy mit művelt mostanság arcán az idő, s magamban igazat adok néhai Nagy Imre festő barátomnak, aki halála előtt nagy hirtelenséggel ceruzarajzot készített róla, de olyan szomorúságosat, amitől az ember kiesik a csalóka pillanatból, mint egy virágos hintaszékből; sorsának a végeredményét kezdi sejteni. Holott – amint valahol megírtam már – a modell, a keszkenőjét is ünnepire babrálva, mindvégig a művész keze alá mosolygott, sőt kacagott is, akárcsak e mostani ölelkezésünk díszítéseképpen.

Hiába is áltatnám tehát magam: fogyó arcának nevető vonásai mögül a festőlátta időtlen bánat szellemképe homálylik elő. Egy színjátéknak a végéhez közeledünk: anyám kedvünket kímélő rejtőzködése kezd hiábavalóvá lenni.

– Hol van a gyermek? – kérdem.

Lacika nincs sehol.

Elment a tizenegyes autóbusz, gyermeket nem hagyott hátra.

Lehetséges, hogy Pusztakamarás helyett Vajdakamaráson szállt ki.

– Hétéves gyermeket nem lett volna szabad egymagában útnak ereszteni – mondja anyám szigorú rosszallással.

A román szót nem érti még, ebből csak bolyongás lesz a vidéken, kereshetjük helikopterrel.

A másik baj pedig, hogy anyám a három tő Izabella-szőlőt már leszüretelte. Sikaszói mesés ígéreteimből egyedül a kutya maradt, a négyméteres drótján fel s alá nyargalva. Annak a szabadságát még kivehetjük, hogy Lacika megfussa magát vele a magyar papi lakig, sőt a fényes tetejű román templomig is. S a csillag? Bal lábbal kelt napok, hetek óta csak felleget és hideget hoznak a sóbányasivár ég alatt. Vigasztaló lehetőség marad az ajándékozás: a tyúvanrajta s a szegfűhullatás.

De kinek lesz itt kedve énekelni?

Apám a tornácon ül, mint mindig: Kemény Zsigmond báró úr karosszékében, amiből annyi igaz, hogy teljes vakságában, folyóvízfogytiglanra ítélt horgászként mered maga elé, láthatatlan úszókirezzenést figyelve, a rézgombos, öreg fotel azonban csak sejtelmünk szerint szolgálhatta még Zsigó bárót is, kinek hagyatékából házunkba sodorta volt a háborús felfordulás.

– Te vagy, fiam? – kérdi arcomat babrálva, s veszem észre, hogy lehetnék akármelyik a háromból, sőt csodaként a negyedik is, kinek csak a jövő században kellett volna meghalnia, ezért annyit emlegeti, hogy illenék már megszólalnia.

– Én vagyok, apám! – mondom hát mindannyiunk nevében, miután kiderül, hogy arcom szerint István, hangom után ítélve Gergely is lehettem volna, az emlékezete pedig épp Jóskánál időzött.

De most mindahányunkat elsepri az ijedelem: hová, merre tévedt el Lacika? Apám azt mondja, hogy a falu végén van egy krisztuskereszt, mire közbeszól anyám: iramodjunk el autóval a szomszéd faluig, lehetséges, hogy oda hányódott a gyermek. Apám ragaszkodik hozzá, hogy velem jöhessen, mert a falu végén van egy krisztuskereszt. A kutyára pedig rá kell szólni, oly lelkesen ugat, mióta meghallotta a gyermek nevét emlegetni. Hol a sapkád, hol a botod, András? Hová lépsz, András? A lépcsőre figyelj, András! Lekászálódunk a kopott kőlépcsőkön, a kapu felé az autóhoz igyekszünk. Aki nem ismeri a valót: mulatságosnak tartaná ezt a bolydulást. Anyámmal két oldalról vezetjük apámat, aki az erős szélben meg-meglódulva, s a horgas botjával a semmibe tapogatózva lépdel, amerre irányítjuk.

– A hármas keresztútnál, fiam, van egy krisztuskereszt…

– Ó, a sapkád!

Anyám elereszti a karját, hogy a szélben karikázó sapkát elcsípje, miközben dörren az ablak, és csattan a nyitva hagyott ajtó is. Anyám tehát sorsára hagyván a sapkát, először a házat menti a vihar garázdálkodásaitól, fennhangon pörölve, hogy márpedig ő házkutatást nem engedélyez.

– Mi van? – kérdi apám.

– A szél elvitte a sapkáját.

– Valóban! – mondja, Hindenburg-frizurás fejét tapogatva. – Az idén mintha nem is lett volna nyár. És ki rendezi ott a házkutatást?

– Vigyázz jobban a sapkádra, ne kérdezősködj annyit! – inti honpolgári fegyelemre anyám, miközben átkelünk szerencsésen a kicsi hídon is, amelyről apám, mintha szántszándékkal tenné, folyvást az árokba lépne, ha nem ráncigálnók egyenesbe.

– Aztán igyekezzetek! – mondja anyám nagy sóhajtással, mikor már az autóban ülünk.

Az úton jobbra és balra figyelve hajtok, minden távoli gyermekben Lacikát sejtem, és egyre nő bennem az aggodalom. Vicsorgó tanyasi kuvaszok között látom őt, s ijedelmében nincs akitől megkérdezze, ugye, nem félünk, nagytata? Meg-megállok, ettől-amattól érdeklődöm: a falu végén nem látott-e ilyen-amolyan fiúcskát, farmernadrágosat, könnyű járásút, gesztenyehaja a homlokába hull, egy tejfoga sötétszürke. Sehol semmi megnyugtató válasz.

– Itt vagyunk, apám, a krisztuskeresztnél! – mondom végül. – Mit akart vele?

Kiderül, hogy pendelyes legényke korában, amikor egyszer elveszettnek hitte magát, ide húzódott a kereszt tövébe sírdogálni. A pléhkrisztus lábánál Mária-napi koszorúcskát cibál a szél, de síró gyermek nincs alatta. Nem is lehet, mert serény igyekezettel jön felénk egy gumicsizmás, román férfiú, a néptanácsi telefonszolgálatos üzenetével badea Andrásnak: a dédunokája csak a késő délutáni autóbusszal érkezik Kolozsvárról.

Megnyugszunk hát és indulunk hazafelé.

Haladunk szépen és szó nélkül, percek alatt haza is érkeznénk, ha – miként a mesében – közbe nem jönne három akadály.

Egyik az apám krisztuskeresztes gondolata, mert azt mondja:

– Szegény Jóska öcséd, nyugodjék békében, mindig oda telepedett a kereszt tövébe várakozni. Kit vársz, te Jóska, kérdezték tőle nyári nagy melegben az emberek. Bátyámat várom. S mikor jön a bátyád? Karácsonykor. Idejekorán kezdted el várni. Hát most volt egy kicsi időm. Jól felelt, ugye?

Nevet göcögve, de a könnye is kibuggyan hozzá.

Megállapítjuk, hogy Jóska öcsém mindenképpen a dolog nehezebbik részét választotta. Mert könnyű akkor várni valakit, amikor jön is.

A másik akadály: egy aggastyán rokonunk, aki árva özvegységre maradván most a kerítést támasztja, s a tekintetével, mint egy sárga colstokkal, az utca hosszát méri jobbra és balra.

– Hogy van, Feri bácsi? – kiáltom oda neki, miután kiszállok a Ladából, hogy lekezelhessünk.

– Jól vagyok, fiam. Várom a halált.

– Ne várja – mondom. – Az idén késése van.

A bal kezével legyint, a jobbját parolára nyújtja, s akkor látom a borostás ábrázatán: valóban olyan, mint aki a küszöbön alszik. De csak vigasztalom a hétféle betegségben, hozzá téve bölcsen, hogy ne gondoljon a halálra.

– Azt nem lehet! – mondja szinte fölháborodva, a megszólaló harangok hallatán. – Látod, ezek is! Folyton halottnak húzzák.

Ez a harmadik akadály a hazamenetelünkben.

Harangszó, temetés – apámnak az jut eszébe róla, hogy föltétlenül meg kell néznünk az öcsémnek állított sírkövet. Elbúcsúzunk Feri bátyámtól és fölgyalogolunk a temetőbe. Régen jártam erre, elámulok a rengeteg vadonatúj, fehér sírkő láttán. Apám azt mondja: az emberek mintha most kaptak volna észbe, hogy feledés fenyeget bennünket, pompás sírköveket állítanak a régi, névtelen fejfák helyére. A temető északi sarkában most is dolgoznak néhányan. Kalákában cementalapzatot öntenek, a szétesett hantot gyeptéglával keretezik, mindszentkor aztán az új létesítményt a pap fölszenteli, utána emléklakoma szilvapálinkával, tyúkhúslevessel, sültekkel és paradicsomszósszal. Az elszaporodott gyümölcstolvajok és sírgyalázók ellen új kerítést húztak, és általában annyit tesznek-vesznek itt a maradékok, hogy az ember azt gondolná: ez a munkahelyük.

– Üzemel, hál’ istennek, a temetőnk – ezt így mondta valaki nemrégen.

– Miért hál’ istennek? – kérdem.

– Mert ott a másik temető, a novalyi – emeli föl apám a hangját, hogy jól megjegyezzem a szavait. – Az már befejezte a pályafutását. Novalyban eltemették az utolsó magyart is. Hát ehhez képest azért mi jobban állunk.

Körültapogatja öcsém sírkövét, én megnyugtatom, hogy minden rendben: a fénykép is a helyén, nézi Jóska egyfolytában a tatárdúlás emlékoszlopát. A koporsóban nyitott szemmel feküdt, annak jeleként, hogy végórájában a halál tökéletes magányát az emberi tökéletlenség is megtetézte; a kórházi személyzet éjszakára magára hagyta a haldoklót, s reggel a kihűlt szemét már nem tudták lezárni. Anyám a hiú reménység s az önkívület határán külön-külön mondogatta mindannyiunknak, hogy nyitott szemmel alszik a fia, majd görcsös ujjakkal a vállamba markolva, a gyermeki sírás üveghangjain kérelt: Ébreszd föl! Ébreszd föl! Nem tudom, jóanyám! Nem tudom! Ő talán már nem is emlékszik arra, hogy akkor, tehetetlenségemet az ő titkos esztétikájával sújtva, ezt mondotta: Milyen író vagy te, ha nem tudod fölébreszteni?! S megrettentem a pillanattól, amelyben anyám már kettőnket siratott.

– Ajándékhalott volt – mondja apám csöndesen, és úgy nézelődik körbe, mintha látna is valamit.

A tekintete: vízbe fúlt kékcinege.

Arra kér, irányítsam őt a tatárkő felé. Ha már itt van érintésközelben a múlt: kijár neki a köszönés.

Odavezetem hát a töredezett, zömök oszlop elé. Azt is körültapogatja, majd egyik lábáról a másikra döccenve azt mondja:

– Alattunk a lemészárolt gyülekezet.

 

A többit a bolyongó emlékezet idézi föl, mint annyiszor, ha erre járunk, az időnek hóhérló kezén szörnyülködve. Hogy mit műveltek itt velünk a tatárok csupán – későbbi törököt, katonafogdosó osztrákot, kolerát és egyéb kalamitást nem is emlegetve. Ha csak gyújtogatás, rablás lett volna! De hát mindétig irtás volt – el az írmagig. Önvédelemnek mit sem ért a pánikos istentisztelet. A templomot a hívekre gyújtották, majd a kívülmaradottak után vetették magukat. A közeli erdőkből, nádasokból kézre kerültek a bujdoklók is. Miután a haszontalan öregeket és csecsemőket illendőképpen agyonveregették, a nép javát láncra verve ötvenesével, százasával hurcolták távoli rabszolgapiacokra. Vitték a serdülő gyermekeket is. Éjszakai pihenőhelyeken messzire hallatszott a sírásuk, mikor a lányok, asszonyok után nyolc-tíz éves lánykák, fiúcskák kerültek sorra a lator és pederaszta megbecstelenítésben. Akit elvittek: többé sosem került vissza. Sem a Mezőségre, sem Várad, Enyed, Gyulafehérvár kihalt utcáiba. A hajdan porrá égett templom maradványaiból emelték ki eleink a feliratos kőoszlopot, amely – különös módon – bizakodással tölti el apámat, mivel azt mondja:

– Jó jel, hogy ezt az oszlopot ideállíthattuk, fiam. Azt jelenti, hogy van még mit irtani belőlünk. Hát nem?

Cöccög hozzá, s a fejét csóválja hosszadalmasan.

Fejcsóváló napunk ez a mai, mert apám a novalyi temetőt sem akarja kihagyni a nézelődésből. Kivált, hogy a szél is elült, csöndes, hűvös az idő. Utunk a hegyen át mindössze három kilométer. Annál hosszadalmasabb menet közben apám története a tizennyolcas olasz front összeomlásáról, az iszonyatos szuronyrohamokról. Bajtársa volt egy szebeni fiú, annak a fejét elvitte az akna s ment, dölingélt mégis előre, attól tartva tán, hogy a visszafutamodókat a tisztek lelövik.

– Úgy ment, fiam, tisztára, mint a magyar politika.

– Szavát ne felejtse, apám. Itt a forgalomból kivont temető.

– Akkor nézzed, és mondd, mit látsz?

– Szalmacsóvát a bejáratánál.

– Tilos tehát a bemenet.

Jékely Zoltán verse jut eszembe: Jaj, be szép volt a Szép Temető!

Nem erről írhatta.

– Fejfamaradványok, hanyatt esett kövek – jelentem apámnak, s míg emiatt Tisza Pistán és a magyar mágnásokon elveri megint a port, bóklászni hagyom a szememet.

Nagyrészt jeltelen és formátlan hantokat látok.

Ezeket már csak az eső és a szél gondozza.

Nehéz elképzelni, hogy köröttük valaha egész kis gyülekezet állott, Miklós deák tizenhatodik századbeli énekét fújva:

 

Már elmegyek az örömbe, Paradicsom szép kertjébe.

 

Paradicsom? Ez itt a felejtés maga.

Nem hogy emberi maradék: az isten sem látogat erre.

Mi végett jönne? Lélekbegyűjtő munkáját itt már befejezte.

Anyám ha látná: a paszulyszárításra fogott bölcsőt okolná megint.

S a kifogyott szavakat a még ringó bölcsők felett. Mindent elborított a gyom, a hitvány akác, szamárkóró, tüskebokor.

Jézus fejére innen fonhatnák újra a töviskoronát. Még a madár is tüske: tövisszúró gébics.

Ösvény nem vezet se ki, se be, legföljebb téli havon a vadcsapás.

Kik voltak, mik voltak az alant nyugovók? Nincs, aki ezzel törődjék. Apám azt mondja: télen e helyt legvidámabb a kolozsvári vadásztársaság. Ahány hant és bokor: megannyi nyúl és fogolycsapat, ropognak a puskák.

– Nohát, így nézünk ki – mondja apám a végösszegezést, amit nem szívesen vennék magamra, bár sejtem, hogy boldogabb fináléban hiába keresnék vigyorgó helyet.

Igyekszem mégis kikászálódni a látvány hangulatából.

Virág János csizmájában, kicsi zöld hátizsákjával jön már a gyermek fölszítani a kedvünket.

 

Hazanyargalunk tehát, s elmondjuk anyámnak, mit hallottunk, merre jártunk. Naphaladáskor érkezik majd a gyermek. A szőlőszüret, mivel megvolt már, elmarad, de érvényes továbbra is a kutyaszalasztás meg a tyúvanrajta és a vacsoracsillag. Anyám boldogan elmosolyodik, tudja már minden tennivalóját. Először törvényt teszen a tyúkokra, azután, míg sül a csirkepaprikás, elkészíti a köménymagos pálinkát.

Apámat beleültetjük Kemény Zsigmond karosszékébe, s azt kapja feladatul, hogy sem Piávét, sem Udinét, sem Doberdőt ne hozza szóba, hanem inkább szunyókáljon, ahogy máskor is szokott, ha nincs hallgatósága.

– Hát én mit csináljak? – kérdem a feladatosztásnál.

Anyám gondolkozik egy pillanatig, majd úgy véli, hogy újjáépíthetném az alapzatában megcsúszott házat, felszánthatnám, ha volna mivel, a háztájinak megmaradt földet, vagy megtaníthatnám az arra rászoruló gyermekeket magyarul írni, olvasni. Ám ehelyett most jobb, ha könyvekkel rövidítem a várakozás idejét, s anyámnak elmagyarázom: ki lehetett az az édes Néném, akihez Mikes Kelemen a gyönyörű leveleit írta.

– Még árvízben is! – emeli föl anyám az ujját. – Nem úgy, mint az én fiaim.

S hogy a panaszán ne legyen időm bánkódni, vacsorameghívással indít el Feri bátyámhoz. Ne nyújtogassa a nyakát, hogy mikor érkezik a halál; ő legyen ma este asztalunknál a meghívott rokonság.

Anyámszabta feladatomat teljesítve behúzódom tehát az őszirózsaillatú szobába az úti olvasmányul hozott könyveim közé. Elnyújtózom az ágyon, egy darabig hallgatom az udvari majorság riadt kotkodácsolását. Pi-pi-pi! – csalogatja kukoricaszemmel anyám a gyermek tiszteletére kiszemelt jércét.

Tiszta és dallamos a hangja. Mintha kicsi tavaszhívogatót énekelne.

Az úton lovas szekér döcög, az ablakon át aggastyánlónak a feje látszik. Mintha zúzmara lepte volna be.

– Gyííí, ne! Gyííí, Ábrahám!

Azon már hiába töröm a fejem, hogy ez a ló mitől és mi végett Ábrahám? A kora miatt talán, de hogy hívták akkor csikó korában?

Okosabb mégis, ha verset olvasok.

Jékely Zoltán verseit.

Azt sem tudom, mennyi idő múlik el így, csak fölriadok egyszer: ráadásul ahhoz, amit apámmal láttunk, ez kellett most nekem! Egy igazi temetővándor költészete. Leteszem a könyvet, hunyt pilláim alatt a költőt látom, akit Zsolinak becézhettünk. Most levelet írnék neki, ha élne.

 

Az ifjonti lelkendezésben szamárkodva billegő betűim egyengetője, Zsoli! te halállal bizalmasan társalgó halász, Erdély temetőinek Csoma Sándora, hová ragadsz engem Idősárkányod hátán?

Most kezdelek csak igazán érteni! Mennyivel bölcsebb voltál te mindazoknál, akik a híres napórás intelmét foglalták versbe: Non numero horas… Csak derűs órát veszek tudomásul! Mulassatok, fiúk! – mondtad. – Én már a harangoké vagyok. Nem tudhattam: egyességre juthat-e veled valaha is az a nemzedék, amelynek napórái a sötétségben is működtek.

Miközben magad is törvényre hivatkoztál: az emlékezetére. S jól mondtad a napórásoknak: söpörjön csak bút, borongást a riadt bizakodás! Én nem felejthetem Bethlen Gábor nagy álmú homlokát, Mikes szeme könnyét, Hajnóczy vérét s Petőfi bordái között a hosszú nyelű dárdát. Meg ha mindez nem is lenne: volt egy kisbaltám, kerti fáim kérgébe véstem a nevem. Tűzre kerültek. Gyermekkorom kőkapuját Enyeden az új lakók befalazták, s még annak előtte – kerek százada már – kerti fáim sorsára jutott – újból és hányadszor? – a híresnevezetes Kollégium! Száztornyú városokból szerzett, hozott kódexei, mappái és bibliái lettek tűz martalékává, amiért perelnivalónk van még az istennel. Ha tűrte mindezt: Ő is az oka. Csak végtelen türelmünk jele, hogy porba sújtott skólánk építését utólszor még nevében kezdjük el. Őkegyelme pedig mintha tudná, hogy dolgaink alakulásában bibis az orra: megszámlál bennünket, pár megmaradhat a marosszentimrei templomban, s odaáll tizenkettedikünknek drága Siónt énekelni.

 

„Azt bünteti, kit szeret.”

 

A költőt különösképpen.

Megverte hát az emlékezéssel, hogy dobói romok alatt, Szamos-parti lustrán soha fel nem nőtt gyermekek után kutasson, Kalotaszeg kriptagrádicsain üldögélve hókastélyok omlását nézze, eltűnődvén azon is, hogy mint bogár a borostyánkőben, úgy laknak bennünk régi házaink.

Mondhatták persze s mondták is: Jékely-nosztalgia.

Csakhogy ama borostyánkőbe költözött házakat ítészeidnek meg is tudtad mutatni várostérkép szerint, s az utat is, amelyen senki se járt, és gödörben a lyukas nyakcsigolyát, amit már a kegyelet sem faggat: vajon ki lehetett?

S te vajon mit sejtettél meg rólunk, amikor összetörted a napóráidat?

Odakint csönd van, csak anyám lábosai zakatolnak a nyárikonyhában. Később, talán bóbiskolásból ébredve, apám azt mondja:

– Te, Berta! Miért bántottál meg engem?

– Hát mikor bántottalak? – kérdi anyám a deszkakonyhából.

– Ezelőtt negyven esztendővel, júniusi napon este hat órakor.

– És ez hogy jutott eszedbe?

– Nem tudom. Csak eszembe jutott.

Hosszú csönd után nyiszorog a tornác ajtaja, anyám jöhetett föl, közelebbről is megnézni: mi ütött apámba azzal a bántással.

– Valami rosszat álmodtál? – kérdi aggodalmasan.

– Ó, nem is aludtam, csak nézelődtem.

– Merre nézelődtél?

– Hát amerre látok. Visszafelé.

– Ez a baj, látod – mondja anyám. – Míg jó volt a szemed, nem láttad azt a régi bántást. A dédunokádat próbáld inkább elképzelni. Mindjárt megérkezik.

Hogy mi volt az a bántás: egyikük se mondja.

Maradjon a kettejük titka.

 

Hanem itt egy másik könyv a kezem ügyében, Jékely verseinél bizonyára megnyugtatóbb. Bábel örökében – írta Tótfalusi István. Ó, Bábel! Sokat nevettünk régen isten tréfáján, midőn a nyelveket összezavarta, s a filiszteusok imádságnak vélték a magyar káromkodást.

De semmi tréfás nincs ebben a könyvben.

Hanem újabb haláleset. Nem épp mai, sem tegnapi, de csak most értesülök róla ilyenformán:

Az utóbbi háromszáz év veszteséglistáján három európai nyelv szerepel: az Adria-parti dalmát, az észak-németországi porosz és a dél-angliai cornish. Ez utóbbit szinte a halálos ágyáig kísérhetjük: 1777-ben halt meg a Cornwall félszigeten Dally Pentreath asszony, az utolsó ember, aki ezt az írrel rokon kelta nyelvet beszélte.

Meghalt tehát Dally nénénk is.

Meghalt egy nyelv.

Csupa kalamitás e mai nap, e délutáni óra, mikor – a kora hajnali ébresztő után – valamicskét aludnom kellene.

Hová lettek e házból a régi, balzsamos álmok!? – zsörtölődöm az ágyon forgolódva. Karom a fejem alá igazítom, jobb lábamat felhúzom, hogy szűnjék benne az álomriasztó zsibongás. Negyedóra múltán nem is zaklat már annyira, de közbeszól a szívnek is folytonos megiramodása az emlékek kaptatóin. Hová, meddig, uram? Valahol egyszer csapdába lépünk.

Ez a falnak támaszkodás gyermekkorunkban a csodás pillanat volt. Akár egy csolnakot rúgtuk el magunk az ébrenlét partjáról, s máris tündérekkel társalkodtunk szentjánoskenyeret majszolva, mindennapi hiányainkban vigasztalódva. S ha netán égzengés, szülői parancs – dobd le a bakancsot a lábadról, gyermek! – kis időre visszaszólított abból az álomból, a tündérlátomás ott várt meg bennünket, ahol épp elváltunk tőle. Gyorsan utánaaludva még utolértük, nemegyszer olyanformán is, hogy fejünket hamar térdünkre ejtettük a bakancsvető kicsi széken. Sem ágy, sem párna nem kellett akkor az álomhoz.

Nagy rablás történhetett itt, hogy mindezek már nem léteznek.

Sőt minden azon igyekszik, hogy az ember vég nélkül álmatlankodjék, s ha netán elszenderülne, tündér helyett ördögpatájú szörnyek kapkodnak utána. Lám, a fillérnyi karóra is jég ellen harangoz itt a párnám alatt, miközben Jóska öcsém nem akarja a szemét lehunyni, s jeltelen halmaival a novalyi temető vonul előttem, mint egy riasztott vaddisznókonda. Jékely konok presbiterei templomi denevéreket kergetnek, Dally néni pedig meghalt. Milyen lehetett vajon a temetése? Kelta nyelvének utolsó birtokosaként sokat szenvedett-e? Egy szál magában szót kivel válthatott? Nyilván nem lehettek gyermekei – bár itt a Mezőségen, sőt a családban is van példa rá, hogy magyar anyjának leánykori nyelvét – anyanyelvét a gyermek nem érti. Elköszönhetek most már az alvástól, mert az is eszembe jut: mi lehetett ott a Cornwall-félszigeten a vég kezdete? Az alig észrevehető, parányi romlás, mely végül elhatalmasodván, egy nyelvet sírba döntött.

A félelem talán?

Ha akármely oknál fogva egy nyelv félelemmel fertőződik meg: életritmusa lelassul, önvédelmi ereje megfogyatkozik. Testét ellepik az idegen szavak, saját szósejtjei ellanyhulnak a szaporodásban. Látása romlik, sorvadásnak indul tehát csodás képessége: a láttatásé is. Amire hajdan seregnyi szinonimája volt, senyvedten már alig talál kifejezést. Közlései ezért szegényesek, pontatlanok, egy idő után éppenséggel hamisak is. Ó, te arctalan! – mondja valamelyik másod-unokatestvérem az orcátlan hazudozónak, akaratlan hamisítással.

Ha egy nyelv – a bábeli tülekedésben – eltelik félelemmel, csöndben visszavonul a nyilvánosság tereiről, holott küzdőképességét, láttató erejét csakis a Sokadalom élteti s növeli. Diogenész hordója: bölcs és tanulságos metafora, ám ha egy Demoszthenész költözik szónoklataival a dongák közé: az már közönséges szamárkodás.

A megfélemlített nyelv egy idő után a hazugság áldozataként is elparentálható: meg kellett halnia, mert nem volt bátorsága az igazat mondani. A nyelvnek, szegénynek? A hordozóinak inkább. Perczel Mór hajdani vélekedése vegyül hirtelen a tűnődéseimbe:

 

Ki elhallgatja véleményét ki az ellenkezőnek is kezére ad, ki álszínűsködik, ki csal, ki csalatik, s igazat senki sem mer, tán nem is tud mondani, senki sem szeret, tán nem is bír hallani!

 

A sunnyogó álszínűsködésre szorított nyelv elveszíti a nyíltság szavait, amelyek oly nagyon megritkultan, akár a kihalásra ítélt sólymok, messzire elhúzódnak az emberi társadalomtól.

S mert félelmének lassan már szaga keletkezik: a létében szorongó nyelvet a kutya is megugatja. A nyitott kapun sem mer hát belépni, hanem inkább elkerüli a városokat és falvakat. Úgy gondolja tán: ha nem hallják, látják, nem éri bántalom.

Ezzel pusztítja leginkább önmagát: a némaságba meneküléssel.

Az emlékezés – hogy be szép és gazdag volt hajdanán – még inkább elgyöngíti.

Mit használ a vaknak, hogy az apja látott?

Mit használt Dally Pentreath asszonynak, hogy ősei cornish szavától ezredévekig volt hangos a Cornwall-félsziget? Egyszemélyes nyelvében magára maradva végül a magánya is megfojthatta.

Magánya, magánya, forog fejemben a szó, és elindul vele a kicsi szoba is, magánya, magánya… Kiment a ház az ablakon!

Puhán lengedezve száll velem a falu felett.

Fekete madár fél szárnyaként repdes a nyomában anyám fejkendője.

– A keszkenőm, a keszkenőm, te fiam! – kiáltja anyám koromtalan hangon, s kezét a fejére kulcsolva menti fehér füsthaját a feltámadott szélben.

Tincsei kigomolyognak az ujjai között, szertefoszlanak az ég peremén. A szél – rabló hadseregként – odalentről mindent felkapdos, ami vihető. Anyám füsthajával együtt repül és dudorász nyiladékaival a deszkakonyha, fölszállt a levegőégbe láncostul a kutya, a holtra ijesztett majorság, a szemérmetes árnyékszék s egy burukkoló galambdúc. Sárga üstökét rázva repül nyomomban kenünk végéből a fűzfa, szakállas nyílként a fenyő, a kék gerezdjeitől megfosztott futó venyige, utolsó halott magyarjával a novalyi temető meg egy vadász is, aki nyulat sejt a hantok között. Szédítő magasból nézhetem már a prédára jutott szülői portánkat, amelynek közepében csak a két öreg maradt, és a gyökeret vert cöveklábú asztal, immár szépen megterítve a nagy pusztaságban.

Ők hárman a gyermeket várják.

Tudom, hogy minden percben meg kell érkeznie, és minden erőmmel elébe igyekszem, mégis távolodom tőle. Számon kéri majd a sikaszói egyességünket a szalonkacsillag alatt, a válasz pedig így szól bizonyára:

– Nagyapát elvitte a szél.

 

Így kezdődött az álmom, amely azután egy sokszor elképzelt s már ismerős asszonyi arcot is odalehelt anyám repülő keszkenőjéhez. Ó, kit látok! Ezt elmesélem majd, ha fölébredek, gondoltam magamban, de az is eszembe jutott menten, hogy álmot unalom nélkül legutoljára Dosztojevszkij volt csak képes fölidézni, énnekem tehát jobb lenne hallgatni róla. Fjodor Mihajlovics bocsássa meg tehát ezt a vétkemet.

– Adjon isten, húgom! – szóltam a menyecskés asszonyhoz, aki őszen-ősz hajamat mintha nem is látta volna, így nyelvelt vissza:

– Hozzá lódítottál, fiam! Nem húgod vagyok én, hanem nénéd. Édes nénéd.

Valóban ő volt: Édes Néném, akihez Mikes Kelemen a hűség leveleit írta Jénikőből, Rodostóból. Ráismertem a zágoni várakozásban megkopott arcáról, amely mosolyatépetten is azt mondta: egyszer hazajön Kelemen.

– Törvényt teszünk a tyúkokra! – kezdtem a célzást, és jó találattal, mert így szólt Édes Néném:

– Kelementől kaptam, nektek küldtem tovább a szólást.

– Mert olyan nagyon elhallgattunk?

– Mert ti vagytok nyelvünk templomegerei – mondta Édes Néném, vigasztalással folytatva: – De el ne hagyjátok azért magatokat. A szegénységnél is rosszabb, ha egyszer halál fogára jut az ember.

– Mint az a kelta asszony is, aki meghalt – mondtam, hogy ő is értesüljön a világ dolgairól.

Szó és egyezkedés nélkül indultunk ketten Dally asszony temetésére. Hegyen-völgyön gyalogoltunk egy darabig, majd azzal a kótyagos kerekű szekérrel rázattuk magunk, amely a nagyenyedi Bethlen kollégiumba is elvitt volt engem, mikor szilvás lepényét majszolva a tiszteletes úr fittyet hányt a reánk leselkedő veszedelmekre, mondván, hogy bár előttünk a kanyarban a világháború, mögöttünk az Isten, aki papjai és kántorjelöltjei fölött vigyázkodik.

Azóta változott a helyzet.

Hátunk mögé került a világháború, s utunk végén várt bennünket egy nyelvnek a halála.

Az Isten pedig azzal volt elfoglalva, hogy nem törődött velünk.

Vagy tudta már, hogy mi lesz utunk váratlan és ránk nézve siralmas fordulata?

Isten szándékának csak isten a megmondhatója.

Ezt Édes Néném állapította meg Kelemen hagyatéka szerint, az Ábrahám névre hallgató lovacska pedig közölte velünk, hogy megérkeztünk a Cornwall-félszigetre, vagyis Angliába.

– Ábrahám úr, ne beszéljen szamárságot! – mondtam a lónak, miután körbe nézelődtem a krisztuskeresztes dombjaival szelíden lüktető vidéken. – Hiszen még nem is láttunk tengert!

– A tenger előttünk van – lóbálta meg zúzmarás fejét Ábrahám egy békazenebonás tavacska előtt, majd e titokzatos értelmű kijelentést tette: – A halott innen gyalog megy a ravatalig.

– Hallja, Ábrahám úr! – öntött el a méreg. – Maga gyásznapon ne tréfáljon velünk! Nem halottat hoztunk, hanem másnak a temetésére jöttünk, íme Édes Néném kezében a fekete szegfű! Ez a tenger pedig az én gyermekkorom feresztő teknője volt. Belemártóztunk tisztán, és kikecmeregtünk belőle sárosan a bivalyborjakkal együtt. Nyissa ki jobban a szemét, Ábrahám úr! Azon a kopár legelőn rágcsáltuk együtt a lósóskát, és bámultuk várakozással templomunk megbillent tornyát, hogy mikor omlik rá a harangozónak ugyancsak megroggyant házára. Azt a kúriát nézze, Ábrahám úr, ott égették háború végeztével a könyveket; ősnyomtatványokat, negyvennyolcas kéziratokat, a Jókai-regényeket, a képes világtörténelmet. És az én iskolám? Az a gyermekzsivajtalan épület amott a szomorúfűz árnyékában, az sem ismerős magának? Hát az a kendős malac, amely Kemény Zsigmond sírján turkál, Anglia süldője lenne tán? Hiszen oda jutottunk vissza, ahonnan elindultunk! Gondolkozzék hát, Ábrahám úr, és találja meg az utat Dally Pentreath asszony ravatalához.

Ábrahám azonban megkutyálta magát, nem fogott rajta sem zabos ígéret, sem a korbácsnak, mint utolsó lehetőségnék a fölemlegetése.

Akkor a mi ferde tornyunkban megszólaltak a harangok. A mennybélinek idült süketségéhez igazodva olyan dörejes kondulásba kezdtek, mintha Rómának ezer harangja szólalt volna meg.

Ijedtükben a kamarásiak mind kiszaladtak az utcára.

A szomszédos falvak is kongatni kezdtek, s a kutyák ugatni és vonítani a rettentő harangjárásban.

– Részemről ez az utolsó huzatai! – kiáltotta Szász Sándor a torony ablakából, nem törődve már azzal, hogy omlik-e vagy sem az istenes magaslat.

Akkor már ezrével özönlöttek a nyelvek a világ minden tájáról Dally Pentreath asszony temetésére.

Jöttek az indoeurópai család összes ágazatai a germán, szláv és latin gyermekekkel, az uráli nyelvek a finnugor atyafisággal, élen az elhunytnak kelta szüleivel, testvéreivel: az ír, a gael, gall, walesi és breton gyászolókkal.

Jött az egész Bábel.

Griffszárnyú és kolibrinyelvek, vénséges vének és Krisztus után születettek egyetlen gyászoló gyülekezetként özönlötték el a kis templom környékét.

Tiszteletes urunk kitűzte a torony ablakaiba a gyászlobogókat. Egyik a református gyülekezeté volt, másikat a román paptól kérte kölcsönbe. Nyaktörő mutatványa után sovány kíséretével – az egy szál kántorral – maga is elindult fekete rakott palástjában a ravatal irányába.

Mi történik itten?

Édes Néném, kezében a fekete szegfűvel, kiszállt a szekérből, s a harangok szavára lépkedve súlytalan lebegéssel tűnt el a nyelvek sokadalmában.

– Édes Néném! Édes Néném! – kiáltottam némán a nyakamra kulcsolódó fojtogatásban.

A hirtelen támadt csendben messziről, a suttogás hangján jött Édes Néném válasza:

– Elérkezett az én órám is, fiam. Egyedül maradván nekem kell kimenni az áldozatra.

– Eredj utána! – mondta parancsoló hangon Ábrahám, aki ló létére tájékozottabb volt az eseményekben.

Szinte lehetetlenség volt már begyurakodnom a templomba.

Sóbányaszín falait a gyászoló nyelvek majd széjjelvetették, az orgona hamis hangjai pedig varjúsereg formájában verték le az embert a lábáról. Ezek a varjak régente még legyek voltak, mondtam magamban anélkül, hogy valaki kérdezett volna.

 

Az Úr asztalának helyén sötétlett gyertyafényben a ravatal.

Pápista gyertyák!

Pápista beszéd Dally Pentreath emlékére!

Ezt Ábrahám tudná csak megmagyarázni.

Ábrahám azonban nem futott be a templomba.

– Dominus vobiscum – énekelte Kálvin papja, és ministráns híján vékonyabb hangon folytatta: Et cum spiritu tuo.

A gyurakodás miatt folyton rám ripakodó nyelvek szorításában, csupa ismerős, otthoni arcon hüledezve kérdeztem jobbra és balra: ezek az emberek miért nem az anyám nyelvén szidnak engem, hiszen az imént még magyarok voltak!

– Az imént, az régen volt! – kiáltották vissza kórusban. – Requiescant in pace!

Szembefordulván a régi szavainkra hömpölygő ceremóniával, a dühös prédikátorok hangján kiáltottam:

– Atyámfiai, akik még megmaradtatok! A mi segedelmünk jöjjön az istentől!

– Ne jöjjön! – tiltakoztak töben is a ravatal mellől. – Nincs, aki átvegye!

– Megha-haltunk ezen a nyelven! – dadogta felindultságában Kemény Zsigmond, akit a magyarnak láttán sosem vetett föl a lelkesedés, meg azt is tudjuk róla, hogy az erős indulatban dadogni szokott.

Egér kandikált ki a csizmája szárából.

Zsinóros fekete kabátját még le sem porolhatta, hogy a kendősmalac-túrta sírjából kikászálódott.

– Hát nem Dally Pentreath asszonyt búcsúztatjuk?

Érintésközeiből nézhettem már a ravatalt.

Nem hittem a két szememnek és a fülemben visszacsengő szavaknak sem: elérkezett az én órám is, fiam. Egyedül maradván nekem kell kimenni az áldozatra.

Édes Néném feküdt ott a ravatalon, élettelen kezében az egy szál fekete szegfűvel.

A koporsó oldalán felirat hirdette:

 

A Magyar Nyelv Élt ezer esztendőket. Elhunyt fojtogatás következtében.

 

S a koszorúk lila papírszalagjain felirat minden nyelveken:

 

Utolsó üdvözlet a magyar nyelvnek.

 

– Requiescat in pace! Ámen.

Lehunytam a szemem, hogy ne lássam a nyitott szemű holtat.

Fáj, amit látok.

De jobban fáj az, amit tudok.

Kegyes csalás volt a hír Dally Pentreath asszonyról. Az én nyelvem kimúlása volt az – kíméletesen közölve. A halálhír természete szerint: a másét mindig elfogadjuk, a magunkét el nem képzelhetjük. Akár a végtelent. Az elképzelhetetlen ott feküdt előttem.

Gyertyalobogás hullott az arcára.

Az élő gyertya babrálta halott vonásait, amelyek egytől egyig az én vonásaim voltak. A mieink: anyám, apám jegyei, a testvéreimé, mindenkié, akitől csak egy igekötőt is kölcsönbe kaptam. Az nem lehetséges, mondtam az egyetlen lehetséges tagadást az időnek hóhérló keze láttán, a mindig megkésett javuló szándékkal. A halál: javít, talán csak azért is van, hogy tanozásainkra figyelmeztessen. Íme, elmegy az én nyelvem, Herder úr nem átallotta fényes nappal Európa szeme előtt meghirdetni a halálát, s én itt maradok a le nem rótt tartozásaimmal.

Nem lehetséges!

Hol vagy, sátán? Csak te mondhatsz olyat, hogy isteni gondviselésben leledzik az emberiségnek minden haja szála, miközben a tökéletes közöny segédletével egy nyelv kerül itt korporsóba!

Hol vagytok, Bábel gyermekei? Kicsoda az közületek, aki csak egyet is nem taszított rajta az elsőbbségi tülekedésben? A bűneire fogtok hivatkozni, ám azok nem az én bűneim. Én a fegyvertelenség állapotában kaptam őt, acsarkodás és gőg nélkül, a kezében egyetlen szál fekete szegfűvel.

Szívében csordultig telten minden iránt, ami más.

Mindig készen a szó-kéznyújtásra, gondváltásra.

Akkor is, ha szelíd jóreggeltjére felborzolt tollakkal kérte számon a más ajkú: micsodát? Miféle reggelt?

Úgy is, hogy útirány felől érdeklődve kárvallottan kellett a kérdezett után néznie, mondván Segesváron Tamási Áronnal: e nem felele.

Nem lehetséges!

Hogy ennyire megkéstem volna. Az ő hangján még mondani szerettem volna valamit. Talán a legfontosabbat. Ki kellett volna jutnunk együtt a homályból, lelki szemeink látják a tisztást, ahová rézsútosan hull a fény. Megjön az a gyermek is, Néném, a kezedből kiesett sarkantyús játékaiddal.

A legrosszabbkor hagytál itt, Édes Néném: a legjobbak elgondolásának küszöbén.

Akkor leomlott a templom északi fala, s a beözönlő fény árján sodródva, a nyesett ág könnyű libbenésével anyám került oda. Görcsös ujjakkal kezdte tépdesni a vállam, és a gyermeki sírás üveghangjain parancsolt rám:

– Ébreszd föl, ébreszd föl!

– Nem tudom, nem tudom, jóanyám!

Másodszor hallhattam akkor a szemrehányását:

– Milyen író vagy, ha nem tudod fölébreszteni?

– Temetésre jöttünk, nem ébresztés végett! – kezdtek kiabálni Bábel gyermekei. – Halott a halottal, eleven az elevennel!

A törvényt anyám nem fogadta el. A szószékre felröppenve ezt kiáltotta a boldog gyászban zsivajgó tömegnek:

– Nélküle mi már nem vagyunk elevenek! Menjetek haza, jóemberek! Köszönjük az érdeklődést.

– Pénzünkbe került a rengeteg koszorú! – berzenkedtek az arameusok, majd azután, hogy anyám egyik gyászfonadékot a másik után kezdte hozzájuk vagdosni, futásnak eredtek, s nyomukban elvonult az egész sokadalom. Nagysármás, Kissármás, Novaly, Mócs és Gyeke útjain hömpölyögtek feketén az indoeurópai nyelvcsalád ágazatai a germán, szláv és latin gyermekekkel, az uráli nyelvek a finnugor atyafisággal és Dally Pentreath asszony változatos rokonságával.

Ijedtében eltűnt a pap is kántorostul, egeres csizmájában elballagott Kemény Zsigmond, s a bezárult templom csöndjében így szólt anyám:

– No most mondjad, fiam.

– Mit mondjak, anyám? – néztem a parancsára, mint aki nem készült föl a halálra, sem annak elkerülésére.

– Hát nem tudod?

Fuvintásnyi mosolya jelezte, hogy amiként ruhásszekrényének titkos sarkaiba, vasalt ing, párnahéj alá meglepetésnek szánt ajándékfügét, finom cigarettát rejtett volt el, vagy ahogyan újságból titkon kivágott zsenge versemet őrizte: az elmúlt huszonhétezer napjának szemérmesen elhallgatott szavaiból is előszedi nekem a ritka alkalomra valót. Először azonban a tekintetét körbehordozta, s a templom áttetsző kövein át az ő szemével láthattam mindazt, ami olyan nagyon meglódult az időben: messziről idecsalt fenyőfáival a szülői házat, gyermeket, unokát hazaváró ablakaikkal a rokoni portákat, a sárga agyaghegyeket és a pontyos nádasokat, a környéknek behunyt szemmel is megtalálható minden búvóhelyét, lemészárolt gyülekezetével a szilvapálinkás temetőt, a sírját kereső Kemény Zsigmondot. Mindezek után pedig anyám új kendőjén akadt meg a szemem. Apró virágminta kéklett a csücskében. Mintha ez alkalomra varrta volna, hogy így szóljon:

– A ragaszkodásunkat mondjad.

Bilincses szavaim között válogatva fordultam a kettőnkre maradott ravatalhoz:

– Édes Néném, ne hagyj el bennünket!

– Ezt a vendégnek is mondjuk – legyintett anyám.

– Édes Néném! Árvaságra jutunk.

– Az árva is felnő.

Anyám újabb legyintésétől félve már csak gondolatban folytattam:

– Édes Néném, nélküled pangó vizek maradunk az elfutott patak nyomában.

A gondolatomat is lefülelve anyám így szólt:

– A víz apad is, árad is, fiam.

– Édes Néném, halálod a büntetések büntetése rajtunk.

– Ezt ne hangoztassuk – mondta anyám. – Könnyen rávágja valaki, hogy megérdemeltük.

– Édes Néném, teveled meghaltunk itt mindahányan, valamennyien, külön-külön és együttesen, apraja-nagyja, koldusa, krőzusa Kelemen minden ivadékának. Édes Néném, a félkarú, féllábú, félszemű nem csonkább a nyelvecsonkítottnál! Édes Néném, ne mondd az enyészet nyelvén, hogy minden tagodat, ízeidet elszedték egymástól!

Tagjaid és ízeid vagyunk!

Minden elsodorhat – semmi el nem választhat tetőled.

Erőre kapunk csak egy pillantásodtól is.

Ülj vissza velünk Ábrahám szekerébe, és ezután megszűnünk a kéréstől, mind a bűntől, mind a bujdosástól, mind a telhetetlen kívánságtól. Édes Néném, távozásoddal a természet rendje bukik föl: a galamb vércsefiat, mérges kígyót költ, a szarvastehén farkast fiadzik. Patkány az égben! Énekes madár a patkány fészkében. Méregméz és ugató halak. Szőlőtőkén kukacfürtök, sündisznótermés a gyümölcsfáinkon, és varangyvirágok nyílnak a kertekben. Édes Néném, akármint fordult a sorsunk, úgy voltunk teveled, menedékreménnyel, mint gyöngy a kagylójában, de szívünk most már az anyanyelv siralomháza.

Édes Néném nem mozdult a ravatalon.

Kimondott és elgondolt szavaimból kiábrándultam, tehetetlenül néztem anyámra. Fulladozva és botló szívem után kapkodva pördült meg testem a semmiben, fülem zúgni kezdett a mélybe zuhanásban, mikor ugyanaz a fényár, amely anyámat elhozta, közibénk röptette a zöld hátizsákos gyermeket is. Farmernadrágján az út pora, kezében a kicsi Dávidnak parittyája.

– Lacika! Lacika! – kiáltott anyám, és elkezdett énekelni. – Jobb kezében aranyvessző, bal kezében aranyalma. Pedig – mondom – parittya volt az, meg egy országúti fehér kavics.

De ezt az éneket tanította nekünk réges-régen, adventi napokon.

– Ő az, látod! – mondta azután anyám. – Ő az, akinek hátra van még több mint huszonhétezer napja. Egyedül őrá hallgat Édes Nénénk, aki elhagyott bennünket. Mondd utánam, Lacika: Édes Nénénk, ha te a Moáb mezejéről való Naomival mondod…

A gyermek elhajította a parittyát, úgy ismételte engedelmesen:

– Édes Nénénk, ha te a Moáb mezejéről való Naomival mondod…

– Forduljatok vissza, leányaim!

– Forduljatok vissza, leányaim!

– Forduljatok és menjetek, mert én már halott vagyok…

– Forduljatok és menjetek, mert én már halott vagyok…

– Akkor én Ruth szavaival mondom…

– Akkor én Ruth szavaival mondom…

– Ne unszolj engem, hogy elhagyjalak és visszatérjek tőled.

S folytatólag anyám vezetésével, mert hogy esküvőjének felejthetetlen szövege volt ez hajdan, kánonban folytatták:

– Mert ahová te mégy, oda megyek, ahol te megszállsz, ott szállok meg. Néped az én népem, és Istened az én Istenem. Ahol te meghalsz, ott akarok meghalni én is, ott temessenek el engem. Úgy bánjék velem az Úr most és ezután is, hogy csak a halál választ el engem tőled.

Nagy csend támadt ekkor.

Mintha egyetlen koporsó lett volna a világ.

A hűség szavaival szájba vert halál is hallgatott. A templom fényfalai a felkelő nap sugarait szórták Édes Néném tetemére, miközben fülem távoli viharnak moraját fogta föl.

– Édesanyám – mondtam –, történnie kell valaminek, mert ha nem egyéb, az Isten sóhajtott föl.

Mert ott volt az Úr anyám lakodalmán.

Figyelmével és fülével hallhatta az ő ragaszkodásának gyémántszavait: ne unszolj engem, hogy elhagyjalak és visszatérjek tőled. S ha kiestünk is mindahányan az emlékezetéből, ha kivert is onnan az erősebbek tülekedése, álmából ébredvén, tekintete fennakadt a gyermeken, akinek hátravan még huszonhétezer napja. Hogy ez mily tetemes idő: Istennek tudnia kell, valamint azt is, hogy Édes Nénénk szavai nélkül az a huszonhétezer nap: ugyanannyi vak macska, szennyes vízbe fojtva.

A vadonatúj gyermekhang élesen csattant a magos mennyezeten:

– Úgy bánjék velem az Úr most és ezután is!

És válasz jött rá a reménytelenség felől.

Édes Néném felemelkedett fektéből a ravatalon.

– Hát jól van – mondta, s két ujját megnyálazva eloltotta a gyertyákat. – Nem bánom, ha szállást adtok, mielőtt hazaindulnék. Messze van még ide Zágon. Téged hogy hívnak, te gyermek?

– Cselényi László vagyok! – adta meg Lacika haptákban önmagának is a tiszteletet.

Édes Néném így szólt:

– Vásárfiát hoztam neked Kelemen sátrából. Jókívánságot, amely szét is osztható majd az ínségesek között.

Így szólt az:

– Legyél a te becsületes nevednek mindig köteles, láncos, madzagos, spárgás és zsinóros szolgája, hogy mindig nyugodt szívvel elmondhasd: mert én vagyok, aki voltam, és leszek, aki vagyok.

Ábrahám úr a tavacska előtt zsörtölődve várt bennünket.

– Beleőszültem idekint, annyit sírtatok odabent! – ripakodott rám még Enyedről ismert lóhangján, és megrántotta a szekeret.

Átaludtam hát a gyermek érkezését. Lassan lazulnak torkomon a koporsós látomás rémzsinegei. Mire kilépek a tornácra, Lacika már táncoltatja boldog kutyabarátját a nyári kamra előtt, ahol ezután újabb meglepetés várja. A karácsonyra eltett szőlőből anyám válogatott kék fürtöket aggatott föl cérnával a venyigékre.

– Kosarat, kicsi kést a kézbe, gyermek! Kezdődik a szüretelés!

Megannyi bal lábbal kelt nap után ez a mai, még mielőtt elmúlna, szigorában enyhülni látszik. Az ég vörhenyes derengésbe váltott, s egy mozdulatlan felhőnek a csücskén hunyorog a megígért vacsoracsillag. Míg volt miért az égre fölnéznie, apám azt mondta ilyenkor: vihar készülődik, az időnek piros a szeme.

Lehetséges tehát, hogy idén azzal a kicsi nyárral maradunk, amit ez a dédunoka hozott a hátizsákjában, s a cérnaszárú szőlőgerezdek láttán bucskázó kacagásával.

Fuvintásnyi, maradék nyár – lopom vissza álmomból az anyám mosolyára került jelzőt, de csak ennyit. A többiről, Édes Néném haláláról és feltámadásáról hallgatni fogok ezen az estén; a rémlátás ragadós. Puliszkakeveréskor megérkezik Feri bátyám is, aki törheti majd a fejét Lacika kérdésén: minek a csücske az, hogy tyúvanrajta? Ezt, ha lehet, el is énekeljük Virág Jánossal meg a sárga sarkantyúval együtt, ám én annak örülnék jobban, ha valamilyen csoda folytán anyám esküvői szavai is énekbe költöznének:

 

Ne unszolj engem, hogy elhagyjalak és visszatérjek tőled. Mert ahová te mégy, oda megyek, ahol te megszállsz, ott szállok meg. Ahol te meghalsz, ott akarok meghalni én is, ott temessenek el engem.

Följegyzés 1987. augusztus 10-én

Nagy reményeket nem fűztünk a mai naphoz sem, bár a többinél kegyesebbnek mutatkozott. Laci vejem a sikeres szívműtét után kikerült a halál árnyékából. Péterffy Árpád megbocsátja nekem, hogy nem juthatok hozzá kézfogásközelbe. Erdélyi lévén, jól tudja: ólomketrecünk ajtaja ritkán és nehezen nyílik meg.

Fiamék baj nélkül jutottak vissza Veszprémbe. Hosszadalmas, álmatlanságban telt utazásainak végén Éva kezdi kipihenni magát. Sára-történeteket mesél nekem és Lacikának. A tízéves, hollóhajú unokalányka valóságos felnőttként vigyázott a lelkezúzott, törött bokájú Örökmécses-Nagymamára. „Hogy az milyen találékonynak, be bátor nyüsletőnek bizonyult vonaton és villamoson, vásárlásban, beteglátogatáskor!”

Éva megérkeztével a tiltások is szaporodnak persze. Főleg ami Lacikának szól. Ide mehetsz, oda nem mehetsz! Ez az elszennyesedett város csupa veszedelem. Akár a többi. Erdélynek valamikori kincses, nyugodt, tisztán tartott gyöngyszemvárosai balkáni munkatáborokká züllöttek. Puskás fegyőrök látómezején túl zord-mord, ingerlékeny és nemzeti érzelmeiben fanatikus a betelepítettek hullámzó tömege.

A munkatábor hatalmas festőiskolája is megnyílt városszerte.

A román trikolór színeibe öltöztetik a tereket, utcákat, vaskorlátokat. Átfestik az autóbuszokat, a város egész gépállományát. A traktorokat, teherautókat, még az úthengert is. Ki mivel dolgozik, azt öltözteti az „idegen” elemeket lassan fölemésztő nemzetállam diadalmas zászlajának színeibe.

Lakásunk ablakából is megfigyelhető a festőiskola művészeinek hazafias működése. A szemközti gázvállalat gépkocsivezetői az anacionális színeket viselő teherautókat házilag mázolták át, ahol csak lehetett, piros-sárga-kékre. Némelyek, a biztonságos vezetés kárára, a szélvédő negyedét-harmadát is összemaszatolták. A kabinok belsejében, visszapillantó tükrök nyelén, motorház orrán háromszögletű zászlócskák lobognak, papírvirágok hirdetik a himnusz ophthalmologiai (szemészeti) jellegű kezdő sorát, mely így hangzik: „Három színt ismerek csupán ezen a világon!”

Este van. Délutáni boldog csatangolásaiból megtérve Lacika azt mondja: barátai még nem fújtak takarodót, kint játszanak az úton a házunk közelében. Valamilyen pénzes játékot pengetnek a járdán, megnézi hát, milyen az a játék.

Nehéz lenne lebeszélni róla. Ha van örökmozgó: az a kamasz fiúgyermek; az életerő csodája, a mesés elixír patakcsobogása.

– Eredj, de ne maradj sokáig!

Kinyargal hát a kapun, elviharzik az ablakunk alatt a gyerekcsapathoz. Ó, te nyakigláb!, nézek utána hosszan csodálkozva. Mikor vette föl Budapesten a gyarapodásnak ezt a sebességét! Úgy nő, mint egy őzlábgomba.

Pedig mintha csak tegnap kezdtem volna el följegyzéseimet a világban körülpillantó gyermekről: „Lászlónak szerzett címe, rangja nincs még; néhány öröklött méltósága csupán: családunk hanyatló birodalmának felgyarapítója, anyjának hercege, apjának főhercege, nagyszüleinek grófja, dédatyjának őrgrófja, s ami még reá vár: Szavaink Nagyfejedelemsége.”

Mintha Örökmécses csak tegnap cserélgette volna fehér pelenkáit és altató szavait a virrasztások boldog éjszakáin. A száguldó idő nyomába vetett zsoltáros szavak ezek. Mintha csak ma reggel… mintha csak az imént… Haj, régi pusztakimarási, sikaszói napok! A nyakamba vettem a gyermeket, úgy lett egy fejjel nálamnál magasabb. Most meg gyalogosan is egy királyi testőr sudaras magasságából néz le rám: „Nagytata fejelágyára.”

A zsoltár pontosabban fogalmaz, amikor csodálkozás helyett így szól: mi hát az elmúlt ezredév? Csupán egy rövid éj átvigyázása.

Sokszor énekeltem én ezt gyermekkoromban. Templomban és temetéseken. Tebenned bíztunk eleitől fogva… Visszahúzódom az ablakból. Ne mondják a gyerekek, hogy legelésző birkáimnak nézem őket.

Hirtelenében arról tájékoztatom Évát, amit nélkülem is tud, vagyis, hogy Lacika növésben elhagyta már a nálánál 2–3 évvel idősebb barátait is. Úgy dicsekszem vele, mintha nekem köszönhetné a nyurgaságát, szép szálas mivoltát.

– Rendeld haza már! – nyugtalankodik a nagyanyja.

De már veri valaki az utcai ablakot, meg kiált is. A nevemen szólít.

Úgy ugrom az ablakhoz, mintha betörték volna.

Alant a járdán véres homlokú, szőke fiúcska.

– Lacikát leütötték! Tessék azonnal jönni!

Azzal futna is már, de szinte fenyegetőleg kiáltom utána:

– Állj meg!

A jeges rémület a nyitott ablakon dobna ki, de lábam a folyosón át a kapu felé futtat, ki az útra. A fiúcska szó nélkül indul előttem a szomszéd lakás felé, majd újból megismétli:

– Lacikát leütötték! Leütötték a részeg emberek!

– A részegek!

De nincs idő a részletekre, teljesen mindegy most, hogy részeg emberek voltak-e vagy józan angyalok. A gyermeket lássam! Úgy sietek, ahogy csak bírják a lábaim.

Udvaros házban, megrendült pajtásainak körében véres orcával, dagadt szájjal, talán eszméletlenül Lacika fekszik egy kicsi kanapén, amelyről a padlóra nyúlik el hosszan a lába. Ide hozták, a legközelebbi menedéknek vélt házba, fronton elesetteket hurcoló sietséggel.

Jó, hogy Éva otthon maradt, néma döbbenettel bámult csak utánam. Szíve szakadna meg most a látványtól.

Lacika orrának helyén hatalmas, nyílt seb, kék-vörös daganat, a szeme lehunyva, fehér inge, farmernadrágja lucsok egy vér, a küszöbön is, a padlón is az ő vérének égő nyomait látom.

– Lacika!

Iszonyatban repdeső szemem a szemét keresi a homlokára bugyolált fehér törülköző véres hajlatában.

– Lacika – hajlok föléje. – Ne félj. Itt vagyok. Elviszlek az orvoshoz.

Lassan mozduló szemhéja, majd rám vetett segélykérő pillantása követ hengerít el a szívemről: eszméleténél van! Gyönge vigasz persze. Alattomos sötét veszélyek szuronyai között vágódom ki máris az ajtón, és szólok vissza a fiúknak:

– Hozzátok ki az útra!

Elfutok a lakásunkig, vállammal betaszítom a nagykaput. Az udvaron Éva jön szemközt, szélfútta nyesett ág, a járása már csak botladozás. A választól rettegve meg se meri kérdezni, mi történt, csak néz rám szótalanul, sikolyos szemekkel, az ájulás szakadéka mentén imbolyogva.

– Lacikát kórházba viszem, megsérült, de nagy baj nem lehet.

Felszakítom a kis piros Oltcit ajtaját, indítok, bőgetem a hideg motort, szerencsémre nem fulladt le, mint szokott, öblösen röfög, ahogy sebesen hátrálok a kapu felé, dudálok is közben, nehogy a járdán elüssek valakit.

Barátai hozzák már a karjukon Lacikát.

A hátsó ülésre fektetjük. Két legényke jön velem, segíteni.

A gyér forgalomban vadul meg-meglódulva, féket csikorgatva száguldok a sürgősségi klinika felé. Figyelmem és kezem-lábam szinte gondolattalanul mozdul megannyi közlekedési szabály szerint, de képzeletem akadálytalanul csapong, szélben síró vércseként hányódik az ég peremén. Félórája még a szárnyas időnek ő elmúlásán méláztam: be hamar kinőtt ez a gyermek az Isten markából, s ímé, most a jóleső sóhajnak keserves párja szakad ki belőlem: az égnek nyúlánkozó legényke egyetlen ökölcsapás ideje alatt nőtt bele létünk Nessus-ingébe, mészárlások véres gúnyájába.

– Fiúk! Miként történhetett ez meg?!

Egymás szavába vágva mesélnek. Játékaik vége felé két részeg gázmunkás vetette meg előttük a lábát. Köpködtek, csuklottak, füleltek. Egyikük azt kérdezte románul: „Milyen nyelven ugattok ti?” Jól tudhatták pedig, hogy az utcabeliek csak két nyelven beszélnek: magyarul s románul. De vigalmi csődületből és alkoholgőzből másztak elé, a kérdés pedig a szokásos őrjöngés előjele volt: bor, sör, pálinka után magyar vért akarnak inni. A gyerekek csak pengették a fényes érméket, míg rájuk nem bődült a rabló: „Ide a pénzzel!” Nem adjuk!, zsinatoltak a gyerekek. Nem adjuk! Ezt kiáltotta Lacika is. „Mit ugatsz?” – hördült fel az útonálló, s már ütött is.

Hatalmas fekete öklével az arcába sújtott.

Lacika eszméletlenül zuhant az utca kövezetére, arasznyi távolságban a magas járdaszegélytől, amelyen nyakát törte volna.

Amely koponyaalapi törést okozott volna.

Ahogy ott feküdt a hátán, arcáról a nyitott szájába, szemébe, nyakára, mellére csurgott a vére. Társai a rémület vakmerőségével vetették magukat a támadóra, aki a cinkosával együtt futásnak eredt. Egy magános, bátor férfiú utolérte, alaposan helybenhagyta. „De milyen bűnhődés az a kegyetlenségéhez képest!”

Lacika aggasztóan szótalan a hátsó ülésen.

– Ugye, nem hajtod hátra a fejedet?

Csönd.

– Fiúk, ne hagyjátok hátrahanyatlani.

Elhallgatom a riadalmat, amely szünet nélkül szorongatja a szívemet: „A vérébe fulladhat!” Hideg és forró remegések futkároznak keresztül-kasul a hátamon, a mellemen, a szívem táján.

– Lacika! Látod-e, ki van melletted?

– Látom.

De később azt mondja: alvadt vér van a szemében.

Beletaposok újból a gázpedálba. Miért mondja, hogy alvadt vér? Tán csak nem sérült meg a szeme is! Borzalmas reccsenést hallok, miközben az erős fékezéstől mind a négy kerék fölsivít. Valaki balról vágott ki elibém, s rohan tovább vígan integetve. Az ütközés hangjait lelki fülem szűrte ki a rémület hangszekrényéből.

A klinika sorompója kint a város szélén, sötét erdők alatt. Empátiával megáldott kapus, nem faggatózik, utat nyit hamar. A háromajtós, szűk gépkocsiból izgatottan, kapkodó mozdulatokkal emeljük ki a beteget s visszük hirtelen meglobbanó reménnyel a főbejárat felé.

A fehérköpenyesek a helyükön vannak.

De velük őrködnek az előírások, szigorú szabályok is. Él-e, hal-e a beteg: nem számít.

Mindennél fontosabb a rideg számbavétel: kit hoztunk? Honnan hoztuk? Hogy hívják? Hol lakik? Tehát magyar állampolgár. Szemöldökrándulás, bizonytalankodás. Hány éves? Tizenöt.

Tagadó fejrázás, elutasító legyintés.

– Nem itt a helye. Másfelé kell vinni.

– Miért?

– Kiskorú.

Elakad a lélegzetem. Ez egy másik ökölcsapás. Jóemberek! Beteget hoztam, akinek összeroncsolták az arcát, és talán befelé folyik a vére, és megfulladhat, belepusztulhat. Nem nagykorú, sem kiskorú, nincs kora: sebesült! Tetszenek érteni?

Értik. De kiskorúakat nem fogadhatnak. S mondják, hová kell mennünk.

Vonszoljuk Lacikát vissza a kocsiba. Egy másik mentőhely felé rohanok az éjszakában.

Orr-fül-gégeklinika.

Csönd és derengő fény a váróteremben.

Aztán emberforma homály, szolgálatos nővér, aki szolgálatos orvost hív menten.

A remény fehér hullámain közeledik valaki, nézem, ismerős, korombelinek látszó férfiú, de lesántult emlékezetemet hiába csépelem, a gebe nem segít rajtam. Bizonyos pedig, hogy valahol és valamikor találkoztunk. Ő viszont minden figyelmét Lacikára fordítja.

Nincs okvetetlenkedés. Gyerünk a rendelőbe! Én is belépek az ajtón, jól tudom pedig, hogy nem szabad. Megállok az orvos háta mögött, s a már-már hangjavesztett Lacika helyett válaszolgatok a kérdéseire. Igen, közel egy órája, hogy leütötték. Nem, ő nem ütött le senkit. Semmi verekedés. Nem ivott. Látási zavart is emleget. Rengeteg vért vesztett.

Aztán csönd, az orvos szakszerű, gyors munkája, a gyermek arcának előhívása az alvadt vér sötétségéből. Lacika föl se szisszen, pedig a fájdalom nincs tekintettel a kiskorúságra. Meg se figyelhettem, hogy sebeinek fölbolygatásához kapott-e érzéstelenítőt.

Rövid, utasító szavait az orvos magyarul mondja.

– Köhögni! Lélegzeni! Fújni! Előrehajolni!

Ebből támad az újabb konfliktus.

Félig alvadt vérét friss vérrel együtt sugárban prüszköli-fújja-köpi ki Lacika, egész testében remegve.

Úristen!

A torkavágott bárány, a lemészárolt fiatal élet néma vergődése a hófehérből piros-feketévé lett mosdókagyló fölött.

Félek, mindjárt előrebukik, nyúlnék is a homloka felé, mikor az orvos fölhorkan és köpenyének szárnyát megragadva kezd méltatlankodni.

– Figyelmetlen kölyke! Nem tudsz vigyázni?

A gyermek néma kézrebbenése. „Bocsánat.”

Néhány csepp vére a frissen vasalt fehér köpenyre hullott, s megannyi eleven parázsként a szívemre is, a szigorú szavak hallatán. Erős indulatomat alig-alig türtőztetve, fojtott hangon mondom, kapkodó lélegzetvétel közben:

– Verje pofon a kölyköt, doktor úr! Üsse szájba, rúgjon bele, miként a kutyába! Éljen ön orvosi jogával! Tanítsa móresre! Hogy mer idejönni ilyen állapotban, amikor vérzik, és az ön ruházatának tisztaságát veszélyezteti! Neveletlenül viselkedik a fájdalomban! Nem ismeri a szenvedés etikettjét! Rúgjon, uram! Ne sajnálja!

Az orvos megvárja nyugodtan, míg eláll bennem a forgószél, aztán így szól:

– Tessék kimenni!

Kimegyek, mert igen hosszú volt a berzenkedés. Talán túlzásba estem. Már hogy estem volna! Torkomban egy újabb monológgal döndülök fel s alá a váróteremben. Ilyet se hallottam! Literszám veszti a vérét az a gyermek, a doktor úr pedig három cseppet sem hajlandó abból magára vállalni.

A falra akasztott táblán ez áll: szolgálatos orvos Dr. T. Megvan! Ő az a román orvos, akinek arcvonásai elmosódtak az emlékezetemben!

Katapultáltan suhanok vissza a hatvanas évekbe.

Azóta elhunyt, közös barátunk társaságában ismerkedtem össze vele és kerültem barátságba. Nem volt ez nehéz, mert olyan ember ő, akinek nem fáj a füle, ha más-más nemzet fáján termett szavakat hall. Megannyi transzilván vonzás és taszítás mágneses mezején ezt a szellemiséget T. doktor családilag örökölte.

– Emlékszel még rám? – kérdem tőle, mikor Lacikával kilép a rendelőből.

– Emlékszem – mondja nyugodtan, hangsúlytalanul, mintha nem évtizedek, hanem csak napok szakadtak volna közibénk.

– Ne haragudj – mondom kézfogás közben. – Vedd figyelembe, hogy te is megbántottad a fiúcskát, akinek nagyapja vagyok.

Félszóval, elnézést kérő mosollyal legyint a galibára; fontosabb most a beteg elhelyezése.

Intézkedik, aztán elköszön, meleg szóval vigasztal: gondja lesz az unokámra.

Másvalaki jön helyébe s vezet a kórterem felé. Fehér vaságyak, álmukból fölvert bámész betegek menekítik arcukat a rájuk zuhintott villanyfény elől. „Tessék levetkőzni.” Véres ruházatának iszonyatából kilép a gyermek. Biztatom-e, vagy áltatom magam? Azzal a folttalan hálókabáttal, amelynek ujjait alig titkolt remegéssel igazítom a karja után, reménységbe öltözik mostan.

Aztán, hogy mindent elrendeztünk: „Tessék megnyugodni. Jó éjszakát.”

Nehezemre esik a búcsú. Lacika hanyatt fekszik az ágyban, tekintete, amelyet kicsi korában fácáncsibe-színűnek, arannyal fuvintott meleg barnának láttam, most vérmesen tapad a mennyezetre, sugaras pillája alig-alig rebben; mozdulatlan pontra szegeződik a figyelme, vagy talán a láthatatlan égre, amely csillagos volt még, amikor boldogan füttyögetve kifutott alája érmepengető játékot játszani.

Fagyos rémület szorításából buknak elé a szavai:

– Így marad az arcom, nagytata?

– Ne félj! Nem marad így. Olyan lesz, mint volt. Éppen olyan lesz.

Úgy próbálom a vigaszt a párnája alá rejteni e gyötrelmes éjszakára, mintha én lennék az orvosok orvosa, a jövőnek csalhatatlan ismerője. Éppen olyan lesz, ismétlem, s az enyhületnek valamilyen jelét lesem az arcán, mindhiába.

– Ne félj. Jó helyen vagy. Aztán mire fölébredsz, már itt leszünk nagymamával… Örökmécsessel…

Mécses! A fényesen és puhán rebbenő szóra, hogy érzelmessé ne váljék, máskor vidám kurjantást szokott vetni. Most mintha meg se hallotta volna. Azt a mozdulatlan pontot nézi újból a mennyezeten, ahonnan tovaröppent valami: a játékos lét gyanútlansága. Jaj, ne feledjem elismételni, ha nem hallotta volna, mikor az orvos közölte: nincs alvadt vér a szemében, amelyet elborítanak lassan a könnyei. Kamasz önérzetében talán röstelli a megindultságát; nem tekint rám. A lélegzetét is visszafojtva, moccanatlanul őrzi azt a két könnytócsát, míg cserepes ajkai közül ki nem szakad a kérdés:

– Miért?

Aztán újból, a zokogás hangján:

– Nagytata! Miért? Mondd, miért?

S ahogy korábban a vére: most a könnye patakzik végig az arcán, a szelíd hajlatok minden irányába. A kérdésére nem tudok, nem is próbálok most válaszolni. Tizenkét pontos találatával egy szívembe lőtt, szakállas nyílvessző kérdezteti velem is: miért? Augusztusi csillagos égből miért zuhognak öklök egy gyermek arcába?

– Nyugodj meg, Lacika.

Csak ennyit tudok mondani az erős fájdalomban, amely a torkomat hasogatja. Hazamegyek Örökmécsest, amennyire lehet, megvigasztalni.

Nem kell küszködnünk az álmossággal. Aggodalmunkra odakintről a bosszú és gyűlölet üvöltő hangjai zuhognak. Kések és öklök pokoltáncát járják az ablakunk alatt s a mellékutcákban is Heródes megtért emberei. Az elmenekült támadók tértek vissza egy egész bandával, elégtételt venni a megfutamításért. Halálra keresik a fiúcskák védelmére kelt magános férfiút s a rájuk csimpaszkodó legénykéket is. Vészesen ordibálva, magyarokat mocskolva, csattogó léptekkel futkosnak föl és alá az egész környéken. Husánggal, fejszefokkal falat, kapukat döngetnek mindenütt, ahol az esti védekezők otthonát sejtik.

Sötét ablakok mögött tűnődünk: vajon mi vár még ránk a sovén indulatok bacchanáliájában!

A garázdálkodók csak jóval éjfél után vonulnak el. Fölsóhajtunk, világot gyújtunk. Két riadalom között egy keveset pihen a lélek. A Vörösmarty nevétől megfosztott utcánkba visszalopakodik a csend, ama régi, az ismerős, a nosztalgiába költözött. Ha nem lennénk oly nagy bajban Lacikával, örvendeznénk az ajándék-csöndnek, amely titokzatosan mélázó, már-már olyan, mint karácsonyi emlékeimben ama réges-régi volt, a mindig vágyott csendes, szentséges éj, a Gyermek fölött virrasztó boldog szülepárral.

Unokájának üresen maradt ágyára borulva zokog Örökmécses. Arcát a párnába rejti.