Játszik velünk százszor megcsalatottan is a hullámzó reménység.

Azt gondoltam: ha megírom ezt a könyvecskét a gyermeki elme álmának csodás változásairól, a puszta tanúskodás is megnyugtat valamennyire. A nyelvi eszmélet megosztott gondja talán serkentő erővé lehet ott is, ahol nyelvében már nem él, csak pusztul a nemzet.

Azt gondoltam: ha kézen fogom a század utolsó harmadába született gyermeket, és bebarangolom vele Nyelvünk Nagyfejedelemségét, örökségünk, törvényes jussunk számbavételével a holnap felé is ablakot nyithatunk. Reményeinkben a holnap azt ígérte, hogy ezeréves szülőföldünk örök hangjai közt a sajátosság méltóságának elemi emberi jogával zengi majd életrevalóságát nyelvünk is, az édesnek nevezett anyanyelv.

Azt gondoltam, hogy unokák s nagyszülők egymás szeme láttára fogják itt leélni az életüket.

Nem így történt.

Reményünk s aggodalmunk is kétfelé szakadt. Az időnek krisztustövisein fennakadva nézelődnek gyermekeik s unokáik után az öregek. Viszi őket a sorsuk egyfelé, s jajong a búcsúzó szívben az emlék másfelé: az elmúltak irányába, ahol még szó szerinti értelme volt az együvé tartozásnak.

Mint ebben a könyvben is, amelynek homlokára azt írtam volt egy gyermek nevében: Engedjétek hozzám jönni a szavakat. Ez így jó lett volna. De lám, az élet nem igazodik poétikus kérelmekhez és könyvekhez. Erdély hegyei közül s a balladás folyók mentéről elszállítja rendre, számolatlanul e földnek szülötteit.

Elparancsolta könyvem kicsi hősét is. A nyelvi barangolást tehát nem folytathatjuk ott, ahol abbahagytuk. Szavaink gondját a búcsúzás gondja váltotta fel; az öröknek hitt közelséget a távol, a közös hajlékot a várakozás fehér tornya, ahonnan ugyancsak szólni kell, hírt adni magunkról.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]