Engedjétek hozzám jönni a szavakat
|
|
Érdekes vers, ugye, László? Ahány szava a befagyott ablakon, annyival többet látni a világból; melegít is, ha a markodba fúvod; próbáljuk meg: hó, hó, hó. A hidegűző játékot Nagyapa kezdi, László folytatja a még boldogtalan ujjaival; egy lehelet közéjük, egy – mintaként az égbe – Nagyapára, meg az ugyancsak deres fejű akácokra: hó – így jó-e? Nevet, fél szemmel hunyorogva. Valamelyik Arisztotelész a kacsintásra tanítgatja. Hagyd a fákat, ne játsszunk tavaszt, ahhoz kicsik vagyunk. A markunkat fújjuk; saját kis rácsos ablakunkat. Nem jó. Összébb az ujjakkal. Nagyapa rendre illeszti egyik ujját a másikhoz. Össze kell szedni ezt a társaságot; ahányan, annyifelé kívánkoznak. Most fújjad: hó, hó. A játék letéríti őket az ösvényről, térdig a hóba – a frissen tanult szóba. Jól érzik magukat benne. Ha semmijük se lenne: ez az övék. Tábla sem hirdeti: a hóra lépni tilos. Körös-körül a kötöttség ledöntött fehér falai. Ágacskájával ablakot rajzol Nagyapa. Lehelj rá. Hó, kacag a gyermek. Ez már nem hó. Ablak. Mondjad: ablak. Énekeljünk. Ablakomba besütött a holdvilág. Így mennek ketten; Nagyapa énekel, László nézi őt kerek szemmel, kerekedő szájmozdulatait próbálgatva, majd megáll, mély lélegzetet veszen, erőt is, úgy tetszik, mivel a karját kitárja – lám, hová repülsz –, és visszaszól: aba. Kész az ablak, ki lehet könyökölni rajta. Mintha valóban ezzel a szándékkal iramodna vissza az elhagyott hórácsos ablakhoz. Megbotlik közben, és elesik. Kalimpálva és prüszkölve próbál rémülten föltápászkodni. Már megint olyasmi, amiről nem volt szó. Mint két kicsi seprű dolgozik a szempillája, hogy a szerencsétlenségtől megszabadítsa. A verselemzésnek sírás lesz a vége – kapja föl Nagyapa, s míg zsebkendőjével az arcát törülgeti, bajcsitító beszédet rögtönöz. Ne szaporítsd a könnyedet, elég, ami otthon maradt. Nagyanyádnak is van belőle, még azóta, hogy világrajöveteli szándékoddal édesanyádat a szülészetre mozgósítottad. Szándékkal? Rúgással. A kicsi asszony letette Freudot: Édesapám, elkísérsz engem? Ha nem sietsz nagyon, ejtsük útba a klinikát. Lászlónak születésnapja lesz. Csak nem… De igen. Jézus indulhatott ilyen zokszótlan igennel a Golgotára. Akkor te most minek sírnál a hó miatt, a rajzolt ablak előtt? Mondd még egyszer: aba. Nem mondod. Akkor nézzük meg, hogy vannak a madarak ott a gyümölcsösben. Siessünk. A kertet ellepték a szárnyas menekültek. Fák hegyéről a földre kényszerültek; színes tollú mátyásmadarak társaságában suszterinas-verebek végzik gyalogos munkájukat a téli kenyérkeresetben. Szedd össze magad, László. Itt a rengeteg tanulnivaló. Az ott a cinege, amott a gerle, odébb a sármány, pipiske, küncsincsmadár, feketerigó – a rézorrú madár –, kiscinke, csóka, csaklicsóka, őt is bemutatom neked, gyanakvó természet, a diófáról figyel talárosan, neki kevés a kottája, ritkán szól bele a zenekarba a kis korbáccsal a torkában: csiá, ijesztgeti a fésűs galambokat, akik hálaadó istentiszteletet tartanak a télnek: van borunk, van borunk! – nincs, nincs, itt sincs! – mondja ünneprontóként a cinege, a kenyérmag is kicsit ér, kicsit ér! – szűk a hely a kontyos pipiskének: kicsi csűr, kicsi csűr! – a hátára melegítő posztó kéne, csíki szűr, csíki szűr! – Nagyapa füle tele van az elveszett madarak hangjával. Málinkó néni, a furulyahangú sárgarigó – míg a bokrétányi erdőcskét ki nem irtották alóla – azt kérdezgette: kell-e dió, fiú? – de csak hitegette, s mikor szavait a poroszlók üldözték, a bíbic adta hírül: búvik, búvik, búvik! – a fürj tagadja, hogy látta volna: nincs erre, nincs erre! – a sármány pedig csodálkozott: ce-ce-ciii. Nézd az égen a hollót, a repülő tanmesét; kiejtette bizony a csőréből a sajtot, midőn a róka megkísértette: lám, hogy énekelsz? Úgy énekeljünk, László, hogy hangunkat bizonyítva a sajtunkat is megőrizzük. Ezt majd Bethlen Gábortól fogod megtanulni. Ugye, nem sírsz? Fázol. Nagyapa egyik karjából a másikba veti, leheletével az arcát, kékre dermedt fülét melengeti: hó, hó, hó! Az úton rövidítve sietnek hazafelé. Nagyanya századszor vet várakozó pillantást a kiskapura. A százegyedikkel a menyegzői mosolyát küldi: mit hoztatok? A madarak szétrebbentek, de hoztunk egy ablakot. Mutasd magad benne, László! Fáradt a gyermek, nincs kedve hozzá. Az altató rongyát kéri, s egyik finom csücskével Nagyapát is megkínálja. No! Te is megérdemled. Egyetlen ásítással dől puhán a déli álomba.
VISSZAÜTÖTT fehér labdaként szokott az álomból megtérni. Ezúttal hiába várják. Délutáni ébredésének perceiben Nagyapa többször is benyit óvatosan a narancsillatú szobába: még mindig alszik? A lába kopogását hiányolja az írógép hangjai közül; vagy mintha betűje törött volna, a leggyakoribb, ami nélkül hézagosak a szavai. Ne zavard most! Nagyanya csöndet int. Imént a rácsos ágyát csak épp körbesétálta, visszabolyongott megint az álomba. Szolgálatos csücskével az altató rongyocska simul az arcához, amely tűzben ég, szinte sisteregve görög rá haja tövéből a verejtéke. Az új főnév: a hó, nézi Nagyapa. Csupa remegés a gyermek, gyors és szaggatott a lélegzete, s mint aki tudja, hogy kötelező munkája várja, félálomban is föl-föltápászkodik, de visszaroskad a párnára. Lázmérőt! A kapkodó művelet fölébreszti, ölbe kéredzkedik, riadtan öleli Nagyanyát, és nincs sehol a reggeli tekintete. Harminckilenc! Telefonáljatok orvosért! Mi történt veled, László? Amire figyel még: a testében tomboló veszély, az ismeretlen mester, aki nem beszélni, hanem szenvedni tanítja. Amiről nincs kinek beszélni. Hallgat s nézelődik. Új szóval a fecskendő tűje szúr belé: tüdőgyulladás. Rongyos kis mosolyt küld a sarokban veszteglő játékai felé; játssz velük, rajtad a sor, Nagyapa. Ő hallgat most. Nagyapa burrogtatja az autókat, billegteti a csizmabocsot az öreg lábbeli mellett. Komolyan figyeli László, s mint ki a betegágyban saját műveiből olvastat föl, új fejezeteket rendel magának: hess! – mondja suttogva, a csipicsókámat szeretném hallani. Nagyapa buzgón csipkedi a keze fejét, röppenti minden irányba – immár egyedül – a vakvarjúcskát. László helyett is ő nevet utána. Két fecskendőjárás között s a napok múlásával minden elkészült munka sorra kerül: a borotválkozás, a vízbeesés, a hóba vágott ablak. A láznak újabb hulláma László maradék érdeklődését is leforrázta. Mintha azt mondaná a közönyével: az örökségemet dobra verhetik. Nagyapa látta már, hogy a fásultságban miként száradnak ki lábon az emberek. Csak ettől őrizkedjünk! Ami nekünk méretett ki, nem hagyható másra. Hintsenek be sóval inkább valamennyiünket, miután a földdel elkevertek. Hát nem emlékszel, miként meneteltünk a Maros partján, és fújtuk a markunk, és te karikára estél? Hó, hó! Végül is mi végett hallgattuk a kontyos madarat a gyümölcsösben? Kicsi csűr, kicsi csűr! Nem kellene most a gyereket a beszéddel fárasztani. Nemcsak a kedve, a szeme is árnyékos. Álom s ébrenlét határán a takaró csücskét s az ujját szopogatja. A fölemlegetett szavak szép kalandsorozata mintha nem is vele esett volna meg. Lázát, szívhangjait eszerint ítéli meg Nagyapa. Milyen szépen indult pedig a keserves gyűjtögető munka! Februárban, kicsi csűrben, fáradatlan röpködésben. Oldalára dőlt a kis motolla. Mikor oly rengeteg a feltekernivaló. Emberi állapotunk örökösen mentegetett javaként – hisz valahányszor kimondjuk, a szavainkat annyiszor szerezzük vissza – mi mindennek derengett föl már az igazi színe és változatos formája; a fenyőfa székben – az asztal alattiban – az Istenszékének fenyveserdeje s azon túl Borszék, Háromszék, Udvarhelyszék és Nagyapa farkaslaki fúró-faragó barátja Ploieşti utcáin a vadonatúj kicsiszékeivel; mily hatalmas területe csupán e tenyérnyi ülőalkalmatosságnak! S hol vannak még tanulságaikkal a székesegyházak! Eljött a délebéd ideje, László becsácsogott a konyhába: hol a kicsi székem? Az ablak alá állította, majd hátraarcot vágva kettőt előrelépett, úgy célozta meg háttal s telepedett le rá, az irányzékba csúszott tévedést ügyesen kikorrigálva. Valamelyik Arisztotelész tolta máris az asztalkát elébe, hogy várakozás végett reá könyököljön; templomépítésre gyűjtöget, adjatok valamit neki; uraságod ugyebár a zsemlekását parancsolja? Ez is régen volt. Csendes napok után, mikor még ablakot rajzoltak a hóra, februári szelek szaggatják az ablakredőnyöket. Most kellene a vihart megtanulni; szemléltető eszközei, a fák hajladoznak. A holdleckét is folytatni lehetne. A telehold feltűnt az ablakban, László ekkora piros labdát még nem látott: gada, ó, gada! – mutogatta a váratlan földerengő látványt, s izgatottan futkorászott fel és alá a házban. Írástudók után érdeklődve. Azok – rögeszméjükön kívül, miszerint a hold jött fel, nem a piros labda – okosabbat nemigen tudtak mondani. Gyenge magyarázat – rázta fejét László –, a dolognak végére kell járni. Először az ablakot próbálta kinyittatni, majd – hogy szándéka fennakadt a bölcsek homlokráncolatán – Nagyanyát ragadta kézen, és kicipelte az udvarra: hol az a labda? Itt volt, itt ment ki valahol, bámulta csalódottan az ablakot. Né hol van! – s bevágódott a törpe tujafenyők közé, jobbjával az égre mutogatva s a nagy magasság láttán ölbe kéredzkedve – Jákob létrája vagyok én teneked? –, hogy igazát bebizonyítsa. Lemondtál mégis a nagy piros labdáról? Mire meggyógyulsz, újra felszáll az ablakba. A hajnalokig virrasztó Nagyanyát felváltva, közönyijesztőnek ezt is megjátssza Nagyapa: fehér krátereivel, cérnaszálon libegve kél fel a hold az ablak sarkában. Láttad? Hiábavalóság. A játékmester – úgy látszik – Frederick bűnét vezekli, arra ítélvén őt haló poraiban, hogy a pokol tornácának köveit tanítsa örökkön-örökké beszélni és énekelni. Még napokig tart a házban a szavak kényszerpihenése. Leckesorozatok vesztek oda a széllel, amely már Csíkban fütyörész valahol. Szomorúságos a megtanult dolgok látványa: felfordult járművek oszlopa, arcára bukott űrhajós, lőtt madár és elesett medve a beteg ágya körül. Újra havazik, a Maros partján folytatni lehetne az ablakos munkát, ha nem is a kezdeti lelkeset, a fehér főnevest:
|
S mennyi fölösleges fáradozás, mi több: gyermekkínzás az ódon örökségért! – önti nyakon újabb meggondoltsággal Nagyapát a Breton-rajongó. Ideje lenne tudomásul venned, hogy magad is rajongó vagy, Kemény Zsigmond-i tévelygő, az erény bűnébe esetten. Szép lehet az illuzórikus vágtatás egy Janus-arcú főnév nyomában – hó –, újabb rege a csodaszarvasról, de maga kínálja lám, hős fia Enéhnek, az új tanulságot: visszafordultában – oh! – gyászpántlikás indulatszó. Siratóasszonyok kenyérkeresete. Johann Gottfried Herder professzor úr – jövőt adakozó pillanatában – visszavonta ugyan a jóslatát a magyarok kipusztulásáról, de attól még nem perdülhetünk táncra. Egy hazug jóslat, ha forgalomba kerül, visszavontan is körözőlevél marad, a „versben bujdosók” személyi adataival. Á, ti vagytok a hírhedt e betűsök! Hányadszor kell már benneteket elparentálni? – mondaná Clemenceau. Ám lehetséges, hogy bizonyos értelemben mégis betelt a jóslat, csak nem tudunk róla. Értelmüket vesztett ítéletek és értékelések tovább élnek, anélkül hogy az eleven élettel immáron kapcsolatuk lenne. Mint ahogy az amerikai költők – az Új Világ dübörgésében – tovább énekeltek pacsirtáról és fülemiléről, noha tudósaik kimutatták, hogy ezek a madarak Amerikában sohasem léteztek. Így értesült erről Kuncz Aladár jó fél évszázada. Mítoszok ellen beszélve, monsieur! De a nyelv, amelyen értesülését közölte velünk: nem mítosz. Ha valaki hiedelemszámba venné: Lászlóval, ezzel a kis pöröllyel majd hitet kovácsolok belőle. Csak meg ne hallja most, mi vár még rá. Míg alszik, hátratörjük a nyakunkat, s a hóhullásból kinézzük neki azt a pacsirtát és azt a fülemilét. Ne mondd, hogy fekete hópelyheket látok; félek, igazad lenne. Le kellett mondanom a színes kolibrikról; ha nincsenek – ne legyenek. De szemem szállongó pernyéiből egy rozsdabarna fülemilét, egy szürke pacsirtát azért még életre gyúrhatok. Gazdája nélkül indul az alkonyati hóhullásban madárnézőbe Nagyapa.
ÁLMÁBAN pacsirta helyett fekete gólyákat lát. Gyermekfővel – a jövendő kántortanítónak előlegezett rokoni bizalomból s mintegy szerződésajánlatként is a csapások közös vállalása végett – kereszteletlen gyermek sírja elé állították egyszer imát mondani; szavakba önteni az elnémultságot. Nincs pap, mondj valamit. Első nyilvános rögtönzésének szabadságában vergődve, hisz fogódzkodónak még csak egy ferenckét, jánoskát sem dobhatott föl a névtelen kis halott, hirtelenében a szemközti akácfán pihenő gólyát öltöztette az alkalom színébe: Uram, eljött immár a fekete gólyák napja. Napjaink napja. Vissza-visszatérő álombeli tusakodások a gólyaemlékekkel a régi tanyai ház kertjében: miért vontál engem feketébe? Miért kellett épp neve-szava fosztott gyermekek dolgát reám parancsolni? Székfoglaló beszédem tárgyát nem én választottam. Kelj föl, gyere gyorsan! A festetlen koporsó mellől egyenest a szoba közepébe ugrik Nagyapa; kilincset szaggatva rohan Nagyanya után László ágyához. Mi történt? Remegő kéz tapad a szájára. Hallgasd csak! Az erélyes riasztástól sápadt készültségben áll a rácsok előtt, és figyeli Nagyapa az alvó gyermeket. Mondd már! Légy türelemmel. Mintha körözne valamit. Álomholdjának most épp a másik felén lehet. Nagyanya áhítattal várja a leszálló helyét kereső motyogást. És valóban: László feje megmozdul a párnán, mutatóujját mint apró partjelző zászlócskát kezdi libegtetni, szája sarkában apró mosolyráncokat vet – a leszállás fényei! –, azután mélyet lélegzik, és nyelve alól kiröppen az első különös szó: csiá, csiá! Mit mond? Amit a csóka. Majd azután: cece-ciii! Ez meg a sármány, ugrik be gyorsan tolmácsnak Nagyapa. Egyik madár a másikat rebbenti, öröm és ijedelem az összetartójuk, a sebesröptűeknek éppúgy, akár a gyalogosoknak, mert íme: sármányhangra indul a bíbic keserves kiáltozással: búvik, búvik, és újra: csiá, cece-ciii. Nagyapa lelki szemei előtt a fehér és fekete hópelyhek elvegyülnek a Maros-parti emlék didergő szavaival, amelyek áttörvén a téli mezők rácsait, hazáig kísérték Lászlót a létjogosultság vándorútjain. Búvik, ce-ce-ciii, forró szelet kavarnak itt a szárnyukkal. Mi történt? Mondd, ha jobban tudod, mint én! Megjátszott bölcsességgel s a váratlan megnyíló titkok előtti megrendüléssel mondja Nagyapa: Hát elindult! Álmában rázta le magáról a tárgyak uralmát, s ahonnan a madaras álom hangjait küldi, már veszélytelenebbek a törpe alattomosságok. Nem a láz hangjai vajon? Avagy nem mi ketten zavarodtunk meg a tizenhét hónapos virrasztástól, ember? Örökmécses Nagyanya, ne kételkedjék most Arisztotelészben ez éjféli ünnepen! Könnyét nyelve összenevet a két öreg. A gerle hangján csatlakozik hozzájuk László. Semmi kétség, madarak lakoznak benne. Talán nem is álom ez: februári madárvonulás.
FEBRUÁR, hol a nyár?
A vigasztaló képzelet madárseregei – miután éjfélkor zúzmarásan megérkeztek, s a két öreg nevelő elámult az anyanyelv téli rügyfakadásán – Lászlóval együtt tovaszálltak a messzi kincses város felé. Nézhettünk utánuk. Az állandóság vágyának becsapottjai. Miért is gondoltuk vajon, hogy a sármányok, bíbicek és egyéb szárnyas lények – látomásaink világából kilépve és természetük ellen cselekedve – gyökeret vernek majd a házban? Önáltatás vagy annál is veszedelmesebb kór jele: a gyanútlanságé. Miként a februárnak szegezett kérdés is. Az idő sárkányait ingerelve még kacagósan érdeklődtünk a nyár felől: merre van? Ugyan hol is lehetne! A kanyaron túl, amott a jégerdők után. Hát ott volt június a Lászlónak szóló behívó levéllel: „Édesanyám kedves, köszönjük a felnevelő jóságodat, és csütörtökön megyünk Lacikáért.”
A rögtönítélő bíróság szavai selyembe göngyölve.
A tudomásulvétel görcsével a torkában, Nagyapa szűrte le elsőnek a tanulságot. Aki metaforikus világot teremt magának, az üvegfúvók mesterségének kockázatait vállalja: szépen alakuló formáink, a becsvágy színes üvegbuborékai szétpattannak a túlbuzgóságban.
Ágnes üzenetére Örökmécses Nagyanyának elgyöngültek a lábai. Sokáig ült szótlanul a gyermek üres ágya mellett, amelynek rácsain a kék takarót eladdig – ezt kiszámította hatszázharminc alkalommal húzta félre: Jó reggelt, Nap Szeme! Virradatnak hangját hallom. Pattant máris László. Mondjuk, te vagy a virradat. Játsszunk virradatot! Nehéz játék. Piroskát és a farkast könnyebb alakítani, mint a virradatot. Alkonyos hangulatban különösképpen. Nagyanya mímelte csak a játékot. Arcának puha rajzolatú vonásai összetöredeztek; fürkészőleg nézett föl rá László: mifajta dér ütötte meg a mosolyát, és szeme alatt honnan ütközött ki a járomcsont hófoltja? Kicsi, pangó víz lett a fodros kedvéből, sóhajos motyogás a játék hangjaiból: miért ne élhetnénk mi közös fedél alatt?! Vagy akár az ég kebelén is, mint a seregélyek, surrogó csapatban, kapta föl Nagyapa az elejtett sóhajt. S mivel épp seregélyek – a gyermekkor nádasainak lakói – csiviteltek benne, utólagos hálaként is, hogy nyári alkonyatban annyiszor elnézhette a repülésüket, a kétségtelen boldogságukat tette szóvá ez alkalommal. Mivelhogy rájuk nézve nem létezik a gyülekezés fogalma. Ugyanis mindig együtt vannak. Külön-külön nincs is hangja a szárnyuknak. A seregen kívüli seregély neve értelmét veszíti. Szélzúgás jelzi a közeledtüket, s a tanulságot kereső gondolat is hozzájuk csatlakozik az időben: valamikor egymás szeme láttára haltunk meg.
– Hová viszel engem, Jamama?
– Apádhoz, anyádhoz.
Kerek szemű, hosszas tűnődés. Egymást kereső ujjak tétova rebegése a még homályos törvény hallatán. Miért viszel engem apámhoz, anyámhoz? Itt az ágyam, piros pöttyös labdám, Kari kutya barátom, tizen-huszonnégy hónapos történelmem, zsemlekásám, az udvaron a tujafenyők, az almafák, és közöttük a hold, amit cérnaszállal Nagyapa szokott az égre felhúzni. Ha elmegyek innen, kinek húzzátok föl cérnával a holdat? Menni, menni, kispárnát, sorsot cserélni.
– Miért?
Ellentűnődés Nagyanya részéről:
– Erre mit tudjak én neki válaszolni.
Nagyapa a dolgok összegezésének Hóreb-hegyén rostokolva, bölcs elmeéllel küldte menten a tartalékos gondolatot:
– Apjához, anyjához megy, mivel a gyermek az ő joguk, nekünk csak Kötelességünk.
– Csak? – vetette föl a fejét Örökmécses.
A rosszalló pillantás lesodorta valósággal Nagyapát a hegyről. Alacsonyabb szinten nemcsak szerényebb az ember, de kötelessége pontosabban is fogalmazni. Különben rámordulhat valaki a Hóreb-hegyről: magyarázza meg, uram, a szavait. A magyarázatra szorultak pedig vesztesek is egyben. Nagyapa tehát fejtegetni kezdte, miszerint az említett módosítószó csakis a gyermek maradásának vagy menetelének dolgában érvényes, ugyanis a jogok és kötelességek interferenciája természetesen…
– Ezt tessék neki megmagyarázni – nevetett Nagyanya.
Tudod-e, László, hogy Kolozsváros olyan város, a kapuja kilenczáros? Haza kell menned, seprik a napközi otthon udvarát, Óvó néni vár a gesztenyefák alatt: mivel is? Egy tarisznya mesével, szekérderéknyi nótával. Újabb számonkérés a Hóreb-hegy felől: szekérderéknyi? A gyermek sosem ült szekéren. Az ócskaságokból szerkesztett melléknév a kecsegtetésnek szánt nótát is gyanúba keverte.
– Óvó néni ne várjon engem!
Nagymama mondja tovább a meséit, négyet-ötöt reggel, délben, este, hosszú mesét, kurta farkút, csodásat, tréfásat, elmondott már ezeregyet, Nagyapa is ugyanannyit, némelykor éppenséggel lehetetlen – mesetipró – körülmények között: vacsora és borotválkozás közben, a bújócskajáték szekrényeiben és paplanai alatt, cipőboltban, míg az elárusító szunyókált, szerkesztőségi ricsajban, járdán és főtéri padon, tolató mozdonyok között a kisállomáson, klinikai folyosón és állatkertben a rácsait szaggató barnamedve előtt – arról mesélj, hogy nincsenek rácsai –, fürdőszobában, autóban, csónakban, a Görgényi-havasokban és piacon sorállás közben, temetésen – mi lesz velünk, ha meghalunk, Jatata? –, lakodalomban: miért énekelnek az emberek? Icipici mesét mondjál arról, hogy miért énekelnek. Ott sír valaki, meg dalol is közben. Omlás, nem egyéb. A világ számbavételének lankadó perceiben – vagy – épp a tapasztaltak összegezéseként? – az örökös szomjúságra ítéltek hangján hajtogatta László a csermelyimádságot: csöppnyi mesét akármiről – táltos paripáról, avagy görbe szegről –, csak úgy kezdődjék, minden elmúltak megelevenítésének hangján, a szabad mozgás sejtelmes nyitányával; az ébresztővel, álomba suhantatóval, a hátborzongatóval és megnyugtatóval, hogy íme, szavunkra, omlanak már a kötöttségek Jerikó-falai, mert: volt egyszer, hol nem volt… A meseindító mondat hallatára még utcai sokadalomban is felkapta László mindenkor a fejét. Volt egyszer… Hallod, Jatata? Az az ember mesét mond. Érjük utol azt az embert! Mit hozzak neked a vásárból? Mesét, csokoládét. S még mit? Mesét, csokoládét. Megütötte magát a gyermek, Nagyapa szárítsa fel a könnyeit. Ülj le szépen, bekötöm az ujjad. Mesét mondj inkább, Jatata. Az is elékerül, ha nem sírsz. De sietek, rövidet mondok, akkorácskát, hogy az ujjad beköthessem vele. Áll az alku: egy karika pólya, félkarika mese.
A szavak hatalmába vetett bizalmával ugrott fejest Nagyapa a kísérletbe. De jól figyelj ám! Volt egyszer, hol nem volt, a gyémánterdőn túl, az üveghegyen innen, volt egyszer egy legény, azt úgy hívták szegényt: egye-bugya-gagya-legény. Mert olyan volt: egye-bugya-gagya-legény, itt a vége, fuss el véle.
Fájdaloműzőnek jobb írt csodadoktor sem adhatott volna.
– Egyebugya, szép mese volt.
A kacagástól száradtak fel a könnyei.
– Még egyet!
– Rövidebbet. Elesett a gagya-legény, így morgott mérgében: szedte-vette-teremtette. Vége.
– Még egyet!
– Lehullott a szilva apróstul-cseprőstül.
– Ez is szép volt. Még egyet!
– Meglátta a lány a kérőt: ó, te aszú, sömörödött csizmadia!
– Még egyet!
– Most te mondd el valamelyiket.
Nekihuzakodott László:
– Sette-vette-telemtette! Itt a vége, fuss el véle.
Csöndes mosollyal nézte őt a betoppanó szentkirályi tejesember.
– Úgy kacag a gyermek, hogy azt meg lehet kapálni.
Elismerőleg nézett rá Nagyapa. A kapás mesét még ő sem hallotta.
Lászlónak korosztálybeli barátja, a Creangă-szavú Ionica is megérkezett, hogy folytatnák ketten a homokvárépítést, amihez tegnap ígérete szerint talicskát, lapátot hozott. Kőműves-kelemenkedés közben újra meg újra számba vették a sebkötést; László mint egy fehér sólymot mutogatta, himbálta keze fején a csokros szerzeményt. Neked van-e pólyád? Ionica megnézte mind a tíz ujját, de még a lábát is:
– Nincs – mondta leverten, majd azt kérdezte: honnan az új játék?
– Dá – bólintotta oda neki László az egyetlen román szavát.
– Ki kötötte be az ujjadat?
– Dá!
– Nem találtad el – szegődött hozzájuk Nagyapa tolmácsnak –, Ionica azt kérdezte: ki kötötte be az ujjadat?
– Mondd meg neki, hogy Jatata.
– Hát a kötés alatt mi van? – kérdezte Ionica.
– Dá! – lőtte ki László harmadszor is a patronját.
– Ütés – igazította helyre Nagyapa. – És ami rajta van, a Ionica nyelvén úgy hívják: pansament.
– Hová ment?
– Azt mondd neki: pan-sa-ment.
Tagadólag rázta fejét a pólyatulajdonos:
– Nem pánszáment.
– Hanem?
– Kurtamese. Jatata meséje.
Cinkosan nevetett hozzá, mint aki tudja, hogy az elgondolás vitatható.
– Mondjuk, hogy igaz. Jó?
Szokása szerint kettőt pislogott az egyezkedéshez. Mosolyráncok csődületében a tekintet pisztrángos fényei. Tartós ragyogásban még azután is, hogy arca elkomolyodott. Aszinkron, nézte Nagyapa tudós tökéletlenséggel, míg az ismételt kérelem föl nem riasztotta:
– Mondjuk, hogy igaz. Jó?
– Mondjuk, mondjuk! Mesepólya az ujjadon.
De Ionicát akkor, az ebédidővel együtt, az anyja hazaszólította. Maradj még, barátom! Az ebédidő üljön a fenekén. Holnap már nem találsz itt engem. Játszótársként Kari kutya maradt csak vele, kinek színe előtt a szokásos birkózás, kergetőzés, közös perecevés után, hogy a tujafenyők árnyékában egymással szembekönyököltek, újólag előhozakodott a pólyametamorfózissal:
– Tudod-e, Kai bácsi, mi van a kezemen?
A három hónapos Vizsla Kari nemcsak a nyelvét: a palacsinta-fülét is lihegtetve panaszolta, hogy a tiszteletére meghirdetett canicula éppenséggel a vesztét jelentheti, akkora már a forróság. Tizenötezer esztendő hűségével a szemében azt is hozzátehette, hogy a kérdést még nem éri föl ésszel, de ha érdekelné Lászlót az ő tudománya: megtanítja legyet fogni. Nézd csak, ilyenformán ugrasztod a fejed, mint a levelibékát, és keccegtette hozzá a csemetefogait, minek eredményeként a buzgó gyakorlásban a nyelve hegyét László kicsi híján leharapta. A sírásra felfigyelve, Arisztotelész néni favéggel vetett véget a légyfogó tanfolyamnak.
– Régóta figyelem, hogy az a haszontalan kutya a gyermeket csak rosszra tanítja.
A statáriális intézkedésre ketten háromfelé menekültek. Később a kert végében vigasztalták egymást. Hogy itt rájuk talált a bizalmas pusmogásban, László könyörgő hangjára lett figyelmes Nagyapa:
– Kai bácsi, szépen kérlek, mondj egy mesét nekem.
Műfaji mintának ujján a sebkötést mutatta:
– Ticsi mesét, ilyet mondjál.
A törékeny hiedelem láttán Nagyapának nem volt szíve közbeszólni. Pitypanghiedelem, a szél amúgy is elfújja. A kísérleti játékot ő kezdte különben. Ő vajon? Sebkötésként a szavainkat már eleink használták. Nem bizonyos, hogy a puszta ráolvasás végett. A némaságra motyogott átkos-imádságos igék is a Hallgatás ellen üvöltöttek a Szólás érdekében. Amikor semmink se volt, mindenünk lett a megemelt kalap alól kiröppentett „Jó reggelt!” is. A csodák trónfosztásának korában egy meseszóval bekötött seb jóvoltából, lám így láttunk újból tündérjeleket. A kötelező módon cselekményes – mert cselekvést: talpra ugrást és győzelmet pótló – elbeszélő műfaj mondataira, sőt szavaira szétesetten is termőképes maradt; Rész állapotában az Egésznek hordozója; igeforgácsaiban, jelzőágacskáiban is a lélek fenyveszúgása.
KÉSZÜLŐDNI, menni, menni kell. Mátyás lova kapálódzik a kőtalapzaton. A bronzlovast László még nem ismeri. Csalogatónak elegyedett ő is a szóba, mivel ott lakik, ahol Édesanya reggelenként elsiet az egyetemre. De ne siessünk, várjunk még! Körbe-körbe csapkod riadtan a gyermek tekintete. Búcsúzni kell itt mindentől. Hát isten veletek, régi játszótársak! Akár egy hatalmas omlásban: rendre semmisülnek meg az ismerős világ részei. Bizalmas, kandikáló réseivel kidőlt a deszkakerítés, földre zuhantak a fenyőfák, miután a növekedésben Lászlót megelőzték. Gyümölcsöskosaraikkal elestek a körtefák és az aranypármenek; összedőlt a szőlővenyigébe öltözött lugas, hasmánt vágódott az ásó, gereblye. László, hogy az időt húzza, beült madárfiókának az aranyeső alá, onnan adta hírül, hogy a leomló tűzfalak kőfészkeiből előbújtak és szerterepültek a verébtojások. Elköszönt a homokbuckától, a páncélos bogaraktól, a zöld horpaszú motorkerékpártól és az esőhozta csigabigától. Itthon vagy, biga? Mert én most elmegyek.
– Ne ütögesd kaviccsal a házát.
– De nem akar kijönni.
– Az ijedelemtől mélyebbre húzódott. Nagy telet jósol.
– A csigabigaházban tél van?
– Nagy tél. Zúzmara. Szánkózni lehet a csigajáratokban.
– Csigabiga fél, mert ott van a tél?
– A házát kővel kocogtatod, attól fél. Attól van a tél.
– Aki fél, abban van a tél?
– Igen. Abban mindig tél van.
A gyermek nyomában csellengett Nagyapa is. El-elbámult a szavai után. Jégcsapokon didergő nyár, dérszemű tavasz, boldog szánkózás a csigaházban.
– Hanem tudod, mit mondok én, László?
– Mit mondok, Jatata?
– Menjünk el még egyszer az állatkertbe.
– Ott szépebb lesz?
– Ott szebb lesz a világ.
Nem lett szebb. Fölkészültek pedig a rácsok mögé terelt élővilág csodás látványainak befogadására. Fényes pitykét, aprópénzt vittek a koldus hollónak, kenyérmorzsát a pocsolyatóban kéregető halaknak, füvet a csontig soványodott, botladozó lábú őzeknek, sósperecet a körbe-körbe vánszorgó, loncsos medvének. Nappali szolgálatra kényszerítve, álmatlanságtól véreres szemekkel bámulták közönyösen Lászlót az éjszaka lényei. Látod, amott az a hím oroszlán. Ha lemegy a nap, meghallgatjuk majd a hangját. Nagyon régen, amikor létezett még, az ő hangján szólt az Isten, a fügebokrok közé rejtőzött Ádámot keresve. Jatata, lát bennünket az oroszlán? Nem tudom. Zsiráfot és gazellát látok a szemében. Azokat nézi, Afrikát nézi, az őserdőt és a tisztásokon legelésző antilopcsordákat. Addig nézi, amíg belepusztul. Hát a róka nem ravasz már, Jatata? A farkas nem eszi meg a bárányt? Miért nem röpködnek a papagájok? Ők is azt nézik a beteg szemükkel, amit valaha láttak. A kicsi, véres fejű kolibri neki-nekiütődik az üvegfalnak. Nem tudja, hogy mekkorára mérték ki a szabadságát. Menjünk a hattyúhoz. A háta közepe még fehér; úszkáló hófolt a sárlében. Majd, ha megnősz, elmagyarázom neked, László. Ő volt Petőfi Sándor bácsi lassan szálló, hosszan éneklő, szép emlékezete. Hát a csodaszarvas, szügyig sárban, savanyú korpát nyalogatva vajon mire gondol? Elnéz a Kárpátok felé. Nehezen lélegzik, bizonyára kifáradott, amikor képzeletben a Görgényi-havasokból, a Marost átúszva, fölvágtatott az Istenszékére. Fényes agancsa volt valamikor, ágai muzsikáltak a szélben, ha megiramodott. Halott faágakat hord most a homlokán. László fölintett Nagyapának, hogy hajolna közelebb hozzá.
– Megmondod neki?
– Mit mondjak meg neki?
– Mesét… egy ticsi mesét mondjon.
– Majd én mondok helyette, László.
Mesét mondok a gímszarvas ugrása elé emelt karámról, az őzek mindennapi iramodásait körülszegő töviskerítésről. A hófoltmaradvány hattyúról, a madarak énekéről a rács mögött. Elmesélem neked a gólya történetét is. Fél lábon álldogál – ó, nem a kéményen – a földön. Visszavágott szárnyát néha meglebbenti, piros csőrével gilisztát szemelget. Mindene megvan, a repülése hiányzik csupán. Igazinak mutatkozik a szárnya is – amiből épp a szárnya hiányzik. Az ollóvágta különbség. A csodaszarvas kapuját ragadta meg László, arca piros lett az erőlködéstől; azután az őzek kerítését kezdte rugdalni.
– Mit csinálsz?
– Szabadítsuk ki minket, Jatata!
– Őket, te László! Mitől lett könnyes a szemed?
A szarvas kivonszolta magát a sárból, és leszegett fővel, görbedt háttal indult elibük. Szabadítsatok meg az agancsaimtól. Nagyon nehezek már, és nem muzsikálnak a szélben.
– Hanem ott van az a kőparipa, te László. Azt fogjuk szabadon engedni.
Vigasztaló játékba kezdtek az ismeretlen Fadrusz műve alatt.
Mit eszik ez a ló?
Add a sapkád: zab, zab, zab!
De hiszen ez táltos! A táltos lovak tüzet esznek. Parazsat.
Honnan vegyük a parazsat?
Nagyapa valamikori táltos lovai messze rúgtattak el a titkaiban lerongyolódott ég alatt.
|
Tiltó táblák az öreg cserefákon: tüzet rakni tilos!
Sebaj, László, potomság minekünk a tiltás. Sárkánycsordákkal is megküzdöttünk, cérnavégre kötöttük a holdat, az ablak előtt táncoltattuk.
Te leszel a kicsi favágó, én az öreg fahordó.
Erős János fejszéje csattogott az ezüsterdőben. Nagyapa kinyújtotta két karját a horizont felé: rakjad, László! Juj be nehéz, jaj de sok!
Áll a máglya, nincsen taplónk, nincs kovakövünk.
Varázslók is voltunk, László.
A kicsi mágus ujja begyéből szikra pattant, felcsaptak a lángok.
Énekeljünk, László, ők is dudorásznak.
S kezén fogná mindenki földijét.
Aj, be falánk, jaj, de éhes ez a tűz!
Erős János ráhajítja mind a rabmadarak ócska ketreceit, a szarvaskarámot, őzek töviskerítését.
Mit énekelsz most, Jatata?
Azt énekelem: hogy fölengednének az emberek!
Azt énekeljük: elöl megy a ludi-ludi, a nyomában süni-süni.
Tegnapi, tegnapelőtti játékaik oda gyülekeztek a tűz köré, az újat megbámulni.
Kész a parázs, mi meg otthon felejtettük a serpenyőt!
Hát a sapkaserpenyő is jó lesz.
Sapakasepenyő, rikkantotta László, szertekacagván a könnyét a szeme sarkából.
A parázs lyukat égetett a sapkaserpenyőre. Markukban táncoltatták a táltoseledelt. Édes lovam, tűz, tűz, tűz!
Mind megette, pattanjunk föl a hátára!
Nagyapa átölelte Lászlót, a kőderes azt kérdezte: merre szálljunk, édes gazdám?
Azt mondta László: föl a fellegekbe.
Nagyapa számba vette a tisztára sepert magasságot.
Akkorácska felleg sincs az égen, te gyermek, hogy a kicsi fenekedet megtörülhetném vele. Ne kacagj, el sem indultunk még, s leszotyogunk máris a lóról.
Akkor egymásba fogóztak, és felszálltak az égbe.
Menet közben majd felhőt is találunk. A táltos ló kicsi gazdája nyakába húzta a fejét a nagy sebességben. A tarkójába fújva kérdezte Nagyapa: a szelet érzed-e? Itt van a nyakamon. Rázd meg a fejed, szél őkelme jöjjön csak a saját lábán, szárnyán, ha éppen kedve tartja. Könnyű neki, a tekergőnek, egyik hegyről a másikra nyargalni.
Ne csak repüljünk. Nézelődjünk is.
Te mit látsz? Én édesanyádat látom, azt énekli: bú ebédem, bú vacsorám, búval telik minden órám, míg haza nem jössz Kolozsvárra, te Lacika. Le kellene szállnunk, vegyük fel őt is, édesapádat is.
Kicsi a lónak a háta. Kétszemélyes.
Északkeletnek szállva László nagy hegyeket látott, egymás fennállását ügyelő fehér tornyokat és a Kárpátok gerincén szökellő gímszarvasokat. Harangpárok, az időnek fekete köntösében, hírül adták mindenfelé a maguk harangnyelvén: jóemberek, fölöttünk a Gyermek, aki minekünk adatott. Édesszájú medvék terelgették bocsaikat a málnás oldalakra. Málnavész. Havasi gyümölcs tövében a viperás szakadékokat Nagyapa megjárta már. Majd oda is ellátogatunk, László, hogy el ne szunyókáljunk a biztonság látszatában. Hát a farkasokat látod-e? Merev nyakú, leszegett farkú árnyak az irtásban. Vadmalacokat üldöznek, de most lenyilazzuk őket. Hányat lőttünk meg, Jatata? Egy egész győzelemre valót. De a jók ugye megmaradtak? A rosszból válogatjuk a jót, mert külön-külön egyik sem létezik. Hát azt a bácsit ott lenn, Farkaslaka táján ismered-e? Kicsi háza van Áron bátyádnak a földben két cserefa között, de csak esős időben és fagyban húzódik meg benne, mert ő leginkább a nyelvínségben senyvedők házait járja; melegítő szavakból szőtt kicsi köntösöket, ködmönt, karmantyút osztogat a gyermekeknek. Fenyőtobozt rágcsáló mókusokat is láttak, és nászruhás császármadarakat, ezüstsíppal a torkukban. Sípoljunk mi is, Jatata. Ördög vigye, a csirkecsontot otthon felejtettük. Ha nagyobbacska leszel, fölgyalogolunk majd a Dancurusra vagy a Sikaszóba, Nagyapának ott ismerős fenyőfái vannak; egy mohás, nagy csutak hónaljában arasznyi fenyő-keresztfia várja piros szalaggal a nyakában. Búvóhelye is van széltörésben, ahonnan a dürgő fajdkakasokat lesi, meg sok-sok ismerős, pisztrángos patakja, kiknek a száját a telek sem bírják befogni. Esőbarátai vannak ott, azok mindig elpaskolják, a havasi rigók, cinkék pedig az ághegyen kidüllesztik a begyüket, a szeme közé énekelik: eredj, takarodj innen! Nézd csak, László! Szarvastehénre leselkedik a pamacsos hiúz, nyilazzunk oda neki. Hát azt a szegény embert látod-e a Moldva felé vezető ösvényen? Egy ismerős malac nyomában. Meséltem neked róla. Mert az nem malac, ugyebár, hanem királyfiú. Emlékszel, mit művelt a márványpalotában? Nemcsak hogy megszólalt: aranyhidakat épített, és a gonosz király kénytelen-kelletlen a legkisebbik lányát hozzá adta feleségül. Szegény Creangă bácsi, vagyis Ág-bácsi, télen-nyáron termő gyümölcsfaág, édes almával megrakottan; az ő táltos lovai repültek igazán, de most már ő is a földbe költözött. Gábor Áron pedig tudod-e, hová? Éppenséggel az ágyú csövébe. Mikor a völgyeket elözönlötték, és azt üvöltötték: add meg magad, ő nem hajította el a fegyverét, hanem fölkiabált a templomtornyokba. Akkor onnan mind leszálltak a harangok, elbúcsúztak a hangjuktól, és fölsorakoztak Gábor Áron előtt, hogy megolvassza őket, ágyút öntsön belőlük. Ágyút önteni, vért ontani: ez volt akkor a mindennapi köszönés értelme. Az idősebbik Áron bátyáddal pedig az történt, László, hogy midőn a csatatéren a lövedék elfogyott, a szorult helyzetben maga jelentkezett önkéntes ágyúgolyónak. Erről mondjál mesét, Jatata. A táltos ló hátán is? Kapaszkodj a kősörényébe. Hát volt egyszer, hol nem volt, volt egyszer egy szorult helyzet. Máig is él, ha meg nem halt. Áron bácsi kilövette magát, egyenest az ellenség hasába. Sepsiszentgyörgyön majd megmutatom neked azt a gyermekágyút. Ha vasárnaponként, amikor a városban harangoznak, ráhajtod a fejed: hallani lehet, hogy álmában ő is kondul egy-egyet. Akik utólagosan, a győzelem részegségében is tartottak tőle, ólmot öntöttek a csövébe. Megvakították. Azért mi belenézünk, és újra meglátjuk – az ő vakságán keresztül is – azt az égdarabkát, talpalatnyi földet, amelynek védelme valamikor reá volt bízva.
Nézd csak, Zágon is föltűnt!
Ahol annak a tölgyfának egy levele hiányzik. Édesanyád szakította le s hozta emlékbe Nagyapának. A Mikes Kelemen bácsié volt. Neki már nincs szüksége rá, mert elment volt Hűségnek, a Száműzetésbe. Ha majd újra gyalogosok leszünk, énekelek neked valamit róla. Jatata, ha megnövök, én is Hűség leszek? Hűség és rakétás. Azt mondtad ugye, mikor kicsi voltál. Egyik nap a Holdra megyünk, azután Pusztakamarásra. De most figyelj, alattunk az Istenszéke. A madarasi Hargitán túl, a Délhegyen burrognak a favágó motorok. Hórukkoznak a rönkszállító székelyek. Hajítsd oda nekik a nevedet, ne találgassák, ki repült el itten.
Cselényi Lacika vagyok! Vajon hallották-e?
Azt mondták: nem baj, csak egészség legyen. Hát az baj is lehet? Aki netán annak minősíti: lecsavarjuk az orrát, vagy inkább a szarvát. Aztán nem lesz amivel döfölődjék. Lecsavarjuk, kürtöt faragunk belőle, és belefújjuk: Cselényi Lacika vagyok! De kapaszkodjunk meg jobban a képzeletünkben. Hű, de messzire kalandoztunk!
A délhegyi látványt Nagyapa sörényes tengerekkel és óceáni hajókkal meg egy óriás bálnával egészítette ki. Volt hely a hunyt pillája alatt. Lászlónak annál is több. Látod-e? Tátott szájjal úszik a bálna, sunyi békésen, fenyegető vicsorgás nélkül a rettentő fésűs fogsorával; apró halak sokasága sétál be gyanútlanul a gyomrába. Ne panaszkodjanak. Maguk rendezték el a sorsukat. Aki nem néz maga elé, ám lássa, mely gyomorba téved. Jatata, Jatata! – kiabáltad Várhegyen, mikor a horgot a vízbe vetetted, és a pisztráng fölrepült a fára. Ott repdesett az uszonyaival, de vizet nem talált a fa tetején, szárnya sem volt a Semmihez, fölmásztunk hát, és leszedtük onnan, mint a banánt.
Mondjál mesét a halakról.
Volt egyszer, hol nem volt egy piros pettyes, kék csíkos lazac, nem is egy: sok lazac. Itt születtek valahol a hegyi patakokban. Az ő szavukat tanulták meg gyermekkorukban. A patak is beszél, Jatata? Mondikál. Farkaslaki Áron bácsi mindig úgy emlékezett a Nyikóra: mondikál. Ezt is, azt is, amit sohasem lehet azután elfelejteni. A nagy vándorlásokban sem. Fölserdültek a lazacok, elindultak a pisztrángos patakokkal lefelé, jobbra-balra pillogtatva és hallgatózva: merre lehet az óceán? Hogy azt megtalálták, boldogan úszkáltak, nődögéltek benne, magukra öltötték az ékszerek színeit, és már olyanok voltak, mint a gyémánttal, zafírral kirakott kardhüvely. Eljött az ideje, hogy férjhez menjenek, megházasodjanak. Akkor bizonyult szűknek az óceán, amely morajlik, harsog, zúg és üvölt is a szélben, de sohasem mondikál. Arra csak az otthoni vízibölcső képes: az óceánnál is tágasabb szülőcsermely, annak, tudod, nem sós, hanem édes a vize. Sok millió kilométeres vándorlás után, nézd, hogy vonulnak most hazafelé, gyötrelmes nászútjukon a lazacok! Sebesült szivárványrajok. Vonulnak éjjel és nappal, szemben az árral, vízeséssel, a visszavető Niagarákkal, gördülő kövekkel, némelykor a levegőbe fölcikkanva, szárnyak nélkül is repülve, vérző uszonyokkal csapkodva, sziklákra zuhanva, porban vergelődve és megfogyatkozva. De ha keszkenőnyi marad is a szivárvány: egy késő őszi napon a kicsi patakok mentén hírül adják az emberek: hazajöttek az ikrás világvándorok! Fejüket törik a tudósok, és azt mondják: salmonidae. Hol tanulták a hazajövetelt? Titkaikat találgatják: hormonkiválasztás, anyagcsere, idegrendszer és pajzsmirigy, vérnyomás, testfolyadék, sókoncentráció. Úgysem érted e szavakat. Nagyapa sem igen érti. A velük való rokonságát sejti csupán, amikor egyedül bolyong a havasi vizek mentén, és madárlátta szavakat gyűjtöget neked a tarisznyájába…
Fordítsuk meg a lovunkat, Jatata, mert pisilni kell.
Izland fölött megbámulták a nagy tűzhányó hegyet, és közös megegyezéssel fölhúzták a lábukat, hogy meg ne perzselődjék. László sárkányokat is látott, hétfejűeket és kilencfejűeket. Kard ki! Sárkányaprításba kezdett, homlokán kigyöngyözött a verejték, míg Nagyapa tekintetének közeli és távoli terein fekete pernyetollak szállingóztak. Elhessentette volna őket, de azok minden pillantására tovasiklottak. A veszedelmek rendre lemaradoztak; az alvadtvér színű foltocskák mutatták az irányt hazafelé. Miért pillogatsz, Jatata? Ki szeretnék rázni valamit a szememből. Ne ráncold a homlokod: nem az sérti a szememet, amit közösen láttunk. Hanem amit egyedül én látok. Ezen nem osztozkodunk. A többi, minden, amit megcsodáltunk és amitől megijedtünk: közös szerzemény. Sokfelé megfordultunk mi ketten; ily messzire még nem kalandoztunk el. Köszönjük meg a táltos paripának. Simogasd meg a nyakát, a sörényét.
Éppen csak hogy földet értek, rájuk szólt valaki:
– Mit keresnek maguk ottan?
– Hol ottan? – ártatlankodott Nagyapa, fölismervén az emberben a hivatalos felvigyázót, aki feléjük bökött a botjával.
– Ott fenn. A lúnak a hátán.
Eddig repültünk, de most már fussunk, mondta László riadt tekintete. A sárkányokkal vívott harcokban csak kifáradott: a botos embertől megijedt. Szállj fel gyorsan, lovacskám, a levegőégbe. Nem tudhatta, hogy ahol a bot megjelenik, a szárnyak megbénulnak. Szembe kell nézni most már a négykézláb járó helyzettel. Nagyapa elsőnek ugrott le a betonalapzatra, onnan a földre; László valósággal fejest ugrott a nyakába.
Ott álltak ketten nagy bűntudattal a mordályarcú felvigyázó előtt.
– Az úgy volt, hogy enni adtunk a lónak.
– Ennek a lúnak? És mit adtak ennie?
– Néhány sapkányi parazsat.
– Parazsat – bólintott szánalommal a botos ember, szemrevételezve hosszan a lefülelteket. – És ha szabad kérdeznem: honnan szereztek parazsat?
– A tűzből. Tüzet raktunk.
– Tüzet!
Az ember körbevizslatott, nem találta sehol a kihágás jeleit.
Azt mondta magában Nagyapa: még szerencse, hogy a vakszén és a pernye bennünk maradt.
A felvigyázó a közeli fára szögezett táblára mutatott:
– Az elvtárs tud olvasni?
– Ha megerőltetem magam.
– Akkor erőltesse meg magát, mert azt írja: az erdőben tüzet rakni tilos, interzisz. Tudja, mi az?
– Hogy ne helytelenkedjünk.
A felügyelő elgondolkodva pislogott néhányat:
– Úgy is lehetne mondani.
– A tettenérés ténye viszont nem forog fenn – mondta Nagyapa.
Jobb lett volna hallgatnia, mert a felvigyázó dühbe gurult:
– De a lúra történt felhágás ténye igenis fennforog. Tulajdonképpen mit műveltek maguk ott fenn, a lúnak a hátán? Tiltott területen.
– Térültünk egyet. Fölszálltunk a levegőbe, megnéztük az óceánt, Izlandot, a Hargita csúcsát…
– Izlandot. A Hargita csúcsát – nézett körül az ember, hogy az esethez kit hívhatna segítségül, majd szelíden azt kérdezte: – cédulája van-e?
– Milyen cédula?
– Hát innen, abból a házból. A gyógyintézetből – tette hozzá tapintatosan.
Nagyapa bevallotta, hogy nincsen cédulája. Hanem csak unokája van.
– Szegény gyermek – mondta az ember.
– Maga csak ne szegényítsen itt senkit! – vette át Nagyapa a dirigálást az eszmecserében. – Elvittük a lovat? Elvittük. Visszahoztuk a lovat? Visszahoztuk. Itt van, vegye számba, kólikát nem kapott, a lába töretlen, és fújja fel, mert nélkülünk semmit sem ér, pókos lábú gebe és földhözragadtság. A táltos lovak bennünk vannak, megértette?
– Értem, uram, megértettem – hebegte a felvigyázó ember, majd keresztet vetett és elszaladt.
– Nyilat a hátába! – rikkantotta László, de Nagyapa lecsillapította.
– Fusson szegény. Valamikor ő is megfordult a fellegek között. Csak elfelejtette már. Alacsonyan mászkál. Egyetlen dolog, amire fölnéz: a tiltások táblája. Tiszteld a táblákat, és tiéd lesz a mennyeknek országa.
PANGÓVÍZ-ÁLLAPOTÁBÓL fölserkenten, a kényszerűség buzgalmával készíti Nagyanya Lászlót a kolozsvári hazamenetelre. Lássuk, uramisten, mire megyünk ketten az együvé tartozók széjjelszórásában. Ez van az arcára írva. Elindul egy-egy könnye, meggondolja magát, és leszivárog a torkán. Mátyás szülőháza pedig kétórányira van csak Marosvásárhelytől. Légvonalban egy kurtamesényi repülés. Ekkorácska égdarabot kellene közös fedélként a fejünk fölé kihasítani. Mindennapi elválásaink fölött a madarak szabadságával látogatnók egymást az akadálytalan térben. Élő és eleven maradna a reggeli köszönés: ébredj, Nap Szeme! Képzelgés. A hangtalanul motyogott szavak elfoszlanak az üres ég alatt. A gyermeki lábnyomok is a homokban, mit az első zápor kimos a gyümölcsösudvar emlékezetéből. Tudod, mivel jössz majd látogatóba, Jatata? Hát a táltos lovunkkal. A miénk most már. A mordályképűnek végül mégis nyilat lőttünk a hátába, újabb feliratot függesztve a cserefa törzsére: e kőparipa hátán a világ körberepülése kötelező. A szavaikban és képzeletükben négykézlábra esettek megbírságolása helyben kötelező. Csomagolás közben László elészólította megint aznapi friss szavainak seregét: Áron bácsit, a császármadarakat, a zágoni Kelement, a piros pettyes lazacokat, az árral szemben úszó Hűséget. A mindennapi hogy-és-mint-vagyunk és hogy-szolgál-az-egészségünk-féle köszönés-érdeklődés pedig – a székely-magyarok kivételével, akik nyelvi jobbágyságot sohasem szenvedtek – imígyen módosíttaték: hogy és mint szolgál, uram, az édes anyanyelve? Köszönöm, jól, hál’ istennek, mondja majd az egyik. Gyengélkedem, mondja majd a másik, az iránt érdeklődvén, merre találná a legjobb ortolingvisztikai klinikát. Tanácsot sokfélét lehet ilyenkor adni. Utaltassa be magát gyógykezelés végett bizonyos Csokonai nevezetű poétához; vagy Berzsenyi tekintetes úrhoz; az utcánk elején és végén vigyázkodó Vörösmartyhoz; Arany János világítótornyába Nagyszalontára; Petőfi tömegsírjába Fehéregyházára; József Attila jajkiáltásaiba; Kemény Zsigmond jégvermébe vagy Ady tüzes katlanába; a hargitai Ábel szikrafeleseléseibe; nyelvi szunyókálásaiból fölserkentik az embert, megtáncoltatják az elmét, mint a nagypénteki kakast a rostában. Akár az erdélyi krónikások, a mennyköveket hajigáló hitvitázók vagy nyelvünk huszadik századi aranyművesei. Ha pedig náluk férőhely nem lenne, meghúzódhatunk a lelkiismeretben is – lehetőleg a sajátunkban, ahol egy-egy síró szavunk éjjel-nappal szolgálatos.
A kezelési módozatok dolgában hasznos útmutatást nyújt az orvosi tudomány, amikor himlő, paralízis és más nyomorúságok megelőzése végett vakcinációt alkalmaz. Naponta kidoboltatva, kötelezővé kell tennünk az anyanyelv védőoltásait is: példának okáért két fiola Petőfi a szabadság szeretetének koronaerébe, tíz köbcenti Tóth Árpád jelzősorvadás ellen, az egyenes tartás védelméről nem is szólva. Mens sana… Ép testben ép nyelv. Junius Juvenalis prókátor urunk nem haragszik meg, ha tornatermekbe költözött mondását imigyen módosítjuk, helyét keresvén a lélek zugaiban is. Azért vagyunk a világon, hogy a szavainknak valahol helyet teremtsünk benne.
– A világ meggyógyítását holnapra kellene halasztani! – olvasta le Örökmécses biztos érzékkel Nagyapa arcáról a százéves tűnődést. – Készülni, menni kell.
Bőröndbe, zsákba költözött László játékvároskája, minden lakójával. A százszor meglőtt és föltámasztott medvékkel és ólomkatonákkal. A sivárrá szegényedett szobát nézve, a gyermek azt kérdezte: tinéktek játék semmi se marad? Magad vagy a játék lélekvándorlása. Te költöztél a fémszárnyú madarakba, drótlábú zergékbe, káprázataink letarolt erdeibe; a kóccal kitömött párduc ugrásába. A piros pettyes labdámat rád hagyom, Jamama. Játsszál vele, amíg visszajövök.
Tartós maradásra többé sohasem jött vissza. Röpke látogatásai, a betegségek kényszerjövetelei, néhanapi boldog kapu előtti rikkantásai a szülői felügyelet virágos napernyői alatt arra sem engedtek időt, hogy arcának változásait öreg Arisztotelészék számba vehessék. Emlékeinek forrásait föl-fölkeresve, Örökmécses indult el hozzá a lazacok sebzett uszonyaival, hajnalt, ködöt és fáradalmat nem ismerve. Nagyapa, ha nem indulhatott maga is útnak Kolozsvár felé, Örökmécses szavaiból rakta össze újra meg újra a napközi otthonba bevonult kiskatona képét. Mit mesél a gyermek? Igaz történetet mondott, aminek így szól a vége: sírtam, sírtam, sírtam. Máig is sírok, ha abba nem hagytam.
Indulni kell, László. Édesanyád ajtaja, karja kitárva, apád manószakálla egész mesevilággal vár téged.
Még egy utolsó fürdetés, visongás a fürdőkádban, dúdolós fésülés a hosszú út előtt:
|
A sóhaj-ének viszonzásaképpen László átölelte Örökmécsest, az ölébe kapaszkodott, fejét a vállára hajtva nézte az indulásra várakozó csomagokat. Szolgálaton kívüli állapotban a piros sapkás lámpa, a rácsos ágy, a földön a kék takaró.
|
Nagy vagyok már, ugye? Azért kell elmennem. Itt laktam, amikor még ticsi voltam. Körülkémlelve azt kérdezte: ajtó, ablak zárva van-e? Mondani akarok valamit, Jamama, de ne hallja senki. Hallgatózó bácsi nincs az ablak alatt? A falban sincs? Hát a telefonkagylóban? A szekrényben, a kilincsben, a villanykörtében. Senki, bizonyára senki. Ketten vagyunk csak – és az elmenetel. A füledbe súgom. Füled a fülednek a másiknak – nem fog elárulni? Ó, ketten kétfelé laknak, nem is járnak ők egyik a másikhoz.
– Akkor elmondhatom?
– Mondd!
– Tenyereddel fogd be a másik füledet.
– Befogtam.
Fejét Örökmécses hajába fúrta:
– Jamama… Én téged… én téged… nagyon sejetlek.
Később a kert végében bukkant rá Nagyapa. Kezét öregesen összekulcsolva az égi forgalmat figyelte. A kék galambok hová repülnek? Megnézik a városháza tornyát, annak is kék a cseréptollazata. Azután majd visszatérnek. Amikor soha lesz, én is visszatérek? Hát ezt az időhatározót tudtunk és beleegyezésünk nélkül mikor és kitől tanultad? Hazug szó, amikor a halál mondja: csak akkor tisztességes. Nézd, a galambok már visszatértek. Szervusz, Kai kutya bácsi! Nagymamát nem csókolod meg, László? Nem! Őt nem csókolom meg. A kapuban még fölnézett rá büntetőleg: miért hagytad jóvá a száműzetésemet? Méért? Miért?
SIVÁR IDŐ, sivatagi beszéd a szavak játékának elhagyott terein. A praktikus közlések hűvös-szegényes rációja. Jelzőivel, metaforáival a nyelv a gyermekekhez pártolt. Rápirít valósággal a poétikus bolondériára. Jó reggelt, Nap Szeme! Istenem, be divatjamúlt csacskaság a felnőttség „okos gyülekezetében”. Fölkelt a Nap, mondja Örökmécses, tegnapi jelzős összetételéből kiesetten, Ádám oldalbordájaként. Fölkelt? Pápista tévelygés, füstölög Nagyapa, önmagát büntetvén a cérnaszálon rángatott égitestek miatt. Ideje lenne tudomásul venni: a Nap sohasem kél, sohasem nyugszik le; sárgolyónk hátán mi fordulunk reggelenként az ő magas színe elé, csöppnyi fényt koldulva tőle. A Nap kidugta fejét az Istenszéke mögül. Árvaságában fölkapja fejét Nagyapa: ki merészelte mondani? Már megint az a Ptolemaiosz, a kéményseprő módjára föl s le mászkáló Hélioszával! Szegény Giordano Bruno! Biblikus-metaforikus fényhálójából nyelvünket az ő máglyatüze sem tudta kiszabadítani. Ugyanvalóst minek tette volna? Megtagadhatjuk a Naptól a feljövetelt és a lemenetelt, a csillagoktól, hogy sorsunkat megkönnyezzék; kétségbe vonhatjuk, sőt nevetségessé tehetjük a Holdnak ama jogát, hogy ezüstlantként pendüljön fel a költő egére; hogy sugárhúrjain a szellők szellemkezekkel játsszanak. Tárgyilagosságunknál csak veszteségünk lesz nagyobb. Kik voltunk, mik vagyunk? Az elmúltak omladékai alatt szavaink őrzik a vonásainkat. Verba volant… De hová repülhetnének a szavak? Terentius atyánkfia a bizalmát megvonta tőlük, nem gondolt az alexandriai könyvtárégetésre; a később ránk szakadt scripturahamvasztó napokra sem, amidőn a győztes hadfi szájában nem érezte jól magát a szivar, ha azt nem egy Corvina lapjából facsarta. Vagy Arany János verskéziratából… A papírok bizony elrepülnek. Figyelmünket a szavak lélekvándorlására vessük. Csitulgat Nagyapában a hiányérzetek keserűsége. László elment ugyan a reá bízott mondatokkal, de ha visszajön: az Istenszéke mögül újra kidughatja fejét a Nap. Lángsörényt is vetünk reá, hadd berzenkedjék az Ésszerűség a romantika gyümölcsfáinak botolása közben. A pólyából kinövünk, de meg nem tagadhatjuk. A világ szemléletének pólyás korszakából egyedül, önmagunkkal indulunk a másoktól megszabott világba.
MA REGGEL bejött egy lány a Mezőségről, mindenét magával hozván a városba költözködők batyujában. Nagyapa megkérdezte: nem felejtett-e otthon valamit. Ó, nem, semmit. A férjhezmenetel járt ugyan folyton az eszében, de a sátorfáját gonddal szedegette. Kicsi bűnök szégyenkeztek a szeme alján, és csupa tekintetkerülő lelkiismeret-rebbenés volt a rokoni látogatása. Négy-öt éves korában családias ragaszkodással húzódott meg Nagyapa ölében, ajándékcukorkát ropogtatva. Miért hozol nekem cukorkát? – kérdezte a jobbágykék tekintetével inkább, mint zsenge szavaival. Mert szeretlek, mondta Nagyapa – még csak jelölt az idő tájt –, visszakérdezvén a háromlevelű szót a tanítványtól. „Tudod, mi az, hogy sejetlek?” A selyp évek múltával, hogy épp László helyén bizonytalankodott a férjhezmenendő, a kelengye-szavak felől érdeklődve azt kérdezte Nagyapa: hát amire tanítottalak, magaddal hoztad-e? Azt az egyet, a háromlevelűt felejtette otthon. Nem is lesz szüksége rá, bizonygatta a kiábrándultak rajongásával. Más igével pótolja majd az otthonit: „Te inbesc!” (Románul = szeretlek.) Elment, nézi máig is Nagyapa. Otthon a tanyai házban valaki elaludt mellette. Épp amidőn a Választás perce megérett benne. Zrínyi Miklós már elkésett a figyelmeztetéssel: „Végy példát az darvakról, vadludakról, nem teszik szárnyok alá fejeket és nem alusznak, míg istrázsát ki nem állítanak.”
AZ ANYANYELV darvadozó világát is megjárta Nagyanya, Nagyapa, az óceánon túl a hatalmas diaszpórában: a birodalmakat pettyező Gólesz-ben, amiként – találóbb szóval – Sólem Áléchem mondotta volt.
Indulás előtt Pusztakamaráson a dolognak teljes értelmetlenségén sajnálkozott Dédnagymama. Roppantul tetemes út! Hány kilométer ide Amerika? Oda-vissza, Ludas felé menet, nagyjából tizenötezer kilométer. A családi, rokoni hallgatóság hatalmas cöccögésbe kezdett, tanácsot is adván közben, miszerint Bánffyhunyadnak indulva meg lehetne spórolni legalább harminc kilométert. Arra közelébb, erre hamarabb, ha egyáltalán érdemes az utazást megkockáztatni.
– Hisz nagyon messze van az az Amerika!
– De egymillió magyar él ottan – vágta ki a gólesz-tromfot Nagyapa.
Anyjának a riadalmas lélegzetben elakadt a szava. Kálvin tiltó szelleme tartotta csak vissza a kísértetűző keresztvetéstől, mert amiként pénzt: magyart sem gondolt össze ennyit – egy helyre; vagyis álmában legföljebb, mikor a szülőföld lomberdei a földből kifordulva, véres gyökereiket az égre vetették föl s a lábuktól fölakasztott nyíresek, gyertyánosok kábult lombozatából madártojás-jégeső zuhogott kéken a földre.
Némi gondolkodás után így szólt hát csendesen:
– Egymillió. Akkor az az Amerika nincs is olyan messze.
Kivált, hogy oda hányódott el Nagyapának egyik unokahúga is, örökre kiesvén a Székely család csoportképéből. Keresd föl majd, ha arra jársz. Hol lakik? Valami nyűjork nevezetű városban. Hol dolgozik? Üzletben. Hát a címe? Nincs kéznél, de érdeklődés útján rá lehetne tán akadni. De kitől érdeklődjem, anyám? Az ember elmegy az egyik üzletbe, megkérdi: Hol a másik üzlet? A boltosok mind ismerik egymást.
AMERIKA Bánffyhunyad felé menet is messzinek bizonyult.
Amivel a kozmikusnak tűnő távolságokat Örökmécses térben és időben megtoldotta: László hiánya volt. Vajon mit csinál ő mostan? Ezt már Bécs kapujában kérdezte; a Wienerwaldban, a csodás bolondériákkal csalogató Práterben; a Burg udvarán a díszkutyává nyírott fenyőfácskák között s a Mariahilferstrasse forgatagában; egy baráti ház önzetlen fehér asztalánál a Capistrangasséban, ahol Nagyapa fénykép formájában az otthoni kihűlt kemence mellett melegszik. Villamos csolnak repült és hányódott képzelt hullámok hátán a nyári ég peremén; az óriáskerék – mintegy az ifjúság tovatűnt kacagásának felhajtó erejével – meghordozta Örökmécsest a magasban, a történelmi kíváncsiság Nagyapát a mélyben.
Történelmet addig nézzünk, amíg van. Az Újvilágban a felhőkarcolók…
Hát nem indulunk már? Messze van Luxemburg.
Csöppnyi bolyongást még! Az emlékezés vesszőfutásait.
Képeslapot délután küldünk Lászlónak.
Hofburg, Neue Burg, Historisches Museum, Kunsthistorisches Museum, Stephansdom…
Nézd, itt halt meg Hunyadi Mátyás. A homályban veszteglő dicsőség. Nem, nem! Öt évvel azután, hogy Bécset meghódította. A tömeg ujjongott, virágeső, polgármester, díszküldöttség, kulcsátadás. Pest-Budán is? Viszontujjongás a Ferdinándoknak, Ferenceknek, Károlyoknak. A mindenkori virágvasárnapi tömeg. Abszurdum? Az emberiség Ábel-füstje. A Szent István-székesegyházban ravatalozták föl. Azután leszedték a Corvin-címereket. Mohácsot az a két aranytallér elfedte a tekintete elől. Hogy látta-e éltében? Harminchat esztendőnyire volt már. Bederengett az ablakon. A kard is övé. Aranymarkolatú. Ő volt a legnagyobb magyar király. Ha létezett egyáltalában. Ne nevess. Pusztakamarási történészek gyanakvása, hogy csak mesebeli figura volt. A Trianon utáni leckékből különben nem maradt volna ki. Azt mondtam nekik: lennie kellett, hiszen apja is volt: a nagy törökverő, János. Tessék megnézni Gyulafehérváron a kőkoporsóját. A szavait is örököltük. Zimonyban azt mondta két fiának a halálos ágyán: „Erre kérlek pedig főképpen, hogy tunyaságból ne rútítsátok meg a tü anyátoknak nevét. Néked hagyom ezt legelőször, szerelmes Mátyásom!” Lászlóhoz nem szólt?
NÉKED HAGYOM EZT LEGELŐSZÖR,
SZERELMES LÁSZLÓM!
Ebédre várnak. Küldjük a lapot a gyereknek.
Kék alapon arany motívumok, látod-e? Zrínyi sisakja. Nem a költőé, hanem a szigetvárié. Szalmakalapos időkben a súlya tán a legtanulságosabb: két és fél kiló.
Ahhoz is vékony már a nyakunk. Nézd, itt a kardja is. Fényképét megmutatom az atyafiaknak. Ha így sem hiszik el, nem tudom, mihez kezdünk velük. Nézzük, egy füst alatt Szent István erszényét és házisipkáját is. Osztrák sógor alaposan kizsebelt, ha már a házisipkát is… Ajándék. Nem, a Corvinákat hoztuk mi, magyarok. A nagyszentmiklósi kincsekkel együtt. A kötelet, azt vitték. Aradra, Marosvásárhelyre. Hát a Makk-féle összeesküvés a Székelyföldön negyvenkilenc után… Székely mártírok tere.
Istenem, a Gyermek! Szűzanya be szépen tartja az ölében.
EBÉDELT MÁR VAJON AZ A GYERMEK?
A máriapócsi Madonna, festette Papp István. „Ezt a képet bűneim bocsánatára állíttattam fel, 1676.” A festő írta? Mecénás íratta? A művészet bizonyos értelemben: vezeklés is. A lélek mentése. Nem, még nem vagyok éhes. A papok megállapították, hogy Máriapócson a Madonna valóban könnyezett. Akkor hozatták el Bécsbe. Nem tudom, az igazságot miként hámozták ki. Nagy Imre bácsi Zsögödön festett egyszer egy pisztrángos patakot, azután kiment a méheit megnézni, hogy rajzanak-e. Visszament a műterembe, vízben úszott az ecset, paletta. No nézzétek, kiöntött a pisztrángos patakom!
Nagy Lajos aranykeresztje.
Emlékszel, amikor Lászlóval leszedtük a keresztet a papnak a hátáról? Repülőgépet csináltunk belőle.
Báthori István vajda sisakja. Kenyérmező. Kinizsi két karddal vágta a törököt, kiáltó szavaival a fejedelmet keresve. Báthori István atyámfia! hol vagy? Ha élsz még, kérlek tégedet, felelj énnékem; felelj, kérlek tégedet, ides társom! Ennél hívebben – ahogy ezek a szavak őrzik – ki tudná a kenyérmezei csatát megeleveníteni? Hűvös ez a terem. A megörökítés különben Bonfini nyomán a Heltai Gáspáré. El ne felejtsem, Lászlónak félretettem belőle néhány mazsolát. Nyelvi kalácsba valót. Véremnek sokaságát ontottam nagy sok sebekből. A királyi mag Máriában elfogyott. A papok is elébe menének az egyházi szerszámokkal. Nem szűzmáriás lobogóval, kereszttel, füstölővel stb. – amit a reverendások magukkal cipeltek a hitnek jeleként. A szimbólumokat egybemarkoló jelzős főnév: szemléleti ugrás valósággal; a puszta megállapítástól a kritikai értékelés irányába, Heltai tisztelendő urunk akarata vagy szándéka ellenére. Hiszen ő maga is a vallás ügyeiben volt foglalatos ember. A céhes elkülönítéssel azt mondja mégis: az istenes jeleket nemcsak hordozzák, de belőlük is élnek, velük keresik a kenyerüket; miként a kőműves a vakolókanállal, szabó a tűvel, ők is a szerszámaikkal, munkaeszközeikkel. A Nyelv csodásan működik, de útja rejtve van. Itt nem szabad persze dúdolni. No és az urak: szokványos módon elsomfordáltak, oldalogtak, Heltainál: elpironkodtak, mert ingadoztak a hűségben, és hiába kalapolták a királyt és tisztogatták – mentegették – magukat előtte, aki jól tudta, hogy kanalukat sok gyanús dologba mártották. Aminek gyenge az eleje, érvénytelen a vége is.
Siessünk, valóban, ne nyelvészkedjünk.
Szarajevó, Ferenc Ferdinánd nyitott gépkocsija, 1914, a többit már tudjuk. Hát igen, a szerbek. Okuk milliónyi lehetett a lövöldözésre, már csak Bosznia és Hercegovina miatt is. Jól tudták ugyanis, hogy a megszállott földrajzi tartományok végleges birtokbavételének legfőbb feltétele: a lelki tartományok elözönlése. A népeket beolvasztó nagy kohóban az következett volna: nyelvirtás a csecsemőkön kezdve, a nemzeti tudat kiégetése tüzes vassal az agyakból, a kultúra élő testéből, a történelmi emlékezetből. Lám, ezt a bátor szabólegény is sejtette. Libényi János a Karintiai kapunál sétáló császárt úgy-ahogy nyakon szúrta 1853-ban. Vastag volt a katonai gallér, a merénylet tehát vékonyra sikerült. Bizonyos, hogy nem ezen múlott a sorsunk. Egy ájult testben az eszmélő sejt anarchista lázadása. Értelmetlenség? A derék szabósegéd nem olvasta Lenint. Ez tehát a Votivkirche. Mondják: a monarchia népei hálaimaként emelték a császár szerencsés megmenekülésének emlékére.
Ráfogás persze.
Akié a hatalom, azé a hála. Annak minden változata. Az esőért is, az elmaradt száj- és körömfájásért is.
Votivkirche!
Köszönjük néked a felettünk aratott győzelmeidet és elődeidtől örökölt szándékodat, miszerint először koldusbotra juttatsz, majd azután németté emésztesz bennünket. Külön-külön és együtt: zsolozsmáid leszünk. Köszönjük Nagymajtényt, Világost, Haynau kardját, az aradi vértanúkat, a siculicidiumokat, a Petőfi fejére kitűzött vérdíjat, a kereszttel megjelölteket a jakobinusok családfáján. Köszönjük Kufsteint, az ezüstkeresztet és a két gyertyatartót; hogy Nádasdy Ferenc, mielőtt fejét a tőkére hajtotta volna, alattok imát mormolhatott.
LÁSZLÓNAK VAJON MEGADATIK-E,
HOGY MINDEZEKET LÁSSA?
Elébe megyünk valamiként a lehetőségeknek. Amit lehet, innen hazaviszünk, a többit bepótoljuk: házi bor, házi történelem. Mihály bátyád pálinkafőző üstjét elkobozták. Ezzel szemben a währingi temetőbe is el kellene látogatni. A réginek persze már csak maradványa az emlékhantoló időben. Bizonyos Ormós Zsigmond nevezetű krónikás a múlt század közepén még eltűnődött a sírkőfeliratokon. A lengyelekén, hogy azok lengyelül őrzik az elhunyt nevét és bizodalmát a feltámadásban; a magyarokén, hogy azok németül szólnak a kegyes utókorhoz. „Nem jele ez annak, hogy idegenek közt a magyar könnyen elhagyja nemzetiségét?” No persze! Lám, valamelyik Bánffy anyanyelve helyett nem a németet, hanem a franciát választatta sírfeliratául. Egyre megy.
Hogyan képzelnéd el a feltámadásukat?
Kacsacsőrű emlősök a jobb oldali kijárathoz, kiabálnák a hangosbeszélők. Kik a nyelvüket kifordíttatták és újraszabatták, vasaltatták, lefekvés előtt ne felejtsék el azt kiporolni. Hölgyek előnyben. Az Úr, szokása szerint, ódon tanulságokat preckelne rájuk aranymeszelővel: ha nem ott haltok meg, ahol kellene, annak okát az életetekben keressétek.
De cáfolat is van itt Ormós uram sóhajos kérdésére. Megfordult itt Bethlen, aki Miklós maradt, Bornemisza, aki Péter maradt Szophoklész Élektrá-ját magyarra fordítva és egyebekben is bátran cselekedve, szívében a félelem esztétikájával: „De mint Szent Péter és Jeremiás mondja maga felől: egyfelől féltem, másfelől égett a szívem, és talán az oldalamon is kifakadt volna, ha a számat fel nem tátottam volna.” Feleim, tapogassátok meg az oldalatokat. Bordáitok közül gennyedő sebek szivárogtatják a lenyelt mondandót.
Faludi aki Ferenc maradt
Bessenyei aki György maradt
Kisfaludy aki Sándor maradt
Batsányi és Fadrusz akik Jánosok maradtak
Barabás aki Miklós maradt
Székely aki Bertalan maradt
Teleki aki Sámuel maradt
Széchenyi, aki István maradt a lelkiismeret legelső moccanásától a téboly néma viharáig. Döbling. Márványtábla. A helyi polgár a szemét mereszti. Wer kann er gewesen sein? Aha, öngyilkos. Szerelem? Annak egyik ősi változata: honszerelem. Érdekes népszokás. Egy svéd utazó jegyezte föl, hogy a Marquises-szigeteken még a múlt század végén is dívott a kannibalizmus. Megettek ott egy európai ácsmestert.
AZT A KISCSIZMÁT MEGVESSZÜK LÁSZLÓNAK
Kilencezer méter magasan repültek, alattuk pörgött az Atlanti-óceán. Útitársaikat – akik háromszázan is lehettek – a tankönyvekből kilépett élő, remegő látvány nem érdekelte. A légikisasszony se nagyon, pedig mint valami reggeli tornagyakorlatot: a halálukat mutatta be a zuhanás esetén semmire se használható mentőövek kezelési módozataival. Tudod, milyen fogazata van a kék cápának? Revolverfogsora. A fogalom keresztapjának volt nyelvi fantáziája. Ahol kékebb, ott mélyebb ugyebár a víz. Ismerős tájék. Somostetői táltos lovunkkal itt nyargalásztunk; Izland fölött, hogy meg ne perzseljen a vulkán, fölhúztuk a lábunk. Nyugati irányból tűntek fel azután a sárkányok. Tanú persze nincs rá. A tenyerem legföljebb, mondta Nagyapa. Ahogy átöleltem, tenyeremen éreztem a felgyorsult szíve dobogását. Az ijedelmében keresztet vető istállómestert is fölemlegették. Klattyogott, ahogy nyargalt, a leltári gumicsizmája. A képzelete is leltári lehetett, sehogyan sem fogta föl ésszel a kérdést: uram, visszahoztuk a lovát? Visszahoztuk.
Hallván, hogy magyarul beszélnek, kacagásuk okát egy öreg hölgy kezdte firtatni.
– Emigration?
– Nem emigréjsen – mondta Nagyapa. – Egy kis otthoni félreértésből támadt a jókedvünk.
– I’m sorry!
Hol láthatott vidám kivándorlót?
Korabeli följegyzések szerint a székelyek – a nagy kiszakadás előtt – búcsú-istentiszteleteket tartottak, és elsiratták, ó, nem az Istent, aki megígérte, hogy velük marad az Óceánon túl is, hanem egyenként: a maradékaikat. Vidámnak még a mókás természetű Ábelt sem igen láthatták a hányódásban. Arcán a sebhely látható maradt; a nyesett ágé, mely soha be nem hegedt a hazavágyódásban. Elevenségét és érzékenységét a szülőföld oltóviasza védte.
ISTENEM, MIT CSINÁL MOST AZ A GYERMEK?
New York fölött esős, felleges, villámlásos magasban már-már leszállhatatlanul sokáig kerengett velük a gép. Kétszáznyolcvan ember kereste leszállóhelyét a földön. Számra nézve: a teljes pusztakamarási gyülekezet, a repülő Szórvány. Egy rossz mozdulattal, akár egy kosár tojást, oda lehetett volna vágni valamely felhőkarcoló falához. Nagyapát is megkörnyékezte a halál gondolata; különösebb ijedelem nélkül, a mulasztás szomorúságával hüvelykujjnyi mesét gondolt végig hirtelenében: ezt még el kellett volna Lászlónak mondani a tujafenyők alatt. Későbben, a Cyrano-orrú gépkocsiban, a szédítő forgalmú autópályán a mesét részleteiben is kidolgozta, kacagtató csattanót kerekítve hozzá. Az otthoni mulasztások különös nosztalgiájával vizsgálta vendéglátóinak arcát is, az ábeli sebhelyet keresve rajtuk. Szíves mosolyuk fényhálója mögött azt is megtalálta, ám lehetséges, hogy csupán a képzeletével. A kutató tekintet azt is észrevehette, hogy az új létküzdelemben, amely osztrigafriss elmét és versenyképes reggeleket fogyaszt, az elhagyott otthon emlékezete: magánteher, magánkín, míg csak lemondó legyintéssé nem keseredik; utánunk az özönvíz – a gyermekeink formájában. A legyintés egy-egy nemzedék – némely családban emberöltőnyi fáradozás – kifulladásának végjele: megadjuk magunk! Besétálunk a nagy olvasztókemence csapóajtaján. De addig? Az anyanyelvi ragaszkodás ezernyi akváriumában buzog a szorgalom: vasárnapi iskola, hétvégi iskola, művelődési köröcskék margarétalánca, nyelv- és istentiszteletek az önfeledés kísértéseinek csapdarendszerében. Nappalok és éjszakák mosódtak egybe az anyanyelv betegágya fölött. Hallgassátok a tisztelendő atya prédikációit! Az öreg székelyeknek magyarul – a gyermekeiknek angolul hirdeti az igét. Már az Isten is kétnyelvű? Ó, nem, nem hagyom lekopni nevemről az ékezetet. Kereskedelmi szerződést sem írok alá, ha nevemről az ékezetet el meri hagyni valaki! Egy rossz hangsúlyért perselypénzbüntetést fizet a gyermek. Igen, büntetni kell, bírságolni kegyetlenül, aki a nyelvét megcsúfolja! Fogadkozott szenvedélyesen a költő: Jöhetsz reám méreggel, tőrrel, ékkel. De én itt állok az ikes igékkel. Vizek hátán a sikongó falevél. No-no, rázta fejét Ligonier magyar aggmenházában a bibarcfalvi öregasszony, nem érti már az otthoni szót, régen volt, amikor a dollár káprázata a férjével együtt Pennsylvania bányái felé sodorta. Új kocsit, villát vásároltunk, csodás fűnyírógép nyomán ondolált a kertünk, már csak a magányunktól kell megszabadulnunk. Nem tudsz valakit Erdélyben, aki örökbe adná nekünk a gyermekét? Nem kívánnám ingyen. Ó, bizonyára! A fél tüdejét, veséjét, a fél szemét sem. Egy öreg tanítónőt hozatnék Csíkszereda környékéről az unokám mellé. A nyelvére vigyázna csupán, a rövid és hosszú magánhangzóira. Ikes igék mellé dajkát keresek koszt és lakás ellenében. Nézzétek meg a hétvégi iskolánkat. Fészekaljnyi magyar gyermek, színes pántlika, népi viselet. A zongorához ült Nagyapa: hallgassátok csak, mit hoztam nektek a gyergyói havasokból. Elment, elment az én párom, le az úton egy fűszálon. Itt megállhatnánk csodálkozni. Ilyen szép-sejtelmesen, a bánatnak és a csöndnek ily leheletfinom rezzenetével ki tud még elmenni? Időtlen időkön át a nyelvnek micsoda fáradalma rejlik abban, hogy az elválás szenvedésterhét végül is nem a földre, nem az égre, hanem egyetlen fűszálra bízza? Ámuló szemmel e kicsi fűszál előtt rajtunk kívül ki tudna megállni? ámulni? A sajátunkat? Szegény Narkisszosz a patak tükrében megpillantott arcmása fölött senyvedt el az önimádat kínjai között. Eltemetnének majd bennünket a nimfák, és csodálkozni fognak a helyünkön talált sárga virágszálon. Igaza lett volna tehát a jóslásban Teiresziásznak? Boldog lehet, ki sohasem ismeri meg magát. Kerüljük el valamiképpen az önismeret félelmeinek kaptányát. Leiriopé szépséges fia önnön vonásaiban gyönyörködve titkot bámult, egy váratlan felbukkanó visszfényét az ismeretlenségnek. A mi fűszálunk – egy nyelvi közösség képzeletének tollvonása, a jellemző erőnek e zöld villámrándulása: megnyilatkozás. A magunk legbensőbb titkainak jele. Homlokunkat a tenyerünkre ejtve érdemes fölébe hajolnunk. Percekre legalább. Amennyi idő alatt a székely ruhás Jefferson Emesék és Kovács Geraldok a gyermeki elme viaszérzékenységével a miniatűr remekművet megtanulták. Elment, elment az én párom… Halljátok csak a dallamát, gyerekek! Amily bonyolult törvények szülték, éppoly egyszerű. Egyetlen kiszivárgó könnycsepp az emlékezet szeme sarkában. Le az úton egy fűszálon… Tisztán, szépen énekelték. A pedagógia csodája. Tanár és tanítvány énekes tekintete egymásba fonódott. No, még, még egyszer! Hogyha elment, sej-haj, visszavárom, ölelő karomba zárom. Ki tudná megmondani most már, miért szép ez az erdélyi népdal. Csaba, mit szólsz hozzá? Csaba lesütötte a szemét: I don’t know. Enikő! I don’t understand a word of it. No, semmi baj. Amott az a kislány megmagyarázza. Akad még itt gyermek, aki a kezét felnyújtsa.
Szegény dallam, szegény fűszál!
Száz emeletével hatalmas volt az Empire State Building, tengerre néző arcával a Szabadság-szobor. A pokol malmainak hangján, a környéket s az ámuló szemet vízpermetben fürösztve zuhogott a Niagara; lélegzetakasztó volt New Yorkban a kristályragyogású belváros és a Harlem néger apokalipszisének kontrasztja, Miamiban az Óceán hullámjátéka, Torontóban a Világkiállítás csodaországa, a háztetőkről fölszálló helikopterek látványa, és minden, ami annak előtte hihetetlennek tűnt a mezőségi dombok nádvilágában.
ISTENEM, MIT CSINÁL MOST AZ A GYERMEK?
Örökmécses lobogjon egy hunyorításnyival vidámabban!
A puszta csodálkozáson felül tűnődésre késztető volt Kolumbusz roppant világának Rációja és még mindig oly nagyon templomos természete; villanygombos rendje és hangyaboly-káosza; a bioszférát elborító technoszféra tökéletes működése; a hatalommal tegeződő polgár önérzete – hé, te Jimmy! – és alázata a Bankszámla szent színe előtt; a rablás ellen bebiztosított ékszerüzlet, valamint a bénulás ellen ugyancsak bebiztosított futballistaláb és színésznői mosolyizom; a rezervátumba szoruló gyalogos ember látványa; a nagy felemelkedések és bukások balzaci sorsörvénylése; Kossuth szobra a detroiti autócsordák üvöltésében: egy szétrobbant csillagnak idehullott darabkája; Cleveland elhagyott magyar templomai a négernegyedek dzsungelburjánzásában; milliónyi Jónás riadalma a nyelveket emésztő cethal gyomrában; az anyanyelvileg együvé tartozók titkos hívóhangjainak sirálytánca az éterben; a Kínálat szirénhangjai: gyermektápszer és kibérelhető rádió-adóállomás az egyéni vélekedés szolgálatában; horgászhorog, műlégy és hatlövetű pisztoly egy önkiszolgáló üzletben; Nagyapa haldokló barátja egy csodagépekkel fölszerelt kórházban; az anyanyelvük ellen lázongó gyerekek és a szavaikhoz ragaszkodó szülők fájdalmas patvarkodása; a háromszáz oldalas napilap eszme- és reklámhadjárata a reggeli tejeskávé mellett; a tizenhat csatornás színes televízió éjjel-nappali ostroma a gyanútlan elme bevétele végett; az étkek és italok eldorádója; a népdalért rajongó cserkészek szépségeszménye és kábítószer-fogyasztó fiatalok eufóriája; az idő gyémántértéke, a munka és munkanélküliség, a trónra emelt szeretet és az elesettek Szahara-magánya; egy asszony a floridai tengerparton…
A hullámok közül bukkant föl, majd lassú, bizonytalan léptekkel indult Nagyapa felé a forró homokon. Játékbaba, kiáltotta Nagyapa Örökmécsesnek, egy kicsi néger leánykát találtam a kagylótörmelékben! Szerencsebaba! Megőrizzük, és Lászlónak hazavisszük. A magyar szavak hallatán megrándult az asszony. Vad jelzi csak ily fölismerhetőleg a golyótalálatot. Lángoló arccal állt meg Nagyapa előtt: istenem, önök magyarul beszélnek! A világ végén is… Igen, az ember a bőrét kénytelen magával cipelni. Az én gyermekem pedig otthon maradt. A marosvásárhelyi asszony elsiratta a gyermekét, és elmesélte kalandos útját az Óceánon átal – Nagyapa unokahúgával, kinek a címét a New York-i boltosoktól kellett volna megtudnia. Kéthangúvá lett a sóhaj az izzó homokparton:
ISTENEM, MIT CSINÁL MOST AZ A GYERMEK?
Félelmetesek voltak Miamiban a revolverfogsorú kék cápák, elképesztően értelmesek az akrobata delfinek. Áhítatkeltő volt Chicagóban Brâncuşi szobrainak márványszava és Picasso színes fémalkotmánya; a szíves házigazda tízezer kötetes könyvtára s az anyanyelv oltalmára emelt Tulipános Háza; elismerő cöccögéssel vétetett tudomásul a milliomos magyar festő káprázatos pályafutása, ékszeres örömeiben a honvágy szünetlen fájdalomnyilallásaival. Otthon, Szovátán szeretnék magamnak házat építeni. Nagyapát egy könyvbe préselt muskátli kapta szíven mégis; egy féltve őrzött virágszál-múmia New Jerseyben. A vendéglátó ház puha szavú, kedves asszonya félrevonta Nagyapát a három szakácsnővel is fölérő elektronikus konyhagép mellől. Ez a néhány szirom onnan való, a régi kertünkből. Ez a lyukas mogyoró is. Az álombeli kerek erdőből, ahol tavaszi napokon madarak szöszmötölnek a gyertyánágakon. A zacskóban maréknyi föld volt, apám sírjáról való. Elkobozták a vámosok. A vámosok mindig éberek, menten észreveszik, ha valaki sírhantot rejteget a kézitáskájában.
ISTENEM, MIT CSINÁL MOST AZ A GYERMEK!
Néhány búcsúszóval a torkában New Yorkból Clevelandbe repült Nagyapa. Váratlan elhunyt, fiatal barátját temették ottan, a verset írogató rakétamérnököt, aki Cape-nek2 fémrácsos obeliszkje alatt űrhajók kobakját csiszolgatta, miközben a személyiségéből kiesett ember lelki nyomorúságán tűnődött; az atomkor bugyrába kerültek különös változásain: a kénszemű, fémcsigolyás, plasztikzsigerű emberen, az uránérc rigókon, a plutóniumpikkelyű halakon, a szabadnapos eunuchokon, Berzsenyi zefírjén, amely gázoknak szagává lett, a kohóarcú, szivararcú, reklámarcú, autóféklámpa-arcú emberen, akinek nyelvi templomát naponta fosztogatják az anyagi jólét kufárseregei. Szép halott leszel, mondták a temetkezési vállalat kozmetikusai; miért kell őt vajon Csokonaitól is elbúcsúztatni, kérdezték a nemzetfölötti lét kacsacsőrű emlősei; hát a kék lábú madarat mi végett emlegeti vajon az a messziről jött ember? Műgyepszőnyeg a sír körül. Asztalsima temetőkert, vízszintesen elhelyezett márvány sírkőlapokkal. A fűnyírógépek akadálytalanul szépítik a halottak zöld sivatagvilágát. Itt nyugszik az elhagyott otthonról verset írogató rakétás ember. A bibliai legenda szerint Isten kétféle porból alkotta meg Ádámot. Egyiket a Morija hegyéről hozták az angyalok, másik a világ négy sarkából gyűjtött porok keveréke volt, hogy akárhova veti majd a sorsa Ádámot, a föld befogadja testét, ne vesse ki mint idegent.
Az anyaföld bárhol befogad bennünket.
De felejtéssel válaszol a felejtésre. Akik reánk temetkeznek majd, szenvtelenül taszítják odébb a csontjainkat: vajon ki lehetett?
ISTENEM, MIT CSINÁL MOST AZ A GYERMEK?
Örökmécsesnek ki-kibuggyanó könnye sürgette már a hazajövetelt. Amit láttak, eltették szépen az emlékeik és a tanulságaik közé; az ámulatot kéregető Mutatványos Jelenségeket félreseperve repültek vissza Luxemburgba, s rohantak onnan is éjjel-nappal lazacnyugtalanságban, Kolozsvár tornyaival a hunyt pillájuk alatt. A kezdeti kíváncsiságokból kiesett Párizs, Róma és Velence: véres emlékeivel a Colosseum, szelíd galambjaival a Szent Márk tér és Colleoni lovas szobra. Jó lett volna még egyszer eltűnődni Michelangelo Világmindensége előtt, a Sixtus freskó-ege alatt. Nagyapa tudós vigasztaló magyarázatot is talált a nagy sietségre, amelynek a végén piros bojtként lebbent meg szeme előtt az otthon legelső szava: Jamama! A Szent Péter-bazilika építői nem csupán istenes áhítatra: szemléletre is oktatnak; a tekintet elé tárulkozó látvány egybefogására. A székesegyház előterében fehér márványlapocskával jelölték meg a helyet, ahonnan a részletek tülekedése fölött az építészeti remekmű Egésze látható. A látószögnek e meghatározott pontján, mint lencsében a fénysugarak, futnak össze – igazi szépségüket is elnyerve – Bernini kőbe örökített formacsodái. Tudom, bólintott rá Örökmécses, a te márványlapocskád, ahonnan nézve a világ egésze értelmet nyer: a mesemondó hely a tujafenyők alatt.
Lászlót az ablakban találták. Anyjának visszarántó mozdulata nélkül az üvegen át röppent volna Örökmécses karjaiba. A növekedésben egy kicsit megsoványodott, pipevirág-haja sötétebb árnyalatba hajlott, akárcsak szemében a bronzos fácáncsibe. Telve most már szemrehányással is: mennyit, be sokat vártam én tirátok! Nézd, mit hoztunk, sipkás törpét és óriásmackót, százféle cukorkát, rugóra lépkedő űrhajóst és színes ruhácskákat! De nem győzte kivárni végét a kirakóvásárnak. Mutatóujját begörbítve csalta félre Nagyapát az előszoba sarkába: hol voltál, Jatata? Ó, nagyon messze voltam. Mit csináltál ott? Ha én azt el tudnám mondani. Egy törött vázának a cserepeit számolgattam. De hiszen magad is ott voltál. Emlékezhetnél rá. Itt aludtam és ott voltam? Torontóban megríkattad Nagymamádat. Rossz voltam? A szeme sarkán kiszöktél az elmebajos autók közé. Elindult utánad, egy kicsi fényhálóval próbált onnan kihalászni. És megkerültem? Visszahozott, elvarázsolt, a nyakába akasztott. Gyöngye voltam? Igazgyöngye. Más alkalommal mint a majoránnát berakott a tiszta zsebkendők közé. Te is megtanultál varázsolni, Jatata? Bécsben felültettelek az óriáskerékre, Bethlen Miklós bácsi térdére, és megforgattuk Mátyás kardját, az aranymarkolatút. Akkor mondj egy mesét nekem. Úgy kezdődjék: volt egyszer, hol nem voltunk, mi ketten meg a kőparipa. Először te meséld el, mit csináltál ott a Napsütésben: a napközi otthonban. Elmentem, sírtam, sírtam, sírtam. Itt a vége, sírj el véle. Mert senki nem tudott velem magyarul beszélni.
A kávéfőző kotyogása miatt a történet veleje máskorra maradt.
ÜZENTE PEDIG Dédnagymama, hogy maholnap elfelejti, milyen az eleven gyermek, olyannyira magára maradt a fényképekbe költözött fiaival; unokát, dédunokát vigyenek el hozzá annyi időre bár, míg egy kosár almát leszed a fáról. Jó lenne csakugyan elmenni Lászlóval Pusztakamarásra. Az ő szemével nézve talán újra megnőnének a bokornyira zsugorodott valamikori erdők, a libaúsztató patakok, a kezdet Amazonasai. Bejárnák együtt az elhagyott játékok színhelyét, valamikori sokadalmak házait a nagy fogyatkozásban. Gyermeki segítséggel nemegyszer látogatta meg Nagyapa az idegenségbe öltözködő szülőfalut, valamikori önmagát fogva kézen a Magyar utcán véges-végig. De ha Lászlót is maga mellé venné: a két gyermekkel újra lehetne teremteni a világot.
Micsoda varázslat lenne, tűnődött Nagyapa, miközben az éber elme minduntalan közébe vert a káprázatainak. Voltra nem ad a boltos.
A reánk záporozó figyelmeztetésben csöppet sem áltatjuk magunk: Hérakleitosz szépséges folyóvizében másodszor nem márthatjuk meg a lábunkat; ilyenformán a homokóráinkat sem fogja senki megfordítani. S bár önáltatás és reménység határát némelykor nehéz megvonni, azért csak tanulgatjuk – micsoda szorgalommal! – a sorsunkat. Egyebek között tudomásul vettük, hogy a gyermekkorból kimentett, leheletünkkel tisztogatott kicsi zsebtükör régen összetörött a markunkban. Szilánkjait rakosgatja össze szüntelen, vérző ujjakkal immár, az emlékezet. Diribdarabjai szerint arcunk mintha megsokasodott volna. Holott csak valamikori egysége szűnt meg létezni. Ki tudná jobban ezt Dédnagymamánál, aki élete társával együtt a régi házat minden tavaszon újrameszeli, és gyermeket szeretne látni maga mellett.
GYERE, LÁSZLÓ, látogassuk meg Dédiéket.
Mesét is mondasz az úton?
Azon a hegyen túl, ahol azt a kicsi felhőt látod, derékig lábalunk majd a mesében. Ha odáig eljutunk, minden, amire ránéz Nagyapa, megszólal, mesét mond.
– Miért sírtál a napközi otthonban?
– A Napsütésben?
– Ott, a Napsütésben.
Megáll a gyermek, nekihuzakodik a mondatnak. Felbukik, majd újrakezdi. Nagyapa tudja már, mi történt. Arra kíváncsi, miként rakja ki szóval az ösvényt a sírásig. Óvó néni, óvó néni, kiáltotta. És nem kapott választ rá.
– Valamikor magam is így jártam, te László.
– Elmeséled nekem?
– Menegessünk csak szép csendben, figyeljük a madarakat, az őzeket, hadd gondoljam először végig az én Napsütésem történetét.
NÉHA ÜZENET jött nagyapámtól a tanyáról: küldjön anyám két tasak édes paprikát meg egy fölös gyermeket kölcsönbe, őszig, hóharmathullásig; akkor ez utóbbit épségben, sőt, ha lehetséges, fölhizlaltan visszajuttatja. A választás két ízben is reám esett. Ez volt az én külföldi tanulmányi utam. Három hónapot töltöttem el ilyenformán egyedül élő nagyapám s egy tarka tehén társaságában. Az indulás, az utazás – bugyrommal a nagy hegyen keresztül –, majd a megérkezés jóleső izgalma ma is bizsergetőleg moccan az emlékeim között. Elutazom, híreszteltem fűnek-fának, elmegyek a Kiskút-völgyébe. Hogy mi van ott? Semmi sincs. Azazhogy minden, ami ott látható, az maga a Semmi: ég, föld, szél, száműzött madarak, bokáig érő víz a zsombékosban, ájult legelő, nagyapám elhagyott bánya-szótalansága meg egy zöld szakállú hadifogoly a kicsi ház sarkában: a Kiskút-völgyének egyetlen fenyőfája, a kényszerrel idetelepített, özvegységre ítélt suhogó magasság. Kit vegyen el? Tobozos fejét – kökénybokrokra, kecskerágóra lenézve – örökkön a távoli fenyveserdő felé tartja. Az elhagyott Nagy Zúgás irányába. Még ha szembefúj is a szél. Ha éppenséggel az övéinek támadó szele fújja is szembe. Sokat nézegettem azt a fenyőt, még el is kereszteltem, úgy hívtam: Kelemen. De nem amikor engem kölcsönbe adtak, az idő tájt Mikest nem ismertem, hanem sok esztendővel későbben. Miután Rodostó fölépült bennem. Bennem is fölépül, Jatata? Míg élek, nem hagyom. Míg apád, anyád a szavaidat gyarapítja. Csak így menjünk mindig; én egyet lépek, te hármat aprítasz mellettem.
– JATATA, hová megyünk, hogy olyan nagyon megyünk?
– Mondtam, Dédiékhez Pusztakamarásra.
– És azért Lacikának szaladni kell?
– Mehetünk lassabban is. A kiskút-völgyi mese valahogy le ne maradjon tőlünk.
– Dédi mit mond, amikor meglát engem?
– Azt kérdezi legelőször: hány éves vagy?
– Félkettő.
– A félkettőt betöltötted. Már két és fél éves múltál.
– Nem vagyok már.
– Úgy is mondhatnád dicsekvésképpen: maholnap három.
– Úgy mondom. Ma és holnap három.
– Nem úgy kell mondani, hanem a kettőt egybeillesztve: maholnap.
– Ma is, holnap is?
– Egyik sem. Hanem az utánuk következő.
Hogy két bizonyosból miként támad a harmadik, a bizonytalan: menet közben nem tudták tisztázni. Nagyapa visszatérne a Kiskút-völgyébe, de megsajnálván az özvegy fenyőfát, hirtelenében László gondjaiba ajánlja:
– Mondjad: Kelemen.
László megáll, majd leül a tavaszi fűre, a leckefeladó arcát fürkészi, majd szembeönti egy gyűszűnyi kacagással.
– Te most ugye meg vagy gajdulva, Jatata?
ENNEK is története van: a gajdulásnak. Küzdelmes története. Halomba hordta otthon a varrottas párnákat. Ezen alszik majd Lacika, feje alatt a kék madarakkal. És kijelölte mindahánynak a gazdáját: Mamáé, Tatáé, Jatatáé, Dédié, Öcsié, Apjuké, Anyjuké, Bélukáé, Ionicáé, Samukáé, Kari kutyáé, a kerékpáré, a hintáé… Válogatta gonddal, melyiket mifajta kászoni párnafő illeti: sűrűcsillagos, kiscsillagos, nagycsillagos, sűrűrózsás, kakastarés, füzérmintás… Mind ide gyertek! – szólt a párnahegyi beszéd. – Vége legyen a szétesettségnek! Elég volt az abroncstalanságból! Mintha megsejtett volna valamit az állapotunkról. Nem ti szóródtatok széjjel, atyámfiai, hanem a fekhely. Ki-ki oda kényszerül, ahová feje alól a párna kirepült. Szálljatok vissza, madaras párnáim! A népét egyesítő macedónra Arisztotelész néni sújtott le az épp nyelve ügyébe eső állapothatározóval. Lacika, te meg vagy gajdulva! Röptében kapta el a szót: gajdulva, gajdulva! A friss szerzeményét énekelte naphosszat, s mint valami szilveszteri maszkot aggatta minden keze ügyébe eső tárgynak a nyakába. Seper a seprű, meg van gajdulva. A vigyori fogalom mindannyiszor megkacagtatta, akárcsak mostan, hogy Nagyapa Kelement szóba hozta. Jatata, te is meg vagy ám gajdulva.
– MONDJAD: Kelemen.
– Nem ismerem.
Korai még a Kelemennel való ismerkedés. Nagyapa távoli emlékeit elborítja most a változatos színekben kiabáló jelen. Köröttük a hullámzó Mezőség. Május lábra kapott, arcukon a Holt-tenger lélegzete babrál. Billegetős kedvében menyecskemadár környékezi őket, le-leszáll, sűrű főhajtással bizalmaskodik. Nézi László: nem a párnafőről került ez ide?
Oldalba böki Nagyapát:
– Ez a madár mondani akar valamit.
– Azért jött, hogy téged táncra kérjen.
– Lacikát?
– Személyesen.
– Hogy hívják?
– Neked leánykamadár, Nagyapának menyecske…
– Leánykamenyecske – öleli át László mind a kettőt, hogy széthúzás egy madár miatt ne támadjon most. – És Lacikát hívja?
– Hölgyválasz.
Hölgyválasz. Figyelmének sűrű hálójában a fogalom fennakad; pislog rá, ismeretlen színe, csengése túlságosan messziről jött, haszontalanul is a jövőnek valamely bálos házából, egyelőre nincs mit kezdeni vele. A menyecskemadár fölszáll a telefondrótra, és hosszú farkával egyensúlyozva, mint valami kötéltáncos közeledik újra feléjük. László felugrik fürgén, a mutatványos madár pedig bucskát vetve tovaröppen, még vissza is kacag rájuk. Ti-ti-tü!
Kikosarazott orcával néz utána László. Nagyapa ígérete: a hölgyválasz hamvasszürke látomás volt. Maga a bizonytalanság.
– Hát ez bizony elment.
Madárnyi járóföldön újabb reménység nem mutatkozik.
Ott áll Nagyapa a számonkérés ütésközelében.
– Menj el te is! – támad neki László. – Eredj utána!
A nézése puskapor és madársörét. Melyikőtök hazudott itt? Meg kellene gondolni, Jatata, hogy mit beszél az ember. Ha kifogytál a bizalomból, vond felelősségre az örökös hiszékenységedet; az enyémet lehetőleg ne pazaroljuk repülő kötéltáncosokra.
– Ne búsulj, megtaláljuk. A Kiskút-völgyében van egy fenyőfa, úgy hívják: Kelemen. Ne ráncold a homlokod, az nem kötéltáncos. A hölgyválasz oda repült, ha sietünk, még ott találjuk, Kelemennek a süvegén.
– Kelemen – röppenti föl László, mint újabb menyecskemadarat, a rodostói magányt.
– Kelemen! – rikkantja Nagyapa. – Mehetünk!
Toronyiránt, Kelemen-iránt a csikódombokon átal. Az idők farsangos természetéhez igazodva, maguk is ünnepséget csapnak. Fölszentelik a frissen begyűjtött szavakat. Kelemennel gyarapodva énekelnek hát, még táncolnak is – pontoznak –, módjával és menet közben, kaszálatlan kaszálókon.
|
Hirtelenében egy gólyát hessentettek félre a gyermekdalból, hogy helyet szorítsanak benne Kelemennek. S nem csupán a hadifogoly fenyőfa kedvéért. A kilakoltatott gólyamadár hívatlan is hazakelepel minden esztendőben. Kelement Rodostó-látta szavaival – az időnek véres inges homályából – szüntelen hívni kell, csalogatni, szóínség sújtotta házakba; sajogó gyanakvással is néha, mert nem rak fészket madár oly házra, mely meg akar égni. Kutat ásunk, kettőt is; egyet a ház közepébe. Hej, Kelemen, hazaszállj! Szárnyán a szavaink, a rég nem látottak, megannyi kígyómarta Eurüdiké. Csak szépen énekeljünk, László! Halálmély álmukból kedveseink fölvetik a fejük: halljátok? László elindult érettünk. Keljetek, öltözködjetek, fésülködjetek! micsoda nyüsletés! Arcotokon sárnyom ne maradjon! Sebeiteket bekötözzétek!
A régi ösvényeket kutatja Nagyapa. A tagosított szántóföldek elnyelték őket. A kanyar után a katlanban egy öreg akácfa volt, a hónaljában szarkafészek. Eltűnt az akácfa, eltüzelték bizonyára. Egy tojásrántottára való tűz csupán a fészekből kitellett. Új erdőt telepítettek a dombon. Körülvonták drótkerítéssel, hogy ha tavaszonként elindulnának a kecskék gyertyánerdőt reggelizni.
– Látod azokat a nagy keserűlapikat? No, azok alatt egy erdő rejtezkedik.
Gyermekerdő a vén gizgazok között.
– Sehol sem látom Kelemen bácsit – forgolódik László.
– Messziről jön.
– A meséből?
– A Márvány-tenger partjáról.
– Miért ment oda?
– Kergették.
– Vesszővel?
– Akasztófával.
– Fát akartak reá akasztani?
– Valahogy úgy – tekergeti a nyakát Nagyapa.
Ember s akasztófa viszonyát kellene megmagyaráznia; hogy melyik indul elsőnek a másik felé, de mindegy végeredményben; akár a baglyot a kőhöz, akár a követ a bagolyhoz. A dolognak ezt a részét – kellő tisztázás végett – későbbre halasztják. Énekelni kell most. Fölegyenesednek a répaföldeken a negyedmosolyos szombatosok; ők éppenséggel vasárnap dolgoznak. Hétfőn, szerdán, pénteken nem mindig, de a vasárnappal igazolni kell, hogy a szombatot megülték. Nézik Nagyapát a gyermekkel: hát azok ott ketten mi járatban vigadoznak? Az öreg bizonyára felhajtott valamit, különben nem helytelenkedne itt, a kaszálókon. Egy görcsös vénember, hogy szembetalálkoznak, mint feneketlen zsákban kutatja Nagyapát az emlékezetében. Jó tíz-húsz esztendeje még megvoltál, de már nem tudom, mi voltál. Ezé meg amazé vagyok, bátyám, ő pedig a Gyermek. Lászlónak hívják. Véle nincs baj, látom, de teveled mi történt? Valamire rábukkant a zsákban – lábszárcsontra, üres csigaházra, egy közös szalonnázás hangulatára? –, fejét csóválja: mintha amolyanabb lettél volna. Egy kicsi tükör volt a kezemben, és összetörött. Össze kellene rakni valahogyan; elindultam ezzel a gyerekkel, de rövid ideig lehetek csak őrzője, ezért szólítottuk magunk mellé Kelement; a tükrömnek ugyancsak szilánkja. Neki énekelünk. Talán nem is jókedvünkből, hanem engesztelésképpen; Perszephoné s Hádész szívét lágyítjuk Orpheusz módjára, de fordított paranccsal, mit az istenektől kaptunk. Kedvesét csalogatván, az öreg flótásnak nem volt szabad hátratekintenie, de minekünk – ahhoz, hogy előre lássunk – vissza-vissza kell néznünk, különben holtan esik össze minden a nyomunkban. Minden tartalék erőnk, ami onnan jön, és rá vagyunk szorulva. Azt is mondhatnám: Szilveszter napjának Janus-arcával vigyázzuk az elmúltakat és az ingerlékeny jövőnket egyaránt. De megtanulhattuk ezt a galamboktól is, amelyek egymásnak háttal térnek nyugovóra, hogy a kétirányú őrködéssel épségben megmaradjanak az éjszakában. Egyik előrenéz, a másik visszafelé. A múltba talán? Szegény Kelemen, szegény múlt: nyugodjék békében, mondhatnád másokkal, akik viszont nem tudják, hogy mentünk át a vizeken gyakorta: hátunk mögül lábunk elé fektettük – a következő lépéshez múltunk nádkötegeit.
Láthatatlan csizmaszárát veri László: Hej, Kelemen, hazaszállj! Nem győzöd már, Jatata? Fél lábon ne álldogálj! Pattogtatna is a tánchoz, de még nem tudja, melyik ujját melyikkel pászítsa. Hogy sértődés ne legyen tehát: mindahányat billegteti.
– Nem szól – nézi elkeseredetten a kezét –, az én ujjam, és nem akar szólani.
– Nem szólás az. Pattintás.
– Mutasd meg nekem, melyik ujjadból pattan a pattintás?
– Üljünk le, megmutatom.
Térdükön állítják föl egymással szemközt az ütegeiket: a két öreg tarackot, valamint László zsenge bodzafapuskáit.
– A kezemre nézz most, ne a szemembe. Ott nincs pattintás.
A tekintete: egész lakodalmas menet. Nagyapa szemében véget értek már a lakodalmak. De téged megtanítalak, miként fogadd – ha sor kerül rá – a menyegzős napokat.
– Lehunyom inkább a szemem, de most ne kacagj. Ide nézz tehát.
Nagyapa csontig vágott két begörbedt ujjának, jobb kezén a gyűrűsnek és a kicsinek László a keresztapja. Állapotuk és foglalkozásuk – a nyomorgás – szerint jobbágyi névvel személyesítette meg őket. Görbe János, Görbe Jancsi, szegénykéim! Dércsípte hangon sajnálkozik rajtuk, simogatja, melengeti őket, hogy karmos állapotukból kiegyenesedjenek. Jó reggelt, Jánosék! Nyújtózkodjatok! A roncsolt inak, idegszálak szünetlen fájdalomjelzéseit nem hallja, nyári didergésüket, téli gémberedettségüket nem érezheti, de rokkantságuk láttán föl-föllobban javító szándéka. Ó, ti meghunyászkodottak, húzzátok ki magatokat!
Görbe szeget egyengetett Nagyapa. László ámulva – és tán a világ javíthatóságának sejtelmével – nézte végig a kalapácsütések alatt végbemenő csodás metamorfózist, majd így szólt, a szerszám után nyúlva: na most az ujjaidat is, görbejánosékat. Kalapácsot a görbéknek! A jó szó nem fog rajtuk. Ami csak ütés útján egyenesedik, nem kell simogatni.
– Ne kacagj, László. Pattintás végett ültünk le.
– Végett, végett, végett! – ugrálta körül a pattintás mellé tévedt névutót.
– Ülj vissza, csináld utánam. Hüvelyk Matyi ezzel a középső langalétával…
– A középső miért langaléta?
– Mert ő a leghosszabb.
– Miért a leghosszabb?
– Mert a többi mind rövidebb.
– A rövidek miért rövidebbek?
– A hosszabbak miatt.
– Szegény rövidebbek.
Újabb tisztázatlan kérdés, de most a pattintást kell gyakorolni.
László kudarcai arra mutatnak, hogy legalább jövő esztendeig fölösleges a kínlódás. Sajognak már az ujjai, de hang még sehol. Mérgében földhöz veri a sapkáját. Menjetek el, kergeti magától az engedetlen ujjait. Azok maradnak persze. Összebújnak, mint a kecskegidák a melegben. Ilyenformán meg sem tudjuk pattintással ünnepelni – ha jönne Kelemen. Ha jönne… Száműzetésükben a szavaink; megannyi kígyómarta Eurüdiké, megváltást várnak. Mi pedig csak gunnyasztunk itt, görbejánoskodunk. Tanácstalanul nézünk egyik a másikra. Egy napon újra megméretünk, és ugyancsak híjával találtatunk: örvendezésre képteleneknek. Vigyázzunk, László – el ne sorvadjanak a mosolyizmaink. Két földhöz vert sapka között csak azért is gyakorolni fogjuk tehát a pattintást, amitől az összevont szemöldök elsimul, s nem csupán a latin közmondás kedvéért – exporrigere frontem! –, hanem védekezésként is a kudarcainkban. Dugd zsebre most a kezed, és ne búsulj. Ami pattintás az ujjamban megrekedt, mind a tiéd lesz, rád hagyakozom. Még az eszterág is tudja a maga idejét az égben, és a gerlice, a fecske és daru is megtartják, hogy mikor kell elmenniök, de mi nem tudhatjuk a te Vigasságos Napodnak eljövetelét. Legyünk készek mindig a fogadására, miként a rajongók le nem veszik tekintetüket az utolsó ítélet titkos jeleiről a hiábavalóság káprázatai között. Nagy csoda lenne bizony, ha minden elvesztegetett rajongás a mi Kelemen-dalunkba csobogna, te László.
– Hadd fésülöm meg a hajad.
A májusi szél amúgy is összeborzolja, de jólesik a fejeden babrálni.
– Tudod, milyen színe van a hajadnak?
– Piros.
– Nem piros. A labda piros.
– Akkor milyen piros?
– Aranymálinkószín.
– Az micsoda?
– Egy madár.
– A hajam nem madár.
– Színe a madáré.
– Melyik madáré?
– Az aranymálinkó-madáré.
– Nem az enyém?
– Kettőtöké.
– Odaadtad hajam színét a madárnak?
– Nem adjuk senkinek semmiért.
– Nem adjuk.
– Aranymálinkó-madarat láttál-e?
– Málinkóhajamat láttam a tükörben.
– Gazdag madár, sok neve van: sárgarigó, sármáringó, aranybegy, aranymálú, szolgabíró, lórió, aranymál, aranymáj…
– Miért a sok neve?
– Tartaléknak. Ha egyik elvész, ugrik a másik. Boldog madár, amelyet így felöltöztetnek.
– Boldog málinkó. Ne tépd a hajamat.
– Most már indulhatunk. Hosszú még az út, fel a nyakamba!
– Minek a nyakadba?
– Zsebkendőnek, integetőnek, amikor jövetelünk láttán Dédiék kiszaladnak a kapuba. Seprűt, lapátot, derékfájást elhajítva igyekeznek a fogadásunkra. Valamelyiknek a könnye is kihull bizonyára.
– És akkor én zsebkendő leszek?
Hogy megtorpan Nagyapában a játék, László rábólint a saját kérdésére. Zsebkendő lesz. Bár oroszlánvadász szeretne lenni.
– Jatata, meg vagy gajdulva.
Hej, Kelemen, hazaszállj! Nagyapa Lászlóval meghosszabbítva indul neki a következő dombnak. Eljött otthonról Dávidként, megérkezik a szülői ház elé Góliátként. Sok mindennel megtoldotta már hazamenetelkor a személyét: ünnepi ruhával az otthoniaknak, új csizmával, déligyümölccsel, némelykor egy-egy könyvvel is. Aranymálinkó-hajú gyermekkel a nyakában még nemigen…
Szemközt föltűnik a Kiskút-völgye. Akkor a kölcsöngyermek is megszólal, látván, hogy odafönt László leánykamadarak után kutat a tekintetével.
TÍZÉVES LEHETTEM, kicsi növésű és nagyképzeletű a világ titkainak feszegetésében. Minek örvendezel, gyermek? Ha a Semmibe megyek is, az valami más lesz, tágasabb, szabadabb, megyek a Másba, nem dunsztolódom tovább az itthoni közös pokróc alatt. A téli hidegek négyünket szorítottak a közös ágy deszkái közé, a szalmazsák hepehupáira. Egymás arcába, nyakába, hátába fújtuk a meleget és a kását, úgy aludtunk egymás ellen és egyik a másikra utaltan, hogy nemcsak kezünk-lábunk: az álmunk is összegubancolódott, reggelenként osztozkodni kellett, hogy melyikünk látta az ablakon beszálló csillagot. Nem te láttad, mert én láttam, hazudsz, álomtolvaj, engem rúgtatok vakszemen, a csillagot csakis én láthattam! Anyám szegény – arany kévekötőnk az oldódás ősi hajlamában – azt sem tudta, melyiknek miként tegyen igazságot, akármilyen soványat is. Osszátok már el azt a vacsoracsillagot, vagy mit láttatok, ügyesen, testvériesen, és ne bakalódjatok. Lyukas a talpatok, vizes a kapcátok, és csillagokon akadtok fenn. Míg együtt vagytok, viseljétek el a közösködést, ne supákold az öcsédet, istenátka! Áldjátok a sorsotokat, hogy amit álmodtok, a tietek marad. Készül a háború, majd eljön az idő, s reggelenként az álomhivatalban fogtok jelentkezni, hogy akár a tiltott fegyvert, adjátok le, amit hunyt szemmel látni mertetek. Akkor visszasírhatjátok a mai osztozkodást.
Jómagam, ha nem tülekedtem – mert ébren is ábrándok sújtottak, amitől a járásom is néha öreges volt –, kárvallott maradtam, anyám vigasztaló kacsintására szorultan. Magához intett, elsimította a homlokomat. Törött mécses, én szebbet álmodtam, legalábbis hasznosabbat: édenkerti szentjánoskenyeret. Ha szabadjára ereszted a szemöldöködet, elmesélem neked fele-felibe. Vagy kétharmadába. Nekem csak annyi maradjon, hogy holnapra is jusson – magnak valónak. Enyhültem máris a fellegűző kacagásától. Adventi hangulatban – midőn arra készülődtünk, hogy kántálótarisznyával házról házra járva gyönyörködjünk saját szavainkban – boldogan hallgattam őt, s mondtam le rúgásból eredt álomporciómról. Hiszen az Éden gyümölcsfáit zúgatta meg anyám. Míg odakint szinte zenélve hullt a hó, s milliónyi fehér körhinta csábított, mehetnékemet felejtve, aranyalmát, szentjánoskenyeret, fügét szedegettem az arcomba hajló ágakról, a Tudás Fáját, a tiltottat szorongással kerülgetve. Ahhoz ne nyúlj! Anyám volt annak a háromszázadik őrzőangyala. Mi van azon a fán? Isten szokott az árnyékában megpihenni. Mennyivel izgalmasabb látomás volt ez a bajt keltő csillagnál! Színjátékszerű és szófüzérekkel díszített. Mintha csak aznap reggel történt volna, oly bizalmasan súgta meg anyám: miután Ádám Évát eltemette, majd ő is elkeveredett a földdel, visszaadván neki a kölcsönbe kapott maréknyi agyagot, egyedül Énoch nyert a kertbe bebocsátást. Későbben Izsák és kedvesebbik fia, Jákob is megfordult benne, de egyikük sem merte elmondani, mit látott az Elveszített Paradicsomban. Edelstein úr, a szomszédunk mégis megtudta valamiképpen. Épp múlt szombaton mesélte el, amikor a tüzet raktam, sábesz lévén, hát most elárulom neked:
gyémántot, rubint, smaragdot és
zafírt,
opált, igazgyöngyöt, topázt
és aranyat.
– Milyen színűt?
Sárgát, pirosat és rezedazöldet,
gyöngyházszínűt, azúrkéket,
barackos-hamvasat,
hamuszürkét és hószínűt,
ezüstöset, bronzvöröset
s még mi milyent! – annak egyedül Edelstein úr a megmondhatója. Káprázatos színzuhatagban mártott meg anyám az édenszakértő szomszédunktól elorozott látomásával, a szombatival és a gyermekkorival egyaránt. Sokat rajzolgattam akkoriban, keresztelővíz alatt prüszkölt és hegyezgette szándékát bennem a festő sziklevélke, mit azután elsenyvesztett a más irányú érdeklődés:
színvakító, fénycsúcsos esztendők,
lazúrosak és feketék
– a fekete a színek királynője –,
cinóber- és buzérvörös napok,
fehér alkalmak, kobaltszürkék és
tearózsásak, kárminragyogásúak
és okkersárgák,
foszforeszkáló világlásban
vissza-visszatérők: kísértetek.
ECSETTEL késő már Nagyapának utánok nyúlnia. Seprű lett abból az ecsetből, szorgalmatosan működik Dédi kezében a tyúkketrec előtt. Akár a pattintást: e színeket is reád hagyom, László, s ugyanúgy az Éden Fájának tiltott ékszereit, a figyelmeztetéssel: csak kimondani szabad őket. Kötelező szabadság ez. Kimondhatóak? A tulajdonunkba kerülnek máris! Ettől az érzéstől vélte boldognak magát nemegyszer a kiskút-völgyi kölcsöngyermek. Ahogyan a mítosz főnevekké, jelzőkké esett szét: építőanyagának, a nyelvnek csodás törmelékeiben turkálva eladdig ismeretlen, képzeletajzó fogalmakat seperhetett-gyúrhatott be mohón, akár egy kolduló bakbarát, a kápsálózsákba.
– Jatata, hol van a leánykamadár?
– Nem tudom, László. Különben is most egy másik gyermekkel vagyok elfoglalva.
NEM BÁNTAM már a csillagrészemet.
Annál kecsegtetőbbnek látszott a szabad rablás az Édenben. Amihez ilyenformán hozzányúlnom szabad nem volt – még ha el is szunyókált volna Isten a fa alatt –, kimondva és hirtelenében magam elé dúdolva, apró dallamokba göngyölten, kárminragyogású szerzeményem lett: ínyemen a szabadság szentjánoskenyér-ízévé. Mi tagadás, a létjogában sokszor kétségbe vont belső szabadságé csupán, a szívbe és az éjszakába költözötté, de nélküle – hisz megtanulhattuk – hajítófát sem ér a látványos rikkantás.
Amily könnyen jött a vigasz, oly gyorsan született meg az egyezség is: ám botolja le más az éden gyümölcsfáit, igya ki fenékig olaj- és mézfolyamait; minden vedelésnek és zabálásnak eljön egyszer a böjtje. Mi a magunk részéről elégedjünk meg azzal, hogy metaforikus ékszereit nyelvünk kincseskamráiba menekítjük. Tudatlanságomban a mítosznak sem értelmét, sem értelmetlenségét föl nem foghattam; teljes épségében és ragyogásában, a genezis ködpáráiból kiemelkedve, haszontalanul keringett előttem. Ádámék kiűzetésének fájdalmát nem éreztem, az eredendő bűn beteges terhe sem kínzott. Saját egyszemélyes édenem, puszta és boldog létem a halál tudata nélkül, megkímélt attól, hogy tiltott fájával a másikat, a kétszemélyeset, a kegyetlen Felmondás színhelyét csöppet is fájlaljam. Romjaiban – új szavaim gyöngyhalmazaként – úgyis az enyém volt.
Elosztogathattam. Mire való egy Paradicsomkert, ha nem arra, hogy az ember a testvéreivel osztozkodjék rajta. A világtestvériség értelme szerint. Dúsgazdag melléknév-tulajdonosként el is fogott menten a jótékonykodás. Röstelltem valósággal aznapi váratlan nyereségemet. Talán szombat lehetett, anyámat Edelstein úr valamelyik lánya újra átszólította tüzet rakni, a kútból vizet meríteni, vagyis az üdvösségüket folytatólagosan megóvni a cselekvés bűnétől; mi, bakalódó gyermekek magunkra maradtunk. No, mit kaptál az Édenben? Fölényes mosollyal csörgettem meg az ékszereimet: gyémánt, zafír, opál, smaragd – és legyen ki-ki boldog az egy szál csillagával! Gyalogpaszuly az én Hebron-völgyi ékszereim között.
S ha már volt miből: serényen költekezni kezdtem, új színekbe öltöztetve magam körül a világot. A szennyes égboltot, előlegnyárral is megajándékozva, azúrkékbe vontam, a vedlett konyhaszekrényt rezedazöldbe, anyám borongós arcát eljövendő napjaival együtt hamvasbarackosba, haját, a gesztenyeragyogásút, telehintettem líbiai ametiszttel, arany nyakláncát igazgyöngyökkel díszítettem föl, kedvem szerint csillámló fülbevalót is keresve hozzá: zafírt hétköznapra – kukoricakapáláshoz –, shirázi türkizt ünnepi viselés végett. Apámnak drágaköves zsebórát ajándékoztam, ezüstláncosat, amihez már csak mellényt kellett volna csináltatnia, és volt egy szomszéd falusi, egyszer látott szerelmem is, Rebekának hívták, én kedveskedve Rubinak szólítottam, időlegesen persze, míg rendes nevébe – ingecskegyöngyszem a gombházba – belenő, de ebből sem lett semmi, hogy belenőtt volna; valaki, akinek ölelése erősebb volt az én szavaimnál, letarolta őt időnap előtt. Anyám után pedig a legbőségesebben Rubit ajándékoztam meg, olyannyira, hogy a zsenge nevéhez illesztett n-betűvel galagonya-ékszert viselő lánykából ölbevalónyi ékszeremmé varázsoltam őt. Rubin, Rubinom, fűzögettem neki kedveskedéseim gyöngysorát azután is, hogy hiába kerestem őt tavaszi büröksíppal és a rongylabdáimmal.
– JATATA, hová megyünk, hogy már nem megyünk olyan nagyon?
Elfáradt a mezei Góliát. Igaz, hogy tetemes utat járt meg az időben. László jelek szerint lemondott már a leánykamadárról, mert azt kérdi: mit mondanak azok az emberek, akik elmennek Nagyapa mellett, és mondanak valamit, ő pedig szót sem ért abból, amit mondanak. Miért mondják a sapkájukkal, kalapjukkal is: bunázi. Nem azt mondják, te László: bunázi, hanem visszaköszönnek: bună ziua. László megpróbálja visszamondani: az első fele sikerül, a másodikban három kanyar is van, azt nem tudja bevenni; az elsőből egyenest a harmadiknak vágódik neki a kiejtés. Szállj le a nyakamból, pihenjünk, és mondjad: ziuá. Ziá. Nem ziá. Az eleje, vége jó, a közepét elpuskáztad. Nem igaz tehát, hogy minden jó, ha a vége jó. Vegyük szakaszonként:
– Zi.
– Zi! – rikkantja László.
– U
– U – ismétli messzehangzóan.
– Á
– Á, áááá!
– Na most együtt: ziuá.
– Ziá!
Azt már nehezebb elmagyarázni, hogy az ajakmozgással egy levegőbe vetett kereszt két oldalsó karjára kell merőlegest húzni. Semmi baj. A köszönés hiányzó részét, a kiesett szótag helyét ezek az emberek betömik majd a jóindulatukkal. És kacagással persze. De aki ott jön, látod, bizonyosan megértéssel. Nagyapa Sandu barátja őzeket, madarakat és virágokat farag szabad idejében. Egy poharas fatálcát is kifaragott András napjára; azt maguk elé tették, muskotállyal koccintottak, s míg a poharak pihentek – egyik egy őznek az agancsán, a másik egy napraforgón –, énekeltek is valamit. Kölcsönösen tanítgatták egymást román és magyar énekre. Ez az ember, aki elment és akivel szót váltottunk, azt kérdezte: megkerült-e már az elveszett sánta bárány? Negyven esztendeje, hogy elkószált valamerre. Napokig keresték és hívogatták együtt: ő románul, Nagyapa magyarul, míg aztán egy farkas a bárányt megette ordasul. Azt is elmondom, a fekete keszkenős néninek miért hullott ki a könnye. Nézd, ahogy tovabotorkál, még mindig törülgeti. Mert oda képzelte Nagyapa mellé a háborúban elesett bátyját is, akit úgy hívtak: Augustin. Jó barátok voltunk és szomszédok. Mielőtt elment volna meghalni, gyönyörű hatos ostort font nekem kenderből.
– Mondasz mesét, Jatata?
– Miről mondanék?
– A köszönésről. Ziá!
– Hát, volt egyszer, hol nem volt, egy szegény ember és annak két fiúgyermeke. Egyiket úgy hívták, Jónapot, a másikat… Hogy hívták a másikat?
Rávágja László:
– Bunázi!
– Eltaláltad. Hogy mi történt azután velük, majd máskor elmondom. Most a nyakamba veszlek, de úgy figyelj odafönt, ahogyan a matrózok figyelik a partot, és kiáltják: föld, föld!
– Föld, föld!
– Te akkor kiálts, ha közelgő köszönést látsz. Ember, ember! Így add majd hírül, hogy én is tudjam idelent a földön.
Lászlónak kedvére való a feladat.
– Ez így nagyon jó lesz.
AZ ÉDENBELI bódorgás gyümölcseivel gazdagon indulhattam tehát a kiskút-völgyi Semmibe, ahol nagyapám fogadott engem az alkalomhoz illő ünnepi beszéddel. Tömören szólt, legfontosabb mondandóit összegezve, mert azt mondta: No! – és megsimogatta a fejemet. A fogadóbeszéd után a tárgyszerű fejtegetés hangján közölte, hogy először le kell ülnöm a tejbelaska mellé, majd azután fölkelünk és elkezdünk dolgozni. Közben számba vett alaposan a tekintetével. Eszmecserénk befejezéseként megállapította:
– Látom, növögetsz. Jól teszed.
Én azt mondtam:
– Mást amúgy sem tehetek.
Szavakból, amelyek úgy ültek benne, akár a kövek – kápolnaromok –, ennyi volt az aznapi kiutalása. Frontszigorában enyhülve egy cibak-mosolyt is mellékelt hozzá, ami ritka ajándék volt, egész nyárára szóló, mit jó helyre tettem el magamban – azóta is őrzöm –, ugyanis repetára, miként az édes tejbelaskából, túrós puliszkából, nem számíthattam. Ahogy fölém hajolt, és egyiptomi csapásokból kimentett arcán a ráncok szertefutottak s bajusza megrebbent, lakatlannak vélt szemében mintha gyertyát gyújtottak volna. Létének megtalált értelme: a magány küldte vele apró jelzéseit; menedéke az özvegyi sorban, az ő kiskút-völgyi Rodostója. De ha mosolya csak gyufalobbanásnyi volt is, annál bővebben juttatott nekem fekhelyet a tornácon, a gyümölcsöskertben, a tágas udvaron, de még a háztetőn is. Választhatok, mondta. Ott jó lesz-e? – mutatott a magasba. Egy Chagall könnyedségével költöztetett föl engem a kémény tetejére. Igen messzire kerültem volna tőle, azért azt mondtam: jó lenne, ha ő is mellém telepedne a kupáscserepekre laskát kanalazni, esetleg Bibliát olvasni. Meghökkenten vetette föl a fejét, s egy ostoros pillantással tiszteletre intett, a Biblia miatt főképpen, aminek olvasásához nemcsak inget váltott, széket is cserélt.
A földön maradtunk hát.
Így is tágas volt a szabadságom. Az otthoni kényszerkucorgások után egymagamban aludhattam az áhítatosan kérődző tehén, az örökkön ásítozó kutya és az eperfán tollászkodó gyöngytyúkok társaságában, Kelemen tűsátra alatt. Takarón, álmokon osztozkodnom senkivel sem kellett, sarjúágyamon kedvemre nyújtózkodtam, akár egy birodalomban, az égtáj minden irányába. Hajnalonta csupa harmat volt a hajam, s midőn a kutyával együtt – aki a szalmakazalból ugyancsak özvegyi szomorúságban szokott eléjönni – a maradék álmot rázogattam ki magamból, fénykarikákat vetett a fejem. Ilyenkor elsőnek vele, Bundással óhajtottam szót váltani, de nagyapám mellett s a visszhangtalanságban nemhogy beszélni megtanult volna: ugatni is elfelejtett. Kiheppent a hivatásából.
Reggelinél, nagy boldogságomban, hogy tejporciómat a tányérban – középen határvonalat húzva – nem kellett öcsémmel kétfelé osztani: eddig az enyém, addig a tiéd, vidáman szaporítottam a szót. Az éjszaka látványait és neszeit meséltem, miszerint három csillag futott le az égről, kilenc alma koppant a földön, a kéményen kuvik szólt – a halál settenkedik tehát körülöttünk –, Kelemen pedig álmában is zúgott, ágaival a távoli fenyves irányába csapkodva. Megszólalt azonban a mezei bölcselet: magyar ember, mikor eszik, nem beszél. Hanem csak előtte s utána, az asztali imának eleget téve. Harmadik magyar ember nem lévén a házban, az axióma az én számra került föl lakatnak, s ilyenformán letácsolva, egy nagy bottal a kezemben, szavaimmal a bögyömben, indulhattam az ugyancsak hallgatag, Csendes nevű tehén után, egész napi legeltetés végett.
A feladat eleinte önérzetemet növelte.
Keserűlapiból készített tiarám, pásztori botom, vagyis csordaterelő hatalmam – ha egyszemélyes volt is az a csorda – elfeledtette velem a beszélhetnéket.
Kerek hétig hallgattam és kormányoztam.
Főpásztori jelvényemmel tetemes távolságról is eltaláltam a tilosba nyúlkáló tehenet, jól tudhattam pedig, hogy alattvalót horpaszon vágni helytelen dolog.
Azután énekelni kezdtem.
Csak hallaná valaki!
Csendes vissza-visszanézett rám. Villás fejének unott mozdulata a legyeknek szólt, nem az énekemnek. Da capo al fine harsogtam el az egész otthoni dallamkészletünket. Kicsi volt, de helyet szorítottam benne mindennek, ami legfontosabb: az édes tejnek, mivel engem édesanyám fölnevelt; a halálnak, kitől azt kértem, hogy ha eljön értem, szellő lehessek, járókelő holdvilágos mezőben, emberektől elbujdosott fájdalom; és az átkozott gyötrelemmé nyilvánított szerelemnek, a százszor elismételt kérdéssel: mért nem virágoztál minden falevelen?
Dalaimból kifogyva, a pacsirta hangját is elunva – mert ugyanazt a néhány trillát fújta naphosszat –, a hallgatást kezdtem újra gyakorolni. Hallgattam ülve, álldogálva és hasmánt feküdve. Hallgattam tűző napsütésben és futó záporban, jégverésben is némelykor. Hallgattam, miközben otthoni beszélgetések emlékétől bizsergett a fejem. Szemem lehunyva, befelé figyelve próbáltam kihalászni onnan anyám hangját az öcséim cigányvásár-zsivajából. Az egyedüllét dáridója után visszakívánkoztam hozzájuk. Tudtam pedig, hogy otthon kisebb csuporból ihatom a tejet, de ott találok valamit, ami nélkül csak kín az emberi lét: Szavaink kaptárzúgását. Kettesével jöttek a reggelek s az esték: a kiskút-völgyi szótalanok kézenfogva hozták valósággal az otthoniakat is, a beszédeseket. Te hová mész már megint? Beszélgetni. Hol tekeregtél, gyermek? Beszélgettem. Vacsora utáni kopogtatásra boldog megilletődöttséggel röppent apám szájáról a fogadtatás: tessék, tessék! Jön valaki – beszélgetni. Valamely rokon vagy jó barát a hétközben felgyülemlett mondandóival állított be hozzánk; csak amúgy ugrott alája a köténytörülte szék, fülének a kérés: mesélne valamit a világ dolgairól. A csorgóra ballagó veder úgyszólván minden kapu előtt lehuppant a földre menet is, jövet is, hogy gazdája az utcabeliek rögtönzött rendi tanácskozásán kifejtse reformeszméit a jegyzőség működése és a nyelvhasználat dolgában.
Nyelvhasználat! Mikor szivároghatott be emberi fogalmaink közé ez a teljességgel abszurdnak tetsző – s mégis elevenbe vágó – kifejezés? Kinek jutna eszébe például akármifajta szabályozási joggal azt mondani: kézhasználat, lábhasználat, fülhasználat, tüdőhasználat? Tisztázása máskorra marad. Más korra talán?
A minden esztendei kamarási cseresznyevásáron éppenséggel cseresznyét nem árult senki sem. Csengős lovakkal, virágos szekereken összesereglett falvak napestig zajló, táncos ismerkedésében – szavaink vására volt az, a nyelvi ruházkodás parolás alkalma. Hóna alá vágott új pár bocskorával, jobbik esetben bakancsával a boldog atyafi a nagyszájú kereskedő szellemes mondásait, az egyezkedés kacajt fakasztó fordulatait is hazavitte, családja körében mindjárt elosztogatta. Jómagam a körhintás embertől – csekély összegért – piros sörényes főnévre tettem szert: egy falovacskára. Táltos volt persze, akár a somostetői kőparipa. Körberepültünk a sátrak fölött, majd azután, hogy a lebontott, falubolondító csodát nagy társzekereken elhurcolták, napraforgószáron lovagolva simogattam szerzeményem emléksörényét: falovacska, falovacskám. Szavaim ménesében ő volt akkor a legszebb viháncolás.
De még a szerelem is a szavaktól kapta fényét s létjogosultságát, egy későbbi korral szemben, amikor a végtagok ingerjátéka oly gyakran kivonta őket az ősi forgalomból. A széptevés változatait a mindent számon tartó közvélemény jóváhagyólag így összegezte: a bódult pár beszélget. Vasárnapi táncban, újévi bálokon a fölkérést is az egymásra talált szavak szabályozták: ki kivel beszélget. Férfibakalódások villámló kérdése: nem én beszélgetek véle? Aggódó szülők veszélyt jelző figyelmeztetése az ablak alatt vagy a kapuban enyelgő fiatalok gyanús szótalanságát észlelve: édes lányom, beszélgessetek is! Némely családban életre szóló csapás volt, midőn a megszöktetett lány a pártájával együtt otthoni szavait is levetette. „Véle többet nem beszélgetünk.”
– EMBER! Ember! – kiáltja László az árbockosárból, pedig aki felénk nyargal és örömében a kicsi karjait lóbálja: még nem ember, csak gyermek.
A hatéves Gyorgyica, Nagyapa horgászbarátja. Akkor tudnivaló, hogy tó is van a közelben, pontosabban: holmi játéktavacska, libaúsztató egy ölnyi nádassal, amely ugyanúgy hullámzik a szélben, mint az igazi nádasok, csak a zúgást kell hozzáképzelni. Azok számára, akik a hozzáképzelés tudományát megtanulták, ez nem valami fáradságos dolog. A pontyot ellenben nem kell hozzágondolni. Gyorgyica édesapjának számítása szerint a hétezer béka mellett legalább tizenhét darab van benne. Tavaly még huszonegy lehetett, de négyet kifogott belőlük a főkönyvelő. A ritka esemény alkalmából nagy lakomát csaptak a tóparton, fölemlegetve százszor is az anyahal megakasztásának és partra vonszolásának izgalmas pillanatait.
– Domnu pescar! – vagyis: Halász úr, híreli Gyorgyica a futástól kifáradtan. – Óriási halat láttam a reggel, akkora, mint egy feresztőtekenő.
Álmában is látta már. Lehetséges, hogy a feresztőtekenő is az álmából bucskázott a vízbe. Menjünk, fogjuk ki, míg nem jön a főkönyvelő! Igyekezzünk tehát. Régi őszi napok emléke ragyog föl Gyorgyica széncinkeszemében. Egymás mellett ülve lesték az álombeli tükörpontyot; a horgászbot hegyének alig észrevehető megrezzenését. Nagyapa megosztotta vele a horogjait, zsinórját, némelykor az uzsonnáját is. Gyorgyica pedig – hogy adós ne maradjon a vendéglátásban – friss sajttal, besztercei szilvával szokta visszakínálni, miközben fel-felugrott nekipirultan: Halász úr, mozog a bot vége! Ha fogtak valamit, a zsákmány számbavételében, közhírré tételében ő volt mindig a hoppmester, valamint Nagyapa rendkívüli képességeinek népszerűsítője a tanyai gyerekhad körében: így kell ezt csinálni! Ahogy a domnu, a barátom csinálja. Gyorgyica nagy tekintélyre tett szert ilyenformán: csak amúgy szalasztotta társait a völgykatlan minden irányába gilisztáért, tejeskukoricáért – a közös vállalkozás érdekében. Annál indokoltabb tehát a nagyos kézfogás, majd az ölelés:
– Nagyot nőttél, te Gyorgyica.
– Igyekeztem. Sofőr akarok lenni.
– Ismerkedj meg Lászlóval is.
Kezet fognak. A széncinkeszemű és a fácáncsibe-ragyogású. De nem értik még egymás szavát. A pansament-re, amit László tudna már, semmi szükség nincsen. A társalgásnak egyetemesebb módozatait keresve összenevetnek hát, és indulhatnak a tópartra. Szerszám híján most csak nézelődni. Hátha felbukkan a Gyorgyica-látta feresztőtekenő. Nagyapa horgászbarátja meghökken a Lászlót átkaroló mozdulatán; valaki átvette a helyét. Vége lenne talán a bizalmas együttműködésnek?
– Ő kicsoda? Fia magának? – kérdi szomorkásan.
– Az unokám.
– Csak unokája?
– A legelső – mondja Nagyapa, Gyorgyicát is kézen fogva. – No gyerünk.
Gyorgyicának azon jár az esze, miként vonhatná ki Lászlót Nagyapa elfoglaltságából. Ketten maradnának újra, ha csak egy elképzelt horgászbot mellett is. Felhúzná a két lábát, s állát a térdén nyugtatva vigyázná éberen a zsákmány moccanását. Egy cinkerebbenés a vízre, egy a bot hegyére és onnan Nagyapa homlokránca közé: Domnu András, látta-e? Az ördög vigyen el engem, ha ki nem fogjuk mindjárt azt a matahalát. A szörnyet, más szóval. De Lászlónak, hogy ne lábatlankodjék a kényes ügyeletben, a korához és nyelvéhez illő elfoglaltságot kell teremteni.
– Sándor! – kiáltja Gyorgyica a gáton zsivajgó gyerekcsapat felé. – Jöjjön ide Petőfi Sándor!
Jelek szerint a vezér szava csattant, rohan máris a mezítlábasok apró serege harsány üvöltéssel, miközben Gyorgyica bizalmasan közli Nagyapával:
– Sándor magyar. Igaz, csak fele-felébe, az anyja után, akinek az ura román: Tudoran bácsi, a mezei brigádos.
– Ha Tudoran, akkor miért Petőfi?
Hogy a fele-felében legyen ez is, amaz is. Katonásdit játszottak, török csapat, román csapat, Sándor volt a magyar katonaság. Egy szót halljunk bár tőled a csapatod nyelvén, Sándor. Az egyszemélyes csapat akkor elkiáltotta magát: Petőfi!
Reá ragadt a kiáltás.
Elsőnek aprítja most fürge lábával a lóherevirágot a Gyorgyica felé rohanó gyerekhad élén.
– Hát itt van Petőfi Sándor! – mutat rá diadalmasan Gyorgyica.
Az ötévesforma, vézna legényke gyanútlan kék lobogással a tekintetében kihúzza magát, föltekint Nagyapára: mi a teendő? Ha csak az a baj, hogy a nagy halakat víz borítja, tenyerével meri ki a vizet a tóból; ha kigyúl a tó, bögyébe szippantja mind a lángokat vagy akármifajta veszedelmet, a mesebeli kiskakas módjára. Fölvetett fejével, tarajosra nyírott szőke hajával nem is egyéb most: vadonatúj kis kukorékolás a nyár kapujában.
Nem sejti, hogy Gyorgyica a lehetségesnél nagyobb feladattal sújt le rá:
– Itt van ez a gyermek, domnu Halász unokája, most mutasd meg, mit tudsz. Beszélgess vele.
– Mit beszélgessek? – pillogat rá csapdát sejtve Sándor.
– Magyarul beszélgess vele, míg a nagy halat kifogjuk.
Erre nem számított Sándor.
Térden aluli, trottyos nadrágját babrálva kisebbre húzódik, szeme a földön; lába előtt az összetörött kukorékolás.
– Hagyjatok békén – mondja románul Gyorgyicának, aki barátját hazugságon kapván, az igazság bajnokának szigorával fordul Nagyapához: – Domnu Halász, ez a Petőfi Sándor hazudott nekünk! Csak mutogatja itt a festett varjút. Mindig azt mondta: ő nemcsak úgy beszél, ahogy mi beszélünk, ő magyarul is beszél. Csak jöjjön egyszer valaki, majd bebizonyítja. Most itt a valaki – mutat Lászlóra –, és meg se tud mukkanni. Azt se mondja: mrrr! Hát akkor mi az igazság? Elkaptuk őt a macskával a zsákban.
– Sándor, hazudtál, hazudtál, festett varjúval mászkáltál! – zendít rá kórusban a tanyai sereg.
Sándor gyertyafehéren bámul körbe rájuk. Szeplői kigyúltak az orra tövében.
– Mert az nem baj, domnu Halász – folytatja Gyorgyica az ítélethirdetést –, ha valaki nem tud valamit. Hanem a hazugság, ugyebár… No tessék! Ez futásnak eredt.
Sándor eltűnt a kökénybokrok között.
Gyorgyica korát meghazudtoló bölcsességgel méri föl menten a helyzetet:
– Keressük meg, nehogy felakassza magát valami szederindára.
Intézkedik máris, melyik gyerek milyen irányból fésülje át a bozótost. Nyúlvadászatokon az apja hajtómester, tőle tanulhatta a félköríves bekerítés, valamint a zsivajszervezés tudományát. Ti jobbról, ők balról, mi középen indulunk domnu Halászékkal, zörgessétek a bokrokat és kiáltsátok: hep-hep!
Tetszik Lászlónak az új szó. Maga is nagy buzgalommal csatlakozik a hajtópalántákhoz:
– Hep-hep! Hep-hep!
Sándor megugrik, majd újra eltűnik a törpeakácosban. Gyorgyica vadászmester módra káromkodik, a hajtósereg balszárnyát kutyateremtettézi. Kifejti közben Nagyapának, hogy Sándor konok gyermek, bujdokolásra hajlamos. Múltkoriban a főkönyvelő, aki négy pontyot kifogott már a huszonegyből, bősz hajigálózás közben Sándornak a fülét akasztotta meg a szakállas horoggal. A nem együvé tartozó dolgokat sehogyan sem tudták széjjelválasztani, már azon tanakodtak: a főkönyvelő menjen-é haza Sándorostul – az orvoshoz –, vagy Sándort eresszék szélnek a teljes horgászfelszereléssel. Szerencsétlensége miatt a gyermeket az anyja megsapkázta, szomorúságos tény, amit Gyorgyica azóta is helytelenít, mert véleménye szerint nem azt kell büntetni, aki a fülét a helyén tartja, hanem aki oly veszedelmes szerszámokkal rossz irányba hajigálózik. Ezt szegény Sándor is így gondolhatta, mert aznap elbujdosott a szakadékos nagy legelőn, csak sötétedés után találták meg egy gödörben sírdogálva.
Sír mostan is, hogy rátalálnak végül, tarajos szőke fejét a térdére buktatva.
– Sándorka, hiszen te nagy fiú vagy már… – öntögeti belé Nagyapa lágyított, mezőségi román nyelvjárás szerint a lelket.
Szőlőszemnyi könnyek alatt a piros szeplői.
Felszednék a földről, nem hagyja magát, imára kulcsolt lábakkal kapaszkodik az akácgyökerekbe. Az újabb lelki sapkázásnak Gyorgyica vet véget, reáripakodván a csapatára. Szót se többet, hanem Sándornak vigasztalásképpen egy kalap cseresznyét hozzanak Costan bácsi udvaráról, az ő felelősségére. A kalap cseresznyét Nagyapa azzal tetézi meg, hogy Sándort máris kinevezi Gyorgyica mellé horgászhoppmesternek.
– Te vigyázol majd a csengős botra, s elmeséled közben, hol találkoztál a druszáddal, Petőfivel.
Sándorka bólint.
Ki tudja, merre ragadt meg emlékezetében szélsodorta nyárfalevélként a különös fogalom. A kicsi tó fölött néhanapján szürke gémek, piros lábú cankók húznak el, a szűkebb tájnak ismeretlen szárnyasai. Az ölnyi nádas láttán mintha leszálló kedvük támadna, de néhány tiszteletkör után továbbrepülnek. Merre szállnak vajon? – kérdi ilyenkor az öreg Costan bácsi, akinek cseresznyefája van. Feje fölött vércseppes fényköröket sikongva lőtt lábú madarat is látott itt Nagyapa. Máig sem tudja: az égnek mely sarkában keresi azóta is a leszállóhelyet.
– Ne sírj, Sándorka – bátorkodik neki László is az általános vigasztalásban.
Jön a küldönc a kalap cseresznyével.
– Fele a Sándoré, fele a Lászlóé – adja parancsba Gyorgyica, majd letelepszik maga is a barátja mellé. – Tessék csak nyugodtan elmenni, domnu Halász. Én majd megnyúzom, amelyik bántani meri.
Továbbmegy Nagyapa Lászlóval, aki hosszú tűnődés után azt kérdi:
– Sándorka hazudott, Jatata?
– Sándorka nem hazudott. Hanem csak álmodott valamit.
KELEMENT messziről is el-elnézegettem.
Egy alkalommal elindult a hegyen fölfelé, de azután – ijedelmes pillantásaim közben – meggondolta magát, és visszatért. Álmomban karácsonyfának láttam őt: Edelstein úr édenkerti ékszergyümölcseit ringatta, de reggelre kelve csak földi verebek potyogtatták rám vélekedésüket.
Kővel hajigáltam őket. Hálátlanság volt részemről, hiszen az ébredés tudományára oktatják ők is az emberiséget. Akire a magasság is potyogtatni kezdi megvető vélekedését, jó, ha kitöröli az álmot a szeméből, és tennivalók után nézelődik. A felügyeletemre bízott Csendes ugyancsak megvető közönnyel – tükörtojás-szemében kék akácfákkal, tarlóval és fellegekkel –, nyálát csurgatva kérődzött a közelemben. Bendőlakó párkái tán azóta is eregetik szája sarkán a hosszú élet sorsfonalát. Matuzsálem kilencszázhatvankilenc esztendejének titka minden bizonnyal a közöny lehetett.
Egy-két gerezd muskotály reményében a szőlősbe kívánkoztam. A Tilos izgalmaiba. A kerítésen belül lopakodni, lefüleltetni, a karbiddal lövöldöző gazdától ízes káromkodást tanulni, menekülni, szarvasfiú-lábaim szökelléseiben gyönyörködni, az üldözőnek fügét mutatni; élni.
Elég legyen már a kérődzésből, Csendes!
Nyála után kaptam a botommal. Tovább csurgatta, nyugtalanságomat és homályos cselekvési kedvemet – tán a hozzá intézett szavaimat is – megemésztve. Ürülékké magyarázva. Horpaszon vágtam tehát. Önzésem kegyetlensége – amivel, mint a mesében, emberi szavakat vártam el tőle – csak növelte közönyét. Szelíd állat lévén, lélegzetközelből szólhattam hozzá. Akkori kedvenc versemet szavaltam el neki: „Hadnagy uram, hadnagy uram! Mi bajod van, édes fiam?” A versemet visszaböfögte. Pusztai prófétaként a szöcskéknek és a madaraknak is elmondtam. A visszhangtalanságban – befogadó közeg nélkül – értelmüket vesztették a költő gondolatai. Mi bajod van, édes fiam? Mikor a melegszívű kérdést egy iskolai ünnepségen a zsúfolt teremben a mennyezetig fölhajítottam, százötven szempár röppent utána; az érdeklődés szárnyat növesztő melegében – véreim kölcsönkért idejét fogyasztva – a szabadságért elesett hadnagy mély sebével hallgatóságom szívén is sebet ütöttem. Jólesett megmártóznom a közös fájdalomban; fejemet lehajtanom a visszhang záporában.
Könnyek nyomát fedeztem föl Csendes szeme alatt. Istenem, tán ő is a magányát siratja! S az akácfákkal, tarlóval és fellegekkel együtt magam is helyet kapok a szemében. A könnyező tükör a nagyhatású előadóművészt elmebéli állapotának teljes elesettségében mutatta. De már ez is több volt puszta kérődzésnél. Enyhülni kezdtem iránta.
A kutya hűségesnek mutatkozott.
Ha szalonna volt a tarisznyámban, a nyomomban ólálkodott; ugató szándékát azonban, mint később megtudtam, szőlőtolvajok marószódával forrasztották véglegesen a torkára. A társalgásban rá sem számíthattam.
Szavainak számomra kiutalt napi fejadagját Nagyapám is tovább csökkentette. Magyar ember, ha dolgozik, nem beszél. Eljön a vasárnap, mondogatta, lesz időnk szavakat – és bolhákat szöktetni. Mert akkor ágyneműt cserélünk. Fehéren libbenő kalendáriumlapként fehér ing és nagyapámnak a törülközőbe suttogott hosszabb imádsága jelezte a vasárnapot. Magánlegendáim tárgya: kiskút-völgyi csíkos törülköző! Mivé lett vajon az idő kései közt? Ha Jézus arcának vonásait Abgár törülközője őrzi, a kiskút-völgyi háziszőttesből nagyapám szavait göngyölhetném ki naponta, az emlékezés megváltásaként is. Vasárnaponként elvárta nagyapám, hogy az én imádságom is hosszabb legyen a rendesnél. Hétköznapokon ugyanis a fohászt rendszerint elfuseráltam. Ünnepen azonban, ha nálánál hamarább szedtem ki fejem a törülközőből, és nem jártattam tovább a számat, hüvelykujjának egyetlen parancsmozdulatával utasított vissza a könyörgő tevékenységbe. Istenes eszmékben szegényebb lévén, rendszerint ismétlésekbe papagájkodtam, akaratlanul is hozzájárulva ilyenformán a komikum elméletének tárgyi megalapozásához. Nagy vagy, Uram, hatalmas vagy, Uram; a dicsőítésnek e véget nem érő szajkózása nyilvánvalóan a madárvilág ketreczsivajához áll közelebb, semmint az emberi értelemhez. Ezért inkább kívánságokat eregettem a törülköző ráncaiba; szavaim nagy részét fölékszerezett szerelmemre, Rubinra pazaroltam. Add, Uram, hogy ő legyen a feleségem, ez most már egyedül csak rajtad múlik, én a magam részéről kész vagyok e dolgot bármely pillanatban véghezvinni. Add, Uram, hogy így legyen, és beöltöztetlek mindkettőtöket a legszebb szavaimba. Fölruházlak benneteket, ha segítenél abban is, hogy nyelvi gyarapodásomhoz néhány vég gyolcsot küldenél még a tartalékodból. Be sok madara van például az égnek s a mezőnek, és alig néhánynak ismerem a nevét; vagy gondold meg, Uram, be szégyenteljes szegénység, hogy a füvek, fák, virágok ezreit képtelen vagyok a nevükön elészólítani. Miként lehetséges az, hogy a velük való ismerkedésünket a kereszteléssel kezdtük, és elválunk majd tőlük a felejtés nyomorúságában, egyebekről nem is szólva mostan: csodás nevezetű falvakról. Hol van például Szépkenyerűszentmárton?
Elidőzvén Rubin személye körül, nagyapámat végül túlhaladtam az imában. Másodszori ámenem után kezdődött volna az ünnepi társalgás. Ágyneműcserélés közben – múlt heti bolháinkat is összefogdosva, egyúttal bőbeszédűen magyaráztam a harci helyzet fordulatait, föl-fölrikkantva, hogy: Megvan! Ez is megvan! Nagyapám csak a végeredményt összegezte: Megvannak! Magyar ember, ha bolhát fog, nem beszél. A kérdéseit is meg kell rostálnia. Azt kérdi legföljebb: szép időnk lesz vajon? Szép, spórolta meg a hangját nagyapám egy főbólintással.
Indulhattam újra Csendest vasárnapi fűvel jóllakatni.
A bölcs hallgatás szabályait nagyapám szigorának lőtávolán kívül mertem csak megszegni. A magyarságtudomány gyarapításaként káromkodni kezdtem. Alattomos szederindára, tövisre, vöröshangyára dühöngve, az obszcenitás mámorában gyakoroltam ősi műfajunkat; kihívóan és rettegve dobáltam trágár szavaimat az ég felé, miközben behúzott nyakkal szárazvillámot, mennykövet lestem. A szó szerinti istenkísértés bűnében tobzódva – akármifajta válaszért – az Űrbeli Hallgatást ingereltem hasztalan, pogánykodásom következményeitől rettegve közben, ami nem lehetett egyéb, mint a félelem gyönyöre. A reszketés ősi követelményei szerint – káromkodásaim szünetében – imádkoztam is egyet-egyet, azonnali kegyelemért esedezve. A Mindenség Urát zsoltárokkal borítottam el, és bearanyoztam Őt a dicséretek változatos énekeivel. Nem tudhattam, hogy ezzel atyámfiainak egy későbbi „felkeléséhez” csatlakozom, amidőn is a jogfosztottak hálaima- és dicséretfegyvert ragadva követeltek vissza diktátortól bezárt iskolát vagy munkaalkalmat az államvasutaknál. A veszélyérzetem csitított a káromkodásban: híres szemöldökét – amivel temetéseken véges életünket mérni szoktuk – ha netán ellened rándítja a Fölháborított, hatalmas szájbaverés, porbasújtás lesz ennek a vége! Botja is vagyon az Úrnak; nézheted magad, ha csak egyet is utánad hajít, amiként te célozgatod most a tehén horpaszát. A szótlanságban, amely körülvett és üvöltött valósággal bennem, két isten keze után kapkodtam. Pedig – ha jól meggondolom – egyiket sem én választottam. A szigorú szemöldökűt szüleim és kálomista környezetem rettegéseiben örököltem, a másikat – játszótársként – az öregektől hallott tréfás, tanító célzatú Jézus-mesék hozták.
– HOGY ÉRZED magad odafönt?
Azt mondja László: kitűnően érzi magát, de ha menet közben mesét is mondana neki Nagyapa, az utazás jobb lenne. Talán még attól is, ha szaladnának egyet, pontosabban: ha Nagyapa a táltos szerepében vágtatni kezdene. Ahhoz persze csikókedvű sörényes ifjúság kellene. Maradnak hát – egyezség szerint – a gyakori pihenéssel fölfrissített ballagásban. Elmarad lassan mögöttük a hegyesi erdő a német gépfegyverek véres emlékével; a völgykatlanban legyilkolt zsidók – férfiak, asszonyok, gyermekek – temetője messzire fehérlik a tájban. László hiába faggatja Nagyapát, mit jelent a síremlékerdő, kielégítő magyarázatra még nem kerülhet sor.
– Ha nagyobb leszel, elmesélem.
– Már nagyobb vagyok. Tenél is nagyobb – erősködik Nagyapa verejtékes nyaka fölött.
– Úgysem értenéd meg.
– Miért?
– Mondottam volt: mert kicsi vagy.
– Kérdeztem volt: miért vagyok kicsi?
– Mert ez a rendje mindennek: először kicsi, azután felnőtt…
– És azután?
– Azután öreg.
– És azután?
– Azután meghal – lépik bele Nagyapa az újabb csapdába.
László mintha pontosan a halál tényéhez akart volna kilyukadni. Megállást kér, leül, a temető felé mutat:
– Ők meghaltak?
– Meg.
– Ott laknak a kövekkel?
– A kövek alatt.
– Sohasem jönnek ki?
– Már sohasem.
– Mit csinálnak ott?
– Alusznak.
– Mindig alusznak?
– Éjjel is, nappal is.
– Menjünk, ébresszük fel őket.
– Nem lehetséges.
– Miért?
Nagyapa hiába próbálja másfelé terelni a beszélgetést.
– Jatata, ahol ők laknak, sötétség van?
– Koromsötét.
– Korom is van?
– Korom nincsen, csak sötétség.
– Akkor miért mondod…?
– Mert a föld alatti sötétség a legnagyobb sötétség. – Ezen eltűnődik egy darabig, majd azt kérdi:
– Te öreg vagy már, Jatata?
– Olyanforma.
– Te is meghalsz?
– Bizonyára.
– Én is meghalok?
– Egyszer majd, valamikor.
– Mikor lesz a valamikor?
Nincs kegyelem a faggatásban, szembe kell nézni a bizonytalanságba kivetett határozószóval.
– Hát az olyan messze van, mint a csillag az égen, de még annál is messzibb.
De vajon a roppant távolságot gyalogosan mérik-e, vagy kőparipa-vágtatásban? Időnek és térnek e váratlan kutyaszorítójából szemléltető példák után kapkod Nagyapa, fölemlegetvén a füvek és fák láthatatlan növekedését, az óramutató börtönőr-sétáját, a nappal is létező, de csak estére kigyulladó csillagokat.
– És te ott leszel egyedül a sötétkoromban?
– A koromsötétben.
– És nem lesz világosság?
– A tű hegyére való sem.
– Meleg se, mikor lehull a hó?
Efelől többször is kifaggatta már Örökmécsest. A bölcseleti eszmecsere után átölelte, megvigasztalta, ne búsuljon, nem marad magára ott lenn a föld alatt a sötétben és a hidegben, ha lehull a hó.
– Hogy is jut eszedbe a tél, te László?
Nagyapa szeme előtt egy pillantásnyira elzúzmarásodik a nyár. Nagy hó lesz a kamarási temetőben, befödi mind az ijedelmesen futkorászó ösvényeket és az egyetlen kicsi fenyőfámat, Kelemen bojtos unokáját. Madárnyomokból szőtt fehér hálót borít reám a tél. Cinkelépésnyi ablakszemein át nézelődve figyelem majd, merre jársz, és szavaidra milyen időjárást hoznak az évek. Tavaszra várva eszembe jut majd, hogy téli hajnalokon – a rá leselkedő orvvadászok elől – szárnyabénultan menekül a túzokmadár a tollazatára fagyott ólmos esővel. Örökmécses a nap különös eseményeként újságolta Nagyapának: tudod, mit mondott a gyermek? Én lemegyek majd hozzád a sötétbe és a hidegbe a kék takaróval, összebúvunk, úgy aluszunk és melegítjük egymást. Így mondta? Hiszen akkor Petőfit olvassa titokban! Vagy anyja olvasmányaiba hallgatózott még reménység korában. A magzatvíz csodái! – dobta el Nagyapa megint a sulykot, amiben a vízimadarak is ludasok voltak. Nyár végi alkonyatokon szokta elnézni őket a mezőzáhi és gyekei nádasok védelme alatt, amikor egymást kereső hangjukat nem a levegőre, hanem alacsony repüléssel a tó vizére szokták bízni. Így hallott sirálysuttogást a mozdulatlan víz fölött, szalonkacsipogást a távoli partokról. Tóvidék, magzatvíz? Nagyapa lehetőleg fogja kurtábbra a képzeletét. Akkor hát lét és nemlét senki földjén a kék takarós vándorút értelmét ki fogja megfejteni? Hisz mustármag-állapotában a gyermeki vallomás édestestvére ama híres koltóinak: Petőfi mandula-szavait a mézes hetek kastélyában. „Én feljövök érte a síri világból…” Az óriás-gyermek s a sziklevél-emberke találkozása a halál ledöntött kerítése fölött. Hová viszed azt a kék takarót, László? Valaki fázik odalent a földben. Hát te, Sándor bácsi? Én egy darabka fekete fátyolért jöttem Odaátról, mert minden úgy történt, ahogyan megsejtettem, s kérdem tőled is: látod amottan a téli világot?
– Fejedet a hó belepte, Jatata.
– Olyanformán.
– Mondj mesét a hóhullásról.
– Ilyen mese nincs most a nyelvem ügyében.
HA LENNE IS: László dédunokája se bírná kivárni a végét, miszerint máig is őszülnek, ha meg nem haltak az ordas bajokban. Máig is tiltakoznak az elmúlás ellen. Halántékukon a korai dér ellen.
EGY NAPON furulyaszóval ismeretlen pásztorgyerek vonult el nyája mögött a hegyélen. Utánakiáltottam, majd Csendest magára hagyva, a nyomába eredtem, szalmakalapomat lengettem feléje. Akár a felhőknek integettem volna. Furulyás dallamának hurkában, rám se hederítve, úgy ment el, mint akit vesztőhelyre visznek.
Halántékrepesztő déli forróságban, zsibongó fejemet egy kökénybokor árnyékába menekítve, szerterajzó gondolataimat – szapora pillogatással az anyátlan méhrajt – próbáltam befogni hasztalan. Elszálltak a gondolataim is a furulyás pásztorgyerek után. Kiürült világban üres kancsónak éreztem magam.
Csak hazamehetnék már!
Az Egyetemes Kérődzés nyálcsomóit szaporítva, Csendes hátra sem nézett a kiáltásaimra.
Szalmavackában a süketnéma kutya ásítozott, és keccentett időnként a fogaival. Akár Kari barátod, László. Mióta légyfogóvá képezte át magát, a kötelező ugatás meg sem fordult a fejében. Odavakkantottam neki, az ember igazodjék a környezetéhez. Válaszként újabb legyet fogott; bőrét – a megmérgezett kutyaszavaival együtt – felajánlotta a vadászoknak.
Csak hazamehetnék már!
A zsombékos réten béka púgatott, imádkozósáskák zenekara szólt a kaszálókon. Boldog sáskák! Mikor úgy gondolják, egybegyűlnek, hangolnak, közös pengetésbe fognak. Közéjük hasaltam, velük cirpeltem: felcsaptam azután levelibékának, s voltam kuvik, tücsök és hápogó vadruca; környezetem satnya utánzata.
Nagyapám a dinnyeföldön leste az érést. Magyar ember dinnyét őriz, nem beszél. Az indáit növeszti. Nem a szótalansága bosszantott már, hanem a közöny s a magányossága, amelyben egyetlen beszélő társául az Istent választotta. Hát egyedül az ő fülére bízzuk ezután a szavainkat? Értelmetlen káromkodásaimra nem dördült meg az ég, csipkebokor sem gyulladt ki, hogy a jövőre nézve valamilyen parancsot kapjak. Ezt mondd, azt ne mondd, amazt elhallgasd a világ előtt. Majd, ha fagy, Uram, semmit se hallgatok el! Iszonyatos látványként bukkant lelki szemeim elé a kényszerhallgatás képe: halott ágak és korhadt gyökerek a vízbefúltak szederjes arcán. Hát ilyenek leszünk, ha már nincsen, akihez szólhatnánk? Akkor talán a törülközőbe motyogott fohász is több a semminél. Ha némelyek szerint meg is halt az Isten, a hozzá fűződő kalandunk parányi sugara aranyszálakkal szövi át nyelvünket.
Mint a szép híves patakra… a szarvas kívánkozik…
Mester, a bősz vihar dühöng, hullám fölé hullám kél! – vettük föl ünnepi ruhánkkal együtt ládafiában tartott szavaink köntösét is.
Mester! A rikkantó megszólítás – inastartó kisiparosok titulusa is – kiváltképpen tetszett nekem. Az égbe vagyunk bejáratosak.
Ha már mindenünnen kirekesztettek bennünket.
Az Úr dicséretének idején gímszarvasokkal népesítettük be kertjeinket, az egész apróvadas Mezőséget. Valamikor bölényeink is voltak. Vizünk tenyérnyi maradt a pocsolyapatakokban, de Véle társalkodva tengerre szállhattunk; Isten csigaházában húztuk föl színes vitorláinkat.
A harangjait is szerettem. De most hiába tapasztottam fülemet a földre, hogy hangjuk páros vágtatását halljam. A harangok nem gyalogolnak.
A kökénybokor kicsi árnyéka lefogyott a fejemről. Sós verejtékemben füstölögtem a naplencse gyújtópontjába fogottan. Már úgy éreztem: időtlen idők óta fekszem a földön, vöröshangyák között, meddő csodavárásban, és rettegve, hogy elhagyott játékaimért s az otthoni feldarabolt álomért semmit sem kapok cserébe; magam is kérődzésre ítéltetem a letarolt szavak mezején; hallgatásra és nyálkás bólintásra.
Kölcsönbe adott fiadat, anyám, visszakérhetnéd már!
Véletek, otthoniakkal, faodúban is ellaknék.
E gondolatra illendőképpen sírásba fordultam. Hogy mondtad, László? Óvó néni hallgatott a Napsütésben, én csak sírtam, sírtam, sírtam.
Sántán, bénán, sőt elméje nélkül is megél az ember. Az agyavesztettek – a gondolat terhétől szabadultan – matuzsálemi korban hunynak el. Boldogan is talán, mert bolondnak nincs törvénye, amely megkínozhatná. Mezei Robinsonként, szavainak befelé csurgó vérében naponta fullad meg a törvényen belüli.
– Meghalok itt unalmamban!
Öklömet harapdáltam.
Hűvös kéz tapadt a homlokomra.
– Mi bajod, kisfiam?
Nagyapám szavára – szégyellvén az elesettségemet – összecsombolyodtam, ne lássa a sírástól megcsúfolt arcomat.
– Csak nem akarsz itt sündisznóvá lenni?
Fordított egyik oldalamról a másikra.
Az önérzetemnél fogva állíthatott csak talpra, mert azt mondta:
– Gyermeket kértem kölcsönbe, nem gyávaságot.
– Nem vagyok gyáva! – bömböltem egyúttal föl is háborodva.
– Akkor ide sírj! A szemembe sírjál!
A szeme közé sírtam bátran.
Dinnyeillata volt az arcának.
Többé nem faggatott. Fejemet simogatta. Részéről ez ritka vereséges pillanata volt az ellágyulásnak, amit csak a tejbe aprított kenyérnek szokott megengedni. Talán épp a sok csapás miatt, ami rázúdult az első világháborúval. Mert akkortájt a két keze már nem volt elegendő ahhoz, hogy fiait, lányait a nagy diaszpórában összeszámolhassa.
Már halottastul számolt.
Mari lányának sírját Bukarestben, Sára lányáét Budapesten kereste föl világításkor a képzelet gyorsvonatain. Idegen utasoktól, falubeliektől érdeklődött: abban a messzi temetőben milyen helyt van a lányom sírja? Mari talán üzent is neki valamit, egyedül neki szólót, a halálos ágyán. Jóemberek, kik arra jártatok, semmit sem tudtok arról, mit üzent a lányom? Nehéz halála volt a lányomnak? Az idegen épp nem volt ott, vagy épp nem figyelt oda. Hogy ideiglenes ágyában a tüdejének vérét köhögő cselédlány az otthoniakat emlegeti. Ezt mondja tehát nagyapám a sárga hegyeket nézve: egymás szeme láttára kellene élnünk, magunk dolga lenne az odafigyelés, egymás szavainak megőrzése, az utolsónak bár, amelynek griffszárnyán – csatáját vesztetten – kimenekül belőlünk a lélek. Mert ha egyedül halunk is meg: szükséges vigaszunk a megsemmisülésben a hozzánk tartozók látható megmaradása; szavaik fehér törülközője a forró homlokon. Számukra pedig: erősítő hagyaték a menekülő lélek utolsó kiáltása: tudjátok-e, mire vigyázzatok?
Eleven húsba lőtt szakállas nyilai vagyunk egymásnak.
Mari végakarata sohasem jutott el nagyapámhoz. Férje bolgár volt, a haldoklónak utolsó pillanatban magyarra váltó szavait nem értette meg. Valamelyik fiútestvér föltételezett szavakat ismételt a sógor előtt, élesen megrajzolt ajakmozgással: így mondta vajon? Nem, nem így mondta, rázogatta fejét a szomorú ember. Odaveszett az üzenet. Nagyapám fölnézett az égre. Küldd, Uram, a veszteségeinket, számolatlan. Küldd csak! Büntesd, akit szeretsz!
– Eső lesz – mondta. – Nem kellene sírással fölszaporítani.
Lenyeltem a könnyem.
Hazatereltük Csendest, akitől még aznap – egy tovanyargaló zápor után – elbúcsúztam, hasonlóképpen Kelementől és a kutyától is. A zöld szakállú hadifogolynak pántlikát kötöttem – piros kiáltásként – a tobozos fejére. Ennyit elvárhatott ő is későbbi keresztapjától. A fáramászás ünnepélyes alkalmával onnan a magasból még egyszer számba vehettem az ösvényeimet. Életem reggeli óráinak fehér füstcsíkjai. Tiltótáblák alá kövesedtek. „A forgalomból kivont ösvények használata helyben bírságoltatik.” Álmaimban gyakorta nyargalok rajtuk, nyugalmasabb éjszakákon fölöttük is, szárnyas csikóként, a föld kötelékeitől szabadultan.
Zúgó fejjel ereszkedtem alá Kelemenről. Arcomat hiába fordítottam el a naptól: a szemem változatlanul káprázott. Könnyen elhittem volna, hogy tiszteletemre táncol és billegeti hegyeit a világ. A boldog gyermeknek, aki a hallgatás szájkosaras állapotából a beszéd szabadságába indul.
Szomorúan nézett rám nagyapó.
Mint aki velem jönne a hegyen túli zsúpházmetropolisba.
Egy fazék tejet, tarisznya szilvát s két sárgadinnyét kaptam szolgálati bérként. De nagyapámat vittem volna szívesebben. A hátamon is, csak közöttünk lehessen.
– Jöjjön velem, nagyapó. Ketten hazaballaghatnánk a faluba.
Hosszan és tűnődve nézett engem. Válasza már évtizedek óta a torkában ülhetett:
– A költözködés nem ingváltás. Hanem sorsváltás inkább.
Égő arcom láttán mosdani szalasztott a kútra.
Azután megölelt, s mutatta némán az ösvényt, amelyen indulnom kell.
Magyar ember, ha búcsúzik, nem beszél.
Málhás állapotomban a hegyen megpihentem.
Legelső teendőm a vezeklés volt. Férfiúhoz méltatlan sírásom miatt szégyenkezve követtem meg az önérzetemet. Más láb nem akadt, hogy előtte leborulhattam volna. Hallgatásaim kudarcának színhelyét: a zsombékos rétet, ösvényeimet, szederinda-kígyóival a tarlót, Csendes szemében az akácokat nyár végi ködpára kezdte belepni.
Nagyapám háza lassan alámerült a kék hullámzásban. Csak Kelemen pántlikája libegett a gyenge szélben, a süllyedés helyét jelezvén.
Évekkel később az öreg, szalmafödeles házat lebontották. Képzeletem néha fölkeresi. Ahol meggyűrődik a föld, ott van valahol a némaság búvárharangja. Ha megállok fölötte: borzongató sejtelem küldi felém a kölcsönállapot élményét; azzal, hogy a közös pokróc alól a Másba kívánkoztam, otthoni szavaim nélkül valóban a Semmibe kerültem. Annak előtte nem tudhattam, hogy e sokat vitatott fogalom mily közeli rokona a visszhangtalan állapotnak.
Hazamegyek tehát – az ég alól, a szabad nyújtózkodásból a közös kucorgásba. Visszanyert rabságom örömében az egyik dinnyét a fanyelű bicskámmal helyben meglékeltem.
Cukordinnye volt.
A tejbe is belehörpöltem, de két kortyolás után az elosztás jogát anyámra hagytam. A közös tányérban kanállal megvont határvonal szerint félzsebkendőnyi terület fölött enyém a felségjog. E felségjogot gyakorolva mesélek majd öcséimnek arról, hová érdemes és hová nem érdemes kívánkozni.
– EMBER, ember! – kiabálja László.
Nagyapa sehol sem lát embert.
A falu végén, ahol a tábla hirdeti: Cămăraşu, kétfelé ágazik az út, a jobb szára Gherla felé vezet, vagyis Szamosújvárra, ahol Rózsa Sándort kellene már meglátogatni. Ott rándítja mai napig is a szemöldökét.
– Hol az az ember, te László?
– Ott!
– Nem látom.
– Véres a keze.
– Nem látom.
– Véres a lába.
– Nem látom.
Nagyapa látja már, gyermekkori ismerőse az az ember. Mondja csak László, honnan bugyog a vére.
– Nagy seb az oldalán.
– És mit csinál?
– Reám néz.
– Menjünk közelebb hozzá.
A kereszt alatt két bárányával juh legelészik. Pásztorfiú korában Nagyapa őszirózsát is látott azon a helyen; hacsak nem a mostani fehér bárány volt az a rózsa, amit valaki elfelejtett újraültetni. Az ölbevaló bádogjézust eszi a rozsda, a fél arcát leharapdálta már.
Nézi László és azt kérdi:
– Ki az?
– Ő a Názáreti.
– Nem kamarási?
Nagyapa csak a fejét rázza tagadólag. A dolog részletesebb megtárgyalását, miszerint nem lehet mindenki pusztakamarási, későbbre halasztja. László figyelmét – szerencsére – újra leköti a váratlan elékerülő leánykamadár.
– Né, Jatata, né! – kiáltja magából kikelten. – Itt a hazug!
Kavics után nézelődik, hogy agyonüsse a leánykamadarat. Aki Nagyapa játékos kedve folytán keveredett a hazugság gyanújába, s ráadásul nem is azonos a tulajdonképpenivel.
– Hagyjuk szegénykét.
– Nem szegényke. Hazug madár!
Balkezes lévén, a kavicsot jobbra hajítja, a vádlott pedig fölszáll a keresztre. Öklét rázza feléje a gyermek. Majd adok én neked! Nem kellett volna, persze, kitalálni azt a hölgyválaszt. Meg annyi más változatát a Mondjuk-Játék káprázatainak. Mondjuk, hogy az a madár bennünket vár, pedig senkit sem vár. Mondjuk, hogy a kőparipa megeszi a képzeletünkben felizzó parazsat, miközben a botos ember joggal kifogásolja a törvénytelen tűzrakást. Mondjuk, hogy levetettük a béklyót a kezünkről, mert mondjuk: a két karunk szárnyunk is lehetne. Mondjuk, hogy mi ketten oroszlánvadászok vagyunk, mondjuk: sárkányűzők, mondjuk: boldogok vagyunk. Lám, ki se mondtuk jóformán, még bele sem melegedtünk a szerepjátszásba, máris nyakon ver mindkettőnket a Tények Törvénye. Ne haragudj rám, László, a hazugnak minősült leánykamadárért. A Mondjuk-Játékot te kezdted el, amiként a költők is az égre dobják föl az álmaikat. Mondjuk, hogy Szabadság és Egyenlőség, lobbant meg a szeme Sándor bátyádnak, és hunyt ki ugyanaz a gyermeki rajongás a fehéregyházi meszesgödörben. Nézd, az a rozsdavágta száj is szembedobta Mondjuk-Játékát a lehetetlenséggel, föllelkesítvén a tanítványait: mert aki kér, mind kap; aki keres, talál; és a zörgetőnek megnyittatik. Jól tudta pedig, hogy csodálatos játékának végén ott az ellenzörgetés: a fegyveres poroszlóké. Ajtót nyitott nekik, s hajtogatta konokul: a szeretet mindent legyőz. Ami nincs még: a szavakban lakozik. A madarak pedig nem hazudnak; mi gondoljuk magunkról, hogy a szárnyukat megosztják velünk.
– Hej Kelemen, hazaszállj!
Nagyapa újra a nyakába kapja Lászlót, nekivág az enyhe kaptatónak, elhessentvén a nyomában tébláboló régi emlékeket. A már-már történelem előttieknek tűnőket, hiszen a tegnapiak is ódonak már. Be régen volt, hogy László legelső a-hangja kiröppent a rácsos ágyból; hogy befejezték a közönyös tárgyak nyelvleckéit. Emlék már a Halhatatlan Gloire kiabáló kicsi széke is a nemzeti színekben táncoló betűivel: Asseyez-vous! Ki tudja, merre boldogtalankodik, s rúgkapál, finnugor hálóját szaggatván, a francia szakos Breton-rajongó. Talán még mindig nem tudja, hány éves korában halt meg az anyja, amiért a tiszteletre méltó Breton úr valószínűleg nem hibás.
– Most ide figyelj, László. Ha erre a kicsi útra kanyarodunk, kézen fog bennünket és egyenesen Dédiék háza elé vezet.
– Kézen fogja a lábunkat? – csombolyítja tovább László kacagva az úti metaforát, amihez Nagyapa nem szól már többet, hanem úgy határoz megszeppenten: ez most maradjon úgy, ahogy van.
Az úton véges-végig nyílnak az orgonák.
Kék, fehér és lila tülekedés a kerítések mentén.
Vendégváró lelkesedésében némely fürtös ág éppenséggel a lábuk elé veti magát. Muskátlivérnyom a porban, gyöngyvirág és pünkösdi rózsa. Nézzük, László, mit hírel a rengeteg virág. Lakodalom nyomában járhatunk, vagy másfajta boldogság váltóösvényén.
Távoli zene szól, Nagyapa megáll, a gyermek is fülelni kezd.
– Hallasz-e valamit, László?
– Hallok valamit.
– Mit hallasz?
– A hangodat hallom.
– Egyebet semmit?
– Egyebet semmi.
– Miféle beszéd? Egyebet semmi! Lehetőleg ne szotyogtassuk el a tárgyragjainkat, mert mástól azután hiába kérünk, még kölcsönbe sem adnak.
László azt kérdi a magasból, Nagyapa nyakából: mit kifogásol odalent?
Azt füstölgi, hogy az egyszer elveszett ragok, jelzők, ékezetek meg nem kerülnek. Az elhagyott esernyő előkerülhet – ha szerencséje van – a Talált Tárgyak irodájában. Ilyen iroda a szavaink számára nincsen. Az ékezetüktől megfosztott nevek, mint Gyorffy, Gyongyosi, Rakoczy, saját gazdájukon kívül – akinek orrba vert és szánalmasra facsarodott képüket elpanaszolhatnák – nincs akihez forduljanak. Tehát:
– Egyebet semmit.
– Egyebet semmit! – rikkantja László.
– Akkor az nem sok.
A zeneszó más irányt vehetett a gyenge széljárásban. Már csak a gerlebúgás hallik az égtáj minden irányából: a háztetőkről, a világoszöld lombok felhőkék ablakaiból: ku-ku-ruuz!
– A galambokat hallod-e?
– Mit csinálnak?
– Kukoricát vetnek. Most éppen románul énekelnek hozzá, azt mondják: Ku-ku-ruuuz. Ami kukoricát jelent.
Tetszik Lászlónak az ének. A gerlékhez csatlakozva kezdi maga is bevetni a kicsi kukoricaföldjét, miközben arra biztatja Nagyapát, hogy ki ne maradjon valamiként az együttesből. Már hogy maradna! Belebrummog hát füstös nagybőgőként, de lelki füleivel az iménti zeneszót is kiszűri a szélből. Ha már idill, ne hiányozzék a lakodalom sem, a múlt emlékszálain fennakadt káprázat-menyegző, régen meghalt cigányokkal, akik – az Orpheusz-legenda helyi változataként – a föld alatt is muzsikálnak fáradatlanul. Agyag Berci a prímás, akinek hírénél csak a szegénysége és gyerekeinek száma volt nagyobb, riadt, csendes éjféli órákban, amikor szél nem fúj, apróvad nem settenkedik, a bokrok, száraz falevelek mégis megzörrennek, fölegyenesedik a koporsóban, és az odvas cserefán újabb halálesetnek csujogató kuvik szavára elkezd muzsikálni. Fültanúk vannak rá. Ha magát a zenét nem is: a riadalmukat és futásukat egy kimarjult boka tárgyi bizonyítékával igazolják mai napig is. Ami hamisság lehetett Agyag Berci szívében, az a hamis dallamaiba költözött, de igazak voltak s maradtak mindig a szavai, amelyek ott hevernek csontfehéren a koporsójában: Édesanyám, hol van az az édes téj, mivel éngem katonának neveltél? Ha fogytán a szó: Nagyapa Agyag Bercitől is kölcsönözhet. A múlt őszből ittmaradt szállongó ökörnyálként tán épp az ő hegedűjének hangja tapadt puhán a füle ügyébe. Így teljes a kép, hiánytalan a hangulat. Agyag Berci vonójához, a kukoricavető galambokhoz, László fecskecsiviteléséhez a szülőház hirtelen fölbukkanó látványa is csatlakozik; elhagyott fészkét megpillantva a madár télen is énekelni kezd.
Ünnepi lépésben járulnak Dédiék pillantása elé.
A fogadtatást elsőnek az ablakfüggöny fehér libbenése jelzi.
Mögötte Nagyapa Dédi kezerebbenését sejti, bár az is lehet, hogy pillangó libbent föl a tiszteletükre, mintegy jeladásként az általános mozgósítás végett.
Nagyapa kinyitja hát az álmosan nyöszörgő kiskaput.
Félkupányi búzagaz mellől egy véka veréb száll föl gyermekijesztő nagy surrogással.
– Ne félj semmit, László. Csak verebek voltak.
László elereszti Nagyapa gallérját, hogy bátran kiegyenesedjék:
– Nem félünk a verébtől!
Csakhogy a kerekes kút mellől, a csibéit féltve, boszorkányos indulattal szökken föl, és berzenkedik rájuk egy kendermagos kotló, megriasztván a gyöngytyúkokat is, amelyek a szárnyuk ügyébe eső fára felgallyazva rikácsolják a végüket: to-kány, tokány, tokány!
– Ne félj semmit, László! Csak tokánynak valók.
– Nem félünk a tokánytól.
Nem félne valóban, ha csudálatos módon – és láncos szabadságában mégis törvényszerűleg – a levegőbe nem szállna a rongyos fülű kutya is. Boldog vakkantását abban a pillanatban küldené a vendégek elé, mikor a lánca megrándul, sovány teste pedig a túlzásba vitt lelkesedés következményeként pördül meg vállmagasságban, és vágódik hanyatt a földön.
– Ne félj semmit, László!
– Nem félünk a farkastól! – kiáltja László Edward Albee drámaíró úrral, miközben ijedten fogja csomóra Nagyapa haját.
A kutya köhög, tikácsol, és összeszedi magát, másodszor is nekilendül az üdvözlő beszédnek, amitől csak még nagyobbat suppan a kemény talajon. Akkor úgy marad, fejét csóválja, mintegy rosszallván az ostobaságát: már megint megfeledkeztem a láncomról. Pedig régóta viseli, Nagyapának nemegyszer nyújtott vele tűnődési alkalmat. Nem tudván, hogy mily keserves kutyatanulság fekszik a földön, az ijedelmét lenyelve László kacagni kezd.
– Még! – követeli Bundástól. – Még egyszer!
Most már egy darabig nem leszek bolond, rázza maradék tacskófülét, húzza maga alá vizslafarkát, pulilábát a tákolmánykutya. Véle nem is foglalkoznak többet. László ajtónyitó kacagására – mintha félrevernék a harangot – Dédi szalad ki a házból.
Először az egyik, azután a másik pampó repül a lábáról, törlőrongyot, seprűt hajít el Isten számába, és karját kitárva, mintha egyedül a napot látná, Nagyapa feje fölé küldi az örömujjongást:
– Lacika! Ó, te Lacika!
– Ez Dédnagymama – súgja Nagyapa, hogy meg ne lepődjék a tárt karú fogadtatáson, ha netán ticsi korából nem emlékezne rá.
De már fölismeri, a szemében meggyűlő könnytől bizonyára.
– Mondtam ugye, vigasztaló zsebkendőnek is jó helyt leszel a nyakamon. Né, már itt van Dédnagyapa is!
Valamivel öregesebb, de annál látványosabb igyekezet a kert irányából, a méhkasok közül. Dédnagyapa ugyanis a gyönge szeme világával megbotlik a favágócsutakban, a sapkája messze repül, fél lábon egyensúlyozva próbálná elkapni, miközben a vállára vetett báránybőr mellény ugyancsak lemarad mögötte.
– Lacika! Ó, te Lacika!
Két oldalról ketten nyúlnak érte, hogy leszedjék Nagyapa nyakáról.
Az elsőbbség a Dédnagymamáé persze, és nemcsak az igyekezet fácánfürgesége jogán; hogy mi a gyermek: a lábához kötött bölcsőringató huzalon neki üzenték meg az istenek.
A karjába veszi Lászlót, hosszan magához szorítja. Arcát az égre emeli, a két szemét lehunyja, s néma kiáltásra nyílik a szája.
Mint aki újabb üzenetet küld föl a magosságnak a bölcsőringató aranyhuzalon. Azután visszafordítja a tekintetét a gyermekre; szőlőgyökér nézheti így a legutolsó fürtös hajtását, az égben rezdülőt. Szótlanságával azt is elárulja most: hosszú életének horizontján talán e kicsi fürt a legtávolabbi érzékelhető rezdülés. Túl azon már mozdulatlan sötétségbe vész a gyermekarcot kutató pillantás.
– Ó, te Lacika! Engem ismersz-e még?
– Megmondom, ha nem szorítol.
– Nem szorítlak, csak az ölembe vettelek.
Mint a reá szabott mellényke, igazodik testének hajlataihoz a gyermek.
Dédnagyapának most csak annyi jut belőle, hogy puhára fogott mozdulatokkal végigsimogatja, lábát szorongatja. S mert érdes, árkaiban sokszor földdel tömött a tenyere: a gyermek arcát, homlokát a simább keze fejével babrálja.
– Hát én ki vagyok? Megmondod nekem?
– Láttalak – csillan föl László. – Amikor még ticsi voltam.
– Úgy van! Amikor még kicsi voltál.
Azóta be nagyra nőttél!
Hogy bújsz át az aranykapun?
Sűrű és sötétebb a hajad.
Feketébe hajlik vajon?
Gesztenyébe.
Majd csak aztán az ébenfa színébe.
Szépen érik a szemed is.
Múlt évben a szó még lepergett rólad.
Jó fürtös már a beszédje Lászlónak.
Szavakkal telik, teldegél a puttony.
Nézzétek! Annyi már a foga, mint a bárány a réten.
– Ó, te Lacika!
Mint aki röstelli, hogy egyedül csak őt ünneplik, vele foglalkoznak, Dédi karjából Nagyapára mutat László, és azt mondja:
– Elhoztam őt is.
– Őt is! Be jól tetted, hogy elhoztad. Majd elhozod, ugye, apádat is, édesanyádat is?
– Hozom – bólint László. – Kai bácsit is elhozom.
– Te pedig, ugye, itt maradsz? Velünk maradsz.
– Nem lehet. Iskolába megyek.
– Napközibe, te László. Az ilyen kicsik napközibe mennek.
Mintha máris vinni akarná valaki, a szökevények ijedelmével néz körül.
– Nem! Oda nem!
– Csak nem félsz, te László?
Már említett napközi otthonbeli kalandját a nyári konyhában meséli, miközben a rokkant lábú fűtőn szalonnás tojásrántottához fő a puliszka. A kicsi széken ül, amely Jatata alatt is szolgálatos volt az emlékezésben. Körülnéz, efféle házikóban még nem fordult meg. Fenyőfa deszkából ácsolt hangszerláda. Meleg szél dudorászik a repedésein.
– Szép hangja van – mondja Nagyapa.
– Mit énekel? – kérdi László.
– Azt énekli, hogy mesélj valamit a napközi otthonról. Mi történt, amikor oda bevittek téged. A napközi otthonba.
– Napsütésbe – kereszteli át újból a keszeg főnevet. – Napsütés-otthon volt.
Az ő képzeletében hogy is lett volna közönséges, rideg napközi!
A gyermeki gyülekezet fogalmát apja, anyja már hetekkel előbb feldíszítette, ünneplőbe öltöztette.
– Meglásd, milyen jó lesz ott, Lacika. Kézen fogják egymást a gyerekek, annyi gyerek, mint fűszál a réten, és játszanak és énekelnek.
– Mit játszanak?
– Esőhívogatót.
– Hogy hívjuk?
– Ess, eső, ess, holnap délig ess!
– Ha nem esik?
– Akkor azt mondjátok: az én hajam olyan legyen, mint a csikó farka.
Lehull a jó eső, fehér cseresznyehullás, jókedve támad a békának, madárnak. A tóparton leültök, kezdődik a felelgetős kuruttyolás.
– Békák leszünk?
– Ugrabugra kéregetők.
A frissen mosott galagonyabokrokon megtelepszik egy gyenge kismadár, ti nézitek, és elénekelitek: hozzám kezde járni, virágos kertemben fészket kezde rakni. Fűszálat fűszálra, ahogyan te rakod most magad köré a szavakat. A madarat kővel megdobálták, messzire bujdosott, de mind azt fújdogálja, visszajő tavaszra. Ha tavaszra nem jő: búzapirulásra, és ha akkor sem jő: tudom, sohasem jő.
– Sohasem?
– Egyszer mégis eljön.
Várakozó kövek leszünk. Körülbujdossa majd a földet, és itt talál bennünket.
– Mit játszunk még?
– Hadd törjem a fejem.
Csepü-lapu gongyolát3 , rabszíjra fűzött mosolygást.
Kinek mosolygását látják, bíró szedi a zálogát.
A végén jót nevetünk, sorba állunk, te leszel a körbejáró, panaszolod: túrót ettem, elejtettem, azt sem tudom, hová tettem, szél fújja a pántlikámat, kapd meg, kutya, a szoknyámat, hamm!
– Éhes vagyok.
– Maréknyi túrót hamar az előlegjátékhoz. Mind megeszed? A játéknak még csak az elején vagyunk, s már megetted a végét.
Nyelte boldogan a játékból vételezett leltári túrót.
– Elejtettem, mind megettem… hogy van tovább?
– Azt sem tudom, hová tettem. Fogd a szoknyát, kutya leszek, hamm!
Egyik kacagásból a másikba hempergett a boldog előkészület.
– Mit játszunk még ott, a Napsütésben?
– Elvesztettem zsebkendőmet.
– Itt van a zsebemben!
– Ó, nem igaziból veszett el, hanem a csók végett. Mert azt mondjátok majd: aki nékem visszaadja, megcsókolom érte.
A nagy előkészületek idején zimankós időben is elkísérte őket a játék. A Mátyás-szobor előtt és Marosvásárhely főterén értesülhettek az ismerősök: tudod, Pali bácsi, Béla bácsi? Tudod, Margit néni? Hát te, Elemér bácsi? Napsütésbe megyek, elveszítem zsebkendőmet. A gyönyörű kiskendőt? De nem igaziból.
Boldog látszatveszteségek!
Ősz végi kergetőzések a tujafenyők alatt.
– Tudod, hová megyek, Kai bácsi?
A vizslának akkor már komolyabb dolgokon kezdett járni az esze. A környéken megkezdődtek a vaddisznóhajtások, s egy napon eljött érte a Nagy Vadász, pórázra kötötte, elvitte örökre. László a kapuig kísérte, kezet fogott vele, egész délután siratta, hívta: Kai bácsi, gyere vissza. Nézd, a zsebkendőmet elveszítem, megver anyám érte. Mondjuk, hogy itt vagy még, Kai. A búcsújátékot ismételgette. Többé sosem látott Kari elnyargalt a zsebkendővel, nélküle tért vissza jó sokára. Ó, te Kai, hogy megyek a Napsütésbe? Ne sírj, ne keseregj, újat vasal édesanyád! Új nap, új zsebkendő.
– Mit játszunk még ott, a Napsütésben?
– Lánc, lánc, eszterlánc…
– Esztilánc?
– Eszterlánci cérna.
– Adjatok hamar egy karika cérnát!
– Cérna volna, karika, forduljon ki Lacika, Lacikának lánca.
– Az én láncom?
– De jól figyelj: mikor a nevedet hallod, kifelé fordulsz a körben.
– De hol a lánc? Vigyük a láncot is!
– Nem igazi, nem óralánc, nem kutyalánc, sem keréklánc, sem nyaklánc.
Persze hogy nem látszik, nem sír, nem csörög. Ott van, ott, a nyelved alatt, de nem látszik, a tükör sem mutatja, hiába nyújtogatod a nyelvedet.
– Mit játszunk még?
– Elszaladt a kemence, tele pogácsával.
– Ne szaladjon pogácsával, hanem sóspereccel.
– De ha már elszaladt! Jól tudta az a kemence, mivel nyargaljon el: pogácsával. Hogy miért? Mert nyomában a gazdasszony hosszú piszkafával.
Rímtelenül a szavak összeütköznek, a sósperec darabokra törik.
– Törjék!
– Márpedig pogácsa nélkül nincs szaladás, a játék is elmarad.
Nagyapa kénytelen volt a dolognak ellentmondani:
– Hagyd már az ócska rímeket, Nagymama! Fusson az a kemence sóspereccel.
– Nem futhat. Pogácsával-piszkafával; a versike csak így marad meg a síneken.
Olvasmányainak Hóreb-hegyén ülve, bölcsen és diadalmasan idézte Nagyapa Gyula bácsinak Kosztolányihoz hajított szavait: engedelmével tudatom, hogy mostanában ott így rímelnek:
|
– Hol az az ott?
– Párizsban.
– Mi nem vagyunk Párizsban.
– Akkor annál jobban igyekezzünk.
– Hová igyekezzünk?
– A klapanciák elkerülésére. Örökmécses szíveskedjék az újabb példát meghallgatni. A disznóvágáskor sivító malacról van szó:
|
Gyula bácsi hozzáfűzött magyarázata szerint a rímben itt valóban humor, tartózkodás és vidéki íz bujkál. Amögött – folytatja – arra utal, hogy a költő talán hazai tájszólással embörök-et akart írni. De mégis meggondolta. Írhatott volna megett-et is, de ízlése épp abban nyilvánul, hogy mégse írt.
A kemence tehát nyugodtan szaladhat a sóspereccel.
– A sósperecet Lacika megette.
– Akkor a kemence befekszik szépen az ágyba, késő este van, Nagyapa mondjon mesét neki.
– Mondj mesét a Napsütésről.
Lesz egyszer, hol nem lesz, a Sáros utcán túl, a bronzlovason innen, lesz valamikor, holnap-holnapután egy gyönyörű Napsütés. De az olyan lesz, hogy amikor a kapuját kinyitják, az irigységtől hályog nő menten a csillagok szemére. Mert nappal is lenéznek rá a csillagok. Hamuban sült pogácsával és minden jóval feltarisznyáltan elindul majd László. Megáll a kapuban, az aranykapuban, elkiáltja magát: jertek elé, kik engem vártatok! Akkor elejébe tódul, színe elé sereglik az énekek, szavak és játékok tengersokasága. Körülveszik őt, elborítják lelkesedéssel és ragaszkodással. A dalok a fülébe, a játékok a lábára csimpaszkodnak, és legszebb jelzőikből a főnevek ezerszínű csokrot kötnek. Édesanya-nyelv az ölébe veszi Lászlót, a térdére ülteti, úgy fogja ringatni.
Hogy elaltasson engem?
Énekel majd nekem?
Dúdolni fog az Édesanya-nyelv. Az éjjel-nappal szolgálatos Nagymama, Dédnagymama, Ükanya, Ősanya, az időben elveszett derengés.
Meleget ontó kicsi vaskályha a télben.
Emlékszel, be sok didergő madarat láttunk a Maros-part fűzfáin? Akkor azt álmodtad, hogy cinkék szálltak az ágyad fejére. Attila bácsinak segítettek a költögetésben, a verset a napkeltéhez igazítva:
|
– Te is fölébredsz, Jatata?
Én is, más is. Piros pöttyös labdái leszünk Édesnek. Játszótársai. Felhajít a fák hegyére, a templomok tornyára, onnan már csak egy rugaszkodás az ég. Mi lesz ott, László, mikor az ég csendjét fölverjük Édes hangjaival! Utánunk tekergeti majd nyakát a hargitai pásztor, az időt a mi járásunk szerint fogja számon tartani: feljöttek a pöttyös labdák, lementek a pöttyös labdák.
Csak nyitná már kapuját az a Napsütés!
FRISSEN VASALT ruha illatával, kora reggeli nagy nyüsletéssel eljött annak is a napja. László úgy gondolta, hogy az ágyból egyenest a napközi otthon közepébe ugrik. Altató rongyát, annak a legízesebb sarkát szopogatva, mezítláb rontott neki az ajtónak.
– Megyünk, indulunk!
– Nem oda Buda!
Mosdás, fésülködés, tisztességes öltözködés, zsebkendővasalás és reggelizés. Ez utóbbi csak fölszólítás, anyai könyörgés maradt. Nem kell az étel? A fogmosás így is kötelező. A borotválkozás elmarad, Jatata messze van, Amerikában. Nézzétek, a fogkrémadagját már megint megette! Megmondtam, vélekedik valamelyik Arisztotelész, össze kell keverni csípős paprikával. László csak nevet a tatáros szándékon, mert apja immár kész az indulásra. Ott áll az ajtóban, a kicsiujját meg lehet ragadni.
A Napsütés felé menet, a nagyváros üvöltő forgalmában, az ódon, keskeny utcákon összetorlódott, ingázó népek bokamarjító hullámzásában a százfelé omló mindenségnek ez a kicsiujj maradt egyetlen biztos fogódzója. Griffmadárként vitte Lászlót a mesés színhely felé. Miközben az egész világnak kívánta volna újólag is tudtul adni: megyek, megyek a Másba. Eluntam itthon az alvást – egymagamban a fehér rácsok mögött. Akárhány madarat álmodom is: nincs akivel osztozkodjam rajtuk. Azt mondják ugyan: későbben testvérkém is lesz, Sárinak hívjuk majd, az egyik cinege az ő ágyára száll. De hol van még Sári? Gólyát is emlegetnek, pedig édesanyámnak nincs szárnya.
Ismerős arcok – színes bóják és borostás dinnyehéjak – úsztak el a nagy tülekedés hullámhegyein anélkül, hogy meghallották volna László kiáltását:
– Tudjátok ti, hová megyek?
Nem tudták szegények. Azt sem tudták: ők hová mennek.
A Napsütés kapuja!
Egyenruhás örömök liliputi csapatai égszínkék egyenruhácskában, Gulliver néni tekintetének sűrű hálója alatt. Mutatkozz be ügyesen Óvó néninek. Az ünnepélyes pillanat úgy kívánta volna, hogy László neve visszhangra találjon a Néni ajakán; ehelyett csak intéssel jelezte, hová igyekezzék a megszabott program alapján. Csend legyen, rend legyen, aki rossz lesz, megverem. László nem értette a román nyelven kiadott parancsot, felpislogott az apjára.
– Mit mond?
– Hogy beléphetünk a birodalomba.
Kihúzták magukat.
Üzent pedig a sárkány, hogy elindult a gyémántkastély felé, készüljenek a fogadtatására. Hajítsuk oda, László, a buzogányunkat. Hé, Napsütés, főzd a kását!
Elment az apja, jött azután a déli lefekvés ideje. Pokróc került a fejére. Óvó néni, sötét van a pokróc alatt. Miért forduljak a másik oldalamra? – kérdezte az erélyes kéztől. – Nem szólhatok a barátomhoz? Idenéz a másik ágyból, nyuszit mutogat az ujjaival. Ott vannak a nyulak a párnája alatt. Ő is forduljon el?
Közös álom, egyirányú nézelődés.
– Óvó néni, hol az ég?
Hol vannak az énekeim és a játékaim?
– Hol a kőparipám? Ki lopta el a Somostető cserefáit és a hosszú farkú pávát? Hol vannak a pöttyös labdák? Nagyapa a térdére vett, úgy mesélt nekem. Ha valamely szavát nem értettem, azt visszaszólította: ülj csak meg itten, ismerkedj Lászlóval. Óvó néni szavai hová szaladnak úgy? Nem bírom őket utolérni. A fülét bekötötte a sapkája alá, hiába kerülgetem a kérdéseimmel.
– Haza akarok menni!
De csak harmadnapon nyilvánították obsitosnak.
Akkor hazavitték, sírógörcsök kötélcsomóival a torkában. Az ebédlőasztalkán maradt a finom tejberizs meg a csokoládé, mesébe csomagoltan. Kis kosárral a karján Piroska indult éppen, bizonyára Nagymamához, a farkas pedig ott leselkedett rá a sztaniolpapír sarkában, de senki sem akarta onnan elkergetni. El, el innen! Lótnak még szólni kellett, hogy vissza ne merjen pillantani az elhagyott városra, amely kénesőre ítéltetett. Lászlót ágyúval sem lehetett volna megtéríteni.
Belökte otthon az ajtót, és felrúgta az útjába eső vitorlás hajót.
Összefutottak Arisztotelészék. Mi történt, László? A Napsütésben a pokróc alatt sötétség volt. Összekaszabolt reményeit a sírástól rekedten vagdosta hozzájuk. Napsütés? Oda vittetek engem falrahányt borsónak.
– Mit csináltál ott, László?
– Sírtam, sírtam, sírtam.
Máig is sírok, ha el nem hallgattam.
Vigasztalódj.
A gesztenyefákon túl csillámlik egy másik Napsütés. Ott vár Ella néni téged a játékaid s énekeid tengersokaságával. Kipihenjük az első kudarcot, majd oda is elmegyünk szerencsét próbálni. Mi mindenen kellett átesnie a legkisebbik királyfiúnak is, míg elátkozott kedvesét a rontás hatalmából kimenekítette. Oda megyünk, piros pöttyös labdája leszel Édesnek. Felröppent majd téged a fák hegyére, a templomok tornyára, onnan már csak egy rugaszkodás az ég. Utánad bámul a hargitai pásztor…
DÉDIÉK csöndben hallgatják az árnyékba borult Napsütés történetét. Meghallgatják, még csak nem is cöccögnek hozzá. Elteszik a mindennapos galibák gyűjteményébe. Az aprajához inkább, mert a nagyját ők élték át olyanformán is, hogy magát a halált látták elcsörtetni a kerítések alatt. Kés volt a kezében, emberi szavakra vadászott. A kést azután pálinkásüvegbe rejtette, hogy vidámságnak mutatkozzék. Nagyapának egy távolabbi rokona épp a minapában vette elé az üveget, s ment át vele a szomszédjához. Ének van benne, mondotta. Félnapig daloltak együtt, majd azután, hogy részeg szavaik összeütköztek, az üvegből kiszökött a kés is: markolatig merült a rokon tüdejébe és szívébe. A gyilkost tizenhét esztendei börtönre ítélték, s a halottról pedig azt mondja Dédi: rossz helyen szólt, hallgatnia kellett volna.
– Nem gyermeknek való történet – legyint Dédnagyapa, és előszólítja Jóska fiát, hozná ki az akolból a fekete csillagos bárányt, hadd nézze meg László.
Vidám rikkantással ugrik meg Jóska, majd néhány perc múlva, nyakában a homlokcsillagos báránnyal, László elé borul, és mondja játékosan a betlehemi szavakat: én vagyok a pásztorok között a legfiatalabb pásztor…
– A legöregebb most már, te Jóska – igazítja helyre Dédnagyapa a félrecsúszott időt, mert Jóska is elmúlt már negyvenesztendős.
A betlehemi pásztor meghökken egy pillanatra, mint aki tévedésből került László korának játékvilágába. Kinéz az ablakon, a régi tél, amikor még ő is kicsi pásztor volt, már sehol sem látható. Megrázza a fejét, kacag röstelkedve:
– Igaz bizony. El is felejtettem.
A bárány keservesen béget, mindenki Lászlót bátorítja, hogy simogassa meg a fejét, homlokán a fekete csillagot. Végül összebarátkoznak, ebédig játszanak. Az idő valamiképpen Dédnagyapában is megcsúszik; a betlehemi kicsi pásztor szerepét ő is eljátszotta valamikor. Áhítatos orcával nyújtja László felé a gyapjas ajándékot: ezt hoztam neked, egyebem nincsen. Ó, van egy szekerecském is! Hivatása szerint kásakorpa-szállító tákolmány, de most ő is megfeledkezik magáról; görög hadi szekérként rohan Persepolis felé a pöttöm Nagy Sándorral. Másodszori nagy ijedelmükben a csirkék, gyöngytyúkok szerteszóródnak a kertben, valóságos gólesz a majorságudvar is. Dédnagyapa nekitáltosodott paripaként röpíti – lefelé főleg – a hadi szekeret, László kigyúlt orcával kapaszkodik a deszkába, s rikkantja sűrűn: még, még egyszer! Váltásként Nagyapa fogja magát a rúd elé, majd Jóska kezd el nyeríteni, nagyokat szökkenve.
Egyedül Dédnagymama őrzi a jelen időt, miközben a cöveklábú asztalt László tiszteletére szépen megteríti.
– Most már győztetek. Elég az ostromból, a gyermeknek enni kell.
A venyigesátor alatt újra meg újra számba vétetik a család apraja-nagyja, kinek-kinek sorsa fordulata. De most főleg arra való tekintettel, hogy Lászlónak mit kellene frissiben megismernie.
– Ebéd után járjátok meg magatokat – mondja Dédnagymama.
László is kiszól a húsleves gőzfelhőjéből: olyan helyre kellene menni, ahol mese is van.
– Hát az mindenütt van – mondja Dédnagyapa, a legyintése pedig azt jelzi, hogy ebből a műfajból több van, mint kellene.
Míg László a sarjúágyon alszik, Nagyapa a cöveklábú asztalt könyökölve belehallgatózik a vasárnap délután csendjébe. A szemközti dombon, ahonnan az új rendeleteket szokták kihirdetni, ünnepi várakozás hangulatában téblábolnak a fiatalok. Tánc is lesz majd bizonyára. A román pap udvarán pulykakongregáció zajlik, egymás után szólalnak föl a taláros küldöttek. Egy kutya szétzavarja őket, s újra csend támad. Az ég felhőtlen, kék és zöld borongásban hullámzik a kiskút-völgyi dombsor; azon túl Gergely sógor csattogtatja bizonyára most is a metszőollóját.
– Az úton felfelé jövet zeneszót hallottam – mondja hosszú hallgatás után Nagyapa.
– Még múlt heti muzsika – világosítja föl Dédnagymama a nyári konyha ajtajából. – Gergely legkisebbik fia nősült. Szép lakodalom volt.
Elmereng egy pillanatra. Arcának árnyékos gödrei fölött – csujogatásba és fénybe öltözötten – újra elvonul az emlékezetes menyegző. Ha volt benne szomorúság, csak attól támadt, hogy a valamikori nagy családban ez volt az utolsó esküvő. Kiröppenteni való fiú és lány nincs több a Kiskút-völgyében. Az ifjú pár beköltözött Marosvásárhelyre, a násznép dalait elmosták a nyár eleji esők.
A muzsika mégis itt maradt, mert csattan a kiskapu, s három cigány úgy vágódik be rajta, mint három kugligolyó. A tornác lépcsője előtt – mivelhogy ittak is valahol – összeütköznek, majd rettentő igyekezettel sorba állnak, rázendítenek Jani kedvenc dallamára: giling-galang, szól a harang…
Vagyis elkezdenék, ha Jani úr a brácsást és az italtól ugyancsak megroggyant kontrást dühös pillantással és jobbjának fenyegető mozdulatával kétszer is le nem állítaná. Vissza! Elölről, a szilvaízes jézusát a részeg fületeknek! Görcsös karlendítésekkel hárman hétfelé ráncigálják a dallamot, míg végtére – úgy-ahogy – összefonódik, és elindul a maga mentén a háziak hálás figyelmének irányába. Jani úr kiváltképpen Nagyapának a szívét szeretné ellágyítani. Magyarul csak a gilinges galangot tudja énekelni, azt ismételi tehát kimerült szemmel, borostás arcát az égre emelve: gili-gala szól a horong baldagságo határtolo! A nagy nekiszánás, miszerint boldogságunk határtalan, kiváltképpen tetszik neki; ezt nem is énekeli a harmonikaszó elé, hanem beleüvölti az udvarnak, majd később a háznak mind a négy sarkába: baldagságo határtolo!
– Azt a szilvaízes határtalanságát! – lelkesedik Nagyapa is. – Mióta énekelünk mi együtt, te Jani?
Dédapa megelőzi a szóval, mert azt mondja:
– Legalább nyolcszáz esztendeje.
Akkor még van idő annak a néhány magánhangzónak és birtokosragnak a kiigazítására, egyetlen érthető magyar mondat kimondására.
A falhoz vert harangtól megrémülten László kiugrik az ágyból, s a tornácon nem elé, hanem hátrafelé szalad, ki a világból. Nagyapa ölbe kapja, megnyugtatja, hogy nem dőlt össze a ház, hanem csak a kugligolyók muzsikálnak. Hallgassuk őket. Pohár bor, huszonöt lej Jani úrnak, s ráadásul tészta, cigaretta, mivel a hirtelen vigalom úri bálba csapott át, ugyanis Jóska táncra kapja föl Dédanyát, majd azután – ülj a fenekedre, Jóska! – a váratlan betoppanó Ágnest, aki, mintegy a hangulat erősítéseképpen, menyegzői meghívót hozott a családnak. Mielőtt ünnepélyesen átnyújtaná a férje nevében is, aki Dédapának édes unokaöccse, kényszerűleg fordul néhányat a megbokrosodott Jóskával. „Táncolok. Ne mondzsa me’ nem mentem, ha hivutt.” A századok mélyéről felbukkanó szavak hallatán Nagyapa Ágnes vonásaiban is fölfedez valamit, egy távoli hasonlóság szemöldökívét, az enyhén kiugró arccsont kálvinista konokságát, ami tűnődésre készteti. Mifajta emlékeztető, honnan e rézkarc-sugallat? Álljon meg a tánc: Lorántffy Zsuzsánna! Csak nem Rákócziné, hanem Tamás Feriné. Hogy a zenészek – a kapuig ráncigálván a nótát maguk után – elégedetten távoznak, a két asszony hasonlóságának dolgát szóba is hozza Nagyapa, meg futólagosan Comeniust és az iskolák fölpártolását. Ágnes sötét szemöldökét a kacagás kétfelé röppenti: ő bizony sohasem hallott a szóban forgó Zsuzsánnáról. De mikor is lett volna rá ideje a lakodalommal járó nagy előkészületben! A Marosvásárhelyt nyomtatott rózsacsokros meghívót, amelynek verses mottója szerint az új frigyet már a csillagok megjövendölték, zavartan teszi az asztalra. Nagyapa ezúttal műfordítóként a tartalmát ismerteti Dédiékkel. Eszerint Roşca Ioan és családja szeretettel közli, hogy fiuk: Ioan, Agneta kisasszonnyal ekkor meg ekkor esküvőjét tartja, melynek vigalmi része a vőlegény házában lészen. Tamás Ferenc és neje, Ágnes ugyancsak megerősíti a kártya jobb felső sarkában a dolgot. Násznagyok: Mariana úrasszony és Mitică Stîngă úr. Ágnes tudomása szerint az örömszülők ugyancsak szorgalmas földművesek, a vőlegény pedig ipari szakiskolát végzett.
– Akkor itt se marad már férjhez adó lány a családban – sóhajt Dédanya, majd beleborong hosszan a kicsi ablak függönyös tükrébe. A szőke hajú Ágnest keresi benne, de csak saját fekete kendője libben meg, mintegy búcsújelképpen.
– Ő is elmegy tehát.
– El.
– Látjuk-e még?
– Ha Isten is úgy akarja.
A fiatalok manapság messzire szállnak a szülőfaluból. Nagy ünnepek alkalmával szoktak csak hazalátogatni.
– A szerelem célja világos – tesz pontot a dologra Dédapa. – Amit ma megszeretsz, ne halaszd holnapra. Ami pedig az Istent illeti: csak ő tudja, mit akar.
A SZÜLŐFÖLD nem múlik el; mi szoktunk kimúlni belőle.
Mindazzal, ami valaha is örökkévalónak mutatkozott benne. Kezdetben – ifjúságunk légelhárító ütegeinek védett ege alól nézelődve – úgy látszott: halál és romlás be nem törhet a mi szuverén területeinkre. Lám, a kiskút-völgyi ház is örökkévalónak tetszett. Nagyapám is benne.
A harmadik faluig karikáztunk el koporsót látni.
Míg a Nagy Vadászaton be nem szorultunk magunk is a körhajtásba.
Udvarunkon a koporsót nem bámultuk már, hanem megsirattuk.
Már nem emlékszem, mikor békéltem meg a tudattal, hogy reggelenként vagy esti szürkületkor ide vagy amoda szalasztva nemcsak a bakterrel, adószedővel vagy – mit ad Isten! – rubinragyogású szerelmemmel találkozhatom, hanem a közöttünk megtelepedett halállal is.
Aki azután oly vegyes vitézekké avatott bennünket. Vegyesekké, mondom, mert örökös igyekezetünkben, hogy összeszedjük magunk, nyelvgyarapító kalandjainkban az elhunytak is velünk tartottak mindenkor. A halott házak is. A kihűlt udvarok. Dermedt tűzhelyek. Velünk tartottak némely pudvás lelkű élő személynél is nagyobb ragaszkodással.
A leheletünkkel tisztogatott kicsi zsebtükörnek valamikori részei voltak; szilánkjai az összetöröttnek is. Egyik darabján a Tamás család utolsó lakodalma villódzik, oda gyűjtvén az eljövendőket is a már megtörténtek közé.
– Gyere, László, sétáljunk egyet a faluban.
Nézd meg idejében, amit az unokádnak emlékképpen rajzolsz majd az égre.
Pattan a gyermek, oly eleven az indulása, mint a leánykamadárnak; a tekintete körbeszalad, izgalmas kalandlehetőség az égtájnak minden iránya. Futunk, futunk! Csak ne lenne itt az a Másik Gyermek, aki maga is követelőzik. Emlékszel, mi volt itt? És amott? Vágjunk keresztül a kerten. Kicsi patak az aljában, de valószínűleg csak éjszaka csörgedez, titokban. Így, ahogy most látjuk; szunnyatag tócsák réti sorozata. Add a kezed, ugorjuk átal. Óceánon túli világ volt ez Nagyapa gyermekkorában. Ha idáig eljutott, a deszkafedeles házból boldog üvöltéssel szaladtak elé az unokatestvérei. Játékos hevületükben a csűrt is felgyújtották. Leégett az istálló, a szalmakazal, a fészer hombárostul-gabonástul. Aznap sült almát ettünk a fáról, de még a verés is elmaradt; a cselédmunkára Bukarestbe vándorolt szülők csak levél útján értesültek arról, hogy ők immár tűzkárosultak. Itt most nézelődjünk. Üres a ház, régi gazdái: Erzsi néném, Ferenc bátyám kint a temetőben. Ott folytatja most már a karácsonyesti köszöntőt: örömre való hálákat adjunk az Istennek… Négy gyermeke az ország négy sarkában. Kutas Feri a Zsil-völgyébe vándorolt el szenet fejteni. Feleségét, gyermekeit is elvitte, valamint az András-napi dalokat. Némelykor hazalátogat, de nincs kedve énekelni. Míg véglegesen vissza nem költözik – azt reméli, sok pénze lesz akkor –, ilyen szomorúságos látvány marad a ház. Bedeszkázott, hályogos ablakszem, a falon lecsurgó esővíz mintha könnye lenne. Deszkalépcső tövében a dudva s a gyümölcsöskertben pondrók, nyüvek enyészete. Ne félj, kígyó nincsen. Amíg vissza-visszajárunk ide, nem telepszik meg a kígyó. Igen, az ott egy új ház, Egri Pista lakik benne. A közelgő zúgást nem hallod persze. Fenyveserdeje is volt a szülőföldnek. A nép fejszecsapásai alatt múlt ki. Elmentek vele a rigók és a piros kontyú harkályok is. Nagyapa színes madártollat és fenyőtobozokat látott évekig azután is az ég peremén. A tűzre került fagyalbokrokkal, a sárga virágú somfával tűntek el innen a játszótársak is. A szerteszóródottak mint kitolt szemgolyók merednek vissza az emlékezőre. Igen, harangoznak. A harangok a toronyban laknak.
Ezen a helyen tartották a cseresznyevásárt. Amott repültek körben a falovacskák, ez az ösvény pedig az iskolához vezet. Gyerekek nincsenek már benne, más helyre költöztették őket, új iskolába. Itt álljunk meg a lombsátor alatt. Nézzünk bele a zuhogásába. Valóságos Niagara. Nagyapa műve. Elemista korában diófát ültetett ide, s mire megnőtt: szomorúfűzfa lett a furulyányi ágacskából. Szép mese. Volt egyszer egy gyermek, diófát ültetett, mire észrevette, szomorúfűzfa lett belőle.
– Itt is megállunk.
– Miért?
– Nézelődni.
– Miért?
– Innen eltűnt egy régi ház.
– Miért?
– A lakói szerteröpültek.
– Miért?
– Pitypang.
– Miért?
– Olyan volt az időjárás.
– Miért?
Miért, miért, miért?
A réginek a helyén új házat épített valaki. Miért? Mert az ember olyan madár, ki a madárral ellentétben szívesen költözik elhagyott fészekbe. Dédanyáék tizenegyen voltak testvérek. Annyi felé szóródtak innen. Az új otthon: ismeretlen, diadalmas család előnyomulásának főhadiszállása. A piros vaskerítés mögött gyerekzsivaj, trombitaszó. Várandós asszony – kis tarackos ágyú – fordul a kapunak. Megcélozott szándékában azt kérdi Nagyapa szinte röstelkedve: szabad-e belépnie? Kit keres? Nehéz lenne megmondania. A tarackos asszonynak puska is van a tekintetében. Ó, nem, nem akarom az életüket leltárba venni. Magam is leltári alanya vagyok a Számontartásnak. De még a Szemmeltartásnak is, ezzel a gyerekkel együtt, akivel, tetszik látni, meghosszabbítottam itt magam, hogy átlássak a vaskerítésen. Hogy mi végett leskelődöm? A mi portánk volt ez valamikor. Házunk, mármint a Székely családé, csak vályogból épült, nem úgy, mint ez a mostani: kőből és betonból. A kerítés deszka volt, meg sövény is volt, ki- s bebujkálhattunk a kutyarágta likon. László Nagyapa kezét ráncigálja; másfelé irányítaná. Elég legyen a gyöngyhalászatból! Egy régi emlék van itt. Alá kell merülni a múltba. Nem időzünk sokat. Csak egy pillantást vessünk az udvarra. Meg a régi kertre. Nézd az öreg körtefa tőből kiszáradt karjait.
– A gyümölcsöt le kellene szedni róla.
– Édes körte?
– Nem gyümölcs az még. Csak sümölcs.
– Hol a sümölcs?
– Dédapának az orra tövében.
– Miért mondod, hogy körte?
– Mert itt jártam húsz esztendeje: akkor a fa tele volt érett gyümölccsel.
– Jatata, meg vagy gajdulva.
Jól mondod, László. Az ember pusztul, mert nem felejt. A feledékenyek megmaradnak, de füstre tehetik az életüket. A körtefa közelében állott a csűr, benne sarjú; menyegzői. Egy szippantás belőle: félholdnyi kaszálónak az illata. Menyasszonyi fátylát itt vetette volt le Dédanya. A csordultig telt lakodalmas házat is látja Nagyapa. A déli órákban mintha csak innen jöttek volna a kábult muzsikusok. A hangjukat most is hallani még valahonnan. Az imént keletről, most meg északról szivárog a dallam. Ez már nem a giling-galangos ének; mintha térdére borulva sírdogálna valaki. A frissen szerzett várát védő asszony újra megkérdezi: tulajdonképpen mi végett nézelődik itt az elvtárs? Minden a mienk, senkinek semmi köze hozzá. Ezt mondaná egy másik háznak is a tulajdonosa; abban Rebekáék laktak a hatvanas évekig. Tatarozgatták, díszítgették, Gyurka sógor azután odavágta a vakolókanalat: elmegyünk innen! Muresán bácsival köménymagos mellett egyezkedett: mennyit adna a kis belsőségért? Elveszített ön valamit? Volt itt egy koporsó. Istenem, azt már elvitték. Ott kellene lennie a kis udvar közepén. Minden ott van, ahol először megláttuk.
ANYÁM SÍRÁSÁBA fogózkodva rohantam idáig a réteken átal. Székeken állott a különös alkotmány; fényes ormán végigsiklattam a tekintetem. Koporsó, mondogattam az első találkozás kábulatában; ilyen tehát a koporsó. Lábtól fejig három hangsúlyrebbenés a kiejtésben; a kezdet és a vég három fekete szótaglépcsője; az utolsónak csúcsán nagyanyám, Dezméri Máriskó riadtfehér homloka, két csukott szeme akár egy ledöntött gótikus torony két bezárt ablaka. Elmegy mindörökre, mondta a pap. Holott megérkezett. Két sor székre telepedett. Élőmeleg babusgatásaiból kiesve, más csillagzatról jött idegennek néztem őt a gyantaillatú Szóban. Különös változás a gyermeki tudatlanság évei után: valaki orvosért szalad, és megérkeznek a halottaink. Öt esztendőm szintjéről néztem föl rá, s a váratlan találkozás ijedelmével mondogattam: koporsó. Ilyen vagy tehát. Új főnevem szemléltető eszköze. Előkerült végül – honnan? A kezünk alól, mondta Jóska bátyám, az asztalosműhelyből. Pislákoló rőzsetudatomban csak pernye volt annak előtte; felnőttek gondjából kiszakadó jelentéktelenség, nyomtalan tovalibbenése valaminek, amihez – a belső dimenziótlanság boldog állapotában – nem volt, nem lehetett semmilyen tapasztalatom. Balladában, mesében is föl-fölbukkant a koporsó, melyet én – eladdig birtokolt világom leltára szerint – konokul csak ladiknak neveztem. Vagy csolnaknak, amiben magam is ringatóztam néha. Lovai közé csapott az ember, markában remegett a korbács, gyűrött kalap alól villant a gyászban bevérzett tekintet: hozom a koporsót! Valamit, aminek hirtelen végzetes fontossága támadt. Törhettem a fejem: ugyan mit hoz vajon? A titokzatos, nagypéntek-színű szót csak fülem fogadta be; mint korai vendéget, a tudatom elutasította. Koporsó, mondogattam, és körülhallgatóztam; kalapácsot és göröngyhullást észleltem benne, hosszú útnak porát – fújd el, jó szél, fújd el! – anyám orsójának aritmikus pergését meg csipetnyi sót is – az ínyem jelezte –, de lényegében fölfogott látványként ismeretlen maradt előttem.
Míg ez az udvar ide nem szólított a veszteségekben edzett rokonsággal együtt.
Fázósan topogtam a kora tavaszi hóban. A hideg reszketett-é bennem vagy a félelem? Sorsunk nagylelkűségéből ítélve: mind a kettő bizonyára. Miért is vonna meg tőlünk valamely reszketést, ha csak egy módja van is az ő különös – éppenséggel ránk szabott – dédelgetésére? A koporsós cirógatásaira. S mindenkori széjjelszóratással a jóságos keze ügyében.
Testi-lelki didergésem alatt mocorgott bennem a várható – még csak ezután várható! – fordulatok fenyegetése. Ami elképzelhetetlen volt: tapintható, tárgyi valóságában állt előttem. Titokban megérintettem, majd fölnéztem anyámra: látja-e vajon a könnyein át, hogy mi került elibénk? Koporsó, mondtam neki magyarázólag. Bólintott. Az, fiam. A nagymamáé. Nagymama pedig ezután a koporsóé. Értem már! Elmémben az új összefüggés – villámrándulásnyi idő töredéke alatt – szinte csattanva lépett működésbe. Ők tehát elválaszthatatlanok. Váratlan metamorfózisában a pernyeszín szó egyenrangúvá tett engem a felnőttek gyülekezetével; értelmének teljes súlyával zuhant eladdig összekuporgatott fogalmaim palatáblájára.
Most már nemcsak hogy reszkettem előtte: meg is csodálhattam. A Legelső Látvány keltette borzongással, különös kéjével is az ismerkedésnek.
Ilyen lesz tehát az enyém is.
Formája és jelentése: a szónak tökéletes hangalakja. Nyelvünk remekműve. Tárgyi modelljét az asztalos honnan is vehette volna, ha nem épp az elmotyogott kívánságból: mester úr, ha lenne szíves egy koporsót… – az ajkunkról leröppenő háromütemű antifónát, a rendelés miniatűr lenyomatát figyelve közben.
Colstok és szögmérő: mellékes eszközei a mintavételnek, amit nyelvünk már eleve véghezvitt a halál ténye előtt, mintegy arról is gondoskodva, hogy koporsókészítő mester híján a szavainkban ravataloztassunk föl.
Sokat időztünk itt, azt mondja László.
– Ki lak itt, Jatata?
– Itt lakott valaki.
– Te láttad?
– Én még láttam.
– Mit láttál, Jatata?
– Magamat láttam.
– Udvaron láttad magamat?
– Magamat, amikor még kicsi voltam.
– Te mikor voltál kicsi?
– Nagyon régen.
– Mikor nagyon?
– Tegnap.
– A tegnap ott van az udvaron?
– Ott van valahol.
– Nem látjuk, mert elbújt?
– Bújócskázik.
– Menjünk be, és hozzuk ki onnan.
– Azt nem lehet.
– Miért nem lehet, Jatata?
– Nagyon nehéz.
– Ketten sem bírjuk el?
– A tegnapot százan sem.
Hát ez baj. László belebonyolódott a tegnapnak az udvarról való kihozatalába. A hüvelykujját kezdi szopogatni; zavarából az mindig kisegíti. A szomorúságát is enyhíteni szokta. Azt mondja tehát a kedélynek újabb talpraugrásával:
– Ha nem lehet a tegnapot, hozzuk el a másikat, Jatata!
– Melyik másikat?
Hunyorogva néz föl Nagyapára: most te szopd az ujjad, barátom.
– Ki lehet vajon az a Másik? Kit kellene onnan kihozni?
– A holnapot – mondja László.
– Azt nem kell hozni.
– Félünk tőle?
– Akár félünk, akár nem: jön az magától. Ó, nem is jön, hanem vágtat.
– Mint a mozdony?
– Mint egy mozdonycsorda.
– Ajaj! – rikkantja László.
– Bizony, bizony – rikkantaná Nagyapa is, ha szemébe nem szökne hirtelen az időhatározók közös birtoklásának aránytalansága.
Csupa holnap vagy, te László. Én meg csupa tegnap. Ez így igazságos, a dolog veleje tehát le van tárgyalva.
– Hej, Kelemen, hazaszállj!
Igyekezzünk minél távolabb a régi udvartól, a közepében megismert kiskorú szótól, amely velünk együtt nőtt fel az időben s éppenséggel a mesék táltos fiaihoz hasonlóan: szemlátomást, amidőn a hat komor férfiú a vállára emelte; a pernyeszínű szót gyászkoszorútól megfosztottan a szekérre föltette.
Hogy valamiképpen a segítségükre legyek: a gyászolókkal együtt a terhét sirattam; a háromütemű antifóna értelmét, amely – sejteni kezdtem akkor – nem az erdők fenyőfáiból, hanem belőlünk vétetett.
Mint valamennyi szavunké különben.
Egymillió szavunké.
Mert ha egy is akadna köztük – legyen bár a legrongyosabb pesztraszótagocska –, mely nem a húsunkból szakadt ki, azt nyugodtan a szélbe hajíthatjuk.
HOL MUZSIKÁLNAK azok a cigányok? Mintha láthatatlanul is a fülünket kerülgetnék, pedig bizonyára más célja van a bódorgásuknak. Egyszer innen, majd onnan szivárog föl a siratódallam. Szélben lengedező bánat a szétszórtan épült házak között. Lászlónak az az elgondolása támad, hogy vessék magukat a nyomába, kerüljenek elébe, közelítsék meg oldalról, vagy éppenséggel a levegőből, valamely háznak a tetejéről ugorjanak a cigányok nyakába. Sietve indulnak a református templom irányába; annak a tövében eszi a penész Nagyapa játékait, a föld alá rejtőzött rézgombokat és a gyermekesküvőket. Szinte lábujjhegyen kerülnek az Úr házának háta mögé, mert odabent Szenczi Molnár Albert énekelteti a megfogyatkozottakat. Hallod, Jatata? Ott vannak benne. Azok mások. A zenészek már a dombon túl lehetnek. Szaladjunk, László. Ott sincsenek. Velük együtt eltűnt az égmagas vörösfenyő is, amelynek cinkos lombja alatt a szivarozás tudományát tanulta Nagyapa. Körbehallgatóznak, László arca sugárzik a dallamhajtás izgalmától. Üldöztek ők már ketten farkast, oroszlánt és fekete párducot; muzsikavadászaton még nem voltak. A valamikori fenyvesen túl a szomszéd faluig nyúló szakadékos legelő kezdődik. Abból az irányból hallatszik a ritmusában botladozó brummogás.
– Közelítsük meg, László.
Szelíd gyanakvás az arcán: vajon érdemes-e? Nemrégiben egy látomást – hamis madarat – szalasztottunk el. Most, ha minden jól megy, a fülünk fog elkápráztatni. De menjünk csak! A néptanács székházán túl, Kemény Zsigmond sírjának közelében a táj néptelen; egy-egy vadrózsabokor, magányos akácfa bukkan az útjukba. Cigányt sehol sem látni. Szivárog mégis, mintegy a föld alól, a keserves dallam. Varázslat, mondja László. Jani úr a társaival vadrózsabokorrá változott.
– Nézelődjünk!
Két holló húz el a fejük fölött.
– Megkerültek! – kiáltja László.
– Nem idevalósiak – mondja Nagyapa. – Meg azt is tudnod kell, hogy ezek a mi cigányaink nem tudnak repülni.
Elegendő mégis, hogy a repülés szóba került. Bár szakadékos a talaj és telve mindenütt botlasztó vakondtúrásokkal, tekintetüket folyton a magasba vetik. Elbolyonganak egészen a legelő aljáig. Ott egy bozótos martnak a folytatásaképpen lábuk alatt elindul az agyagos talaj; a dallamhajtók lecsúsznak egy szakadékba. Rémületüknél csak a cigányok ijedelme nagyobb, László ugyanis a brácsásnak a háta közepére huppan, Nagyapa kicsi híján a bőgőt veri széjjel, míg Jani úr a nagyot nyekkenő harmonikát emeli a feje fölé.
– Atyaságos Dumnyezó-Istenünk!
– Baldagságo határtolo! – hajítja közéjük Nagyapa a jelszót, amitől a zenészek boldog igyekezettel próbálják újra összeszedni a szétesett éneket.
A galiba örömére körbejár a félliteres üveg. Köménymagos párában úszó tekintetét Jani úr baráti ragaszkodással veti Nagyapára és Lászlóra.
– Nem gondoltam volna – mondja –, hogy itt is találkozunk. Itt, a szakadékban.
– Akik keresik, megtalálják egymást.
Kicsi időre, míg Lászlóban elcsitul az ijedelem, az eszmecserét fel kell függeszteni. A gödörbe eséshez nem szokott hozzá, ahhoz sem tehát, hogy a bolyongás gyanútlanságában egyszerre három cigánynak a nyakába potyogjon. A somostetői kőparipával biztonságosabbnak mutatkozott az utazás. Mert az Mondjuk-Játék volt, a szabadon választott lehetőségek szivárványfonása; ez a mostani Helyzet, ami játéknak immár nem nevezhető, s a választás lehetősége csak egyetlenegy benne: a Tudomásulvétel, a kerítéstelen magasság után a várható vermek valamelyike. Az ember legelső dolga tehát, hogy körülnéz benne. Kortyintásnyi víz kellene most, László, de fontosabb ennél, hogy a nyakunk nem szakadt meg. Ülj az ölembe, nézd, Jani úrnak be jó kedve van. Pedig őt sem a vidámság hozta ide a gödörbe. Gyászol valakit; flótája volt az embernek, majd azután meghalt. Semmi se maradt utána, csak néhány emlékezetes hely, ahol – Jani úr szerint – valami fontosat mondott. A faluvégi keresztútnál fölsóhajtott: két út áll előttem, melyiken induljak? A kocsma előtt azt kívánta a cimboráinak: éljetek sokáig, s haljatok meg hamar. Ezt sem illik elfelejteni, valamint ehhez hasonló mondásait sem, amelyeknek színterét ősi szokás szerint a temetése napján kellett volna muzsikával megszentelni, de a szakadó eső miatt nem tehették meg. Itt, a gödörben, amidőn egy csütörtöki napon beléesett, kijelentette: olyan jó dolga van, mint a kutyának a kútban. Jani úr szerint hasonlóképpen emlékezetes marad Nagyapának az a megállapítása is, hogy baldagságo határtolo; halála után az ő emlékére is el fognak ide zarándokolni. Nagyapa köszönettel veszi tudomásul a megtiszteltetést, majd számba veszi szavainak nem közönséges színterét is. A szemfedőnyi égen nem látszik már a nap, de sugarainak oldalfénye melegíti a sárga agyagot. A földnek fehér csontjaként terméskő villan a nyirkos hajlatokban. Árnyéklevelek apró foltjai remegnek az egybegyűlt arcokon s a néma hangszereken. Fölöttünk egy vadkörtefa, mondja a kontrás, akinek most olyan a szeme, mint a csipkebogyó. A képzelete azonban nem lehet dérütött, mert hozzáteszi, hogy a szellőben meg-megsurranó fácska ide-oda hajladozik, ahányat lát, annyit szeret, minden bolond szél után elindul. Valami baja lehet neki is az asszonyi természettel. De mivel nem asszonyok miatt keveredtek a gödörbe, Nagyapa a csapodárnak nevezett vadkörte felszín alatti kínlódásait, lombhangjának megtartó igyekezetét veheti számba, míg néhány percet szunyókálnak a cigányok. Ugye, nem ijedezel már, László? Nem, a kicsi fa nem dől ránk. Kapaszkodó és szívó gyökerei egy görcsbe rándult sárga kéz sebes ujjaiként markolják a málló földet, napi táplálék után kutatva. Két-három szem gyümölcsöt ha fölnevel, már azzal is tisztázta magát az őszi számbavétel előtt. Vackorbeszéd, vackorszó, de több a hallgatásnál. Nézd a gyökereit! Az omlásban szétszakadottak: feketén száradó zsigerek és szívós izomrostok; a kuszaság halott ábrái a látszólagos értelmetlenségben. A megmenekültek szinte látható, ujjbeggyel kitapintható remegéssel fúrják magukat a mélybe; néhány molekulányi nedvesség, a repedésekben elfolyó esővíznek parányi, elcsent áldása odafönt: a körte szavainak sovány dajkája. Némelyik ostoros gyökérszál az üres tér fölött kúszva igyekszik göröngytől göröngyig, a patkányjáratok rágcsálóinak kiszolgáltatva, kérészéletű gyökérszőröket újraszaporítva és védősüveggel ellátva a percenkénti sebesülésben. Kidugjuk süveges fejünket a föld repedéseiből, várakozunk, körülkémlelünk: lesz-e eső, kortyintásnyi bár a szárazság portölcséreiben? Volt egyszer egy újévi ablakunk, a hórácsai mind leolvadtak, szerteszivárogtak a földben. Ide nem jutott belőlük. Valahonnan kicsapott mégis a nyirok, sárga izzadmány idelent az agyagkoponyák homlokán. Ha te fölmész oda, László, körtegyermeknek a fára, jöhetnek száraz szelek is; idelent az agyagkoponyákon kicsapott a gyümölcstáplálék: nitrogén, foszfor, kén, magnézium, kálium, kalcium, de még vas is, mit a mesebeli Vasgyúró az izmaiban hordott, nem ütés végett, hanem csak az Ütések ellen. Te is feljössz velem körtének, Jatata? Én itt maradok süveges gyökércsúcsnak, táplálékszerző gyököcskének, láthatatlan háncsedénynek, protoplazmával telített gyökérszívkamrának: ozmózisnak a földcsuszamlásokban, és ha lekiabálsz hozzám az ághegyről, azt is elmondod, milyen a világ odafönt.
– Alszol, Jatata?
– Nem alszom. Egy mesét gondoltam el.
– Elmondod nekem is?
– Csak másszunk ki a szakadékból.
– Addig hányat kell aludni? – kérdi az ő szokásos időmértéke szerint.
A zenészek először a féltett hangszereket adják föl rendre a szunyókálástól fölfrissült, mélyből kikecmergett Jani úrnak. Azután elmennek másfelé, ahol az elhunyt barát ugyancsak mondott valamit.
PEDIG A REFORMÁTUS templom mögötti dombon kellett volna megtelepedniök. Nagyapa folytatja helyettük az emlékezetes szavak helyének megtisztelését. Sok a zarándokhely, mindet bejárni most nem lehetne. A nyakamba vennélek most, László, de ha erre járok, nagy kövek nyomják a vállamat. A gödrös példa szerint hét nap, hét esztendőt kellene járnunk a valamikor elhangzott Szavak nyomában. A diónak ültetett szomorúfűzfám alatt látom Tóth Károly tanító urat, kezében a mogyoróvesszővel. A mogyoróvessző vége suhogva írta vércsíkos szavait a tenyerünkre, s mi elátkoztuk magunkban a kántortanító urat, pedig a büntetéssel is javunkat szolgálta. Hogy hívják azt a madarat? Azt a madarat madárnak hívják. Ó, te zsiványfajzat! Azt a madarat nem madárnak hívják, hanem őszapónak! Gyatra nyelvünket a tenyerünk sínylette meg. Térdünk is némelykor a kukoricán térdeplésben. Messziről jött ember volt, nyelvünk bőtermő vidékeiről való; dadogó beszédünk hallatán s a hol ezért, hol amazért bezárt iskola miatt káromkodva, kékre gerjedt valósággal a szörnyülködéstől: atyaságos istene a nyelvi abroncstalanságnak! A küllőitekre fogtok szétesni! Ó, ti rothadó kerékagyak, haszontalanul hányódó dongák gyülekezete! Míg nem lesz iskolánk, a templomba veletek! E helyen, ahol üldögélünk, László, Tóth Károly tanító úr az ég alatt rendezte be nekünk az elemi iskolát, tintás padok helyett a fűre ültetve bennünket. Füvek, fák és madarak nevére tanított; képzeletünket visszavezette régi, felleges időkbe; tatár és török hadakat vonultatott föl a környező hegyekbe, majd énekeltetett is; Szenczi Molnár Albert volt a mindenkori sugallata. Ketten jönnek elé most a szomorúfűz alól. A szakállas, látod, Molnár Albert bátyánk; a tanító úr szokása szerint a huszáros bajuszát fényesíti a fehér zsebkendővel, miközben reánk mutogat; nyisd meg, Uram, a szájukat, ha lehetséges, mert én nem bírok már velük, nem győzöm a küzdelmet a hallgatásukkal.
– Megint aluszol, Jatata?
– Most hallgassunk egy cseppet. Két ember jön az úton fölfelé.
– Nem látom őket.
– Kicsi voltam én is, mikor elindultak.
– Azóta jönnek?
– Bandukolnak, láthatatlanul.
– Varázslat! – csillan föl a gyermek tekintete. – Játsszunk varázslatot. Mondjuk, hogy nem látsz engemet. Én se téged. És keressük egymást.
– Akkor hunyjuk le a szemünket.
Lehunyják a szemüket, csak a nevetésüket nem bírják kilobbantani.
– Jatata, félek, ha nem látlak. Fogd meg a kezem.
Így várják az elvarázsoltak közeledését. Mintha minden rájuk figyelne most; nagy csend támad körülöttük.
Azt várja talán ez a csend, hogy hajdani hívők serege szólaljon meg a sírkővel beültetett hegyoldalon.
SOKAN ELHALLGATTAK MÁR.
Szenczi Molnár Albert tatárjárást, törökdúlást átkozva még mindig énekelteti a magyar századokat.
Mellette, fölötte számtalanszor fellobbantak, és ódonságokat emésztve, régi kínokat újakkal tetézve hamvukba hulltak az Eszmélet erdőtüzei. Az emlékezés nem látja már a reformátorok zord Istenét, az engesztelhetetlent, arcán a predesztináció vérfagyasztó szigorával. (Cselekedjetek, amit akartok: jó vagy rossz sorsotok meg van pecsételve.) Az ószövetségi kép, a négyszáz éve még oly eleven Legfelsőbb Lény, vizeket terelő mozdulataival, kénesőlélegzetével, hegyeket robbantó pillantásával és homlokráncában a végtelen idővel, mítoszba költözött már. Azt gondolhatnók: Molnár Albert is.
De Molnár Albert még mindig énekelteti a magyar századokat.
Mint a lőtt lábú madár, amely nem képes leszállni, örök időkre csapkodó szállongásra ítélten hallatja sebesült hangját a magasban, Istenét kiáltva, hol szelíden, hol panaszharagosan szólongatva s némelykor épp álmából ébresztve a hatalmas szellemet. Hová tűnt el vajon az a lőtt lábú madár a kicsi tó fölött?
NAGYAPA fülében újra megszólalnak az orgona hangjai. Tóth Károly uram ujjai szabadították el a hangokat, miközben a lyukas fújtató meg-megnyekkentette a dallamot. Árkos nyakú, kopaszra nyírt fejek a tölgyfa padokban. Gyöngyösen villanó és üres feketén megnyíló szájak a kőcímeres Szó-Szék előtt. Sejtik talán, de nem tudják, mit énekelnek. Azt legföljebb: hogy Mi énekelteti őket. A hétköznapokon felgyülemlett kérdések; az égről visszahullottak. Valamikori önmagunk hangjai a Psalterium Hungaricum-ból, Nagy Nyomorúságok esztendeiből: törd meg, Uram, azoknak fogait, kik ellenünk tusakodnak; kiknek szájából, mint rókalyukból, büdösen jönnek elé a tisztának és illatosnak mondott szavak; torkukból, mint koporsóból hengerednek elé; nézd, Uram, e nyitott szájakat! Öklendeznek, agyarkodnak, iszonyatos, sívó oroszlánok; láttukon csontjaink helyükből mozdulnak, szívünk viaszként megolvad, beleink üszkösödő sebek; felzabálnak bennünket, Uram, tömik velünk a bendőjüket, velünk és gyermekeink gyermekeivel; rendezd úgy valamiképpen, akadjunk torkukon; és ha kiköptek, vegyél a te szárnyadnak árnyékába; haragos orcádnak puszta színe őket megemészti; ha nem óhajtanád orcádnak színét rájuk pazarolni: íjadat vedd elé, azt is megmondanók, hová célozz, Uram: egyenest az álnok szemük közé; de jól nézd meg őket, formájuk és nemük változatos; dühös bikák vettek minket körül, lányaink sírnak alattok; orrszarvúak is vannak közöttük, veszettül fújtatnak ellenünk, és bármerre nézünk: erőnk, mint a cserép; nyelvünk az ínyünkhöz száradott, kezeink, lábaink átszúrva, ruháinkat a latrok széjjelosztogatták magok között. Hol késik, Uram, a bosszúállásod? Egyetlen szavadba kerül, s ember és szarvas idétlent szül e világra. Perelj, Uram, perlőimmel; szeleiddel őket megfutamítsad, ellenünk font hálóikba gabalyítsad; rontsd meg karjukat, ha már levágni nem akarod; az igazságot te igen szeretöd, a hamisságot viszontag gyűlölöd. Valóban gyűlölöd? Akkor tegyél is valamit érettünk! Kelj fel tehát, ne aludjál; öröködbe, ím, pogányok jöttek és elszaporodtak, mert őhozzájuk volt jókedved, miközben hasunk és reményünk a földhöz ragadott; Dávid fiad, szorgos gyülekezeted, szitkos szájú pogányok kényére jutott; selyembe göngyölt nyelvük, akár a tőr, s minden beszédjük mordályság; egyedül a te kezed szabadít meg minket; mint a kiöntött víz fognak szétloccsanni a gonoszok, s vérükben, Uram, a lábadat megmoshatod; kiáltásunk halld meg, Isten, vedd füledbe a mi könyörgésünket; lelkünk színéig érnek már a fullasztó vizek; apaszd, Uram, a mi nyomorúságunkat, engedd szóhoz jutni szánkban az éneklést; kétfelé választhatnád még egyszer a tengert, de jobb kezed a kebeledbe dugva, nem látjuk már jeleit erődnek, s közöttünk immáron nincs próféta. Átkaink özönvize után ki fogja hát szárnyára bocsátani a reménység és megnyugvás olajágas galambseregét? Mindhiába, hogy szavunk, mint a kohókban tisztított, hétszer csapolt ezüst, nyelvünk, a galambszárnyszépségű, árvaságra ítéltetik, mert közöttünk immáron nincsen próféta.
– MEGHALTÁL, Jatata?
– Nem haltam meg.
– Nem tudtad kinyitni szemedet?
– Varázslat volt. Abban egyeztünk meg.
– Ők hol vannak most?
– Kicsodák?
– Akik elindultak, mikor kicsi voltál.
– Jönnek valahol. Vagy mennek valamerre.
– Mit láttál, mikor lehunytad szemedet?
– Szállongó fekete pernyéket.
– Honnan szállnak?
– A szememből.
– A pernye micsoda?
– Madár. Icipici fekete madárka.
– Nem akar kirepülni a szemedből?
– Ott van a fészke.
– Fészket rakott icipici fekete madár a szemedben?
– Ott szereti. Amerre nézek, a madár is arra repül.
– Énekel is?
– Nem énekel.
– Nem tud énekelni?
– Nincs hangja. Csak röpködése.
– Nézem a szemedet. Nem látok madarat.
– Mit látsz?
– Esőt látok.
– Esik bennem az eső.
– Bennem nem esik, Jatata.
– Szép idő van a szemedben.
A szülőfalunak ez a kicsi szegelete tükröződik benne. Fehér és lila csokros orgonabokrok; egy ferde kiskapu, sövénykerítés; a frissen kövezett út kanyarulata; visongó gyermekekkel az óvoda udvara; Edelstein úr valamikori udvarán az új ház, mellette papi lak, labdarózsás virágoskert, tanácsház és templomtorony, lovas szekér – a bakon öreg kocsissal, mellette fiatal tanácselnökkel –, tűzoltó gép, arasznyi csermely, füstölgő kémények; műtrágyával megrakott, piros-sárga orrú teherautó, mely nagy sietségében hatalmas porfelhőt kavar; a porból öregember bukkan elő, két kenyérrel a hóna alatt. A tovarobogó gépkocsi után bámul elképedten, majd a sapkájával kezdi leporolni a kenyeret. László azt kérdi: vajon mit művelt az a kenyér, hogy meg kellett sapkázni? A dolog tisztázása közben Dédapa megroskadt alakja tűnik föl a szomorúfűz alatt. Lassú igyekezettel, fejét kissé előreejtve bandukol a porban, meg-megbotolva; a szemére telepedő zöld hályog akadálykáprázatokat vet némelykor a lába elé.
– Siessünk, László, Dédapa elébe!
A zöld hályog a színét nem mutatja. Galambkék mosolyával és szelíden szemrehányó szavaival azt kérdi Dédapa:
– Ugyan bizony hol tekeregtetek?
– Nézelődtünk, varázslatokat műveltünk.
– Aki teheti, nézelődjék – mondja Dédapa, a varázslatokról pedig nem vélekedik.
– Úgy láttam, megbotlott az imént – mondja Nagyapa.
– Igen, megbotlottam.
Szemérmesen és kínos mosollyal ismeri el a botlást, a százforintos lovat is fölemlegetvén az ugyancsak bocsánatos botlásával. Nagyapa nem ért egyet az önvigasztalással, hanem orvost, kést, operációt sürget, amire Dédapa legyint, és azt mondja:
– Nem én látok rosszul, fiam. A világ mohásodik körülöttem.
Talán épp ezen tűnődött, és tekintete messze kalandozott a kezdet kristályfényű ígéreteinek kirakóvásárai felé, mikor a kő a lábának ütődött. Az ő lelkesedésének sátrait az idő széjjelverte. De csak a minapában is be tiszta és ünnepi volt a pillanat egy száműzött sírhant mellett, a cigánysor végén, a kökénybokrok között. A Maros mentének üzenete és nagy útra kelt kegyeleteképpen hetven iskolás gyermek Bartók-dallamot és egy virágmintás amforavázát hozott a regényíró sírjára. Kemény Zsigmond önkéntes titkáraként a vázát Dédapa ültette el, simította porhanyóra tövében a földet. Valóságos kis emlékünnepség szónoklataiként a vázaültetést a virágok követték. Okkal bizonyára, hisz maga Jani úr is elismerné, miszerint a regényírók is mondhatnak emlékezetes szavakat, megszentelvén ilyenformán a földet, amelyen megfordultak, s amely rájuk fordul végül.
– Kimentem, fiam, megnézni: élnek-e még azok a virágok.
– S élnek-e?
– Ellopták a vázát.
Akár egy Kemény Zsigmond-i látomás: oly zúzmarás-jégcsapos Dédapa megrendültsége. Abban reménykedett, hogy virágos cserépedényt csak összetörnek, megtapodnak, a hagyománytiprás szelídebb változataként. De kiásni, elvinni!
– Ellopni egy ember arcáról az amforavázát! Ezt az egyet nem gondoltam volna.
Vázalopás! Az új szó megragad László fülében. A dolog lényegét megmagyarázni hosszadalmas és tán fölösleges lenne. Tudatába a leánykamadár, a kukoricát vető vadgalambok, a muzsikás kút, integető Kelemen és Dédnagymama keze rebbenése mellé nem kellene ellopott vázákat helyezni. Hanem inkább az újrakezdés szándékában osztozkodjék Nagyapával. Gyönyörű vázát veszünk majd Korondon, újra elültetjük, leásunk, ha kell, a koporsóig. Ebben megegyezve indulnak hárman hazafelé. Dédapa kézen fogva vezeti Lászlót, immár botlástalanul, tán nem is a megromlott szemével, hanem inkább az emlékezet eleven sugarának ösvénye szerint. Itt vigyázz, Lacika, sánc van, kő van, palló és lejtő, hasra buktató akadály, kidőlt kapufélfa, cövek – rabmalacfegyőr az út mentén – és tiltó csóva a bevetett földeken. A belé költözött világ, amelyben – külső bolyongásainak vége felé – a helyét megtalálta.
DÉDANYA megterítette már a cöveklábú asztalt. Sietve és keveset falnak valamit a friss sajtból, ordából. A kert végében a kicsi réten margarétavásár.
– Oda menjünk le, Jatata!
– Mutasd meg a gyermeknek, hol voltál te gyermek – mondja Dédanya az újra tűnődésbe merült Nagyapának.
Egy valamikori mese is ottmaradt azon a réten. A már említett fizetségmese, kukoricakapálásért vagy tán búzagyomlálásért, Orbán János bácsi jóvoltából. Az ösvényen lefelé menet, valahonnan a háborús munkaszolgálatosok alagútjából, az ő szellemalakja csatlakozik Nagyapa mellé. Hogy vagytok, fiam? Nagyapa húst rak a húsából János bátyjának arcára, rokoni pillantást ültet a szemüregébe; ne ijesszük meg, ha lehetséges, a gyermeket. Az unokád, bizonyára. Alig valamivel voltál nagyobb, amikor déli pihenőben mesét mondtam neked. A társaid erre-arra tekergették a nyakukat, te minden szónak utánanéztél nagy, táguló szemmel, izgalmadban a kicsiujjadat is harapdálva. Széptollú madarak voltak. Verebek között lebzseltünk, azért ámultam el János bátyám szép tollú szómadarain. Cukorkára való pénzt is felajánlottam. Miért választottad inkább a mesét? Nem a mesét választottam. A szavait inkább. A mese gyöngysorából külön-külön raktam nyelvem alá az ékszeres szavakat. Egy leánykát is feldíszítettem akkor velük. Disznók elé vetette a rubingyöngyeimet. Szép szóval nem lehet madarat fogni, sem tornyot építeni. De reméltem, hogy ragaszkodást igen. Azóta is hiszem – a gyöngyöt ropogtató disznók ellenére –, hogy ahol két lélekben a szavak nem csendülnek össze, miként a kristálypoharak: babiloni bagzás az emberi lét. Megőszültél. A gondoktól bizonyára. A gondok nem őszítenek. Hanem a Gond. A vércsekarmaival. Szólni kell. Ha emlékszel még, a vércséket kiáltással űztük a házunk tájáról. Bár azt a behívó levelet is elűzhettük volna. Háború volt, szurony az emberek hátában. Ki mert volna érettem szólani? Akkor az a mese biztatás volt. Vagy könyörgés inkább: jóemberek, ne hagyjatok engem azzal a szikladarabbal agyonüttetni! Nézd, itt szakította be a koponyámat. A gyerekre való tekintettel úgy nézz most rám, mintha új mesét mondanék.
– Keresel valamit, Jatata?
– Kócbabát hozott egyszer a megáradt patak. Amikor még kicsi voltam.
– Honnan hozta?
– Egy meséből.
– Elmondod nekem?
– Egyszer majd elmondom.
– Sokat kell addig aludni?
– Ahány margaréta van itt a kicsi réten.
– Szedjük le most mind a margarétát.
– Kezdd el, míg én pihenek itt a fűzfacsutakon.
– Pihenjél, Jatata. Addig én megnövök.
AMIKOR A SZIKLA meglódult a feje fölött, mi volt az utolsó gondolata, János bátyám? Megbocsát, hogy gyermekként szólítom, hisz azóta elébe kerültem az agyamból táplálkozó vércsével együtt. Úgy látszik, Prométheusz óta efféle madár nélkül nem lehet meg az ember. Bár írtak már példát az ellenkezőjéről is. Májával táplált sasmadarát a frakkos Prométheusz egy napon leölte, megsütötte, megvacsorázta, mitől azután szépen meghízott, elhájasodott. Büntetését, a Gondot fölzabálva, számtalan atyánkfiának nyújtott példát a hosszú és pudvás életre. Hogy is felejthette ki Mózes az ő betartott parancsolatukat ama kőtábláról: hajítsd el a te lelkiismeretedet, és hosszú életű leszel e földön. A kérdésedre válaszolhatok tehát? Ama régi mesének a vége villant az agyamba: nagy haragjában az Isten azt mondotta: falhoz vágom a régi agyagot, s újjágyúrlak, ember! Pedig földi útjára nem ily szándékkal indult Szent Péter kíséretében.
A FÖLDÖN barangoltak jószógyűjtögetni, mert híre kelt odafönt az emberi szavak teljes romlásának. Hátukon a lapos tarisznyával, fejüket csóválták oly rengeteg nyelvkárosult láttán. Mi az igaz hit, te fiam? Há’! – vonta vállát a kérdezett, és mint a disznó, ment az orra után. Nem tudja kend, merre van itt a csárda? De tudom, mondta a másik kérdezett, és ugyancsak elsietett az ormánya után a közeli vásárba. Hiszen ezt akartam neked megmutatni, Uram, sopánkodott Péter, aki annyira otthonos volt már a földön, hogy jó néhányszor el is nadrágolták a részegek. Már amikor kinyitom a számat, Uram, és kezdenek elagyabugyálni, jól tudom: itthon vagyok. Ezek az emberek nem arra vannak rászorulva, hogy azt mondd nekik: kelj fel és járj, amiként egyetlen Fiad mondotta volt a gutaütöttnek, hisz egyebet sem tesznek, mint a bajaik után nyargalnak. Mezítlábuk álmukban is csattog az ágydeckán. Hanem inkább azt kellene parancsolnod mindahánynak: kelj fel és beszélj! Mert szavaik minden jel szerint összenőttek a beleikkel. Aminek ugyancsak különlegesek, Uram, az okai. A kezelésükről van szó. A mindenkori kézhezvétel módozatairól. Ispánjaik és őrmestereik ugyanis, ha némely gondolatot óhajtanának velük közölni, először a csizmájuk orrát mozdítják az ülepük irányába, a szamarak ellenben szájba rúgják őket inkább, csak nagy ritkán farba. Vehetted észre, Uram, tele van a környék ilyen szájbarúgásra idomított szamarakkal. Az emberekben lakozó szavak ilyenformán a kétirányú ütéstől való védekezésképpen ott helyezkednek el, ahol éppen lehetséges. Például a ne szólj szám, nem fáj fejem disznóhólyagjában. Ne csodálkozz tehát a gyermeken, aki elmenekült színed, vagyis lábad elől a há’-szótagjával.
Szokása ellenére, az Isten elcsodálkozott. Nem gondolta, hogy rajta kívül mástól is: saját szavaiktól is rettegjenek az emberek.
Péter azt mondotta:
– Álljunk ki próbaként a híd végébe kéregetni.
– Mi végett? – kérdezte az Úr.
– Szavakat koldulni. Vélekedést. Ha egynek is megesik a szíve rajtunk, övé legyen – engedelmeddel – a mennyeknek országa.
Az Úr módosított az elgondoláson. Országomat, úgymond, ne tegyük föl tétnek, hanem fogadjunk inkább egy deci pálinkában, amit oly nagyon szeretsz, te Péter. Kezet rá!
Leparolázott Péter az Istennel, gajdolni kezdtek a híd két végében: egy jó szót, emberek, a szegény károsultnak! Szánjátok meg a vélekedésükből kifogyottakat. Valóságos vásári sokadalom hullámzott el nagy tarkaságban a kéregetők előtt. Nagy része mintha süket lett volna, de akadt szép számmal jóindulatú is.
Miből adhatnék?
Magam is rá vagyok szorulva.
Éppen te ne tudnád? Szavaink hét szűk esztendejét éljük. A pusztában vándorlók a fejüket rázták.
Rossz vadkanagyarként a szó befelé nőtt a húsukba. A valamikori virágszálhajtás az ember ajakán.
Vigyorgó szamaritánus ment el előttük, minden sajnálatából kifogyva. Értetlenséget mímelt: ugyan mire valók a szavaink a jócselekedet híján? Szavaid sütkérező kígyók, mondta az Isten. Százévi hallgatásra ítélt poéta is elment előttük.
Jó szavaim gyöngysorok voltak, a viselésben fényesedtek. Használatlanul megvakultak, megpenészedtek. Pedig az volt az álmom, hogy kinek-kinek a nyakában ilyen gyöngysort lássak. Az ember másodszori megteremtésének jelét. Az első még csak a majommakogásé volt, a gyomor hangja s a koponyaszakító dorongé. Gyöngysoraim nélkül, nézd, miként görbül a gerinc, nyúlik meg az ember karja s alacsonyodik a homloka.
Egy jó szót, jóemberek, a szegény károsultnak!
Még rosszat sem vetett oda senki sem az Isten rongyos kalapjába.
Ez is némaságos nap volt.
A céltalanság diadala. Nyelvéből kiesve: létének céljából is kiesik az ember. Utánunk az özönvíz, egy-egy megmenekült krónikással; mi többet nem beszélünk.
Pályafutásuk végét bogra kötött nyelvükkel jelezve vonultak át a hídon a sumérok, makkabeusok, filiszteusok és más nemzetségek.
Péter galléron ragadott egy golyvás embert, és szolgálati helyét elhagyva, az Isten színe elé taszigálta:
– Uram, ha jól értettem, ez a filiszteus olyasmit galagyol, miszerint képtelen már a jó és rossz szavai között válogatni. Mindeneket kiforgató hatalmaddal fordítsd ki, kérlek, a golyváját, ellenőrizzük, mit rejteget benne.
Akkor az Úr megökrendeztette a golyvást; szóhulladék csörrent ki belőle, aprópénzre váltott nyelvek maradványa: krajcárok, poltúrák, piculák, vegyes fityingek.
– Hol gyűjtögeted?
– Bábel tornya – nyögte ki a filiszteus.
– Vedd a te nyelvedet, és eredj haza békességben – mondta neki az Úr.
– Bedeszkáztam, Uram, az ablakaimat.
– Hogy be ne lássak a házadba?
– Malteres vagyok a Bábel tornyánál.
– Össze fog omlani.
Péter elszörnyedt, a filiszteus futásnak eredt a golyvájával.
– Omlasztó szándékodat nem is említetted, Uram.
– Mert nem omlasztó az, hanem ellenkezőleg: építő.
– Építő szándék – toronyomlasztással? – hüledezett Péter.
– A változatosság köveinek megteremtésével – mosolygott az Isten.
Egy jó szót, jóemberek, a szegény károsultnak!
Gyík van a torkodban?
A tiedben madárfészek. Majd egy gólyát is küldök a fejedre. Szóljatok, ó, szóljatok, ti bevarrtszájúak!
Továbbment a szótulajdonos, nem adta ki a vélekedését, mert hallgatni arany, beszélni kockázatos dolog. Nem az a veszélyes ránk nézve, ami bemegy a szánkon, hanem ami kijön azon.
Félszájúak is jöttek, dagadtnyelvűek és görbeszájúak, kunkorodó gilisztaszavakkal.
Undorodott tőlük az Isten.
Láthatta tehát, hogy a félelem – mindenkori legelső ténykedéseként – megrothasztotta az emberi beszédet.
Akadt mentegetőző is bőven.
– A nyelvemre léptek.
– Véletlenségből, ugyebár! – kiabálta Péter. – Mert annyira megnyúlt a hízelgésben, hogy nem bírtad már a pofádba visszagyömöszölni.
Gégesorvadás!
– Ne higgy neki, Uram! Bérbe adta a gégéjét vásári kikiáltóknak.
Hangszálhiány!
– Hát akkor mi az, ami kilóg a zsebedből?
Kézzel-lábbal turpisságát a makkabeus azzal magyarázta, hogy prédikátor lévén, a hangszálait dugdosni kénytelen. Zsákot akarnak varrni velük a király katonái.
Egy jó szót, jóemberek, a szegény szókárosultnak!
Mandulagyulladás!
– Itt ez a fakanál, Uram, nézzünk bele a torkába.
Péter újra galléron ragadott egy nagyfülű embert, az Isten elé ráncigálta, hogy szótalanságának okát kiderítse a fakanál nyelével.
– Tátsd ki szádat, s mondjad: ááá!
– Iiii!
– Á-t kértem – verte nyakon az Úr.
– Iiii! – nyöszörgött az ember.
– A kettőt együtt legalább – szólt az Úr engedékenyen.
Csak fele süvöltött ki megint a torkán.
– Á-ra még nem képes, nincs értelme a kínzásnak – mondta Péter, a diagnózist helyben kiállítva: – Átmenetiségben szenved a nagyfülű. Most még nem tudni, micsoda, de bizonyos, hogy jön valahonnan és megy valahová.
– Öszvérállapot – világította meg az Úr tömörebben a helyzetet.
– Most már csak az a kérdés – fürkészte Péter a két lábon járó metamorfózist –, hogy szamárrá tökéletesedik-é, vagy pedig a lóhang irányába fejlődik tovább. Meg aztán: őt rúgták-e szájba a szolgálatos idomítottak, vagy ő készül az embertársait szájba rugdosni? Te tudod, Uram, mit határoztál sorsa és bűne felől.
Gondolkodott az Úr:
– Nem tudnám most fejből megmondani.
– Sokan vannak, tény és való – mondta Péter, hogy indokolja valamiképpen az Isten feledékenységét.
A nagyfülűt szabadon eresztették. Tarkóján az Úr tenyerének sajogásával, szelíden és emberi léptekkel haladt a legközelebbi pálmafáig; ott megállt, karját az égnek vetette többször is, mintegy búcsút véve a magasságtól, amely leereszkedett volt az ember fejének szintjéig, midőn az fölegyenesedve kivált az erdők és mezők négylábú lényei közül.
– Nézd, Uram, mi történik vele! – bámult oda Péter minden ízében fölborzolódva. – Négykézlábra ereszkedett.
Kettejük szeme láttára ment végbe az átmenetiség jeleit mutató metamorfózis. Ruháját, lábbelijét levetve, látni lehetett, amint a szürke szőrzet egész testét elborítja, és kezén-lábán fényes, fekete paták nőnek ki. Fülei megnyúltak, a pofája hasonlóképpen. Célbatalált állapotában néhányszor megugrotta magát, farkával suhintani kezdett, majd fejét a Teremtő székhelyének irányába emelve, zengzetes szamárordításba felejtkezett.
– Kész! – mondta Péter. – Sejtettem, hogy nem a lóhang irányába fejlődik tovább.
Látván azután, hogy az új Képződmény egy gyermekarcnyi napraforgóvirágot rugdos szerte, könyörögve kérte az Urat: fékezné meg a patás tobzódásban.
– Ez még csak előgyakorlat – mondta bölcsen az Isten.
A fényes patájú szamár ugyanis a következő pillanatban az emberi sokadalomba, valamint a közeli vásárosok közé vetette magát, és pontos találattal rugdosta szájba mindazokat, akik megítélése szerint rosszul szólottak, vagy éppenséggel panaszkodni mertek volna, miközben selyemtopánkára, viganóra alkudoztak. Akkor nagy csend támadt az úton, a mezőn, az erdőben és a levegőégben. Elhallgattak az éneklő madarak, a változatos hangon egymást hívogató apróvadak és a szélben megzörrenő bokrok is. Egyedül az Isten lélegzetét lehetett észlelni az általános némaságban.
– Erről bátorkodtalak csak tájékoztatni – mondta Péter, megnyervén a fogadást a deci pálinkával. – Mondd neki tehát: kelj fel és beszélj.
A csárdában üldögélve szomorúan értékelte művét az Isten:
– A hatodik napon Hebron mellett, a damaszkuszi mezőn bukkantam a jó vörösagyagra, amiből az embert teremtettem. Az egyetlen lény, akit felruháztam a szavak erejével, saját hatalmammal tulajdonképpen, az esetre, ha meghalnék. Hogy mindétig újrateremthesse önmagát, valahányszor a megsemmisülés veszélye fenyegeti. Létének forrásául a Napot teremtettem, a külső fényt, értelmének azonban a belső világosságot: a nyelvet, amely a gondolatainak, szellemének egyetlen magháza. Értelme másként éppúgy elcsökevényesedik, mint víz nélkül a tavirózsa, mint a szükséges tápláléktól megfosztott szarvasok agancsa. Életének célját fogja keresni majd ezen a földön, és nem találja meg semmiben, sem ételben, sem italban, sem a szerelemben, ha belső világosságát, e Második Világmindenségét, Magánkozmoszát föladja és elkótyavetyéli a hiábavalóságok vásárterein. Azt gondoltam, Péter, lesz kivel elbeszélgetnem unalmamban a Földgolyón. Ezekkel? Mint a birkák rohannak a legelőre, és nyelik le a fűvel együtt nyelvüket is a legelső rugdosódó szamár láttán. Apró érdekeik takarmánya fontosabb nekik az én adományomnál, amelynek szívtől szívig kellene sugároznia. Jó szavaik nélkül pedig maholnap az emésztőcsatorna szintjén fognak megnyilatkozni. Böfögés, korgás és szellentés útján, barátom.
– Mit érdemelnek hát? – kérdezte Péter aggodalommal, s újabb féldecit rendelve.
– Részemről csak sajnálatot – sóhajtott az Isten. – Elegendő büntetés rajtuk, hogy keresni fogják egymást, és örömük csak annyi lesz benne, amennyit a bujaság érzékszervei fölfognak. Meghalnak egymásban anélkül, hogy kölcsönös szavaikban újjászületnének, ahogyan terveztem, mikor a nyelvüket formáltam. Világ bolondja, még verset is írtam nekik, Énekek Éneké-t, hogy annak gyertyafényénél nemzzék a gyermekeiket. Kioltották. Metaforákba öltöztettem a mirigyeiket, az ingereiket, hogy ha öröm és bánat esetén megkérdik egymástól: miért esik az eső a szemedben? – a gazellánál, mely párjának hátrahagyott üzeneteként ugyancsak könnyével jelzi az utat, ahol elmegy, többet tudjanak magukról mondani. Használtam valamit vele? Láthattad, miként cserélik be a metaforáikat viganóra, selyemtopánkára, mutatós phalloszra. Nyüszíteni fognak, és makogni tehát. Önkifejezés dolgában arra ítéltetnek, hogy malomköveket varrjanak össze, és homokból kötelet fonjanak.
– De hiszen ez borzalmas büntetés! – hüledezett Péter, attól is tartva, hogy maga is csak ember lévén, netán kipotyog a mennyei állásból, és a malomkő-varrásban, homokkötélfonásban semmi gyakorlata nincsen. – A hatodik napon, mikor az embert megteremtetted, a jövőjéről nem így vélekedtél.
– Talán hiba csúszott a munkámba. Aznap reggel csúszómászókkal is bíbelődtem. Nem mostam kezet utána.
– Módodban áll a javítás, Uram! – berzenkedett Péter, mivel pálinkából több volt már benne, mint amennyi járt volna belé.
Az Úr megkérdezte, miként gondolná el a javítást.
– Általános feresztés útján például – hadonászott Péter.
– Hát özönvizet nem küldtem rájuk?
– Engedelmeddel, Uram, az nem feresztés volt, hanem nyivasztás.
Felmérgelődött az Úr, odaszólt a csaplárosnak:
– Hozzon nekem egy lapítót, de gyorsan!
Szemében a nagyidő villámaival a csaplárost futásra késztette a konyha irányába.
– Laskanyújtót is! – kiáltotta utána, amitől Péter menten kijózanodott, és eltelt félelemmel.
– Csak nem vered szét, Atyám, a világmindenséget!
– Azt nem! Az tökéletes! Csillagot még nem láttál szamárrá változni; embert annál többet. Madarat sem láttál, amely a hangját, nevét, csőrének formáját vásárra vitte volna valamely kövérebb kendermagért. De ezt a marék agyagot, amit embernek neveztem el, összecsapom, fiam, összecsapom és újragyúrom. Meglátjuk, mi jön ki belőle. Énnekem van időm a kísérletezésre. – Aminek végcélját sejteni kezdte Péter, látván az Isten szomorúságát. Magányában, melyet Ábel füstje és utódainak egyhangú dicsőítése nem bírt föloldani, a végtelen időt tartalmas és változatos emberi szavakkal szerette volna lakhatóvá tenni.
A dolog azon bukott meg aznap, hogy a csaplárosnak ellopták a gyúródeszkáját laskanyújtóstul.
De Isten haragos szándékát el nem lophatta senki sem.
REÁNK NÉZVE a lopás ténye vigasztaló, fejezte be meséjét a kő alá került ember. De vigyázzunk, mosolygott ránk hamiskásan, nehogy az a lapító mégis előkerüljön valamiképpen. Elment azután, mert vitték, a már említett háborús munkaszolgálatra. Földdel betömött szájával azt mondja, hogy a fejére zúduló sziklának szamárpata formája volt. A hajcsár, aki mögötte állt, ugyancsak szamárhangon ordibált reggeltől estig az alagútépítő rabszolgákra. Puskája is volt, annak az agyával verte szájon a lázongó szavakat. Arcodra most visszaadom a kölcsönbe kapott mosolyt és szemed világának is azt a részét, amivel kisegítettél, mondta Orbán János. Megköszönöm, bátyám, de tudnia kell, hogy a tekintetünkben ott vannak a halottaink lakatlan szemüregei is. Közös a nézelődésünk. Ha pedig újra együtt lehetnénk a régi búzaföldeken, mifajta mesével fizetné meg a segítségemet? A régi mesét nem mondanám újra. Hanem inkább megesketnélek. Átokesküvel, e margarétaszedegető gyermek szavainak érdekében. Mert nézem őt, míg a szemeddel nézhetem, és látom: fogantatásakor az Énekek Éneké-t dúdolta az Isten. A szavaira vigyázz, azokra is tehát, amelyeket éntőlem hallottál, és ha kihull belőled a féltés: legyen mindennapi munkád a bánatfelvásárlás. Bánatot is csak vehessél…
E szavakkal eltűnt a mesemondó ember.
Megszakadt mondanivalóját Nagyapa folytatta:
bánatot is csak vehessek
el belőle ne adhassak
hídon tartsam a tenyerem
úgy keressem a kenyerem
búzám is csak egy szem legyen
annak fele üszög legyen
Te pedig Embernémító Szándék
változtasd kővé a párnámat
takarómat hóharmattá
mosdóvizem legyen vérré
törülközőm tűzlángjává
virágom kígyófejcsokorrá
ha Neki szánt szavaimban
megdézsmálnál engem
ha szándékaimban másfelé térítenél engem
mert nem én választottam e szándékot
ő választott engem.
– NÉZD, JATATA, mennyi virágot szedtem!
Nézi Nagyapa: melyik lehet a csokor, melyik a gyermek. Az is igaz, hogy a koldus-mese körül sok ideig eltöprengett. László kacagva dugja elé arcát a sárga-fehér margaréták közül. Orra, homloka tele virágporral, de még a szempillája is aranyszemcséket szitál a boldog pillogatásban. Nagyapa egy margarétaszálat az emlékezésnek szállást nyújtó fűzfacsutakra helyez. Otthagyjuk, Jatata? Itthagyjuk valakinek. Muzsikaszó helyett, mivel Jani úrék bizonyára lefeküdtek már a hangszereikkel. Virágaidnak fele a Dédié, másik fele a Nagymamáé. Azt gondolja tehát Nagyapa, hogy naphaladás után hazamennek Marosvásárhelyre. Elindulnak a kerti ösvényen a cöveklábú asztal felé. László megy elöl, Nagyapa mögötte. Az ösvényt már kezdetben úgy gondolták el, hogy akik végigmennek azon, csak egymás nyomába léphessenek. Fáradtan, sovány lábát frissen és biztos tájékozódással szedegeti László. Ezen az ösvényen már sötétben is hazatalálna. Az otthonnak három irányába: Dédihez, Örökmécseshez, Édesanyjához, Apjához. Csongorral vitatkozik Nagyapa: tévedések hármas útja lenne? Mint varázskör áll valóban előtte; a tükörcserepeire hullott szülőföld egysége a virrasztás három irányából. Közepében Szavaink magányosan álló tündérfája. Jelek szerint Csongor és Tünde bolyongásaiban ragadt meg újra Nagyapa; már-már a pogány kunok idejéből kiszólított ifjú hős áhítatával követi László nyomát a porban. Ez a lábnyom szív lehetne. Kissé romantikus e megmerítkezés Vörösmarty tündérjátékában; védekezésképpen bizonyára. A valamikori fenyves mögött lebukott már a nap; emlékbe húzódik ez a mai napi emlékezés is. De mily gyorsan s váratlanul!
– Lacika, Lacika! – kiáltja valaki fentről, az ösvény végéből.
– Édesanyám! – lódul neki László az enyhe kaptatónak.
Megbotlik, elesik, a virágait egyenként összeszedegetné, de az újabb kiáltásra margaréta nélkül szalad anyja elejébe, hátrahagyván Nagyapának, hogy porban ne maradjon a keze munkája.
A többi már búcsúzkodás. Jármű áll a kapu előtt: Trabantnak hívják. Ezerszer lerajzolt Mózes-jelkép bozontjában forgolódik László feje, turkál a két keze: apja szakállának hívják a jelképet. Indulás előtt férfias mozdulattal nyújtja kezét László Nagyapának:
– Hát elmegyek. Szejusz, Jatata!
Egy másik, remélhetőleg visszhangos Napsütés várja Kolozsvárott.
Arcán a különös aszinkron, de most már, a kényszerű búcsúzkodásban, a réginek a fordítottja; szomorkás tekintete körül a vigasztaló mosolyráncok és gödröcskék fodros hullámzása.
– Ne búsulj. Még találkozunk.
Szemedben, ugye, nem esik az eső? Kolozsvár felé menet az úton az autó fényében rókát, nyulat, őzet látsz majd. Még tán fekete párducot is, ha kilopakodik a mesékből. Még egy ticsi mesét, egy utolsót, elmondasz nekem, Jatata? Elhúzódunk ketten a szénapadlásra, ahol a sarjúban bújócskát játszottunk. Sürget a sötétség. Te menjél csak, én majd leülök a cöveklábú asztal mellé, elkísérlek a mesével. Azt fogom elmondani, amit a Hargitán, mikor a futózápor miatt a nagy fenyőfa alá behúzódtunk, néztük, hallgattuk a fehércseresznye-pattogzást az úton, te pedig azt mondtad: szedjünk föl belőle bár egy sapkára valót. Ha messziről mondod, nem hallom a mesét. Ha lehunyod a szemed, hallani fogod. Ha netán másfelé vinné hangomat a szél, ott a nagy játéktér: apád bábjátékainak országa. Ő maga is körhinta lesz, ha belekapaszkodol. Hát szervusz, barátom!
A faluban félkörív alakú az út, mely Kolozsvárra vezet.
A tornác fájára támaszkodva nézi Nagyapa az autó fényszóróinak kanyartapogató sugarait. A reggel óta bejárt helyeket is megvilágítják. A mócsi hegyről még visszaderengenek a gyorsan távolodó vörös jelzőlámpák. De csak annyi ideig, hogy Dédanya fölbotorkál a nyári konyhából a kőlépcsőkön a tornácra:
– Búsulsz-e, fiam?
– Valahogy csak összeszedjük magunk, közös fedél alá.
– Úgy kellene.
Szervusz, barátom. Most jut eszébe Nagyapának: a köszönés csak a szándékában hangzott el, míg Lászlót az ölébe emelte. Két és fél esztendő történetét nem lehet két szóval lezárni. Nézi hát a mócsi hegyet, ahol újra összecsapott a fényben kettévált sötétség. A nézelődésben, amelynek semmi határozott iránya nincsen, rendre szállanak szerte a kurta mesék s a hosszú játékok. A gyermekkornak egy gyermekkel csodamód visszatért szakasza. Ki dönti el, te László: kettőnk közül melyik szorult a másikra? Búsulsz-e, kérdi tőlem Dédi, és azt mondom, hogy valamiképpen őt is vigasztaljam: összeszedjük magunk. Pedig az volt az igazi hajnal, mikor az álombéli madár az ágyad fejére szállott; míg mesélted, Nagyapa vércséje a karmait behúzta. Nem búsulok, csak kimert kútnak érzem magam. Újabb fehércseresznye-esőre várok, hogy utazásaink öröme visszaszivárogjon a hétköznapokba. Tartós szárazságra nem számítok; a néma tűnődésre sem e korhadó tornácfán, hisz amilyen közel vagy már Kolozsvárhoz, oly messze még Szavaink – szavaid – Nagyfejedelemségétől. Szándékom és vágyam szerint, mint színes kavicsot, a nyelved alá raktam volna. Nem tehetem, egyelőre magam is csak kavicshordó napszámosa vagyok a fejedelemségnek. Ura sem a töredékesen bebarangolt szülőföldnek: csak szemölcs az arcán: sírhantjelöltje.
– Mégis búsulsz, te fiam.
– Azon gondolkozom, hogy azóta már a ménesi hágón is túlvannak.
– Megnőtt a gyermek, óvodába kell mennie. Csikómód nem járhat örökkön a Nagyapja mellett.
– Ezután már sorakoznak a feladatai.
Még az eszterág is tudja a maga idejét az égben, és a gerlice, a fecske és daru is megtartják, hogy mikor kell elmenniök. Jó lenne persze, ha életünk forgalmából kivonhatnók az elmenetelt. S maradna minden percre az együvé tartozók visszajövetele.
Hull a hó.
Egy régi tél fehér méhrajzása. Belepi lassan a cöveklábú asztalt. Innen a tornác fájáról nézve Gyula bácsi újévi ablakához hasonlatos, ama februári naphoz, mikor az ablak még aba volt, és a frissen tanult szót a didergő markukba fújták, a gémberedett ujjak rácsai közé: hó, hó! Majd a főnév másik arcába lehelték: oh, oh, hány bukás, hány elsikoltott néma oh, oh! Régen volt. A februári madárvonulás után Nagyapa pillái alatt, lám, itt a nyár eleji hó. Nemcsak az érzéseiben: valóságosan is didereg Nagyapa. Annak tudata sem melegíti föl, hogy az elmúlt két és fél esztendő alatt László nemcsak a tárgyak uralmát rázta le magáról; az értelmetlen, mert csak madárnak szóló madárhangokból is kinőtt. Mivé vajon? A lehetségesből Valaminek valóságos részévé. Felejtés volt a közös játékban: Léthe vizéből felbukkant ágacska.
Figyelmeztetés lett az ő jogos örökségében: szavaink kicsi kápolnája.
Nagyapa szíve táján a kápolnás gondolat vigasztaló meleget áraszt.
Nem havazik már. Az imént még fehérnek látott cöveklábú asztalon – mintegy gazdáját várva – haptákol László aranyhorgonyos matrózsapkája.
– Holnap utánaviszem Kolozsvárra – mondja Nagyapa, és valóságos ámulatot keltve azt kérdezi Dédnagymamától: holnap reggelig vajon hányat kell még aludnia?
HA UGYAN elkapja most Nagyapát az álom.
Mert bizonyos, hogy százszor visszatér majd a Lászlóval bejárt ösvényekre, vissza a Gondba, amely fogva tartja. Dédanya eloltja majd a villanyt, s a kicsi ablakon bedereng a nyárfa, behallatszik az éjszakai madarak hangja. Hozzájuk csatlakoznak László pelyhes szavai, és betöltik a házat, a mezőségi ég alját az álmatlanság vizei fölött. Szemüket bekötheti az ember, akár ki is égetheti; vakon is megtalálják őt. Elfordulhat tőlük, mondván: reggelig semmi közöm hozzátok! Rátelepednek az idegsejtek dúcaira. Elfüggönyözheti az ablakot, beszögezheti előttük az ajtót: a kulcslyukon fognak besurranni hozzá. Lúggal, savval moshatja ki agyát; újra betöltik azt az emlékek fényével és árnyékával. Hajóra szállhat, és meghúzódhat a földgolyónak bármely pontján; az elhagyott napok utána kiáltanak, és kőparipákat indítanak érte, hogy visszahozzák őt László örökségének gondjába. Mert ugyan bizony mi lehet ott az ember, ahol leveti a rá mért köteléket? Semmi egyéb, csak őrület, visszhangzik Nagyapa fülében egy régi vers foszlánya: „Holt faágaktól körülvett szív, mit teljesen betöltött a szánalom.”
Itt a kék arcú sikaszói téli este megint, László.
Azt kéred leveledben: írnék neked valamit róla. A lámpagyújtással kezdődő mesék idejéről. Amikor a puha röptű baglyokkal együtt a mi minden esti történetünk is fölszállt, hogy bátorságos kalandokban keresse elmaradott győzelmeinket.
De hiszen magad is jól emlékszel: alig rikkantottunk egyet-kettőt a szikrázó fényben, jött máris az este, akár ez a mai. Észrevétlen bukkant föl a fehéren rohanó mélységből, ahol már csak a képzelet sejti Libán havas útját, a Pisztrángos-patak jégmadarait s a kődbe dőlt kicsi házakat.
Hogy lement a nap: borzongás veszi kézhez a gazdátlan világot.
Ide-oda rebben a tekintet. Mintha semmi sem lenne már a helyén.
A hóba, jégbe metszett táj váratlan megmozdult, omló házait a gomolygó völgy két látomás között újból és konokul talpra állítja.
Küszködik a fagyban is Kőmíves Kelemen.
A hegy hátán, hol az ölemben ültél, árnyak indulnak el szomszédolni. Nesztelen és alattomos jövés-menés kezdődik, semmi sem bizonyosan az már, aminek látszik. A róka kidugja hegyes fejét a málnabokorból, és oly hosszan nézelődik, míg ki nem adja páráját az óvatosságban; kint felejtett sapka lesz belőle. A nyerges hátú kő ellenben a forrás tájékáról, ahol a vízimalmocskád forgott, elindul bátran, kutyaugatással szemben, és igazi szarvasként kezdi csipegetni a mogyoróvesszőt. A fehér mélységen túl pedig némán vonulnak – merre vajon? – a medvejárású havasok.
– Lámpát kellene gyújtani.
Jól emlékszel: ez Örökmécsesnek óhajba foglalt parancsa, hogy lehetőleg téblábolás és borzongás nélkül lépjünk át a nappalból az éjszakába.
Az emlékezés messzi nádasaiból, ahol egy lőtt lábú madár miatt időzött éppen, Nagyapa is felbukkan tehát a lámpa gondjával, elnézve hosszan a kékarcút odakint az ablak alatt.
– No milyen? – kérdi Örökmécses.
Az ugyanolyan persze, mint tegnap is volt. A háta mögött ugyanúgy settenkedik elébb kilenc fenyőfa, mint amikor együtt néztük volt őket. Káplánszoknyás alakjuk élesen vetül a holdas égre, amely kiböjtölt csodaként ma nem fenyeget újabb viharokkal. Már el sem hinné az ember, ha nem látná: anyátlan csillagot rezegtet a Hargita felett. Ennek örvendezni kellene, én mégis azt kérdem a káplánszoknyásoktól:
– Hát a gyermeket hol hagytátok?
Jót nevettél volna ezen.
Mintha nem tudnám, hogy amilyen közeliek ők itt a jégorgonás ablak előtt, te éppoly messze vagy most a Duna-völgyi télben, nem esik füled ügyébe a reád szabott nagyapadúdolás:
|
Hóval lepi be ez az erdélyi nagy tél a rámátlan gumicsizmád nyomát. Bujdosódalunkban csak a hó maradt igazi. A szattyánbőr csizma meg a kordován sárgasarkantyús, amiről csokros szegfű hullott: hamisítvány.
Képzeletünk ráadása arra, ami nincs.
De miközben gyufa után matatok, hogy lámpát gyújtsak, összebékítem magamban a nagy telet a csizmahamisítványunkkal, és azt mondom: így is jó volt!
Narancsszeletnyi hold alatt bekalandozhattuk a kurucok hadi útjait, csodás Indiát, a mordályos kedvű Afrikát, és felruháztuk magunk az oroszlánok bátorságával.
Olyannyira, hogy még tán fejünkbe is szállott a dicsőség, amelynek rossz természete, hogy az ember mindennapi kenyerét, a félelmet elhanyagolja.
Csakhogy akkor: piros csizmád hólepte nyomán innen s a medveléptű hegyeken túl, a mesének agyaras veszedelmei között is sokan, vagy is ketten voltunk.
Te meg én.
S mi kellett ahhoz, hogy dühödt vadbika, toportyánféreg mordulására Toldi Miklósokká legyünk? Semmi egyéb: csak láthassuk egymást.
Ami Sámsonnak a nagy haja volt, és Anteusznak a föld érintése: az volt minekünk az egymásra pillantás. Ág reccsent a közelítő félelem lába alatt? Összenéztünk. Szinte csattogott a tekintetünk, ahogyan megpendülnek a játékos őzek agancsai a viaskodásban. Ilyenkor azt kérdeztem:
– Félünk-e még?
Belekiáltottad a vaddisznócsörtetéstől megszeppent erdőbe:
– Ó, nem félünk! Nem félünk!
Igaz, hogy közben máris fölpenderültél a tárt karú bükkfára, ahonnan bizonygatásod szerint jobban lehetett látni az agyaras szürkecsuhásokat. Okosan tetted. Ésszel kell az ijedelmet elkerülni. Lám, Sámson bátyád is elaludt a Delila ölében, aki azután kopacra nyírta bizony a legyőzhetetlent.
Mindez régen volt. Nem csupán a Sámson veresége: a te félelemriasztó kiáltásod is. Alig-alig hallom már a nagy télben, mit kiáltasz vissza a kiáltásomra: félünk-e még, gyermek?
Csend van odakint.
Meggyújtom végre a lámpát, és mintha riadalmat keltenék a fénnyel: az ablak alól szétrebbennek a káplánszoknyás fenyők. A helyükre visszafutnak, sőt zúgni kezdenek. Amily észrevétlenül jött a kékarcú, ugyanúgy támadt föl a szél is, amely a viharnak még csak óvatos előhírnöke.
Perceken belül meg kell állapítanom, hogy rosszul böjtöltünk bizony. A Hargitának anyátlan csillagát felhő borítja már, és üvölteni kezd a medveléptű havas. Vonaglik az erdőrengeteg szélkorbácsoltan közel és távol: a Libán csúcsain, és itt a kicsi ház fölött, a hátunkon valósággal. Mi lesz ott kinn a kilenc káplánnal? Szegény papjaimat szeretném látni az ítéletidőben.
Megpattintom az ajtót: részeg zsákok dőlnek be rajta, majd levernek a lábamról, s kezdené a szél a házkutatást, ha nem tiltakoznánk ellene:
– Ki vele! – ad ki parancsot menten Örökmécses, de megrezzen ő is az ablaktáblának minden dörrenésére.
Kilépek az elmeháborodott időbe, s becsukom magam mögött erővel az ajtót. Megnyugszanak az ijedt petróleumlámpák.
Idekint látom: a borongós kékarcú színt váltott: alvadtvérfekete már, minden irányból omlanak rá a sötét fellegek. Hegyoldalunkról eltűntek a szomszédoló árnyak, ki tudja, merre menekült a sapkaróka meg a szarvassá lett bazaltkő – és a vízimalmocskád is. A völgy mélyéből elmenekült a köd, abbahagyta Kőmíves Kelemen az építő munkát.
Nem látszanak a házak.
Mi lesz ebből? Csíkországot elpusztítani tatárhordaként jön északnyugatról a vihar. A Dandárból jön, fekete fajdkakasok birodalmából.
Meg-megvillanó fehér örvényekben pörög a hó a Földről az égbe vissza, és nagy reccsenéssel óriásfenyő fekszik keresztül az útra, mely a Bakó-patakát kíséri.
Ennyi legyen bár az ellenállás a hordarohamban.
Mert egyéb aztán semmi.
Hóhérló kedvében szabadon garázdálkodik az idő. Kilenc káplánunkat kegyetlenül megtáncoltatja, majd vallatni kezdi őket. Nem tudom, mit kellene bevallaniuk a kék borongás titkaiból, csak azt látom, hogy szakállánál, üstökénél fogva szinte földig rántja le mindahányat, rugdosódván is közben, ahogy illik. Az embernek fáj a szeme a látványtól, de még a fejét is óvnia kell: hópárnákkal együtt a háztetőről cserepeket szaggat a szél.
Az eresz alá kell húzódnom.
Onnan hallom, hogy az erdő sarkában földre döndült az akasztott fenyőfa. Óriás társának az ágain lógott, s tán emlékszel még, hogy sajnálkozva mondogattuk: hát ez is felkötötte magát. Jót tett most vele a vihar, de tán mivelünk is, kik félve tekergettük alatta mindig a nyakunkat.
Riadozva nézem a feketén fortyogó égboltot.
Farkas üvölt a völgykatlanban oly hosszan és szomorúan, hogy az már sajnálni való.
Jó lenne most összenézni veled.
S ahogy ez a gondolat megvillan bennem, a párjaként szinte, sistergő fénykarika szökken ki a pokolsötétségből, egyet-kettőt perdül a fenyőfák között, majd sántálva és botladozva, viharok hajszoltjaként tovagurul a veszett éjszakában.
Hosszan bámulok utána: hát ez vajon mi lehetett?
Ezt kétszer is megkérdem magamban, de harmadszorra már besorolom a választalanságra ítélt kérdéseim közé. Vonulj csak be szépen a cellába, te konok kérdőjel, a társaid közé!
Csak hajnaltájt csöndesedik el az ítéletidő.
Itt ülök újból az ablak előtt az én lőtt lábú madaram gondjával, az emlékezet mezőségi nádasaiban.
Mintha semmi sem történt volna: az idő moccanatlan, az ég tisztára seperve, a pitymallat is kék arcú, mint az este volt. Akár egy fehér vonat, robog az út odalent a Libán felé. Piros csimádnak, ha maradt volna érintetlen nyoma: a hófúvás azt is belepte már.
Napfelkeltével Örökmécses lép be hozzám, karján egy fenyődeszkából mesterkedett, jeges vízimalmocskával.
– A ház előtt találtam – mondja sírással küszködve, jól tudván, hogy a te mesterkedésed volt még a nyáron az a botladozó fénykarika.
Itt jártál tehát az éjszaka.
Beszólhattál volna!
Tudhattad volna, hogy nem alszom.
Ama rodostói Kelemen bátyád szavaival zárom soraimat, gyermek: szólj, ha még erre karikázol, mert szeretetemet özönvíz el nem oltja, s mert vagyok, aki voltam, és lészek, aki vagyok zúzmarásan is itt Sikaszóban.
Amit leírok, nem csodás történet, nincs eleje, vége, amivel aztán el lehessen futni, ahogy a mesében szokás.
Ez csak följegyzés nagy télben régmúlt nyári napokról, amikor még együtt barangoltam a havason Lászlóval, aki nagy messzeségből csak az emlékét küldi most is maga helyett, hogy ne szóljak itt egymagamban minden felügyelet nélkül.
Úgy jött ama júniusi emlék ezen a viharos hajnalon is, ahogy a madár téved be nyitott ablakon a házba.
Nem moccanok, nehogy elijesszem.
Hogy aztán faltól falig csapkodva keressen újabb menedéket februárnak valamely csendes zugában.
Leginkább azt szeretném, ha ez az emlékmadár úgy telepedne meg itt az ablakpárkányon, hogy felidézett barangolásainkat szemmel tartva, közbe is szóljon, ha kell:
– Megállás, Nagytata! Hozzálódítottál.
Bár az is igaz, hogy mivel nem mesét mondok, szó sem lehet hozzálódításról. László a tanúja mindannak, amit Sikaszóban láttunk azon a nyáron, mikor egy alkalommal szegény megboldogult Deák Dénes bácsinak újfent bizseregni kezdett a torka, ezért hát felbaktatott hozzánk a hegyre. Jól tudta, hogy a pohárka szilvórium éppúgy kijár neki, amiként nekünk is részéről a kék mosolyú kérdés:
– Nohát, felkelhettek?
– Isten segedelmével – mondtuk mi is, ahogy fordított helyzetben tőle szoktuk volt hallani annyi kis különbséggel, hogy isten segedelméhez ő még jajgatott, nyögött s káromkodott is a derékfájásai miatt.
Az egy szál kérdést persze, hogy közelebb szökdécselhessünk a szilvóriumhoz, ezzel, amazzal meg kellett toldani. Például azt mondta: helyezzük magunkat készenlétbe, mert a nyár rövid lesz, a kocsmában viszont csak literes sört lehet kapni. Ha pedig Lászlónak kedve lenne, elmehetnének rókagombát szedni.
– Csak nehogy a medve szedjen össze minket – mondta László, aki már hallott egyet-mást a környék veszedelmeiről.
Dénes bácsi felemelte figyelmeztetőleg a mutatóujját:
– A medvét ne fessük a falra!
– Hanem csak papirosra? – kérdezte László, aki épp aznap rajzolt össze nekünk egy állatkertre való vadállományt.
– Sehová sem szabad – mondta Dénes bácsi.
A gyermek tovább erősködött:
– De miért nem szabad?
Dénes bácsi kibámult hosszan az ablakon, kék szeme fölszikrázott a reggeli fényben, majd a mutatóujját megint kibökve így szólt:
– Azért, mert itt van.
– Hol van?
László nézelődött máris a légpuskája után.
Akkor Dénes bácsi elmagyarázta, hogy esténként a medvék tőlünk kőhajításnyira téblábolnak a pulykafarm közelében. Mi nem tudjuk, de az a helyzet, hogy valójában egy helyt lakunk a medvékkel. Erről csak a sötétség s az egymástól elütő szokásaink miatt nincsen tudomásunk. Mert ők akkor kelnek fel, amikor mi lefekszünk. Ám ha nem röstelljük, s a hegyélen túl éjfélig vigyázkodunk, még kezet is foghatnánk velük.
– Kezet?
A medveparolán olyan jót kacagott László, hogy aznapra nem is kellett más vigasztalás. Dénes bácsi már elment volt, s a gyermeknek a homlokán fölszaladott szemöldöke még mindig pillangózott a csodás lehetőség örömében.
*
Naphaladáskor már indultunk is medvenézőbe Lászlóval Nagymamástul, és kellőképpen fölfegyverkezve. Nyakamban a vadásztávcső lógott, a gyermek vállán a lengyel gyártmányú légpuska, amelynek szólása tisztára macskatüsszentés volt – kác ki! –, Nagymama lábára pedig olyan cipő került, hogy futás esetén ő is velünk tarthasson. Nyúlcipőnek hívtuk.
A kis csapat vezetőjévé Sándor szomszédot választottuk, akihez csatlakozott azután Katika is, a felesége.
Sándor találkozott már medvével, sőt meg is verődött a gyalázatostól, és nem akárhogyan. Mai napig csodának tartja, hogy életben maradt.
Mesebeszéd ugyanis, hogy fegyvertelen ember megbirkózhat a medvével, amelynek mancsai között gyufaszálként törik a csont, és foszlik a hús, legyen akár Toldi Miklós az ellenfél. De még elfutni sem lehet, ha egyszer támadási szándékának ügyébe került az ember. Sándor a havason edzett lábaival zerge módjára szökkent meg a feldühödött medve elől, ám az pillanatok alatt érte utol s vetette rá magát.
– S azután hogy volt, Sándor bácsi? – vetett szemet László az erdei kalandra, de csak rövid és zord választ kapott:
– Kórházba kerültem.
S mikor az is kiderült, hogy épp oda tartunk, ahonnan a medvék kórházba utalják az embert: a gyermek óvatos nézelődésbe vonult. Nagyapa meséiben ilyesmiről nem esett szó.
A főútról letérve egy meredek kaptatón a pulykafarm felé vettük az irányt. Sándor kinyitotta a vaskaput. Azon bemenve már azt gondolhattuk a majorságólakba terelt sok ezer pulykával, libával, récével együtt, hogy védett helyen vagyunk.
A farmot körös-körül drótháló övezi. Az ólak és takarmányraktárak között félfülű meg sánta kutyák járőrködnek, hatalmas tüzek lobognak. A tüzeket esteledéstől kezdve s némelykor éjfélig, sőt hajnalig is pásztorok ülik körül medveriogatásra készen minden pillanatban. Ami mesét mondanak közben: az éppen az életük. Nem a képzeletük nyargal, hanem a lábuk, némelykor negyedóránként a megtámadott majorság védelmére.
Bátor fiúk ezek a pásztorok.
Ha kutyáik medvéről tesznek jelentést, mind felugrálnak a tűz mellől, s kézben a fejszével meg a hátukra vetett pokróccal rohannak a garázdálkodás színhelyére. A pokróc ezúttal nem melegítő holmi, hanem lángelméjűnek mondható hadi találmány. Ugyanis, ha ne adj isten, dühös medve kap utánuk, elsőnek a pokróc kerül a mancsai közé, s míg azt – embernek gondolva – széjjeltépi, ők ügyesen elinalnak. Ellenben ha nadrágjuknál fogva kapná el őket, abból kiszaladni sokkal nehezebb lenne, sőt némelykor ez lehetetlen is.
A futásba vetett bizodalom tehát mindennél többet ér.
Láthattuk azon az estén, hogy a védő kerítést a medve úgy szedi föl, mint a csipkehálót. A kutyákról pedig említettük már, hogy jelentést tesznek ugyan, mert ugatni tudnak még, de lesántult állapotukban komoly küzdelemre képtelenek.
– Hová állhatnánk lesbe? – kérdeztük a pásztorokat.
– Puska van-e? – vett számba bennünket az idősebbik, aki családostul költözött ki a farmra.
László mutatta büszkén a légpuskát.
– No! Ezzel föl a takarmányraktár tetejére – jelölte ki a nekünk való helyet a főpásztor, akinek fiatal felesége a döntést sokat sejtetőleg helyeselte.
– Úgy, úgy – mondta. – Másszanak csak minél magasabbra.
Mert lám, hogy jártak ők is az éjjel. Hálóhelyükön, a majorságól sarkának épített kicsi szobában arra ébredt, hogy a libák rettentően zsinatolnak, tisztára, mint a részeg fehérnépek. Szökik az ablakhoz, hát ott a nagy medve, néz be rajta mélán, mint aki szállást kér. Vagy sót a libamájhoz.
– Pofátlan egy társaság ez! – hintette meg kacagással az újból átélt ijedelmet, amely azután ránk is serkentőleg hatott.
Amilyen fürgén csak lehetett, kapaszkodtunk fel a takarmányraktár tetejére. Elsőnek László foglalt helyet a kémény tövében, másodiknak egy vadmacska ügyességével az ifjú szomszédasszony. Nagymamát Sándorral közösen juttattuk célba a tetőgerincre, ahol azután sorba telepedve mindahányan figyelni kezdtük csendben a környéket.
– A pofátlanok ide fel tudnak-e mászni? – kérdezte László suttogva tőlem.
– Nem hinném – mondtam. – A hullámlemez betörik alattuk, és lepotyognak a raktárba.
A medvepotyogáson jót kacagott a gyermek, s a tüsszentő légpuskát a térdére helyezte. Sándor kesernyés mosolya és fejcsóválása mintha azt mondta volna: boldogok a tudatlanok, míg játéknak vélhetik a mancsos veszedelmet.
Reánk borult lassan az alkonyat.
Árnyékát lombszoknyája alá húzva szendergett már körülöttünk a fenyőrengeteg. Fény és homály őrségváltásában elbúcsúztak egymástól az énekesmadarak, hogy a röpteret átadják a nesztelen suhanó denevéreknek.
Feljött késedelem nélkül és titkos örömtöl rezegve a vacsoracsillag is, hogy tavaszi szalonkavárások emlékével még átélhessük azt a félórányi időt, mely a nagy tapasztalatú vadászt is megtréfálja. Mert ilyenkor minden, amit az ember látni szeretne: elésettenkedik a sűrűből. Aztán megáll és figyel mozdulatlanul. Szabad szemmel észlelhető a kormos fejű szarvasbika, s meg-meglódul hatalmas agancsa. Mellette hosszú orrú vadkan, mely ügyet sem vet az ég felé szaglászó farkasra. A merev nyakú toportyánféreg közelében szarvastehén bámul feléd, s ha szaporábban pislogsz rá, meg-meglebbenti lustán a lapátfüleit. Valamivel odébb két fenyő között egy őzbak figyel harcias tartásban, a nyiladékon keresztül hasalt odvas fenyőtörzsön pedig minden jel szerint hiúz leselkedik ugrásra készen.
– Nézzük meg őket, Lackó, távcsővel is!
Így aztán hamar szerteszalad Noé bárkájának állatsereglete. A messzelátó elmagyarázza szépen, hogy amit láttunk: az árnyékok, a fák és bokrok, különös alakzatú kövek tréfája volt. A szarvastehén lapátoló fülét például keserűlapi játszotta szellősegédlettel.
– Kár, hogy nem azt láttuk, amit látni véltünk, te gyermek.
Hanem a nagyvadak helyett három siratni való réce totyogott elé a raktár sarkáig.
Egyik nyomorékabb a másiknál. Még hagyján, hogy a féllábú gácsér a szárnyát használta mankónak, s a nyomában vánszorgó társa jórészt megkopasztottan didergett. A harmadik ellenben rémületes csoda volt: egy fehér rucának az első fele, amely a hátulja nélkül is élt és mozgott szerencsétlenül, nyomjelzőként hagyva maga mögött a belsőségeit. A látványtól megiszonyodva Nagymama óbégatni kezdett, Sándor pedig ennyit szólt komoran:
– Medve szájából szabadultak.
A rokkant kutyák, s a ledöntött kerítések után a sebesült rucák csapata is azt jelezte, hogy a medvék nem kíméletesek a tatárkodásban.
– Félünk-e, László? – kérdeztem a gyermeket.
– Nem félünk! – mondta a kémény tövéből.
Előttünk, a pulykaól elkerített kicsi udvarán a pásztorok még naphaladáskor tüzet gyújtottak, aztán magára hagyták. Bükkfahasábot ropogtatva kakaskodott hát a tűz is a medvék ellen.
Este fél tíz körül tőlünk kőhajításnyira reccsent a kerítés.
– Jönnek! – mondta László, s hogy jobban lásson, felkapaszkodott a kéményre.
– Jaj! – óbégatott akkor Nagymama.
– Ne félj – mondtam. – Hét méter magasan vagyunk.
– A gyermeket féltem – súgta vissza Nagymama. – Beléesik a kéménybe.
Sándor döntötte el a vitát, mert így szólt bölcsen dörmögve:
– Nincs akkora lika.
Ezt meg Kati asszony kifogásolta, mondván:
– A dörmögést most hagyjuk a medvékre.
Csend lett aztán. Hallani lehetett a fülesbagoly puha röppenését s a tűz szájában az ágropogást. Kelet felől a Kicsi Romlás irányából szél kerekedett, de szelíd volt, akár egy kolduló bakbarát, éppen csak meglibbentette az ég felé csapó lángok aranylepleit a fenyőlombokon.
A szél irányából jött azután a medve is.
Lackó látta meg elsőnek a kémény tetejéről. Kikapta kezemből a távcsövet, s hosszan nézelődve adta nekünk fojtott hangon a részletes jelentést:
– Felénk tart lassú léptekkel és meg-megállva. Akkora, mint egy ló. Most felénk szimatol. Valami nem tetszik neki. A fejét lóbálja. Na most eltűnt a bokor mögött! Megint elébukkant! Itt van! Nézzétek!
Nem néztük! Bámultuk!
A hatalmas, fekete állat ott állott a tűz fénykörében. S mert velünk együtt tudta, hogy a tűz a medvének ellensége: két lábra emelkedve pislogott fenyegetőleg a lángokba, majd hirtelen fordulattal a háta megetti homályba. Mit csináljon most már? Elöl tűz, hátul vaksötétség. Ettől megzavarodva kezdte mutogatni nekünk egyszer az elejét s megint a hátulját.
Kacagnivaló látvány volt, de csak a gyermek kuncogott a markába, hogy a kerengő dervist el ne riassza. Az asszonyok szuszogni se mertek, Sándor pedig káromkodást morzsolt a fogai között. Mint aki gyilkos merénylőjét látja viszont: a bosszúvágytól remegve hajolt előre, hogy menten a hátára ugrik.
A tűz melletti forgolódást egy-két perc múltán a medve abbahagyta. Négy lábra ereszkedve a pulykaól két ablaka közül a nagyobbikat vette célba, majd be is ugrott azon. Azt gondoltuk, hogy a pulykák visibálni kezdenek, de nem tették. Megnémultak az ijedelemtől.
Ekkor a kutyák ugatni kezdtek, a mi medvénk pedig csapot-pulykát hagyva újra nekiugrott az ablaknak, ám ezúttal a kisebbiknek, s abba belészorult. A mellső lábaival kalimpálva és ijedten lihegve próbálta magát kiszabadítani.
A gyermek ezt már nem a markába, hanem az égre kacagta fel önfeledten, hullámzó, harkályröptű nevetéssel. Nem intettük csendre. Nevettünk mindahányan.
Talán ettől jött meg az esze a tokbaszorultnak. Visszahúzódva a nagyobbik ablakon ugrott ki fürgén, s tűnt el pillanatok alatt a sötétben.
Ez volt az első medve, mit azon a nyári estén láttunk.
Utána még ötöt számoltunk meg, de bővebben most csak kettőről teszek említést, majd legvégül azokról, amelyeket nem láttunk, mégis a legtöbb gondot okozták nekünk. Ugyanis majdhogynem fogságba ejtettek bennünket.
Az egyik bocsos medve volt. Jelek szerint majorsághúsra nem fájt a foga, hanem két kölykével együtt a szemközti takarmányraktárat szemelte ki betörés végett. Hogy a sötétből elésettenkedett, körülményes nézelődés után úgy döntött, hogy az ablakra erősített pléhlemez táblát fogja kifeszíteni. A csemetéinek mintha azt mondta volna:
– Figyeljetek, nyavalyások! Így kell ezt csinálni.
Azzal két lábra emelkedett, hogy mancsával az ablaktáblát leszaggassa, ám alighogy megérintette, az már zuhant is valóságos pléhzenekarként a nyakába s onnan a mintabetörést figyelő bocsokra, aztán a földre nagy döndüléssel.
A betörők az első pillanatban hárman négyfelé szaladtak, majd az ijedelem karikái után újból egybegyűlve elinaltak a tetthelyről.
S már jöttek a pásztorok!
Nyakukban a pokróccal, a kezükben fejszével, s lángoló fahasábbal szaladtak visszarakni a pléhzenekart – e másik hadi találmányukat – a raktár ablakára. Diadalmas vakkantással a vöröskereszt gondjába ajánlott kutyák térültek-fordultak előttük, mintha éppen ők vetették volna magukat ijesztésképpen a medvék nyakába.
– A súj a seggibe! – tisztogatta csizmáját a fűben a kisebbik pásztor, akinek a válogatott káromkodás szerint némi fogalma lehetett az alliterációról.
– Hát ezt mért mondja? – kérdezte László.
– Mert medvénél az ijedelem után hasmars következik – mondtam régi tapasztalatom szerint, amivel helyben megtetéztem szakértői tekintélyemet a gyermek előtt.
Jött azután a másik majorságtolvaj. Okosabb, mint amelyik előtte beszorult volt az ablakba. Ez ugyanis megállt a nyílás előtt, a bal mancsával benyúlt a néma pulykák közé, egyet elkapott a nyakánál fogva, a hóna alá csapta, mint cigány a hegedűt, s szép nyugodtan elballagott.
– Ostoba pulyka – mondta Sándor megvetéssel. – Bár vajegyet nyikkantott volna.
Az áldozat riadt némaságát joggal kifogásolta. Mert ő bizony, mikor az a bitang útonálló medve bömbölve nekitámadott, visszaordibált rá, bár igaz, hogy nem sok eredménnyel. Fontos volt mégis, hegy el ne veszítse a lélekjelenlétét. Miután a medve egyetlen ütéssel a patakba döntötte, Sándornak volt annyi esze, hogy véres orcával lefelé bukva a vízben maradjon mozdulatlanul, s jól számított, mert a hideg sodrásban való tapicskolás nem tetszett a barna banditának. Az újabb támadást, amely halálos lehetett volna, máskorra hagyta, és mint aki jól végezte dolgát, elballagott a fenyves zöld homályában.
A vízből kikászálódva, s a szemébe csurgó vértől elvakultan, Sándor sokáig bolyongott a falu felé vezető utat keresve. Jó, hogy magányos kerengésében emberrel találkozott, aki azután az elsősegélynyújtáshoz szükséges intézkedést elékáromkodta.
Medvelesünk utolsó mozzanatát egy kis fejtöréssel éltük át a tetőgerincen. Köröttünk ugyanis a pléhes csalafintaság és a pulykalopás után helyreállt a csend és nyugalom. Még füleltünk jó negyedórát, de semmi sem mozdult. Hirtelen fordultában egy-egy bagolynak a szárnya csattogott puhán, hogy Nagymamát meg-megijessze.
– Hazamehetünk – mondta Kati asszony.
– Még csak oda se lőttünk nekik – mászott le László csalódottan a kéményről.
Mert volt, ami volt, de úgy illett volna, hogy Sikaszó Nagyapához csatlakozzék a mesemondásban. Eresztette volna meg jobban a képzeletét, amikor medvéit a borzongatóan sejtelmes fenyőrengeteg távoli katlanaiból felénk irányította. Tudnia kellett volna, hogy más fentről nézni az alanti vészt, s megint más benne lenni valóságosan is a veszedelemben. Például megtehette volna, hogy valamelyik vérmedvéjét ellenünk dühíti, felugrasztja a leshelyünkre, hogy abban a pillanatban, amidőn Nagymamát elkapja, László a légpuskájával homlokon lőhesse, leterítse, majd hirtelen fordulattal és holtbiztos célzással a következő támadót is ártalmatlanná tegye, miközben a harmadikat és a negyediket egy-egy rúgással küldi a mélységbe, s ilyenformán a halál torkából szabadultan úgy néztünk volna rá csodálattal és hálával, miként a rémület hálójából kivergődő afrikai bennszülöttek bámultak volt Széchenyi Zsigmondra, akinek nyáresti tüzeknél, melyek rég elhamvadtak, oroszlános napokon még csak fegyverhordozói voltunk, de lám fölcseperedtünk, magunk is belenőttünk a bátorságos küzdelembe, minek láttán a medve mancsaiból kiszabadított Nagymama unokáját átölelve örömkönnyeket hullat, a legendás vadász erdélyi neveltje pedig, akinek zsemlekásás évei fácáncsibecsapatként húzódnak meg Örökmécses szárnyai alatt, maga is boldog, hogy ezeregy éjszaka virrasztásáért leróhatott valamit a tartozásából.
– Sajnálod, Lackó, hogy nem került sor küzdelemre?
Hallgatott a gyermek, mintha könnyét nyelte volna.
Ekkor olyasféle zajra figyeltünk fel, mint mikor a bikaborjak bakalódnak. Deszka is reccsent mély morgással elegyítve. Összekaptuk magunk. Hát ez mi lehet?
– Alattunk vannak a medvék – állapította meg nyugodtan Sándor.
– Épp alattunk? – kérdezte Nagymama, s úgy kapta fel magát a hullámlemezről, mintha eladdig medve hátán ült volna. – És akkor hogy megyünk le innen?
Az történt valóban, hogy míg elfelé figyeltünk, a medvék az eresz alatt nesztelenül osontak be a raktárba, melynek a tetején ültünk. Azóta sem tudjuk, hányan lehettek, csak annyi bizonyos, hogy mindannyiunk megfutamításához egy is elegendő lett volna. Kiváltképp, hogy a zabálásban megzavart ragadozó az étkét is féltve, rendszerint veszélyessé mérgesedik. Ehhez csak az hiányzott volna, hogy a törékeny hullámlemez alattunk beszakadjon. A közéjük potyogót a medvék bizonyára nem úgy fogadták volna, mint Münchhausen atyánkfiát a feredőző lányok.
Ezért úgy döntöttünk, hogy megfelelő zajkeltéssel űzzük el őket alólunk. László kezében tüsszenteni kezdett a puska, majd a tetőn legurított féltégla csapott nagy zakatát, mitől azután odalent csönd lett, ám ijesztőbb a bariton brummogásnál.
Medvét elinalni egyet sem láttunk.
A tűz kialudt, a pásztorok lefeküdtek.
Hosszan és csendben meredeztünk alá a sötétbe, minek folytán újból megszaporodtak a változatos formájú káprázatok. Amennyi mohás sziklatömb és csutak, mind reánk várakozó medvét mutatott, s épp azon a helyen, ahol a földre kellett volna szökdösnünk.
László elszántan vette elé a békanyúzóját is.
– Te csak ne félj! – mondta Nagymamának. – Nem hagyom, hogy a medve pulykának nézzen.
A kacagás színes mentőkötelein ereszkedtünk alá a vészes homályban, ahol akkor sem időztünk volna, ha Lászlónak cukrot s Nagyapának ifjúságot osztogatnak.
Aprítottunk serényen a kijárat felé.
Másnap a pásztorok mesélték, hogy eljövetelünk után kezdődött igazából a garázdálkodás vastagja. Minden sikaszói hadi találmány ellenére a medvék akkora sakterkedést vittek véghez hajnalig, hogy a végeredmény száznál több szárnyas halálát siratta.
– Jó nagy paprikás! – mondta László.
A medveles utáni álmát akkor már elfelejtette. Verejtékben hánykolódva, motyorgó és harsány szavakat kiáltva küzdött fél éjszakán át a medvékkel Örökmécsesért. Ne félj, ne félj, Nagymama! Én vagyok a te pásztorod.
– Te voltál és te leszel, csillagom – nyugtatta Nagymama a gyöngyös homlokát simogatva.
Az álombeli vitéz mintha meghallotta volna a szavait: Toldi Miklósként vágta földhöz a medvéket. A mancsos veszedelemtől szabadult világ örömében és az ő tiszteletére virágos kalapokat hajigált az égre. A fogcsikorgató küzdelem így végződött aztán a gyermek harkályröptű, énekes kacagásával, amely itt ül most is előttem a tél ablakában, hogy ne szóljak egymagamban, minden felügyelet nélkül.
A váratlan találkozás örömében még csak sejtette, de később, amikor az örök hó magaslatait is megközelítve csatangolt egymagában a havason, már bizonyosan tudta Nagyapa, hogy ha elkerüli az öreg pisztráng tanyáját, egy sajogással kevesebb lenne az emlékei között.
Ha ugyan elkerülhető az emlékezetes hely, amelyre végül nincs akivel emlékezni. Kivált, hogy a pisztrángászat örök nyüsletés a vizek mentén, mindig följebb a vadonban, vérmedvés helyeken. Nagyapát pedig a rókagombász is figyelmeztette:
– Társat vegyen, uram, maga mellé. Engem is megszalasztott a medve. De van, akit letepert. Ne csángáljon a szurdokban egyedül.
– Hanem hogyan? – kérdezte Nagyapa. – A vadásztársasággal?
A Hargita medvés kalandjai közt megőszült rókagombász legyintett:
– Annál jobb társaság az unokagyermek.
Nem a medveölő erejével persze. Hanem a hangjával. Örökösen mondikál a gyermek. Akár a csengő a csikó nyakában. Medveriogatás. Egy jó kacagásától már puskalövésnyire irányt vált és eliszkol a csellengő nagyvad. Nem látunk semmit, Nagytata, mondogatta csalódottan László, amikor még együtt bóklásztak a rengetegben, hajnalcsatakosan. Elhúzódik utunkból a vaddisznó, a medve, ám a nagyobbik baj, hogy pisztrángot sem fogunk, mondta Nagyapa.
Mert egy motollajáték vagy. Álmodban is madár csivitel a homlokodon. Reggelente még párállik a patak, te már együtt nyargalsz vele. Vízimalmocskáidat a habok elragadják, magad folytatod az őrlést az égen, földön csapongó kérdéseiddel. Miért halunk meg, Nagytata? Tisztázzuk azonnal, de most csönd legyen, a pisztrángot elzavarjuk. Már el is zavartuk. Nem kellett volna visszaszólni annak a bánatos kakukknak. Hogy miért bánatos? Özvegyen él bizonyára. Két percig most ne beszélgessünk. Maradj helyben, míg azt a gübét amott körültapogatom. Igen, ha medve jönne, rá kell szólni: hova, hééé? Attól megfutamodik. A pisztrángászat ellenben a csendet kívánja. Most ilyen a helyzetünk. Ha szól az ember: az a baj, ha nem szól: az is baj. Igen, mint az indiánok. Bátrak leszünk, jó verekedők. Ó, istenem! A csillagokat tegnap este megbeszéltük. Ha elmész is, látni fogod a Hargita csillagait. Közösek, persze. Csak az a piros csizma a lábadon! Kiabáló színekkel pisztrángot belopni nem lehet. A madarak? Nyugodtan farsangolhatnak, júniusig szól az engedélyük. Akkor el kell hallgatniuk. Hallottad az éjjel a kakukkmadarat? Egyfolytában szól, amióta itt vagy. Hazamehetünk, gyermek, üres tarisznyával.
Nagyapa ilyenformán nem fogadta meg a rókagombász tanácsát.
Egyedül vágott neki a Gyöngyös-patikának. Az erdei szálláshely kicsi ablakából utánaszólt László:
– Ka-kukk! Míg ezt hallod, szerencsével jársz, Nagytata.
Fogott is aznap néhány aprólékot. Naphaladáskor elérkezett egy mohos sziklához. Farsangos madárzengésben üldögélve nézelődött; még nem járt azon a helyen. A völgy ott már beszűkült, elvadult, ellenségessé lett. Patakrejtegető bokraival a víz két partja szinte járhatatlan, ám a szikla tövében ígéretes pisztrángtanya kéklett, szivárványkapu, amiért a horgász a vascsizmát is elkoptatja. Keskeny, de kényelmes nyiladék vezetett hozzá. Vitorlás reménységgel nézte Nagyapa, gondosan nekikészülődve: a horgot itt bevetem, a jó fogást amott, ég iránt kivetem, szólj csak, kakukk! A hegyen túl a gyermek ott áll az ablakban. Körbe nézelődve akkor vette észre a szemközti vágat csutakos hadszínterét, az irtás fekete maradványait. Közülük pedig az egyik elindult lomhán, egyenesen neki tartott, végül rá kellett szólni:
– Hová, hééé?
A csutakból nőtt medve megtorpant, kétlábúlag fenyegetően fölemelkedett, hatalmas, sújtó mancsait mutatta; rövidlátó tökéletlenségében csak a második kiáltásra fordult meg, hogy bevágtasson a sűrűbe. Akár az ördög lett volna: büdösség és híg ürülék maradt a nyomában. Veszett rohanásától még fent az élen is recsegett-ropogott a rémült kék rengeteg.
Több a medve, mint a pisztráng. Nem jó hely, szedte össze magát nagyapa a riadalommal vegyes ámulatból. Haza kell menni. A zsinatolást a madarak is berekesztették. Alig hallhatólag a kakukk szólt csak a távolban. Vagy tán a gyermek?
Akkor a szikla tövéből hatalmas loccsanást hallott. Aztán a saját füttyentését. Nincs hazamenetel. Sötétedésig nem lett azután sem az elkövetkező napokban, valahányszor csak visszatért hullámzó reménységgel a mohos sziklához. Ingadozott pedig a megítélésben; pisztráng nem mível ily esztelen csendháborítást. Akkor tehát sziklatörmelék hengeredett volna a vízbe? Dagonyázó vadkan, szarvas ugrott meg? Az égbe tán – csörtetés nélkül.
Nagyapa nekilódult a víznek, majd csitítani kezdte a buzgalmát. Csöndesebben, öreg! Nem bicskacsobbanás volt az. Hatalmas pisztráng megmozdulása. Nagy vigyázattal kell belopni, a rejtőzködés tudománya szerint, akár a szarvasbikát, a fajdkakast. Nem sétálva tehát, hanem kúszva, hiúzlopakodással és árnyéktalanul, Slemil Péterként. A kényelmes nyiladék épp az árnyékvetés miatt bizonyult járhatatlannak. Megmondta volt a pisztrángos kádi: a Trutta fariót, uram, az emberi árnyék riadóztatja. A fák is a vízre hajlanak, ám azok nem szomszédolnak. Jól tudja ezt a Trutta fario. Még botjának az árnyéka se vetüljön a vízre!
Gyerünk a túlsó partra!
A rövid csizma megmerült, a vízi átkelés kudarcba fulladt.
Alább valahol keresztbe vetett szálfára bukkant, azon kínkeservesen átbillegtette magát. Fül- és ruhaszaggató szederindával sűrűn benőtt zsombékosba keveredett. A széltörésben keresztül-kasul omlott óriásfenyők hullahegyén át, alattomos szakadékok között, a dohánybetegségben kifulladva kínlódta magát elébb s elébb az áhított árnyéktalanságba. Miközben kalapját tüskés, rugalmas ág messzi hajította, szemüvegét is lekapta. A hosszú, törékeny horgászbot önállóan tökéletlenkedő személyként akadt el folyton az oldalán horgas elejével, orsós hátuljával.
De végül ott találta magát – szemközt a málnaszínű nappal, a titokzatos gübével s a háta mögé tessékelt, hosszú árnyékával. Nézte: már ez is győzelem. Megszusszanás, nekikészülődés. A kádi megmondta: a pisztrángos patak nem kocsma, hanem zarándokhely. Oldja meg saruit, aki istennel társalogni óhajt. Nagyapa kezet mosott, mielőtt a csalit felrakta volna a horogra. Nikotin, szappanillat kész kudarc. Ezt is a kádi mondta. A kőről ellenben, amely alattomosan várta, hogy valaki ráhágjon, semmit se szólt. Így épp a horogvetés pillanatában henderikázott ki Nagyapa lába alól, be egyenest a pisztrángos tanya közepébe.
Elvégeztetett.
– Nem te voltál az imént is?
Ott állt sokáig a tökéletes vereség állapotában. Ha volt itt pisztráng, éhségsztrájkba kezdett ijedtében.
Szállására kullogott Nagyapa, elmesélte Lászlónak a csutakot, amelyből medve lett, és a loccsanást, amiből nem lett pisztráng.
– Egyikből medve lett, a másikból semmi! – kacagott a gyermek. Nagyapa riogató szavát magamagának is gyakorolva: – Hova, hééé? Merre, hééé?
Ez a dallamos szoprán, végén a csokros kacagás: lakodalmi hívogató, nemhogy eliszkolna tőle – táncra perdül inkább a medve.
– Ne mézet osztogass, hanem ijesztőleg riogass – mondta Nagyapa, ám a folytatásával sem lehetett megelégedve.
Játszótársakat kereső pánsíp. Kész gyanútlanság a vérmedvés világban. Ó, te vékonydongájú Cinciri!
– Kereplő kellene – okosodott meg Nagyapa.
– Az minek? – kérdezte László.
– Hogy elrontsuk vele a hangodat.
Seregélyriasztó emlékeiből a gyermek elővette a kis piros kereplőt; annak fülsértő kercegését a hangjával párosítva űzte visszamenőleg is, a jövőre nézve is Nagyapa medvéit.
– Na – mondta azután, mint aki az egész Hargitát megtisztogatta a mancsos veszedelmektől. – Indulhatunk.
– Te várj még – mondta Nagyapa. – A te időd még nem jött el.
Újra kiment egymagában a mohos sziklához.
Majd azután megtért eredménytelenül.
– Láttad legalább? – kérdezte László.
Nagyapa képzeletében látvány lett a loccsanásból.
– Olyan, te László, mint a szultán kardja. Úgy villan görbén a víz alatt.
– És még milyen?
– Ékköves megszólítással van kirakva.
– Én olyat nem láttam – rebegtette sugaras pilláit a gyermek.
– Rubintom. Hát nem így szólít téged Örökmécses-Nagymama?
– Akkor pettyes – állapította meg László. – Pettyes loccsanás. Csodapisztráng a Nagytata fülében.
Nyár derekán már ösvénysorok vezették Nagyapát a mohos sziklához. Mindahányat a nap állása szerint igazodva taposta magának, hogy árnyékát a háta mögé vesse. Ó, te átkozott! – rohamozta vadászkéssel is a feje fölött összeboruló málnavészt és ördögbordasátrat. A rókagombász figyelmeztette: a medve leüti az ökröt, az embert, de a málnát is szereti. A gyilkos úrvacsorát veszen. Istenverte helyeken és egyedül mászkál, uram! A vízen lefelé menjen. Nincs hal, de legalább nyugodt az ember. A pisztrángos kádi fölnézett az égre, mert onnan jönnek a kudarcok: újhold van, mondta, nem kell csodálkozni. Meg se moccant, uram? Ez annak a jele, hogy rövidesen bekövetkezik valami. Esős napok jöttek. Az esti tűznél Nagyapa párolgott bőrig ázottan, hajnalonta a Hargita merült túlvilági borongásba. Ma sem jelentkezett? Akkor az időnek meg kell mozdulnia. A kádinak mindenre volt szentenciája. A csalihasználatra nézve különösképpen. Zavaros víz? Fehér giliszta. De vigyázzon, uram, nehogy vörös legyen! Kristályos víz? Kiskárász, nagykárász, vagyis molnárka, azaz kövibogár. A botos kölöntének a farkát is ajánlom, zápor előtt pedig a sárga hasú szöcskét. Nemkülönben a fenyőkukacot. Műlégy esetén: Red fly vagy Sand fly, szeles időben a Cow dung fly.
Későbben a gyermek leült a Gyöngyös-pataka partján, fejét a térdére hajtva kacagott fulladásig. Emlékszel, Nagytata? Röptében fogtam el a szöcskét, te pedig négykézláb mászkáltad végig a kaszálót. Imádkozó sáska lettél, azt mondtad. Ó, te, te! Imádkozó sáska! Könnyű neked, te Cinciri! Próbálnád meg az én derekammal. Hát amikor a nagy köveket a vízben hengergetted! (Azoknak az alján lapul tokjában a kárász.) Mit művel ott a zöld sapkás ember? Szárítom, bátyám, a köveket. Giliszta végett a szomszédnak fölástuk a kertjét, s meghántottuk tíz körömmel a korhadó fenyőfákat. Botos kölöntét hajkurászva Nagyapa idétlen táncos mozdulatokkal zavarta a vizet, míg László a nyeles hálót tartotta szemközt: Ne hagyd magad, Nagytata! Az egyik már befutott.
Az öreg pisztráng a botos kölöntére sem harapott.
Még csak nem is mutatkozott. Nappal, uram, ne is próbálkozzék, váltott végül filozófiát a kádi. Az óriás példányok alkonyattól hajnalig tartózkodnak a nyílt vízen. Orvhalászok tanúsítják. Nagyapának nem volt kedve a lámpás, szigonyos, éjszakai vízi rablók közé keveredni, de álmatlan órákban ki-kilépett az erdei házikó elé, belehallgatózni a fenyvesek zúgásába. Ilyenkor, a sorozatos kudarcok sajogásával kedve lett volna elgyalogolni holdvilágon az öreg pisztráng tanyájához – pusztán csak háztűznézőbe. Ha László is felébredt, melléje telepedett a kispadra. Nagytata, mondjál mesét a pisztrángról. Történt, hol nem történt egyszer egy ígéretes loccsanás… Az égből valahonnan akkor esett vízbe a török császár kardja. A mesét holnap együtt folytatjuk a Gyöngyös-patakán.
– Holnap együtt – mondta a gyermek. – Búcsúpisztrángászat. Te kifogod a császár kardját, én a kereplővel távol tartom a medvéket.
Másnapra a pisztrángos kádi végleg megokosodott, ugyanis azt mondta: csöndes tavakon a tükörponty szokott estelente lubickolni, gyermekmódra feredőzni; fürge csellét rabolva a csuka is fölveri a vizet, de hogy öreg pisztráng elárulná magát ilyenformán: tudományosan igazolható lehetetlenség. Hallucináció. A rókagombász ellenben – egy bocsos medvétől újból megfutamodva – sajátszeműleg látta az orvhalászt, aki a mohos szikla felől jövet sertésoldalasnyi pisztrángot rejtett a hátizsákjába.
– Kész. Gyerünk, László! Nekünk maradt az apraja.
Utolsó próbaként, a gyermeket tisztes távolban egy fa alá ültetve, becserkészte mégis az elhíresült tanyát.
– Figyeld, László! Így kell ezt csinálni.
– Az indián! A mohikán! – Nagyapa tökéletes ügyeskedését a gyermek szájtátva csodálta.
– Hangot ne halljak, legföljebb cöccögést! – dobta hátra Nagyapa a hadi parancsot, miközben fától fáig lopakodva, majd négykézlábra ereszkedve, a május óta begyakorolt mozdulatokkal közelített a gübéhez. Hányadszor immár? Végül is győznie kellett volna.
Éppen ezért nem így történt.
A pisztrángos kádi tanácsai szerint gonddal eregetett botos kölönte csodát művelt ugyan: egy víz alatti hatalmas rántás az orsót is megkercegtette, ám a következő pillanatban a horog súlytalanul pattant föl a fára, végleg ott ragadva egy fenyőtobozon.
– Ó, nagy egek! – esett káromkodásba Nagyapa, majd sültelen palacsintaábrázattal meredt a vízre: – Valóban elvégeztetett. Ez többé nem tér vissza.
Akkor nagy kercegtetéssel, kiabálással – hova, hééé! merre, hééé! – elészaladt a gyermek, be a nyiladékba, a pisztrángos tanya szélére, az egész szakramentumot széjjel gágogva, a sekély vizet piros csizmájával locsogtatva: ugorj ide le, Nagytata! A hátad mögött a medve!
Kisasszonyosnak nem mondható füleivel fönt az élen egy szarvastehén lapátolta a lenti pánikot.
A horog a fa tetején, a gyermek a vízben, a pisztráng hetedhét gübén is túl, kiabálhatsz, gyermek.
– De legalább ne kercegtess! Ott volt melletted a szultán kardja.
– Hol, te csüggeteg nagytata?
– Az orrod előtt.
A gyermek elhajította a seregélyriasztót, rövid bambuszbotjával belekotort a súgóba. Egyensúlyából kibillenve újra kiabálni kezdett:
– Segíts, nagytata!
Szuvas csontjaival az öreg zergemód ugrott melléje, ám a gyermek a törés határáig meghajlott botot két marokra fogta. A pisztráng körbe-körbe vágtatott a habosra fölvert súgóban. László félig eltátott szájjal küszködött vele, a tekintetével tanácsot könyörögve. Dobigálta is fürgén Nagyapa a mentő szavakat:
– Ne emeld! Ne ráncigáld! Vissza vele a szikla tövéből, mert oda téged is beránt! A következő fordulóban a saját lendületével ki vele! Vigyázat az ágra! A zsinór rácsavarodik! Visszalépni, gyermek, vissza! Nyakig merülsz mindjárt a forgóban. Lélegzetvételt a botnak is, különben eltörik! Úgy! Nem úgy! Vesd meg a lábad! Görgényig meg sem áll veled, ha nem fogod keményen. Ez az! Dicsőség László királynak!
A zsákmány nagyot suppant a nyiladék pázsitján.
– A szultán kardja! – mondta a gyermek, majd ledobta a botot, sírült máris a fa mögé. – Vigyázz reá, Nagytata, nekem pisilni kell.
Álompatakok képzelt pisztrángja: évtizedek ha küldenek ilyet a becsvágynak.
– Ez volt az? – jött vissza a gyermek fürgén gombolkozva.
Nagyapa magához ölelte, megszorongatta csontropogásig.
– Ő volt. Hát ez meg te vagy, te Cinciri?
– Én vagyok egészen – törölgette verejtékes homlokát László.
– Hadd lám. No, igen. A fésűtörő hajad, homlokodon a sebhely, kacagó tejfogad, nyurga lábad, rüdeg hátadon a hegyes lapockád – ez mind te lennél, s valami mégis aggaszt engem.
– Tudom – szólt a gyermek. – Tudom, mire gondolsz. Hogy ki fogja mindezt nekünk elhinni? Örökmécsesnél, ugye, tanúskodni fogsz mellettem?
– De nem lesz könnyű – óbégatott az öreg. – Ó, pisztrángászok, ti bizalom koldusai! A józan világ legyintésén ne csodálkozzatok. Hát így kell fogni az öreg hegyi rablót? Kereplővel, piros csizmásan a vízben masírozva? Áruld el nekem: ti valahonnan ismertétek egymást.
– Egyik fogja, a másik kifogásolja – dünnyögte László.
Akkor Nagyapának különös észlelete támadt. Mint aki nem hisz a szemének, Lászlóról fölnézett az égre, majd körül a fákra, a rohanó Gyöngyösre.
– Itt valami nincs rendjén – mondta.
Mint a népdalbeli kicsi kápolnát, körüljárta a gyermeket. Az első lépteire még cöccögött, rikkantott is a csodálkozásban, majd hirtelen változással egyszemélyes húsvéti körmenetként kezdett énekelni.
– Hisz teneked nincsen árnyékod! Hol az árnyékod?
Csikóéveinek homálytalanságából cinkosan kacagott föl a gyermek Nagyapára:
– Az árnyékom? Még nem hordom, Nagytata. Csak majd ha belenövök.
*
Mikor azután belenőtt, és végleg elment a pisztrángos vizek tájáról, azzal vigasztalta Nagyapát, hogy az öreg rubintosnak bizonyára társa is volt a mohos szikla alatt. Eredj majd oda vissza, Nagytata, és mondjuk, hogy én is veled vagyok. Ó, igen! Régi napok boldog mondjuk-játékai.
Mondjuk, hogy csodákra vagyunk képesek.
Mondjuk, hogy a világon szerteszóródott mákszemek mind egybegyűlhetünk a varázsszóra. Mondjuk …
Ezek már eljátszott játékok.
Nagyapa mégis vissza-visszaballag a mohos sziklához, pedig jól tudja: semmi sincs a lakatlanná lett súgóban. Egy árva botos kölönte sincs benne. Naphaladáskor szivárványos színekben játszik a víz mélye, a fák közül piros csizmás, medveriogató gyermek szalad elé – hova, hééé? – merre, hééé? –, aztán rácáfol a pisztrángos kádi tudós szavaira, és eltűnik újra, le a Gyöngyös vizén, árnyéktalanul. Kakukkmadár is szól éjjel-nappal a nyomában, pedig ősz van már.
Hajnalonta deres a Hargita.
Mintha tudnád, te gyermek, hogy a hegyeknek és a vizeknek fele része elment innen teveled: egy-egy levélkében jelzed, hogy ide visszakívánkozol. Most azt kérded: mi újság Özvegyországban, vagyis itt a Bakó-patakának környékén, ahol oly sok a félszárnyú asszony, s a tárcavesztett, még a gyerekétől is elesett öregember.
Én máris Deák Dénes bácsira gondolok.
Aki mindig azt kérdezte tőled, hogy mit álmodtál, mert ő megint zöldet látott, bár az éjszakáinak fele-háromnegyede virrasztás; naphaladással már elmegy hazulról az emlékezete, viszi az álmát is. Aztán, hogy hajnalig merre kószál? Azt nehéz volna tőle megtudni.
Emlékszel-e, mit mondott, mikor az álmatlansága felől kezdtük nemegyszer faggatni?
– Ne szórjanak elém annyi kérdést, nem bírom felszedni.
Mert úgymond, fáj a dereka.
Nyolcvan esztendő húzza.
Ez így is volt, hiszen emlékezhetsz rá, be kínkeservesen szokott fölbaktatni hozzánk a hegyre, hogy megtudja még idejében: mit álmodtál, te pedig nehogy elszalaszd a hírt, miszerint ő megint zöldet látott. Pedig szilveszter előtt például nem is lehetett annyi zöld, amennyit ő nekünk hírül adott.
De attól a kérdést még fölszedhette volna.
Egy-egy pohárka pálinka mellett is azért sorolta elé a testi bajait, hogy az idő ne fusson üresen, de virrasztó bolyongásainak okát mégsem adta. Képletesen legföljebb, amikor például szavaival a ház megetti fenyőrengeteg sarkában vackot bérelő özvegy nyulat célozta meg. Lám az is, mondta tűnődve, itt él száműzetésben, ki tudja, merre maradt el a társa. Már harmadik esztendeje, hogy itt megtelepedett egymagában, s várja, hogy meglője valaki.
– Azt az egyet ne várja – mondtam az özvegy nyúl pártjára állva. – Ő sem szereti, ha meglövik. Hisz éppen azért telepedett meg itten, ahol nyugodtabbak a napjai. Ez itt nagyvadas terület, nincsen nyúlhajtás, minden vasárnapi kolompolás, hep-hep kiabálás, fegyverdurrogtatás. Boldogan él.
– Egymagában? – szörnyülködött rám Dénes bácsi a szelíd kék szemeivel, a fejét is rázva szaporán. – Úgy nem érdemes élni.
Láthatod ebből, hogy saját sorsát még a nyúlnak sem kívánta.
Ha csak a nagyját vesszük is: sok lehetett a siratnivalója.
Hogy hétesztendei hadifogság után hazakerült, elvesztette a nagyobbik leányát, azután a feleségét, majd a második lányától is meg kellett válnia; a Kárpátokon túli Havasalföldig vitte a férjhezmenetel, ami nem lenne baj, ha nem feledkezett volna meg egyúttal a hovatartozásnak visszafelé vezető útjáról is. Azóta kétszer ha látta.
Annyi reménye maradt, hogy tán harmadszorra is eljön egyszer a két fiúgyermekkel. Ezt a nádszálreménységét abból is észlelhettük, hogy a házát időnként kedves vendég fogadására alkalmassá tette. Ő maga télen-nyáron egy különálló konyhában lakott, minek a vékony falai mellett a fagyos szeleket nemigen fumigálhatta; didergett inkább, de szemközt a tiszta szobát el nem foglalta volna semmilyen istenkedésünkre.
– Hátha épp ma jönnek – mondogatta szemérmes titkolózással. – Éjszaka is megérkezhetnek.
Hogy épp együtt voltatok néhány napig a sikaszói fenyőfák között, megszámolt benneteket:
– László, Sári, Panna, Bori! Az én két unokám hiányzik innen, szomszéd úr!
Karácsony előtt rendbe tette szépen a házat, befűtött, ágyneműt cserélt, majd amikor elmúlt az ünnep, és ő hiába nézelődött fel és alá a Libán havas útján, felbaktatott hozzánk a horgas botjával:
– Ha elszállásolás dolgában szilveszterkor megszorulnak, a felesleget hozzám küldjék! – mondta olyan határozottan, hogy az már parancsnak számított.
Ekkor már dühös volt, s részint magamagára is, hogy advent heteit odadobta az önáltatásnak. Akik a betlehemi gyermeket várták, legalább az ablak alatti kántálásból értesülhettek jászolban fekvő kisdedről, a megváltás csillagos öröméről. Dénes bátyád ezt is elszalasztotta.
Szilveszter estéjén kicsi kerek lapítót hozott Örökmécses-Nagymamádnak ajándékba.
– Jávorfából való! – mondta figyelmeztetőlelt, hogy ne gondoljunk haszontalanságra. – Nekem kedves emlékem volt. De itt maguknál jobb helyen marad.
Majd azután egy matuzsálem-fakanalat hozott, s január végén tejet altató, kopott köcsögöt.
– Dénes bácsi – mondtam –, mién hordja el otthonról az emlékeit?
– Hogy megmaradjanak, szomszéd úr! – vágta rá, mint aki múzeumot ment az enyészettől.
Figyelmeztettem, hogy majd eljön egyszer a lánya az unokáival. Csak legyintett lemondóan.
– Én adventen túl vagyok.
Attól kezdve úgy látszott, már csak a postást várja a nyugdíjjal, a kocsma idejét a reggeli nyitással, a tavaszt a rókagombával. Téged is várt nemegyszer, hogy ketten menjetek gombászni, mert úgymond rikkantó gyerek vagy jókedvében gágogó fehérnép nélkül – a medvékre való tekintettel – nem tanácsos az erdőben mászkálni.
A járása pedig mindegyre lassúbbodott, és a hangja fogyni kezdett.
Egy napon már suttogva adta elő nekem a kérelmét:
– Szomszéd úr, néhány mesét szeretnék kölcsönbe kérni magától.
– Milyen mesét, Dénes bácsi?
– Tréfásat, ha lehetséges.
Hirtelenében ilyesmi nem akadt kezem ügyébe. Ábelt ajánlottam neki, Tamási Áron eszes gyermekét, árvaságunk kalandjait a rengetegben, az országban és Amerikában.
– Amerikába most nem akarok menni – mondta. – Hét évet lehúztam az Unióban, az nekem elég volt.
A tréfás meséhez ragaszkodott váltig. Mert a dolgot jobban meggondolva: árvasággal ő is el van látva, szomorúságból is vételezett jócskán, kitart még néhány esztendeig. Most már egy szikra vidámság kellene.
– Meg akarom magam kacagtatni, s ennyi! – összegezte az óhaját.
Roskatag állapotában, arcán a napi fogyatkozás jeleivel saját szándékának eleven cáfolata volt az öreg. A kacagtatás nehezen fog sikerülni, gondoltam magamban.
De tévedtem, mert azután, hogy a kívánt meséket megszereztem neki, a minden reggeli pohárka szilvórium mellett rendre szólaltatta meg a tréfás történetek hőseit, a libatolvajlásban jeleskedő cigányt főleg és a nagyeszű papot, aki ritka furfangjával tűnt ki isten szolgái közül, főleg a kutyakeresztelésben.
– Képzelje, szomszéd úr! Egyik kutyáját a pap úgy hívta, hogy Látlak, a másiknak meg a Cigány nevet adományozta. Ilyenformán akármerre bújt is a papi lak kertjében ólálkodó libatolvaj, az ijedelemtől megbénultan meredt a papra, mikor az a tornácon elkiáltotta magát, hogy: látlak, cigány!
És kacagott hozzá Dénes bácsi, bennünket is próbára téve: vajon eléggé tréfás-e a története, nem marad-e falra hányt borsó, ha másoknak is elmeséli?
Attól kezdve álmában nem zöldet látott, hanem cigányt és papot s aranyszínű kacagást, minek a ragyogásából átmentett valamicskét nappalra is a szeme sarkába.
Mert újra kezdte a várakozást.
Jönnie kell a két unokának!
Estétől hajnalig a vékony falú konyhában virrasztott petróleumlámpa mellett. S ahogy meséskönyveimben a szamárfüleket szaporította, úgy bővült a közös kacagnivalónk is. Ezt hallgassa meg, szomszéd úr! Ez Lacikának is tetszene. Látom a borongásán: maga is várja nagyon a gyermeket. Mesét gondoljon ki neki. Attól jönnie kell. A sejtelem útnak indítja. Gondold magad elé Dénes bácsit a könnyű, bolyongó járásával, sovány madárarcával, és mondd vele suttogva: sejtelem. Ugye, milyen zsenge kapaszkodó? Ez tartotta benne mégis a várakozó lelket.
Volt, aki volt az autóbusz-megálló helyén: az öreg bizonyos, hogy reggel, délben és este is ott volt. Egyenként vette számba a jövő-menő utasokat és főleg a gyermekeket. Némelyiknek láttán megrebbent, izgatottan kezdett egy helyben topogni, utánakiáltott, hé, te gyermek! – mondta, majd fejét megrázva motyogta maga elé: e nem az volt.
– Ha az lett volna, nem elfelé szaladna – mondtam egy ilyen alkalommal. – De miért nem a nevén szólította?
Maga elé bámult hosszan, horgas botjával kicsi kereszteket rajzolt a porba:
– Mert olyan különös román neve van, s most éppen hogy nem jut eszembe.
Akkor még megvolt a hangja. Azután lett suttogás belőle, és kezdte tapogatni folyvást a torkát.
– Nem tudom, hogy vagyok, de jól nem, annyi bizonyos – mondogatta.
S az unokaváráson kívül minden egyéb ténykedését beszüntette. Nem baktatott föl már hozzánk a hegyre, másokra hagyta a kocsmát, utána nem nyúlt az ételnek. Gondozója, Kati nénéd panaszolta, hogy kerek héten át egy korty tejet sem lehetett belékönyörögni. A kék szeme összetöredezett, az ajka, mint az égetett cserép. Örökmécses-Nagymamád gyönge levest készített neki; elhárította magától, és bocsánatot kért az állapotáért. Hogy se teste, se lelke nem alkalmas az illendőségre.
– Akkor én most megyek orvosért – mondtam.
– Oda ne! – tiltakozott suttogva. – Orvost nem akarok látni.
– Nem is azért hozom, Dénes bácsi – mondtam. – Hanem, hogy ő lássa magát.
Legyintett indulatosan. Rajtam nincs mit nézni.
Pedig volt. Már zúzmarásodott a ragaszkodó, meleg pillantása.
Csizér Zoltán bátyád, mint rendszerint, ugrott máris nyugdíjas mesterkedéseinek szobrai közül, ahol épp egy medvenagyságú, szürke követ kínozott, hogy adja elé magából Káint, akire valamiért szüksége van a világnak. Harkálymódra végigkopogtatta aztán Dénes bácsit, kihallgatta a szívét, tüdejét, belenézett hosszan a torkába, s végül a két tenyerét kifordítva jelezte nekünk, hogy ha isten lenne, se tudna segíteni.
– Gyónjon meg, hallja! – figyelmeztette máris egy öregasszony.
Az általános lemondásal ily hirtelen körülkerítve, Dénes bácsi a karámba fogott őzek riadalmával nézett szerte:
– Hát én miért?
Hogy választ senkitől nem kapott, hozzám fordulva ismételte szemrehányólag:
– Hát én miért? Mondja meg, szomszéd úr! Miért?
Itt most már be is fejezhetném a levelem, te László.
Ennek az esztendőnek a tavaszán Dénes bácsit, aki neked mindig zöldet álmodott, tavaszi rétet, nyári lombot a sikaszói éjszakában, csendben eltemették. Mondják, hogy holtában is várakoznia kellett, azúttal a zetelaki plébánosra, kit majdnem elsodort a megáradt Küküllő. Szerencsére csak a hidat vitte el, a pap megmaradt, hogy feladatát teljesíthesse.
Mi nem lehettünk ott a temetésén. Gondolatban még éltében búcsúztam el tőle, miután a zúzmarás kérdőjelekkel a tekintetében, hogy miért kell neki meggyónni, Székelyudvarhelyre kórházba szállítottuk, ahol Zoltán bátyád kartársai menten rábólintottak az ítéletre: fagyöngyként a halál ott élősködött már a torkában. Csak késleltetni lehetett a távozását. A kilyukadt gégéjét tápláló gumicsővel helyettesítették. Utolsó heteiben annak a végét fogva téblábolt háza előtt, az unokáira várakozva. A figyelmével már elszakadt tőlünk; ez a piros köldökzsinór kapcsolta csak örökké éhesen, szomjasan a mostoha világhoz.
Egy napon behívott engem a nyári konyhájába.
– Köszönöm a kölcsönbe adott meséket, szomszéd úr – suttogta, mint valami titkot. – Vigye haza most már a könyveit.
A gyónásra szólító szavakból okulva azt mondtam neki:
– Minek ugyanbizony? Jó helyen vannak azok itt.
– Hely volna – mondta –, csak az idő futott ki alólam. Elnyargalt a piros csikó.
És nevetett hangtalan.
És már törülte csontkezével a könnyét is.
– Legyen tanúm, szomszéd úr, hogy én eleget vártam. Talán még vezekeltem is, ha netán megbántottam volna őket anyjostul, mert rájuk ripakodtam. Tudjátok ti, micsoda helyzet az, hogy csak bámultok rám, nem értitek a magyar szavaimat, nem ismeritek az édesanyátok nyelvét? Olyan az, gyermekeim, mint amikor a malacnak az orrán van a farka. Az én lányom elment egyféleképpen, és visszajött másféleképpen, de annyit bár elvártam volna tőle, hogy az én szavaimat is megőrizze nektek. Annyit mondanátok bár magyarul: adjon isten jó reggelt, nagyapa. Ennyi volt az én berzenkedésem, azután meg azt gondoltam: más irányból közeledem hozzájuk, ha jönnek, ha egyszer csattan a kiskapu, és az a két lurkó a nyakamba ugrik. Akkor leültetem szépen őket, mesét mondok nekik. Tréfásat, hogy ne csak ámuljanak, de kacagjanak is. Kacagva kerültünk volna közelebb egymáshoz. Vissza valahová a dolgok rendjéhez. Forrásnak a vize, tehénnek a teje elapadhat. De gyermeknek az anyja szava, nyelve? Megbocsásson a világ, de ezek után már csak azt várom, hogy a Bakó-pataka hegynek fölfelé nyargaljon, az édes alma keserű mandulát teremjen.
Vigasztalni szerettem volna, de csak néztem őt hangtalan, az idővel birokra kelt embert, aki úgy gondolta, hogy nyelve alatt egy tréfás mesével a veszteség nem verheti földhöz.
– Ha eljönnek a temetésemre, mondja meg nekik, szomszéd, hogy amíg lehetett, én vártam őket. Ezt tudhatták és láthatták volna, ahogyan én is látom magán a mindennapi várakozást a tovament gyermekekre.
– Hát vajon látszik-e, Dénes bácsi? – kérdeztem.
Akkor megnézett engem hosszan s utoljára, így szólva:
– A várakozás olyan, mint a fehér torony: messzire látszik.
A torkából a halál oda telepedett kettőnk közé csodálkozni.
Mintha bánta volna már, hogy Deák Dénes bácsit Sikaszó fenyőfáival együtt kivágatásra ítélte. Hiszen kudarcos kísérletnek is tanulságos lett volna meglátni: mire megy végül azzal az egy szál kármentő mesével.
Amit elmondok majd neked egyszer, László, ha Sikaszó csillagaival megszán még bennünket szilveszter.
Addig is, ha fehér tornyokat látsz, gondolj reám, ott a messzeségben, te fióktornyocska.
Két eső között bolyongó időben szemrevételeztük Lászlóval május működését Sikaszó hegyoldalain a rezzenetlen, gyöngyös fenyők és csepegő tölgyek alatt. Megállapítottuk, hogy ez már munka, sőt valóságos csodatétel, amit május mívelt szinte napok alatt!
Április szégyellhetné magát, a tavasz érdekében úgyszólván semmit se mozdított, csak didergetett minket a zimankós berzenkedéseivel, kontár telet rögtönző szabadtéri játékaival, meg bosszantott is, hogy éjjel-nappal fütyörészik, s nem tartja magát a törvényhez.
Elő volt írva pedig, hogy ha fent a Hargita csúcsain dürögnek már a fajdkakasok, neki itt lennebb virágba kell borítania a kökénybokrokat, egérfülnyi levelecskét köteles a fűzfáknak kiutalni, és egyáltalában: egy zöldfülű tavaszt bár május elébe indítani.
Mindezt elmulasztotta.
Olyannak hagyta itt a világot, mint nagyapán condraujjasa volt: szürke is, rongyos is, ázott kutyaszagú.
Még jó, hogy jött utána május!
Az aztán nagy igyekezettel átfestett mindent a zöldnek változatos árnyalataira. A fenyőfákkal nem volt baja, azok mérgesen őrzik a hitüket, a hegyi kaszálókat ellenben almazöldre kellett térítenie, s tölgyet, mogyoróbokrot a levelibéka színére, elszórván alattuk a lila kökörcsint, ibolyát, sárga kankalint.
Hanem amire leginkább fölfigyelt László: a madarak hajnali és alkonyati hangászkodása volt. Közel és távol a fészekrakás bódulatában zengett apraja-nagyja, köztük a Szindbád-természetű kakukk s az olyan ritkán hallható búbos banka is.
Ámult, fülelt a gyermek, füttyszóval jelezte, hogy a szárnyas zenekar tagjának tekinti magát, majd azt kérdezte:
– Madaras történeted van-e, Nagytata?
– Madaras, madaras, néztem László meseszomjas arcát az alkonyatban fehéren derengő nyírfák között. Két kicsi madár is vissza-visszatér az emlékezetembe, de nincs elmondható történetük, csak különös hangulatuk, amely százfelé rebbenti a vándortűnődést. Egyik jelentéktelen külsejű, veréb nagyságú teremtés; gyalogosként unalmas szürke, de ha felröppen, a villanó szárnya bíbor színeket vet. Föl-földobott rubintrög. A másikat csak afrikai vadászok emlékeiből ismerem. Fényképen is láttam: a víziló tátott szájában óvatlankodik, ételmaradékot csipeget az agyarai közül.
– Nem tudom, te gyermek. Nem tudom, mit mesélhetnék neked.
– Gondolkozzál még, Nagytata.
Tudom már, mi történt, László!
A valóságos jelenléted volt az aranyháló, amelyen fennakadt az én madaras képzeletem. Most, hogy elmentél, egyszerre száz helyen is a nyakamba kaphatlak.
Madársereg röppen föl a járókádból.
Most veszem észre: ott fészkelnek a kitüntető jelzővel meggyűrűzött madaras emlékek.
A legelsők.
A csodával glóriásak.
Azt mondtad nagy télben a csakli csókának: csiá! Meg a sármánynak: ce-ce-ciii! Ezek a szavak nincsenek benne a magyar értelmező szótárban, Nagyapa pedig úgy gondolta, hogy üzenni kéne az Akadémiának: né, itt valami jeladás történt egy rácsos járókából az ég felé, ahol remélhetőleg nincsenek rácsok.
Nevezetes nap volt persze. Madárzarándoklás.
Csakli Csóka, leánykori nevén Himódi Galamb, akkor ejtette küszöbünk alá a türkizkék gyöngyszemet keresztmadár-ajándéknak talán, de suhanó pillantásával nádszálrajzolatú leánykának nézett téged, akit sok szoknyás háznál így ünnepel a kárvallott apa: már megint fiam született, és megint nem sikerült – akkor gondolhatjátok, hogy mi az? A cece-ciii kiáltás gazdája: sármánkó-sármántyú a lábára kötött színes szalagocskával ámította el a pintyek, búbos pacsirták és verebek csapatát az aranyeső bokrán, ahol fenn is akadt, hogy megehesse a macska, s Nagyapának legyen aznapra is fejcsóválnivalója: ki taníthatta őt arra, hogy ünnepként libegtesse a rabságát?
Hát a legelső pisztráng, amit Szépmezőn fogott neked Nagyapa?
Nem volt ugyan madár, de a patakból kirántva horgostul röppent a vízparton bámészkodó csikó nyakába, s odatekeredvén annak a csengőjét kezdte rázogatni szaporán. Delet húz a pisztráng a csikó nyakában, mondták az emberek, ám a pejkó nem volt hozzászokva ily különös harangozáshoz: zsinórt szakasztva nyargalt el anyjostul, a gazdájával együtt, aki futtában vissza-visszafordult, Nagyapára ripakodva:
– A súj magának a nyakába és a pisztrángjába!
A gólyáról azt hallottam gyermekkoromban: felgyújtja a házát annak, aki a fészkét bántja. Béka helyett parazsat viszen a csőrében. Lám, a gyermekdalbeli eszterág bajt okozott bántatlanul is, sőt éppen azért, mert legelső énekedbe csalogattad őt a tengerparton: gólya, gólya, gilice!
Ki gondolta volna, hogy akkora veszedelem támadhat belőle!
Az elmeháborodott ember, aki valósággal megtántorodott a Sári húgoddal énekelt magyar szavak hallatán, odvasan csattogó fogakkal rohant elé boros kupái mellől, hogy kitekerje a nyakatokat, mert a gólyával és gilicével, úgymond, az életére törtetek, az ő mai és boldogan részeg napjaira. Minden jel szerint a gólyát csak utálta ebben a formájában, ám titkos értelmével a gilice meg is rémítette. A csillapító magyarázat, miszerint a gerlétől nem kell tartania, ártatlan madár az, szépen szóló Streptopelia, sőt a szerelemnek is jelképe: csak növelte heródesi indulatát. Akkor úgy énekeljék a gyermekek: gólya gólya, Streptopelia. Nehogy őt ez a magyar szó cickánnyá varázsolja. Ezért kellett benneteket elmenekíteni onnan, ahol a Heródes-fattyadék fojtogatás végett kereste a nyelvük alatt gilicét melengető gyermekeket.
Aznap este Sikaszóban sirattad el a tengert, miközben Nagyapa a zágoni Kelemen bátyád szavaival vigasztalta szüleidet is: boldogok azok, kik tanulni fognak rajtunk, és füsthöz hasonló okból nem hagyják el az örökségüket. Így a gilicét sem.
A gilice miatt eltörött hát a tengeri mécses, de a legelső szürke gém, amelynek föltűnésén együtt csodálkoztál Nagyapával a mezőségi kicsi nádas mentén, átok helyett végül varázslatot keltett.
Emlékszel, gyermek?
A hosszú nyakú madár alacsonyan kerengett az égen. Kórémuzsikával cincogattunk. Még, még! – hajtogattad, mikor a nádas fölött meghallottuk a madár hangját is, a rekedt sikoltásait.
– Nézd csak, László! – szüntette be Nagyapa a kórémuzsikálást, hogy új játékba kezdjen.
– Még, még! – rendeltél újabb zeneszót, de már nem volt kinek, úgy elkapta Nagyapát a játék.
– Még, még! Most ne ismételjük, hanem pörgessük meg a határozószócskát, a vége kerüljön az elejére, és akkor főnév lesz belőle.
– Mi lesz, Nagytata?
– Szárnyas főnév. Mi repül ott? Gém, gém!
– De hiszen az madár!
– Madár is, főnév is. Rejtezzünk el, ne vegyen észre bennünket a saját varázslatunk. Leszáll a vízre vagy a fűzre, odahajítunk neki néhány jelzőt, s lesz belőle szürke gém, vörös gém, majd egy hosszú rúddal megtoldva kútgém is.
Kútba esetten néztél Nagyapára:
– A madárból kútgém? És ott repül a kútgém?
– A kútgémnek csak a hátulja repül. Az eleje itt van előttünk a földön.
Azt kérdezted:
– Hát az eszednek az eleje ment el vagy a hátulja, Nagytata?
Szertekacagtad a nádi verebeket.
– A gémet ugyanis a kúttal párosítottam – ráncolta föl a homlokát Nagyapa, mint aki nagy és emlékezetes dolgot cselekedett.
– A madarunk pedig elrepült az okosságodtól – mondtad.
– Madárként igen – kunkorgatta tovább az eszét Nagyapa –, de itt maradt más formában. Nézd, ott van a kút fölött, az ágasfán keresztül vetve, kolonccal a végén, kútostorral az elején meg a kankalékkal.
Felugrottál erre, mint akinek tüzet fogott a nadrágja.
– Kankalékkal!? Hát még ezt is meg kell tanulni? Miféle szó ez? Kankalék. Hát ez olyan…
– Csóré nyakú – mondta Nagyapa. – De ez is a miénk. Nélküle nem lehet a gémeskútból vizet meríteni. De mi most a kútgémmel játsszunk!
– Mit játsszunk?
– Hát azt, hogy aggassunk még valamit rá. Legyen például hórihorgas. Ki mondta ezt róla?
– Te mondtad.
– Arany János mondta. A kútgémet ő látta meg legelőször olyannak, hórihorgasnak, hogy többé nem lehet elfelejteni. Vegyük a hátunkra.
– Vegyük és vigyük! – rikkantottad. – Vigyük haza Nagymamának.
Ó, az jó lesz! Alig várja, hogy egy hórihorgas kútgémet vigyünk neki ajándékba.
– Nem, barátom! Arany János bácsihoz kell mennünk vele!
Felugráltunk a földről, körülnéztünk, hogy merre indulhatnánk.
Poros út kanyargott a nádason túl, mint aki kétszer is meggondolja, vajon érdemes-e a legközelebbi faluba bemenni. Azon túl párás messzeség jelezte Szalonta irányát, ahol hajdan a kútgém meghórihorgasodott. Szerencsénkre, meg bánatunkra is, ami mezőségi atyánkfiait illeti. Ők még a csóré nyakú kankalékot sem ismerik, nemhogy a Toldi szerzőjével lennének ismeretségben.
Az ő nevükben is megyünk hát Lászlóval.
– Hallod-e, gyermek! Tisztességgel köszönj majd Arany Jánosnak.
– Ó! Kezicsókolóóm!
– Nem tudom bizony, hogy ehhez mit fog szólni.
– Hát te hogy kezded, Nagytata?
– Illendő kérelemmel. Né, kedves bátyánk, mezőségi jobbágyivadékok lennénk, tűz- és nyelvkárosultak, szánjon meg bennünket egy metaforával. Azt fogja mondani az öreg: nincs, csak használt. Ami volt, a nemzet mind elnyűtte. Jó lesz az nekünk, sőt épp nekünk való, nemzetből kiesetteknek. A szentpéteri csordakút mellett találtuk ezt a hórihorgas gémet, egy kis nyelvi szállongásra adtuk a fejünk, de nem bírunk fölszállni. Nem bírtok? Már megint a régi panasz. Szólhatnál már egyébről is, fiam. Mi lett volna belőlem, ha pacsirtáimat elszalasztom a panaszaim miatt? János bátyám! Más a szalontai süveg s megint más a szórványsapka. Helyben és akasztófában nem válogathat az ember, nekem pedig ott a helyem, ahol a szükség kiválogatta. Elmehetnék pacsirtának mindenfelől irigyeltekhez, de miként fordulhatnék el azoktól, akiket senki sem irigyel? S még kegyelmedet sem ismerik. Nohát, hol az a kútgém? Már megmondtam róla:
|
– Csak ennyi? – kérdezted a mord öregúrtól.
– Hallgass, gyermek! Most jön a java.
|
– Ez kell nekünk, János bátyám! – kiáltott föl Nagyapa lelkesen. – Valóban használt holmi, de nagy hiány van belőle a Mezőségen, kezdhetik elölről a nyelvi ruházkodást, meg itt ez a gyerek is. Most öltöztetjük.
– Hát csak igyekezzetek – mondta János bácsi –, mert különben csórék maradtok.
– Akkor köszönjük szépen. Gyerünk, László, a beste szúnyogját!
Mélyen néz a kútba, másfél százada benne vizet kémel. Miként a nagyszalontai csillagképéből egy másik mélybe néző tette később, és mit látott? El se kiabáljuk már, oly megszokott látvány, akár egy vén cigány, aki húzza, mert ki tudja, meddig húzhatja, hallgatóinak meddig lesz ép a rossz közérzete? Látott pedig a másik költő sok-sok Hüvelyk Matyit, egy törpe népet a kút fenekén, a sötétség picike népét, az örök kútvödörkerülőt, s a nyílásnak omló falait, majdan a kút helyére vonuló csordával, mely emlékét is porba tapodja, s eltűnik, mintha sose lett volna az emberi szem nem látta nép. Csak lövöldözés marad a nyomában. A nádas mélyén valahol vadászok szedegették le az égről a szárnyas apróvadat.
– Jön a madarunk, Nagytata!
Áhítattal vártad a szürke gém leszállását. Ha már annyi mindenné lett, még szúnyoggá is a játékban, tán leszáll a végén szentjánoskenyérnek. De földet érintve megbillent, fél szárnyára esett, majd rémülten kapkodva újra fölszállott, hogy víztől vízig, fától fáig repdesve újabb pihenőhelyet keressen – hasztalan. Mindannyiszor féloldalt esett, de ily módon nem volt hajlandó lent maradni, visszamenekült hát – azt kell mondanom – a repülés rabságába.
– Nagytata, Nagytata! Hiszen ez nem bír leszállni!
A szürke gém alacsonyan szállt el újra fölöttünk.
Akkor vettük észre, hogy vérzik a játékunk.
Riadt seregélyek, sárszalonkák és villámröptű böjti récék nyomában vércseppet hullatva vonszolta el magát a nap után.
Nem láttuk többet.
– Ez egy lőtt lábú madár volt – mondta Nagyapa tudós határozottsággal.
Néztük egymást, ismételgettük:
– Lőtt lábú madár, nem bír leszállni.
Ne sírj, gyermek. A lábát nem tudjuk visszaszerezni. A vadász békében él a kegyetlenséggel. Megpörgettünk egy határozószócskát. Lám, ennek sem ismerheti az ember a végét. A lábára kötözött szalagocskával sármánkó-sármántyú sem gondolta, hogy téged ünnepelvén hóhérmacska kezére jut. Madaras vidámságra vágytunk; láttunk egy lőtt lábú madarat. Mi is láttunk, mondják majd a vadászok és madarászok, sőt lesz, aki vérét mutogatja – mint égből hullott csodacseppet – a kézfején. A látványnak keresztelő szüleje mégsem lehet közülünk senki, mert – úgy sejti Nagyapa – valami egyéb is megmutatta magát azzal a madárral, de nincs szava hozzá. Mind a halál, mind az élet a nyelv hatalmában van, s amiképpen ki-ki szeret és tud azzal élni, úgy eszi annak gyümölcsét.
– Mit mondtál, Nagytata?
– Csak morfondírozok itt magamban.
– Mélyen néz a kútba, s benne vizet kémel! – csúfolkodtál a hosszú hallgatásomon.
A gyermek hamar felejt.
Talán a természet jótéteménye, hogy minden lőtt lábú madarat nem aggat az emlékezetére.
Homályos sejtelmét, miszerint a madaras látvány mögött kereszteletlen csoda is rejlik, sokáig hordozta magában Nagyapa, okoskodván százféleképpen.
Hát igen! A kötés nélküli részletek pontos ismerete csak merő tudatlanság, ha nincs kéznél a szó, mely azokat aranypántként egybefogja. Egy ölnyi búza kévekötő nélkül nem kéve még. Csak felnyalábolt formátlanság. Igaz, hogy ezt még a tyúkok is tudják.
De hol a kévekötő?
S meséltük ismét: láttunk egy lőtt lábú madarat.
– No és?
– Csak ennyi – mondta Nagyapa.
Akkor magad is azt kérdezted:
– Nem lehetne több is?
Néztünk egymásra, mint a tanítványok Jézus üres sírja előtt. Látták ugyan az elvétetett követ, az összegöngyölt keszkenőt, a fehér lepedőket, és rengeteg szavuk volt arra, amit láttak: elvitték az Urat a sírból, és nem tudjuk, hová tették őt. Vitték, tették, óbégatták a tanítványok, ám az az egyetlen ige, a mindent megvilágító, hogy: feltámadott – az nem pattant ki szavaik csődületéből.
A csodának ilyenformán nem vihették hírét, csak az ámulatuknak.
Hírhozó kellene pedig. Leesett állú bámészból épp elegünk van már.
A mi lőtt lábú madarunk, akár egy megfejtetlen álom: könyvecskébe került, a mi közös kérelmünkbe, László, hogy a szigorú világ engedné hozzánk jönni a szavakat. A könyvecskét Illyés Gyula bátyád asztalára tette le Nagyapa, szót ejtvén arról is, hogy köszönjük, jól vagyunk, az ember meg-megpörget egy-egy határozószócskát, s mit ad isten: vércseppes főnév lesz belőle. Minden lehetséges, mondta a költő, jól tudván, hogy a visszakézből adott végleges magyarázatokat szélhámosság gyanújával – azonnal igazoltatni kell. S ettől kezdve – mint kiderül mindjárt – odafészkelte magát az ő gondjai közé is a kérdés: a madarunk hová lett? Mivé lett?
Tűnődéseiről később egy kristályos versminiatúra értesített.
A madaratok, fiaim, metaforába szállt.
Hogy ez történt vagy történhetett: nem szánta minden lében járatos mufti magyarázatának, csupán születésnapi közös tűnődésnek Nagyapa asztalára. Elvonult a lőtt lábú madár!
|
Téged a vállára penderített Nagyapa, úgy nyargalta be örömével a kicsi nyári kertet:
– Itt a keresett kifejezés, László! Szavak csődületéből kilépett az álruhás királyfi. Heuréka!
|
Mi láttuk, amit láttunk – mégis ő közelítette meg leginkább a látványunk titkát. Mellette jártunk pedig, ott döngicsélt a fülünk ügyében, elkeveredett a mi igéinkkel, a részletek törmelékfogalmaival: megbillent, elesett, elvonszolta magát a nap után, és így, amúgy kerengett a repülés rabságában víztől vízig, fától fáig próbálkozva, szent Habakuk! – micsoda szószaporítás, a szinonimakölykezésnek mennyi vak macskája, a nyelvi tétovaságnak mily nyomorúságos állapota, melyben a pudvás látszatok eltakarják a tiszafatömör lényeget:
leszállhatatlanul
Ezt csak ő tudta, Gyula bácsi, a neki megadott nyelvi kegyelemben s a költőnek azzal a képességével, amely tér és idő roppant távolából szólítja elé a kilátástalanság tökéletes képét:
ararátlanul
Különös – ha nem épp orcátlanul cinikus – játéka velünk a sorsnak, hogy heurékát kell kiáltanunk a megtalált szóra, mely nem ismeri az elnézés bűnét, az olcsó vigaszok mákonyát; kegyetlen, miként a széles fejsze, amely bizony nem mosolyog, hanem vicsorít inkább. Ha majd nagyobb leszel, gyermek, talán elmesélheti neked Nagyapa: egyetlen fosztóképzős szavával mily kalandos útra vitt el Gyula bácsi: özönvízbe, Noé bárkájába, Ararát hegyére, isten mindent megsemmisítő haragjának és megbékélt szívének közelébe, hol a százötven napos özönvíz után is volt még reménység a túlélésre, volt Ararát az utolsó megkapaszkodáshoz, leszállóhely a galambnak, mikor estennen visszatért a reménység horizontjáról, csőrében végül az olajfalevéllel, az égi üzenettel, ami nem egyéb a szívnek bizakodó moccanásánál: De teveled szövetséget kötök.
Ám ez is csak előkészület volt a kijózanító főbekólintásra.
Láttátok? Nagy baj, hogy viszen a víz, de vigasz mégis, hogy van még Ararát, ha jön még üzenet, ha föltündöklik a szivárvány. Ha…
De ha nem tündöklik?
Mert szögesdrótszivárvány?
Mert nincs Ararát? Csak megsemmisült mitológia?
Nincs olajfaleveles, boldog leszállás a túlélés bárkáján!
Elbitangolódott az éggel kötött jó szövetség, elvetélődött minden lehetőség!
Itt hányódtok hát ararátlanul.
Én megmondtam! A sírás-rívás, óbégatás, jajveszékelés már a ti dolgotok. Így lenne vajon? A vers másfelé vezet bennünket. Ahol érteni kezdjük: így van s lehet értelme a csak azért is fejtartásának. Ahol és amikor már nem lankaszt az idill, a kecsegtető ígéret és a sült galamb. A kíméletlenül megnevezett helyzetben erősödik csak föl a békehírt mondó madár szava:
|
Miközben vért bugyogtat a seb.
Míg hullnak cseppek a magasból.
Megannyi csillag?
Te László, ezt még tán magunk is észrevehettük volna. Csillaghasonlat dolgában el vagyunk látva, hál’ istennek. Dalaink például a szívnek csekély bánatára is már futnak panasszal a csillagokhoz. Mert hová is futnának különben? Ők megszokták szegények, hogy helyettünk szóljanak. Nem oly szigorú velük a számontartás.
De most a megannyival maradtunk volna ott a nádas mentén, ha Gyula bácsi nem lobbant újabb fényt, jeremiádos kérdéssel ugyan, de épp ezért felzaklatóval, a kereséseinkhez:
Mert lehet szóló száj végül a seb?
Álljunk meg, gyermek!
A vércseppes nyomok már nem elfelé, hanem éppen mifelénk vezetnek. A lőtt lábú madár kerengő helye nem a lenti vidék s a fönti ég, hanem ahol a sejtelmünk – még gyámoltalan sejtelmünk – már kezdetben kereste: a benti vidék s a benti ég. Ahonnan gyermekdalba röppent a Heródes-rémisztő gilicemadár, és annak előtte útra keltünk volt kőparipán Zágon felé, Kelemen bátyádhoz. Pisztrángos színekben játszó mesés vidék, menekült legendák benti vidéke: hóban és csöndben Szavaink Nagyfejedelemsége. Addig nyüsletünk, gyermek, míg ösvényt találunk a látványaink felé. Hogy egymást melegítsük, összebúvunk ketten, és befelé hallgatózunk. Karomat ködmönként a válladra vetem, fogad ne kocogjon a fagyban, a szívünket is, ha lehet, halkabbra fogjuk. Csitt! újból föltűnt a madarunk a költő kérdésével:
|
Egyik a másikat nézve kérdezzük: hát lehet?
Nem tudhatjuk, mit szólnak ehhez a befagyott szájúak:
|
Ami lehetetlen?
Vakmerőségre lázító kérdés, torkunkban a falnak rohanó rikkantás: leszedni gyorsan azt az ökölcsitító, Jeremiás-szelídítő kérdőjelet!
Lándzsás felkiáltójelet a helyébe! Nincs kéznél? Kirántjuk mindahányat a bordáink közül! Leszedjük valamennyit a tiltó táblákról! Elkapjuk ott azt a görbedt rokont: kiegyenesítjük! Őt és mind a többit, akár a rozsdás szegeket. Pöröly s üllő közé velük, felkiáltóvá kalapáljuk ezt az egész, kérdőjellé riadt atyafiságot! Így most már fölemelhetjük a hangunk.
az lett lehető, ami lehetetlen!!!
De ez a hang és ez a mozdulat már kiszaladt a versből. Csak a festő hiányzik, hogy e hősi pózban lepingáljon bennünket. Vigyük szépen vissza helyére azt az okos kérdőjelet. S arra gondoljunk inkább, amivel Gyula bácsi a versét befejezte: a kép a legcáfolhatatlanabb beszéd. Különös testamentumként üzente, jól tudván: a lőtt lábú madár bennünk van.
Bennünk énekel – leszállhatatlanul.
Velünk mond békehírt – ararátlanul.
Két eső között bolyongó időben ezt a madaras emléket kellett volna elmesélnem, László. Utólag igyekszem vele hozzád, hogy ne menjen feledésbe. Mert ilyenekben azóta tetemes a fogyatkozás. Metaforás játékaink színhelyét eltüntették a nádvágók, a lőtt lábú madár völgyét lecsapolták a pontyos tavacskával együtt. Mondják, hogy a fészkelőhelyükről kilakoltatott szárnyasok elkísérték útján a tavat, míg a réteken szórványvíz nem lett belőle. Azután nagy siratozás közepette százfelé preckelődtek az égen.
A villámröptű böjti récék meg a sárszalonkák nagy néha visszatérnek az emlékeik víztükrét, nádasát keresve, ám vesztükre teszik, mert puskás emberek ólomsöréttel közéjük durrantanak: tilos az emlékezés! Didergő pásztorok eltüzelték a hórihorgas gémet, s omladozik a kút a törpe népségre, mely szapora igyekezettel kerüli a vödröt, hogy betöltse magán a jóslatot.
Lám, erről-arról szólok, hogy halogassam a legszomorúbbat.
Elment Gyula bácsi is.
Újévi ablakából, amelybe kiültettelek az ő szavaival játszani – emlékszel? hó, hó, és a visszája: oh, oh! – hány bukás, hány elsikoltott néma oh! – eltűnt a költő eleven arca. Lenti vidéknek és fönti égnek énekelt leszállhatatlanul, majd elment visszatérhetetlenül. Némelyek még találgatják: ki volt ő? – a csodával glóriás jelenség vajon mi lehetett?
Tanúskodni mi ketten is elmehetünk, László:
Ő volt Szavaink Nagyfejedelme.
Véle keressük a módját, hogy az legyen lehető, ami lehetetlen.
Két várakozás között, amikor Sikaszó havasán búcsúbolyongásként a vacsoracsillag felől szálló szalonkák nászdalát hallgattuk, Lacikával így egyezkedtünk:
– Ez volt hát a tavasz. És teneked újra el kell menned.
– Megyek, mert visznek – mondta a gyermek.
– Ősszel találkozunk – vigasztaltam. – Akkor visszajönnek a szalonkák.
Sokáig hallgatott azután, mint akinek képzelete elkísérte a vonuló madarakat, majd azt kérdezte:
– Miért kell nekem elmenni, nagytata?
Hányszor megbeszéltük ezt már!
Az elmenetel végeredményén kívül ki szólhatna erről okosabban?
Ott álltunk ketten a fenyőrengeteg esti zúgásában a Hargita egének egyetlen csillaga alatt, éjszakai portyára induló nagyvadak szimatának útjában, medvés veszedelmek között, a fölújított pörös kérdéssel: miért kell nekem elmenni, nagytata?
– Miért nem válaszolsz erre, nagytata?
– Mert nem vagyok most itthon – mondtam.
– Hanem hol vagy? – kapta fel a játékot a homályban is.
– Drinápolyi nagy télben, Kelemen bácsinál.
– Mit mond Kelemen bácsi?
– Most éppen azt mondja: az Isten rakás kenyeret hintett el imitt-amott az emberek számára, és oda kinek-kinek el kell menni, és ott kell maradni, valamég a kenyérben tart. A fazaknak pedig a fazakas akaratján kell járni, és azt nem mondhatja a fazakasnak: miért küldöttél engem Drinápolyba? Hát ezért kell neked elmenni.
Sokáig hallgatott a gyermek.
A szemközti sűrűben, mely kifutott a hegyélig, száraz ág reccsent, majd kis csönd után a köhintésemre riadt csörtetéssel menekült odébb egy láthatatlan nagyvad.
– Ugye, nem félünk? – bújt hozzám Lacika.
– Félni nem árt – mondtam.
– Miért?
– Hogy végül meg ne ijedjünk.
Megragadta a karomat, úgy meresztette szemét a távolodó csörtetés irányába.
– Én veled együtt akarok félni, nagytata – mondta. – Akkor az sem baj, ha megijedünk. Ördög vigye a Kelemen bácsi fazakját.
Gyorsan sötétedett, az esthajnalcsillagnak társai támadtak az ég minden irányából. Elékerült a török félhold is, meghintette végig ezüstös fénnyel a Bakó-patakát. Szótalanul ereszkedtünk le a völgybe, miközben a Mikes-látta kenyerekhez is vissza-visszatért a gondolatom. Hintegeti rakásait az Úr, de magunk is beleszólhatnánk a szeszélyeibe. Egy kenyeret vagy zsömlét bár, szeljünk meg Kamaráson is.
Így szóltam hát a gyermekhez:
– Ősszel találkozzunk dédiéknél. Egybegyűlnek a rokonok, viszünk nekik új dalt, régi szót, találós kérdést. Kivesszük a kutyának a szaladó szabadságát, és utána szüreti mulatság vacsoracsillagig.
Nyelvi ajándékosztogatás, kutyajáték, szüret és csillag egy rakáson az otthoni jóból!
A csillámló patak mentén táncot járt Lacika, nagyapa elhagyott táncát, a mezőségit, két bokázó ugrással, három pontozással, a képzeletbeli kordován csizma szárát ütögetve.
– Én azt fogom kérdezni Feri bácsitól: mi az, hogy malábába?
– Sose fogja kitalálni. Mert ez a csücske az ajándékunknak.
Összeölelkezve, lépteinket egymáshoz igazítva fújtuk máris ajándékunkat a Hargita egére:
Kordováncsiz-malábába!
– És a másik csücske: tyúvanrajta! – rikkantott a gyermek.
Sárgasarkan-tyúvanrajta!
Ezt a csizmát szoktuk kölcsönbe kérni a kolozsvári Virág Jánostól, ha jókedvünk támadt.
János adta szívesen persze.
Most különösen, hogy elgondoltuk: ajándékba visszük el a szegény mezőségieknek. Összeverjük legénymódra, hull a csokros szegfű róla. Kolozsvárról jövök, bátyám, tudja, mit hoztam én kendnek ajándékba? Egy pakk szivarat, fiam. Csudát! Olyan dalt, amit sose hallott még. Mit kezdjek vele, fiam? Nekem sérvkötő kellene. Lesz kacagás. Meg amikor azt kérdezzük: mit jelent az, hogy törvényt teszünk a tyúkokra? Csukakra, csukakra! – kiáltja majd Feri bátyánk. – A csukakat a tribunálra! Hol jártatok ti ketten, hogy így beszéltek? Ó, nem is lehet azt egyvégtében elmesélni. Bejártuk szavaink nagyfejedelemségét, annak verőfényes meg északos tartományait. Láttuk nyelvünk csemetekertjeit, székelyföldi nagy rengetegeit s a széltöréses gyászhelyeket itt a Mezőségen. Azért hoztunk ide jóféle magoncokat, igecsemetéket meg évelő dalokat.
Ebből az elképzelt ajándékból énekeltünk Lacikával jókora előleget aznap, míg ki nem értünk az agyaras rengeteg szélére, ahol Örökmécses jött elibénk, hogy a patakpallót megvilágítsa.
Hat hónap telt el azóta. A megbeszélt déli órában érkezem Pusztakamarásra a szülőház kapuja elé, mit a szél sarkig vágott hátra október kényuralmában.
– Szolgánk is van, látod, aki kaput nyisson neked – mondja anyám kicsi, törött kacagással, és botladozó pampóiban szalad elém, ahogy a nyolcvan esztendeje bírja.
Nyakamban a két karja olyan könnyű: a szellőre lehet bízni. Egy hosszú pillantással veszem csak számba, hogy mit művelt mostanság arcán az idő, s magamban igazat adok néhai Nagy Imre festő barátomnak, aki halála előtt nagy hirtelenséggel ceruzarajzot készített róla, de olyan szomorúságosat, amitől az ember kiesik a csalóka pillanatból, mint egy virágos hintaszékből; sorsának a végeredményét kezdi sejteni. Holott – amint valahol megírtam már – a modell, a keszkenőjét is ünnepire babrálva, mindvégig a művész keze alá mosolygott, sőt kacagott is, akárcsak e mostani ölelkezésünk díszítéseképpen.
Hiába is áltatnám tehát magam: fogyó arcának nevető vonásai mögül a festőlátta időtlen bánat szellemképe homálylik elő. Egy színjátéknak a végéhez közeledünk: anyám kedvünket kímélő rejtőzködése kezd hiábavalóvá lenni.
– Hol van a gyermek? – kérdem.
Lacika nincs sehol.
Elment a tizenegyes autóbusz, gyermeket nem hagyott hátra.
Lehetséges, hogy Pusztakamarás helyett Vajdakamaráson szállt ki.
– Hétéves gyermeket nem lett volna szabad egymagában útnak ereszteni – mondja anyám szigorú rosszallással.
A román szót nem érti még, ebből csak bolyongás lesz a vidéken, kereshetjük helikopterrel.
A másik baj pedig, hogy anyám a három tő Izabella-szőlőt már leszüretelte. Sikaszói mesés ígéreteimből egyedül a kutya maradt, a négyméteres drótján fel s alá nyargalva. Annak a szabadságát még kivehetjük, hogy Lacika megfussa magát vele a magyar papi lakig, sőt a fényes tetejű román templomig is. S a csillag? Bal lábbal kelt napok, hetek óta csak felleget és hideget hoznak a sóbányasivár ég alatt. Vigasztaló lehetőség marad az ajándékozás: a tyúvanrajta s a szegfűhullatás.
De kinek lesz itt kedve énekelni?
Apám a tornácon ül, mint mindig: Kemény Zsigmond báró úr karosszékében, amiből annyi igaz, hogy teljes vakságában, folyóvízfogytiglanra ítélt horgászként mered maga elé, láthatatlan úszókirezzenést figyelve, a rézgombos, öreg fotel azonban csak sejtelmünk szerint szolgálhatta még Zsigó bárót is, kinek hagyatékából házunkba sodorta volt a háborús felfordulás.
– Te vagy, fiam? – kérdi arcomat babrálva, s veszem észre, hogy lehetnék akármelyik a háromból, sőt csodaként a negyedik is, kinek csak a jövő században kellett volna meghalnia, ezért annyit emlegeti, hogy illenék már megszólalnia.
– Én vagyok, apám! – mondom hát mindannyiunk nevében, miután kiderül, hogy arcom szerint István, hangom után ítélve Gergely is lehettem volna, az emlékezete pedig épp Jóskánál időzött.
De most mindahányunkat elsepri az ijedelem: hová, merre tévedt el Lacika? Apám azt mondja, hogy a falu végén van egy krisztuskereszt, mire közbeszól anyám: iramodjunk el autóval a szomszéd faluig, lehetséges, hogy oda hányódott a gyermek. Apám ragaszkodik hozzá, hogy velem jöhessen, mert a falu végén van egy krisztuskereszt. A kutyára pedig rá kell szólni, oly lelkesen ugat, mióta meghallotta a gyermek nevét emlegetni. Hol a sapkád, hol a botod, András? Hová lépsz, András? A lépcsőre figyelj, András! Lekászálódunk a kopott kőlépcsőkön, a kapu felé az autóhoz igyekszünk. Aki nem ismeri a valót: mulatságosnak tartaná ezt a bolydulást. Anyámmal két oldalról vezetjük apámat, aki az erős szélben meg-meglódulva, s a horgas botjával a semmibe tapogatózva lépdel, amerre irányítjuk.
– A hármas keresztútnál, fiam, van egy krisztuskereszt…
– Ó, a sapkád!
Anyám elereszti a karját, hogy a szélben karikázó sapkát elcsípje, miközben dörren az ablak, és csattan a nyitva hagyott ajtó is. Anyám tehát sorsára hagyván a sapkát, először a házat menti a vihar garázdálkodásaitól, fennhangon pörölve, hogy márpedig ő házkutatást nem engedélyez.
– Mi van? – kérdi apám.
– A szél elvitte a sapkáját.
– Valóban! – mondja, Hindenburg-frizurás fejét tapogatva. – Az idén mintha nem is lett volna nyár. És ki rendezi ott a házkutatást?
– Vigyázz jobban a sapkádra, ne kérdezősködj annyit! – inti honpolgári fegyelemre anyám, miközben átkelünk szerencsésen a kicsi hídon is, amelyről apám, mintha szántszándékkal tenné, folyvást az árokba lépne, ha nem ráncigálnók egyenesbe.
– Aztán igyekezzetek! – mondja anyám nagy sóhajtással, mikor már az autóban ülünk.
Az úton jobbra és balra figyelve hajtok, minden távoli gyermekben Lacikát sejtem, és egyre nő bennem az aggodalom. Vicsorgó tanyasi kuvaszok között látom őt, s ijedelmében nincs akitől megkérdezze, ugye, nem félünk, nagytata? Meg-megállok, ettől-amattól érdeklődöm: a falu végén nem látott-e ilyen-amolyan fiúcskát, farmernadrágosat, könnyű járásút, gesztenyehaja a homlokába hull, egy tejfoga sötétszürke. Sehol semmi megnyugtató válasz.
– Itt vagyunk, apám, a krisztuskeresztnél! – mondom végül. – Mit akart vele?
Kiderül, hogy pendelyes legényke korában, amikor egyszer elveszettnek hitte magát, ide húzódott a kereszt tövébe sírdogálni. A pléhkrisztus lábánál Mária-napi koszorúcskát cibál a szél, de síró gyermek nincs alatta. Nem is lehet, mert serény igyekezettel jön felénk egy gumicsizmás, román férfiú, a néptanácsi telefonszolgálatos üzenetével badea Andrásnak: a dédunokája csak a késő délutáni autóbusszal érkezik Kolozsvárról.
Megnyugszunk hát és indulunk hazafelé.
Haladunk szépen és szó nélkül, percek alatt haza is érkeznénk, ha – miként a mesében – közbe nem jönne három akadály.
Egyik az apám krisztuskeresztes gondolata, mert azt mondja:
– Szegény Jóska öcséd, nyugodjék békében, mindig oda telepedett a kereszt tövébe várakozni. Kit vársz, te Jóska, kérdezték tőle nyári nagy melegben az emberek. Bátyámat várom. S mikor jön a bátyád? Karácsonykor. Idejekorán kezdted el várni. Hát most volt egy kicsi időm. Jól felelt, ugye?
Nevet göcögve, de a könnye is kibuggyan hozzá.
Megállapítjuk, hogy Jóska öcsém mindenképpen a dolog nehezebbik részét választotta. Mert könnyű akkor várni valakit, amikor jön is.
A másik akadály: egy aggastyán rokonunk, aki árva özvegységre maradván most a kerítést támasztja, s a tekintetével, mint egy sárga colstokkal, az utca hosszát méri jobbra és balra.
– Hogy van, Feri bácsi? – kiáltom oda neki, miután kiszállok a Ladából, hogy lekezelhessünk.
– Jól vagyok, fiam. Várom a halált.
– Ne várja – mondom. – Az idén késése van.
A bal kezével legyint, a jobbját parolára nyújtja, s akkor látom a borostás ábrázatán: valóban olyan, mint aki a küszöbön alszik. De csak vigasztalom a hétféle betegségben, hozzá téve bölcsen, hogy ne gondoljon a halálra.
– Azt nem lehet! – mondja szinte fölháborodva, a megszólaló harangok hallatán. – Látod, ezek is! Folyton halottnak húzzák.
Ez a harmadik akadály a hazamenetelünkben.
Harangszó, temetés – apámnak az jut eszébe róla, hogy föltétlenül meg kell néznünk az öcsémnek állított sírkövet. Elbúcsúzunk Feri bátyámtól és fölgyalogolunk a temetőbe. Régen jártam erre, elámulok a rengeteg vadonatúj, fehér sírkő láttán. Apám azt mondja: az emberek mintha most kaptak volna észbe, hogy feledés fenyeget bennünket, pompás sírköveket állítanak a régi, névtelen fejfák helyére. A temető északi sarkában most is dolgoznak néhányan. Kalákában cementalapzatot öntenek, a szétesett hantot gyeptéglával keretezik, mindszentkor aztán az új létesítményt a pap fölszenteli, utána emléklakoma szilvapálinkával, tyúkhúslevessel, sültekkel és paradicsomszósszal. Az elszaporodott gyümölcstolvajok és sírgyalázók ellen új kerítést húztak, és általában annyit tesznek-vesznek itt a maradékok, hogy az ember azt gondolná: ez a munkahelyük.
– Üzemel, hál’ istennek, a temetőnk – ezt így mondta valaki nemrégen.
– Miért hál’ istennek? – kérdem.
– Mert ott a másik temető, a novalyi – emeli föl apám a hangját, hogy jól megjegyezzem a szavait. – Az már befejezte a pályafutását. Novalyban eltemették az utolsó magyart is. Hát ehhez képest azért mi jobban állunk.
Körültapogatja öcsém sírkövét, én megnyugtatom, hogy minden rendben: a fénykép is a helyén, nézi Jóska egyfolytában a tatárdúlás emlékoszlopát. A koporsóban nyitott szemmel feküdt, annak jeleként, hogy végórájában a halál tökéletes magányát az emberi tökéletlenség is megtetézte; a kórházi személyzet éjszakára magára hagyta a haldoklót, s reggel a kihűlt szemét már nem tudták lezárni. Anyám a hiú reménység s az önkívület határán külön-külön mondogatta mindannyiunknak, hogy nyitott szemmel alszik a fia, majd görcsös ujjakkal a vállamba markolva, a gyermeki sírás üveghangjain kérelt: Ébreszd föl! Ébreszd föl! Nem tudom, jóanyám! Nem tudom! Ő talán már nem is emlékszik arra, hogy akkor, tehetetlenségemet az ő titkos esztétikájával sújtva, ezt mondotta: Milyen író vagy te, ha nem tudod fölébreszteni?! S megrettentem a pillanattól, amelyben anyám már kettőnket siratott.
– Ajándékhalott volt – mondja apám csöndesen, és úgy nézelődik körbe, mintha látna is valamit.
A tekintete: vízbe fúlt kékcinege.
Arra kér, irányítsam őt a tatárkő felé. Ha már itt van érintésközelben a múlt: kijár neki a köszönés.
Odavezetem hát a töredezett, zömök oszlop elé. Azt is körültapogatja, majd egyik lábáról a másikra döccenve azt mondja:
– Alattunk a lemészárolt gyülekezet.
A többit a bolyongó emlékezet idézi föl, mint annyiszor, ha erre járunk, az időnek hóhérló kezén szörnyülködve. Hogy mit műveltek itt velünk a tatárok csupán – későbbi törököt, katonafogdosó osztrákot, kolerát és egyéb kalamitást nem is emlegetve. Ha csak gyújtogatás, rablás lett volna! De hát mindétig irtás volt – el az írmagig. Önvédelemnek mit sem ért a pánikos istentisztelet. A templomot a hívekre gyújtották, majd a kívülmaradottak után vetették magukat. A közeli erdőkből, nádasokból kézre kerültek a bujdoklók is. Miután a haszontalan öregeket és csecsemőket illendőképpen agyonveregették, a nép javát láncra verve ötvenesével, százasával hurcolták távoli rabszolgapiacokra. Vitték a serdülő gyermekeket is. Éjszakai pihenőhelyeken messzire hallatszott a sírásuk, mikor a lányok, asszonyok után nyolc-tíz éves lánykák, fiúcskák kerültek sorra a lator és pederaszta megbecstelenítésben. Akit elvittek: többé sosem került vissza. Sem a Mezőségre, sem Várad, Enyed, Gyulafehérvár kihalt utcáiba. A hajdan porrá égett templom maradványaiból emelték ki eleink a feliratos kőoszlopot, amely – különös módon – bizakodással tölti el apámat, mivel azt mondja:
– Jó jel, hogy ezt az oszlopot ideállíthattuk, fiam. Azt jelenti, hogy van még mit irtani belőlünk. Hát nem?
Cöccög hozzá, s a fejét csóválja hosszadalmasan.
Fejcsóváló napunk ez a mai, mert apám a novalyi temetőt sem akarja kihagyni a nézelődésből. Kivált, hogy a szél is elült, csöndes, hűvös az idő. Utunk a hegyen át mindössze három kilométer. Annál hosszadalmasabb menet közben apám története a tizennyolcas olasz front összeomlásáról, az iszonyatos szuronyrohamokról. Bajtársa volt egy szebeni fiú, annak a fejét elvitte az akna s ment, dölingélt mégis előre, attól tartva tán, hogy a visszafutamodókat a tisztek lelövik.
– Úgy ment, fiam, tisztára, mint a magyar politika.
– Szavát ne felejtse, apám. Itt a forgalomból kivont temető.
– Akkor nézzed, és mondd, mit látsz?
– Szalmacsóvát a bejáratánál.
– Tilos tehát a bemenet.
Jékely Zoltán verse jut eszembe: Jaj, be szép volt a Szép Temető!
Nem erről írhatta.
– Fejfamaradványok, hanyatt esett kövek – jelentem apámnak, s míg emiatt Tisza Pistán és a magyar mágnásokon elveri megint a port, bóklászni hagyom a szememet.
Nagyrészt jeltelen és formátlan hantokat látok.
Ezeket már csak az eső és a szél gondozza.
Nehéz elképzelni, hogy köröttük valaha egész kis gyülekezet állott, Miklós deák tizenhatodik századbeli énekét fújva:
|
Paradicsom? Ez itt a felejtés maga.
Nem hogy emberi maradék: az isten sem látogat erre.
Mi végett jönne? Lélekbegyűjtő munkáját itt már befejezte.
Anyám ha látná: a paszulyszárításra fogott bölcsőt okolná megint.
S a kifogyott szavakat a még ringó bölcsők felett. Mindent elborított a gyom, a hitvány akác, szamárkóró, tüskebokor.
Jézus fejére innen fonhatnák újra a töviskoronát. Még a madár is tüske: tövisszúró gébics.
Ösvény nem vezet se ki, se be, legföljebb téli havon a vadcsapás.
Kik voltak, mik voltak az alant nyugovók? Nincs, aki ezzel törődjék. Apám azt mondja: télen e helyt legvidámabb a kolozsvári vadásztársaság. Ahány hant és bokor: megannyi nyúl és fogolycsapat, ropognak a puskák.
– Nohát, így nézünk ki – mondja apám a végösszegezést, amit nem szívesen vennék magamra, bár sejtem, hogy boldogabb fináléban hiába keresnék vigyorgó helyet.
Igyekszem mégis kikászálódni a látvány hangulatából.
Virág János csizmájában, kicsi zöld hátizsákjával jön már a gyermek fölszítani a kedvünket.
Hazanyargalunk tehát, s elmondjuk anyámnak, mit hallottunk, merre jártunk. Naphaladáskor érkezik majd a gyermek. A szőlőszüret, mivel megvolt már, elmarad, de érvényes továbbra is a kutyaszalasztás meg a tyúvanrajta és a vacsoracsillag. Anyám boldogan elmosolyodik, tudja már minden tennivalóját. Először törvényt teszen a tyúkokra, azután, míg sül a csirkepaprikás, elkészíti a köménymagos pálinkát.
Apámat beleültetjük Kemény Zsigmond karosszékébe, s azt kapja feladatul, hogy sem Piávét, sem Udinét, sem Doberdőt ne hozza szóba, hanem inkább szunyókáljon, ahogy máskor is szokott, ha nincs hallgatósága.
– Hát én mit csináljak? – kérdem a feladatosztásnál.
Anyám gondolkozik egy pillanatig, majd úgy véli, hogy újjáépíthetném az alapzatában megcsúszott házat, felszánthatnám, ha volna mivel, a háztájinak megmaradt földet, vagy megtaníthatnám az arra rászoruló gyermekeket magyarul írni, olvasni. Ám ehelyett most jobb, ha könyvekkel rövidítem a várakozás idejét, s anyámnak elmagyarázom: ki lehetett az az édes Néném, akihez Mikes Kelemen a gyönyörű leveleit írta.
– Még árvízben is! – emeli föl anyám az ujját. – Nem úgy, mint az én fiaim.
S hogy a panaszán ne legyen időm bánkódni, vacsorameghívással indít el Feri bátyámhoz. Ne nyújtogassa a nyakát, hogy mikor érkezik a halál; ő legyen ma este asztalunknál a meghívott rokonság.
Anyámszabta feladatomat teljesítve behúzódom tehát az őszirózsaillatú szobába az úti olvasmányul hozott könyveim közé. Elnyújtózom az ágyon, egy darabig hallgatom az udvari majorság riadt kotkodácsolását. Pi-pi-pi! – csalogatja kukoricaszemmel anyám a gyermek tiszteletére kiszemelt jércét.
Tiszta és dallamos a hangja. Mintha kicsi tavaszhívogatót énekelne.
Az úton lovas szekér döcög, az ablakon át aggastyánlónak a feje látszik. Mintha zúzmara lepte volna be.
– Gyííí, ne! Gyííí, Ábrahám!
Azon már hiába töröm a fejem, hogy ez a ló mitől és mi végett Ábrahám? A kora miatt talán, de hogy hívták akkor csikó korában?
Okosabb mégis, ha verset olvasok.
Jékely Zoltán verseit.
Azt sem tudom, mennyi idő múlik el így, csak fölriadok egyszer: ráadásul ahhoz, amit apámmal láttunk, ez kellett most nekem! Egy igazi temetővándor költészete. Leteszem a könyvet, hunyt pilláim alatt a költőt látom, akit Zsolinak becézhettünk. Most levelet írnék neki, ha élne.
Az ifjonti lelkendezésben szamárkodva billegő betűim egyengetője, Zsoli! te halállal bizalmasan társalgó halász, Erdély temetőinek Csoma Sándora, hová ragadsz engem Idősárkányod hátán?
Most kezdelek csak igazán érteni! Mennyivel bölcsebb voltál te mindazoknál, akik a híres napórás intelmét foglalták versbe: Non numero horas… Csak derűs órát veszek tudomásul! Mulassatok, fiúk! – mondtad. – Én már a harangoké vagyok. Nem tudhattam: egyességre juthat-e veled valaha is az a nemzedék, amelynek napórái a sötétségben is működtek.
Miközben magad is törvényre hivatkoztál: az emlékezetére. S jól mondtad a napórásoknak: söpörjön csak bút, borongást a riadt bizakodás! Én nem felejthetem Bethlen Gábor nagy álmú homlokát, Mikes szeme könnyét, Hajnóczy vérét s Petőfi bordái között a hosszú nyelű dárdát. Meg ha mindez nem is lenne: volt egy kisbaltám, kerti fáim kérgébe véstem a nevem. Tűzre kerültek. Gyermekkorom kőkapuját Enyeden az új lakók befalazták, s még annak előtte – kerek százada már – kerti fáim sorsára jutott – újból és hányadszor? – a híresnevezetes Kollégium! Száztornyú városokból szerzett, hozott kódexei, mappái és bibliái lettek tűz martalékává, amiért perelnivalónk van még az istennel. Ha tűrte mindezt: Ő is az oka. Csak végtelen türelmünk jele, hogy porba sújtott skólánk építését utólszor még nevében kezdjük el. Őkegyelme pedig mintha tudná, hogy dolgaink alakulásában bibis az orra: megszámlál bennünket, pár megmaradhat a marosszentimrei templomban, s odaáll tizenkettedikünknek drága Siónt énekelni.
|
A költőt különösképpen.
Megverte hát az emlékezéssel, hogy dobói romok alatt, Szamos-parti lustrán soha fel nem nőtt gyermekek után kutasson, Kalotaszeg kriptagrádicsain üldögélve hókastélyok omlását nézze, eltűnődvén azon is, hogy mint bogár a borostyánkőben, úgy laknak bennünk régi házaink.
Mondhatták persze s mondták is: Jékely-nosztalgia.
Csakhogy ama borostyánkőbe költözött házakat ítészeidnek meg is tudtad mutatni várostérkép szerint, s az utat is, amelyen senki se járt, és gödörben a lyukas nyakcsigolyát, amit már a kegyelet sem faggat: vajon ki lehetett?
S te vajon mit sejtettél meg rólunk, amikor összetörted a napóráidat?
Odakint csönd van, csak anyám lábosai zakatolnak a nyárikonyhában. Később, talán bóbiskolásból ébredve, apám azt mondja:
– Te, Berta! Miért bántottál meg engem?
– Hát mikor bántottalak? – kérdi anyám a deszkakonyhából.
– Ezelőtt negyven esztendővel, júniusi napon este hat órakor.
– És ez hogy jutott eszedbe?
– Nem tudom. Csak eszembe jutott.
Hosszú csönd után nyiszorog a tornác ajtaja, anyám jöhetett föl, közelebbről is megnézni: mi ütött apámba azzal a bántással.
– Valami rosszat álmodtál? – kérdi aggodalmasan.
– Ó, nem is aludtam, csak nézelődtem.
– Merre nézelődtél?
– Hát amerre látok. Visszafelé.
– Ez a baj, látod – mondja anyám. – Míg jó volt a szemed, nem láttad azt a régi bántást. A dédunokádat próbáld inkább elképzelni. Mindjárt megérkezik.
Hogy mi volt az a bántás: egyikük se mondja.
Maradjon a kettejük titka.
Hanem itt egy másik könyv a kezem ügyében, Jékely verseinél bizonyára megnyugtatóbb. Bábel örökében – írta Tótfalusi István. Ó, Bábel! Sokat nevettünk régen isten tréfáján, midőn a nyelveket összezavarta, s a filiszteusok imádságnak vélték a magyar káromkodást.
De semmi tréfás nincs ebben a könyvben.
Hanem újabb haláleset. Nem épp mai, sem tegnapi, de csak most értesülök róla ilyenformán:
Az utóbbi háromszáz év veszteséglistáján három európai nyelv szerepel: az Adria-parti dalmát, az észak-németországi porosz és a dél-angliai cornish. Ez utóbbit szinte a halálos ágyáig kísérhetjük: 1777-ben halt meg a Cornwall félszigeten Dally Pentreath asszony, az utolsó ember, aki ezt az írrel rokon kelta nyelvet beszélte.
Meghalt tehát Dally nénénk is.
Meghalt egy nyelv.
Csupa kalamitás e mai nap, e délutáni óra, mikor – a kora hajnali ébresztő után – valamicskét aludnom kellene.
Hová lettek e házból a régi, balzsamos álmok!? – zsörtölődöm az ágyon forgolódva. Karom a fejem alá igazítom, jobb lábamat felhúzom, hogy szűnjék benne az álomriasztó zsibongás. Negyedóra múltán nem is zaklat már annyira, de közbeszól a szívnek is folytonos megiramodása az emlékek kaptatóin. Hová, meddig, uram? Valahol egyszer csapdába lépünk.
Ez a falnak támaszkodás gyermekkorunkban a csodás pillanat volt. Akár egy csolnakot rúgtuk el magunk az ébrenlét partjáról, s máris tündérekkel társalkodtunk szentjánoskenyeret majszolva, mindennapi hiányainkban vigasztalódva. S ha netán égzengés, szülői parancs – dobd le a bakancsot a lábadról, gyermek! – kis időre visszaszólított abból az álomból, a tündérlátomás ott várt meg bennünket, ahol épp elváltunk tőle. Gyorsan utánaaludva még utolértük, nemegyszer olyanformán is, hogy fejünket hamar térdünkre ejtettük a bakancsvető kicsi széken. Sem ágy, sem párna nem kellett akkor az álomhoz.
Nagy rablás történhetett itt, hogy mindezek már nem léteznek.
Sőt minden azon igyekszik, hogy az ember vég nélkül álmatlankodjék, s ha netán elszenderülne, tündér helyett ördögpatájú szörnyek kapkodnak utána. Lám, a fillérnyi karóra is jég ellen harangoz itt a párnám alatt, miközben Jóska öcsém nem akarja a szemét lehunyni, s jeltelen halmaival a novalyi temető vonul előttem, mint egy riasztott vaddisznókonda. Jékely konok presbiterei templomi denevéreket kergetnek, Dally néni pedig meghalt. Milyen lehetett vajon a temetése? Kelta nyelvének utolsó birtokosaként sokat szenvedett-e? Egy szál magában szót kivel válthatott? Nyilván nem lehettek gyermekei – bár itt a Mezőségen, sőt a családban is van példa rá, hogy magyar anyjának leánykori nyelvét – anyanyelvét a gyermek nem érti. Elköszönhetek most már az alvástól, mert az is eszembe jut: mi lehetett ott a Cornwall-félszigeten a vég kezdete? Az alig észrevehető, parányi romlás, mely végül elhatalmasodván, egy nyelvet sírba döntött.
A félelem talán?
Ha akármely oknál fogva egy nyelv félelemmel fertőződik meg: életritmusa lelassul, önvédelmi ereje megfogyatkozik. Testét ellepik az idegen szavak, saját szósejtjei ellanyhulnak a szaporodásban. Látása romlik, sorvadásnak indul tehát csodás képessége: a láttatásé is. Amire hajdan seregnyi szinonimája volt, senyvedten már alig talál kifejezést. Közlései ezért szegényesek, pontatlanok, egy idő után éppenséggel hamisak is. Ó, te arctalan! – mondja valamelyik másod-unokatestvérem az orcátlan hazudozónak, akaratlan hamisítással.
Ha egy nyelv – a bábeli tülekedésben – eltelik félelemmel, csöndben visszavonul a nyilvánosság tereiről, holott küzdőképességét, láttató erejét csakis a Sokadalom élteti s növeli. Diogenész hordója: bölcs és tanulságos metafora, ám ha egy Demoszthenész költözik szónoklataival a dongák közé: az már közönséges szamárkodás.
A megfélemlített nyelv egy idő után a hazugság áldozataként is elparentálható: meg kellett halnia, mert nem volt bátorsága az igazat mondani. A nyelvnek, szegénynek? A hordozóinak inkább. Perczel Mór hajdani vélekedése vegyül hirtelen a tűnődéseimbe:
|
A sunnyogó álszínűsködésre szorított nyelv elveszíti a nyíltság szavait, amelyek oly nagyon megritkultan, akár a kihalásra ítélt sólymok, messzire elhúzódnak az emberi társadalomtól.
S mert félelmének lassan már szaga keletkezik: a létében szorongó nyelvet a kutya is megugatja. A nyitott kapun sem mer hát belépni, hanem inkább elkerüli a városokat és falvakat. Úgy gondolja tán: ha nem hallják, látják, nem éri bántalom.
Ezzel pusztítja leginkább önmagát: a némaságba meneküléssel.
Az emlékezés – hogy be szép és gazdag volt hajdanán – még inkább elgyöngíti.
Mit használ a vaknak, hogy az apja látott?
Mit használt Dally Pentreath asszonynak, hogy ősei cornish szavától ezredévekig volt hangos a Cornwall-félsziget? Egyszemélyes nyelvében magára maradva végül a magánya is megfojthatta.
Magánya, magánya, forog fejemben a szó, és elindul vele a kicsi szoba is, magánya, magánya… Kiment a ház az ablakon!
Puhán lengedezve száll velem a falu felett.
Fekete madár fél szárnyaként repdes a nyomában anyám fejkendője.
– A keszkenőm, a keszkenőm, te fiam! – kiáltja anyám koromtalan hangon, s kezét a fejére kulcsolva menti fehér füsthaját a feltámadott szélben.
Tincsei kigomolyognak az ujjai között, szertefoszlanak az ég peremén. A szél – rabló hadseregként – odalentről mindent felkapdos, ami vihető. Anyám füsthajával együtt repül és dudorász nyiladékaival a deszkakonyha, fölszállt a levegőégbe láncostul a kutya, a holtra ijesztett majorság, a szemérmetes árnyékszék s egy burukkoló galambdúc. Sárga üstökét rázva repül nyomomban kenünk végéből a fűzfa, szakállas nyílként a fenyő, a kék gerezdjeitől megfosztott futó venyige, utolsó halott magyarjával a novalyi temető meg egy vadász is, aki nyulat sejt a hantok között. Szédítő magasból nézhetem már a prédára jutott szülői portánkat, amelynek közepében csak a két öreg maradt, és a gyökeret vert cöveklábú asztal, immár szépen megterítve a nagy pusztaságban.
Ők hárman a gyermeket várják.
Tudom, hogy minden percben meg kell érkeznie, és minden erőmmel elébe igyekszem, mégis távolodom tőle. Számon kéri majd a sikaszói egyességünket a szalonkacsillag alatt, a válasz pedig így szól bizonyára:
– Nagyapát elvitte a szél.
Így kezdődött az álmom, amely azután egy sokszor elképzelt s már ismerős asszonyi arcot is odalehelt anyám repülő keszkenőjéhez. Ó, kit látok! Ezt elmesélem majd, ha fölébredek, gondoltam magamban, de az is eszembe jutott menten, hogy álmot unalom nélkül legutoljára Dosztojevszkij volt csak képes fölidézni, énnekem tehát jobb lenne hallgatni róla. Fjodor Mihajlovics bocsássa meg tehát ezt a vétkemet.
– Adjon isten, húgom! – szóltam a menyecskés asszonyhoz, aki őszen-ősz hajamat mintha nem is látta volna, így nyelvelt vissza:
– Hozzá lódítottál, fiam! Nem húgod vagyok én, hanem nénéd. Édes nénéd.
Valóban ő volt: Édes Néném, akihez Mikes Kelemen a hűség leveleit írta Jénikőből, Rodostóból. Ráismertem a zágoni várakozásban megkopott arcáról, amely mosolyatépetten is azt mondta: egyszer hazajön Kelemen.
– Törvényt teszünk a tyúkokra! – kezdtem a célzást, és jó találattal, mert így szólt Édes Néném:
– Kelementől kaptam, nektek küldtem tovább a szólást.
– Mert olyan nagyon elhallgattunk?
– Mert ti vagytok nyelvünk templomegerei – mondta Édes Néném, vigasztalással folytatva: – De el ne hagyjátok azért magatokat. A szegénységnél is rosszabb, ha egyszer halál fogára jut az ember.
– Mint az a kelta asszony is, aki meghalt – mondtam, hogy ő is értesüljön a világ dolgairól.
Szó és egyezkedés nélkül indultunk ketten Dally asszony temetésére. Hegyen-völgyön gyalogoltunk egy darabig, majd azzal a kótyagos kerekű szekérrel rázattuk magunk, amely a nagyenyedi Bethlen kollégiumba is elvitt volt engem, mikor szilvás lepényét majszolva a tiszteletes úr fittyet hányt a reánk leselkedő veszedelmekre, mondván, hogy bár előttünk a kanyarban a világháború, mögöttünk az Isten, aki papjai és kántorjelöltjei fölött vigyázkodik.
Azóta változott a helyzet.
Hátunk mögé került a világháború, s utunk végén várt bennünket egy nyelvnek a halála.
Az Isten pedig azzal volt elfoglalva, hogy nem törődött velünk.
Vagy tudta már, hogy mi lesz utunk váratlan és ránk nézve siralmas fordulata?
Isten szándékának csak isten a megmondhatója.
Ezt Édes Néném állapította meg Kelemen hagyatéka szerint, az Ábrahám névre hallgató lovacska pedig közölte velünk, hogy megérkeztünk a Cornwall-félszigetre, vagyis Angliába.
– Ábrahám úr, ne beszéljen szamárságot! – mondtam a lónak, miután körbe nézelődtem a krisztuskeresztes dombjaival szelíden lüktető vidéken. – Hiszen még nem is láttunk tengert!
– A tenger előttünk van – lóbálta meg zúzmarás fejét Ábrahám egy békazenebonás tavacska előtt, majd e titokzatos értelmű kijelentést tette: – A halott innen gyalog megy a ravatalig.
– Hallja, Ábrahám úr! – öntött el a méreg. – Maga gyásznapon ne tréfáljon velünk! Nem halottat hoztunk, hanem másnak a temetésére jöttünk, íme Édes Néném kezében a fekete szegfű! Ez a tenger pedig az én gyermekkorom feresztő teknője volt. Belemártóztunk tisztán, és kikecmeregtünk belőle sárosan a bivalyborjakkal együtt. Nyissa ki jobban a szemét, Ábrahám úr! Azon a kopár legelőn rágcsáltuk együtt a lósóskát, és bámultuk várakozással templomunk megbillent tornyát, hogy mikor omlik rá a harangozónak ugyancsak megroggyant házára. Azt a kúriát nézze, Ábrahám úr, ott égették háború végeztével a könyveket; ősnyomtatványokat, negyvennyolcas kéziratokat, a Jókai-regényeket, a képes világtörténelmet. És az én iskolám? Az a gyermekzsivajtalan épület amott a szomorúfűz árnyékában, az sem ismerős magának? Hát az a kendős malac, amely Kemény Zsigmond sírján turkál, Anglia süldője lenne tán? Hiszen oda jutottunk vissza, ahonnan elindultunk! Gondolkozzék hát, Ábrahám úr, és találja meg az utat Dally Pentreath asszony ravatalához.
Ábrahám azonban megkutyálta magát, nem fogott rajta sem zabos ígéret, sem a korbácsnak, mint utolsó lehetőségnék a fölemlegetése.
Akkor a mi ferde tornyunkban megszólaltak a harangok. A mennybélinek idült süketségéhez igazodva olyan dörejes kondulásba kezdtek, mintha Rómának ezer harangja szólalt volna meg.
Ijedtükben a kamarásiak mind kiszaladtak az utcára.
A szomszédos falvak is kongatni kezdtek, s a kutyák ugatni és vonítani a rettentő harangjárásban.
– Részemről ez az utolsó huzatai! – kiáltotta Szász Sándor a torony ablakából, nem törődve már azzal, hogy omlik-e vagy sem az istenes magaslat.
Akkor már ezrével özönlöttek a nyelvek a világ minden tájáról Dally Pentreath asszony temetésére.
Jöttek az indoeurópai család összes ágazatai a germán, szláv és latin gyermekekkel, az uráli nyelvek a finnugor atyafisággal, élen az elhunytnak kelta szüleivel, testvéreivel: az ír, a gael, gall, walesi és breton gyászolókkal.
Jött az egész Bábel.
Griffszárnyú és kolibrinyelvek, vénséges vének és Krisztus után születettek egyetlen gyászoló gyülekezetként özönlötték el a kis templom környékét.
Tiszteletes urunk kitűzte a torony ablakaiba a gyászlobogókat. Egyik a református gyülekezeté volt, másikat a román paptól kérte kölcsönbe. Nyaktörő mutatványa után sovány kíséretével – az egy szál kántorral – maga is elindult fekete rakott palástjában a ravatal irányába.
Mi történik itten?
Édes Néném, kezében a fekete szegfűvel, kiszállt a szekérből, s a harangok szavára lépkedve súlytalan lebegéssel tűnt el a nyelvek sokadalmában.
– Édes Néném! Édes Néném! – kiáltottam némán a nyakamra kulcsolódó fojtogatásban.
A hirtelen támadt csendben messziről, a suttogás hangján jött Édes Néném válasza:
– Elérkezett az én órám is, fiam. Egyedül maradván nekem kell kimenni az áldozatra.
– Eredj utána! – mondta parancsoló hangon Ábrahám, aki ló létére tájékozottabb volt az eseményekben.
Szinte lehetetlenség volt már begyurakodnom a templomba.
Sóbányaszín falait a gyászoló nyelvek majd széjjelvetették, az orgona hamis hangjai pedig varjúsereg formájában verték le az embert a lábáról. Ezek a varjak régente még legyek voltak, mondtam magamban anélkül, hogy valaki kérdezett volna.
Az Úr asztalának helyén sötétlett gyertyafényben a ravatal.
Pápista gyertyák!
Pápista beszéd Dally Pentreath emlékére!
Ezt Ábrahám tudná csak megmagyarázni.
Ábrahám azonban nem futott be a templomba.
– Dominus vobiscum – énekelte Kálvin papja, és ministráns híján vékonyabb hangon folytatta: Et cum spiritu tuo.
A gyurakodás miatt folyton rám ripakodó nyelvek szorításában, csupa ismerős, otthoni arcon hüledezve kérdeztem jobbra és balra: ezek az emberek miért nem az anyám nyelvén szidnak engem, hiszen az imént még magyarok voltak!
– Az imént, az régen volt! – kiáltották vissza kórusban. – Requiescant in pace!
Szembefordulván a régi szavainkra hömpölygő ceremóniával, a dühös prédikátorok hangján kiáltottam:
– Atyámfiai, akik még megmaradtatok! A mi segedelmünk jöjjön az istentől!
– Ne jöjjön! – tiltakoztak töben is a ravatal mellől. – Nincs, aki átvegye!
– Megha-haltunk ezen a nyelven! – dadogta felindultságában Kemény Zsigmond, akit a magyarnak láttán sosem vetett föl a lelkesedés, meg azt is tudjuk róla, hogy az erős indulatban dadogni szokott.
Egér kandikált ki a csizmája szárából.
Zsinóros fekete kabátját még le sem porolhatta, hogy a kendősmalac-túrta sírjából kikászálódott.
– Hát nem Dally Pentreath asszonyt búcsúztatjuk?
Érintésközeiből nézhettem már a ravatalt.
Nem hittem a két szememnek és a fülemben visszacsengő szavaknak sem: elérkezett az én órám is, fiam. Egyedül maradván nekem kell kimenni az áldozatra.
Édes Néném feküdt ott a ravatalon, élettelen kezében az egy szál fekete szegfűvel.
A koporsó oldalán felirat hirdette:
|
S a koszorúk lila papírszalagjain felirat minden nyelveken:
|
– Requiescat in pace! Ámen.
Lehunytam a szemem, hogy ne lássam a nyitott szemű holtat.
Fáj, amit látok.
De jobban fáj az, amit tudok.
Kegyes csalás volt a hír Dally Pentreath asszonyról. Az én nyelvem kimúlása volt az – kíméletesen közölve. A halálhír természete szerint: a másét mindig elfogadjuk, a magunkét el nem képzelhetjük. Akár a végtelent. Az elképzelhetetlen ott feküdt előttem.
Gyertyalobogás hullott az arcára.
Az élő gyertya babrálta halott vonásait, amelyek egytől egyig az én vonásaim voltak. A mieink: anyám, apám jegyei, a testvéreimé, mindenkié, akitől csak egy igekötőt is kölcsönbe kaptam. Az nem lehetséges, mondtam az egyetlen lehetséges tagadást az időnek hóhérló keze láttán, a mindig megkésett javuló szándékkal. A halál: javít, talán csak azért is van, hogy tanozásainkra figyelmeztessen. Íme, elmegy az én nyelvem, Herder úr nem átallotta fényes nappal Európa szeme előtt meghirdetni a halálát, s én itt maradok a le nem rótt tartozásaimmal.
Nem lehetséges!
Hol vagy, sátán? Csak te mondhatsz olyat, hogy isteni gondviselésben leledzik az emberiségnek minden haja szála, miközben a tökéletes közöny segédletével egy nyelv kerül itt korporsóba!
Hol vagytok, Bábel gyermekei? Kicsoda az közületek, aki csak egyet is nem taszított rajta az elsőbbségi tülekedésben? A bűneire fogtok hivatkozni, ám azok nem az én bűneim. Én a fegyvertelenség állapotában kaptam őt, acsarkodás és gőg nélkül, a kezében egyetlen szál fekete szegfűvel.
Szívében csordultig telten minden iránt, ami más.
Mindig készen a szó-kéznyújtásra, gondváltásra.
Akkor is, ha szelíd jóreggeltjére felborzolt tollakkal kérte számon a más ajkú: micsodát? Miféle reggelt?
Úgy is, hogy útirány felől érdeklődve kárvallottan kellett a kérdezett után néznie, mondván Segesváron Tamási Áronnal: e nem felele.
Nem lehetséges!
Hogy ennyire megkéstem volna. Az ő hangján még mondani szerettem volna valamit. Talán a legfontosabbat. Ki kellett volna jutnunk együtt a homályból, lelki szemeink látják a tisztást, ahová rézsútosan hull a fény. Megjön az a gyermek is, Néném, a kezedből kiesett sarkantyús játékaiddal.
A legrosszabbkor hagytál itt, Édes Néném: a legjobbak elgondolásának küszöbén.
Akkor leomlott a templom északi fala, s a beözönlő fény árján sodródva, a nyesett ág könnyű libbenésével anyám került oda. Görcsös ujjakkal kezdte tépdesni a vállam, és a gyermeki sírás üveghangjain parancsolt rám:
– Ébreszd föl, ébreszd föl!
– Nem tudom, nem tudom, jóanyám!
Másodszor hallhattam akkor a szemrehányását:
– Milyen író vagy, ha nem tudod fölébreszteni?
– Temetésre jöttünk, nem ébresztés végett! – kezdtek kiabálni Bábel gyermekei. – Halott a halottal, eleven az elevennel!
A törvényt anyám nem fogadta el. A szószékre felröppenve ezt kiáltotta a boldog gyászban zsivajgó tömegnek:
– Nélküle mi már nem vagyunk elevenek! Menjetek haza, jóemberek! Köszönjük az érdeklődést.
– Pénzünkbe került a rengeteg koszorú! – berzenkedtek az arameusok, majd azután, hogy anyám egyik gyászfonadékot a másik után kezdte hozzájuk vagdosni, futásnak eredtek, s nyomukban elvonult az egész sokadalom. Nagysármás, Kissármás, Novaly, Mócs és Gyeke útjain hömpölyögtek feketén az indoeurópai nyelvcsalád ágazatai a germán, szláv és latin gyermekekkel, az uráli nyelvek a finnugor atyafisággal és Dally Pentreath asszony változatos rokonságával.
Ijedtében eltűnt a pap is kántorostul, egeres csizmájában elballagott Kemény Zsigmond, s a bezárult templom csöndjében így szólt anyám:
– No most mondjad, fiam.
– Mit mondjak, anyám? – néztem a parancsára, mint aki nem készült föl a halálra, sem annak elkerülésére.
– Hát nem tudod?
Fuvintásnyi mosolya jelezte, hogy amiként ruhásszekrényének titkos sarkaiba, vasalt ing, párnahéj alá meglepetésnek szánt ajándékfügét, finom cigarettát rejtett volt el, vagy ahogyan újságból titkon kivágott zsenge versemet őrizte: az elmúlt huszonhétezer napjának szemérmesen elhallgatott szavaiból is előszedi nekem a ritka alkalomra valót. Először azonban a tekintetét körbehordozta, s a templom áttetsző kövein át az ő szemével láthattam mindazt, ami olyan nagyon meglódult az időben: messziről idecsalt fenyőfáival a szülői házat, gyermeket, unokát hazaváró ablakaikkal a rokoni portákat, a sárga agyaghegyeket és a pontyos nádasokat, a környéknek behunyt szemmel is megtalálható minden búvóhelyét, lemészárolt gyülekezetével a szilvapálinkás temetőt, a sírját kereső Kemény Zsigmondot. Mindezek után pedig anyám új kendőjén akadt meg a szemem. Apró virágminta kéklett a csücskében. Mintha ez alkalomra varrta volna, hogy így szóljon:
– A ragaszkodásunkat mondjad.
Bilincses szavaim között válogatva fordultam a kettőnkre maradott ravatalhoz:
– Édes Néném, ne hagyj el bennünket!
– Ezt a vendégnek is mondjuk – legyintett anyám.
– Édes Néném! Árvaságra jutunk.
– Az árva is felnő.
Anyám újabb legyintésétől félve már csak gondolatban folytattam:
– Édes Néném, nélküled pangó vizek maradunk az elfutott patak nyomában.
A gondolatomat is lefülelve anyám így szólt:
– A víz apad is, árad is, fiam.
– Édes Néném, halálod a büntetések büntetése rajtunk.
– Ezt ne hangoztassuk – mondta anyám. – Könnyen rávágja valaki, hogy megérdemeltük.
– Édes Néném, teveled meghaltunk itt mindahányan, valamennyien, külön-külön és együttesen, apraja-nagyja, koldusa, krőzusa Kelemen minden ivadékának. Édes Néném, a félkarú, féllábú, félszemű nem csonkább a nyelvecsonkítottnál! Édes Néném, ne mondd az enyészet nyelvén, hogy minden tagodat, ízeidet elszedték egymástól!
Tagjaid és ízeid vagyunk!
Minden elsodorhat – semmi el nem választhat tetőled.
Erőre kapunk csak egy pillantásodtól is.
Ülj vissza velünk Ábrahám szekerébe, és ezután megszűnünk a kéréstől, mind a bűntől, mind a bujdosástól, mind a telhetetlen kívánságtól. Édes Néném, távozásoddal a természet rendje bukik föl: a galamb vércsefiat, mérges kígyót költ, a szarvastehén farkast fiadzik. Patkány az égben! Énekes madár a patkány fészkében. Méregméz és ugató halak. Szőlőtőkén kukacfürtök, sündisznótermés a gyümölcsfáinkon, és varangyvirágok nyílnak a kertekben. Édes Néném, akármint fordult a sorsunk, úgy voltunk teveled, menedékreménnyel, mint gyöngy a kagylójában, de szívünk most már az anyanyelv siralomháza.
Édes Néném nem mozdult a ravatalon.
Kimondott és elgondolt szavaimból kiábrándultam, tehetetlenül néztem anyámra. Fulladozva és botló szívem után kapkodva pördült meg testem a semmiben, fülem zúgni kezdett a mélybe zuhanásban, mikor ugyanaz a fényár, amely anyámat elhozta, közibénk röptette a zöld hátizsákos gyermeket is. Farmernadrágján az út pora, kezében a kicsi Dávidnak parittyája.
– Lacika! Lacika! – kiáltott anyám, és elkezdett énekelni. – Jobb kezében aranyvessző, bal kezében aranyalma. Pedig – mondom – parittya volt az, meg egy országúti fehér kavics.
De ezt az éneket tanította nekünk réges-régen, adventi napokon.
– Ő az, látod! – mondta azután anyám. – Ő az, akinek hátra van még több mint huszonhétezer napja. Egyedül őrá hallgat Édes Nénénk, aki elhagyott bennünket. Mondd utánam, Lacika: Édes Nénénk, ha te a Moáb mezejéről való Naomival mondod…
A gyermek elhajította a parittyát, úgy ismételte engedelmesen:
– Édes Nénénk, ha te a Moáb mezejéről való Naomival mondod…
– Forduljatok vissza, leányaim!
– Forduljatok vissza, leányaim!
– Forduljatok és menjetek, mert én már halott vagyok…
– Forduljatok és menjetek, mert én már halott vagyok…
– Akkor én Ruth szavaival mondom…
– Akkor én Ruth szavaival mondom…
– Ne unszolj engem, hogy elhagyjalak és visszatérjek tőled.
S folytatólag anyám vezetésével, mert hogy esküvőjének felejthetetlen szövege volt ez hajdan, kánonban folytatták:
– Mert ahová te mégy, oda megyek, ahol te megszállsz, ott szállok meg. Néped az én népem, és Istened az én Istenem. Ahol te meghalsz, ott akarok meghalni én is, ott temessenek el engem. Úgy bánjék velem az Úr most és ezután is, hogy csak a halál választ el engem tőled.
Nagy csend támadt ekkor.
Mintha egyetlen koporsó lett volna a világ.
A hűség szavaival szájba vert halál is hallgatott. A templom fényfalai a felkelő nap sugarait szórták Édes Néném tetemére, miközben fülem távoli viharnak moraját fogta föl.
– Édesanyám – mondtam –, történnie kell valaminek, mert ha nem egyéb, az Isten sóhajtott föl.
Mert ott volt az Úr anyám lakodalmán.
Figyelmével és fülével hallhatta az ő ragaszkodásának gyémántszavait: ne unszolj engem, hogy elhagyjalak és visszatérjek tőled. S ha kiestünk is mindahányan az emlékezetéből, ha kivert is onnan az erősebbek tülekedése, álmából ébredvén, tekintete fennakadt a gyermeken, akinek hátravan még huszonhétezer napja. Hogy ez mily tetemes idő: Istennek tudnia kell, valamint azt is, hogy Édes Nénénk szavai nélkül az a huszonhétezer nap: ugyanannyi vak macska, szennyes vízbe fojtva.
A vadonatúj gyermekhang élesen csattant a magos mennyezeten:
– Úgy bánjék velem az Úr most és ezután is!
És válasz jött rá a reménytelenség felől.
Édes Néném felemelkedett fektéből a ravatalon.
– Hát jól van – mondta, s két ujját megnyálazva eloltotta a gyertyákat. – Nem bánom, ha szállást adtok, mielőtt hazaindulnék. Messze van még ide Zágon. Téged hogy hívnak, te gyermek?
– Cselényi László vagyok! – adta meg Lacika haptákban önmagának is a tiszteletet.
Édes Néném így szólt:
– Vásárfiát hoztam neked Kelemen sátrából. Jókívánságot, amely szét is osztható majd az ínségesek között.
Így szólt az:
– Legyél a te becsületes nevednek mindig köteles, láncos, madzagos, spárgás és zsinóros szolgája, hogy mindig nyugodt szívvel elmondhasd: mert én vagyok, aki voltam, és leszek, aki vagyok.
Ábrahám úr a tavacska előtt zsörtölődve várt bennünket.
– Beleőszültem idekint, annyit sírtatok odabent! – ripakodott rám még Enyedről ismert lóhangján, és megrántotta a szekeret.
Átaludtam hát a gyermek érkezését. Lassan lazulnak torkomon a koporsós látomás rémzsinegei. Mire kilépek a tornácra, Lacika már táncoltatja boldog kutyabarátját a nyári kamra előtt, ahol ezután újabb meglepetés várja. A karácsonyra eltett szőlőből anyám válogatott kék fürtöket aggatott föl cérnával a venyigékre.
– Kosarat, kicsi kést a kézbe, gyermek! Kezdődik a szüretelés!
Megannyi bal lábbal kelt nap után ez a mai, még mielőtt elmúlna, szigorában enyhülni látszik. Az ég vörhenyes derengésbe váltott, s egy mozdulatlan felhőnek a csücskén hunyorog a megígért vacsoracsillag. Míg volt miért az égre fölnéznie, apám azt mondta ilyenkor: vihar készülődik, az időnek piros a szeme.
Lehetséges tehát, hogy idén azzal a kicsi nyárral maradunk, amit ez a dédunoka hozott a hátizsákjában, s a cérnaszárú szőlőgerezdek láttán bucskázó kacagásával.
Fuvintásnyi, maradék nyár – lopom vissza álmomból az anyám mosolyára került jelzőt, de csak ennyit. A többiről, Édes Néném haláláról és feltámadásáról hallgatni fogok ezen az estén; a rémlátás ragadós. Puliszkakeveréskor megérkezik Feri bátyám is, aki törheti majd a fejét Lacika kérdésén: minek a csücske az, hogy tyúvanrajta? Ezt, ha lehet, el is énekeljük Virág Jánossal meg a sárga sarkantyúval együtt, ám én annak örülnék jobban, ha valamilyen csoda folytán anyám esküvői szavai is énekbe költöznének:
|
Nagy reményeket nem fűztünk a mai naphoz sem, bár a többinél kegyesebbnek mutatkozott. Laci vejem a sikeres szívműtét után kikerült a halál árnyékából. Péterffy Árpád megbocsátja nekem, hogy nem juthatok hozzá kézfogásközelbe. Erdélyi lévén, jól tudja: ólomketrecünk ajtaja ritkán és nehezen nyílik meg.
Fiamék baj nélkül jutottak vissza Veszprémbe. Hosszadalmas, álmatlanságban telt utazásainak végén Éva kezdi kipihenni magát. Sára-történeteket mesél nekem és Lacikának. A tízéves, hollóhajú unokalányka valóságos felnőttként vigyázott a lelkezúzott, törött bokájú Örökmécses-Nagymamára. „Hogy az milyen találékonynak, be bátor nyüsletőnek bizonyult vonaton és villamoson, vásárlásban, beteglátogatáskor!”
Éva megérkeztével a tiltások is szaporodnak persze. Főleg ami Lacikának szól. Ide mehetsz, oda nem mehetsz! Ez az elszennyesedett város csupa veszedelem. Akár a többi. Erdélynek valamikori kincses, nyugodt, tisztán tartott gyöngyszemvárosai balkáni munkatáborokká züllöttek. Puskás fegyőrök látómezején túl zord-mord, ingerlékeny és nemzeti érzelmeiben fanatikus a betelepítettek hullámzó tömege.
A munkatábor hatalmas festőiskolája is megnyílt városszerte.
A román trikolór színeibe öltöztetik a tereket, utcákat, vaskorlátokat. Átfestik az autóbuszokat, a város egész gépállományát. A traktorokat, teherautókat, még az úthengert is. Ki mivel dolgozik, azt öltözteti az „idegen” elemeket lassan fölemésztő nemzetállam diadalmas zászlajának színeibe.
Lakásunk ablakából is megfigyelhető a festőiskola művészeinek hazafias működése. A szemközti gázvállalat gépkocsivezetői az anacionális színeket viselő teherautókat házilag mázolták át, ahol csak lehetett, piros-sárga-kékre. Némelyek, a biztonságos vezetés kárára, a szélvédő negyedét-harmadát is összemaszatolták. A kabinok belsejében, visszapillantó tükrök nyelén, motorház orrán háromszögletű zászlócskák lobognak, papírvirágok hirdetik a himnusz ophthalmologiai (szemészeti) jellegű kezdő sorát, mely így hangzik: „Három színt ismerek csupán ezen a világon!”
Este van. Délutáni boldog csatangolásaiból megtérve Lacika azt mondja: barátai még nem fújtak takarodót, kint játszanak az úton a házunk közelében. Valamilyen pénzes játékot pengetnek a járdán, megnézi hát, milyen az a játék.
Nehéz lenne lebeszélni róla. Ha van örökmozgó: az a kamasz fiúgyermek; az életerő csodája, a mesés elixír patakcsobogása.
– Eredj, de ne maradj sokáig!
Kinyargal hát a kapun, elviharzik az ablakunk alatt a gyerekcsapathoz. Ó, te nyakigláb!, nézek utána hosszan csodálkozva. Mikor vette föl Budapesten a gyarapodásnak ezt a sebességét! Úgy nő, mint egy őzlábgomba.
Pedig mintha csak tegnap kezdtem volna el följegyzéseimet a világban körülpillantó gyermekről: „Lászlónak szerzett címe, rangja nincs még; néhány öröklött méltósága csupán: családunk hanyatló birodalmának felgyarapítója, anyjának hercege, apjának főhercege, nagyszüleinek grófja, dédatyjának őrgrófja, s ami még reá vár: Szavaink Nagyfejedelemsége.”
Mintha Örökmécses csak tegnap cserélgette volna fehér pelenkáit és altató szavait a virrasztások boldog éjszakáin. A száguldó idő nyomába vetett zsoltáros szavak ezek. Mintha csak ma reggel… mintha csak az imént… Haj, régi pusztakimarási, sikaszói napok! A nyakamba vettem a gyermeket, úgy lett egy fejjel nálamnál magasabb. Most meg gyalogosan is egy királyi testőr sudaras magasságából néz le rám: „Nagytata fejelágyára.”
A zsoltár pontosabban fogalmaz, amikor csodálkozás helyett így szól: mi hát az elmúlt ezredév? Csupán egy rövid éj átvigyázása.
Sokszor énekeltem én ezt gyermekkoromban. Templomban és temetéseken. Tebenned bíztunk eleitől fogva… Visszahúzódom az ablakból. Ne mondják a gyerekek, hogy legelésző birkáimnak nézem őket.
Hirtelenében arról tájékoztatom Évát, amit nélkülem is tud, vagyis, hogy Lacika növésben elhagyta már a nálánál 2–3 évvel idősebb barátait is. Úgy dicsekszem vele, mintha nekem köszönhetné a nyurgaságát, szép szálas mivoltát.
– Rendeld haza már! – nyugtalankodik a nagyanyja.
De már veri valaki az utcai ablakot, meg kiált is. A nevemen szólít.
Úgy ugrom az ablakhoz, mintha betörték volna.
Alant a járdán véres homlokú, szőke fiúcska.
– Lacikát leütötték! Tessék azonnal jönni!
Azzal futna is már, de szinte fenyegetőleg kiáltom utána:
– Állj meg!
A jeges rémület a nyitott ablakon dobna ki, de lábam a folyosón át a kapu felé futtat, ki az útra. A fiúcska szó nélkül indul előttem a szomszéd lakás felé, majd újból megismétli:
– Lacikát leütötték! Leütötték a részeg emberek!
– A részegek!
De nincs idő a részletekre, teljesen mindegy most, hogy részeg emberek voltak-e vagy józan angyalok. A gyermeket lássam! Úgy sietek, ahogy csak bírják a lábaim.
Udvaros házban, megrendült pajtásainak körében véres orcával, dagadt szájjal, talán eszméletlenül Lacika fekszik egy kicsi kanapén, amelyről a padlóra nyúlik el hosszan a lába. Ide hozták, a legközelebbi menedéknek vélt házba, fronton elesetteket hurcoló sietséggel.
Jó, hogy Éva otthon maradt, néma döbbenettel bámult csak utánam. Szíve szakadna meg most a látványtól.
Lacika orrának helyén hatalmas, nyílt seb, kék-vörös daganat, a szeme lehunyva, fehér inge, farmernadrágja lucsok egy vér, a küszöbön is, a padlón is az ő vérének égő nyomait látom.
– Lacika!
Iszonyatban repdeső szemem a szemét keresi a homlokára bugyolált fehér törülköző véres hajlatában.
– Lacika – hajlok föléje. – Ne félj. Itt vagyok. Elviszlek az orvoshoz.
Lassan mozduló szemhéja, majd rám vetett segélykérő pillantása követ hengerít el a szívemről: eszméleténél van! Gyönge vigasz persze. Alattomos sötét veszélyek szuronyai között vágódom ki máris az ajtón, és szólok vissza a fiúknak:
– Hozzátok ki az útra!
Elfutok a lakásunkig, vállammal betaszítom a nagykaput. Az udvaron Éva jön szemközt, szélfútta nyesett ág, a járása már csak botladozás. A választól rettegve meg se meri kérdezni, mi történt, csak néz rám szótalanul, sikolyos szemekkel, az ájulás szakadéka mentén imbolyogva.
– Lacikát kórházba viszem, megsérült, de nagy baj nem lehet.
Felszakítom a kis piros Oltcit ajtaját, indítok, bőgetem a hideg motort, szerencsémre nem fulladt le, mint szokott, öblösen röfög, ahogy sebesen hátrálok a kapu felé, dudálok is közben, nehogy a járdán elüssek valakit.
Barátai hozzák már a karjukon Lacikát.
A hátsó ülésre fektetjük. Két legényke jön velem, segíteni.
A gyér forgalomban vadul meg-meglódulva, féket csikorgatva száguldok a sürgősségi klinika felé. Figyelmem és kezem-lábam szinte gondolattalanul mozdul megannyi közlekedési szabály szerint, de képzeletem akadálytalanul csapong, szélben síró vércseként hányódik az ég peremén. Félórája még a szárnyas időnek ő elmúlásán méláztam: be hamar kinőtt ez a gyermek az Isten markából, s ímé, most a jóleső sóhajnak keserves párja szakad ki belőlem: az égnek nyúlánkozó legényke egyetlen ökölcsapás ideje alatt nőtt bele létünk Nessus-ingébe, mészárlások véres gúnyájába.
– Fiúk! Miként történhetett ez meg?!
Egymás szavába vágva mesélnek. Játékaik vége felé két részeg gázmunkás vetette meg előttük a lábát. Köpködtek, csuklottak, füleltek. Egyikük azt kérdezte románul: „Milyen nyelven ugattok ti?” Jól tudhatták pedig, hogy az utcabeliek csak két nyelven beszélnek: magyarul s románul. De vigalmi csődületből és alkoholgőzből másztak elé, a kérdés pedig a szokásos őrjöngés előjele volt: bor, sör, pálinka után magyar vért akarnak inni. A gyerekek csak pengették a fényes érméket, míg rájuk nem bődült a rabló: „Ide a pénzzel!” Nem adjuk!, zsinatoltak a gyerekek. Nem adjuk! Ezt kiáltotta Lacika is. „Mit ugatsz?” – hördült fel az útonálló, s már ütött is.
Hatalmas fekete öklével az arcába sújtott.
Lacika eszméletlenül zuhant az utca kövezetére, arasznyi távolságban a magas járdaszegélytől, amelyen nyakát törte volna.
Amely koponyaalapi törést okozott volna.
Ahogy ott feküdt a hátán, arcáról a nyitott szájába, szemébe, nyakára, mellére csurgott a vére. Társai a rémület vakmerőségével vetették magukat a támadóra, aki a cinkosával együtt futásnak eredt. Egy magános, bátor férfiú utolérte, alaposan helybenhagyta. „De milyen bűnhődés az a kegyetlenségéhez képest!”
Lacika aggasztóan szótalan a hátsó ülésen.
– Ugye, nem hajtod hátra a fejedet?
Csönd.
– Fiúk, ne hagyjátok hátrahanyatlani.
Elhallgatom a riadalmat, amely szünet nélkül szorongatja a szívemet: „A vérébe fulladhat!” Hideg és forró remegések futkároznak keresztül-kasul a hátamon, a mellemen, a szívem táján.
– Lacika! Látod-e, ki van melletted?
– Látom.
De később azt mondja: alvadt vér van a szemében.
Beletaposok újból a gázpedálba. Miért mondja, hogy alvadt vér? Tán csak nem sérült meg a szeme is! Borzalmas reccsenést hallok, miközben az erős fékezéstől mind a négy kerék fölsivít. Valaki balról vágott ki elibém, s rohan tovább vígan integetve. Az ütközés hangjait lelki fülem szűrte ki a rémület hangszekrényéből.
A klinika sorompója kint a város szélén, sötét erdők alatt. Empátiával megáldott kapus, nem faggatózik, utat nyit hamar. A háromajtós, szűk gépkocsiból izgatottan, kapkodó mozdulatokkal emeljük ki a beteget s visszük hirtelen meglobbanó reménnyel a főbejárat felé.
A fehérköpenyesek a helyükön vannak.
De velük őrködnek az előírások, szigorú szabályok is. Él-e, hal-e a beteg: nem számít.
Mindennél fontosabb a rideg számbavétel: kit hoztunk? Honnan hoztuk? Hogy hívják? Hol lakik? Tehát magyar állampolgár. Szemöldökrándulás, bizonytalankodás. Hány éves? Tizenöt.
Tagadó fejrázás, elutasító legyintés.
– Nem itt a helye. Másfelé kell vinni.
– Miért?
– Kiskorú.
Elakad a lélegzetem. Ez egy másik ökölcsapás. Jóemberek! Beteget hoztam, akinek összeroncsolták az arcát, és talán befelé folyik a vére, és megfulladhat, belepusztulhat. Nem nagykorú, sem kiskorú, nincs kora: sebesült! Tetszenek érteni?
Értik. De kiskorúakat nem fogadhatnak. S mondják, hová kell mennünk.
Vonszoljuk Lacikát vissza a kocsiba. Egy másik mentőhely felé rohanok az éjszakában.
Orr-fül-gégeklinika.
Csönd és derengő fény a váróteremben.
Aztán emberforma homály, szolgálatos nővér, aki szolgálatos orvost hív menten.
A remény fehér hullámain közeledik valaki, nézem, ismerős, korombelinek látszó férfiú, de lesántult emlékezetemet hiába csépelem, a gebe nem segít rajtam. Bizonyos pedig, hogy valahol és valamikor találkoztunk. Ő viszont minden figyelmét Lacikára fordítja.
Nincs okvetetlenkedés. Gyerünk a rendelőbe! Én is belépek az ajtón, jól tudom pedig, hogy nem szabad. Megállok az orvos háta mögött, s a már-már hangjavesztett Lacika helyett válaszolgatok a kérdéseire. Igen, közel egy órája, hogy leütötték. Nem, ő nem ütött le senkit. Semmi verekedés. Nem ivott. Látási zavart is emleget. Rengeteg vért vesztett.
Aztán csönd, az orvos szakszerű, gyors munkája, a gyermek arcának előhívása az alvadt vér sötétségéből. Lacika föl se szisszen, pedig a fájdalom nincs tekintettel a kiskorúságra. Meg se figyelhettem, hogy sebeinek fölbolygatásához kapott-e érzéstelenítőt.
Rövid, utasító szavait az orvos magyarul mondja.
– Köhögni! Lélegzeni! Fújni! Előrehajolni!
Ebből támad az újabb konfliktus.
Félig alvadt vérét friss vérrel együtt sugárban prüszköli-fújja-köpi ki Lacika, egész testében remegve.
Úristen!
A torkavágott bárány, a lemészárolt fiatal élet néma vergődése a hófehérből piros-feketévé lett mosdókagyló fölött.
Félek, mindjárt előrebukik, nyúlnék is a homloka felé, mikor az orvos fölhorkan és köpenyének szárnyát megragadva kezd méltatlankodni.
– Figyelmetlen kölyke! Nem tudsz vigyázni?
A gyermek néma kézrebbenése. „Bocsánat.”
Néhány csepp vére a frissen vasalt fehér köpenyre hullott, s megannyi eleven parázsként a szívemre is, a szigorú szavak hallatán. Erős indulatomat alig-alig türtőztetve, fojtott hangon mondom, kapkodó lélegzetvétel közben:
– Verje pofon a kölyköt, doktor úr! Üsse szájba, rúgjon bele, miként a kutyába! Éljen ön orvosi jogával! Tanítsa móresre! Hogy mer idejönni ilyen állapotban, amikor vérzik, és az ön ruházatának tisztaságát veszélyezteti! Neveletlenül viselkedik a fájdalomban! Nem ismeri a szenvedés etikettjét! Rúgjon, uram! Ne sajnálja!
Az orvos megvárja nyugodtan, míg eláll bennem a forgószél, aztán így szól:
– Tessék kimenni!
Kimegyek, mert igen hosszú volt a berzenkedés. Talán túlzásba estem. Már hogy estem volna! Torkomban egy újabb monológgal döndülök fel s alá a váróteremben. Ilyet se hallottam! Literszám veszti a vérét az a gyermek, a doktor úr pedig három cseppet sem hajlandó abból magára vállalni.
A falra akasztott táblán ez áll: szolgálatos orvos Dr. T. Megvan! Ő az a román orvos, akinek arcvonásai elmosódtak az emlékezetemben!
Katapultáltan suhanok vissza a hatvanas évekbe.
Azóta elhunyt, közös barátunk társaságában ismerkedtem össze vele és kerültem barátságba. Nem volt ez nehéz, mert olyan ember ő, akinek nem fáj a füle, ha más-más nemzet fáján termett szavakat hall. Megannyi transzilván vonzás és taszítás mágneses mezején ezt a szellemiséget T. doktor családilag örökölte.
– Emlékszel még rám? – kérdem tőle, mikor Lacikával kilép a rendelőből.
– Emlékszem – mondja nyugodtan, hangsúlytalanul, mintha nem évtizedek, hanem csak napok szakadtak volna közibénk.
– Ne haragudj – mondom kézfogás közben. – Vedd figyelembe, hogy te is megbántottad a fiúcskát, akinek nagyapja vagyok.
Félszóval, elnézést kérő mosollyal legyint a galibára; fontosabb most a beteg elhelyezése.
Intézkedik, aztán elköszön, meleg szóval vigasztal: gondja lesz az unokámra.
Másvalaki jön helyébe s vezet a kórterem felé. Fehér vaságyak, álmukból fölvert bámész betegek menekítik arcukat a rájuk zuhintott villanyfény elől. „Tessék levetkőzni.” Véres ruházatának iszonyatából kilép a gyermek. Biztatom-e, vagy áltatom magam? Azzal a folttalan hálókabáttal, amelynek ujjait alig titkolt remegéssel igazítom a karja után, reménységbe öltözik mostan.
Aztán, hogy mindent elrendeztünk: „Tessék megnyugodni. Jó éjszakát.”
Nehezemre esik a búcsú. Lacika hanyatt fekszik az ágyban, tekintete, amelyet kicsi korában fácáncsibe-színűnek, arannyal fuvintott meleg barnának láttam, most vérmesen tapad a mennyezetre, sugaras pillája alig-alig rebben; mozdulatlan pontra szegeződik a figyelme, vagy talán a láthatatlan égre, amely csillagos volt még, amikor boldogan füttyögetve kifutott alája érmepengető játékot játszani.
Fagyos rémület szorításából buknak elé a szavai:
– Így marad az arcom, nagytata?
– Ne félj! Nem marad így. Olyan lesz, mint volt. Éppen olyan lesz.
Úgy próbálom a vigaszt a párnája alá rejteni e gyötrelmes éjszakára, mintha én lennék az orvosok orvosa, a jövőnek csalhatatlan ismerője. Éppen olyan lesz, ismétlem, s az enyhületnek valamilyen jelét lesem az arcán, mindhiába.
– Ne félj. Jó helyen vagy. Aztán mire fölébredsz, már itt leszünk nagymamával… Örökmécsessel…
Mécses! A fényesen és puhán rebbenő szóra, hogy érzelmessé ne váljék, máskor vidám kurjantást szokott vetni. Most mintha meg se hallotta volna. Azt a mozdulatlan pontot nézi újból a mennyezeten, ahonnan tovaröppent valami: a játékos lét gyanútlansága. Jaj, ne feledjem elismételni, ha nem hallotta volna, mikor az orvos közölte: nincs alvadt vér a szemében, amelyet elborítanak lassan a könnyei. Kamasz önérzetében talán röstelli a megindultságát; nem tekint rám. A lélegzetét is visszafojtva, moccanatlanul őrzi azt a két könnytócsát, míg cserepes ajkai közül ki nem szakad a kérdés:
– Miért?
Aztán újból, a zokogás hangján:
– Nagytata! Miért? Mondd, miért?
S ahogy korábban a vére: most a könnye patakzik végig az arcán, a szelíd hajlatok minden irányába. A kérdésére nem tudok, nem is próbálok most válaszolni. Tizenkét pontos találatával egy szívembe lőtt, szakállas nyílvessző kérdezteti velem is: miért? Augusztusi csillagos égből miért zuhognak öklök egy gyermek arcába?
– Nyugodj meg, Lacika.
Csak ennyit tudok mondani az erős fájdalomban, amely a torkomat hasogatja. Hazamegyek Örökmécsest, amennyire lehet, megvigasztalni.
Nem kell küszködnünk az álmossággal. Aggodalmunkra odakintről a bosszú és gyűlölet üvöltő hangjai zuhognak. Kések és öklök pokoltáncát járják az ablakunk alatt s a mellékutcákban is Heródes megtért emberei. Az elmenekült támadók tértek vissza egy egész bandával, elégtételt venni a megfutamításért. Halálra keresik a fiúcskák védelmére kelt magános férfiút s a rájuk csimpaszkodó legénykéket is. Vészesen ordibálva, magyarokat mocskolva, csattogó léptekkel futkosnak föl és alá az egész környéken. Husánggal, fejszefokkal falat, kapukat döngetnek mindenütt, ahol az esti védekezők otthonát sejtik.
Sötét ablakok mögött tűnődünk: vajon mi vár még ránk a sovén indulatok bacchanáliájában!
A garázdálkodók csak jóval éjfél után vonulnak el. Fölsóhajtunk, világot gyújtunk. Két riadalom között egy keveset pihen a lélek. A Vörösmarty nevétől megfosztott utcánkba visszalopakodik a csend, ama régi, az ismerős, a nosztalgiába költözött. Ha nem lennénk oly nagy bajban Lacikával, örvendeznénk az ajándék-csöndnek, amely titokzatosan mélázó, már-már olyan, mint karácsonyi emlékeimben ama réges-régi volt, a mindig vágyott csendes, szentséges éj, a Gyermek fölött virrasztó boldog szülepárral.
Unokájának üresen maradt ágyára borulva zokog Örökmécses. Arcát a párnába rejti.