Fellini, köd

Néhányszor a falnak fordulva, fekve talált a laticelen, alig bírt életet verni belém.

Először, emlékszem, nagyon megijedt.

Másodszor már tudta, aznap semmit sem bírtam írni, vagy amit írtam, rossz volt.

Majd összejön, próbált vigasztalni.

Néha elolvasta, amit én pocséknak tartottam, és azt mondta, első (második, harmadik) vázlatnak nem is olyan rossz.

Tudtam, hogy nem mond igazat, de összeszedtem magam valahogy.

Egyszer pokoli fejfájással jött haza délután a tanításból, nem segített sem antineuralgika, sem egyéb, feltettem a lemezjátszóra Bicsevszkaját, az se segített rajta. Aznap, legalábbis úgy éreztem, az egyik fontos fejezetben sikerült valami szépet kitalálnom, megmutattam neki. Hősiesen koncentrálva elolvasta, tetszett neki, örült, de a fejfájása nem enyhült, lefeküdt a laticelre (más fekvőalkalmatosság nem fért be a nagyszobába) és szenvedett.

Este egy Fellini-filmet adtak a tévében, a Nyolc és fél-t, ő még nem látta, mondtam neki, nézzük meg.

Kis képernyős fekete-fehér Tünde-tévénk volt, a barátainktól kaptuk az esküvőnkre (nagyon nem akarta, hogy összeházasodjunk, félt tőle, hiába érveltem, hogy az csak egy papír, viszont így ő is kaphat beutalót Szigligetre, nem kell többé csöveznie, ami felett egyébként a szigligeti gondnok nagyvonalúan szemet hunyt). Nem sokat lehetett látni a kis képernyőn a filmből, de már a felénél elmúlt a fejfájása.

Akkor mondta: az a művészet, amelyik elmúlasztja az ember fejfájását, olyat írjál nekem.

Pokolian féltékeny lettem Fellinire, és igyekeztem.

Már kész volt annak a sokszáz oldalas kéziratnak az első változata, amikor a moziban megnéztük az Amarcord-ot.

Később kiderült, a mozigépész hamar haza akart menni, és néhány felvonást megspórolt a filmből, például a ködjelenetet, de így is fel voltunk kavarva rendesen, könnyeztünk a végén, és ő azt mondta, üljünk még be valahová, mielőtt hazamegyünk.

Beültünk egy presszóba. Felhajtotta a kávét és egyik cigarettáról a másikra gyújtott.

Hosszan elemezte a filmet, aztán váratlanul azt mondta: nem ilyen a regényed, nem lehet sírni tőle, szart sem ér.

Mondtam neki: ez csak az első végigírás, várd meg a másodikat, a harmadikat, amíg kész lesz, ez csak a csontváza, majd rákerül a hús, de ő, életében talán először nem hitt nekem. Vehemensen védte Fellinit, mintha én támadtam volna, mintha leszóltam volna az Amarcord-ot, holott ugyanúgy meg voltam rendülve, mint ő.

Még legalább háromszor néztük meg az Amarcord-ot együtt, lassan összeállt az egész, mert a mozigépészek mindig más felvonást hagytak ki belőle, tudtuk kívülről, és közben azon igyekeztem, hogy olyan művet írjak, amitől elmúlik a fejfájása.

Fellini pontosan negyven nappal őutána halt meg. Fellini koros volt már, ő még fiatal. Ez a két halál így egymás után mintha kicsit sok lenne már nekem. Fellinit, az embert, nem láttam soha. Azt tudtam, hol lakik Rómában, az egyik kolleganőm a Corvina Kiadóból írt a Mesternek olaszul, a Mester, csodák csodája, visszaírt, és fogadta is Rómában a lakásán. Fellini a konyhájában, háziruhában fogadta, közvetlen volt és tréfálkozott, és amikor feleségemmel eljutottam Rómába, és történetesen abba az utcába tévedtünk, meg is jegyeztem, hogy na, itt lakik Fellini, talán fel is ugorhatnánk hozzá. De őt az eleven Fellini nem érdekelte, és különben is nagy rohanásban voltunk egy Michelangelo és a Forum között.

Gradisca, Gradisca, Gradisca, mormolom most magamban, mert eleinte feliratosan, szinkronizálatlanul láttuk az Amarcord-ot, és azt is mormolom magamban, amit a hosszúra nőtt bolond a fán: Io voglio una donna, io voglio una donna. Nem vagyok beképzelt régen, de írtam egy-két Fellinihez méltó fejezetet azóta, neki már az agyában vájkáltak akkor mindenféle szikékkel, próbálta még elolvasni, de hiába; Gradisca, Gradisca, Gradisca, mormolom magamban, és feltolul egy álmom, pár hete álmodtam, megyek egy hatalmas hegyoldal mellett, letarolták, temérdek földet ástak ki, mintha valami irdatlan alapterületű felhőkarcoló alapozására készülnének, és akkor egy mezei úton jön Ő, és azt mondja, az az ő sírja, büszkén, kissé hivalkodva mondja, pimaszul, mintha még mindig velem ellenkezne, ellenem lázadozna még mindig; aztán megenyhül, fényképeket vesz elő, azon mi vagyunk láthatók, ő meg én, nézem a fényképeket csodálkozva, sose láttam őket, ő pedig azt mondja: tudod mikor kaptak le minket? két nappal a halálom előtt! de ugye milyen szép pár vagyunk! Bólintok, szép pár vagyunk valóban.

És álmomban nem tudom, hogy a halála előtti hónapokban már nem látogattam meg.

Vagy még álmomban is tudom, sőt.

És várom, hogy álmomban meglátogasson újra, de azóta nem jön, elvégre megbocsátott, minek jönne újra.

Gradisca, Gradisca, Gradisca…