Erdő

Nevezetes vicinálison utaztak, a Moszkva–Gorkij vonalon, amelyről a század orosz irodalmának egyik remeke született, a Moszkva–Petuski című alapmű. Szerzője akkor még élt, tíz évvel később halt meg világhírűen, alkohol okozta gégerákban. Különös volt látni az állomások nevét a mű ismeretében. Hogy valóban van olyan állomás, hogy Szerp i Molot, hogy ez nem a játékoskedvű, gúnyos szerző leleménye. Találgatták is egymás közt, vajon a Jerofejev-mű főhőse ugyan miféle fantasztikus löttyöt fogyaszthatott éppen ezen az állomáson, mert a mű arról szól, hogyan issza végig az utat valaki, akiben a szerző alteregóját lehetett sejteni, és az öndestrukció dicsőségét zengte, ami, belátható, az egyetlen mindenki számára értelmes, normális viselkedés az abnormális közegben.

Baljós is volt azonban, hogy a közönséges helyiérdekű vasút orosz irodalommal telítődött. Sejtette, hogy most veszíti el a feleségét. Nem kellett volna erre az útra elkísérnie. Nem reménykedett már semmiben, tudta, hogy a felesége másba lett szerelmes, éppen hozzá utaznak, a felesége ragaszkodott ahhoz, hogy ő is menjen, ismerje meg a fiút, aki együtt él egy lánnyal, aki négy hónapos terhes tőle; dácsát béreltek azon a nevezetes Moszkva–Petuski vonalon, de még Petuski előtt néhány állomással, így olcsóbb, mintha Moszkvában bérelnének szobát. Hogy mit is akart voltaképpen a felesége, nem tudta. Talán azt akarta, hogy tartsa vissza a végzetes kalandtól, talán azt, hogy adja rá az áldását, de ebbe a dologba bele akarta vonni mindenképpen, ő pedig gyönge volt, hogy nemet mondjon, mégis csodában hitt még magyarán.

Ültek hát a vonaton, nem volt túlzsúfolva kora délután lévén, nyugati szemmel sem lehetett túl sok kivetnivalót találni benne, holott ő akkor már tudta, hogy választani kell, és választott is már elvileg, a nyugati szempontot, még akkor is, ha abból netalán filozófiai és esztétikai mélység kevesebb fakad.

Csak az emberek fontosak, szokta volt mondogatni a felesége, a kapcsolatuk hajnalán; így is élt, rajongott a nagyszerű emberekért, akár barátok voltak, akár a tanítványai, és a barátok, a tanítványok viszont rajongtak érte; a hatalmas orosz térségben már csak statisztikailag is több nagyszerű ember terem, mint az ő szűkös hazájukban, nagyszerűségüket a századok óta s talán valóban örökké baljós háttér csak ragyogóbbá teszi, hősi aurával vonja be és az előző nagyok szentségével gazdagítja, az igazán jelentős tradíció már csak ilyen; és valóban, aki ott remek, az nagyon az, eltökéltebben, keményebben az, sőt ennek akár nemzetközileg is híre megy, ha az illető mondjuk művészi tehetség is egyúttal; ezt ő eléggé irigyelte is az oroszoktól, az ő anyanyelve, pompás anyanyelv egyébként, történelmi és politikai okokból nemhogy az orosz elismertségével nem vetekedhetett, de a kicsi szláv nyelvekével sem, az utóbbit megalázásként élte meg, valahányszor találkozott vele; a nagyszerű embereket ő is szerette egyébként, akárcsak a felesége, sokszor mondogatta dicsekvőleg, hogy az ő hozománya az a sok kiváló ember, akit egész Kelet-Európából az évek során összegyűjtött magának, ezek jó részét a feleségének be is mutatta, kölcsönösen imádták is a feleségével egymást, de, mégis, valamit a halál meg az élet görbületeiről már akkoriban is sejthetett, ha egyszer kicsúszott a tolla alól, hogy „embert szeretni nem szabad, meghal és magadra maradsz”, csodálkozott is magán, amikor ezt leírta, mert érezte, van benne valami. Magáról az volt a képe, hogy ő is mélyen szeret, mégis volt ebben valami távolságtartó, szemérmes tárgyilagosság, feltétel nélkül csak a feleségét szerette, aki viszont akit szeretett, azt kritikátlanul imádta addig, amíg.

A felesége izgatott volt és boldog, hamarosan találkozik a szerelmével.

Szép is volt nagyon, olyan szép, mint amikor beléje, a jövendő férjébe lett szerelmes.

Meg mint amikor három éves együttlétük után, a bolgár tengerparton, szerelmes lett egy kiöregedett bolgár balett-táncosba, akivel oroszul beszélhetett.

Az orosz nyelvbe volt a felesége szerelmes, ezt hamar megtanulta, és meg is tudta érteni. A felesége apjának anyanyelve volt az orosz, a felesége orosz nyelvű óvodába járt kiskorában, mert apját, a Szovjetunióból hazatértet diplomáciai szolgálatba osztották be, emiatt a lánya történetesen Pekingben született és Szófiában járt orosz óvodába; az oroszt ugyan később elfelejtette, és újra kellett tanulnia, nem is lett a kiejtése tökéletes, de mert az apja fiatalon, harminckét évesen meghalt rákban, és ő alig emlékezett rá, apahiányát az orosz nyelv és irodalom iránti szerelemmel pótolta, és akinek orosz volt az anyanyelve, abba hajlamos volt beleesni. Volt egy ilyen szerelme odahaza is, együttélésük negyedik évében, egy Kecskemétre nősült orosz festő, akit a lakásukba is felcipelt a nejével együtt, akkor ők hárman aludtak a hálószobában, ő pedig, a vendéglátó férj, a nagyszoba laticeljén; nagydarab, undorító pasas volt a festő, hivalkodva mesélte, hogy ő már embert is ölt, és valóban, egyszer egy részegen rátámadó férfit kidobott a robogó vonatból, az meg is halt, őt fölmentették, mert nem tudták rábizonyítani. Aztán ez a festő meg a magyar felesége disszidáltak Párizsba, és az ügy elaludt.

De hát ez most más volt. Nem az, hogy a felesége összeköltözik a szerelmével, akinek az élettársa gyereket vár, noha az oroszoknál minden téboly elképzelhető, a gyerekek apátlan, anyátlan szoktak kallódni, ez minden nagyhatalomban így van, hanem az, hogy most el fogja veszíteni, bármiképpen is viselkedik abban a dácsában rövidesen, mert a dolognak az a lényege, hogy végleges legyen.

Nem arról van szó, hogy a feleségének viszonya van, hanem szakítani akar a férjével. Elege lett valamiből.

Amíg a feleségét meg nem ismerte, azt hitte, úgyse fog megnősülni soha. Voltak ilyen-olyan kalandjai, nem voltak igazán érdekesek. Volt szerelmes is jópárszor, megszenvedte, arra voltak valók. De csak a feleségével kapcsolatban érezte, hogy vele végig lehet élni egy életet. Hogy milyen életet is képzelt magának, azt persze nem tisztázta. Nyilván békés, polgári, korszerűen rokokó idillre áhítozott, állandósított szentimentális családi intimitásra, sok barátra, egy-két gyerekre, annak megfelelően, amilyen korban élt, melytől hiába próbált racionális-ironikus távolságot tartani. Az is megtévesztette, hogy minden gondolata a felesége gondolata is volt, és viszont. Nem mérte fel idejében, hogy szempontjai többségét ő maga építette bele a felesége gondolkodásába, minthogy tanította fiatal, gyakorló tanárként a középiskola utolsó évében, és azt sem mérte fel, hogy ezzel öntudatlanul, tehát vétlenül, apai szerepbe kényszerült.

Amikor felismerte, hogy a felesége mindenáron apaként akarja őt kezelni, kézzel-lábbal tiltakozott. De a felesége volt az erősebb. Vagy nem is a felesége, hanem a feleségében mélységesen rejlő, energiákkal teli apahiány. Meg valami más is, valami sötét, öngyilkos késztetés, amitől a felesége félt is, meg vágyta is: egyszer lopott egy áruházban, holott volt pénze, elcsípték, nem lett botrány, mert valahogy eltussolták, pedig a felesége pont a botrányt akarta, és meg akart halni fatalon gyomorrákban, mint az apja. Meg mint az egyik nagybátyja, akit személyesen ugyan nem ismert, de tudta, hogy a legjobbá vált magyar vidéki színház igazgatójaként halt meg, szintén gyomorrákban, negyven éves kora előtt. Gyakran jártak abba a színházba később, és férjként mindig úgy érezte, hogy ebben rejlik valami perverz kondoleálás. Ennek a félelemmel vegyes akarásnak tulajdonította azt is, hogy a felesége hörpölni és habzsolni vágyta az életet, minden határon túl élvezni is, meg minden határon túl szenvedni is tőle, legyen rövid, de annál intenzívebb, legyen szó szerelemről, utazásról, műélvezetről, emberi kapcsolatról, munkáról, dohányzásról; ebben pedig az orosz kultúra, főként az irodalom, akkor is megerősítette volna, ha az apjának, tizenkilences magyar kommunista emigránsok gyermekének, történetesen nem az orosz az anyanyelve. Csak így még végzetesebben jöttek össze a dolgok.

Kamaszlányként buzgó balos volt a felesége, akkor így azonosult; amikor megismerte, már szovjetellenessé érett, és vallásos rajongása az orosz irodalomban talált kapaszkodót.

Annál is súlyosabb a mulasztása, hogy ilyen társsal képzelt el magának életre szóló kapcsolatot.

Ha már a felesége mindenáron apaként akarta kezelni, hogy legyen tekintély, amelyet imádhat, hogy aztán fellázadjon ellene és kamaszkorától elbúcsúzzon, neki, az érett férfinak ezt fel kellett volna fognia és ha a feleségének valóban jót akar, meg kellett volna erősítenie. A bolgár tengerparti kaland után azt kellett volna mondania a feleségének: imádlak, de menj isten hírével, nem azért, mert meg akartál csalni, hanem mert nekem sose lesz az anyanyelvem orosz. Nem mondta, holott a házaséletük attól kezdve hanyatlani kezdett, és nem rendeződött többé.

Talán valami vezeklésféle volt abban, hogy sem a feleségével, sem mással nem is akart nemi életet élni azontúl. De sose tisztázta, miért akar vezekelni. Mégse volt ő érett férfi még, ezt csak a felesége akarta beléje látni, s mert erősen akarta, mint mindent, ő győzött ebben is. Arra sem gondolt, hogy az önmegtartóztatás lehetne talán megoldás az ő számára, akitől az aszkézis nem állt távol, talán aszkézisbe, munkamániába szorult, tíz éve meghalt apját akarta követni (az is kicsapongás, az is kéjencség a maga módján, az apja ezt aligha tudta, de ő tudja, legalábbis olyan a szakmája, hogy tudnia illene), de nem lehet megoldás egy másik ember számára, akiben valamiért gyorsabban múlik az idő.

Mit is nem akart elveszíteni valójában? Egy embert, akit imádott. Egy embert, akit jórészt azért imádott, mert a saját nézeteit visszhangozta, és gyönge pillanataiban a tulajdon érveivel erősítette. Valakit, akinek a számára ő abszolút tekintélyként létezett. Talán ez volt az imádatában a legfontosabb elem. Azt a képet nem akarta elveszíteni, amely a feleségében, kamaszos rajongás formájában, róla élt. Már-már kóros gyöngeség a feleségéhez való feltétlen ragaszkodása, amit most azzal tetéz, hogy fegyverhordozójaként, papucsférjként ellenvetés nélkül elkíséri ahhoz a férfihoz, akibe a felesége beleszeretett.

Talán azért kíséri oda, hogy a válást ne őneki kelljen elsőként kimondania, hanem hozzák úgy az események, s neki a tűrhetetlen megaláztatás után megszégyenülten muszáj legyen elkullognia. Áldozat akar lenni, hogy rokokó-szentimentális életét folytatni tudja az orosz térséghez képest nyugatias, szűkös, ölmeleg ólban, ami az ő hazája, az ő élettere, ahol a feszültségek kellemetesen le vannak fokozva, és a konfliktusokat nem kell megoldani teljesen soha, elborítja azokat a kisszerű hazugság megannyi indája. Ahol azonban a téboly nem teszi a gondolkodást eleve reménytelenné, és ahonnét ha a keleti és nyugati tébolyt továbbalkotni nem is, de megérteni egyaránt van esély. Abban reménykedett, hogy a kétféle elv, a keleti és a nyugati, a kivédhetetlenül vallásos és a kíméletlenül érdekelvű, mindkettő az ember felemás önképe, a két terep közti toronyból belátható, és drámai ütköztetésükből akár valódi tudás birtokába is juthat az ember.

Megérkeztek, leszálltak a szovjet vicinálisról, a felesége rendelkezett kézzel firkantott térképvázlattal, nekiindultak a fagyott, döngölt földúton, ványadt állagú, valaha előkelő faházak mellett vitt az útjuk, csoda, hogy megmaradtak a szovjethatalom ennyi éve után, és odaértek.

A fiú magas volt, karcsú, szőke, szép askenázi, szemében az lobogott, aminek egy orosz zsidó szemében lobognia kell; az élettársa csinoska és jelentéktelen, a hasa gömbölyödött szépen; a dácsa igazi dácsa volt, mindene fából, a kert elhanyagolt, ahogy szovjet viszonyok között illik; nyomban inni kezdtek, mert a vendéglátásra felkészültek, sőt az emeletre a laticelt is felvitték, a vendégeskedésnek több napig kell tartania arrafelé; inni vodkát ittak, sztolicsnaját, akkoriban még könnyen lehetett kapni, és nem is volt túlságosan drága, ez még a békésen pangó brezsnyevi korszakban történt, amikor szerelmet és gyászt megélni, vaskos könyveket olvasni és eltűnődni éppen volt idő; az első pár pohár után természetesen Ahmatovára és Mandelstamra és Paszternákra terelődött a szó, ahogy kötelezően arra kellett hogy terelődjön, ezek a valóban nagy költők utóéletükben mindent megszenteltek, egy bonyolult, többeket, egy meg nem született csecsemőt is sújtani készülő, hamarosan bekövetkező házasságtörést is; figyelte mellette ülő feleségét, akit lenyűgözött a fiú választékos orosz beszéde, meg hogy minden jobb orosz költő életművét kívülről fújja; ez orosz specialitás, könyvek hiányában a pár napra kölcsönkapott szamizdatos köteteket mindenki bevágja, ezért is írnak az orosz költők szigorú, ritmikus-rímes formában a mai napig, mint az ősi időkben, a szóbeliség követelményét betartva; a felesége szemében azt a ragyogást látta, amit akkor vett észre először, amikor József Attilát tanította neki; a feleségének az a végzete, hogy mindig papokba szeressen bele, jött rá a sztolicsnaját szörpölgetve, s ezen eltűnődhetett békésen, a társalgásba úgyse nagyon akarták belevonni, és ő se mutatta jelét, hogy vágyna rá.

Érezte, hogy van a költészet bevonásában valami tűrhetetlenül obszcén, ez a költészet kizsákmányolása voltaképpen, bűnös mellébeszélés; arra nem volt ereje, hogy végiggondolja, vajon a költészet maga ebben nem cinkos-e valamiképpen, de a vodkától könnyedén ködösülő tudatáig az mindenképpen eljutott, hogy a szép, sudár askenáz fiú az orosz néplélek papja most, ő pedig a magyar néplélek papja volt egykor, amikor a felesége belészeretett.

Nyilván nem véletlen, hogy mindkét pap zsidó, jutott el az elméje felszínéig, benne is működhet a feltétlen irodalomszeretet alatt valami kompenzatorikus rettenet. Hogy az oroszoknál az irodalom vallási funkcióval bír, az nem lepte meg; hogy a hazájában is működhet hasonlóképpen, az elgondolkoztatta.

De méginkább tűnődésre késztette az a felismerés, hogy ő is pap, s hogy ez a hivatás eredendően erotikus jellegű. Felfoghatta volna persze az orosz költőkről folyó csapongó, sőt kicsapongó beszélgetést másképpen is, kötelező előjáték, vagy halasztgatás gyanánt, ők ott négyen abban a dácsában egy megíratlan Csehov-jelenet szereplői voltak, mégsem ennyire primitíven érzékelte a helyzetet, ez talán a javára szól, hanem felrémlett benne, hogy ilyen, az Isten és ember közötti közvetítőre vágyni, azt akkor is megalkotni, ha a lényeg más, ha a lényeg a gyónásnál és gyóntatásnál sürgetőbb, mert ösztönös, alapvetően talán a női lélek kizárólagosan vallásos beállítódásából következik, ők teremtik maguknak a papokat, mert nem közönséges halandókkal, hanem felszentelt közvetítőkkel vágynak egyesülni, és a szeretkezésnek az a feltétele, hogy a szentségről a férfi tanúbizonyságot tegyen. Tett is, versek tömegét mondta el kívülről. Tökéletesen mindegy, hogy az askenáz fiú szép és sudár és szőke és kék szemű, ahogyan a német nácik nagykönyvében a fajtiszta árja meg van írva, s hogy ő küllemében a fiú szépségével nem versenyezhet. Itt a hatalmas térség vallása gyűri maga alá a szűkös térség vallását, amiként az a világpolitikában, a világirodalomban is világosan látható; a szép, sudár askenáz orosz fiú lehetne púpos is akár, ő pedig lehetne a legszebb magyar, ez a dolgon nem segítene; mindaz igaz bizonyára, amit a feleségéről tud, az apakomplexusa, az orosz nyelv iránti szomja és bármi egyéb; csak azt nem tudta eddig, hogy a felesége nő, és hogy az mivel jár.

A terhes kislány, a felesége állítólagos barátnője, akit a felesége előbb ismert meg, mint a szerelmét, semmi jelét nem adta, hogy sejtené, mi folyik voltaképpen, időnként kedvesen bevonta a társalgásba, ő válaszolgatott is udvariasan, vendéghez méltón, ezzel, fizikailag érezte, csalódást okozva a feleségének, aki mind orosz, mind nem-orosz közegben botrányt szeretett okozni, vagy a huzamos érzelmi felajzottságban fürdőzni; érezte azt is, hogy türelmét, békés iszogatását a szép, sudár fiú sem érti; ő még nem ismerte a feleségét, csak beleszeretett, ez látnivaló volt, és miért ne szeretett volna bele, a feleségébe csak beleszeretni lehetett, sok barátjával megesett ez később, a válásuk után, és azokból a kapcsolatokból azért nem lett végül semmi, mert gátolta őket a hajdani férj árnya, vagyis ő; a szép, sudár fiú fiatal volt és nem ismert még közelebbről olyan nőket, akikben a primitív meg a legbonyolultabb között az átmeneti szakaszok csaknem teljesen ki vannak iktatva, mint az ő felesége esetében.

Különösen érezte magát ott a dácsa zárt verandáján, ahol iszogattak a durván ácsolt faasztal melletti padkán ücsörögve, másként, ahogy azt odafelé utazva elképzelte. Teljes és megszégyenítő vereségre készült tanácstalanul és gyáván, elsősorban papucs-volta drámai nyilvánosságra kerülésére, s mégsem ez történt meg velük, ami, látta, a feleségét is meglepte, eszerint a férje nyilvános, botrányos megszégyenítésére vágyott a lelke mélyén. Őt azonban valami megvilágosodásféle töltötte el, talán az éhgyomorra hörpintgetett vodka hatására is, attól lett annyira nyugodt, mint talán még soha életében; úgy érezte, noha az események létében fenyegették és addigi életstratégiáját ásták alá, hogy itt most nagyobb erők játékára figyelhet, amelyek legföljebb őt is megsemmisítik.

Nyugalma nem volt tettetett, de valami provokatívnak, gúnyosnak is kellett benne lennie, és érezte, hogy ezt érzik.

Ilyenkor valaminek történnie kell a társaságban, ilyenkor az ülésrend felbomlik, mintha véletlenül.

Kiderült, hogy nincs elég kenyér.

Ejnye, hogyhogy. El kell menni kenyérért.

Csakhogy az üzlet, ott az állomás mellett, zárva van.

Akkor a szép, sudár fiú azt mondta, a postán biztos vannak még, ott majd kérünk kenyeret.

Ez felszólítás volt. Nem a négyhónapos terhes lánynak szólt, s nem is a feleségének, akit a társaságukból nem így akart kiszakítani.

Jó, mondta, menjünk.

Felöltöztek, kiléptek a házból, a két nő a veranda ajtajában nézte, ahogy kimennek a kertkapun.

Elindultak az állomás felé. Száraz, csikorgó hideg volt, amilyen arrafelé szokott lenni, a díszlet meg, a régi, roskadozó dácsákkal olyan, mintha az orosz kultúrába szerelmesedett felesége tervezte volna.

Nem azért lázad ellenem a feleségem, jutott az eszébe a romlott díszlet láttán, mert fel akar nőni, hanem éppen ellenkezőleg, továbbra is gyerek akar maradni, felelőtlen, gyermektelen.

Valami rontás szelleme ült a kicsit ködös tájon, vagy csak ő akarta ilyennek látni, mert végül is semmilyen se volt az a díszlet, nyomorult volt, lerobbant, átmeneti.

Először a boltba mentek, aminek persze semmi értelme se volt, a bolt rég bezárt. Ebből megértette, hogy a szép, sudár fiú zavarban van. Ezen mulatott, de talán mégsem gonoszul, elvégre előfordult már, hogy ő csábította el más feleségét, olyankor ő se tudott zavarában a férjjel mihez kezdeni, például a feleségét is így csábította el, ott volt az esküvőjén meghívott barátként, hátul nevetgélt más barátokkal, és hat hét múlva az ifjú nej már nála lakott.

Akkor a posta felé vették útjukat. A fiú sietett kissé elöl, ő meg utána. A fiú, noha a dácsának csak albérlője volt, a tulajdonos fiának kegyéből (a tulaj hivatalos író volt történetesen, azoknak bőven jutott dácsára), bizonyítani akarta, mennyire otthon van, ezt ő értette, és a fiút csaknem megszánta.

Ezt az érzést elhessegette magától, tudta a szép, sudár fiúról, hogy van már egy gyereke valahol, nem törődik vele, percnek élő orosz csak ő is, kurta kalandok sorozatából állnak a napjai, életterve nincs, nem is lesz, az ő éppen elcsábítandó feleségét is ott fogja hagyni hamarosan, meg az öt hónap múlva születendő gyerekét is, nincs benne felelősség a másik ember iránt, munkál benne a sok évszázados rontás, a mások iránti teljes közöny, ha neki rossz, robbanjon fel a világ, hiába zsidó, pánszláv a lelke.

Ezt választotta hát a felesége. Pedig a házasságuk első szépséges három évében átállította a felesége lelkét, megszerettette vele a magyar irodalmat, amit addig nem is igen ismert, megszerette a felesége a magyar költőket és magyar írókat nagyon, meg is köszönte hálásan, és nem is áll a magyarság másból, mint az irodalmából, egyebekben olyan a magyarság, mint más népek, kicsit jobb, kicsit rosszabb, de olyan. Furcsa, hogy egy kéttagú családon belül lefolytatott egy magyar szabadságharcot. Úgy tűnt, sikerült. Most pedig látszik már, hogy a magyarság ismét veszíteni fog.

A posta bezárt ajtaján sokáig zörgetett a fiú, ő addig a lépcsőfeljárat alján állt és várt. Az ajtót végre kinyitották, rövid tárgyalás után kiderült, nekik sincs kenyerük, az ajtó bezáródott. A fiú csalódottan lement a lépcsőn.

Nem baj, mondta ő.

Ez az ösvény itt, mondta a fiú, az erdőbe visz, arra szoktunk sétálni, nincs kedved megnézni?

Puszty paszmotrim.

Elindultak az ösvényen és rögtön az erdőbe értek.

Óriási fenyők övezték az ösvényt, a településen latyakká olvadt hó jéggé dermedve megmaradt az ágakon, könnyű éji szél fújt, a vékonyabb ágak egymáshoz kocódtak és csilingeltek. Egyszerűen zenéltek. Sose hallott ehhez fogható muzsikát.

A fiú talán szlávos: önkínzó, leszámoló beszélgetésre készült, szokták az olyat élvezni kéjesen, de aztán mégse szólalt meg, és nem szólalt meg ő sem, túl szép volt a zene.

Bandukoltak az ösvényen, a hatalmas fák a holdfényben vakítóan fehérek voltak, önmagukat tükrözték és csilingeltek.

A fiú talán egy orosz erdőt akart neki megmutatni, ennen emberi fensőbbségét bizonyítandó, mert hiszen Magyarországon ilyen hatalmasra nőtt és ennyire jéggé dermedt fák biztosan nincsenek, s ő, az orosz zsidó, ennek az erdőnek a törvényes tulajdonosa, míg vendége, akinek a feleségét még aznap éjjel le fogja fektetni, ilyen erdővel, ekkora és ennyire szép transzcendenciával nem rendelkezhet, vagyis emberileg sem ér fel hozzá; talán kevesebbet akart, úgy vélte, az az erdő az övé, és ezt most megmutatja, mintegy a hozományt; vagy ennél emberibbet akart, a saját tulajdonát meg akarta osztani azzal, akit éppen kifosztani készül, az erdőt ajánlotta fel a nőért cserében; talán előre ki akarta engesztelni, súlyos bűntudattól űzve, a jogfosztandót; de a vendég, aki ilyen magas fákat még életében nem látott, nem annyira orosznak fogta fel az erdőt, amely szépségével és fagyával lenyűgözte, hanem erdőnek, amely annak a bolygónak a tüneménye, amelyen a röpke tudattal bíró élők, az olyanok, mint ők, átmenetileg tartózkodni szoktak. Legalábbis erről szólt az ő hallgatása, és a fiú ha nem is pontosan, de megérezhette ezt, mert némán ment tovább.

Aztán megálltak. A fiú azt javasolta, forduljanak vissza. Vissza is fordultak. Némán bandukoltak. Elértek a dácsához, bementek, levették a kabátjukat, az usankájukat, a nők addigra krumpliból meg minden fellelhetőből lepényfélét sütöttek, az a kenyeret kiváltotta, ettek és ittak hajnalig egyre részegebben, ő félóránként visszautasította, hogy a feleségével menjen fel az emeletre aludni, hajnalban a felesége kikísérte az állomásra, megvárta vele az első Moszkvába menő vicinálist, felszállhatott volna rá, volt idő, még mindig dönthetett volna másképpen a felesége, ebbe neki már beleszólása nem lehetett, de idegenül nézett rá a felesége, idegent kísért ki az állomásra, távoli kicsi térség észlelhetetlenül parányi hangyáját, nem szállt fel, ő visszazötyögött Moszkvába, a felesége visszagyalogolt a dácsába, az első távolodó lépéseit még látta az ablakból.

Akkor történt meg, ami megtörtént. A tágasabb, végzetesebb térség vallása győzött. Akkor kellett rádöbbennie, hogy a felnőttkorba ért, és hogy azzal a nővel, akit a legjobban szeretett, a házassága véget ért, európai-szentimentális-békekorszakbéli jövőképe összeomlott. Nem mintha ez elhatározás lett volna a részéről, az ember akkor sem határoz el semmit, ha szentül megfogadja, jönnek később értelmetlen, a lényeget nem érintő őrjöngések, visszatáncolások, próbálkozások, hiábavaló áldozatok, önkínzások, melyek a másik minél alaposabb kikészítését célozzák bosszúból, méltatlan érzelmi dúlások, hogy teljék az idő, meg egyéb ilyenek.

A felesége, miután visszatért, mert az ösztöndíja lejárt és álmatagon élt és csak feküdt az ágyában hónapokon át és orosz regényeket olvasott és végre elváltak és szétköltöztek, egy darabig komolyan fontolgatta, hogy kimegy a Szovjetunióba és ott fog élni azzal a fiúval, vagy mással.

Ő igyekezett lebeszélni, próbálta attól a típusú tébolytól megóvni, amely arrafelé általános és minden válfaja gyilkos; valami keveset elért, a felesége nem ment ki, ő pedig legalább a lelkiismeretét megnyugtathatta.

Később jött csak rá, hogy ez nem az ő műve volt, ezt a felesége már magának harcolta ki egyedül, felnövőfélben. Igaz ugyan, hogy végül olyan családot választott magának, ahol az infantilis létezés meg volt engedve, művész-família lévén, a belső érzelmi viharzást kifelé fordították, a csaknem másodnaponta megjelenő érdekes vagy kevésbé érdekes, csapatostul érkező honi és külföldi barátok és ismerősök dús megvendégelésével, a sereglet nyújtotta szüntelen szenzációval leplezték, de, mert ő is elő-előfordult abban a közegben, láthatta, ott mégis a felesége lett az egyik leginkább felnőtt. Hogy ebben a feleségét segítette-e az orosz kultúra vallásos imádata, amiben annak a nagy létszámú, vendégek számára mindig nyitott családnak a tagjai nem osztoztak, nem tudta, abba már betekintése nem volt. Talán segítette. Ha valakinek a kisagyában van egy kicsi saját világ, ahová visszahúzódhat, ami csak az övé, az megvédi a létezéstől. Ezt ismerte, őt is a krokodilagyában zsibongva fészkelődő képzelete mentette meg a semmis mindennapok sorozatától.

Aztán egyszer meglátogatta a volt felesége, ő egyedül élt akkor, a felesége nagykabátban beleült a fotelba, amelyben sokszor ült régen, amikor még együtt éltek, csak pár percre ugrott fel, mondta; kicsi, hordozható hamutartóját a fotel karfájára tette, egyik cigarettáról, ahogy szokta, a másikra gyújtott, és beszélgettek vagy három órát, pontosabban a felesége beszélt, és elmondta, amivel, úgy érezte, tartozott. Ő hallgatta, alig szólt közbe, a felesége felnőtt, mélyen gondolkodó emberré vált, mindent tudott, amit ember tudhat, józanul ítélte meg közös múltjukat és a jelenlegi helyzetét is egyebek között; ő csodálta azt az embert, aki ott ült a hajdani felesége foteljában, az aktuális férjre a legkevésbé féltékenyen, ő egy ilyen emberrel már félt volna együtt élni akkor.

Boldoggá tette, hogy ilyen embert ismerhet, de valami balsejtelem is felködlött benne, a beszélgetés olyan volt, mintha utolsó lenne. És bocsánatot is kért tőle a felesége a végén, ő pedig hiába mondta, amit valóban gondolt, hogy nincs miért. Miután a felesége elment, kiürült végképp a lakás, ahol évek óta egyedül élt emlékektől nyűgözötten, és soká tűnődött, ugyan miért kérte annyira a volt felesége a feloldozást.

Ez két hónappal azelőtt történt, hogy a volt felesége saját kezűleg tapintotta ki a daganatot, amit az orvosok a panaszai ellenére hónapokon át nem tudtak kimutatni.

A volt feleségében az idő gyorsan múlt, és abba a rákba halt bele, amibe az apja meg a nagybátyja, csak jóval hosszadalmasabban, az orvostudomány azóta történt fejlődésének következtében; tartott a kínlódása hat éven át; közben elhagyta az új férjén kívül mindenki, aki szerette, a barátok, a barátnők, a tanítványok, sőt még ő is, a második férje; arról a szintről, ahová felküzdötte magát, már a harmadik műtét után visszazuhant egy tíz éves gyerek tudatába, ehhez tartotta is magát, akkor már csak így bírta ki, igaza is volt talán, és megműtötték még áttételekkel utána négyszer vagy ötször, világos pillanataiban azt mondogatta: szarok nektek megdögleni.

Az az erdő, az az erdő talán azóta is olyan, de ha kiirtották, ott mindent kiirtanak, ami eleven, valahol másutt megvan, vagy ki fog nőni egyszer újra, és a jeges ágak egymáshoz ütődnek.