Híd

Rá kellett jönnie, hogy immár mások helyett él.

Megsejtette ezt már az első halál után. Az apja halt meg akkor, akit mindenkinél jobban szeretett. Bele is betegedett évekre, dehát a szülő halála végül is természetes, már amennyire élet és halál egyáltalán természetesnek nevezhető, természetes a megrázkódtatás, meg a gyász fokozatos elhomályosulása is. De már akkor az történt, hogy sok mindent átvett apja gondolkodásmódjából, ami csak az apjáé volt, és nem az övé. Apja meglehetősen racionálisan gondolkozott, mérnökként, őbenne ebből korábban alig volt valami, őt az érzelmek meg a művészetek vonzották. A zenehallgatást apja halála után hagyta abba, mintegy véletlenül. Az apjának botfüle volt, neki abszolút hallása. Sikerült az abszolút hallását botfüllé visszafejlesztenie, merő részvétből és vezeklésként, amiért ő még él. Nem sokkal később az állólámpa véletlenül rázuhant a lemezjátszóra, összetörte, ennek van vagy húsz éve, azóta sose talált időt, hogy a lemezjátszót megjavíttassa.

Amelyik napon végre valóban rájött, hogy ő már mások fülével hall és mások szemével lát, azon a bizonyos napon temették a feleségét.

Pontosabban a volt feleségét, mert nyolc évi házasság után elváltak, és ennek már tíz éve. Nem a feleségétől vált el, addigra a lányává lett, így alakult a viszonyuk az évek során, mert minden viszony mássá alakul. Vett neki lakást, kistafírozta szépen, még egy évig másodnaponta meglátogatta, ki ne ugorjon a felesége a nyolcadik emeletről magányában, és örült, amikor a volt feleségének lett egy szép kapcsolata, és férjhez is ment végre. Kiházasítottam, gondolta boldogan.

Annyira szerette a volt feleségét, aki a lánya lett, mint hajdan az apját, és fájlalta, hogy ők nem ismerhették egymást. Nem is mint nőt szerette a volt feleségét, ezért is lett a lányává végül, hanem mint embert, és akit emberként igazán szeretünk, azzal házaséletet élni rendkívül nehéz. Jobb lett volna, ha asztráltestnek születnek mind a ketten eleve, de hát volt testük, az egyikük férfitestbe, a másikuk női testbe volt zárva, de aztán, ahogy a viszonyuk átalakult, mégiscsak elérték az asztrál állapotot. Sokat szenvedtek közben, mert nem tudták, miben is vannak benne. De megérte. Nem is volt tisztább szeretet, ami őket azontúl összekapcsolta, erre voltak predesztinálva.

Aztán a volt felesége megbetegedett, nyolcszor műtötték hat év alatt, háromszor az agyát, a második agyműtét után már összezavarodott a tudata, soha többé nem lett már ugyanaz az ember, elég egy kicsit belepiszkálni az ember agyába, és kész. Maradt egy küzdő test, meg egy töredékes szellem, amibe ők, akik épnek ismerték meg, belelátták még a régit, holott már nem volt ugyanaz, de itt százalékokról tűnődni meddő. Azt mondta az agysebész, aki műtötte, hogy van úgy, hogy valakinek a fél agyát kiveszik, és meg se kottyan neki, másnak meg csak egy pici erét szorítják el, és mégis megroppan a személyisége, mi úgy műtünk, hogy légkalapáccsal hatolunk egy chipbe, ez az igazság, nem tudunk semmit.

Hat éven át küzdött a volt feleségének a teste a kórral, és meghalt.

A temetésére nem ment ki, az új férj nem akart hívni senkit, őt sem, ő meg úgy gondolta, a volt felesége, még az ép, nagyot nevetett volna, és azt mondta volna neki meg a barátoknak: inkább menjetek moziba.

De a temetés napján, amikor egész nap otthon sírt, nem akart, de hát mégis muszáj volt sírnia, és körülnézett a sivár szobában, melynek sivársága addig nem zavarta, hirtelen rájött, hogy nem a saját, hanem a volt felesége szemével néz körül, gúnyosan és helytelenítőleg, és azt mondta magának hangtalanul, a volt felesége hangján, hogy ez hozzád méltatlan.

Attól kezdve nemcsak az apja fülével hallott, hanem a felesége szemével nézett.

S ahogy erre fölfigyelt, rájött, hogy a legjobb barátja agyával gondolkozik, aki hat éve, pont, amikor a felesége megbetegedett, a családjával kiment Amerikába.

Tizennégy évesen barátkoztak össze, és tartott a barátságuk huszonhét éven át. Próbáltak egymástól eltérően gondolkozni dolgokról, kudarcot vallottak. Kiderült, hogy más-más szülőktől származó egypetéjű ikrek. Egymás biztos pontjai voltak hát abban a zavaros, fáradságos huszonhét évben, mialatt felnőttek, családot alapítottak, hivatásuk lett és súlyos gondjaik, egymás nélkül hamarabb lettek volna olyanná, mint a többiek, akik a csapdákba, bármennyire értelmesek voltak is, belesétáltak előbb-utóbb. Tudta, betölthetetlen hiány marad a szellem-ikre után, ha kimegy Amerikába, mégis rábeszélte ő is, mert ez volt az ikre számára az ésszerű választás. Szellem-ikre a szíve szerint nem ment volna, de az értelme szerint igen. Elmebeteg, aki a gyerekeit a Balkánon akarja fölnevelni, ha ennél jobb lehetősége kínálkozik. Persze a szellem-ikrét is minden a Balkánhoz kötötte, a nyelve, a kultúrája, a rokonai, a barátai, aztán elment mégis.

Azt hitték, ettől azért még ők megmaradnak annak, akik.

Tévedtek.

Műtét az emigrálás, nem épp az enyhébbek közül való. És műtét az otthon maradás is, éppoly nehéz és éppoly életveszélyes. A romlás esélyei vannak akkorák mindkét esetben, mint egy agyműtét alkalmával.

Barátja úgy másodévente egy-két hétre hazalátogatott, találkoztak is, nem beszéltek semmiről, ami lényeges. Talán már azt érezték, hogy szétfejlődtek, csak ezt nem akarták szavakba önteni, mert hátha mégse annyira. Vagy mert még nem fejlődtek szét eléggé, holott a lelkük mélyén tudták, hogy kellene. Ezek zavaros dolgok, és úgy is kell hagyni őket zavarosnak, életszerűnek, minden túl határozott állítás belezavar az életbe és hamisítás.

Hogy meghalt a felesége, arra gondolt, lehet, hogy a szellem-ikrétől való eltávolodása a legfájdalmasabb.

És anélkül, hogy elhatározta volna, kezdett a volt barátja fejével gondolkozni, a régivel, az emigrálása előttivel. Ez egyébként a saját régi feje is volt, az otthon maradása előtti. Mert otthon talán nagyobb változások zajlottak le benne is, körülötte is, mintha emigrált volna egy gyökeresen más civilizációba.

Volt neki már addigra két gyereke, akik nem ismerték az apját, vagyis az ő apai nagyapjukat, és nem ismerték a volt feleségét, akitől nem lett gyereke, és nem ismerték a legjobb barátját.

A legjobb barát, valahányszor hazalátogatott, mindig kivitte a gyerekeit az apja sírjához, akire a kicsik nem emlékezhettek. Az amerikai gyerekek jólnevelten ácsorogtak a Balkánra temetett nagyapa sírjánál, aztán mentek vissza Amerikába felnőni.

A legjobb barátja híd akart lenni az apja és a gyerekei között. Így kezdett híd lenni ő is azok között, akiket szeretett, és akiktől a látását, a hallását, a gondolkodását kapta, és a gyerekei között, akiknek valamit adnia illene, az életen kívül, amit nem tőle kaptak, mert hogy az életet nem a nemző és nem a befogadó petefészek hozza össze, arról már elég régen meg volt győződve, akár a primitív népek, amelyek szintén ki tudják ugyan számolni a kilenc hónapot, de nem szokták.

Kicsi láncszem ő egy hosszú-hosszú sorban, eleje homályba vész, vége homályba vész, senkinek sincs kitüntetett helye az időben.

S bár nem tudhatta még a gyerekei szempontjait, a jövőben kialakulókat, érezte, hogy már azok is hatással vannak rá előre. És érezte, hogy akik helyett ő lát és hall, azok ellen a gyerekei fel fognak lázadni. Már-már ezt az összetűzést is kezdte előre élni.

Az elmúlásommal küszködöm, gondolta, és gúnyosan nevetett azon, aki eszerint még mindig önmaga akart lenni: önmagán.