Az „i”

Nemigen tudta, mit keres Amerikában, de mert hozzávágtak egy ösztöndíjat, hát elfogadta.

Nem volt se családja, se gyereke, szabad volt, mint a madár. Félig-meddig ellenzékinek számított, azért is kapta az ajánlatot; gondolta, ha már kimehet, majd felkeresi a nővérét is, akit vagy tizennyolc éve nem látott, mert még a hatvanas évek közepén, egyetemistaként, hozzáment egy amerikai nyelvészhez, és azóta egyetlen levelet se váltottak.

A nővérének tudta a telefonszámát, de halogatta a hívást, félt, hogy úgysincs mit mondaniuk egymásnak. A Columbia Egyetemre került, ahol a magyar ösztöndíjasokat fogadták, az egyik egyencella ajtajára ki volt írva: Little Budapest.

Az egyetem azon épületének előcsarnokában, közvetlenül a lift mellett, ahol mindig sokat kellett várni, ottléte kezdetén tanúja volt egy fura jelenetnek. Egy idősebb ösztöndíjas kommunista magyar kutató és egy 56 óta emigráns antikommunista találkozott egymással ott, a kommunista magyar 56 után leülte a maga hat évét, utána segédmunkából tengődött, évekig nem publikálhatott, útlevelet nyugatra most kapott először; az antikommunista emigráns remekül megélt a politológiából, ami annyit tesz, hogy az otthoni ellenállók szamizdatos műveit kompilálta amerikai cikkekké, előadásokká és a saját nevén árulta. Az ösztöndíjas azt várta, a két magyarok éles vitába bonyolódnak. Ehelyett könnyezve estek egymás nyakába, és pár pillanat múlva az ötvenes évek mozgalmi dalait kezdték énekelni, különös tekintettel a Sztálint és Rákosit dicsőítő ódákra. Sírtak és daloltak, az amcsi diákok tapintatosan siklottak el mellettük, az ösztöndíjas szégyellte magát. A Titót szidalmazó dalokat is elzengték a két élemedett korú férfiak, a kommunista meg az antikommunista, a börtönviselt meg a mások szellemi termékeit elzabráló, a szilárd hitű egalitáriánus meg az individuum szabadságát megvalósító. Az ösztöndíjas sunyin pillantgatva próbált mintegy elnézést kérni az idősödő urak helytelen viselkedéséért, kissé odébbhúzódva tőlük, jelezvén, hogy sem velük, sem szemlélő helyzetével nem azonos; dehát nem figyelt rájuk senki, az ösztöndíjas európai módon viselkedett Amerikában, akárcsak a danolászók.

Nem kellett csinálnia semmit, kivéve egyetlen előadás megtartását a Columbián, ahol az ösztöndíját előre folyósították, és még cash mashine card-ot is kapott; az ösztöndíjából levonták a lakbért, a telefont magának kellett csekken befizetnie, és volt valami levonás a social security számára is, a beavatottak azt mondták, jó, ha van neki social security card-ja, mert bárhol él is, az amerikai alapnyugdíjra jogosult lesz azontúl, de aránylag fiatal lévén e perspektíva nem hatotta meg.

Aztán adódtak más előadási lehetőségek is, főleg a jelenkori kelet-európai irodalom érdekelt volna sok egyetemet, hiába mondta, hogy ő csak a középkori angol költészethez ért; a magyaroknak kétszáz, az éppen szükségállapotban élő lengyeleknek háromszáz dollár volt az előadásonkénti tarifájuk, nem kevés; végül is beadta a derekát, tartott pár egyetemen előadást olyan témákról, amelyekhez mit sem konyított, de annak is örültek, nem tudtak ott semmiről semmit sem a diákok, sem a professzorok; a közönség köréből a kérdezők olykor annyira se tudtak angolul, mint ő; Angliában ilyen kiejtéssel elzavarták volna, dehát Amerikában az ő angolsága jobb volt, mint amihez szoktak.

Halasztgatta, halasztgatta a nővére felhívását, aztán nem halaszthatta tovább.

Azt tudta, hogy a nővére még mindig Eduval él, ahogy az Edward nevű nyelvészt a családban apja ötletére nevezték, és szült neki két fiút, akik most már nagyobbacskák lehetnek, azok az unokaöccsei neki végül is. Bostonban élnek, pontosabban Cambridge-ben. Eltartott egy darabig, amíg az ösztöndíjas megszokta, hogy minden nagyvárosnak külön néven nevezett városrészei vannak Amerikában. A nővére vagy tíz éve küldött haza, a mamájuknak fényképet a házról, kétemeletes faház volt, vagy kétszáz éves, itt fontos, hogy a ház régi legyen, írta a nővére.

A nővére vette fel a telefont, kicsit meglepődött. Hát akkor gyere, mondta.

Négy órát tartott az út mindössze New Yorkból busszal. A nővéréék tényleg elegáns környéken laktak, a híres Harvard egyetem meg a még híresebb MIT között, ahol Edu dolgozott, és ahol, így rémlett, mintha a nővére is dolgozott volna egy időben. Megtalálta a házat, körbejárta, nem is kétemeletes volt, hanem három, mert a magasföldszint teljes emeletet tett ki, az emeletek pedig magasak. A kert tele volt óriási, évszázados fákkal, alattuk egy kis piros Ford meg egy jókora, régebbi típusú okkersárga Oldsmobile parkolt. A garázsban is állhat még egy-két kocsi, gondolta. Eszébe jutott, hogy az apja szerint Edu sokat kereshetett, mégpedig, megint az apja találgatásai szerint, hadiipari fejlesztésen; ezt onnét gondolta, hogy akkoriban disszidált Pestről néhány latin szakos tanítványa, és azok valamennyien az űrprogramban találtak munkát.

Elegáns volt az egész környék, ódon és rideg.

Délután volt, a nővére nyitott ajtót.

Sovány volt és csinos, a középkorú WASP hölgyek konzervált fiatalsága száradt az arcára, haját szép formájú fejéhez szorította vénkisasszonyosan, elegáns kiskosztümöt viselt otthonka gyanánt és magas sarkú cipőt; az öccsét elsősorban a fodros batisztblúz idegesítette, amihez a nővére vékony, fekete nyakkendőt is kötött.

Mind a két fiú otthon volt, elegánsan öltöztetve ők is, bemutatkoztak, hangjukból gúny és megvetés érződött a kommunista blokkból érkezett szegény rokon iránt, aztán mentek rajcsúrozni a földszinti hall másik végébe, bekapcsolták a tévét, baseball meccset néztek, a kanapéra és a fotelba vetették magukat, lábukat át a karfán, majd fel-felugráltak és túl hangosan kommentálták a meccset. A nővére veszekedni kezdett velük, de nem a nagybátyjukkal szemben tanúsított érzéketlenségük miatt, hanem valami parti volt a vita tárgya, amennyire a hadarásukból ki lehetett venni, hogy milyen ajándékot vigyenek magukkal, és melyik kocsival menjenek. Aztán az emeletről lejött Edu is, szívélyesen üdvözölte, nem sokat változott a másfél évtized alatt, csak ráncos lett az arca, ami másmilyen, mint Európában: minél napbarnítottabb és ráncosabb egy amerikai férfi arca, annál férfiasabb, de annál maszkszerűbb is, egy ilyen ráncosító kúra sok teniszből és golfozásból áll.

Edu tekintettel volt a nem anyanyelvű fülére és lassan, tagoltan beszélt, egyébként nem mondott semmi érdekeset, aztán elnézést kért, valamit még be kell fejeznie, a sógor csak érezze jól magát, és visszavonult; erre a nővére azt a gúnyos megjegyzést tette, hogy „privacy”.

A nővére kávét tett fel, a fiai közben elszeleltek. A hatalmas nappalival egybenyitott konyhában ültek a magasföldszinten, a tér a ház egész alapterületét kitöltötte, nem is volt teljesen befűtve, az öcs fázott, a nővére láthatólag nem; a teremnek mind a négy égtáj felé voltak ablakai, mégis félhomály volt, talán a sűrűn ültetett évszázados fák miatt még így télen is; a nővére nyakában, vette észre, igazgyöngysor is lógott, arany karperec a bal, aranyóra a jobb csuklóján, minden vékony és finom; karcsú volt a nővérén minden, a dereka, a lába, a nyaka, a csuklója, az ujjai; jómódú volt; s ahogy a kávéra vártak, arra az amerikai löttyre, amelyet formatervezett, némileg a szamovárra emlékeztető elektromos vízmelegítőkben szokás filteres kávé révén létrehozni, valamiért megsajnálta a nővérét, noha egész életében irigyelte, mert a nővére nyelvzseni volt, a kevés valódi nyelvzseni közül való, ő meg nem.

Nagyon csalódtam benned, szólalt meg a nővére váratlanul, tökéletes magyar kiejtéssel.

Az öcs összerezzent.

A nővére előadta, hogy öccsét, amíg kicsi volt, imádta, nem is a testvére, de az ő gyereke volt, ő játszott vele, ő dédelgette, sokszor ő etette, ő fürdette; „te erre nem is emlékezhetsz”, mondta. Titokban megállapodott a cseléddel, hogy sok mindent helyette ő csinál a gyerek körül, csak a szülők meg ne tudják; nem tudták meg.

– Borzasztóan bájos gyermekcse voltál – mondta a nővére –, az én fiaim sose voltak olyan bájosak.

Látta, hogy a nővére szeme összeszűkül, idegenség jelenik meg benne, talán hogy el ne sírja magát.

Zavarában felállt, a végre kifolyt kávéval matatott, töltött a nővérének is.

– Ahhoz képest – mondta végül –, nem túl gyakran bombáztál a leveleiddel.

– Egyszer sem – mondta a nővére –, addigra már csalódtam benned.

– Kérsz bele sűrített tejet? – kérdezte az öcs.

– Ezért menekültem el a hazámból – állapította meg a nővére –, miattad.

Az ösztöndíjas fülét bántotta a „haza”. Mondta volna úgy, hogy otthonról, hazulról, Magyarországról. Még szép, hogy nem azt mondta: „a honomból”.

– Na és miféle bűnt követtem el ellened? – érdeklődött némi szünet után.

A nővére hallgatott, nézte, szemlélte, aztán a fejével feléje intett.

– Hogy ilyen lettél, amilyen.

Az öcs erre nem tudott mit mondani.

– Szörnyű volt – mondta a nővére –, amikor mutálni kezdtél. Noha addigra már eléggé megutáltalak. És azok a fekete serték a pofidon…

– Nem tehetek róla, hogy muszáj volt kamaszodnom.

– Hát ez az, ugyanolyan szörnyeteg lettél, mint a többi.

Az öcs megértette, hogy a növekedésével törést okozott a nővére életében. Lehet, hogy az ő zseniális nővére nem egészen épelméjű.

Beleivott a kávéba, hallgattak, szürcsölték a löttyöt. Nem tudta, mit is kéne a nővérének mondania, elmesélje-e az apja halálát, a nővére végül is a temetésre se bírt hazamenni. A nővére nem kérdezett semmit. Már azt hitte, hallgatnak még pár percet és akkor szedheti a sátorfáját, amikor a nővére hirtelen megszólalt, ömlött a szájából a szó, csepülte Amerikát másfél órán át szünet nélkül olyan gyűlölettel, ahogy otthon, a „hazában” még az oroszokat se szokták.

Amerikát nem lehet kibírni. Amerikában túl szabad az ember, s közben a kötelező, idióta középosztályi lét foglya. Hagyják, hogy a rendszer ellensége légy, az is a rendszer része, beleépítették, erre büszkék.

Csalta a férjét sokáig, sokakkal, de megunta, minden amerikai férfi egyforma. „Privacy”. Nem szerette a szeretőit, nem szereti a gyerekeit, azok se őt, hálistennek. Amerikában nincs is olyan, hogy szeretet. Nem csoda, a nyelvükből pár száz éve kiveszett a tegezés. A csecsemőt a születése után rögtön lemagázzák, a kisgyerek magázva szólítja meg a szüleit, tízegynéhány éves korukban már mennek a college-ba, el a szülői háztól, húszévesen már saját lakásuk van, vakációra járnak haza, nincs miről beszélniük. Ezért találták fel a tévét, ne kelljen beszélgetni. Csak azt bírják mondani, hogy „én”, meg néha azt, hogy „maga”. Arra a tízegynéhány évre, amíg otthon vannak, nem is érdemes megszeretni őket. Minden ideológia ellenére ez a leginkább kollektivista társadalom, bárhova megy az ember, ugyanazt az életmódot találja. Talán a feketéknél, esetleg, de közéjük nem lehet beférkőzni, zártak az etnik közösségek. A WASP-ok közé járni nem érdemes, egyforma partik egyencsevejjel, nagynehezen elhitetik magukkal, hogy élvezik. Bárhova költözöl, megtalálod az ugyanolyan templomot az ugyanolyan pappal, a templom mellett az óvodát, az iskolát, a teljesen egyforma pszichoanalitikusokat, de azokkal is csak arról érdemes beszélgetni, melyik étteremben mit érdemes választani. Az amerikaiak abban élik ki magukat, hogy zabálnak, ettől fogyókúráznak annyit. A barátság fogalmát nem ismerik. De barátságot kötni nem is érdemes, úgyis elköltözöl pár év múlva, sose látod őket többé.

Az öcs nem kérdezte meg, ugyan honnét tudja ezt a nővére, mikor már jó tíz éve ennek a háznak a fényképét küldte haza.

Amerika szidalmazása közben, mellékesen, az is kiderült, hogy a nővére megtanult spanyolul, kínaiul és japánul, az etnik jótékonysági egyletekben, amelyekbe eljárt. „Ethnics”: ez volt az egyetlen idegen szó, amit kifogástalan magyarjába kevert, egyébként jogosan, erre magyar szó nincs, a nemzetiségi mást fed. Azon kívül kicsit megtanult koreaiul, tűrhetően héberül meg arabul, unalmában, nagyobbrészt könyvekből; a könyveket a férje vette, aki sose ért rá a kezébe venni őket, különben is nyelvi antitalentum, az általános nyelvésze, jegyezte meg a nővére gúnyosan.

Amerikában mindenki primitív és tébolyult, ez volt az ária summázata. Az ösztöndíjas hallgatott, a nővére mondta, mondta, végre meghallgatta valaki. Estefelé lekászálódott a lépcsőn Edu, a vacsorához szmokingba öltözött, és hármasban, hallgatagon megvacsoráztak, az ételt egy kínai vendéglőből rendelte a nővére. Az ösztöndíjas eltűnődött, honnét tudta a nővére, hogy neki Amerikában a legjobban a kínai konyha tetszik. Valószínűleg nem tudta, általában kínai ételt rendelhet ilyen alkalmakkor.

Edu udvariasan ottléte célja felől érdeklődött. Olyan neki nem volt, makogott hát valamit az óangol költészetről, Edu bólogatott, a nővére oda se figyelt.

Az öcsnek az volt az érzése, hogy ezek évek óta nem hálnak együtt, és hogy Edu mégse csalja a feleségét.

A nővére nyíltan gyűlölte Edut, és Edu eltűrte. Az öcs elgondolkozott, mire lehet ez jó Edunak. Talán mindent a feleségére foghat, amit az élet egyébként is megtagad tőle. Utalásokból arra következtetett, hogy amíg a nővére is dolgozott, szintén az MIT-n, a sokszorosát kereste Edu fizetésének, aki szintén jól keres. Nem kérdezte meg, mit kutatott a nővére.

Tömte magába az ételt, de jobban szerette volna, ha magányosan fogyaszthatja el. Mégse rossz dolog a privacy. Nem állhatott fel, hogy indul a busz, náluk kellett aludnia fent a másodikon, az isten tudja hányadik vendégszobában. Másnap délelőtt húzta el a csíkot, amikor Edu már nem volt otthon. A nővére a lakásban tartózkodott, ezúttal másik, szintén csinos kiskosztümben. Fásultan azt mondta, majd hívja fel. Azzal a hangsúllyal, ahogy azt mondják: „keep in touch”. Ami azt jelenti, akkor lássalak, amikor a hátam közepét.

Meg volt győződve róla, hogy soha többé nem hall a nővéréről.

Könyvtárakba, vendéglőkbe, partikra járt, nőket csábított el, ösztöndíjas társai, látta, későbbi politikai pályájukat építgették, noha még nem tudhatták, hogy majd egyesül Németország és a Szovjetunió szétesik. A politika soha nem érdekelte, ha már ott volt, tett néhány enervált lépést, hogy a disszertációját esetleg eladja, dehát ő nem volt börtönt viselt kommunista ellenzéki, anélkül pedig úgyse ment volna a kiadás, és végig azokba a kedvesen, vakítóan fehér foggal mosolygó ordasokba ütközött, akik az otthoni kockázatvállalók szellemi termékeit a saját műveikként adták el, és biztosan róla is írtak jelentéseket az ottani megfelelő helyekre. Egyszer az egyik ilyen a kocsijába ültette és végigvitte New Jersey partján, és a West Pointon kötöttek ki, ahol az a híres katonai akadémia van, a vendéglátó nyilván arra várt, hogy a vendég előrántja miniatűr fényképezőgépét, dehát nem rántotta elő, ellenben az ott álló Kosciuszko szobra láttán kiselőadásba kezdett a kelet-európai felkelések hiábavalóságáról, ettől a vendéglátó meglehetősen lekonyult. Az ilyenekkel mindig az óangol költészet szépségeiről csevegett, szemében a kutató elfogult, vad szenvedélye égett, azok ettől igen elkedvetlenedtek.

Utazgatott is, ha már tehette, és egy-egy előadásért kapott kétszáz dollárt, sőt az útiköltséget meg a szállodát is fizették. Utazott cél nélkül is, sok olcsó légitársaság működött ott akkor, kiment a reptérre stand by jeggyel, és valahogy mindig felfért a következő gépre, legföljebb átszállt egyszer-kétszer, úgyhogy többször kapott enni.

Félre is tudott tenni némi pénzt, hogy a következő évben Európában is utazgathasson, és már készült haza, amikor eszébe jutott, hogy illene elbúcsúzni a nővérétől, legalább telefonon.

Edu vette föl, belesírta a kagylóba, hogy a felesége otthagyta. Mikor? Két hónapja. Annyira kétségbe volt esve, hogy a sógor megkérdezte, menjen-e oda. Gyere.

Az ösztöndíjas kirohant a Penn Stationre és bevágta magát a legközelebbi vonatba. Négy és fél óra múlva ott volt Edunál. Addigra már nemigen értette a sietségét, elvégre ha két hónapja hagyta ott a nővére, Edu várhatott volna még egy kicsit. Azt se tudta, mire is kíváncsi.

Edu addigra öltönyt vett és nyakkendőt és higgadtan fogadta. Éjfélre járt, a fiúk fent aludtak valahol. Ültek a konyhában a neobarokk, rusztikus, hatalmas ebédlőasztalnál és bourbont ittak jéggel.

Edu szemrehányó hangsúly nélkül közölte, hogy a feleségét az öccse érkezése borította ki végleg. Az öcs tiltakozott, ők egymást szinte nem is ismerik. Edu kijelentette, hogy ezt az álláspontot értékeli, mindazonáltal Csacsi, így becézte a feleségét, magyarul, ahogyan egykor Budapesten Erdőssy-Wienerwalder professzortól, az apától hallotta, Tshatshi ötödik, vagy nem is, hatodik pszichiátere megállapította, hogy életének nagy törését az öccse okozta azzal, hogy csecsemőből kisgyerekké, majd nagy gyerekké cseperedett, és ezt a törést Tshatshi egész életében hordozni fogja. Azon kívül Tshatshi mindig mereven elzárkózott attól, hogy magyarokkal vagy magyar származásúakkal találkozzék, és hiba volt, hogy az öccse kedvéért kivételt tett.

Az ösztöndíjas ezt már unta, nem szólt közbe.

– Igen ügyeltem – mondta Edu –, hogy az első fiú után ismét fiút legyek képes nemzeni, kínai és indiai természetgyógyászok tanácsait vettem figyelembe, a jelek szerint sikerrel. Ki akartam szűrni a mi családunkból az ilyen nővéri-öcsi vagy bátyi-húgi konfliktus minden eshetőségét. Nem akarom rád kenni a felelősséget, korántsem. Tshatshi szökése hosszú évek óta érlelődött, mert teljesen, tökéletesen amerikaivá vált, a második fiam születése után úgy másfél évvel már az volt, teljesen amerikai…

– Az micsoda?

Edu legyintett.

– Én abban reménykedtem – mondta –, hogy Tshatshi sose válik egészen amerikaivá. Én Tshatshit megfontoltan, tudatosan, csaknem tudományos alapossággal választottam, ami most téged nyilván meglep; apádhoz nem kizárólag a tudományos jelentősége vonzott, a tanácsát akartam kérni a nősülésem ügyében, gondoltam, akad neki megfelelő női tanítványa, apádat, hogy így mondjam, becserkésztem, tudtam, a nőkhöz ért… de akkor bejött Tshatshi véletlenül, és megéreztem, hogy ő a megoldás, ő az a pesti nő, aki sose lesz képes amerikaivá válni, és ez pár évig így is volt, csak utána romlott el a dolog, mert Amerika sajnos túlságosan erős.

Ezt a hülyeséget nem várta Edutól, hallgatott. Mintha nem látta volna a saját szemével, hogyan csábítja el Csacsi azt a naiv amerikai gyereket néhány ócska női trükkel. Abból is kezdett elege lenni, hogy ezek itt Amerikában egyebet se tesznek, mint a saját rendszerüket csepülik. De Edu folytatta.

– Évek óta pokol a házasságunk. Tshatshi összeállt mindenféle kanokkal, főleg etnik-ekkel, ez is jellegzetesen amerikai vonás, akárcsak az ellenkezője is, persze. De a legnagyobb baj az, hogy én csábítottam ki Amerikába, én tettem tönkre az életét.

– Az isten szerelmére, Csacsi mindenképpen elment volna Magyarországról!

– Hát persze – bólintott Edu –, de ebben éppen én segítettem neki!

Az ösztöndíjasnak addigra már volt némi tapasztalata, hogy tudja, Edu mindenáron bűntudatot akar érezni. Az amerikaiak nem feltétlenül a szabad vállalkozásban akarják megélni a szabadságukat, hanem a lelki szenvedés vagy inkább szenvelgés terén, amelyben csakugyan oly bőven dúskálhatnak, mint az oroszok. Ez valami nagyhatalmi vonás lehet. Edunak kapóra jön az elhibázott házassága, hogy ezt a szabadságot megélje, ahogyan egyáltalán megélhető, rabság gyanánt.

– Tshatshi nem egyszerűen elment – mondta Edu –, nem egyszerűen faképnél hagyta a családját, ahogy szokták, Tshatshi kitalált egy új nyelvet, most annak a népét építi fel a semmiből, és ez azért baj, mert ez olyan amerikai és csak amerikai őrület, amiből nincsen visszaút.

Az öcs ezt nem értette, Edu csak erre várt, részletezte.

Csacsit nem elégítette ki, hogy bárhely nyelvet pár hét alatt képes megtanulni. Az olyan abszolút nyelvzseni, mint Csacsi, ritka tünemény. Csakhogy amivel születünk, amit nem mi küzdöttünk ki magunknak, arra még csak büszkék sem lehetünk. Csacsi amint a vele született képességeivel valahol sikert aratott, például az MIT egyik fontos NASA-projektjében, azonnal fel is mondott. Csacsi olyasmivel akart sikert aratni, ami neki nincs. Hívták Csacsit Kaliforniába is, mert veszettül tud programozni, egy év alatt kétmillió dollárt kellett volna a vállalatnak kitermelnie, Csacsi leutazott, két hét alatt csinált nekik egy programot, amelyről egy év múlva kiderült, hogy négy és fél milliós hasznot hajtott, Csacsi meg is kapta a tíz százalékát, de ezzel be is fejezte, hiába hívták, hiába könyörögtek. Csacsi a nem-létezőre vágyott, kitalálta hát a nem-létező nyelvet. Ez azonban nem műnyelv, mint az eszperantó meg ilyenek. Konstruált egy másmilyen nyelvet, elnevezte jugorantónak – az ösztöndíjas ezt hallván nem gondolt bele, hogyan kell betűzni –, különös nyelv, agglutináló, megvannak benne az össze európai igeidők, de úgy is használható, mint a kínai, amelyben egyáltalán nincsenek igeidők.

– Ez fontos lesz – mondta Edu.

– Most vannak benne igeidők, vagy nincsenek?

– Mindjárt – mondta Edu.

Szóval, Csacsi megalapította a jugorantót, ahogy más nő kézimunkázik vagy lapokkal levelezik vagy analitikushoz jár; ahogy kész lett, meg is unta; és akkor történt a baj, mert eszébe jutott, hogy ezt a nyelvet másoknak is megtanítja. De talán még ez se lett volna akkora baj, Amerikában annyi baromságot kitalálnak és tanítanak, hogy belefér. Csacsi azonban a fejébe vette, hogy akiket megtanít jugorantóul, azokból népet is alkot jugoran múlttal, jugoran történelemmel, jugoran néplélekkel, jugoran himnusszal, jugoran költészettel, jugoran identitással tehát, ami annyit jelent, hogy a jugoranoknak beilleszkedési nehézségeik lesznek Amerikában azontúl; bennszülött amerikaiakat akart hát Csacsi disszimilálni egy kitalált nyelv segítségével.

Az ösztöndíjas nyeldekelte a bourbont és megborzongott.

Ki is dolgozta, mondta Edu. A jugoran nép nyomorult, a lehető legszerencsétlenebb történelemmel megátkozva. „Aki szegény, az a legszegényebb”, mondta erről a népről Tshatshi. És Csacsi az utolsó életben maradt jugoran. Pontosabban, és ez már annak a szörnyű ideológiának a része, ő sem maradt életben, egyetlen jugoran sem maradhatott életben, hiszen nem is léteztek soha; ez olyan virtuális nép, amelynek sose sikerült megszületnie. A jugoran nép ezért minden más népnél ártatlanabb, és a leginkább megérdemli, hogy megszülessék. Kiválasztott nép, és ezt ki is kell nyilvánítani. Ennek a kinyilatkoztatásnak Csacsi a letéteményese, ő az Ősanya.

– Ez csak játék.

Edu komoran ingatta a fejét. Nem játék. A történelem ezzel a sosem létezett néppel eddig is végzett műveleteket, véli Csacsi, ez a nép a történelmi négyzetgyök mínusz egy, vagyis a történelmi „i”. Csacsi szerint a történelem irracionális fordulatainak némelyikét ennek az irracionális nép-létezőnek a lappangó jelenlétével kielégítően meg lehet magyarázni. Csacsi okos nő, nem zárja hát ki, hogy más nem-létező népek is szerepelhetnek a történelemben, de ő történetesen csak a jugoranokkal foglalkozik. Csacsi jugoranra fordította a Biblia jó részét, az Ószövetséggel már vagy fél éve végzett, mielőtt elment, kész volt neki az Újszövetségből is egy csomó; most valahol az Apostolok cselekedeteinél tarthat; mindenesetre Csacsi szerint az eddig lefordított részek már önmagukban garantálják, hogy a jugoran nép a nem-létből feltámadt, és ez nagyobb feltámadás, mint Krisztusé, mert Krisztus létezett, míg a jugoran nép soha; a jugoran nép az, amely a bűnbak szerepét még a zsidóknál is remekebbül eljátszotta eddig, hiszen megszületni sem engedték; a jugoran nép ezért a kiválasztottaknál is kiválasztottabb; a jugoran nép egyformán utálja Amerikát, a demokrácia dögletesen unalmas csúcsát, és az összes létezhető diktatúrát, melyeket mellesleg a jugoran nép a demokrácia legszürkébb alesetének tart; e két szélsőséges államforma a jugoran felfogásban nemcsak egylényegű, de szövetséges is a jugoran nép tönkretételét illetően; a jugoranok elutasítják mind a többistenhitet, mind az egyistenhitet, noha a Bibliát fordítják éppen; ám ateistának sem tekinthetők, sem valamely ázsiai vallás híveinek: a jugoranok egyetlen dologban hisznek, abban, hogy ők a jugoranok, akik sosem léteztek eddig, és ez a hit teszi őket létezővé.

Itt kezdődnek az igazán súlyos bajok, mondta Edu. A jugoranok úgy jugoranok, hogy senki más sem az. Vannak jugoranok, és vannak emberek, vagyis a csak-mindössze-emberek; a két kategória között nincs közlekedés. Jugoran nem annyit tesz, hogy ember, hanem annyit, hogy jugoran. Ez végtelenül veszélyes.

– Eget verő hülyeség – mondta az ösztöndíjas.

Edu dühös lett.

– A hülyeség a törvény! – kiáltotta. – Nálatok hülyének lenni kötelező, az semmi, de nálunk hülyének lenni szabad!

Ez jó mondat volt, az ösztöndíjas hallgatással díjazta.

Csacsi, folytatta Edu, rendszert épített fel abból, hogy a jugoran népnek korábban csak negatív előjelű történelme és kultúrája volt. A pozitív jugoran létezés a már létező népek kultúrájából és történelméből van hanyagul összekutyulva, de elé van téve egy morálisan pozitív mínusz: a jugoran létezés a valós, sötét történelem tagadása; a jugoran létezés a kibírhatatlan fényesség, minden érzékek csoda felé való megnyílása, folyamatos kielégülés, leállíthatatlan orgazmus, ahogy Csacsi fogalmazott egyszer a hajnalig tartó vitáik során; megfordul itt a halál-szerelem unalomig ismert ambivalenciája, itt a halálból dől elő a szerelem, s nem fordítva; Edu, mint mondta, ezt a pánszexualitást erősen kifogásolta, mindhiába, mert maga is tudta, hogy ez is nagyon amerikai dolog; a jugoran nép tehát az egész eddigi civilizáció tagadását hozza, s bár ismeri negatíve az indoeurópai időket, de pozitívvá való feltámadásával, egyszeri végre-születésével az időt mégis kiiktatja, mint a kínai.

Ez kicsit már sok volt, pláne, hogy angolul hangzott el, annyit azonban felfogott, hogy az egész koncepció eléggé hegeli.

Morgására Edu felsóhajtott, és megmagyarázta.

Megszületik a jugoranság, mint sosem-létezett múltjának, az időben visszafelé végtelennek, a radikális tagadása. Ettől kezdve megint nincs ideje, de a jövő felé nyitott a végtelenségig, a népek közül ekképp az egyetlen túlélő.

A jugorantó nyelv, emlékezvén a létezett népek halálos szemléletére, használ igeidőket, de mintegy zárójelben. A jövő ideje egyetlen folyamatos jelen, de a múlthoz nincs köze, abban nem gyökeredzik, az angol Present Perfect (amit az ösztöndíjas sose tudott kielégítően megtanulni ) átalakul, lényegében Future Continuous lesz belőle. Jugorantóul állítható, hogy „meg fogok halni”, a Future Continuous azonban, a jugorantó egyetlen valóban létező igeideje, ezt az állítást nyelvileg abszurddá teszi, hiszen magának az igeidőnek a használata azt jelenti: folyamatosan haldoklom – vagyis meghalni sose leszek képes.

Mélységes halálfélelem munkál ebben az igeidőben, jegyezte meg Edu, egy öregedő nő rettegése; egyébként a jugorantóban mindegy, hogy a közlő személy nő-e, mert nincsenek benne nemek.

A halál tehát a jugorantóból ki van zárva, a VÉG a szemléletnek nem része. A jugoran bébi azzal születik, hogy beszélni kezdve máris jelzi: haldoklom-haldoklom-haldoklom, tehát sose halok meg. És ez a szörnyű. Ez forradalom. Ez robbanás. Csacsi a korai kereszténység forradalmát egyetlen igeidővé változtatta, sőt annál is tovább ment, hiszen a kereszténység a feltámadást csak egyetlen emberről állította, és róla sem ennyire univerzálisan, vagyis nyelvileg; a kereszténység csupán hit kérdésévé tette a feltámadást, Csacsi azonban gyakorlati igeidővé, a nyelvből kiiktathatatlan szemléletté. A jugoran feltámadás maga az örök élet minden jugoran számára, aki megszületik, vagy ezt a létet választja; a jugoran nem kaparhatja el a néptársát, ha az elpusztul, mert a halálára nincsen nyelvi formulája; a katasztrófát szemléletileg nem foghatja fel.

Az ösztöndíjas kezdte elképzelni, a hatodik bourbon után.

Hihetetlen erőt kap majd, aki a jugoran néphez csatlakozik. Jugoranul beszélni maga a téboly. Nem támadhat jugoran, aki a halálról tudomást volna képes venni. Az állati létforma beszédét hozta létre Csacsi, egy végtelenül individualista elme radikálisan közösségi elmeszüleményekéin.

Az ösztöndíjasnak kedve támadt jugoranná lenni. Eszébe jutott, mit mondott apja egyszer az állatok haláltudatáról: hogy nincs nekik. Talán a nővérének is megpendítette. Lehet, hogy erre válaszolt a nővére ezzel a tiltakozással.

Megvonta a vállát.

Edu figyelmét nem kerülte el. Valószínűleg Csacsi is vonogatta a vállát, ez családi vonás lehet, mert Edu felhorkant.

– Nincs igazad, nem ismered Amerikát – kiáltotta –, itt két éven belül a lakosság fele jugoranná válik!

– Cöcö – mondta az ösztöndíjas.

– Majd meglátod – mondta Edu. – Mi itt annyira az életre, a közvetlen holnapra vagyunk beállítva, hogy alig tudunk a halálról. Agyhalál esetén már gépre kapcsoljuk a hullát, hátha jegelhető addig, amíg feltaláljuk a műagyat. Tshatshi szemlélete csak az átlag amerikai szemléletének hatványra emelése, ezért is fog gyorsabban és pusztítóbban elterjedni, mint egy influenza vagy mint egy politikai divat: megvan a talaja.

– És ez miért baj? – érdeklődött az öcs.

– Miért, miért! – üvöltötte Edu –, én nyelvészként felelős vagyok az igeidőkért! Ez a pusztító Future Continuous itt született az én házamban! Ha nem hozom ide Tshatshit, meg se születik!

Ezt az aggodalmat meg tudta érteni, mégis derűvel töltötte el, hogy a nővére a kielégítetlen nemiségét egy igeidővel próbálta pótolni. Érdeklődött ennek a fránya új igeidőnek a sajátosságai iránt, de a bourbon addigra kiütötte, s mire néhány épkézláb angol kérdést össze tudott hozni, Edu az asztalra borulva elaludt.

Másnap az egyik vendégszobában ébredt, nem tudott visszaemlékezni rá, vajon maga kapaszkodott fel a másodikra, vagy Edu cipelte fel. Lebattyogott a földszintre, az ebédlőasztalon Edu levele várta, elnézést kért, de aznap két órát tart az egyetemen, és további kellemes New York-i tartózkodást kíván. Tehát ki volt rúgva.

Kurkászott a fridzsiderben, evett valami zabpehelyfélét, az unokaöccsei nem voltak láthatók, talán iskolába mentek a két kis hülye yuppie-k, és visszavonatozott New Yorkba.

Két hete volt még a hazautazásig. Nem tudta, menjen-e haza, vagy próbálja megtalálni a nővérét. Néhányszor felhívta Edut, de mindannyiszor az üzenetrögzítő válaszolt Csacsi feddhetetlenül amerikai kiejtésével, a sípszót is Csacsi gyöngyöző kacagása helyettesítette. Pár nap múlva Edu hangja jelentkezett, és megadott egy telefonszámot. Nyilván megunta, hogy Csacsit keresve őt zaklatják.

A kaliforniai körzetszámmal rendelkező számon férfihang jelentkezett, fura nyelven morgott valamit. Sokadszori hívásra az ösztöndíjas azt találta hallani, hogy „hozzáng gyerengyél”. Mintha magyarul lett volna, de mégsem. Mi az a „gyerengyél”? Aztán rájött: gyerendjél, vagyis „gyere majd hozzánk”. Fogta magát és elrepült Kaliforniába.

A friscói reptérről felhívta a számot, ugyanazt hallotta. A tudakozó megadta a nevet és a címet, a név spanyolosan hangzott, a cím Berkeley-ben volt található. Gyorsvasútra ült, bámulta a híres öblöt és a híres Golden Gate hidat, nem értette, hogy kerül oda a többi, normális küllemű, konszolidáltnak látszó utas közé, aztán a vasút a föld, vagyis az öböl alá siklott, és odaát bukkant fel újra.

Lerobbant ház volt, emeletes, magas, új kerítéssel körbefogva, körülötte fehérre meszelt, délies családi házak kis kerttel, kerítés nélkül. Csöngetett a kapun, várt. A házból előkászálódott egy ősz néger férfi, a kapuhoz baktatott és megállt. Az öcs megkérdezte, itt találja-e, és mondta Csacsi férjezett nevét. A néger nem reagált. Az öcs magyarázni kezdte, hogy a tulajdon nővéréről van szó. A néger nem reagált. Az ösztöndíjas előszedte a magyar útlevelét, hátha a nővére a kimondhatatlan Erdőssy-Wienerwalder nevet használja a jugorantók között, mert neki ez a név volt beírva. A néger undorodva nézett az útlevélbe, aztán felderült az arca. Ránézett, aztán a fényképre, azon az öcs szakálltalanul volt látható, a képet azon a nyáron csináltatta, amikor a nagy hőség miatt lenyíratta a szakállát, később visszanövesztette, tartott is tőle, hogy a fénykép miatt valamelyik határon baja lesz, de nem lett. A néger ujjával a képre bökött és mondott valamit, az ösztöndíjas nem értette, a néger elvigyorodott és a mellkasa előtt félköríveket rajzolt, az ösztöndíjas lassan felfogta, hogy női kebleket. Bólintott. Megismételte angolul, hogy a nővérét keresi. A néger elkomorult. Az öcs feldühödött.

– A kurva édes anyádat – mondta magyarul.

– Ányáá! Kurváá! – kiáltotta a néger és szélesre tárta a kaput.

A földszinten nem volt semmi, az emeleten három nagyobb szoba pár székkel, egy asztallal, egy kőkorszaki telex meg egy vadonatúj fax. Kosz volt, a padló felpúposodott. Az egyik szoba falán világtérkép lógott, rajta apró, kék-fehér-piros zászlócskák. Csacsi nem sokat tűnődött, kisajátította a csehszlovák színeket. Az öcs tagoltan, magyarul köszönt a jugoranoknak, vagyis az ugoroknak, annak a néhány gyanús külsejű, ágrólszakadt egyénnek, akik nagyot néztek. Volt köztük fekete, sárga, fehér, az egyik sarokban a földön indián nő szoptatott.

Az öcs a térképet tanulmányozta. Már minden kontinensen voltak zászlócskák. Azon helyeken az ugor nyelv és szellemiség gyökeret vert immár. Nem akármilyen eredményt produkált a nővére röpke pár hónap alatt.

– Szép – mondta önkéntelenül.

– Szeeep – visszhangozták boldogan a sárgák, feketék, fehérek, bronzok.

Be volt fogadva.

Sejtette, hogy a nővérének nem lenne ínyére, hogy ő ott ül, a nővére biztosan attól fél, hogy leleplezi a csalást, és talán valóban az ő megjelenése váltotta ki az eltűnését.

Leült egy székre és lassan magyarul kezdett beszélni. Azok áhítatosan hallgatták. Ügyelt, hogy az ékezetes magyar magánhangzókat ékezet nélküli hosszú magánhangzóként ejtse. Az első „ö” hangnál elbizonytalanodott, aztán „oe” diftongusként ejtette, jól tette, megértették.

Nem sokat bajlódott a nővére az ugor nyelv feltalálásával, a magyar volt az alapja. Kicsit csalódott is a nővérében, de nem mutatta. Az igeidők használatától óvakodott, hála Edu útmutatásának. Ételt, italt szeretett volna kérni, a titokzatos Future Continuous-t hívta segítségül.

– Evendoe, ivandoe – mondta.

Ugrottak, hoztak neki hamburgert és kólát.

– Een is jugoran vagyok - jelentette ki teli szájjal.

– Jugoran vagyandok – javították ki udvariasan. Ő bocsánatkérően mosolygott, hát persze. Az ugor nép nem volt, nem van, hanem lesz, illetve leend mostantól mindhalálig, sőt azon is túl.

Eltűnődött, vajon nem a jugoran nép tagjelöltjét tisztelik-e benne inkább. Csodás, hogy jugoranul a létező és a kívánatos ebben a folyamatos jövőben nem választható szét.

Aztán elmesélték neki ékes ugor nyelven, hogy a nővére épp Ázsiában utazgat, most Hongkongban vagy Dél-Indiában időzik. Az ugor nép sokezer főből áll (illetve álland), és óráról órára hatalmasan gyarapond. Az öcs tűnődhetett róla, mennyire alkalmas a folyamatos jövő arra, hogy a tényt az óhajjal összemossa.

Nem világosította fel újdonsült néptársait arról, hogy valójában magyarul beszélnek.

Mit lehet tudni, hátha a következő világégés után ők maradnak meg egyedüli magyarnak a földtekén a maguk basic Hungarian nyelvével, ezek az eszükment feketék, fehérek, sárgák, bronzok.

Tébolyult vidámság fogta el.

Tud még egy nyelvet a magyaron és az angolon kívül, ő, a nyelvi antitalentum. Az ugor nép Ősanyja az ő édes nővére. Szűkös magyar identitása kitágult. Létezik immár nyugati Magyarhon, ahová vész esetén menekülendhet és tartozandhat.

Kiivaanta nekik, a jugoran neep szaamban ees eroeben gyarapodandjeek, a jugoran neep oesanyjaat sziivejesen uedvoezlendette és jugoran testveereitoel eerzekenyen elbuucsuuzandott.

Néhány roggyant fekete, fehér, rézbőrű, sárga illető nézett utána könnyesen.

Elég nagy baj az nekünk, hogy nem Edunak lett igaza, és ez a téboly fél Amerikát mégsem ragadta magával.