Délután

A délután rendszerint fél háromtól tartott fél négyig. Akkor senki sem zavarhatta, nem is zavarták. Végighevert a kissé túlságosan is teremszerű szoba díványán, lehunyta a szemét, és vagy szundikált, vagy álmodozott. Volt idő, amikor kisebb szobát szeretett volna, de meggyőzték, hogy azt azért mégse lehet, végül beletörődött. Pont délután sütött be a nap, elfüggönyözni az ablakokat nem engedte.

Volt, amikor valóban aludt, főleg, ha az ebéd nem volt túl zsíros. Ragaszkodott hozzá, hogy a többiekkel együtt ebédeljen az étkezdében, ahol műanyag, háromszögletű tálcán, műanyag edényekbe mérték az ételt, a választék szegényes volt, ehhez is ő ragaszkodott, a többiek sose merték fölvetni, hogy azért jobb ételeket is lehetne főzni, éppen itt. Korábban, amikor az épület még minisztériumként működött, a munkatársak átmentek a híd alatt a kétszáz méterre létesített ebédlőbe, de amikor az épületet ők vették át, ezt a szokást megszüntette, akkor még nem olyan időket éltek, nem lehetett csak úgy kétszáz métereket gyalog megtenni. És a dolog így maradt. Ő azt kérte, hogy olyan ebédet főzzenek, amilyet az üzemekben. Majdnem olyan is volt. Sejtette, hogy kicsit jobb, de azt is sejtette, hogy sokkal jobbat se mernek főzni.

Ez volt az egyik szilárd tájékozódási pontja, az ebéd.

A másik, hogy időnként kinézett az ablakon, át a folyó másik partjára, és látta, hol építkeznek és mekkora épületeket emelnek. Építkeztek, és nemcsak államilag. Épültek úgynevezett társasházak is, meg villák. Beépült szinte az egész domboldal egy-két évtized alatt. Amíg építkeznek, nagy baj nem lehet. Egyik bölcs tanácsadója fejtette ki neki, jópár éve, hogy az embereket a lakással lehet megfogni, lehetővé kell nekik tenni, hogy a pénzükért lakást vegyenek, illetve lakásépítésbe fogjanak, de nagyon meg kell nehezíteni nekik a dolgot, szinte lehetetlenné kell tenni, és akkor ez fogja őket lekötni, és nem más. Bölcs tanács volt, megfogadta. A tanácsadót aztán alacsonyabb beosztásba helyeztette. Ahhoz képest, hogy ki is végeztethette volna, becsületesen járt el.

Így maradt meg a lakásínség, de így épültek lakások mégis, az emberek megtakarított pénzecskéjéből, meg hitelből. Az emberek röghöz voltak kötve, és maguk se vették észre.

Volt még egy biztos tájékozódási pontja, amikor a golyóálló kocsiból, amely a munkahelyére szállította, meg haza, kibámult. Elsuhantak előtte más kocsik, új formájú villamosok, buszok, és felvillantak előtte a gyalogosok, és láthatta, hogy vannak öltözve. Egyre jobban voltak öltözve. Ezt is ő engedte meg nekik. Amíg öltözhetnek, kicsit mindig jobban, mint korábban, nagy baj nem lehet. Ahhoz sose járult hozzá, hogy az emberek fizetésében nagyok legyenek a különbségek. Nem mintha valamely ideológiához tartotta volna magát, csak tapasztalatból tudta, nem szabad túlfizetni a képzettebb, tehetségesebb embereket, mert az egyenlősdi a társadalmi béke alapja. Úgyis kiharcolják maguknak a dörzsöltebbek a pénzben nem mérhető előnyöket. Ilyeneket ő is biztosított, természetesen, a fegyveres testületeknek, a titkos szolgálatoknak, ilyeneknek, amelyek nélkül állam fenn nem állhat. De azért nem szívesen találkozott velük. Ismerte őket jól, régen a főnökük is volt, meg a börtönükben is ült, sokszor megverték, kiszabadulása után senkin bosszút nem állt, ezek ilyen emberek, ezek mindig megtalálják az utat. Csak látni nem akarta őket. A tóparti nyaralóban neki külön kerítéssel szeparált része volt, oda csak két-három bizalmas léphetett be, akiket még régről, az illegalitásból, a háború előttről ismert, azokkal sakkozott. A többi kivételezett, aki a legelitebb üdülőt használhatta, ebből a legbelső körből kimaradt.

Elhevert hát fél háromkor, behunyta a szemét, és vagy szendergett, vagy képzelődött.

Ilyenkor találta ki, melyik vezetőt melyik vezetővel szemben fogja kihasználni. Melyik bástyát áldozza be két könnyű tisztért. Kinek nőtt túl nagy szarva. Azt parkolópályára küldi. Becsülte a déli kollegát, aki a legtovább bírta a régiek közül, az például Sztálinnal szembeszállva otthon Sztálinként működött, aztán maga lett Hruscsovvá, aztán maga lett Dubcsekké, és közben hajdani barátait, partizántársait egytől egyig kinyírta, a kinyírásban segédkezőket pedig később tette félre. De az vadabb vidék, ott vadabb eszközöket kell használni. Ő lehetőleg nem használt kemény eszközöket. Ő kreált magának egy helyettest, akitől mindenki félt, akinek megengedte, hogy a legvadabb szövegeket mondja el; ő olyan keményeket sose mondott, legföljebb tette. És mindig volt talonban liberálisabb helyettese is, és akkor ezek egymás ellen hadakoztak, és ő volt a döntőbíró. Ez elég jól működött. A szereplők olykor cserélődtek, ilyen helyen hamar elhasználódnak az emberek, hamar a fejükbe száll a hatalom; csak azokat tartotta meg mindvégig, akikben a hatalmi tébolynak nem látta nyomát. Tudta persze, van azokban is, de becsülte, hogy úgy tudnak tenni, mintha nem lenne. Ha valakiben a téboly elhatalmasodását észlelte, ami lényegében annyit tett: ellent mert neki mondani, elrakta parkolópályára. Rosszabbat is művelhetett volna velük, de az nem lett volna ésszerű. Ki tudja, mikor és ki ellen kell előráncigálnia őket. Nem dúskált értelmes emberekben.

Sokat kell csalódnia az embernek az emberekben, hogy játszani kezdjen velük. Ő már minden csalódáson túl volt rég. Úgy gondolta, nem a hatalomvágy tartja az ország élén. Csak nincsen nála megfelelőbb ember. Azt nem merték tanácsolni neki, hogy neveljen ki magának utódot, de biztosan gondoltak rá. De ha ő bárkit utódként fölnevel, az legelőször őt öli meg, aztán meg ki tudja, mi történik, az utódot is kinyírhatják, vagy az válik diktátorrá, és válogatás nélkül öldököl. Magát nem diktátornak tartotta, hanem a nemzet szolgájának. És úgy érezte, a nemzet ezt megérti.

Végül is ő valósította meg a forradalom követeléseit, sőt még tovább is ment annál, ameddig kis ország vezéreként, egy nagyhatalmi megszállás alatt, mehetett. És hitte, hogy a nép ezt tudja. Úgy érezte, megbocsátották neki, hogy annakidején ő verte le a forradalmat. Nem verte volna le, fogalma se volt, mit tegyen, de elrabolták a megszállók, mielőtt nekifogtak a katonai akciónak, és megmondták neki, vagy vállalod, vagy megölünk. Vállalta. Nem neki volt hadserege, hanem a megszállóknak. Volt egy kis megtorlás, ahhoz képest, amilyen lehetett volna, csekély, pár ezer embert kellett csak megölni hozzá. Hol van az a diktátor, aki ennyivel beéri? Az izgágákat le kell hűteni, az izgágáknak fogalmuk sincs semmiről, csak bajt kavarnak, az izgágák értelmiségiek mind. Mindig megvetette őket. Az izgágák ideákban hisznek, Amerikában, a Nyugatban hisznek, vagy éppenséggel a Keletben hisznek, mindegy, miben hisznek, valamiben hisznek, és mindenáron hősök akarnak lenni. Az ég óvja meg ezt az országot a hősöktől. Meg aztán a hősök döntő többsége lekenyerezhető. Ezt rábízta néhány bizalmasára, és azok a lekenyerezést szépen végre is hajtották. Ő azokat megvetette, és kitüntette. A seggnyalatást elkerülte, nyalják a bizalmasai seggét. Ha úgy látta, egy segg túl van nyalva, kihúzta alóla a széket.

Ő nem ölt meg senkit, bár sokszor halálos ítéletre adott utasítást a vérbíráknak. De azok érdektelen emberek voltak, nem is emberek, csak uszítón hadovázó értelmiségi masinák.

Egyszer ölt mindössze, a vetélytársát ölte meg, akit a megszállók legalább annyira támogattak és támogattak volna továbbra is, mint őt. Nem kapott utasítást a megszállóktól a kivégzésére, persze, azok is úgy játszanak a helytartókkal, mint a sakkfigurákkal. Ha szabadon engedi, őt ölik meg. Önvédelemből ölt tehát. És a melósok nevében ölt, mert a vetélytársa a parasztokat részesítette volna előnyben, és a parasztok a melósokat mindig elárulták. Munkásokat kell csinálni a parasztokból, és akkor ez a baj megszűnik.

Minden országban a kisemberek vannak a legtöbben, ők alkotják a nemzetet, és az ő szempontjukból kell kormányozni. Ezt csinálják Nyugaton is, csak azok nincsenek megszállva.

Ilyenkor, délután, valójában a kisemberekkel egyesült gondolatban, lélekben, misztikusan.

Nem sok információja volt róluk. Nem járhatott közéjük, nem válthatott szót velük, vagy ha ilyet megszerveztek néha, és ő mosolyogva kezet fogott velük, fél szemével rájuk kacsintva, azért tudta, hogy hazudnak, betanított szöveget darálnak.

Amit tudott róluk, azt két forrásból tudta. Egyrészt minden reggel megkapott nyolc oldal szöveget, az előző napi Szabad Európa Rádió egész napos adásának kivonatát, abból is a honi híreket. Tudta persze, hogy azoknak a minimálisnál is kevesebb az információjuk az otthoni dolgokról, de mégis jobban bízott bennük, mint a saját rádiójában és tévéjében, ami nem mondhatott mást, csak amit ő akart. Azt is tudta, hogy a lehallgatók, meg akik a lehallgatók hosszú szövegét megszerkesztik nyolc oldalban, a kínosabb információkat igyekszenek elhallgatni. Elefántcsonttoronyba volt zárva, üvegharangba. De még mindig többet tudott meg ezekből az információkból, mint bármi egyébből. Másrészt neki is volt élete, és apró jelekből messzemenő következtéseket vont le. Azt a közvetlen környezetében mindenki tudta, hogy ő egy, hogy is szokták mondani, ő egy puritán. És valahányszor elment nyaralni, két-három hétre, addig a villáját kitakarították. Ami azt jelenti, hogy soha semmi fontos dokumentumot nem tárolt otthon, felhasználhatták volna ellene, jelentették volna azonnal a megszállóknak, akik különben a telefonjait is lehallgatták a kezdetek óta, persze, meg minden beszélgetését minden bizalmas emberével. A helytartók sorsa már csak ilyen. Csak a megszállók ajándékait tartotta otthon, meg vacak képeket, szobrocskákat, azokból nem lehetett baj. De nemrég, egyik nyaralása után, valami különös érzése volt, amikor hazament. Minden a helyén volt, minden tiszta volt, minden bútora a helyén, és mégis.

Akkor kihúzta az éjjeliszekrény fiókját, és megnézte, rajta van-e az a karcolás, amit a nyaralása előtt késsel ejtett az oldalán. Nem volt rajta. Ugyanaz a fiók, pontosabban ugyanolyan. De azt a karcolást csak alapos gyalulással lehetett volna eltüntetni, attól a fiók oldala elvékonyodott volna, de nem, pontosan passzolt, mégse volt rajta a karcolás, tehát nem gyalulták le.

Akkor elmosolyodott, és fellélegzett. Az ország működőképes.

Amíg ő nyaralt – és óvakodott a nyaralásból hamarabb hazatérni, noha kocsival egy óra alatt hazarepítették volna – az egész berendezést kicserélték. Legyártottak újra mindent, ágyat, asztalt, szekrényeket, de úgy, hogy ő, a puritán, ne vegye észre. Kitűnő restaurátorokat alkalmazhattak, akik az összes bútort pár nap alatt elöregítették, hogy ő semmit se vegyen észre.

Nyilvánvalóan sok fényképet készítettek a szobákról, a bútorokról, hogy az újak a megfelelő helyre kerüljenek. És gondoskodtak arról, hogy minden anyag azonos legyen az eredetivel. És öregítették. És minden ragyogóan el is készült, csak azt az egyetlen karcolást nem vették észre.

Ez kevesebb, mint emberi mulasztás. Ezek az új emberek már nem tudják, mit tud ő, mit tanult ő az életben. Ezek már nem tudják, hogy egykor Sztálin képes volt valamelyik bizalmasának a lakását tökéletesen lemásolni, és odazárni börtönbe, és az illető azt hitte, csak szobafogságban van, holott börtönben volt. Erről csak a régi moszkoviták tudtak, amíg éltek, de azok is kihaltak már.

Átfutott az agyán, adjon-e kitüntetést annak az ellátmányi vezetőnek, aki az ő lakását is gondozza, aztán úgy döntött, nem ad. Nehogy gyanút fogjon, hogy ő rájött.

Az is átfutott az agyán, ne rúgja-e ki, végül is át akarta verni. De ha kirúgja, akkor is gyanút fog, megsértődik, ki tudja, kinek mit köp el.

Úgy döntött, pár év múlva, amikor úgyis eljön az ideje, nyugdíjazza.

Ezek voltak hát a biztos tájékozódási pontjai. Meg a megszállók vezetőinek küldöncei, akik mindig megmondták, mit kell tennie. Azok általában arról is beszámoltak, persze írásban, hogy a lehallgatók hoppon maradjanak, melyik munkatársa hol, kinek, mikor jelentette fel Moszkvában. Az ilyen jelentéseket elolvasta, majd visszaadta kommentár nélkül. Rá volt bízva, mit tesz. Többnyire nem lett az ilyesminek személyi konzekvenciája. Végül is jobb, ha tudjuk, kik vesznek körül, és mire számíthatunk tőlük, mert értékelni tudjuk a hazugságaikat, mint ha új, vadidegen emberekkel kísérletezünk. Az ilyenek úgyis elkövetnek egy csomó egyéb hibát, akkor lehet fenékbe rúgni őket, de sokkal később, ne is sejtsék, valójában miért. A legcélszerűbb az éppen együtt szervezkedőket egymás ellen fordítani óvatosan. Garantálva van, hogy egymást nyírják ki előbb-utóbb.

Más információs forrása nem volt.

Ez gyakran nyomasztotta. Nincs az a melós, aki ne tudna többet nála arról, mi folyik az országban. Nem is bízott meg olyanban, aki maga valaha ne lett volna melós. Legföljebb évekig azt játszotta, hogy megbízik. Annál rosszabb rájuk nézve.

Tudta, hogy igazából nem tud az országról semmit.

És délutánonként, amikor mindenki úgy tudta, alszik, megpróbált a melósokkal egyesülni, látni őket, akiket nem láthat, hallani a hangjukat, látni a szemüket, érezni a haragjukat, kívánta, veszekedjenek vele ezek a melósok, nevezzék tirannusnak, megtorlónak, életük megrontójának, bárminek. És félálmában nem azzal foglalkozott, hogy megmagyarázza nekik, mire miért volt szükség, nem igazolta magát előttük, hanem hallgatta őket, az érveiket.

Tudta, hogy őt a középszer megtestesítőjének tartják, ez azért eljutott hozzá, ez a hitvány értelmiségi vélemény, de értelmiségi vélemény volt, nem érdekelte.

De mit mondhatnak a melósok?

Próbált nekik kedvezni, amennyire tudott. És nem tűrte, hogy köztük lázítsanak. A megtorlás rövid három éve után csak olyanokat küldetett börtönbe, akik a melósok között lázítottak. Még ha valódi melósok voltak, akkor is. Arról neki senki be nem számolt, hogy a fejlődés kulcsa rég nem a munkások kezében van, ezt nem merték felvetni előtte, arra lecsapott volna. Bár, akadt néhány ilyen értelmiségi, rosszul végezték, nem per következtében hunytak el, gyárlátogatáskor estek bele véletlenül a forró acélba. Ez az ára. És nem merték még egyszer fölvetni, hogy a telefonhálózatot fejleszteni kellene, mert dühösen kijelentette: magyar ember nem telefonál.

Utált telefonálni, K-vonalon is. Úgyis lehallgatják, lehallgatja a saját titkos szolgálata, meg a megszállóké, meg Amerikáé, mindenki lehallgatja. De nemcsak ezért utálta a telefont. Az értelmiségiek fecsegnek éjjel is órákon át telefonon, és lázítják egymást, megerősítik a bátorságukat, holott lényegük, hogy gyávák és megalkuvók a végtelenségig. Nekik semmi ez az ország. De neki a tartománya, ahol a többség melós.

Ilyenkor délután félig szenderegve felidézte a melósokat, akikkel régen, évtizedekkel ezelőtt, együtt dolgozott, együtt szervezkedett, ezeket a kommunisták sose ismerték, a moszkoviták pláne nem ismerték, azok erről az országról soha nem tudtak semmit. És felidézte az alakjukat, a hangjukat, igyekezett az új körülmények közé helyezni őket, hogy most mit mondanának.

Ők voltak a legmegbízhatóbb forrásai.

Amikor pedig úgymond felébredt, és kiszólt a titkárnőjének, hogy felébredt, csak ő tudta, hogy azok a rég eltűnt melósok benépesítik azt a túl nagyra sikerült szobát, ahová pont délután süt be a nap Budáról, és akik jöttek a hülye ügyeikkel, ezeket a gúnyosan vigyorgó melósokat nem látták, mert nem is voltak igazi emberek, csak gyalogok, futók, lovak, bástyák a sakktáblán.