A javallat

Jót mulattak a sportrovatban, amikor az olvasói levelet olvasták, megmutatták még a főszerkesztőnek is, aztán a papírkosárba hajították.

Nem történt évekig semmi, írták az újságot, közölték az eredményeket, a sztárokról portrékat közöltek.

De aztán, amikor a tenisz, a snooker, az amerikai futball, a kosárlabda, egyáltalán, minden olimpiai és nem olimpiai sportág iránt az érdeklődés végzetesen megcsappant, és a cégek a legnagyobb bajba kerültek, ugyan miféle sportág is maradt még tűrhetően reklámhordozó, az egyik szerkesztőnek eszébe jutott.

Emlékeztek még? – kérdezte.

Sok volt az új fiú, azoknak el kellett magyarázni.

Elmesélte. Sokáig hallgattak.

Adjuk be és szabadalmaztassuk, mondta az egyik ifjú sportújságíró.

Hogy mit?

Milliókat kereshetünk, így az ifjú.

Ez új szempont volt, a régiek nem is fogták fel. De az ifjú felment az ötlettel az új főszerkesztőhöz, aki meghallgatta, eltűnődött, és bólintott.

Világszabadalomként jegyeztették be, első szerzőül a főszerkesztő volt megadva.

Akkor sokáig megint nem történt semmi.

De egyszerre, ki tudja, miféle törekvések eredőjeként, a FIFA, a Nemzetközi Labdarúgó Szövetség, felvette a tárgyalandó napirendek közé.

Ettől a dolog világsajtót kapott.

Óriási lett a botrány.

Cikkek ezreit írták pro és kontra.

A magyar kormány tömegével kapta a gratuláló és tiltakozó jegyzékeket, leveleket, állásfoglalásokat. Létre kellett hozni egy külön vérsportügyi hivatalt. Létre is hozták. A hivatal munkatársai nem közalkalmazotti, hanem köztisztviselői státuszt kaptak, ami nem mindegy.

Szóval.

A javaslat lényege az volt, rendezzék a futballmeccseket vérre. Amelyik nemzeti tizenegy győz, életben marad. Amelyik kikap, annak mind a tizenegy játékosát (itt vita volt, vajon a tartalékokra és az edzőre meg a segédedzőre meg a gyúróra meg az orvosra meg a masszőrre meg a szertárosra is vonatkozzék-e a törvény) ott a helyszínen akasszák fel vagy lőjék főbe, és a tetemeket temessék a pálya gyepébe.

Ezzel, így a javaslat, visszaadható a játéknak a népszerűség, és minden közvetítés ismét hatalmas tömeget fog vonzani.

Meg is volt a javaslat kultúrtörténetileg indokolva alaposan.

Hajdan minden gladiátori játék vérre ment. Az oroszlánok annak rendje és módja szerint széttépték a keresztényeket, az ökölharc végét az egyik harcoló rabszolga halála jelentette, a tengeri játékokba a Colosseumban százak haltak bele, és milyen szépen, hosszan fenn tudott állni ezáltal a Római Birodalom.

Az csak az európai civilizáció finomodásának következménye, így az érvelés, hogy feltalálták a teniszt, meg a focit, meg ilyeneket, ahol a gladiátorok a vereségbe nem halnak bele. Ez a dekadencia eluralgása is egyúttal. Nem az a természetes, hogy a sakkozók a parti végén kezet fognak, és a vesztes éppúgy elevenen távozik, mint a győztes. Az a természetes emberi ösztön, hogy a vesztes ott a helyszínen dögöljön meg. Ezt egy ideig, vagyis ideig-óráig kiválthatta, hogy a vesztes kevesebb pénzt kapott, mint a győztes, de ennek az idilli, dekadens európai kultúrának vége. Az emberek a tévében hihetetlen mennyiségű vért, erőszakot és pornót látnak. Őket már a pénzdíj nagysága nem hozza izgalomba. Az a túlfinomult civilizációs találmány, hogy a labdához kézzel nem szabad hozzányúlni, ami a természetes volna, hanem csak lábbal, a nézőket többé nem elégíti ki. Az emberek vért akarnak látni és nyilvános kivégzést, amiképp a középkorban is a kivégzés volt a legnépszerűbb közösségi aktus, és ahogyan még ma is az a primitívebb népeknél, amelyeket Európa és az Atlanti világ mindhiába próbál civilizálni, sőt, mint ez a legújabb kori történelemből látható, a primitív közösségekre jellemző durva eljárások mind Európába, mind az Atlanti világba be is törtek már.

Természetesen, így a javaslat, kiváltható lenne a kivégzés enyhébb módszerekkel, például a vesztes csapat tagjainak megcsonkításával, a lábukat kéne amputálni értelemszerűen, a jobblábasoknak a jobb, a ballábasoknak a bal lábát, a kétlábasokat illetően a javaslat több variációt is nyitva hagy, mindkettőt, vagy csak az egyiket, de sorshúzás alapján, sorsot pedig húzzon olyan néző, aki a meccset tolószékben, a pálya széléről nézi végig, de, így a javaslat, előbb-utóbb úgyis odáig fejlődne a dolog, hogy a vesztes csapat tagjait a nyílt színen, azonnal végezzék ki.

A hosszadalmas történetfilozófiai fejtegetés további részleteit e helyütt nyugodtan mellőzhetjük, mert elképzelhető.

A meccs utáni kivégzés fenyegetése hihetetlen energiát szabadítana fel a játékosokból, mondja a javaslat. Elképzelhetetlen az az erőfeszítés, amit minden csapat kifejtene a halál elkerülése érdekében. Ez egyúttal a győztes csapat javadalmazásának egyre kínzóbb problémáját is megoldaná, a csapat tagjai nem kapnának semmit, de életben lennének hagyva. Van annyi pénz a világon, ami?… – teszi fel a kérdést költőileg a javaslat, mely, mint az elemzők közül sokan kimutatták később, éppen az élet abszolút szempontját vallja és hirdeti, ezért destruktívnak nem nevezhető.

Ez, természetesen, azt jelenti, hogy egy világbajnoki döntő után csak egyetlen nemzeti válogatott tagjai maradnának életben, az összes többi, tizenöt vagy huszonhárom vagy akárhány nemzeti válogatott valamennyi tagja (és most ismét utalhatunk a vitás kérdésre, vajon a tartalékok, edzők, gyúrók és mások szintén kivégzendők-e, vagy sem) ott nyugodna megfojtva, lelőve vagy lenyakazva az ekképp szentté váló pálya gyepének alatta.

Egykor, így a javaslat, kiállt két nemzet képviseletében két vitéz páncélosan, összecsaptak, az egyik kinyiffant, és százezrek, milliók élete meg lett kímélve, a vesztes a vereséget elismerte, a győztes győzött, szedte az adót, sanyargatott törvényesen, és minden rendben volt, az életet az emberek élhették, noha ezért vagy azért nyomorultan.

Nem humánusabb megoldás-e vajon, teszi fel a kérdést a javaslat, ha egy nemzetből csak egy focicsapat áldozza fel magát, mintha százezrek és milliók?

Nahát ez a javaslat került a FIFA asztalára, és ezt kezdték tárgyalni a komoly, frakkos vén bölcsek nemzetközi jogászok bevonásával komolyan, és erről cikkezett a nemzetközi sajtó szorgalmatosan.

Az ENSZ főtitkára azt nyilatkozta, hogy szakértők bevonásával a kérdést alaposan vizsgálja.

Hosszan nyilatkozott a brazil, és dodonaian a német szövetségi kapitány, szavaikat a nemzetközi sajtó heteken át csócsálta.

Faszom tudja, nyilatkozta Puskás Öcsi, és közben hízott másfél kilót. Ezt a nyilatkozatát spanyolul is megismételte, belekerült az RTL, a Sky News, a CNN napi hírműsorába.

Szeles Mónikát is megkérdezték, ő mutogatta a hátában a kés helyét, vállat csak azért nem vont, mert még fájt neki.

Steffi Graf azt mondta: Ich meine, dass…

Fehér Ferenc és neje, Heller Ágnes egy hónap alatt öt könyvet írt a kérdésről a New York-i New School és a budapesti Cserépfalvi közös kiadásában, az első kötet címe az volt: Hannah Arendt és a football, a másodiké: Lukács és a sportszivar, a hamadiké: Habermassacre, or the Heideggerontophylia, a negyediké… de annak már a címét sem olvasta el senki.

Eörsi István sorozatot indított a Kritikában, a Beszélőben és a Magyar Hírlapban Én már 56-ban megmondtam, Gombrowicz csak 58-ban címmel.

A radikális jobboldalinak becézett Igaz Magyar Alkotók (IMA) közleményben követelték, hogy a bizonyítottan nem magyar származású magyar labdarúgókat, tekintet nélkül arra, győznek-e vagy vesztenek, az MTK pályán kívül más pálya gyepébe ne temessék.

A kievi Dinamo játékosai nem mondtak semmit, csak radioaktívan ketyegtek, ezt sok tévé- és rádióállomás egyenesben közvetítette.

Kaszparov sakkvilágbajnok a javaslatot támogatásáról biztosította.

A lengyel sportbizottság intézkedett, hogy a nemzeti válogatott valamennyi tagját majdan exhumálják és a Wawelba temessék Mickiewicz és Słowacki és Witkiewicz és Piłsudski mellé; a magyar kormány Kenderesen huszonkét díszsírhelyet állíttatott a reménybeli áldozatok számára Horthy tengertelen admirális sírja mellett, noha a magyar csapat megint nem került be a világbajnoki döntőbe, s így közvetlen életveszély magyar futballistát nem fenyegetett. A Pápa ezzel kapcsolatos enciklikájára nagyon vártak, de az csak nem akart megszületni. Közben a demokratikusan és jólétien gondolkozó németek módosító javaslatot tettek le a FIFA asztalára, ne végezzék ki a vesztes csapat tagjait, csak zárják őket koncentrációs táborba a stadion melletti edzőpályán, és a lesoványodásukat a nézők szabadon kísérhessék figyelemmel.

Amíg a FIFA hónapokon át ülésezett az ügyben, a javallat néhány ország nemzeti bajnokságában kísérletileg bevezetésre került. Elsőként Kína döntött úgy, hogy a népességszabályozásnak ezt az új, bár kissé kisipari módszerét alkalmazni fogja. De hát nekik még a népi kohók idejéből megvoltak a tapasztalataik, hogyan kell sok kicsi vesztőhelyet jó hatásfokkal létesíteni. Ugyancsak Kína hozott egy szabálymódosítást, épp az effektivitás növelése céljából, hogy ezentúl egy-egy csapatban nem tizenegy, hanem száztizenegy játékos fog szerepelni. Ezt a FIFA, emberiességi okokból, nem hagyta jóvá.

Indiában, ahol a labdarúgás nem volt igazán népszerű, a krikettre vonatkozóan vezették be a vesztes csapattagok kivégzését, hallatlan sikert aratva. A kivégzéseket azontúl az összes tévéállomás adását megszakítva egyenesben közvetítette, a közvetítéseket csupán egy-egy, a pályára tévedő, legelésző tehén akadályozta. A vallási és ideológiai ellenségeskedés ellenére a nyilvános kivégzések helyszíni közvetítését bevezették Irakban, Iránban, Algériában is.

Az izraeli knesszetben fölmerült, vajon nem lehetne-e olyan, sajátosan zsidó sportágat találni, amelyben a vesztes csapat kivégzése megoldható. A jobboldali ortodoxok szerint Mózes öt könyvében számtalan kivégzés szerepel, úgyhogy az ötlet bizonyosan a Pentateuch-ból származik, ha közvetetten is. Ugyanakkor felmerült, hogy a müncheni olimpián lemészárolt izraeli sportolókat, noha előbb haltak meg, mielőtt egyáltalán veszíthettek volna, exhumálni illene és a müncheni pálya gyepébe kellene eltemetni német katonai tiszteletadás kíséretében; erről sűrű diplomáciai jegyzékváltások történtek a zsidó állam és a német kormány között, a németek a pozitív válasz halogatását annak tulajdonították, hogy a parlament Bonnból Berlinbe való költözése közben, ami már folyik és még évtizedekig folyni fog, fontos ügyiratoknak nyoma veszett és nyoma is fog veszni még, de elzárkózni, hangsúlyozták valamennyi jegyzékükben, nem zárkóznak el, legalábbis teljesen bizonyosan nem.

Az ötlet szerzőségéért bizonyos chilei körök is harcba indultak, mondván, ők a javaslatot már korábban megvalósították, mintsem az egyáltalán megfogalmazódott, elvégre ama futballstadionban, ahová a puccs után emberek ezreit zárták, és sokat meg is öltek közülük, eleve fejlettebb változatot valósítottak meg: ők már a nézőket is kivégezték.

Valóban, vetődött fel ezek után a FIFÁ-ban, miért csak játékosokat végezzenek ki, ott vannak a nézők is, ők milyen alapon maradnak életben? A vesztes csapat szurkolóit is mészárolják le a csapattal együtt, amúgyis arról van szó lélektanilag, hogy a szurkolók a bálványaikkal akarnak egyesülni, íme, itt a lehetőség a legnagyobb, az abszolút egyesülésre.

Ennek az ötletnek igen megörültek a pszichológusok, sokuk szerint Freud óta ez az első eredeti gondolat a lélekbúvárlás terén.

Csakhogy, merült fel, erről most már nem lehet a FIFA keretein belül dönteni, erről demokratikusan, minden államban népszavazáson kell határozni, elvégre a FIFA csak a labdarúgókat tömöríti, a szurkolókat nem.

Angliában nagy volt az öröm, győzni látszott a hagyományos angol liberális demokrácia, s egyúttal, így az epés ellenzéki brit sajtó, alkalom nyílik a törni-zúzni hajlamos angol szurkolók törvényes kiiktatására, természetesen csak akkor, ha a nép úgy szavaz.

Amint az történni szokott, a nagy vitának egy váratlan esemény vetett véget.

Egy amerikai milliárdos magánalapítványának pénzén valahol Nevadában felépítettek egy műtűzhányót, mellette pedig egy műtengert, amely a műtűzhányó működésbe lépésekor valódi tengerrengést tudott produkálni és ötszáz mérföldes körzetben minden települést elmosott. A sajtó beszüntette a nyilvános kivégzések erkölcsi és törvényességi firtatását és annak az engedélynek a törvényességi kérdéseit kezdte feszegetni, melynek értelmében a műtűzhányó és a műtenger létesítése és üzembe helyezése lehetővé vált. Ismerve az amerikai igazságszolgáltatás finomságait, több évtizedes perre van kilátás, amit izgalmas kártérítési perek sokasága fog kísérni, elvégre a műtenger valódi hullámsírjában valódi emberek tízezrei lelték halálukat.

A kérdést bonyolítja a milliárdos ügyvédjének beadványa, miszerint a valódi emberek valódi embersége törvényileg egyáltalán nincs egyértelműen kimondva, és amíg az amerikai alkotmány nem definiálja pontosan, ki is tekinthető human being-nek, gyilkosságért senki felelősségre nem vonható. Az amerikai legfelső ügyész a beadványt rendkívül megalapozottnak minősítette.

Addig is focizni úgy fociznak tovább, mint eddig, hol gyilkolnak, hol nem, a sajtót az Évezred Pere köti le, szakértők egybehangzó jóslata szerint most évtizedekig az a legjobb reklámhordozó, a helyi háborúk, a természeti katasztrófák, az orosz–ukrán–grúz–örmény–baltikumi–azeri polgárháború (amelyben valamennyi részről kisebb, taktikai atomfegyvereket is bevetnek) az NBC, az ABC és a CNN híradásaiban a tizenkilencedik-huszadik helyre esnek vissza.