Fatva az avoni hattyúra

Pompás kis ország volt évszázadokon át Dánia, de történt, hogy az emberek megőrültek ott is. Hogy ezt mi okozta, vajon Ázsiából, Kelet-Európából behurcolt vírus-é, vagy az Európai Unió átgondolatlan, felülről erőltetett és bürokratikus politikája, végső soron mindegy, a termelés hanyatlott, a kereskedelem lekonyult, az emberek pedig egyik pillanatról a másikra kezdtek úgy működni, ahogy a hiánygazdaságban szokás, kezdték gyűlölni a gazdagabbat, az idegent, kezdtek kivándorolni, kezdték a sajátságos dán jellemvonásokat hangsúlyozni és egyáltalán megállapítani, kezdték a dán nyelvet védeni a külső behatástól, kezdték a polgárokat dánságuk szempontjából rangsorolni, és a kevéssé dánokat előbb szóban, aztán a sajtóban, végül testileg is üldözni, ahogy az inkább Kelet-Európában szokásos. Persze először a többi skandináv népet leprázták, a rokonokat, mondván, azok nem is igazi skandinávok; a Svédországba vivő kompok leállítását követelték, a norvégokat orrvégnak gúnyolták, a hollandokat kullancsnak, nem voltak hajlandók megérteni sem a norvégot, sem a svédet, velük csak angolul vagy németül beszéltek azontúl, legalábbis azok, akiket az őrület legkorábban elkapott. A dán társadalom elég málészájúan figyelte az eseményeket, elaltatta őket a több évszázada tartó jóléti demokrácia; a fenti jelenségektől megriadt szociológusok és pszichológusok rohantak az USÁ-ba tanulmányutakra, hogyan működik jól a demokrácia, ahelyett, hogy a Balkánra siettek volna megnézni, mi is vár rájuk.

A dánok balkanizálódásának szükségszerűen bekövetkező pontján az ősdánok, ahogy az igazi dánok magukat nevezték, nekiláttak azon idegen szerzőket lajstromozni, akik valaha, valamikor a dánokra nézve sértő megállapítást tettek. Nem sok ilyen szerzőt találtak, ami már önmagában is bizonyította az ősdánok számára, hogy honukat a világban méltatlanul mellőzik, megvetik, hogy az egész világ összefogott ellenük. De azért akadtak dánsértő idegenek, többek közt egy Shakespeare nevű egykori angol író, aki egyik híres, a dánokat igencsak rossz színben feltüntető drámájában azt a disznóságot engedte meg magának, hogy így kiáltott fel: „Dánia börtön!”

Az ősdánok pártjának vezére beadványban fordult a dán parlamenthez, hogy az egyrészt ezt az angol írót szigorúan marasztalja el, másrészt az angol parlamentnél szorgalmazza az illető angol író példás megbüntetését.

Akkor még nem mindenki volt megőrülve Dániában, az ilyesmi sose megy egyik pillanatról a másikra, kell hozzá egy-két nemzedéknyi idő, úgyhogy a dán parlament többségi szavazással a kérést elutasította arra való hivatkozással, hogy az illető író nem maga kiáltott fel így, csak a drámájának egyik szereplője, még ha a főszereplője is; azon kívül pedig nem sok értelme van az ügyben az angol parlamenthez fordulni, miután a kérdéses szerző sok száz éve meghalt, és megbüntetni ezért nem is lehetne.

Több se kellett az ősdánoknak, a dán Alkotmánybírósághoz fordultak a parlament alkotmányellenes döntése miatt. Az ősdánok azzal érveltek, hogy jelen esetben a dán államiságot érte fenyegető sérelem, amit a dán alkotmány ennyiedik és annyiadik paragrafusának értelmében szankcionálni kell, az pedig, hogy az illető szerző egyik alakja tette a sértő kijelentést, nem adhat a szerzőnek felmentést, miután már egy Flaubert nevű szerző is világosan megmondta, hogy „Bovaryné én vagyok”, ez a kijelentés pedig precedens értékű; továbbá az, hogy a szerző meghalt, nem jelent semmit, mert a darabot azóta is játsszák világszerte, a szerző szelleme tehát eleven; ezért tehát a dán parlament dánellenes többsége súlyos mulasztást követett el, amit az Alkotmánybíróság szíveskedjék megállapítani, és a dánellenes többség ellen büntetőeljárást kezdeményezni.

A dán Alkotmánybíróságban is ültek még akkor aránylag épelméjű emberek, az ősdánok beadványát ezért elutasították.

Akkor az ősdánok feljelentették mindazon képviselőket, akik a javaslatukat a parlamentben leszavazták, a perek elhúzódtak, polgári peres ügy hússzor annyi lett egyébként is, mint hajdan, amikor a dánok még normálisan éltek; emiatt aztán az ősdánok feljelentettek mindenkit, a dán parlamentet, a dán Alkotmánybíróságot meg persze a fővádlottat, a drámaírót is Strasbourg-ban, a nemzetközi bíróságnál.

Minthogy egész Európa balkanizálódott addigra, a nemzetközi bíróság testületeiben már elég sok idióta ügyködött. Azok az ősdánok beadványát megvizsgálták, és arra a következtetésre jutottak, hogy az ősdánok panaszának legalább részben helyt kell adniuk.

Ítéletükben arra hivatkoztak, hogy a dán nemzetet valóban sérelem érte, s ha az idézet további részét is megvizsgálják, amely szerint, az egészet idézve: „Dánia börtön. Így az egész világ is az”, a szerző nem csak a dánokat sértette meg, hanem az egész emberiséget, a valaha voltat, a jelenlegit és a jövőbelit egyaránt, ami erkölcsileg valóban elítélendő cselekedet, s ha büntetőjogi szankciót a vádlott elhunyta miatt nem is lehet foganatosítani, azért ez olyan emberiség elleni bűntett, amely büntetlen nem maradhat, elévüléséről pedig szó sem lehet. Ezért a nemzetközi bírák úgy határoztak, hogy a nevezett angol író sírját az angol kormány sürgősen távolíttassa el, hogy az emberiséget sértegető szerzőnek nyoma se maradjon.

Nosza megsértődtek ezen az angolok, és a németek meg a franciák kezét látták a dologban. Hogyhogy távolítsák el az avoni hattyú sírját? Hogy jön ahhoz egy szedett-vedett strasbourgi gyülekezet, hogy nekik, angoloknak, előírja, kit és hogyan tiszteljenek a halála után? Az Európai Unióból nem léptek ugyan ki, de fölemelték a Csalagúton áthaladó dán, német és francia illetőségű személykocsik, kamionok és vonatok hídpénzét, mire a dánok, a németek és a franciák viszont a maguk részéről a Csalagutat lezárták; nagy gazdasági és sajtóháború indult, és a rég elholt angol drámaíró nevétől lett hangos a világ.

Dán és európai ellenzéki körök a liberális sajtóban kimutatták, hogy akik eddig még nem tudták volna, hogy Dánia börtön, sőt az egész világ is az, most aztán megtudhatták. Akadt egy értelmes amerikai alkotmányjogász, aki terjedelmes tanulmányban bizonyította: az idézetnek folytatása is van, a teljes közlés eszerint így hangzik: „Dánia börtön. Így az egész világ is az. Gondolkozásom teszi azzá”; ez annyit tesz, hogy aki nem gondolkozik, annak a számára sem Dánia, sem a világ nem börtön; ha így van, akkor az ősdánok nem gondolkoztak, mert szerintük Dánia nem börtön; ha pedig ezt állítják, vagyis nem gondolkoznak, akkor arra is képtelenek, hogy az ügyben bármely fórumhoz beadványt intézzenek, ennek értelmében pedig az a beadvány nem is létezik. Ha azonban létezik, akkor az ősdánok gondolkoztak, és akkor meg azért nem intézhettek ilyen beadványt sehová.

Ennek az érvelésnek komoly sikere lett. A strasbourgi nemzetközi bíróság perújrafelvételt rendelt el, és kimondta: ezentúl a kérdéses mondatot a világ színpadain a következőképpen kell elmondani: Dánia hm-hm. Így az egész világ is hm-hm. Gondolkodásom teszi hm-hm-mé.

Ez a döntés nem elégített ki senkit.

A sajtóháború folytatódott, közben a Csalagutat, mert szükség volt rá, titokban megnyitották, de hivatalosan nem, persze a hídvámot szedték, de az eredeti összeget, és mindenki úgy tett, mintha a Csalagút még mindig zárva lenne. Az ősdánokról a liberálisok kiszagolták, hogy reakciós iszlám körök pénzelik őket; az ősdánok ezt cáfolták. Mindenesetre a következő muzulmán világkongresszuson a világtérképen Koppenhágára is kitűzték a félholdat; az előző világtalálkozójukon, még a nyolcvanas években, csak azon városokra tűzték ki, amelyek valaha a félhold alatt voltak, a legészakibb ilyen város Európában Budapest volt, és kimondták, ahol valaha a félholdas lobogó zászlott, ott újra zászlania kell.

Természetesen Shakespeare sírját Stratfordban többször és többféleképpen meggyalázták, egyes ír körök az ősdánokkal közös robbantásokat hajtottak végre, egyik éjszaka valaki a sírkőről lecsiszolta az epitáfiumot, mely Prospero híres szavait idézte, miszerint „Mi oly szövet vagyunk, miből álmok valók, és kicsiny életünket szunnyadás övezi”, és helyette rávésték: Hm-hm-hm-hm, és, az olvasó engedelmével, körbeszarták. Az angolok két nap múlva a sírkő eredeti feliratát visszaállították, őrzését elrendelték. Akkor az őrzők közül gyilkoltak meg néhányat, sejthetőleg ír–dán összefogással. Nagy volt az angolok felháborodása. Amerikai javaslatra egész Stratfordot, úgy, ahogy volt, utcástul, tavastul, hattyústul, temetőstül az USÁ-ba szállították és felállították Bronxban, mely e kitüntető megbízatást pályázat útján nyerte el, szorosan Vermont előtt, amely Szolzsenyicin hajdani birtokát ajánlotta fel. De azért az angolok se nyugodtak, és felépítették az elszállított egész Stratford mását, úgy, ahogy volt, utcástul, tavastul, hattyústul, temetőstül.

Akkor az ősdánok führtollahja, így hívták a vezérüket, a dán világhatalom letéteményesét, az ENSZ főtitkár-önjelöltjét, az orosz fasiszták barátját, a kínai Funda-Maoisták szövetségesét, kimondta William Shakespeare angol íróra és valamennyi élő és halott fordítójára a fatvát, vagyis az átkot, ami azt jelentette, hogy mind a halottakat, mind az élőket megölni ezentúl szabad.

Megörültek ennek a hegeliánus–marxista New York-i körök, és arról cikkeztek, hogy amennyiben egy halottat megölnek, az, a dialektika értelmében, feltámad.

Cáfolta ezt a Vatikán, mondván, hogy feltámadni csak az utolsó ítélet napján szoktak, és még nem jött el annak az ideje.

A PEN-Club közleményt bocsátott ki, melynek az volt a kulcsmondata: „Sem a farkasokkal együtt üvölteni, sem a bárányokkal együtt bégetni nem fogunk”.

Ezt a dán szerzők nem írták alá, egyéb elfoglaltságukra való tekintettel.

Az Orosz–Német Örök Megbékélési Bizottság közleményben rögzítette: a legújabb tudományos kutatások kiderítették, hogy ama bizonyos William Shakespeare apjának eredeti neve Shapiro volt, a mamájának neve pedig Lőwy-Kohn, erről angolosítottak először Shakspiro-ra, majd ezt írták félre Shakespeare-re, vagyis a dánok nemzetközi cionista összeesküvés áldozatául estek; ami pedig ugyanezen szerző Velencei Kalmár című darabját illeti, ahol egy zsidó kereskedő van negatív színben feltüntetve, az nem egyéb, mint tudatos és aljas misztifikáció.

A zsidó állam közleményben köszönte meg a dán népnek a holocaust idején tanúsított bátor kiállását a dániai zsidók mellett, ami Európában abban az időben csaknem példátlannak nevezhető.

Minthogy magát a szerzőt sehogy se találták, az ősdán fundamentalista kivégzőosztagok a fordítókra vetették magukat.

Csakhogy a fordítók java része addigra szintén meghalt már, vagy pedig, mert nem fizették volna meg rendesen, fordítási szándékától elállt.

Találtak azonban az ősdán fundamentalisták egy megveszekedett Shakespeare-fordítót, bizonyos Mr. Barańczakot Bostonban, aki, hírlett, már húsz darabját lefordította a dánellenes szerzőnek lengyelre, és azt is mondták, több darabját szándékozik lefordítani, mint amennyit egyáltalán valaha megírt. Nosza, kapták magukat az ősdán terroristák, elmentek Bostonba, álmában, hajnalban akarták a lengyel fordítót meglepni, úgy három körül.

Csak azt nem tudták, hogy Mr. Barańczak álmatlanságban szenved, s emiatt kettőkor ébred, és reggel nyolcig fordít.

Betörtek az álarcos fegyveresek a házba, Barańczak úr felnézett a szemüvege fölött szigorúan, mintha azt mondaná: „ne zavarjátok köreimet”; Barańczak úr nyilván azt hitte, lengyel terroristákat lát, erre minden oka meg is volt, nem véletlenül emigrált ő a hazájából annakidején; vagy mondjuk orosz terroristákat, az sem volt a kalkulálható veszélyek közül kizárva; szegény ősdán terroristák azonban megijedtek, ők ilyen szemvillanásra a kiképzőtáborban, melyet német és horvát pénzből tartottak fenn Albániában, nem voltak felkészítve, úgyhogy bocsánatot rebegve elszeleltek.

Barańczak úr, tapasztalt ellenzéki lévén, kombinálni kezdett, s végül arra tippelt, helytelenül, hogy a cseh fundamentalisták akarták kinyírni, amiért Shakespeare úr cseh tenger mellett játszódó darabjának lefordításával a titkos cseh aspirációkat nyilvánosságra hozta.

Minden botrány kifullad magától, bármennyire próbálják is fenntartani ilyen-olyan okokból. Az újjáépített Stratford újjáépített temetőjében az újjáépített sírkő mellé az angolok felállítottak egy köpőcsészét, amit nem hivatalosan „dán köpőcsészének” neveztek el; eleinte megtelt, aztán csak félig, végül üresen, szárazon árválkodott, de azért ott maradt, az angolok tisztelik a hagyományt, bármiféle is.

Más kérdés, hogy röviddel ezután kitört a Végzetes Háború, amely mindent lerombolt, amit ezen a területen az ember valaha alkotott, és amikor az életben maradottak az újjáépítést megkezdték, sem azt nem tudták, hol is volt egykor Dánia, sem azt, hogy kinek is a sírjára van felírva az a különös név, hogy Dárdarázó Vilmos.