Rabszolgalázadás

Egyik reggel benyúlt a fiókba, a fekete bakelitdobozból kivette a régi borotvát, szétcsavarozta, a pengét belehelyezte, összecsavarozta, kivitte a fürdőszobába, beszappanozta az arcát és belenézett a tükörbe és meglátta magát.

A kezére pillantott, abban ott volt a régi, vörösrézből készült, lepattogzó nikkelbevonattal ellátott borotva, amelyet vagy tíz éve vitt magával abba a városba, ahová a munkája szólította, a bakelitdobozt a fiókba süllyesztette tollak, hegyezők, ceruzák, radírok és hasonló haszontalanságok közé, és ott is felejtette. A házat, ahol lakott, egyszer egy évig tatarozták, akkor minden kacatot, így a borotvát is átvitte egy másik lakásba, majd a tatarozás végeztével visszavitte és ismét a fiókba süllyesztette. Erre nem emlékezett pontosan, de így kellett történnie, mert a borotva megvolt. Időközben rengeteg műanyag, eldobható, duplapengés borotvált vásárolt és használt el, vett továbbá tartósabb, cserélhető fejű duplapengés borotvát is, a fejüket olykor cserélte, és úgy emlékezett, hogy korábban, még ifjúkorában, villanyborotvákkal is kísérletezett, forgókéses orosz, olcsó típusokkal, majd egy Braun márkájú nyugatival, de valamikor visszatért a pengéhez, ki tudja már, mikor, és azóta folyamatosan szappanozta az arcát. Az is felrémlett most benne, hogy külföldi útjai alkalmával mindig fölös mennyiségben vásárolt pengét, majd duplapengéjű eldobható műanyag borotvát kényszeresen megszállástól, háborútól, devizaválságtól tartva, és később is, amikor a hazájában is lehetett már ilyeneket kapni, de a régi vörösréz borotvát, a jelek szerint, mindvégig megőrizte.

Tovább borotválkozott az apja által még 1939-ben Párizsban vásárolt angol, Gilette-típusú szétcsavarozható vörösréz borotvával, amelyről pattogzott a nikkelbevonat, és az a sejtése támadt, hogy lényeges felfedezés küszöbére érkezett.

Ez volt az első saját borotvája, apjától kapta ajándékba, amikor ideje lett. Apja addigra már, a hatvanas évek elején, az enyhülés kezdetekor, csaknem negyedszázad múltán ismét Nyugatra utazhatván Svájcban vett magának egy újat, az könnyebb volt, alumínium, de azonos rendszerű. Megkapta tehát apjától a régit, amit apja Párizsban vett, hat évvel a születése előtt, és kapott hozzá néhány pengét, az apja élesítette azokat pengeélesítő szerszámján, fekete és zöld kövön húzogatta apja a pengéket vasárnap délelőttönként ráérősen, ez volt az ő kikapcsolódása, utána meg lassan, gondosan lábkörmöt is vágott; azok a pengék értelemszerűen nem lehettek még élvédő bevonattal ellátva, jó pengék voltak, nyugatiak, honukban évekig nem lehetett jó pengét kapni akkoriban. A pengeélesítő szerszám az apja halála után eltűnt, ő észre se vette, csak most, hogy eszébe jutott, valószínűleg az anyja dobta ki az apjára emlékeztető számtalan egyéb tárggyal együtt, az anyja így gyászolta meg, menekülve.

Büszke volt az első borotvára, de utálta is növendék szőrszálai lekaszálását, s rákényszerített növekedése, valamint az apai ajándék elleni tiltakozásul amint tehette, vett magának egy másik borotvát, cseh gyártmány volt és pontatlan, a pengét erősebben hajlította meg, mint az angol, a rés a penge és a borotva között nagyobb lett, emiatt nemcsak a szőrt, de a bőrt is alaposan legyalulta, összevérezte az arcát, a pattanásait végigaratta. Gondolta, csak észreveszik a szülei, hogy neki a borotválkozás árt. Észre is vették, össze is szólalkoztak vele, arra azonban nem gondolhattak, hogy a cseh műszer a hibás, a csalásra, felnőttek lévén, nem voltak elég érzékenyek. Apja, a szótlan ember, talán sejtett valamit erről, de nem szólt.

Félig heges, félig borostás képpel vergődött el az érettségiig, s miután egyetemi kollégium lakója lett, feljogosítva érezte magát, hogy a borotválkozást felmondja és szakállat növesszen. Tizenkilenc évesen lett szakállas, az évfolyamában egyedüliként.

A jobbakaratú felsősök ősz vége felé, mikor a borostája minőségi ugrással szakállá lényegült, felhívták a figyelmét arra, hogy a vizsgaidőszakban a szakálla miatt biztosan kirúgják. Feltűnően kevés volt a szakállas a kollégiumban, egy harmadéves régész, akiről mindenki tudta, hogy gyakorló katolikus, egy nagyorrú másik harmadéves, aki időnként verekedett és lopott és párttag volt, ő a nyakát is, a bajszát is rendszeresen, gondosan borotválta, akárcsak ő, aki se párttag nem volt, se katolikus. Tisztában volt vele, hogy szakálla inkább maszk, mint bármi egyéb, s hogy e szőrzetfajtának tüntetés jellege van. Kilenc évnyire voltak csak ötvenhattól, midőn a forradalmárok nekikeseredvén szakállat eresztének. Ő annakidején tíz éves gyerek volt, velük nemigen kapcsolhatta össze élmény, de úgy vélte, nem baj, ha ezt hiszik vagy azt hiszik, lázadni úgy kell, ahogy és amikor épp lehet.

Igazi oka a lázadásának az volt, hogy a szüzességét azidáig nem sikerült elvesztenie.

Legalább a külseje legyen férfias, gondolta.

Jólesőn képzelegte előre, mit szólnak a szülei, ha téli szünetben hozzájuk szakállasan beállít. Mennyire fognak sopánkodni!

Így is lett.

Sopánkodtak, mármint az anyja. Az apja nem szólt semmit.

Jóval később tudta meg, apját a helyi hatalmasságok felszólítók, a fia szakállát vágassa le, különben!… Nem szólt mégsem az apja, ő meg visszautazott a kollégiumba ép szakállal.

Nem emlékezett, vajon a nyakát és a bajuszát a régi, apjától kapott vörösréz borotvával borotválta-e le, vagy másikkal. Az évek során, még szakállasként, számos új borotvát vásárolt, aztán elhagyta őket. A vizsgákról senki se rúgta ki, a felsősök aggodalma alaptalannak bizonyult, vagy pedig, ki tudja, a vizsgáztatók rejtett kétlelkűsége működött, elvégre ez a kétlelkűség végigkísérte egész ifjú- és felnőttkorát, mint utólag beláthatta, a forradalom tabu volt, ekként tehát nagyons is hatott, amíg szentté nem avatták, akkor pedig elholt. A szüzességét persze elvesztette később, de mert férfiúi sikereit babonásan a szakállához kötötte, sokáig nem merte levágni. Egyszer egy pici magyar borotvát is vett, a markolatát három részből lehetett összecsavarozni, útikészletnek nevezték, használta is sokáig, bár az még inkább összevérezte, mint a cseh gyártmányú, a cseh és a magyar ipar hagyományos különbségét pontosan jelezve.

Huszonhat éves elmúlt már, amikor hazája határát Nyugat felé először átlépte, reménytelenül kevés pénzzel a zsebében, éhezett is sokat, ahogy a keleti turisták akkoriban, de Párizsban azért vett magának egy új borotvát, angol gyártmányú volt az is, mint amit apja vett Párizsban 1939-ben, csak hát most 1972-t írtak, ennek hosszú volt a markolata, a csavarásával a fedőlemez megnyílt, oda lehetett a pengét behelyezni. Azontúl azzal borotválta a bajszát meg a nyakát, s később, miután az apja elleni lázadásra egyre kevesebb oka lett, meg az apja meg is halt, azzal borotválta magát csupaszra, vagyis szakálltalanra, egy felettébb önbizalomteli korszakában. Ez a szétnyitható fedelű borotva azóta is a birtokában van, csak nem használja.

Hol szakállat növesztett aztán pár évre, hol nem.

Maszkváltásai jelentéktelen válságaihoz kötődtek, amilyenek miatt a nők a frizurájukat szokták megváltoztatni. Megnősült, elvált, új hivatása lett, gyerekei születtek, megint új hivatása lett, lakást cserélt, munkahelyet cserélt, mindenesetre azt a régi, vörösréz, pattogzó nikkelezésű borotvát nem használta többé. Elrejtette, maga elől is. Nem értette most, hogy is maradt meg a fiókjában az a régi, kitűnően konstruált angol borotva, amely csak akkor mélyed a húsba, ha az ember idegesen, méltatlanul borotválkozik reggel, amikor remeg a kéz és kusza a lélek; ez próba voltaképpen, az ember naprakészségének vizsgája. Ez volt az a borotva, amit az apja a munkaszolgálatban használt. Nem feltétlenül kellett volna hazatérnie onnét, hogy fiút gyártson magának. Érthető egyébként, hogy apja magával vitte a munkaszolgálatba, elvégre kitűnő borotva, csak ezt ő még nem foghatta fel, amikor tizennégy éves korában megkapta.

Mégis becsülte ösztönösen, ha eltette.

Most hát ezzel a régi borotvával nyírta a szőrét, és arra gondolt, ezt a borotvát feltétlenül a fiára kell hagynia.

Valahányszor a fia bement a fürdőszobába és nézte, hogyan borotválkozik, eszébe jutott, hogy azt kéne látnia, amint azzal a régi vörösréz borotvával nyírja a szőrét. Csakhogy nem láthatta a fia, mert mindig más, modernebb borotvával borotválkozott. Az a régi borotva lent rejtőzött vidéken. Azt kéne a fiamnak megjegyeznie, gondolta ilyenkor, ahogy az apám borotváját használom. Jelentse az apám borotvája neki az én borotvámat, vagyis engem, a halálom után, gondolta. Aztán arra gondolt, hogy ez marhaság. Nem az válik fétissé, amit mi szeretnénk. Ez már a fia gondja.

Befejezte a borotválkozást, leöblítette a szétcsavart borotva alkatrészeit, ahogy az apjától látta, külön a pengét, amelynek az élét azóta csak vízzel szabad leöblíteni, mert bevonták élvédő bevonattal, külön a pattogzó nikkelezéstől függetlenül is romolhatatlan vörösréz alkatrészeket; érdemdús borotvát tartott a vízcsap alá, és jelentéstelit is egyúttal, és érezte, nem stimmel, hogy a fiára asszociál. Nem kizárólag apa és fiú történetének mélyét villantotta fel az előbbi pillanat.

A borotvát szétcsavarozta tehát, megtörölte, a bakelitdobozba visszarakta, és bevitte a szobába. Mindent mindig el kellett pakolni, mert amit elölhagytak, elcsenték, széthordták, sok jövevény megfordult abban a házban, amelynek a fürdőszobája közös volt, nem mintha lopni akartak volna, csak nem tekintették az otthonuknak, szórakozottan használták, ami a kezük ügyébe akadt. Ő úgy vélte, neki az az otthona.

Öltözni kezdett, meztelenségét az ablaknak kitárva, tehette, sűrűágú fenyőfa szolgált függönyül, tíz év alatt szépen meg is vastagodott. Híres bolgár kommunistáról volt az utca elnevezve, amikor odakerült, most már valami nagyon magyar neve volt az utcának, sose bírta megjegyezni, úgyis mindenki a régi nevén hívta, csak a házszám nem változott, 122, és senki se tudta, ki az a hírneves magyar; sokszor érdeklődött utána, végre valaki megmondta, főispán volt a két háború között. A fenyőfa mindenesetre nőtt, vastagodott, és nappal is félhomályba burkolta a szobát, amely konyhaként szolgált az átépítés előtt, és amelyben nevezetes duhajkodások és hajnalig tartó magasröptű társalgások estek meg egykor, valamint két fészek is volt benne a mennyezet sarkában valaha, egy liános bokor benőtt a konyhába, az ablakát nem is lehetett becsukni, és a fecskék befészkelték magukat. Azóta a fecskefészek is, az egykori vitázók is eltűntek, polgári külsőt és belsőt kapott a ház, de az építmények pórusaiból, amíg fennállnak, az egykori szellem tovább sugárzik, ezért is választotta lakhelyéül azt az egykori konyhát az átépítés vége felé, amikor szóba került, melyik szobát is kapja meg ő. Azt kapta meg, és abba rejtette vissza az apjától kapott első borotvát. Mintha azt akarta volna, hogy a borotva telítődjék meg mindazzal, ami abban a helyiségben jó volt. Mintha az apja is részesülhetett volna belőle, jóval a halála után.

Most, öltözködés közben jött rá, hogy ebből a szobából, bármi történik is, hamarosan el fog menni.

Talán ezért is lopódzott a kezébe a fiókból az első borotvája éppen most. Talán arra akarta ez a huzamos tartamú dolog figyelmeztetni, hogy a többi dolog kevésbé az. Menhely volt a számára ez a vidéki város, és benne ez a vidéki ház tíz éven át, de úgy látszik, ez a funkciója megszűnt.

Körülnézett. A falakat mindenféle képekkel, plakátokkal kitapétázta, hogy otthonos legyen. De ezt már csak újabban, az átépítés után. A szoba ajtajának belső oldalára fogasokat csavarozott – szekrény nem fért be –, és emlékezett rá, hogy a ház azonos emeletén levő másik kicsi szoba belső oldalára, ahol lakott vagy hét évet, nem csavarozott semmit. Átmeneti szállásnak használta, és meghagyta végképp ridegnek. Holott akkor érezte magát a házban, a válása alatt és után, igazán otthon. Volt ebben őszintétlenség is a részéről, a szobát nemigen lehetett fűteni, úgy tekinthette magát, mint a szellem nyomorgó páriáját, akinek, lám, csak egy fűthetetlen kilenc négyzetméteres szoba jutott; őt az ág is húzza; lelki nyavalyáinkat szívesen hárítjuk a körülményekre. De ezt elég hamar beismerte magának. Egyáltalán, feltűnő, hogy sem erről a házról, sem a nagy épületről, amelyben valójában dolgoztak és alkottak, valamennyien vonakodtak fényképeket csinálni. Nem is marad sok fénykép utánuk. Attól féltek talán, amint megörökítik, szétporlad. Ő sem hozott le magával fényképezőgépet soha, pedig, emlékszik, megfordult a fejében néha. Különös.

Ült az ágyon felöltözve, bámult a fenyőágaktól árnyékolt külvilágba. Tíz éven keresztül nyugodtan végigmehetett a városka főutcáján, nem ismerte meg senki. Bármikor bemehetett a Nagy Épületbe, és ott rokonként fogadták a csepűrágók, e társadalmon kívüli lények. Tíz éven át ez a városka volt neki a szabadság. Hihették, s mert erősen hitték, úgy is volt, hogy valami nagynak a cselekvő részesei. Szabadságharcukat folytatták itt voltaképpen, sok éven át eredményesen.

Csak azt nem értette, miért hozta le és miért rejtette el maga elől tíz éve az első borotvát, amikor még nem tudta, csak remélte, hogy ez a harc hosszú ideig eredményesen folytatható.

Ez a pontos kérdés. Mert maga elől rejtette el.

És most ezt a rejtezést miért szünteti meg vajon?

Mit vall be öntudatlanul azzal, hogy a fiókjában ma is fölös számban található duplapengés borotvák közül épp ezt az első borotvát vette elő? Miféle kedélybetegség nyűgözi folyamatosan? Mi a csudát művel az életével? Minek kapaszkodik ebbe a régi borotvába, mintha ejtőernyő lenne (még a formája is hasonló)?

Mit keres egy városban, amelynek létjogosultsága pont annyira nincsen, mint száz- és százezer hasonló városnak szerte a világon? Nincs itt semmi, csak a századfordulón épült nagy színház, egy másik, ennél szebb és nagyobb város színházánál szándékosan tervezték nagyobbra, a nézőterét találékony hidraulika segítségével a színpad szintjéig lehetett felemelni, hogy óriási báltermet kapjanak, tartottak is megyebálokat itt egykor a hatalmas oválisban; aztán a második világháború után, amikor a színházat hevenyészve helyreállították, a hidraulikát gyorsan kiöntötték betonnal és vége lett.

Talán azért van még mindig ebben a városban, mert a szabadságharcuk véget ért, a jelentőségük csökkent, szinte már el is enyészett, csak ezt belátni túl nagy merészség volna, s jobb a régi kollégák között meghúzódni, emlékekből élni és ama szép, csalóka emberi bensőségben tanyázni. Még úgy fest, ha nagyon akarják, ha vaknak tettetik magukat, hogy a Nagy Épület továbbra is megmaradt extraterritoriális színhelynek, jelentőségteljes margónak, és továbbra is érdemes anyagilag nyomorogniuk, a szellem majd kárpótolja őket. És születnek a gyerekek sorra egy bizonytalan világba, neki is születtek gyerekei, s a lelkifurdalását a többiek szaporulatának látványa enyhíti. Jó volt az is, hogy állandó lakhelyétől távol van ez a szoba, ha otthon nem bírta két-három napnál tovább, lerohanhatott ide, és ha itt nem bírta két-három napnál tovább, hazarohanhatott. Így rohangáltak valamennyien éveken át, és kibírták, amit enélkül aligha viseltek volna el.

Üldögélt az ágyon, a falra akasztott plakátokat és műsorfüzeteket bámulta. Elmúlt tíz évének tárgyi bizonyítékai. Az egyik műsorfüzet első lapjáról a fényképe nézett le rá, többszörösen másolt fénykép, de azért ő volt csaknem egy évtizeddel korábban, mintha nagyonis lenne, örökké változatlanul; így nézegeti az arcát a tükörben, amióta borotválkozik, az arca visszanéz, látja magát, hogy él, tehát valóban él, és képzelheti azt, hogy az arca mindig is vissza fog nézni. A legintimebb kapcsolata azzal az arccal van, amelyik reggel, borotválkozás közben visszanéz. És ebben a házban nem sürgeti senki, itt megvan a reggeli két órányi pepecselés, készülődés lehetősége, ami nélkül a nap nem is ér semmit. A borotválkozás felér egy alapos, fiatalító arcmasszázzsal, s önmagában az, hogy magával, a testével foglalkozik, megnyugtató. Olyan a reggeli borotválkozás, ha nem kell sietni sehová, mint a reggeli ima. S ha apja borotváját veszi elő, talán hozzá imádkozik, gondolta.

Eszébe jutott: amióta nemcsak fia van, hanem lánya is, úgy érzi magát az anyja és a lánya között, mint szendvicsben a fasírt.

Talán valóban elég pontos, hogy a borotválkozást imának használja, vagy inkább lelki kiürülést célzó gondolattalan meditációját végzi észrevétlenül az idő alatt. Különös ugyanakkor, hogy ezt a Természet ellen lázadva teszi, mely a szakállát nőni parancsolta. A maga fajtájúnak a Törvény ezredéveken át meg is tiltotta, hogy szőrzetét kés illesse. Ki tudja, miféle tapasztalatok kényszerítette megfontolás hozta létre e Törvényt. Neki és jópár felmenőjének ehhez a Törvényhez már nem volt köze, mégis beleborzongott ebbe a gondolatba. A simaképűség volt a mérce, amikor ifjan a szakállát nőni engedte, a Rendszer homlokráncolásának is elébe állva. Még korábban, a századfordulón, a simára borotvált képpel lázadtak a szakállasok társadalma ellen az ifjak. Érdekes, mily könnyű is az arcszőrzet ápolásával vagy borotválásával lázadnia annak, aki diszharmonikus személyiségnek született. Talán még a születéssel rákényszerített nemiség ellen is lázadozik néha, maga se tudván erről. Mikor ama réges-régi Törvényt meghozták valamely vén bölcsek, erősen sejthettek az emberéletet mozgató indulatokról egyet s mást, és igen retteghettek is azoktól, jogosan.

Minden létezhető rendszerek elleni lázadás talán, hogy kiharcolta magának a reggeli ráérős pamacsolást és a szőrzet háromszori lehúzását, ahogy apjától látta: először felülről lefelé, aztán újrapamacsolás után alulról fölfelé, s nyakának újrapamacsolása után jobbról balra és balról jobbra még egyszer. A duplapengés modern borotvákkal sebet ejteni nagyon nehéz, az apjától örökölttel viszont könnyű, azzal óvatosan kell bánnia; ami nehéz, összpontosításra késztet; talán ez a lényeg, valamire most nagyon kellene koncentrálnia. Úgy tesz, mintha minden rendben volna, óvatos kézmozdulatok végzésére kényszeríti magát, s ettől belső rohanása valóban enyhül. Amíg borotválkozik, életét kiszakítja mind a természeti kényszerből, mind ama rohanásra szólító társadalmi létezésből, amelybe, immár évtizedek óta, beleszorult. Túl sokat, emberöltőnél is többet töltött már el ennek a századnak lakójaként, statisztikailag egyre közelebb a pillanat, amikor jönnek és lelövik, megkéselik, felakasztják, számtalan okuk van erre valóban, vagy a szervei, a fenyegetést a tudatánál pontosabban érzékelve, maguk mondják fel a szolgálatot még éppen jókor; ám borotválkozás közben sem erre nem gondol, sem arra, hogy ideje már az ereit a pengével átvágni.

Talán jól megalapozott tudása ellen lázad, amikor reggel ráérősen borotválkozik. A borotválkozás elkényelmesíti, veszélyérzetét altatja, a tükörben csak az arcát látja, minden másra vak lehet tehát, és nem gondol azzal, hogy noha a végzet szemmel láthatóan közelít, a gyerekeit mégsem tudja békésebb földrészre kimenteni. Kellemesen zsibongó félálom az osztályrésze borotválkozás közben, meg zuhanyozás alatt, sőt önáltatása akkor is tart még, amikor a fürdőszobából kivonul, a szappant, a fogkefét, a borotvát, az ecsetet kis műanyagpohárban a tévéasztalra teszi, mert a fürdőszobában mindennek lába kelhet; méltán érezteti, hogy felkészült a napra, amely talán éppen ma méltóbb lesz a létéhez, mint az előző napok voltak; ugyan soha nem volt méltó a nap, illetve ez túlzás, néha méltó volt a nap, ne legyünk igazságtalanok, de nagyon ritkán, ám ő mindig azt várta, tíz éve, húsz éve, harminc éve is, hogy az lesz; s amíg hol borotválkozott, hol nem, gyermekeket nemzett végül, sorsába belesüppedvén, azzal áltatva magát, hogy van értelme, mintha ehhez az értelemnek bármi köze volna! a gyerekei a foglyai lettek, ő meg az övék, ami csak az ő sorsa lett volna, azt kiterjesztette ártatlanokra is, akiket a Természet kíméletlen parancsa szerint szeretnie muszáj; a világ rabszolgáinak számát gyarapította velük, ahogyan az apja ővele.

Nem akármilyen disznóságot művelt az apja, amikor a borotváját nekiadta.