Verniszázs

Tízemeletes betonházak között állt az épület, a földszintjén nyugdíjasok kártyáztak és sakkoztak, egy szállodai portához hasonló pult mögött termetes asszonyság ücsörgött, ő igazította el az idegeneket, merre kell a pincébe lemenni.

A pince valódi pince lehetett hajdan, fehérre volt most meszelve, a boltív közepén karnisféle sín húzódott, arra voltak felerősítve a lámpák, amelyek a vékony dróthuzalon lógó képeket megvilágították. Nem volt a keskeny, alacsony mennyezetű pincében sok kép, és nem is voltak valami nagyok, sőt egészen apró is akadt közöttük.

Jó képek voltak, némelyikük nagyon jó. Dehát mit jelent az, hogy jó kép? Valamilyen gyurmaszerű, talán gipszes-enyves anyag csorgása idézte elő a formákat, fodrozódtak, mintha hirtelen megdermedtek volna, ez az anyag olykor a képek keretére is ráfolyt, a keretek meg hol cirkalmasak, régiesek voltak, hol meg egészen egyszerűek. Rezignált nonfiguratív neoszecesszió, ha ez mond valamit, de nem mond. Némelyik kép élénk színekben pompázott, de a többség a szürke árnyalataival játszott, a legszebb a legkisebb kép volt, a legsötétebb tónusú, amely még ki sem talált, nem létező és talán nem is létezhető vallás ikonjára emlékeztetett. Jó képek, szép képek, lehet örülni, hogy a Festő tíz évnyi teljes, önmegtagadó szünet után ismét festeni kezdett. Jelentésteli képek, épp e hallgatás miatt, de vajon mit jelentenek majd annak, aki a Festőt nem ismeri?

De hát a megnyitóra idegent, véletlen látogatót nem vártak, és az a pár hét, amíg ezek a képek a szűkös pincében lógnak, szintén nem ígért kívülálló látogatót.

Az ismerősök is rég látták a Festőt. Ramaty állapotban volt, évek óta betegségek gyötrik, hallani, hogy jó ideje bottal jár, eltörött a lába és rosszul forrt össze, és hát, tudnivaló, a Festő hosszú évek óta iszik.

Utoljára, a beavatottak tudják, tizennyolc éve állított ki egy kissé lejtős utcácska minden célra hasznavehetetlen földszinti üzlethelyiségében harmadmagával. A másik két művész közül az egyik, visszanézve immár elismerten a korszak legjobb grafikusa, megőrült és nem csinál évek óta semmit, a másik meg írásra adta a fejét és sokezer oldalas könyveket ír tele vonzóan olvasmányos, de mégsem végigolvasható szövegekkel. A Festő mogorván ült op-artszerű masinériái között a kiállítás előestéjén, lélekben a művészettől búcsúzóban. Pár napig volt hármójuk kiállítása nyitva akkor, csaknem két évtizede, és kritika nem is jelent meg róla, csak azok emlékezete őrizte meg annyira, amennyire, akik most, csaknem húsz év múlva, feltehetőleg eljönnek, hogy a Festő művészi feltámadását ünnepeljék.

Margón lévő emberek voltak ők hárman egykor, akik e margóról nem is kívántak lemászni, az volt az ő nehezen kivívott helyük, a hatalom számára értelmezhetetlenek voltak, tehát ellenségek, és így is voltak kezelve. Mulatságos, hogy az a hatalom a művészeket mily gondosan osztogatta csoportokba. Túl sokat vélt az a hatalom a művészetről, ez meg, amely ezt az új kiállítást nem tiltotta be, túl keveset. Hogy miért rajzolták magukat visszataszítónak tizennyolc éve, miért festettek pompás színekben égő aktuálpolitikai jeleneteket újságképek alapján, s miért eszkábáltak össze kubusokat tiltakozás gyanánt, elmagyarázhatatlan annak a számára, akiben a margóra kívánkozás vágya nincs meg. Egész életet áldozni olyasmire, ami egy kétmilliós városban legföljebb másfél tucat ember érdeklődésére tarthat igényt, s akik közül jó ha négy-öt érez valamit, és az is csak éppen abban a korban, és az is csak ahhoz képest, amit e művek nem akartak, alighanem abszurdum. Őket nem az hajtotta, ami a Nyugaton élő hasonszőrűeket, hogy majd egyszer egy galériás fölfedezi őket, és akkor nagy pénzt söpörhetnek be. Lehet persze e műveket, ha megvannak még valahol, ami kétséges, magyarázni, lehet a művészettörténet nagy áramaiba kötni, akár disszertációt is lehet írni róluk, annál jobb, ha már nincsenek is meg a művek, de mindez nem változtat azon a tényen, hogy az akkori kétmilliós város zárt köbmétereiből az a parányi üzlethelyiség, ahol kiállítottak pár napig, mérhetetlenül apró töredéket képviselt, pontosan annyit, amennyit ez a mostani, tizennyolc évvel későbbi, fehérre meszelt keskeny és alacsony pince, ahol a hajdani ismerősök lassan, gyéren gyülekezni kezdtek.

Beléptek az egykori ismerősök, és nem tehették meg, hogy ne üdvözöljék egymást. Így álltak bosszút egymáson a rég szétszóratottak a kölcsönös árulásokért, amelyek megestek velük és közöttük. Volt, akit a többiek azóta faji alapon próbáltak a hon művészetéből kifúrni, volt, aki az eszmét árulta el a karrier kedvéért, volt, aki másik politikai csoportosuláshoz dörgölődzött, mások elváltak, a tartásdíjat nem fizették, szóval egymást az utcán már kevesek óhajtották volna felismerni és üdvözölni. Most kénytelenek voltak köszönni és visszaköszönni, legalább egy biccentés erejéig. E biccentéseket éppoly áruló módon cselekedték, amiképpen szintén áruló őszintétlenséggel elegyedtek, ha elegyedtek egymással oly beszélgetésbe, mely mintha a másfél-két évtizeddel korábbiak közvetlen és problémátlan folytatása lett volna, jöttek egymás gyűlölt árulói, egymás reménytelen szerelmesei megvénülve, roskatagon, felpuffadva, lefogyva, az Idő faragta meg őket ily förtelmesen, az egész közeget, mely a Festő szerelmetes ifjúkori közege volt hajdan, jöttek az egykori megveszekedett ellenzékiek, akik mára megint csak ellenzékiek lettek, elvégre ezen a tájon ritkán történik valami új, és ha megtörténik is, rögtön kiderül róla, hogy az csak a régi; jöttek az elváltak, a kényszerből, más híján egykor egymáshoz kocódottak, jöttek a rég tönkrement házasságokból időközben felcseperedett szőrös vagy begyes gyerekek, és jöttek az unokányi cseppségek ricsajozva, nem lehetett eldönteni, valódi unokák-e mind, vagy akad köztük, akit unokának a szülő közvetlenül, enspermájúlag és enpetéjűleg alkotott; jött a Festő rég elvált felesége, súlyos műtéten esett át nemrég, jött a Festő felnőtt lánya, nemigen volt a nézelődők közt, aki ráismert volna, és jött a Festő jelenlegi neje, akiről, így a pletyka, tudni lehetett, hogy mástól vár gyereket immár, és jöttek sokan, de a keskeny pincét így sem töltötték meg teljesen.

Tekintetük állhatatlanul repdesett körbe, szemrevételezték, ki mindenki nem jött el.

Nem jöttek el az öngyilkosok, ők igazoltan maradtak távol.

A disszidensek se jöttek el, most már emigránsnak kellett őket hívni, istenkém, miért is pont erre a kiállításra jöttek volna el.

Számosak voltak azonban az igazolatlanul hiányzók. Azok nem akartak részt venni a temetésen.

Mert ez a verniszázs, és ezt a legfafejűbbek is meg kellett érezzék, temetése volt azon korszaknak, amidőn még volt értelme a margóra vonulni.

A Festő tizennyolc éven át tartó hallgatásának ezen a margón komoly súlya volt.

Másokhoz intézte meg-nem-festett képeit, és a közege, a közönsége úgy is értékelte hosszú művészi tétlenségét, ahogyan kellett: műértékű gesztusként.

Meg-sem-született művek értékelésébe bocsátkozni könnyebb, mint megszületett, s majdan elveszett művekébe.

Másoknak szóló életet élt a Festő, amíg nem festett, csak alkalmi díszleteket fabrikált, hogy a napi fél liter meglegyen. Jelentésteli volt az önkorlátozása, s alighanem azért is bírta műalkotási ösztönét legyűrni ennyire huzamosan, mert így tudott a társakhoz a leghatásosabban panaszolkodni, s a társak nevében is följebb, a Történelemhez, amit valaminő Fejlődésistennek képzelegtek ők hajdanán.

Arról panaszolkodott a Festő, amiről egyáltalán lehet: hogy itt nem lehet. Hogy ez itt a lelkek temetője. Panaszolkodott mindarról, amiről a társak, a hasonlóképpen érintettek nem tehettek, panaszolkodott háborúról, gyerekként megélt gettóról, méltatlan családról, ilyenekről. És agresszív volt a hallgatása, mert azt is jelentette: miattatok hallgatok művészként, ti barmok, gyávák, idióták, szemetek! mármint hogy az értő társak azok. És a társak értették, és elfogadták ezt.

A Festő e hallgatása, e jelentésteli közlemény kényelmes volt, tagadhatatlanul.

Neki magának a leginkább: én már csak ilyen vagyok, a pofátokba vágom.

Ezt igen szívesen nyugtázták a társak.

Mondta is a szitkokat, tőle lenyelték.

Szúrósszavú alkoholizmusával tartósította a korábbi művészi tevékenységével kivívott helyét a margón, amely emlékezett mindenre, a Festő egykori szépségére (ez még ellenőrizhető, amatőrfilmek szalagjai őrzik), amit a Festő a maga eszkábálta roncsszoborban, ennen testében őrzött meg; egykori képeiben, amelyekből mára alig maradt valami; emlékezett a Festő soványságára, amelyből a puffadtság maradt, és kedvességére, amelyből csak a gonoszkodást őrizte meg végül. Kiállítási tárgyként funkcionált a Festő fizikuma, s abból a színházból, ahová a díszleteit gyártotta, nem annyira a vétségei miatt kellett távoznia, hanem mert a művészek, maguk is emlékezők, nem bírták tovább nézni a romlását, inkább elfordították a fejüket, ők még élni akartak, s nem a némasággal közölni az űrt, amely ott ásított valamennyiük alatt.

Temetésre gyűltek hát össze azon lélekemelő alkalomból, hogy a hallgatásával tüntető, s őket ezzel is messzemenően igazoló Festő ismét festeni kezdett. Azért gyűltek össze, hogy önmaguk emlékművét eltemessék gyáván, ahogy temetni egyáltalán képes az ember: úgy téve, mintha istenbizony újjászülethetnénk. Temetni jöttek a maguk legendáját, az ellenállás, a dicsteli mellőztetés, a néma s jeltelen panaszolkodás mitikus alakját, és ünnepelni jöttek a tetszhalottból magához térő, egyszerre tizennyolc évet fiatalodott alkotót, mintha az a tizennyolc év nem lett volna, mintha ők is mindent újrakezdhetnének; minden bajukért ismét a Történelemre háríthatják a felelősséget, most éppen azt képzelegve, hogy legyőzték, s így a Festő új képeit a folyamatos diadaltörténet dokumentumaiként értékelhetik hazugul.

A Festőnek még mindig nem volt nyoma, pedig hat óra már elmúlt. Talán nem is jön el, suttogták. Páran feltűnően buzgón tanulmányozták a képeket, közel s még közelebb hajolva, még a szemüvegüket is a homlokukra tolva, nekik külön okuk lehetett, hogy a többiekkel ne álljanak szóba. Az volna a kényelmes megoldás, ha a Festő nem is jönne el, érződött. S az érzékenyebbek ebből megsejtették, hogy mégiscsak el fog jönni.

El is jött.

Puffadt volt az arca, bizonytalanul lépkedett. Odaállt a terem közepére, a lánya hanyagul melléje állt és a karja alá férkőzött, mintegy véletlenül, mintha nem arra ügyelne, hogy apja ne zuhanjon el. Az egyik régi barát felesége nekilátott, hogy felolvassa a megnyitó szövegét. Volt abban minden, művészet- és eszmetörténet főleg, világos volt, hogy a Festő közbe fog dumálni, meg is tette. Idétlen szóvicceket eregetett a Festő, a hallgatóság előzékenyen, még a vicc elhangzása előtt támogatólag nevetett, ez volt a kényelmes megoldás.

Tizennyolc év tétlenségéből volt szőve az álldogálása meg a közbekotyogása, abból a kimerült és a kortól elszakítva érthetetlen gesztus-rendből, amiből ezekkel a képeivel immár, szégyenkezve, kilépett, s melyek mibenvalóságát filológusi adatolással épp a művészet-történész barátnő elemezte pedánsan, hogy ugyanis ezek a képek egyenes folytatásai a tizennyolc évvel korábbiaknak, ámde mégis menyire, de mennyire mások.

A harmadik-negyedik közbekotyogáskor érezték meg, akiknek még maradt fülük a hallásra, hogy a Festő sem mer szembenézni azzal, ami történt, hogy ugyanis ezeket a képeket már nem másoknak mondta. Önmagát tisztelte meg velük, és a panaszolkodást abbahagyta.

Ezt bevallani valóban nem igen tanácsos. Nem illendő bevallani, hogy az életünk végére értünk, már nem akarunk közölni senkivel semmit, csak csorgatjuk azt a masszát a vászonra, meg a keretre is olykor, és csak arra ügyelünk, hogy a kedvező pillanatban sikerüljön megdermesztenünk. A festékes anyag csorgatása közben magunk vagyunk és lehetünk bátrak. De bátorságunkat a közeg előtt hangsúlyozni egyet jelent a közeg végleges elveszítésével. Ők még nem tartanak ott. És ők nem csorgatnak festéket. Vigyázni kell hát velük. Eljátsszuk nekik az előző bolondot. Hátha nem haragszanak meg túlságosan, hogy a képeink pont ezt cáfolják.

A Festő úgy tett tehát, mintha ő is csak a saját legendáját temetné, és nem az egész korszakot, amelybe bele voltak zárva mind. A képei azonban ott lógtak és egyre agresszívabban lógtak ott. Nem is nézték akkor már a képeket a nézők, egymást nézték meg a Festőt, kihelyezett házibulivá lett a verniszázs, ahol a csontvázak ropják táncukat.

Másoknak azok a képek semmit sem fognak jelenteni persze, tárgyak lesznek, történetesen hullámosak és színesek, habár, habár, habár az ilyen képekbe, ha soká nézi őket az ember, azt látunk bele, amit csak akarunk, és amit az ember akarhat…