Melyik szomszéd?

Hozták a híreket, hogy a szomszéd faluba már elértek.

A havazástól nem bírtak kémeket küldeni, várták hát a menekülőket.

A menekülők nem jöttek első nap, nem jöttek második nap, nem értették, mi van. Az összes embert csak nem bírták lemészárolni?! Aztán negyedik nap kezdtek szállingózni a menekültek.

Jöttek összesen hárman, két férfi meg egy nő.

Addigra annyira összefagytak és kifáradtak, hogy nem volt erejük gyászolni.

Az egyik a három gyerekét, az apját meg a feleségét meg annak az oldalági rokonait, a másik csak az oldalági rokonait, mert nem volt házas, a harmadik a vőlegényét és a szüleit gyászolta, illetve nem gyászolta, csak mondták, hogy ezek immár odavesztek.

Kérdezgették, hogyan és miként.

Hát, őket úgy, hogy lemenekültek a pincébe, az egész család, ott fent betörtek, lövöldöztek vaktában, szeretnek csak úgy lövöldözni, széttörték a berendezést, az értékeket kipakolták, aztán keresték a pincelejáratot, de nem találták, mert a házból nem volt, hanem kívülről, az istálló felől, de sejtették, hogy van pince, úgyhogy benzint locsoltak szét és felgyújtották, és ők odalent megfulladtak.

Hát, őket meg úgy, hogy betörtek, összeterelték őket, egy darabig nem csináltak semmit, a porszívót huzigálták maguk után, azt hitték, gyerekeknek való játékszer, rá is ült az egyik srác, nem lehetett több tizenkét évesnél, annak is volt géppisztolya, huzigálták a porszívón, mert nem tudták, mire való, aztán csak úgy lelövöldözték őket közvetlen közelből.

Hát, őket meg amúgy, hogy baltával verték szét a fejüket, magát a dolgot nem látták, csak később a holtakat.

Na igen, de hogy élték túl?

Kiderült, mind a hárman úgy élték túl, hogy a szomszédhoz menekültek.

Meg volt beszélve előre?

Hát, nem. Csak úgy menekültek. Egyikük kiugrott az ablakon és odafutott, ketten meg épp tértek volna haza, csak meglátták, hogy már ott vannak, és találomra a legközelebbi szomszédhoz futottak.

És azok a szomszédok, azok amúgy azoknak az övéik?

Hát, az övéik. Vagyis hát ki tudja, ki kié, kinek kik az övéik, ott élnek nemzedékek óta együtt, egy a nyelvük, egy a múltjuk, egy a jelenük, hát nem? de azt tudni lehet, hogy őket nem bántják, mert az övéik, úgyhogy hozzájuk menekültek.

És a többiek mért nem menekültek szomszédokhoz?

Menekültek sokan, de azokat kiadták.

A szomszédok?

A szomszédok.

Ugyanazok, akik titeket nem adtak ki?

Hát nem, más szomszédok, mert ha ugyanazok lettek volna, nem adják ki őket.

És ha ti azokhoz a szomszédokhoz menekültök, titeket is kiadnak?

Hát, biztosan.

Ezen aztán eltűnődtek.

Nemsokára megszólalt egy vénségesen vén öregember, a falu bölcse, imígyen:

– Eszerint fontos tudni, melyik szomszédban mi rejlik.

Felelték: ezek szerint fontos.

– Na és ti tudtátok, hogy a szomszéd, pont az a szomszéd, nem fog kiadni?

Felelték: nem tudták, csak azok estek kézre.

– De mi alapján választottatok?

Felelték: nem választottak ők, nem volt arra idő. Éppen arra jártak, mikor azok betörtek, nem is tudtak volna máshova menni.

Tűnődött a vénséges vénember a válaszon soká.

– Ez ugyanaz az egyetlen szomszéd volt, aki titeket, hármótokat, megmentett?

Felelték: nem ugyanaz, hanem három különböző. Kettő a felvégről, egy az alvégről, és egymással nem is igen voltak jóban sohasem.

Ezen volt mit tűnődni megint.

Kérdezte aztán a vénséges vénember, a falu bölcse:

– De hát mifélék is voltak ezek a szomszédok?

Hosszú volt a nappal, hosszú az éjszaka, mialatt azok betörését ebbe a faluba is várták, hát a menekültek elmesélték.

Az egyik szomszéd vaskos ember, tömzsi, önző gazda, sose adott kölcsön, sose segédkezett, ha kérték, élt magának mogorván.

A másik csaló, seftel, csempészik, üzletel, nagy házat visz, van neki számos törvénytelen és számtalan törvényes kölyke.

A harmadik istenes ember, tudvalevőleg tébolyult, rengeteg sok könyve van, kicsit sánta, és púpos is, alig lát az olvasástól, vagy hát azért olvas, mert egyebet alig lát.

Elgondolkoztak a népek e válaszokon.

Kérdezte a bölcs vénember akkor:

– Hát eszerint semmi közös vonásuk nincsen nekik?

Hümmögtek a jövevények

A vaskos, tömzsi ember kicsi korában gyenge volt, sokat verték, mindenki azt gondolta, ha felnő, gonosz lesz.

A seftelő jól számolt fejben, a tanító azt mondta, nagy matematikus lesz belőle, de hát taníttatni nem volt pénz.

Az istenes nem mindig volt istenes, amíg látott, lányok után kujtorgott, de nem lett neki családja mégse.

Kicsit felengedtek már, kaptak inni forró teát, kaptak enni lepényt, nagyon akaródzott már nekik gyászolni végre, amivel hátralevő életüket megoldják, szerették volna, ha e faggatódzásnak vége szakad.

Sietősen arra lyukadtak ki, hogy ezeknek a szomszédoknak nincsen közös vonásuk.

Hacsak az nem, hogy megmentettek titeket, jegyezte meg egy férfiember.

Hacsak az nem.

Na akkor a siratósabbak szállásukra kísérték a jövevényeket, hogy velük együtt gyászolják azok halottait, meg a maguk halottait, akiket csak ezután fognak leölni, meg a saját halálukat, ha bekövetkezik, és mi egyebet is tehettek volna, nem volt nekik hová menekülniük abból a magas hegyek övezte nyomorúságos kis faluból, ahol nemzedékek óta együtt éltek azokkal a szomszédokkal, akikkel egy a nyelvük, egy a múltjuk, csak a jövőjük nem az, nem tudtak volna felkerekedni a hóban, télben, és ha megteszik is, mint pár szomszéd faluban megtették, útközben legéppuskázzák őket, éhenhalnak, megfagynak, és ha nem, akkor visszafordítják őket azok a nemzetközi békefenntartó erők, akik azért jöttek, hogy segítsék az ő teljes kiirtásukat.

A keményebb lelkű emberek ott maradtak a vénséges vénembernél, és várták, mit mond minderre.

Tűnődött a vénember derekasan, megivott közben fél liter pálinkát, megevett két lepényt, a közepibe húsdarabok voltak sütve hagymával, mert náluk addig még mindig béke volt, sose háborúskodtak azon a vidéken, sose volt azt a hegyes, terméketlen vidéket elfoglalni érdemes, evett-ivott a vénember, aki bölcs volt, megjárta az első háborút, megjárta a másodikat, volt fogságban itt meg ott, volt rab, volt helyi elöljáró, volt megint rab, volt kényszermunkás, felnevelte néhány gyerekét, eltemette néhány gyerekét, elfogyasztott hat feleséget, ezért tisztelték is nagyon, és várták, szólaljon meg.

Meg is szólalt aztán a vénember, étektől és italtól pityókásan.

– Eszerint – mondta – döntő dolog, hogy milyen a szomszéd. Hogy felad-e, vagy nem ad-e fel.

Elhallgatott. Várták, mit mond még. A vénember, a várakozást érzékelvén, dühös lett.

– Mit akartok még tőlem?!

Hát hogy talán mondaná meg, minek az alapján lehet tudni, hogy milyen is a szomszéd, és melyik szomszéd olyan, hogy nem ad fel.

A vénember kért még egy fél liter pálinkát, megkapta, megitta. Kért még egy lepényt, felfalta. Aztán búcsú nélkül hazament és lefeküdt.