Hó

Már három hónapja próbálták, többnyire éjszaka, az előadások és az esti próbák után, amikor, pont a premier délelőttjén, leesett a hó.

A darabot kétszáz éve írta a szerző, elporladt rég, a divatból is kiment, szerelmes darab volt, ifjúkori válságait fogalmazta bele, a karrier és az érzelem konfliktusát, naiv darab volt hát, nem éppen főmű, de legalább őszinte. Lelkesen próbálták éjjelente a stúdióban a színészek, ifjak voltak és tapasztalatlanok, amiként a rendező is, próbálták lelkesen a művészet hanyatló korszakában, a minden korábbit felülmúló vérontások előérzetében, reménykedve mégis, hogy a premierre lejönnek a fővárosból a befolyásos emberek, jövőre talán fővárosi szerződést kínálnak nekik, lejönnek a kritikusok, akik már rég nem jártak vidékre, hogy fölfedezzék őket, és lejönnek a barátaik, a szerelmeseik, és jobban fogják őket szeretni, mint tették addig, mint amire képesek voltak irántuk addig.

Különben is. Valamit muszáj csinálni addig is, amíg a vérontás elközelg, az az elképzelhetetlen, amit az ember a csontjaiban akkor is előre megérez, ha fogalma sincs, mi zajlik a világban. És miért ne művelhetne célszerűtlen dolgokat az ember?

És akkor a premier délelőttjén leesett a hó.

Nem is esett, szakadt. Kora délutánra világossá vált, hogy nem fog jönni senki, se kocsival, se busszal, se vonattal. Ki fogja megnézni a bemutatót? Hát a kollegák közül páran, meg a helybéli szimpatizánsok, ismerősök, bakfisok, akik szerelmesek akarnak lenni. Jegyeket a bemutatóra nem adtak el, a fővárosiakra számítván, de úgyse sokan fértek el a nézőtéren, legföljebb ötvenen, annyi ember csak összejön valahogy.

A kezdéssel vártak egy kicsit, de tényleg nem jött a fővárosból senki, úgyhogy óra húszkor elkezdték. Előtte a színfalak mögül lesték a színészek, kik vannak, hányan vannak. A nézőtér végül is megtelt. Sok volt az öreg. Meg sok a fiatal.

Az előadás elején csönd volt a nézőtéren. Három sorban, egymás mögött és kissé fölött ültek, és figyeltek. A színészek úgy játszottak, mintha a fontos emberek mégis ott lennének, sőt jobban, görcstelenebbül, mert mégse voltak ott. Aztán a harmadik szemükkel és a harmadik fülükkel, ez előadás alatt a színészeknek kinő, érzékeltek valami furát. A nézők mintha mocorogni kezdtek volna, s igen halk, de harmadik füllel igenis hallható kuncogásokat hallattak, s harmadik szemmel igenis látható somolygás suhant végig az ajkukon.

A színészek igyekeztek önmagukra és a partnereikre figyelni, ám a harmadik szemük és a harmadik fülük a közönséget figyelte. És e harmadik érzékszerveik azt tapasztalták, hogy a vének, mert nem öregek, hanem vének ültek a nézőtéren, különös, szinte kicsapongás számba menően illetlen, rakoncátlan vidámkodásba kezdtek, a gyerekek pedig, mert nem ifjak, hanem gyerekek ültek a nézőtéren, röhögtek, értetlenül vihogtak, egymás haját cibálták, egymást csipkedték.

Próbálták a színészek megőrizni az előadás komolyságát, hősiesen koncentráltak, harmadik szemüket és fülüket becsukták, vergődtek, de hát a vének vihogtak, egymást csiklandozták, egymás seggére pacsiztak, rájuk meg, színészekre, ujjal mutogattak, összesúgtak, hangos megjegyzéseket tettek, ujjuk karmos volt és hosszú és göcsörtös, amivel mutogattak és csiklandoztak, öregségfoltokkal teli, amit ugyan szabad szemmel látni abban a félhomályban nem lehetett, de harmadik szemmel igen, pontosan úgy viselkedtek hát a vének, mint a köztük elszórtan ücsörgő, bár egyre kevésbé ücsörgő, inkább fel-felugráló gyermekecskék.

A színészek mind komorabban, mind elszántabban játszottak, közönségük pedig mind hangosabban, látványosabban, botrányosabban mulatott. Már két füllel és két szemmel figyelték a közönséget, és csak egy füllel és egy szemmel önmagukat és egymást, de hát csak azt észlelték, amit korábban kevesebb szemmel és kevesebb füllel: a közönség minden bevett illemet felrúgva, egyre tébolyultabban röhögött és helytelenkedett.

A darabot szünet nélkül játszották, így volt meghúzva, így volt eltervezve művészileg. Most jól jött volna a szünet, hogy összeszedjék magukat, hogy a nevetségessé válás szégyenét leöblítsék magukról, hogy esetleg a szünetben a közönség is magához térjen, lecsillapodjék, polgári ábrázatát visszanyerje, de a rendező a közönség mögött, az utolsó, legfelső sorban ült, nem mehetett ki észrevétlen, hogy az ügyelőnek szóljon, ugyan már hagyják félbe a darabot valahol.

Voltak megállások, csöndek is tervezve művészileg az előadásba, mely amúgy fiatalosan hevesnek és robbanékonynak volt elképzelve, ezen alkalmakkor eleinte lopva, később mind leplezetlenebbül kibámultak a közönségre. A közönség ezt nem is vette észre, a közönség addigra teljesen magával volt elfoglalva. A gyerekek hajcsattal, rajzszöggel szurkálták egymást, vagy a színészekre mutogattak, utánozták őket hangosan, orrukat túrták, felugráltak a kemény padról, bekiabáltak. A vének egymással fecsegtek, pletykáltak, mintha régi történeteket mesélnének egymásnak, időnként ők is a színészek felé fordultak, de mintha megbarnult, ódon, pornográf képeket szemlélnének, úgy, és heherésztek, hahotáztak, csodálkoztak rajtuk, majd elképedve a látottak miatt ismét egymás felé fordultak, s mintha a színészekről pletykáltak volna, és röhögtek, fuldokoltak a röhögéstől, ahogy csak az öregek bírnak, mikor ez a módja marad már csak meg a kicsapongásnak.

A színészek csikorgatták a fogukat és a rövid hatásszünetek után játszottak tovább. A rendező hátul ült, a nézők többsége láthatta volna a szemközti színpadi falra felfüggesztett nagy tükörből, ha odanéz, de nem nézett oda, így nem vehette észre azt sem, hogy a rendező tükörképe a tükörből egyszercsak eltűnt, noha ő maga a hátsó sorban feszengeni nem szűnt egy pillanatra sem.

Úgy a darab kétharmada táján a női főszerepet játszó fiatal, érzékeny színésznő rájött. Épp nem voltak bent, a színfalak mögött odasúgta a férfi főszereplőnek:

– Te, ezek mi vagyunk!

– Mi van?

– Mi vagyunk, csak…

Nem mondhatta tovább, be kellett menniük.

A többiek is kezdték felfogni.

Látták, hogy a magas, karcsú főszereplő fiú ott ül a második sor közepén elhízva, kopaszon, és a mellette ülő csontsovány vénasszonnyal beszélget vidoran, aki nem más, mint a női főszereplő, aki időközben, nyilván, meg is halt már. És a gyerekek között az a szőke, pufók kis angyalka, az is ő, aki a szomszéd duci srácba következetesen rajzszögeket döfköd.

Rájuk csapódott az idő mindkét ajtaja, együtt voltak fontos testesüléseik pillanataival valamennyien. A színpadon közben, a nézőtéren előtte és utána.

Becsületükre legyen mondva, az előadást végigjátszották, a csintalan gyerekek és a kicsapongó vének végigülték.

Kint mindvégig szakadt a hó, ennyi hó azon a tájon egyetlen éjszaka alatt nem is esett még talán.