Vízözön

Megszületett a kislány, mindenki örült, csak a bátyja nem, az már volt vagy kilenc éves, nem értette, minek kell most mindenen osztoznia. Verának nevezték el a kislányt, ez se tetszett a srácnak. De mindegy, ha már így van, hát lett neki egy kishúga.

Valami probléma volt Vera fülével, vizsgálták még bent a kórházban, aztán azt mondták, kinövi. Az egyik orvos arra hajlott, hogy talán az ikertestvéréből marad meg a Vera füle mögött valami, illetve mindkét ikertestvéréből, mert mind a két füle mögött volt valami fura nyílás, ilyen van, mondta az orvos, nemrég egy japán pasasból operálták ki, felnőttkorában, az ikrét, vagy ami belőle maradt, száj és nyelv és torok, két szája volt és két torka annak a japán palinak, és mind a kettőn tudott beszélni, nyelni, vigyorogni, de kioperálták, és most már csak egy szája és egy nyelve és egy torka van, de ezzel nem kell törődni, kicsik azok a lukak, majd kiderül, a Vera hallását zavarják-e.

Nem zavarták.

Más orvos erről nem nyilvánított véleményt, nem értették, hogyhogy a csecsemő füle mögött van két fura lyuk. Vera szopott, aludt, sírt, olyan volt, mint minden normális csecsemő, és ha felkiáltottak mellette, amikor aludt, felsírt és felébredt. A szülők megnyugodtak.

Nőtt, nődögélt Vera, és lassan már kiskádban fürdették. Olyankor, nevelési célzattal, a bátyjának is jelen kellett lennie, úgy tett, mintha nem unná. Ha a szülők elmentek este hazulról színházba vagy más hasonló fölösleges helyre, bébiszittert szereztek, de egyszer nem sikerült, és mégis el kellett menniük, akkor megkérték a fiukat, vigyázna Verára, a kishúgára, úgyis aludni fog, de ha felsírna, menjen be, nyomja a szájába a cumit, vagy a tejesüveget, és biztos vissza fog aludni megint. És elmentek.

Vera ugyan nem sírt fel, de a srác felébresztette, kivitte a fürdőszobába, a kádat előzőleg teleeresztette vízzel, nem a kiskádat, hanem a nagyot, és Verát belevágta. És várt. Gondolta, csak megfullad előbb-utóbb.

Vera felébredt, sikoltott párat, és lemerült a színültig telt kád aljára.

A bátyja várta, hogy feljöjjön a felszínre, nem jött fel. Megijedt, hogy megölte a kishúgát, beszaladt a gyerekszobába, levetkőzött, lefeküdt, aludni nem bírt, próbált olvasni, nem ment, felkelt, bement a nagyszobába, bekapcsolta a tévét, nézte, de nem látta, a fürdőszobába kimenni nem mert. A rémes lelkifurdalástól a nagyszobában aludt el a fotelban, a tévé már rég nem adott műsort, csak fehéren villogott, amikor a szülők hazaértek.

Először a fiút látták meg a szobában, ott aludt eszméletlenül a fotelban. Rosszat sejtve bementek a gyerekszobába, Vera nem volt ott. Amikor kimentek a fürdőszobába, csaknem elájultak, Vera, a fél éves csecsemő ott hevert a vízzel teli kád mélyén pucéran. Az apja kiragadta, az anyja kihúzta a dugót, mintha annak még volna értelme. Üvöltöttek a kétségbeeséstől. Elég lassan jöttek rá, hogy Verának semmi baja, édesdeden alszik, szuszog, és olykor tejcsit böfög fel.

Verát lefektették, Vera kicsit forgolódott, aztán felsírt, meg kellett itatni. A bátyja tovább aludt a nagyszobában a fotelban. Az apa kihívta az ügyeletet, és elmondta, a lányát a kád alján találta, és a kád tele volt kihűlt vízzel. Az ügyeletes gyerekorvos megpaskolta Vera arcát, Vera felsírt. Az orvos alig bírta elnyomni a szitkozódást. Máskor, ha szabad kérnie, ne riasszák, amikor semmi baj.

Fizettek neki ki tudja mennyit, az orvos elment.

A fiút nem volt miért felelősségre vonni, de az apja csak kiverte belőle, mi történt. A srác üvöltött, és annyit vallott be, hogy Vera sírt, és úgy gondolta, a hideg víz megnyugtatja, de elfelejtette, hogy ott van a kádban, és a tévé előtt elaludt. Tudták, hogy a srác hazudik, de Vera élt, sőt vidámabb csecsemő lett, mint volt addig, mit is tehettek volna.

Csak az volt a probléma, hogy amikor fürdették, Vera állandóan a víz alá akart merülni, alig bírták visszafogni. Az anyja egyszer elveszítette a türelmét, lenyomta a víz alá, nesze lányom, ha ezt akarod. Meg is rémült rögtön, de amikor ki akarta halászni a Verát, az folyton kisiklott a kezei közül, és szemmel láthatólag istenien érezte magát a víz alatt.

Az anya felordított, a férjét hívta.

– Nézd!

Az apa nem hitt a szemének. Vera boldogan úszkált a víz alatt, és eszébe se jutott, hogy a felszínre törekedjék. Nézték a kiscsajt fél órán át, bejött a báty is, az is nézte, Vera úszkált és láthatólag kacagott.

Kivették aztán a vízből, Vera fürge volt és boldog.

– Van olyan – mondta az anya –, hogy ilyen kicsi gyerekeket rögtön úszni tanítanak…

Az apa ettől nem nyugodott meg. Elhívta egy orvos barátját, Verát vízzel teli kádba dobták, a barát csaknem elájult, aztán csak bámult. Vera úszkált a kádban, és csak nem akart feljönni a felszínre.

Egy óra múlva kivették Verát, megtörülték, adtak neki tejet, bebugyolálták, lefektették, az orvos barát közben nézegette Vera fültövét, mind a kettőt, mert fültőből kettő volt neki is, mint minden normális csecsemőnek, és a végén kibökte:

– Öregem, a ti lányotoknak kopoltyúi vannak.

– Igen? És? – érdeklődött az aggódó atya.

– Semmi, csak…

Elvitték Verát a klinikára, mondták, a lányuknak kopoltyúja van, mi a teendő.

Először ki akarták rúgni őket, de aztán, amikor Verát víz alá nyomták a szülők, és Verának eszébe se jutott megfulladnia, összehívták a konzíliumot.

Verának, kiderült, tényleg voltak kopoltyúi.

Atavizmus. Hogy az mi? A fejletlenebb állapot visszaütése. Mint a sárga folt a derékon. Vagy a mongol idiotizmus. A ferde szem. Verának mindez nincs, de tényleg vannak kopoltyúi.

Arról megoszlottak a vélemények, vajon a kopoltyút ki kell-e operálni Verából, vagy ellenkezőleg, olimpiai bajnok vízalatti úszót kell belőle nevelni.

Verából azonnal írtak néhány orvosi cikket, ezeket első szerzőként egy professzor jegyezte, aki Verát sose látta, másodikként egy docens, aki szintén nem látta, és harmadikként egy adjunktus, aki Verát látta, de nem a víz alatt.

A dolog itt abba is maradhatott volna, de az történt, hogy hasonló esetek tucatjai kerültek napvilágra.

Kitűnt, hogy a gyerekek bizonyos százaléka honunkban mostanában előszeretettel születik kopoltyúval, amire eddig nem volt példa.

Nem a cigányok, nem a zsidók, nem az oláhok, hanem csak úgy, össze-vissza.

A dolog felkerült az orvostudományi egyetem rektorához, meg a minisztertanácshoz, és sajnos az ellenzéki sajtó is kiszagolta, és rögtön ügyet csinált belőle, állítván, hogy ezekkel a szerencsétlen kisebbségi gyerekekkel nem törődik senki, érdekeiket nem képviselik, satöbbi.

A minisztertanács ülésén az egészségügyi miniszter terjesztette elő a kérdést. Azt mondta, ilyen esetről korábban nem volt híradás, de értesülései szerint a Kárpát-medencében más államokban is akadtak már hasonló esetek. Konzultált geológusokkal…

– Mért pont geológusokkal?! – horkant fel a miniszterelnök.

– Azért, mert ez netalán annak a jele, hogy a Pannon-tenger visszajön.

– Hogyhogy visszajön?!

– Hát úgy, mint vízözön… Korlátozott vízözön, csak ezen a területen, mert a világban máshol ilyen esetet nem írtak le. Még a volt Szovjetunióban sem, pedig ott igazán szükség lenne rá… De ott már vannak műanyagot zabáló patkányok, és atomhulladékból táplálkozó csótányok…

A miniszterek hallgattak, nem mintha nem lett volna véleményük, de meg akarták várni, mit mondanak a többiek.

– Hány százalékát érinti ez a lakosságnak? – kérdezte a miniszterelnök morcan.

– Lakosságban mérve tízezrelékben sem kifejezhető, de a megszületett újszülötteket tekintve, van vagy három-négy százalék.

– Na és ezek mikor válnak szavazó állampolgárokká?

– Hozzávetőleg tizennyolc év múlva.

A miniszterelnök eltűnődött, a miniszterek szintúgy.

Egy néptől nem lehet elvenni azt, ami a sajátja, az eszelős reményt.

Nagy volt a csönd, a hallgatás, a nem-beszélés.

A kopoltyúval született kedves kis csecsemőket természetesen nem vízbe fojtották, hanem dróthuzallal ölték meg, és a szülők kárpótlást is kaptak, kopoltyúnként ötvenezer forintot, ami, ha jól meggondoljuk, csecsemőnként százezer.

Mielőtt erkölcsileg elgaloppírozzuk magunkat és felháborodunk, vegyük figyelembe, hogy egy ország lakosságát nem lehet azzal riogatni, hogy jön a vízözön, és elsősorban itt nálunk, a Kárpát-medencében. Ez a térség már annyit szenvedett! …

Ama megnyugtató szempont pedig, hogy a netán reánk fenekedő kedves szomszédok nem bírnak majd minket lerohanni, mert nem lesz mit, csak a hullámzó vizet találnák itt, érthető módon, államrezonilag nem volt publikussá tehető.

Nem sokkal később szegény megboldogult Vera bátyja búvárfelszerelés nélkül hajtott végre mélytengeri merülést a Balatonban, tanúkkal, jegyzőkönyvezéssel, ahogy illik, állítólag a Guinness-rekordkönyvbe ezzel akart bekerülni, és miután már két órát töltött oxigén-palack és nádszál nélkül a Szántód–Tihany közötti szorosban, mentőbúvárokat küldtek érte a mélybe, de a mai napig nem találták meg.

Az élet azonban sose oly egyszerű, hogy merő pesszimizmussal ábrázolhatnók. Igaz ugyan, hogy minden kopoltyús csecsemőt kiirtottak, sőt újabbak nem születtek, mert valami módon már az anyaméhben értesülvén erről, kopoltyúik visszafejlesztését időben elvégezték, de megalakult a KÉSz, a Kopoltyúsok Érdekvédelmi Szövetsége, amely oly népszerűségre tett szert, hogy minden reményük megvan arra, hogy a következő választásokkor akár a parlamentbe is bekerüljenek.