Antik

Későn nősült, akkor is vonakodva.

Öregnek érezte magát, majdnem ötvenéves volt már, és a helyzetet is bizonytalannak ítélte. A helyzet persze mindig bizonytalan volt. Csakhogy a lány gyönyörű, huszonhárom éves, és valamiért tényleg imádta őt. Ő apakomplexusra gyanakodott, másra nem is gyanakodhatott, mert vagyona nem volt, csak egy közepes minőségű kétszobás lakása, nem nagy dolog. De a lánynak, aki végül a felesége lett, élt még az apja, normális családban nőtt fel, az apja nem is akarta, hogy egy vele egykorú ember felesége legyen, ezt a jövendő apóssal ő is tisztázta, egyet is értettek ebben, csak közben megkedvelték egymást, úgyhogy az apa beletörődött.

Azért nősült tehát ilyen későn, mert a helyzetet mindig bizonytalannak ítélte, és valóban. Arra rendezkedett be, hogy bármelyik pillanatban megint lecsaphat a ménkű. Ezért sem gyűjtött vagyont, akkor sem, amikor alkalma lett volna rá, ritkán, rövid ideig. Geológusnak tanult, amikor végre, késve, fölvették az egyetemre, úgy gondolta, egy geológus mindig úton van, föld, hegy, síkság, bánya akad bárhol, bármikor megpattanhat, ha úgy adódik. De aztán kísérleti munkára osztották be, valójában fizikusi munkát végzett kutatóként, egyhelyben ült, de csak másodnaponta kellett bejárnia, szabadidejében barlangászott, hegyet mászott, síelt. És nem győzött csodálkozni, hogy még mindig él.

Gyerekként élte meg a háborút, úgy nőtt fel, hogy folyton hurcolkodnak, kicsi batyuval a hátukon, abban mindenük, éheznek, tanyákra vetődnek, istállókban húzzák meg magukat, az apja földet túr vagy lovat csutakol, óvóhelyen gubbasztanak, lótetemért rohannak ki a fegyverropogás szünetében, érték a pár hasáb fa, a két kancsó víz, a kis bödön zsír, és más érték nincs is. Aztán béke lett, újjáépítés, a szülei nagy lelkesen romokat takarítottak el, aztán valamiért száműzték őket, megint tanyákon éldegéltek, megint az volt az érték, ami a háború alatt. Siheder volt, amikor kitört egy forradalom. Felment a fővárosba, neki is osztottak egy géppisztolyt, azzal strázsált egy fene tudja, milyen rendeltetésű épület előtt, lőni ugyan megtanították, de sose kellett neki, viselte a karszalagot, azt hitte, fontos ember, kihúzta magát, még nőtt is két hét alatt vagy öt centit, és akkor a forradalmat leverték. Tanyákon bujdosott, napszámot vállalt, nem jelentették fel, megúszta. Dolgozott mindenfélét, estin leérettségizett, bérszámfejtett, kocsmákban mosogatott, egyetemre másodszor vették fel, harmincévesen. Addigra a szülei meghaltak, a nővére férjhez ment és valamiért nem akart kapcsolatot tartani vele.

Elvégezte hát az egyetemet, megkapta az állást, szűkösen, de megélt, nem bántotta senki, nem történt semmi. Később párszor nyugatra is elvetődött, nézelődött, bámult, hazajött. Kiderült, hogy odakint a harmincéves kutató már nem kezdő és öreg. Éldegélt tovább, hegyet mászott, síelt, olvasgatott, voltak nők, volt pár gyanús haver, elvoltak. Arra gondolt, hogy most már a bajokat megúszta, elmennek az évek, megöregszik, aztán vége lesz a dolognak, úgyse lelkesítette túlságosan.

De akkor megismerte azt a lányt. Megpróbált szabadulni tőle, sokszor szakított vele, de a lány a nyakára járt, nem bírta lerázni. Gyönge volt, na.

Először ikreik születtek, egy lány és egy fiú, aztán egy év múlva egy fiú. A feleségét nem zavarta, hogy két kicsi szobában szoronganak, elég az neki, egyik szobában a gyerekek, emeletes ágyban, a másikban ők. Nem akart a felesége se nagyobb lakást, se kertes házat, semmit. Azt akarta, ami lett. Nem akart világkörüli utazást, magasabb fizetést, pozíciót, semmit, amit az emberek akarnak. Ő boldog volt, nem hitte volna, hogy van ilyen, vagy hogy ha van is, neki juthat belőle, és rettegett, mert ez a dolog nem lehetséges, a világ, a történelem, a sors, a végzet, az istenek ezt nem nézhetik tétlenül, be fognak avatkozni.

Imádott játszani a kicsikkel, utált bejárni a munkahelyére, de muszáj volt, abból éltek szűkösen, síelni nem ment többé, se hegyet mászni, se barlangászni, angoltanárt szerzett a kicsik mellé, hogy nekik már könnyebb legyen, ha menekülni kell, és mert általában télen alig esett hó, görgőket szerelt a ródli aljára és úgy húzta a kicsiket, azok visongtak.

Amikor kitört a szabadság, és mindenféle idegen csapatok kivonultak, az országa úgymond független lett és önrendelkező, megrémült.

Próbálta megértetni a feleségével, hogy azonnal el kell menekülniük. Pont most, amikor? Pont most, éppen azért. Eddig az emberek nem lehettek azok, akik, mostantól azok lesznek, az a legrosszabb. A felesége jó körülmények között nőtt fel, nem tudta, milyen a háború, nem tudta, milyen a béke. A gyerekek végre szabad országban fognak felnőni, mondta a felesége, a nemzeti valuta konvertibilis lesz, mehetnek tanulni, ahová akarnak, a vasfüggönyt lebontották. Nem tudott mit felelni ekkora butaságra.

Azért megpróbálta megmagyarázni. Olyan ez, amikor a feszültségek nőnek, nőnek, és a leggyöngébb ponton hirtelen támadnak, az a tektonikus rengés. Most minden össze fog omlani, a rosszul működő, bár működő gazdaság, háborúk és polgárháborúk jönnek elkerülhetetlenül, nem mert az emberek rosszak, hanem mert olyanok, amilyenek. A felesége nem értette, a haverok kinevették. Még azok is elfelejtettek mindent, akik pedig emlékezhettek volna. Ők szándékosan felejtettek, másoknak meg nem volt mire emlékezniük. Mint a feleségének. Működött bennük a legalávalóbb emberi vonás, a remény. Ha beüt a krach, erre kellett rájönnie, az a minimális szolidaritás se fog működni többé, ami annakidején őket megmentette. Nem számíthatnak egy vekni ajándék kenyérre. Nincsenek felkészülve az emberek arra, hogy lisztet meg élesztőt kell tartani otthon, és aki ezt eleve nem tudja, lassan és kínosan fogja, késve, megtanulni.

Kezdett külföldi újságokat olvasni, a nagyobb szállodákban immár szabadon árulták, elemezte magának a tőzsdei híreket, átböngészte az apróhirdetéseket, azok az egyedüli megbízható, manipulálatlan információk, és még jobban megijedt. Iszonyatos a recesszió az egész világon, ekkora még nem is volt talán. És nem maradt az emberi világban semmi egyéb, legalábbis a felszínen, mint a puszta gazdasági számítgatás. Abból van a háború, mert minden háború vámháború végül is, egyéb oka sosincs. Az pedig már dúl. Eddig is dúlt, persze, de őket, leigázott, másodrendű országokat közvetlenül nem sújtotta. Most, hogy felszabadultak, fogja.

Kiküldette magát nyugatra, próbált tájékozódni, hol fogadnák be őket. Erről a felesége előtt hallgatott. Talált egy friss országot, ahol befogadnák őket, de ott háborúznak, ott neki azonnal be kéne vonulnia katonának, meg a gyerekeit is militarista szellemben nevelnék, és ők különben se zsidók, ahhoz legalább neki ki kéne keresztelkednie, vagy hogy mondják az ilyet, elkeresztelkednie, bólkeresztelkednie, zsidóvá lennie, bonyolult, nem éri meg. Produkálhatna esetleg sváb nagyszülőt egyet-kettőt, akkor a németek befogadnák talán, de amilyen törvényeket most hoztak, az is irtó bonyolult és kétséges. Ha felvenné a mormon vallást, esetleg történne valami, de azok se a bevándorlásban utaznak, inkább a helyben maradókat támogatják, pénzük van, de nem arról van szó. Marad Kanada meg Ausztrália vagy Új-Zéland, de azok most a délszláv háborúk menekültjeit fogadják, ha be is bizonyítják a menekülők, hogy okkal menekülnek, ők meg nem délszlávok. Politikai menekültként ők nem létezhetnek, szabad ország szülöttei, sajnos. Ezt így elkönyvelték odakint, kell harminc év, hogy ezen változtassanak. Szakemberként vállalhatna munkát? Na igen, de hány éves is? Ötven? Hát. És mi a szakmája? Geológus? Fizikus? Csendes Óceánt lehet rekeszteni az ilyenekkel, sokezer orosz pályázik, heti öt dollárért, és azok atomtitkokat is hoznak. Persze ha tőkét vinne be, jelentős összeget, pár száz millió dollárt, megnyílna Kalifornia rögtön. Nincs tőkéje? Kár.

Dél-Afrika? Bárhogy keménykednek is ott a fehérek, a négerek előbb-utóbb mindet lemészárolják, ez elkerülhetetlen. Afrikában másutt éhínség van, AIDS. Európa úgy, ahogy van, reménytelen, kirúgnak minden idegent, aztán rátérnek majd egymásra.

Közben kitörtek szépen a háborúk a közvetlen szomszédságban. Az át fog csapni. Gyerekkorában sokáig azt mondták, az ő hazája a béke szigete. Most is ezt mondják, úgyhogy ezt már ismerte. Sok-sok náci lesz mindenütt, mert számtalan millió a munkanélküli, vagy akit a feleslegesség fenyeget. Erre már korábban is gondolt, amikor még egyedül élt, akkor arra az elhatározásra jutott, hogy szerez egy géppisztolyt, jó sok töltényt, lehetett szerezni a megszállóktól szinte ingyen, beveszi magát egy erdőbe, és ha jönnek az ilyen-olyan hordák, addig lő, amíg a tárban egyetlen töltény marad, azzal majd magával végez.

A géppisztolyt akkor nem vette meg, most igen. A pincében a farakás alá rejtette. A fa külön veszekedési pont volt a feleségével, minek tűzifa, van nekik cirkófűtésük, nemrég szereltették be drága pénzen. De ő vaskályhát is vett. Nem lesz gáz, nem lesz villany, mondta. A felesége nevetett.

Nevetett, de látta, kezd kicsit félni tőle a felesége.

A gyerekekkel tényleg kevesebbet játszott, gyakran ült a tévé előtt, de nem nézte, hanem csak ült komoran, és hallgatott.

Újrakezdte a barlangászást, a felesége azt hitte, nőzik, de nem, megfelelő rejteket keresett, ahol két-három héttel tovább élhetnek, mint a gyanútlanok. Tudta, ez csak időleges álmegoldás, mégis. Legalább ennyit. De őt is nyomasztotta, hogy tévútra fecsérli az idejét.

Egyszer megpróbálta megmagyarázni a feleségének, mekkora baj, hogy a mocsarakat lecsapolták. Ez a nép a mocsarakban, a víz alatt élte túl, nádszállal a szájában, azon át lélegeztek, századokon át. De jöttek a hülye mérnökök, és a mocsarakat lecsapolták, a folyókat szabályozták, mint nyugaton, pedig ez sose volt az, sose lesz az, itt mások a törvények. A talajvizet megmérgezték, a túlélés esélyeit minimalizálták. Jöttek hülye mérnökök, központi fűtést, távfűtést terveztek, felvették a manit, az emberek meg ki vannak szolgáltatva. Az egyedi megoldásokat kizárták, sehol egy szélmalom, mint Hollandiában, a geotermikus energiát, a termálvizet sehol se hasznosítják, elfolyik. Napelem sehol. Volnának előnyei az alulfejlettségnek, a fejlettebb rendszer mindig sebezhetőbb, de ezzel se gondol senki. A felesége fásultan bólogatott.

Vett két biciklit, az egyikre hátul és elöl, a másikra csak elöl gyerekülést szerelt. A felesége kiabált, kidobott pénz, van nekik kocsijuk. Igen, mondta, de még egy kocsit nem bírunk venni, és kettő kéne, az egyik rendszáma páros, a másiké páratlan. Ugyan?! Mert benzinkorlátozáskor páratlan napokon a páratlan, páros napokon a páros rendszám közlekedhet, azzal léphetünk meg… Mert nem lesz benzin! De mert még volt benzin, a felesége fáradtan otthagyta, belemenekült a főzésbe.

Mindenesetre szerzett hamis másik rendszámot meg hamis forgalmit.

Voltak neki haverjai, akik öt, tíz, tizenöt éve kimentek nyugatra és valahogy, valamennyire meggyökeresedtek. Nem tartotta velük a kapcsolatot, most sorra felhívta őket. Volt, aki örült, hogy hallja a hangját, volt, aki nem. Kérte őket, fogadnák be a gyerekeit, amikor itt kitör a vész. Engem nem kell, hangsúlyozta mindannyiszor. Persze, persze, mondták a haverok, egyként semleges, nyugatias, udvarias hangsúllyal, ami közli, hogy nem. Nem olyan vészes a helyzet, mondták a valamivel érzékenyebbek, az átmenet konfliktusokkal jár, nekünk se volt könnyű, aztán mégis valamennyire. Olvassuk a hazai lapokat, nagy utat tettetek meg máris.

Rokona nem volt nyugaton, hogy csak úgy a nyakába varrja magukat.

A gyerekek közben nőttek, bölcsibe, óvodába jártak, értelmük nyiladozott, ahogy mondják, nem szépek voltak, de gyönyörűek, szerelemgyerekek, mondta róluk az óvónéni, de őneki esze ágában se volt az óvónénivel lefeküdni. Kedvesek voltak a gyerekek, édesek, és irigyek egymásra, ölték egymást egy babáért, embernek születtek, gyilkosoknak, árulkodtak, de már csak a mamának, apukáról kezdtek leszokni, apuka magába süppedve ült és nézett maga elé.

Az intézetet, ahol dolgozott, egyik napról a másikra megszüntették, munka nélkül maradt. A felesége megijedt, nem a várható nincstelenségtől, azt, remélte, valahogy megoldják, hanem hogy esetleg mégis neki lehet igaza.

Gondolod, kérdezte egyik este a felesége, amikor a szomszédban dúló háború képeit nézték a tévében, haldokló gyerekeket és öregeket, hogy itt is?

Gondolom.

És akkor mi mit?

Elmondta, mit végzett titokban. Elmehetnek Dél-Afrikába, hogy majd lemészárolják őket a négerek, át-ki-ból keresztelkedhetnek zsidónak, hogy a gyerekeket az arabok felrobbantsák, bevehetik magukat egy barlangba, közel a városhoz, ahol pár héttel tovább húzzák, mint akik azonnal kifinganak.

Nem létezik, mondta a felesége, hogy egy háborúban ne maradjanak életben valakik.

Persze. Csak semmi garancia, hogy pont mi. Arra sincs garancia, hogy azok, akik a szuperóvóhelyre bújnak, lásd Hitler. A városokat lebombázzák, de pár ház épen marad, ki tudja, melyik. Tanyán jobb, azt nemigen bombázzák, de ott jönnek a hordák, engem leszúrnak, téged halálra erőszakolnak, a gyerekeket a falhoz csapdossák, ez nekik mindig jólesik.

Akkor mégis a város, mondta a felesége, életében talán először realistán.

Városokban éhínség van, a parasztok visszatartják a terményt, hogy jobb árat kapjanak, egy féldisznó egy luxusautó vagy fél kiló arany.

Vegyünk aranyat. – Jó ötlet, miből?

Hát nincs egy ország, amely befogadna, csak mert emberek vagyunk, és menekülünk?

Nincs.

Ez őrület, mondta a felesége, térj magadhoz, már beszéltem pszichiáterrel, kétféleképpen lehet téged beutalni, ha rájössz, hogy beteg vagy, vagyis ha ki tudom benned a betegségtudatot alakítani, vagy ha közvetlen életveszély van, fel akarod vágni az ereidet, vagy ilyesmi, akkor kijönnek és elvisznek. Minden működik, a villamosok járnak, benzint lehet kapni, ha drága is, te biciklit veszel, meg fát, vettél marmonkannát, de biciklihez minek, vettél fát, közben barlangokba jársz, vettél műanyag vízhordó flakont, pedig tudod, merre vannak források, ez a szakmád, süt a nap, az emberek élnek, olyan is van köztük, aki gyarapodik…

Betegségtudata nem lett ettől.

Nézd, mondta, azt lehet, hogy felpakolunk és kimegyünk Németországba. Ami pénzünk van, abból fogadunk egy ügyvédet, át fog vágni, de mégis, és bevonulunk egy táborba, arabok, pakik, törökök, azeriek, kurdok, grúzok, önvények, lengyelek, oroszok, ukránok, szerbek, horvátok, bosnyákok, albánok, románok, cigányok, kaukázusiak, meg ilyenek közé, azok eleve kinyírnak ott bent, de ha ők nem, majd benzines palackokat dobálnak ránk a német ifjak, lesz belőlünk fél perc hír a német tévékben, de meg is úszhatjuk, és akkor pár hét múlva visszapaterolnak minket a szabad hazánkba, de a lakásunk már nem lesz meg, állásunk nem lesz, ezt lehet. És soha többé sehova, a vasfüggönyt lehúzzák nagy egyetértésben, útlevelünk soha többé nem lesz, a gyerekeket elveszik, nevelőintézetbe zárják, ágyútölteléknek nevelik, a szüleik nevét kiverik belőlük.

Süt a nap és még minden működik, mondta a felesége kétségbeesve.

Éjjel, álmukban lőtte le őket, nem a géppisztollyal, amely a farakás mélyén szunnyadt, hanem egy kis gyöngyházberakásos női pisztolykával. Egy-egy golyó elég volt, a hangtompító, azért fizette a legtöbbet, pompásan funkcionált. Mielőtt magát is főbe lőtte, megfordult a fejében, hogy talán kéne valami iratot hagyni maga után, amelyben megmagyarázza, vagy amelyben felhívja az Egyesült Nemzetek Szervezete figyelmét, vagy valami hasonló patetikus dolog, de aztán legyintett, mit számít, késő, késő volt már akkor, mielőtt ő megszületett.