A kísérlet

Az árkádokhoz voltak láncolva.

Elég hosszú volt a lánc, amivel az árkádokhoz és egymáshoz bilincselték őket, úgyhogy tudtak mozogni, sőt sétálni is valamennyire. Elvegyülhettek a járókelők között, nézegethették az üzletek kirakatát, noha belépni már nem tudtak. Nem világos, hányan is voltak összesen, sokan közülük úgy tettek, mintha nem lennének a többiekkel egy láncra fűzve, és talán nem is igen találkoztak egymással korábban, mindenesetre a hatósági emberek, akik a bilincset rájuk lakatolták és a lánccal összekötötték őket, nem bizonyultak beszédesnek közös bűnüket illetően. Tiltott határátlépés? Összeesküvés? Mindegy. De összeesküvés, tiltott határátlépés, találomra kiválasztott járókelők részéről, a Rákóczi úton?! Ám ettől a bilincs még rájuk került.

Mind a hárman, vagy mind a hatan méltatlannak ítélték helyzetüket, de erről nem cseréltek eszmét, noha az tiltva nem volt, amiképpen a járókelőkkel való szóba elegyedés lehetősége sem. Az árkádok közé ez alkalomból telepített vadonatúj nyilvános vécét nem használhatták, odáig nem ért el a lánc. Addig is ott volt az a vécé? Ezen el lehetett tűnődni, fontosabb tűnődést elhárítandó. És ismerőseikkel, barátaikkal is beszélgethettek szabadon, akik éppen arra vetődtek, és arra vetődtek páran. Mindössze annyiban voltak hát szabadságukban korlátozva, hogy láncra voltak fűzve, noha hosszú láncra, és onnét nem mehettek el.

Amikor a hatósági emberek elmentek dolguk végeztével, eleinte nevettek. Annyira abszurd volt az egész. Csúcsforgalomban raboskodni, valóságos ok nélkül. Mintha nem annyira börtönbe akarták volna zárni őket, inkább nyilvánosan megszégyeníteni. Volt neve az ilyesminek hajdanán, pellengér, igen. Hogy megköpdössék őket az igazak. De a járókelők, a szabadok, nem bántották őket. Nem is gúnyolták, oldalba se rúgták. Elmentek mellettük, s ha valami zavarta őket, az a lánc volt, amibe belebotolhattak volna, ha nem vigyáznak. Vigyáztak, szerencsére. Átlépték, vagy mélyen lehajolva átbújtak alatta. Igaz, a láncon voltak olyan zászlócskák, színesek, figyelem felkeltőek, mint a ragasztott vagy a frissen festett felületen szokás, amíg ki nem szárad.

Egyikük anyja hamar odakerült, már az elején. A fia arra próbálta rábírni, telefonáljon valami ügyvédnek. Meg is ígérte, elment. Később, talán pár nap múlva, visszajött, de mintha először jönne, ígéretéről nem tudott semmit. Ismét megkérte a fia, szerezzen ügyvédet, megint elment.

Jártak arra hepciás, ellenzéki ismerősei valakiknek, a láncra fűzött haverok kérlelték őket, intézzenek kemény felhívást a kormányhoz, utolsó figyelmeztetést, megígérték, odébbálltak, többé nem kerültek elő.

Barátok tűntek fel, segítséget ígértek, jöttek, elmentek. Némelyikükről a hömpölygő tömeg pletykáiból kiderült, hogy emigrált. Mások árulók lettek, vagy hogy híjják az ilyent. A lényeg az, hogy eltünedeztek szépen. Örültek, hogy nem ők vannak az árkádokhoz láncolva. Elvégre őket is nyugodtan odakötözhették volna, ilyen alapon.

Voltak ácsorgók, akik csak figyeltek. Ezekkel nem álltak szóba, azok se velük. Ez így rendben is volt. Ez volt az egyetlen normális dolog. Elvoltak mind a megfigyeltek, mind a megfigyelők a maguk bajával, két külön szakma. Őket, a megfigyelőket, legalább kétnaponta felváltották. Őket, a megfigyelteket, nem váltotta fel senki. Ennyi a különbség.

Az első napokban még reménykedtek, hogy a tévedésre fény derül, és elengedik őket. A sűrű bocsánatkérések mikéntjét az áldozatok igyekvőn képzelegték. Az első napokban akadtak járókelők, akik perecet, kenyérgalacsint, kolbászmaradékot adtak nekik, vagy pattogatott kukoricát, amit pont ott árult egy illető. Volt egy kedves néni, az úgy etette őket, mint a galambokat. Rendszeresen jött, és mert a járókelők nem néztek félre, ő nézett félre, amikor a galacsinokat eléjük dobta, ők meg rávetették magukat. Később, amikor már el se fordították a fejüket a járókelők, a néni még mindig jött, és dobálta a galacsinokat, előre voltak gyúrva szépen, gondosan, mígcsak el nem maradt ő is.

A harmadik vagy a negyedik napon rájöttek, hogy ami kézenfekvő lenne, hogy ugyanis egy lemezvágó ollóval bárki könnyedén elmetszhetné a láncot, nem fog bekövetkezni, nincs, aki megtegye. Kérlelték az arra haladókat, előző napi rátartiságukból engedve végre, kérték hangosan, jajongva, semmi. Holott a civilek oly hanyagul figyelték őket! szinte felhíva a figyelmet hanyag figyelésük lényegi hanyagságára! és mégse.

Az üzletekből, melyek ablakáig el bírtak menni, eleinte ki-kijöttek eladók, kislányok köpenyben, és adtak nekik lopva csokoládét, körömreszelőt, már amit árultak abban az üzletben véletlenül. De hát unalmassá lettek, nem csináltak semmi újat, csak ott bóklásztak láncra fűzve továbbra is, úgyhogy a segély elapadt. A járókelők akkorra már előreszegzett, merev tekintettel tudták le azt a pár méteres távot, ahol erre a dologra számítaniuk kellett. Külön figyeltek arra, hogy lépteiket se ne gyorsítsák, se ne lassítsák.

Szükségüket mindenki szeme láttára kellett végezniük. Ez volt a legkínosabb. A vadonatúj vécé mellé hoztak egy konténeres másik latrinát is, de megint úgy, hogy ne bírják használni. Az első napon visszatartották, a másodikon a ruhájukba csináltak, a harmadikon a járda szélére gubbaszkodva tették. Volt már addigra bennük némi kíváncsiság, vajon a szemlélők mit bírnak elviselni.

Mindent.

A kísérlet már réges-rég száz százalékosan sikerült, de őket mégse oldozták el. Ez az, ami végképp felfoghatatlan ésszel. Meztelenre rongyolódva fetrengenek az árkádok alatt, a járókelők rutinosan átlépnek rajtuk, barátaik, ismerőseik, rokonaik elkerülik azt a környéket, vagy önszántukból kihaltak gyorsan, a figyelő civileket rég máshova irányították, a néni se jön többé, talán talált magának új galambokat, vagy lett neki macskája, vagy maga is éhen halt, és ők még mindig.

Úgyhogy ez az, ami.