Az evezős

Először a festőt látta meg, a Mestert.

Nagy volt a Mester, emberméretű, ő pedig, az evezős, alig arasznyi. Rögtön észrevette, milyen boldogan nézi őt a Mester. Nézi közelebbről, nézi távolabbról. Hallotta a Mester szuszogását, még a bajsza hegye is megérintette egyszer, tüsszentett is egy jó nagyot, de azt a Mester nem hallotta meg. Aztán morcabb lett a Mester, ő próbálta volna összébb húzni magát, dehát nem lehetett, akkora volt, amekkora. És akkor a Mester húzott egyet az ecsettel, szinte csak meglegyintette a vásznat, és az evezős kezében lapátabb lett a lapát! Egyetlen vonással javította ki a Mester azt a lapátot, amelyet ő addig görcsösen szorongatott a kezében, és most már többé nem kellett görcsösen szorongatnia! Könnyűvé lett az evezés dermedt mozdulata ettől, könnyű lett a távolodás a parttól, a pillanatba zárt repülés, amire oly igen vágyakozott a Mester, mert odakint, mint szokott, világháború dúlt éppen.

Aztán a Mester hanyatt-homlok öregedni kezdett, töpörödött, aszott össze, de amikor feléje, az evezős felé pislantott, a szeme megint tele lett élettel, csipás szeme kitisztult, hálásan nézte az evezőst, aki hálásan igyekezett visszanézni, de hát azt a Mester, bármennyire Mester volt is, nem láthatta meg. Jó volt evezősnek lenni abban a szép, nagy, napfényes műteremben, noha a Mestert, amikor a mozdulatlan tetemét kivitték, igen szánta, már amennyire az öröklétből szánakozni lehet egy halandón, már amennyire túlélő holtat gyászolni bírhat feledékenyen.

Aztán a múzeumban is jó volt. Nem mintha a műfény nem tette volna próbára a türelmét. Nem értette, miért nem nyitnak a tetőn nyílást, hogy beáradjon a napfény. Vagy nagyobb ablakot. Kitalálták már az ókoriak is, hogy kell azt. De azért nem zavarta túlságosan, ő sugárzás közepében evezett, és azt meglátták így is, úgy is. Csak sajnálta, hogy azok az odakent színek, azok a mintegy véletlenszerűek, nem vibrálnak teljes légiességükben, ahogyan azt ő belülről folyamatosan megtapasztalta. Sajnálta, hogy nem mindenki hőköl hátra, őt a kép közepében meglátva, ahogy kell. De azért hőköltek a nézők így is, már akinek szeme volt a látásra.

Időnként utazni vitték, azt nem szerette. Volt úgy, hogy gondosan pólyálták be valami puhába, de akkor is meg kellett görnyednie. De jellemzően inkább durva kezek tekerték fel és vágták egy láda aljára. A hosszú sötét korszakokat, amíg zötyögött vagy ringott valamerre, kiváltképpen utálta. Bár, igaz, ami igaz, időnként érdemes volt szenvednie, műfényben tekerték ki, de az emberek ott maradéktalanul hőköltek és hosszan bámulták. Olyankor a viszontagságokat elfeledte, s mintha annál is könnyedebben fogta volna a lapátot, mint ahogy neki adatott.

Egyszer egy ilyen fárasztó utazás után nem a műfénybe került vissza, hanem egy pincébe. Rámában maradt ugyan, de azért a pince pince volt. Elképedt, mennyi festmény létezik a világon, mert a pince dugig volt velük. Megadóan ácsorogtak azok egymásnak támasztva a mélyben, mások meg, borzalom, egymásra fektetve tébolyogtak, nyomták egymást, keretük vetemedett, a festék pikkelyesedett és lepattogzott róluk, illetve, dehogy róluk, ők pattogzottak le maguk, sűrű jajgatással. Szörnyűséges volt az a cella, pókokkal, csótányokkal, rovarokkal teli, melyek őt is bemászták előbb-utóbb.

Nem hitte, hogy ennél is rosszabb lehet, de lett. A nedvességtől nem is ő ijedt meg, hanem a régebben ott heverő sorstársak. Azok már sok vészt átéltek, és tudták, a tűz mellett ez a kór a leghalálosabb. Rémséges történeteket meséltek szándékos gyújtogatásokról, szándékos elárasztásokról, ő nem szólt közbe, lapátolt tovább a fénybe, el, ahogy a Mester megkívánta. Neki remélnie kellett, neki elszabadulnia kellett, ez volt a dolga. Lehetetlen, hogy ott hagyják őket elpusztulni azok, akiknek a legjobb tulajdonságait hordozzák éppen ők, a megfestettek, gondolta.

De nem történt semmi. Néha valakik bekukkantottak hozzájuk és vakkantottak valamit egymásnak, ahogy az emberek egymással egyáltalán érintkezni tudnak, ha nem néznek vagy hallgatnak éppen, aztán tanácstalanul kimentek és újra rájuk zárták az ajtót. Egyszer valakik kifeszítették azt az ajtót, amelyhez pedig kulcs is létezett, és elvitték egy csomó sorstársát, találomra, azok voltak a szerencsések, nekik talán megadatik, hogy a lassú nedvesedés özönvizét megússzák, őket viszont ott hagyták, és aztán az ajtóra a kicserélt zár mellett lakat is került.

És a nedvességből bugyogás lett, és a sorstársak nem társalogtak tovább, hanem szépen szétrohadtak.

Akkor nem bírta tovább. A rohadás őt még épp nem érte el, csak körötte a kékséget, azt az észveszejtő tágasságot, ahová el kellett volna szállnia. Ez úgy fájt neki, mintha már maga is rohadna. Roppant erőfeszítéssel kiszakította magát a vászonból. Kezében az evezővel az ajtóhoz vonszolta magát a mocskos lében, és utolsó erejével az evezővel az ajtóra csapott. Az irdatlan döngést még hallotta, a ráomló hatalmas épület robaját nem.