Szinopszis

Nyugdíjazták a börtönparancsnokot, a raboknak azt mondták, válasszanak maguknak újat. Ez váratlan volt, páran érdeklődtek, vajon nem lehetséges-e, hogy inkább kiengedjék őket a börtönből, de azt mondták, hogy erre még egy kicsit várni kell, addig is a börtönben nagy lesz a szabadság, és demokratikusan tessék választani. Az épületet át lehet alakítani, falakat ide-oda lehet tologatni, ahogy a rabok többsége akarja, csak erről is tessék szépen, szabályosan, parlamentárisan szavazni. Ezentúl a börtönben az történik, amit a rabok akarnak, pontosabban amit a rabok többsége akar, ahogy ez a szabad világban szokás.

A változásnak a fiatalok és az öregek örültek, a középkorúak kevésbé, azok csöndben maradtak. Nem mintha közöttük nem akadt volna, aki a börtönigazgatói posztra ne kívánt volna aspirálni – mert börtönigazgatónak kellett ezután hívni a börtönparancsnokot, ilyen szép polgárian. Az egyik várományos, régi rab, nagy tekintélyű ember, félrehúzódott egy sarokba és sakkfigurákat farigcsált tovább. Nagy eredmény volt, hogy már vagy húsz éve nem kenyérbélből kellett a sakkfigurákat gyártani, e vívmányért kemény harcok vívattak hajdan, s azokban ez a tekintélyes rab is részt vett. Senki se tudta egyébként róla, hogy került a börtönbe, ő maga sem, talán a szülei követtek el réges-rég valamit, ő ide gyerekként került.

Már másnap kiderült, lehetett valami igaza, a megérzése nem hagyta el talán, mert kiadták az ukázt, amit most kérésnek hívtak, hogy ezentúl ismét kenyérbélből szíveskedjenek sakkfigurákat gyártani, mert váratlan fahiány lépett fel, de kenyér van és lesz is bőven.

A nagy változás csinnadrattás ünnepséggel pecsételtetett meg, sokan beszéltek, a rabok ácsorogtak, s ez alkalomból a magas betonkerítés egy darabját felvirágzott buldózerrel el is távolították. Az eseményt sok állam tévéje közvetítette. A rabok felszólíttattak, hogy önszántukból maguk is veselkedjenek neki az immár meglazított falrésznek. Ezt a vehemensebbek meg is tették. Kaptak érte mosolyt és kézszorítást. A betonkerítést a rabokkal emeltették annak idején, erre már csak a legidősebb rabok emlékeztek, azok közül nagyon kevesen segédkeztek a lebontásban. De ki nem mehetett senki, a betonfal mögött ott állt az új, átlátszó, acélnál keményebb műanyagból készült, a szabad világ tudósainak ez volt az egyik legutóbbi találmánya. Annyira átlátszó volt, hogy sokan nekimentek, és annyira ruganyos, hogy méterekre pattantak róla vissza, ezen aztán nagyokat lehetett nevetni. Hát ilyen vidáman ért véget az ünnepség!

A börtönigazgató választása jócskán elhúzódott. Klikkek szerveződtek, régi haverságok foszlottak szét, kipróbált szövetségek mentek tönkre egy csapásra, felmerült, jobb volna talán kívülről hívni börtönparancsnokot, azaz pardon, börtönigazgatót, de ezt nem lehetett valamiért. A fegyőrök is szavazhattak, mert azok se mehettek el, csak őket is illette az általános szabadság. Voltak nekik kedvenc fegyőreik, meg utált fegyőreik, de mindnek csak egy szavazatra volt joga. A régi, megszokott rend felbomlott, az új csak nem akart kialakulni. Az otthonosság elenyészett. A rabok már nem feltétlenül a saját cellájukba mentek vissza a séta után, sőt gyakran a séta is elmaradt, az étel jobb lett, de nem mindig osztották, talán többet loptak immár, mint korábban, máskor az egész börtönt kihajtották az udvarba, és elfelejtették őket visszaengedni, ott álltak hóban-fagyban, de nem büntetésként, hanem mert valaki valamit elfelejtett, mert a falak lebontása és máshová való építése elhúzódott, bonyolult munka volt, és közben egyes rabok fegyőrré avanzsáltak, ki tudja, milyen megfontolás alapján, más fegyőrök önszántukból kijelentették, hogy ők inkább rabok lesznek, ezt is lehetett, és rabok lettek attól kezdve, és kapták az ételt, amiért korábban dolgoztak, dologtalanul. A krumplit, a zöldséget, amit korábban a rabok termeltek, nem termelték többet, fellépett a krumpli- és zöldséghiány, aztán pár hét múlva mélyhűtött krumpli és zöldség érkezett a külvilágból, pár rab fellázadt, hogy azokban kevesebb a vitamin, akkor azt mondták, ennek is örülni kell. Időnként fantasztikus segélyszállítmányok érkeztek, datolya, meg nejlonfuszekli, meg hordozható kistévék tömege, ennek kiosztását nem bírták megszervezni, mert nem volt választott főnökség, csak ideiglenesen kijelölt, és közben már folyt a választási kampány, a datolya megrohadt, és valamiért a kistévék egy részével együtt dobták ki. Tévézni egyébként a cellákban továbbra sem lehetett, nem volt bevezetve a kábel, csak a börtönparancsnok szobájában, az viszont kicsi volt, szorongtak benne százan, és bámulták egymás fejét, mert a tévéállványig nem bírtak ellátni. Volt abban a szobában ilyen alkalmakkor tömegverekedés néhány, mígnem a tévét onnét is kivitték.

Végül is, nagy hacacárék után, lett börtönigazgató, meg elöljárók, meg a rabok közül szakszervezeti képviselők, addigra mindenki gyűlölt már mindenkit. Az igazgató hajdani rab volt a második emeleten, emiatt a földszinti és második emeleti rabok egy része éhségsztrájkba kezdett, de két nap múlva jobb belátásra térve abbahagyták. Az első emeleti rabok, ki tudja, miért, nem sztrájkoltak. Az igazgató első intézkedésként elvette a raboktól a második emeletet és a harmadik emelet felét, aminek következtében az egykor három rabra méretezett cellákba most legalább tízet kellett gyömöszölni, holott az előző időszakban is legfeljebb heten laktak bennük. Az elvett másfél emeleten az új igazgatóság rendezkedett be, falakat törtek, bútorokat készíttettek, és addig minden egyéb munkálat szünetelt. A rabok derűlátását visszaadandó reggel hattól nyolcig vagy maga az új igazgató, vagy valamelyik famulusa mondott lelkesítő beszédet az udvaron, s előbb-utóbb kénytelenek voltak a vigyázzállás kötelmét ismét napiparancsba adni, a rabok érdekében. Még később a szabadság éltetése is napiparancsba került. A rabok többségének ez nem okozott gondot, tapasztalt rabok voltak, éljeneztek és hurráztak hát előírásszerűen. E lelkesítő megnyilvánulásokról filmfelvételek készültek, és sok-sok rabot, akinek korábban hallgass volt a neve, meg is interjúvoltak. A rabok szépen és szabatosan dicsérték az új időket. Mert a riporterek megkérdezték, a tapasztalt rabok nem mulasztották el a börtönigazgatót dicsérni, amiért elődjénél kisebb szobába költözött, azt pedig sose kérdezte senki, vajon miért vettek el a raboktól másfél emeletet. Dicsérték továbbá azt az új rendeletet is, melynek értelmében minden rab kapott egy négyzetméter földet az udvaron, és azon azt termesztett, amit akart. Igaz ugyan, hogy a négyzetméterek kimérése hónapokig tartott, s miután kimérték, se vetőmagot, sem egyebet nem adtak, de azért egy négyzetméter saját földterület, az semmiképp sem elhanyagolható. Csak a cinikusok vélték úgy, hogy az egy koporsóra sem elég.

Volt, aki disznóólat létesített azon a területen, a malacokat a Külföld adományozta. Arról aztán nem kérdeztek senkit, miért döglöttek éhen a malacok. Hát, mert történetesen nem akadt a számukra se moslék, se takarmány.

Történtek igazán mulatságos dolgok is.

Az igazgatóhelyettesi posztra, ez új poszt volt, három jelölt is akadt. A kétszer megismételt, s végre érvényes szavazás után lett két új igazgatóhelyettes, mert egyenlő szavazatot kaptak, és újabb szavazás már nem volt kiírható. Mindketten egykori rabok voltak, az egyik a földszintről, a másik a harmadikról, az egyik életfogytot kapott rablógyilkosságért, a másik tíz évet politikai okokból. Egymás iránti jóhiszeműségüket bizonyítandó egymás mellett kijelölt szobáik falát áttörették, íróasztaluk lábait egymáshoz bilincselték és a kulcsát a sajtó jelenlétében a vécén ünnepélyesen lehúzták. Ez azért is jó húzás volt, mert erre az alkalomra a vécéket megjavították.

A kantint, ez volt a legnagyobb újság, kiadták bérbe.

A régi kantinos szabad ember volt, egykor ő hozta a híreket a kinti szabad világból, s mindig olyan híreket hozott, hogy a rabok megnyugodhattak, odakint se sokkal jobb, sőt. Vagy igazat mondott a kantinos, vagy ez volt a dolga, mindenesetre a rabok nagyon szerették. Most, hogy a kantint megpályáztatták, a rabok, akik semmiben sem értettek egyet újabban, abban egyetértettek, hogy bárcsak a régi kantinos nyerné el a kantint. S mit tesz isten, ő nyerte el! És meg is változott minden, pedig a régi kantinos nyerte el a kantint. Fantasztikus szabadvilágbéli cuccokat szerzett és árult, amiket a börtönkeresményből meg is lehetett venni. Különös pénz jött egyébként forgalomba odabent, a láncszem, ez lehetett bilincslánc szeme, de nyaklánc szeme is akár, főleg, ha aranyból vagy ezüstből készült, egy bilincs szeme, így alakult ki az árfolyam, nyolc és fél dollárt ért, és láncszemért lehetett kapni akármit, újságot, kotont, videót vagy rágógumit, cigarettát, álomfejtő szótárat, szexmagazint, kábítószert, horoszkópot, fegyvert.

Valódi fegyvert árult a régi-új kantinos, nemcsak boxert vagy gázsprayt, volt nála géppisztoly, kézigránát, szétszerelt, de könnyen összeszerelhető, használati utasítással ellátott aknavető, rengeteg fajta pisztoly, parabellum, levágott csövű karabély, egyebek, a pici tartályokban kiszerelt sugárzó anyagokról nem beszélve. A leginkább a kicsi, elefántcsonttal kivert markolatú revolverek keltek, amolyan női önvédelmi fegyverek, de hat lőszer azokba is belefért, igazi golyók, az udvaron lövöldöztek is sokan, és aztán mehettek a kantinoshoz újabb lőszerért, azokat már emelt áron adta. Hogy kinek honnét volt erre pénze, rejtély. Volt, aki a végbeléből húzta ki a húsz éven át ott viselt családi örökséget, volt, aki a füléből. Volt olyan rab is, a női osztályon, aki egyszerűen megszülte. Volt, aki a dobhártyáját operáltatta ki egykor, még a börtönbe vonulása előtt, hogy ott tartsa a gyémántokat. Megsüketült, de megérte. Az új kincseket, amint lehetett, a társak ellopták. Az igazgató külön érték- és vagyonvédelmi csendőrséget szervezett, nyilván a kantinos leadott neki a nyereségből bizonyos, jelentős százalékot. De azért a börtönben a rablás, a gyilkolás, az erőszak minden addiginál nagyobb méreteket öltött. Azzal nyugtatták a rabokat, hogy ez a szabad világban is pontosan így van. Az áldozatokat elföldelték, s mert a börtöntemető megtelt, a kinti temetőkben. Ez volt a törvényes módja, hogy valaki a szabad világba kerülhessen.

A másik módja a szökés volt. Robbantgatással, mert volt immár mivel, alagutakat ástak, hogy az áttetsző műanyag fal mögé kerülhessenek. Volt, akit lefüleltek, volt, aki kijutott. Akit elfogtak, a börtönudvarban létesített fabódéba került, az volt a börtön börtöne, ott tartották láncon, mert valahogy meg kellett akadályozni, hogy a szabad börtön jótéteményeiben részesülhessen a továbbiakban. Volt, aki minden sétára magával vitte a töltött aknavetőt, és csak a kedvező pillanatot várta, hogy mindenkit leölve elszelelhessen, de ez az alkalom nem jött el. A fegyvereket soha senki el nem kobozta, ezért is vélték úgy, hogy a kantinos megállapodott a börtönigazgatóval, az meg a kintiekkel, akik a kantinosnak szállítottak.

Lett új börtönfaliújság is, egyes rabok újságírókká avanzsáltak. Megkezdődött a kutatás a Leginkább Hiteles Rabok után. Azok ugyanis munkaidő-kedvezményt és harmadolást kaphattak. Ugyan a harmadolás nem azt jelentette, hogy szabadon engedik őket, de erről kaptak egy kitüntető diplomát, és attól fogva büszkén mutogathatták. Aki LHR lett, havonta egyszer részt vehetett az igazgató reggeli eligazításán, és meg is szólalhatott. Megindult a harc az LHR-jelöltek között, milyen alapon lehet valaki azzá. Sok összetűzés után győzött a faji álláspont, mivel semmilyen más szempontból nem lehetett egzakt módon dönteni. A kopaszok és zöldszeműek lettek az LHR-osztag tagjai. Miután ez ilyen szépen eldőlt, némi béke költözött a cellákba, amelyek többségének fala addigra lebontatott, de az új még nem teljesen épült fel.

Rabnak lenni érdem, ezt hirdette az igazgatóság, és ezt hirdették a szabad világ egyre ritkábban bemerészkedő képviselői is. Elszoktak valahogy a börtön látogatásától, főleg, miután három riporternőt megerőszakoltak, és négy rendezőt, illetve operatőrt felfaltak elevenen. Ahogy a külvilág érdeklődése csappant, úgy kezdtek a börtönben régi babonák és hiedelmek újjáéledni. Kívülről jobbára már csak idősödő újságíró-hölgyek jöttek, akik nemi élményben kívántak részesülni. Ezért is kellett kotont is árulnia a kantinosnak, a hölgyek féltek az AIDS-től. Az élményért cserében becsületes beszámolókat írogattak a szabad lapjaikba, a rabokat meg igyekeztek felvilágosítani a valóságos helyzetükről. Azt mondták, érdemes leleplezni a régi börtönparancsnok bűneit, rázkódjék meg, borzongjon össze a szabad világ. Ez a rabokat kevéssé érdekelte. De az már érdekesebb volt, amit ezek a derék hölgyek arról mondtak, miért is kellett a régi börtönparancsnokot nyugdíjba küldeni.

Azt mondták, túl jól vezette a börtönt, ez volt a bűne, ezt elégelték meg a szabad, demokratikus világban.

Hogy miért?

Az öntudatosabb, gondolkodó rabok maguk is eltűnődtek bizonyos dolgokon. Észrevették, hogy a börtön gazdaságtalan, nem termel semmit, önellátását megszervezni nem bírja, a szabad világ kegyelemkenyerén él. Semmiféle konvertibilitást elérni a börtön nem tud. A valutája, a lánc, mégis az. Gazdasági képtelenség, de valami oka csak van, okoskodtak az okosok.

Talán az a helyzet, kombináltak, hogy sok ilyesfajta börtön van a világon, és a szanálásuk többe kerülne, mint a fenntartásuk. Ha a börtönlakókat szabadon engednék, teli lenne velük a szabad világ, akkor ott kéne őket börtönökbe gyömöszölni, a börtönlét ismét létrejönne, csak náluk. Olcsóbb és egyszerűbb hát meghagyni a börtönöket ott, ahol vannak.

De nem lenne még olcsóbb, ha az összes ilyen börtönt, a bennlakókkal együtt, szépen lebombáznák?

De bizony ez lenne a legolcsóbb. Csakhogy, érveltek az öregedő derék újságírónők, ilyet a szabad világ nem tehet. Amit a szabad világ megtehet, hogy ellátja minden földi jóval a börtöntöltelékeket, például fegyverrel. Abban reménykedik a szabad világ, hogy a fegyencek egyszer csak fellázadnak, kitörnek, atombombát lóbálnak az övükön és kézigránátot, a szabad világra támadnak, és akkor meglesz végre a casus belli. De az se baj, ha a börtönlakók a belső börtönháborúkban egymást nyírják ki. Rosszabb börtönökben már réges-régen egymást eszik a felszabadult fegyencek.

Eddig állapot volt börtönben élni, most már morális tett, ezt is mondták egyesek. Mondtak mindenfélét. A sajtószabadságra igencsak ügyeltek, a faliújság cenzúrázására a szabad világ idegesen reagált, a börtönigazgató kénytelen volt újra és újra kitenni az általa betiltott cikkeket, amelyek az ő tevékenységét bírálták – noha a szabad világ nem szűnt meg az igazgatót támogatásáról biztosítani.

A rabok körében a nyugtalanság és a hisztéria nőtt. Sokáig azt mondták nekik, az ő rablétük jobb, mint a kintiek szabadsága. Utána azt mondták nekik, hogy ők a börtönben nem szabadok voltak, hanem rabok, és csak most jött el a szabadság. De kiengedni nem akarták őket. Kevesen voltak a szkeptikusok, akik felmérték, azok a kintiek, azok is csak országba, nyelvbe, korszakba születtek, és mindössze hatvan-hetven évre. A többség puskacsövet pucolt, zárat olajozott, szárazon tartotta növekvő haragját, hogy adandó alkalommal kitörjön és válogatás nélkül tüzeljen mindenkire, főleg a szabadokra, hogy azok aztán azt mondhassák, mielőtt lebombázzák őket: no lám.