Vita nova

Szerelmes természetű férfinak született, ez kiderült hamar. Tizenhat évesen a negyvenes nők éppúgy dédelgették, mint a tizenéves csitrik, és megtanították mindenre. Egy csomószor teherbe is estek tőle, mert hát nem volt idő mindig védekezni, de apa nem lett, a kiscsajok általában kötőtűbe ültek, az idősebb hölgyek küretre jártak, és így teltek az évek. Az eléggé zavarta, hogy a legriherongyabb kurvába is szerelmes lett, és akár ő szakított, akár azok vele, veszettül megszenvedte a dolgot, miközben persze megmaradtak a többi nők, és újak is kerültek melléjük, és hogy akit valaha megszeretett, azt a szívéből kivetni gyűlölködős veszekedések után se tudta, így gyűltek a lelkében a nők egymás hegyén-hátán, de mégis elteltek a viharos évek, és arra eszmélt, hogy már csaknem negyven éves, és nincsen családja, nincsen gyereke, és a tűz a szívében kezd kihamvadni, és hímtagja ritkábban és akkor is lanyhábban mered.

Akkor aztán olyan szerelmes lett egy lányba, és csak egyetlen egybe, mint addig soha. Édes volt a lány és kedves és szép és egyáltalán. És a lány teherbe is esett, és ő boldog volt, hogy akkor most már végre lesz gyereke is, és a lány is nagyon akart tőle gyereket. Csak az történt, hogy a lány imádott síelni, ő meg nem tudott síelni, és a lány két hónapos terhesen, amikor még nem látszott rajta, csak ők tudták, elment a hegyekbe síelni a barátaival, ő nem ment velük, minek, ha nem tud síelni, különben is pár napról volt csak szó, és a lány a barátaival felült a lanovkára, és a lanovka leszakadt, ritka eset, zuhantak jó pár métert, a barátai néhány horzsolással megúszták, mert vastag hóba estek, de a lány olyan szerencsétlenül esett, hogy pont oda, ahol véletlenül nem volt hó, és eltört a gerince és szörnyethalt.

Amikor ezt meghallotta, elájult.

Aztán magához tért, és nézett maga elé bambán.

Vigasztalták, amivel lehet, hogy majd lesz még nő, lesz még gyerek. Álmosan bólogatott, főleg, hogy fogják be végre a szájukat.

Annyira megrázta a dolog, hogy attól kezdve a férfiassága megszűnt.

Ésszel tudta, hogy ennek nem így kéne lennie, s miután születetlen gyermeke anyját elgyászolta, és a kín tompult, az orvosok, a pszichológusok és a barátai tanácsát követve próbálkozott újabb nőkkel, de hiába. Az orvosok azt mondták, semmi szervi baja nincs, csak az idegei, és majd az idő. Ám telt az idő, évek teltek el, és semmi, csak hízni kezdett, mint a heréltek, és vékonyult a hangja. Nem értették ezt az orvosok, a pszichiáterek, a pszichológusok, a természetgyógyászok, a barátok, a barátnők, de ez volt.

Vagy tíz éven át vegetált így, dolgozott valamit, keresett keveset, evett, ivott, aludt és szabad idejében bámult maga elé, vagy kifelé az ablakon, vagy a tévét.

Olykor a tükör elé állt meztelenül, nézte magát, a hájait, a hájai alatt a hímtagját, amely vézna lett és kitartóan konyult.

Egyik nap, hogy így állt, mintha azt vette volna észre, hogy a derekán a háj mintha kevesebb lenne. Tapogatta magát, hátha valóban.

Egy hét múlva kifejezetten azt látta, hogy a dereka vékonyodik. Valami fájdalom is bújkált benne a köldöke tájékán. A nadrágok kezdtek lecsúszni róla, az övet szorosabbra tudta hűzni. Lehet, hogy kezdek gyógyulni, gondolta.

Máshol viszont nem fogyott semmit.

Két hét múlva karcsú lett a dereka, és arrafelé nagyon fájt. Eldöntötte, hogy nem megy orvoshoz, úgyse tudtak segíteni rajta.

Fájdalomcsillapítókat evett marokszám, de így is szédelgett a fájdalomtól. Miféle rák lehet az, tűnődött, amely csak a derekán fogyasztja?

Egyik este feküdt az ágyon hanyatt, a két tenyerével már át tudta fogni a saját derekát, irtóztatóan hasogatott a dereka a köldöke tájékán, és úgy öt-tíz percenként jött rá valami lökésszerű, még nagyobb fájdalom, felkelni már nem bírt, hogy bevegyen újabb marék fájdalomcsillapítót, aztán egyszerre akkora fájdalom hasított beléje, hogy elveszítette az eszméletét.

Arra éledt, hogy fekszik az ágyban, és a derekától lefelé mindene le van szakadva, a köldökétől lefelé a hasa, a csípője, az alteste és a lábai egybefüggve a padlón hevernek és mozognak, mintha élnének, neki pedig a köldökétől lefelé nincsen semmije.

Ketté volt szakadva teljesen.

Nem értette, hogyhogy mégis él.

Azt sem értette, amikor nagynehezen felkönyökölt és a maradék testét nézte, hogy a belső részei mitől nem lógnak ki. Mintha bőrzsákba varrták volna azt, ami megmaradt belőle.

Visszahanyatlott, elaludt.

Azt álmodta, hogy ő nem is férfi, hanem nő.

Amikor újra felébredt, ki tudja, hány nap múlva, először a padlón mocorgó altestét, azt a leszakadtat látta meg, és az az altest megnőtt, már volt hozzá nőve mellkas is, meg a karok kezdeményei. Lenézett magára, és azt látta, hogy van már köldöke, és egy pár új csípője. Rémületében ismét elájult.

Elég az hozzá, hogy a lábai is kinőttek, és a padlón mocorgó altest létrehozta magának azt, amiről leszakadt. Őbelőle fiatal nő lett, az altestéből fiatal férfi, életkora megfeleződve került át beléjük, és amikor befejeződtek és az osztódásos szaporodás kínjait mindketten kiállták, egymás kezét fogva, egymást támogatva kicsoszogtak a konyhába, és ami romlatlanul a hetek alatt a fridzsiderben megmaradt, azt testvériesen megosztva felfalták.

Aztán ültek a konyhaasztalnál egymással szemben, nézték egymást és ámultak.

Előéletükből rémlett nekik valami, de homályosan. Hasonlítottak is egymásra, meg nem is. Nem tudták, hogyan nevezzék egymást, minthogy a saját nevüket se tudták. Mi lesz, ha az emberek közé mennek? Mit fognak azok szólni? Miből fognak megélni? Mi a munkájuk, a hivatásuk?

Azt elég hamar megbeszélték, hogy ezek szerint ők testvérek, és úgy lettek egymás testvérei, ahogy a giliszták szokták.

Sokáig tartott, amíg ketten, közös erőfeszítéssel, emlékeiket összerakosgatva, a szülő életének emlékeit összehozták, aki férfi volt és szerelmes természetű, és akit arra teremtettek, hogy sok gyereke legyen. Lett is neki kettő, és belehalt.

Aztán kimentek az emberek közé, és mert más megoldás nem kínálkozott, loptak maguknak személyi igazolványt, kettőt, és megpróbáltak feltűnés nélkül elvegyülni, ez egy regény témája lehetne, egy Párhuzamos Életrajzot kellene írnia erről egyszer valakinek. És partnereket találtak maguknak, a nő férfit, a férfi nőt, és szét is költöztek aztán, és olyan gyakran találkoztak, mint a felnőtt testvérek szoktak.

Származásuk titkáról nem számoltak be senkinek.

Már családanya lett egyikük, és családapa a másikuk, amikor egyszer, a gyerekeket a játszótéren közösen felvigyázva, a családanya így fordult testvéréhez, a családapához:

– Azt hiszem, mi tudunk valamit, amit mások nem tudnak.

A családapa körülnézett, nem hallgatózik-e senki, és miután meggyőződött róla, hogy nem, halkan így felelt:

– Így van.

Hallgattak egy sort, a gyerekek a homokozóban gyapálták egymást és elrabolták egymás játékait és verekedtek és a homokot a kisebbik szemébe szórták, mint az emberek.

– A Teremtést, ezek szerint, nem lehet visszavonni – mondta a családapa.

– Én is erre gondoltam – mondta a családanya.

Megint hallgattak.

– A legjobb lesz, ha nem mondjuk el senkinek – vélekedett a családapa.

– Én is erre gondoltam – mondta a családanya. – Minek lennének mások is szomorúak.

A családapa elgondolkozott.

– Szóval, szerinted is szomorú? – kérdezte.

– Miért, hát nem az?

A családapa megint körülnézett, alig észrevehetően biccentett, aztán ugrott a homokozóba, mert a nagyobbik fia éppen egy kicsi lányra emelte a lapátját.